Távlatok / 8 - 1992. karácsony Tartalom
HÁBORÚ ÉS BÉKE – AMERIKA 1492–1992 • Gyarmatosítás, evangelizálás, redukciók • Santo Domingo 1992 • Az USA katolicizmusa • Egyházi felfogás háborúról és békéről • Erkölcs a politikában • Jézus tanítása az ellenségszeretetről • A vajdasági magyarság • Katolikus felnőttképzés hazánkban • Bartók, Kodály, Böll
Háború és béke – Amerika 1492–1992 489 Kiadói közlemények 528, 602 Amerika kezdeti és mai evangelizálása 491 Ipacs Katalin: Santo Domingó-i munkadokumentum 493 A latin-amerikai püspökök üzenete 495 Vatikáni Rádió: Gyarmatosítás és evangelizálás 497 Hugó Storni-Vertse Márta: A latin-amerikai redukciók 504 Benkő Antal: Az evangelizálás irányelvei Brazíliában 508 Henri Madelin: Az amerikai katolicizmus 516 Somfai Béla: A. Greeley az amerikai katolikus egyházról 521 Megváltozott a pápa felfogása a háborúról? 529 Joseph Joblin: A béke követelményei: erkölcs a politikában 536 Kocsis Imre: Jézus tanítása az ellenségszeretetről 544 Csapody Tamás: Isten békéje 551 Pálos Antal: „Megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete" 557 Gyürki László: Menjünk át Betlehembe! 559 Miklósházy Attila: Karácsonyi levél 561 Bálint József: Szóltam a kanadai magyarokhoz 563 Harmath Károly: A vajdasági magyarság háború és béke között 569 Korzenszky Richárd: Katolikus felnőttképzés hazánkban 574 Ifj. Bartók Béla: Bartók Béla kapcsolata a valláshoz 581 Móser Zoltán bemutatkozik 585 Móser Zoltán: 110 éve született Kodály Zoltán 587 Dékány Endre: Heinrich Böll – vallomásai és kortársai tükrében 594 Szabó Ferenc: Olvasónapló 598 Dékány Endre: A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége 600 Vallási-kulturális hírek . . . 580, 602 Somfai Béla: Az amerikai püspökök a békéről 603 Faludi Ferenc 610 Két könyv a vallásokról 611 Pálos Antal: „Viharon vészen át" 613 Szabó Ferenc: Zsoltárhangon 614 Könyvjelző 615 HALOTTAINK 616
HÁBORÚ ÉS BÉKE – AMERIKA 1492–1992 Karácsonyi számunk tanulmányait és más rovatok egyes írásait is két téma köré csoportosítottuk: mindkettő égetően időszerű. Amikor a betlehemi angyalok békeüzenetéről elmélkedünk, nem feledhetjük, hogy világunkban – közelünkben is – véres valóság a háború, az erőszak különböző megnyilvánulásai szerte a világon napirenden vannak. Amikor az erőszakmentességet hirdetjük Jézus üzenete szellemében, és teljes őszinteséggel mindent meg akarunk tenni, hogy egyengessük a béke útját, közömbösek maradhatunk-e az agresszorokkal szemben? Lehet-e még „igazságos" (önvédő) háborúról beszélni? Vajon nem kell-e akár erőszakot is alkalmazni, hogy a humanitárius segélyeket eljuttassuk az ártatlanul szenvedőkhöz ? Megváltozott-e az egyház álláspontja a háború/béke kérdésében? Vajon nem a pacifistáknak van-e igazuk? -Néhány írás ezekre a kérdésekre keres megközelítő választ. A másik „dossziénkba" az Amerika felfedezésével és az 5. centenáriummal kapcsolatos írásokat csoportosítottuk; Észak- és Latin-Amerika történetéből és evangelizálásából idézünk fel néhány mozzanatot, illetve a latin-amerikai új evangelizálással foglalkozunk a Santo Domingó-i konferencia és pápai látogatás kapcsán. (E dosszié összeállításában értékes segítségünkre voltak a Vatikáni Rádió magyar tagozatának munkatársai.) Egyébként a második témakörre vonatkozó írások csoportosítása miatt némiképpen módosultak szokásos rovataink; helyesebbnek tartottuk, hogy nem osztjuk szét ezeket az írásokat a megfelelő rovatokba. (Már most jelezzük, hogy a jövő évtől kezdve rovataink némiképp módosulnak, és kéthavonként, minden második hónap végén jelenik meg folyóiratunk.) Természetesen a legfontosabb esemény a latin-amerikai püspökök IV. általános konferenciája volt, amelyet maga II. János Pál pápa nyitott meg október 12-én Santo Domingóban. Beszédét részletesen ismertetjük. Kivonatos fordításban közöljük a latin-amerikai püspökök üzenetét. A záródokumentumot csak következő számunkban mutatjuk be, mivel a Szentszék jóváhagyásával csak november 24-én tették közzé végleges szövegét; ezt lapzártakor még nem ismerjük. Hogy a legkatolikusabb földrész problémáit jobban figyelemmel kísérjük, hasznos lesz, ha néhány statisztikai adatot közlünk. A világ katolikusainak több mint 40%-a Latin-Amerikában él. Az l990-es Egyházi Statisztikai Évkönyv szerint a világon 928 és fél millió katolikus van, ebből 394 millió 236 ezer Latin-Amerikában, tehát Közép- és Dél-Amerikában él. Ez az itteni lakosság 88%-át alkotja, a többi nem katolikus. Az 1978-as helyzethez képest, amikor a latin-amerikai püspökök pueblai konferenciájukat tartották, lényegesen megnövekedett az állandó diakónusok száma: 724-ről 2152-re ugrott. 1978 és 1990 között mindenütt emelkedett az egyházmegyés és szerzetespapok száma, de ez elmarad a gyors népszaporulat aránya mellett; így az egy papra eső hívek száma növekedett. Pl. Közép-Amerikában több mint 7500 hívő esik egy papra, ezerrel több mint 13 évvel ezelőtt. A szerzetesnők száma 1990-ben a földrészen 130 ezer volt, az utóbbi években alig emelkedett. Viszont megkétszereződött a világi katekéták száma: 12 ezerről több mint 24 ezerre emelkedett. Mindebből következik, hogy a világi katekétáknak, a bázisközösségeknek és állandó diakónusoknak igen fontos szerepük lesz az új evangelizálásban. Harminc évvel a II. vatikáni zsinat megnyitása után mindenütt, Európában éppúgy, mint Amerikában, szinte mérhetetlen feladatok várnak a keresztényekre, egyháziakra és világiakra egyaránt. A két világrészen különbözők a problémák, sőt még Európán belül is a volt „Keleti tömb" és Nyugat eltérő helyzetet mutat; mégis – ha a világegyház távlatában tekintjük az új evangelizálást és a zsinati korszerűsödést, amelyet a Szentatya állandóan sürget (nálunk tavalyi látogatása alkalmával) – nemcsak figyelnünk kell latin-amerikai testvéreinkre, hanem egyrészt segíteni őket az evangelizálásban és a fejlődésben, másrészt tanulhatunk is tőlük, elkötelezett világi híveiktől, katekétáiktól és bázisközösségeiktől éppúgy, mint papjaik hősies helytállásából. De hasonlóság is van az új evangelizálásban: Latin-Amerikában is ugyanúgy elmondhatta volna a pápa azt, amit egy éve nekünk üzent: „A magyar egyháznak csak akkor lesz új tavasza, ha a keresztények képesek lesznek mély szeretetkapcsolatra lépni egymással és Krisztussal, valamint teljesen nyitottak maradnak a Szentlélek indítására. Az egység azonban ne legyen csupán a keresztények kiváltsága és igyekezete. Kedves magyarok! Arra van szükség, hogy mindannyian egyetértésre jussatok az igazi humanizmus olyan alapvető értékeiben, mint az igazság, az igazságosság, a szabadság, a kölcsönös tisztelet és szolidaritás. Olyan értékek ezek, amelyeknek gyökere a Jézus Krisztus megváltó kegyelme által felemelt és megerősített emberi természetben van." (II. János Pál pápa videoüzenete magyarországi látogatása előestéjén.)
AMERIKA 1492–1992 AMERIKA EVANGELIZÁLÁSÁNAK KEZDETEI ÉS AZ ÚJVILÁG EVANGELIZÁLÁSA Fél évezreddel ezelőtt fedezte fel Kolumbusz Kristóf Amerikát; a konkvisztádorok nyomában kirajzottak az Újvilágba a misszionáriusok is, hogy elvigyék Krisztus örömhírét az újonnan felfedezett népeknek. A gyarmatosítás és az evangelizálás menthetetlenül összefonódott. Az 5. centenárium alkalmat adott arra, hogy az egyházon belül is elemezzük a fény- és árnyoldalakat. Ezt célozta többek között – Latin-Amerika számára – a Santo Domingó-ban megtartott konferencia, amelyen a földrész püspökei – Rio de Janeiro, Medellín és Puebla után – felmérték a helyi egyházak helyzetét, és új lendületet adtak az evangelizálásnak. Ezt a IV. konferenciát maga a Szentatya nyitotta meg Santo Domingóban okt. 12-én este, pontosan ötszáz évvel azután, hogy Kolumbusz felállította ott Krisztus keresztjét. A latin-amerikai püspöki karok IV általános konferenciájának témája ez volt: Új evangelizálás, emberi fejlődés, keresztény kultúra. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké. A következőkben a Vatikáni Rádió ismertetése alapján összefoglaljuk a pápa hosszú megnyitóbeszédét, amely érintette a leglényegesebb problémákat. Új evangelizálás. – Ez a konferencia központi eszméje. A pápa meghatározta igazi jelentését. Nem „új evangélium" hirdetéséről van szó, amely tőlünk származna, a mi kultúránk és a mai ember szükségleteinek elemzéséből, mert ez nem lenne „evangélium", hanem pusztán emberi találmány, amely nem hozna üdvösséget. Nem a kultúra az evangélium mértéke, mert Jézus Krisztus maga a mértéke minden kultúrának és emberi tevékenységnek. Az új evangelizálás nem az embernek való tetszés kereséséből származik, hanem abból a felelősségtudatból, hogy közvetíteni kell az embernek Isten Krisztusban adott ajándékát, hirdetni az Istenre és emberre vonatkozó életadó igazságot. Az új evangelizálás kiindulópontja az a bizonyosság, hogy Krisztusban kimeríthetetlen gazdagságot kaptunk, illetve hogy Krisztus maga az a gazdagság, amelyet egyetlen kultúra és kor sem tud kimeríteni. Krisztus az üdvösség minden kor és kultúra emberei számára, őhozzá kell közelítenünk az embereket, beletestesíteni őket Testébe, az Egyházba. Az újdonság nem az evangéliumi üzenet tartalmára vonatkozik, hiszen az változatlan, minthogy Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, és ezért az Evangéliumot teljes hűséggel kell hirdetni. Ez a hűség kötelezi a püspököket, teológusokat, lelkipásztorokat, katekétákat, amint azt a Hittani Kongregáció kifejtette a teológus egyházi hivatásáról szóló instrukciójában. Léteznek elfogadhatatlan nézetek az igazságra, szabadságra és lelkiismeretre vonatkozóan; egyesek a teológiai pluralizmus ürügyén a hitet kikezdő, elhajló nézeteket is igazolni akarnak. Úgy vélik, hogy a Tanítóhivatal dokumentumai nem kötelező teológiai nézeteket rögzítenek, és így mintegy a hivatalos egyházi tanítással párhuzamosan a „teológusok magisztériumát" alakítják ki a kontesztálók, azok a szervezett csoportok, amelyek rendszeresen szemben állnak a hivatalos egyházi tekintéllyel, és megbontják az egyházi kommuniót, szeretetközösséget. A pápa ezután hangsúlyozta, hogy különös figyelmet kell szentelni a katekétáknak. Ő maga Catechesi tradendae kezdetű buzdításában új lendületet akart adni a világegyházban a katekézisnek. Bízik abban, hogy a biblikus és liturgikus mozgalom jótéteményeiből a jövőben még több hasznot húznak a katekézisben. Az új evangelizálásban az újdonság főleg az új apostoli módszerekre vonatkozik. Latin-Amerikában is szembesülnie kell az egyszerű hitnek a szekularizálódással, amely szekularizmussá alakul, tehát teljesen evangéliumellenes életmodelleket javasol. Egyes ideológiák tagadják az Istenre és az emberre vonatkozó keresztény igazságokat, pedig ezek nélkül lehetetlen emberarcú társadalmat építeni, amint a kelet-európai úgynevezett „létező szocializmus" rendszereinek csődje mutatja. Latin-Amerikában levonhatják mindennek következményeit: kérészéletűek az ilyen ideológiák. A marxista kollektivizmus válságának gyökere nemcsak gazdasági volt, hanem az Istenhez rendelt ember igazságának tagadásában keresendő, amint ezt a pápa kiemelte Centesimus annus kezdetű körlevelében. A Szentatya ezután kitért a Latin-Amerikában terjedő szekták jelenségére, amit sokszor lelkipásztori hiányosságok magyaráznak, tehát az a tény, hogy az emberek kellő tájékoztatás hiányában nincsenek tisztában keresztény önazonosságukkal. A paphiány miatt a katolikusok tömegei ki vannak téve a vakbuzgó szekták kísértésének. Megfelelő lelkipásztori munkát kell tehát kifejteni, megmenteni a népi vallásosság értékeit is. Tényleges társadalmi szolidaritást kell kiépíteni a családok, fiatalok és betegek körében végzett apostolkodás területén. Az emberi fejlődés előmozdítása volt a következő fő témakör, amelyről a pápa megnyitóbeszéde szólt. A II. vatikáni zsinat nyomán a pápák gyakran hangsúlyozták, hogy az evangelizálás és az ember teljes felszabadítása szorosan összefonódnak, illetve hogy az emberi fejlődés előmozdítását nem lehet elválasztani az ember Istenhez való viszonyától. A latin-amerikai főpásztorok ismerik testvéreik súlyos helyzetét, a szegénységet, a társadalmi igazságtalanság különféle formáit, amelyekről maga a pápa is írt szociális körleveleiben, sürgetve a javak igazságos elosztását, a szolidaritást, a kommunió és a megosztás szellemétől áthatott gazdasági-társadalmi rend megvalósítását. Medellín és Puebla után, a két előző konferenciával folytonosságban, a latin-amerikai egyház most ismét a szegényeket részesíti előnyben. Ami a felszabadítás-teológiákat illeti: ezeknek a Hittani Kongregáció által kiadott két instrukció irányelveihez kell igazodniuk. Különös gondoskodás illeti meg a bennszülötteket. A Szentszék nemrég létrehozta támogatásukra a Populorum Progressio Alapítványt. A földműves, indián lakosság szükségleteit különösképpen szem előtt kell tartani. A pápa most azt javasolta, hogy a közeljövőben a latin-amerikai földrész püspöki karainak képviselői tartsanak egy szinódus jellegű találkozót, amelyen megvitathatják a társadalom legszegényebbjeinek helyzetét, megvizsgálhatják az igazságosság problémáit, valamint a földrész nemzeteinek egymás közti szolidaritását. Különös figyelmet kell fordítani a család és az élet problémáira. A gyermekek drámai helyzete, az abortusz, az eutanázia, a gerillák, az emberrablás, a kábítószer és a terrorizmus a „halál kultúráját" eredményezik, ehelyett az új evangelizálásnak „az élet kultúráját" kell terjesztenie. Keresztény kultúra Beszéde következő részében a Szentatya azt világította meg, hogy Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése miként őrizheti meg az egyes kultúrák pozitív értékeit, de ugyanakkor elengedhetetlen tisztogató hatása is van, tehát kiküszöböli a keresztény élettel ellentétes elemeket. A modern szemlélet félrevezető, amikor elhomályosítja az ember transzcendens hivatását, és az embereket a vallási közömbösséghez vezeti. Mindez megnyilvánul pl. az abortusz gyakorlatában és a génmanipuláció visszaéléseiben, az élet és az emberi személy ellen elkövetett különféle támadásokban. Evangéliumi megkülönböztetésre van szükség a lelkipásztorkodásban. Meg kell szüntetni az evangéliumi értékek és a modern kultúrák közötti szakadást. Az igazi kultúra kifejezi a személy egyetemes értékeit, és ebben Jézus Krisztus evangéliuma segít, hiszen teljes fénybe állítja az ember szabadságát és végső rendeltetését. Fontos szerep hárul az új evangelizálásban a tömegtájékoztatás modern eszközeire. Erről szól a Hittani Kongregáció idén tavasszal kiadott instrukciója. Végül beszéde utolsó szakaszában a pápa arról szólt, hogy Latin-Amerikában a feltámadt Krisztus által hozott reménység jegyében új korszak kezdődik. Püspökök és papok, szerzetesek, világiak, nevezetesen a világi nők, fiatalok erről a reménységről tanúskodjanak a lelkipásztorkodás újjászervezésében, követve az egyház ide vonatkozó irányelveit. A Szentlélek sugallataira hallgatva, az Eucharisztiából erőt merítve folytassák az új evangelizálást. „Amerika egyháza! Az Úr ma melletted halad. Hív téged. E kegyelmi pillanatban ismét kiejti neved, megújítja veled szövetségét. Bárcsak meghallanád szavát, hogy megismernéd az igazi teljes boldogságot, és beléphetnél Urad békéjébe!"
Ipacs Katalin SANTO DOMINGÓ-I MUNKADOKUMENTUM Az Amerika felfedezésének és evangelizálása kezdeteinek V. centenáriumára rendezett megemlékezések októberben Santo Domingóban érték el csúcspontjukat: október 12-én II. János Pál pápa személyesen nyitotta meg a latin-amerikai püspökök 4. általános konferenciáját. A földrész főpásztorai eddigi, immár történelminek tartott Rio de Janeiró-i, medillíni és pueblai konferenciájuk után, most negyedik alkalommal tartották csúcstalálkozójukat, amely minden bizonnyal nagy hatással lesz a földrész evangelizálására az elkövetkező években. A Santo Domingó-i közgyűlés célja az volt, hogy a lelkipásztori irányelv megjelölésén túl átfogó felmérést készítsen az evangélium latin-amerikai zarándokútjáról az elmúlt évtizedek tükrében. A konferencia témája három szempontot érintett: „Új evangelizálás, emberi kibontakozás és keresztény kultúra." Ahogy a nagy egyházi összejöveteleknél szokásos, a latin-amerikai főpásztorok Instrumentum lahorisszal, munkadokumentummal bőröndjükben érkeztek Santo Domingóba. A négyéves előkészítő munkával megszületett 232 oldalas dokumentum 690 fejezetből áll, és három nagy részre tagolódik: a latin-amerikai valóság lelkipásztori bemutatása; – teológiai-lelkipásztori távlatok Krisztus fényében, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké; – és lelkipásztori javaslatok a mai világ kihívásaival szemben. Az első rész tehát összegező tájékoztatást nyújt a latin-amerikai valóság teljességéről történelmi, szociális, kulturális és egyházi szempontok szerint. A történelmi fejezet többek között a földrész evangelizálásának fejlődését tárgyalja. Az első misszionáriusokról leszögezi, hogy felismerték, tisztelték és gyümölcsöztették az ige magvait, bár keresztény mentalitásuk korlátai miatt elvetették az őslakók szokásait mint eltévelyedéseket. A szerzetesrendek missziós tevékenységéről tárgyalva megemlíti többek között a domonkos Antonio de Montesino nevét. A püspöki kollegialitás és az egyházi közösség fejlődésével kapcsolatban a dokumentum kiemeli az 1955-ös Rio de Janeiró-i, az 1968-as medellíni és az 1979-es pueblai nagy püspöki értekezletek döntő szerepét. Az első rész néhány paragrafusa emlékeztet a földrész népeinek sokszínűségére: az őslakók és a spanyolok mellett megemlíti a portugálokat, az afro-amerikaiakat, valamint a századunkban bevándorolt európaiakat. A spanyol telepesek kegyetlenkedéseire emlékeztetve hangsúlyozza azonban, hogy békés és munkaszerető emberek sokasága is életét áldozta e földért. A néger rabszolga-kereskedelmet a dokumentum II. János Pál pápa szavaival holokausztnak minősíti, hangsúlyozva egyes országok, pl. Anglia, Hollandia és Franciaország történelmi felelősségét. A dokumentum első része még számos más kérdést tárgyal; ilyenek Latin-Amerika gazdasági integrációjának hiánya és következésképpen eladósodása, elszegényedése, továbbá a nők hátrányos megkülönböztetése, súlyos társadalmi igazságtalanságok, pl. a gazdagság néhányak kezében való összpontosulása. Mindezek kérdőre vonják a politikát, napjaink vezetését. Bár az utóbbi évtizedekben sok ország visszaszerezte a demokráciát, ez a demokrácia még legtöbbször igen sebezhető. „A harmadik évezred küszöbén éhségtől eltorzult arcokat látunk – hangzik a dokumentum drámai helyzetjelentése. Azoknak az arcát szemléljük, akik csalódtak a politikában ... a naponta átélt erőszaktól szenvedők arcát... az utcákon csavargó elhagyott gyermekekét... a megalázott, kisemmizett nők arcát." A munkadokumentum ezután a földrész kulturális pluralitását állítja elénk, majd pedig az egyház valóságáról ad képet. Szól a bázisközösségekről, mint a legeredetibb evangelizáló tapasztalatról, a világiak, főként a nők egyházi elkötelezettségéről, emlékeztetve a nők gyakori hátrányos megkülönböztetésére. Említés történik a szerzetesek és a hierarchia közötti feszültségekről, a világi papokkal kapcsolatban pedig többek között megjegyzi, hogy gyakran nem újultak meg eléggé, akadályozzák a világiak, főként a nők reális részvételét. A munkadokumentum második, teológiai-krisztológiai része az üdvösség tényének hirdetését tárgyalja mint az egyedüli választ az emberi törekvésre, és az egyház evangelizálásban betöltött szerepét. „A hit megvallása Jézus Krisztusban, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké – olvassuk a szövegben – az állandó tájékozódási és gravitációs pont. Minden latin-amerikai ember szívébe és ajkára Jézus nevét kell helyezni!" Az egyház legfőbb küldetése tehát az evangelizálás, amely azonban nemcsak az evangélium hirdetését jelenti, hanem elkötelezettséget az emberi kibontakozás, a keresztény kultúra kiépítése mellett. Az evangéliumból azt kell megtanulnunk, hogy nem kötelezhetjük el magunkat Isten mellett anélkül, hogy ne köteleznénk el magunkat testvéreink mellett. A munkadokumentum harmadik – lelkipásztori javaslatokat tartalmazó – része a legrövidebb. Mindenekelőtt a mai kor nagy kihívásait veszi figyelembe: ezek az inkulturáció, az egyház szociális tanításának megismertetése, az új vallásos csoportok, köztük a bázisközösségek felkarolása, az egyház jelenléte a médiákban, a keresztények szociális és politikai elkötelezettsége, jelenléte. Az egyházat nagy kihívások érik szociális téren: a drogkereskedelem elterjedése, a kábítószer-fogyasztás, a közéleti korrupció, a munka lehetőségének hiánya, az élet iránti csökkenő tisztelet miatt. E kihívásokkal szemközt a latin-amerikai püspökök 4. konferenciájának munkadokumentuma megjelöli a kívánatos lelkipásztori irányelveket, területeket, amelyeket minden mással szemben előnyben kell részesíteni. Ezek: a szegények, a fiatalok, a család, a pluralista társadalom építői és az emberi személy tiszteletét elősegítők tábora. A latin-amerikai egyház sürgető ösztönzést érez az új evangelizálásra – olvassuk a dokumentum végén. Megújult elkötelezettséggel vállalja sajátos szerepét, történelmi küldetését.
A LATIN-AMERIKAI PÜSPÖKÖK ÜZENETE 1992. okt. 28-án a Santo Domingó-i székesegyházban ünnepélyes szentmisével ért véget a latin-amerikai püspökök IV. általános konferenciája, amelyet maga II. János Pál pápa nyitott meg okt. 12-én. Angelo Sodano bíboros államtitkárral együtt misézett 350 főpásztor; a szentmise során felolvasták Latin-Amerika és a Karib-tengeri szigetek népeihez intézett üzenetet, amelyet most kivonatos fordításban ismertetünk. I. A Bevezető megjelöli a konferencia összehívásának indítékát: az új világ evangelizálása kezdeteinek 5. centenáriuma jó alkalom volt arra, hogy visszatekintsenek e századokra, és főleg az új evangelizálásról tárgyaljanak, mintegy folytatva a riói, medellíni és pueblai konferenciák irányelveit, választásait. II. Latin-Amerika a félelem és a remény között. – „Népeink nagyobb része drámai körülmények között él. Ezt tapasztaltuk mindennapos lelkipásztori feladataink közepette, és világosan kifejtettük sok dokumentumban. Így amikor fájdalommal töltenek el bennünket szenvedéseik, fülünkbe csengenek azok a szavak, amelyeket Isten intézett Mózeshez: »Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre.« (Kiv 3,7-8)" – „Ezek a körülmények megrendíthetnék reményünket. De a Szentlélek működése erős és szilárd indítékot nyújt a reményhez: hiszünk ugyanis a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban, aki teljesíti ígéretét, hogy mindenkor velünk marad (vö. Mt 28,20). Ez a hit olyannak mutatja őt, mint aki figyel és törődik minden emberi szükséggel. Igyekszünk azt tenni, amit ő tett és tanított: magunkra venni az emberiség szenvedését, és dolgozni azért, hogy ez a megváltás útján való járássá váljon." – „Reményünk mit sem érne, ha nem lenne tevékeny és hatékony. Jézus Krisztus üzenete nem lenne érvényes, ha megengedné, hogy elválasszuk a hitet a cselekvéstől. Buzdítjuk azokat, akik szenvednek, hogy nyissák meg szívüket Krisztus üzenetének, amely képes arra, hogy új értelmet adjon életüknek és szenvedésüknek. Az apostoli tevékenység gyakorlásában reménnyel és szeretettel egyesült hitnek »jó és tágas földet« kell szereznie azok számára, akik Latin-Amerikában és a Karib-szigeteken szenvednek." III. A reménység küldetésben valósul meg. – Az üzenet e részben felidézi az emmauszi tanítványok esetét, amikor a Feltámadott hozzájuk csatlakozott, és a csüggedőkbe reményt öntött. Ugyanígy a latin-amerikai főpásztorok is – isteni Mesterüket utánozva – testvéreik mellé állnak, támaszaik akarnak lenni, és hirdetik minden ember értékét és méltóságát. A hit fényével akarják megvilágítani a történelmet és a mindennapok zarándokútját. Ez az új evangelizálás alapvető küldetése. Jézus az Út, Jézus életét adja testvéreiért, megnyitja nekik a remény távlatait. Az elemzett rész az emmauszi tanítványok történetének egyes mozzanatait a latin-amerikai valóságra, az ottani új evangelizálás feladataira alkalmazza: a feltámadt Jézus sorsközösséget vállal az emberekkel (emberi haladás); az írás által megvilágítja útjukat (kultúra); a kenyértörésben megismerteti magát, és új lendületet ad, küldetést az új evangelizálásra. IV. A legsürgősebb lelkipásztori feladatok. – „Mindenekelőtt kijelentjük: az itteni egyház hitében csatlakozunk Jézus Krisztushoz, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (vö. Zsid 13,8). – Hogy Krisztus népeink életében részt vegyen, mindenkit felszólítunk az új evangelizálásra, különösen is a világiakat, és az ő körükben főleg a fiatalokat buzdítjuk..." „Az egyre inkább missziós egyházban a megújult katekézis és eleven liturgia lesznek azok az eszközök, amelyekkel egyre jobban az egyházhoz közelítjük és megszenteljük a keresztényeket, főleg a távol állókat és közömböseket." – „Az új evangelizálás fokozza a missziós lelkipásztorkodást valamennyi egyházunkban, és felébreszti felelősségünket, hogy túllépjünk határainkon, és elvigyük az 500 évvel ezelőtt hozzánk érkezett hitet minden népnek." – „Az új evangelizálás kifejezéseként elkötelezzük magunkat a teljes emberi fejlődés előmozdítására Latin-Amerika és a Karib-tenger népei körében; legelőször is a szegényekre gondolunk." – „Az emberi fejlődés előmozdításában kiváltságos és alapvető helyet foglal el a család mint az élet forrása. Ma sürgetően szükség van az élet kibontakoztatására és védelmére, minthogy sokféle támadás éri a mai társadalomban.'' – „Olyan evangelizálást kell előmozdítanunk, amely lehatol népeink közös kultúrájának gyökereiig, különös tekintettel a növekvő városi kultúrára. Rendkívüli figyelmet fordítottunk arra, hogy az Evangéliumot beletestesítsük a bennszülött és afro-amerikai kultúrába. Mindebben az inkulturációban igen lényeges a tömegkommunikációs eszközök használata, illetve az arra való nevelés." Az üzenet V. része köszöntéseket és hálanyilvánításokat tartalmaz, a VI. záró szakasz pedig ismét a reménység hangját hallatja, és a konferencia eredményeit a Guadalupei Miasszonyunk, az új evangelizálás Csillaga oltalmába ajánlja.
Vatikáni Rádió GYARMATOSÍTÁS ÉS EVANGELIZÁLÁS LATIN-AMERIKÁBAN Amerika felfedezése 1492-ben az akkori Európa számára korszakalkotó esemény volt kulturális, vallási, politikai, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt. A tény, hogy Kolumbusz Kristóf kikötött az amerikai földrész partvidékén, minden addigi ismeretet megkérdőjelezett. A nyugati népek a XV. században, a kor csillagászati, földrajzi ismeretei birtokában, nem feltételezték, sőt kizártnak tartották egy másik földrész létezését. Vallási szempontból is számos kérdés merült fel. Másfél évezreddel azután, hogy a világ minden részén hirdették az evangéliumot, valószínűtlennek tűnt, hogy új népek illeszkedjenek be az üdvösség történetébe. Ezért gondolhatta jogosan a XVI. századi történész, Francisco López de Gómara, hogy az Újvilág felfedezése az emberi történelem legnagyobb eseménye Jézus Krisztus születése, halála és feltámadása után. Ezekről a témákról, és főként annyi szerzetes hősies missziós tanúságtételéről tartottak nemzetközi tudományos értekezletet Rómában, 1992. február 25-e és 27-e között az Olasz Férfi és Női Szerzeteselöljárók Konferenciája, illetve az Olasz Missziós Szerzetes Intézetek rendezésében. E tudományos értekezlet egyik előadójával, Francesca Cantú professzornővel, a római La Sapienza Egyetem politikai tudományok karának latin-amerikai szakértőjével készített beszélgetést Michele Simone jezsuita. Az interjút a La Civiltá Cattolica, 1992. május 15-i száma közli. A beszélgetés középpontjában az evangélium hirdetése és a „keresztény" gyarmatosítók magatartása közötti ellentét áll. Az interjú második része hosszabban foglalkozik a domonkos Bartolome de Las Casas hithirdető alakjával, aki felemelte szavát a bennszülöttek emberi természetét tagadók és következésképpen erőszakosan térítők tábora ellen. K: A történelem színterén megjelenő Amerikát milyen mértékben volt képes befogadni a XVI. század egyháza, teológiája, keresztény gondolkodása, és milyen eszmékre alapozta evangelizáló tevékenységét? V: Az eszme, hogy az Evangéliumot az Újvilág felfedezésével valóban a föld végső határáig lehet hirdetni, hozzájárult az egyház egyetemességi tudatának megerősítéséhez, de egyben egyfajta apokaliptikus szorongást is keltett. Mintha valóban vége felé közeledne a világ. Bartolomé de Las Casas az amerikai benszülöttek sokaságát a Jelenések könyvének sokaságához hasonlítja. Amerika evangelizálásának kezdetei olyan történelmi időszakra esnek, amikor az egyház úgy érzi, hogy az események magával sodorhatják. Ne feledjük, hogy 1517-től bekövetkezik a protestáns reform, amely fiainak egy jelentős hányadát elszakítja az egyháztól. Másrészt felújul az oszmán birodalom terjeszkedési lendülete egészen odáig, hogy a törökök a tragikus mohácsi csata után bevonulnak Budára, és 1529-ben már Bécset ostromolják. K: Ebben a helyzetben a spanyol korona hogyan viszonyult az evangelizálás ügyéhez? V: Az evangelizálás nagy művébe kétségkívül belejátszott Spanyolország sajátos történelmi helyzete. Amikor Kolumbusz Kristóf a katolikus királyokkal megkötötte az ún. Santa Fe-i egyezményt, amely küszöbön álló felfedező útjával kapcsolatban szabályozta a kölcsönös jogokat és kötelességeket, egyetlen hónap telt el azóta, hogy a katolikus haderők visszaszerezték Granadát, az iszlám utolsó végvárát. A spanyol föld tehát újból teljesen keresztény lett. Ez a nagy történelmi tett in nuce, magvában már magában hordozta az evangelizálás katonai szemléletét mint a hitetlenek elleni keresztény kötelességet. López de Gómara korabeli történész szavai jól jellemzik a korszellemet: „Az Újvilág felfedezése azért történt, mert Urunk Jézus úgy akarta, hogy Spanyolország mindig hadi készületben legyen, élvonalban a hitetlenek elleni harcban." Ebből a közfelfogásból nem nehéz következtetni, hogy a spanyolok nagy többsége a tengeren túli tapasztalatot mint egyfajta messiási küldetést élte meg, abban a szilárd meggyőződésben, hogy maga Isten választotta ki ezt a népet a hitetlenek meghódítására és megtérítésére. Ezzel a felfogással egyetértett a hittérítők egy része is. Az evangelizálás művében továbbá szerepet játszottak politikai természetű kötöttségek is. Katolikus Ferdinánd, a portugálok által korábban bevezetett szokás szerint, azzal a kérelemmel fordult VI. Sándor pápához, hogy bullával erősítse meg a Kolumbusz által felfedezett területek spanyol tulajdonjogát. A pápai bullák ténylegesen elismerik a spanyol királyság abszolút politikai hatalmát az Újvilág felett, de ahhoz a feltételhez kötik, hogy magára vállalja e távoli vidékek népeinek megtérítését. Ez a missziós küldetés kettős szerepet játszott a soron következő eseményekben. Egyrészt a spanyol korona az evangelizálás elsődleges megbízottjává vált, és ily módon egymásba fonódtak a politikai és vallási célok; másrészt viszont azoknak, akik fenntartásokkal éltek a spanyol gyarmatosítás módszereit illetően, lehetőséget nyújtott arra, hogy követeljék a missziós célkitűzés primátusát, amelynek minden más célt alá kell rendelni. Tagadhatatlan azonban, hogy a pápai bullák jogcímül szolgáltak a spanyol monarchia számára, hogy megszilárdítsa jelenlétét és hatalmát az Újvilág felett. 1508-ban Ferdinánd király kéréssel fordult a Szentszékhez, hogy ismerje el néhány fontos privilégiumát a születőben lévő amerikai egyház felelt. A kivívott ún. „királyi patronátus" értelmében az uralkodó terjesztené elő a Szentszéknek a kinevezendő püspökök listáját, továbbá jogában állt meghatározni és megváltoztatni az egyházmegyék határait, és végül kimondani az utolsó szót a misszionáriusok személyének kiválasztásában. Lényegében tehát lehetőséget kapott arra, hogy döntsön az amerikai egyház vezetésének kijelölésében, és megakadályozza nem kívánt személyek Amerikába utazását. Az evangelizálás művében igen meghatározó lépés volt az ún. encomiendá-k létrehozása 1503-ban. A meghódított területek természeti kincseinek kiaknázására a spanyolok, bennszülötteket alkalmaztak munkaerőként, minimális bérért. Ezeket a kényszermunkás csoportokat nevezték encomiendáknak, amelyeknek az élén egy spanyol munkavezető, az encomendero állt. Minden encomendero szolgálatában állt egy pap, az ún. doctrinero: az ő feladata volt, hogy bevezesse az indiánokat a keresztény hitbe. A hitoktatás abból állt, hogy megtanították őket a miatyánk, az üdvözlégy és a hiszekegy elimádkozására. Továbbá biztosították számukra a vasárnapi misehallgatással egybekötött pihenőnapot, illetve bevezették őket a spanyol szokásokba, életformába. Az európaiaktól elkapott betegségek mellett ez az erőszakos, szörnyű visszaélésekkel terhes életforma okozta, hogy a bennszülött népesség száma, általánosan elfogadott becslés szerint, 75%-kal csökkent. K: A gyarmatosítók és evangelizálók kettős szerepében fellépők milyen problémákkal találták magukat szemközt? V: Az első és alapvető kérdés ez: kik ezek a bennszülött népességek, akiket a spanyolok el akarnak vezetni a „civilizációra", az egyház pedig a megtérésre? Az európaitól gyökeresen különböző kultúrában és szociális környezetben élő bennszülöttekkel kapcsolatban egy (ma természetesen abszurdnak tűnő) dilemma merült fel. Emberi személyeknek, vagy inkább állatokhoz közelebb állóknak kell-e őket tekinteni? A kérdéssel kapcsolatban elsőnek a párizsi egyetem skót professzora, John Mair fejtette ki nézeteit 1510-ben közzétett művében. Mair elismeri a keresztény fejedelmeknek azt a jogát, hogy háborút folytassanak a szaracének és minden más hitetlen ellen, az egyházi tekintély és küldetés erejében. Mair elmélete szöges ellentétben állt Szent Tamás tanításával, amely szerint a kegyelemből forrásozó isteni jog nem törli el a természetes ratióból forrásozó emberi jogot. A domonkos Las Casas Szent Tamás alapján hirdette az Újvilág népei természetes tulajdonbirtoklásának érvényességét és javaik szabad tulajdonjogát. Hasonló elveket hirdetett a szintén domonkos Francisco de Vitoria 1539-es Relectio de Indis c. művében. Mair elveit követve az Újvilág bennszülötteire először alkalmazzák az arisztotelészi „természeténél fogva szolga" kategóriát. A skót teológus azt állította, hogy az amerikai bennszülöttek az állatok szokásai szerint élnek, amint ezt a tapasztalat is igazolta. Azok tehát, akik elsőnek meghódítják őket, jogosan uralkodnak felettük, mert természetük szerint állatok: bálványimádók, emberevők, természetellenes szexuális bűnöket követnek el. K: Ez a felfogás, amely magában foglalta azt is, hogy a bennszülöttek nem racionális lények, nem jelentette automatikusan azt is, hogy ezek a népek nem rendelkeznek azzal az erkölcsi és vallási képességgel, hogy befogadják a keresztény üzenetet? V: Kétségkívül a kérdés igen súlyos volt, a harc körülötte keménynek bizonyult. 1532 és 35 között Spanyolország és Mexikó szenvedélyes viták színtere ama kérdést illetően, hogy a bennszülöttek képesek-e a keresztény hit befogadására. Egyre világosabban két egymással homlokegyenest ellenkező véleményt alkotó tábor jön létre. Az egyik azt állítja, hogy a bennszülöttek nem rendelkeznek teljes értelmi képességgel, tehát nem lehet őket teljesen embernek tekinteni. Bálványimádásukat az igaz hittel szembeni ördögi eltévelyedésnek tartják, és azt vallják, hogy éppen bennszülött helyzetük miatt erőszakkal kell őket megtéríteni, és fegyveres leigázásukkal kell megnyitni az utat a misszionáriusok előtt. A másik tábor ezzel szöges ellentétben azt vallja, hogy a bennszülöttek racionális lények, tökéletes emberi önazonossággal rendelkeznek, és felemelésüknek a magasabb szintű oktatás révén kell megtörténnie. Ellene vannak mindennemű erőszaknak, és szilárdan leszögezik, hogy a javaiktól és szabadságuktól való jogtalan megfosztásuk ellentétben áll a keresztény elvekkel. E tábor egyik bátor és jeles képviselője volt a domonkos Antonio de Montesinos, aki közösségével egyetértésben Hispaniola [ma Haiti és a Dominikai Köztársaság] szigetén 1511-ben advent negyedik vasárnapjának prédikációjában az alkirály jelenlétében, a vasárnapi olvasmányt magyarázva ezeket mondta: „Ego vox clamantis in deserto – Krisztus pusztába kiáltó szava vagyok e szigeten: milyen joggal, milyen igazságérzettel tartjátok ezeket az indiánokat kegyetlen sorsban, rettenetes rabszolgaságban? Talán nem emberek, talán nem racionális lények? Talán nem kötelességtek, hogy szeressétek őket, mint önmagatokat?" Most történt első alkalommal, hogy valaki nyíltan is kimondta az igazságot, feltárta sokak lelkiismeretének nyugtalanságát. Az érdekelt domonkos közösséget elhallgattatták mint lázítókat. De a bátor misszionárius szava mégsem volt pusztába kiáltó szó, mivel Bartolomé de Las Casas megtéréséhez vezetett, aki tájékozódási ponttá vált az elkövetkező századokban ebben a kérdésben. * * * Las Casas egy encomienda élén álló papként kezdi meg misszionáriusi működését az Újvilágban. Mai fogalommal élve az encomienda kényszermunkára összeterelt bennszülöttek osztaga volt, amelyben a munka mellett hitoktatás is folyt. Las Casas számára rettenetes lelki törést okozott, hogy a hispaniolai domonkosok megtagadták tőle a gyónás utáni feloldozást említett funkciója miatt. Valódi megtérése azonban néhány évvel később kezdődött, amikor 1514-ben Sirák fia könyve 34. fejezetéről elmélkedett: „Jogtalan vagyonból csúf dolog áldozni. . . Aki elveszi a szegények kenyerét, gyilkosa társának; vért ont, aki elvonja a munkástól bérét." Las Casas fokozatosan ráébred arra, hogy mindenekelőtt saját életét kell megváltoztatnia. A spanyolok nagy megbotránkozására bennszülötteit a sziget kormányzójának visszaszolgáltatja, az indiánok jogai mellett elsőként szavát felemelő Montesinos domonkos atyával visszatér Spanyolországba, és a gyarmatosító politikai hatalom központjában megkezdi reformáló tevékenységét. Las Casas az új utak lehetőségének jelképévé növekszik sokak szemében. Neki köszönhető, hogy a gyarmatosítók egy részében megerősödik az evangélium hirdetésének egy valóban evangéliumibb tábora. Las Casas radikális evangéliumi elvei szerint az emberi nem alapvetően egységes, és ezen belül az indiánok az embert lényegében alkotó jellemző vonásokkal rendelkeznek, vagyis racionális, szabad és szociális lények. Az evangelizálásnak szem előtt kell tartania ezeket az alapvető realitásokat, és gyümölcsöztetnie kell ezeket a kegyelemben, amely gazdagítja és kiegészíti az emberi valóságot. Mindezt – Las Casas elmélete szerint – sohasem szabad meghazudtolni a szavak és a tettek erőszakával. Lássuk most tehát az interjú második részét. K: Milyen hatással volt Las Casas felfogása a missziós teológiára? V: Las Casas azt állítja, hogy ha a bennszülöttektől megtagadjuk a veri homines (igazi emberek) állapotot, akkor valamiképpen kizárjuk őket az üdvösségre szóló meghívás teljességéből, márpedig ez a hivatás mindenkinek szól. Azokkal szemben, akik jogosnak tartották a bennszülöttek mint hitetlenek erőszakos szolgasorba döntését, Las Casas azt vallja, hogy az indiánok megtérítése teljes joggal az üdvösségtörténet részét alkotja, ami feltételezi, hogy a népek üdvösségközvetítő kapcsolatban álljanak egymással egy Istentől vezetett történelmi zarándoklat során. Az evangelizálás és a gyarmatosító politika érdekeinek összekeverése ellen Las Casas állítja, hogy az Újvilág felfedezésének ideje a szabad és ingyenes isteni döntésből származó elhivatottság ideje. Minden ember egyformán részesül ebben a hivatásban, amelynek idejét az isteni irgalom és a Gondviselés határozza meg. Ebből származik, hogy Amerika felfedezésének elsődleges célja, amint ezt a VI. Sándor pápa által Spanyolországnak bullákkal biztosított előjogok is alátámasztják, az indián népességek megtérése. Las Casas ezzel kapcsolatban világosan kimondja, hogy ennek elengedhetetlen feltétele e népességek felemelése evilági és lelki síkon egyaránt. Mindent ennek a felemelésnek kell alárendelni. Amennyiben a tényleges történelmi valóság nem felel meg az üdvösségre szóló elhivatottság lehetőségének, jobb lesz, ha az uralkodó lemond az Újvilágról, mintsem lejáratja önmagát és Európát olyan tevékenységben, amely ellentmond az Evangélium célkitűzéseinek. Ez a probléma nagy kihívást jelent az evangelizálás eszközeinek alkalmasabb megválasztása szempontjából, és bírálja azt a rendszert, amely visszautasítja ezeket az eszközöket. Ez a felfogás kihívást jelent továbbá, hogy újragondolják az egész missziós teológiát, amely igen lassan érlelődik majd az egyház teológiai tudatában, és igazi gazdagságában csak a II. vatikáni zsinat során bontakozik ki. K: Mi a véleménye Las Casasnak a spanyoloknak arról a meggyőződéséről, hogy mint keresztény népnek sajátos isteni küldetésük van a bennszülöttek megtérítésére? V: Las Casas nem vitatja el a spanyol néptől azt, hogy küldetése lehet az Újvilág népessége iránt, de ennek a küldetésnek szerinte egyetlen jegye van: az apostoliság. Nem lehet kikémlelni Istennek azt a misztériumát, hogy Spanyolországot választotta ki a keresztény népek közül Amerika evangelizálására, de a spanyol népnek az indián nép történetébe való belépését csak a teológia olvasata teszi lehetővé. Ebből a szempontból rendkívül érdekes, hogy Las Casas milyen nagy értéket tulajdonít a világiaknak ebben a küldetésben. A következőket állítja: „Nemcsak a művelt emberek, a teológia kutatói és ékesen szóló prédikátorok ... lehetnek eszközök és Jézus Krisztus segítői a hitetlenek millióinak megtérésében, hanem az egyszerű nép is. Azok is, akik kevés tudással rendelkeznek, de ha erős a hitük, és ismerik a hit alapjait és a tíz parancsolatot, keresztény életük jó példájával a szent apostolok szerepét tölthetik be." Las Casas úgy gondolja, hogy minden keresztény spanyol hivatott arra, hogy megélje saját egyházi apostoli küldetését, „ingyenesen hirdetve és ajándékozva mindazt, amit ingyenesen kapott". Las Casas elemzése ezen a ponton rámutat a tévedésre. Spanyolország Újvilágban való jelenlétének elsődleges célja az, hogy az indián népességek evilági és lelki javát elősegítse. Az apostoli küldetésre kiválasztott keresztény nép azonban gyökerében megváltoztatja és felborítja Isten tervét. A Spanyolország által az Újvilágban elkövetett bűn, amelyet nemcsak Las Casas, hanem Quiroga püspök és sokan mások is feltártak, a kapzsiság, az aurifames (aranyéhség). A lelki célkitűzés önző egyéni célkitűzéssé válik, hogy minél több aranyat, gazdagságot, gazdasági és társadalmi hatalmat kaparintsanak meg. A hithirdetés ily módon formát változtat, és a szabadságtól való megfosztás, a kizsákmányolás és az indiánok elnyomásának eszközévé válik. De a pápai megbízatás – állítja Las Casas – a bennszülöttek megtérítésére, nem pedig az arany felhalmozására szól. Ha elvitatjuk a valódi felfedezés célkitűzését, amelynek minden más valóságot alá kell rendelni, akkor már nem egy evangelizáló világ, hanem egy úgymond ellen-evangelizáló világ épül, amelyben az ingyen kapott Evangéliumot drágán árulják: az elvett szabadság árán. Az evangéliumi szeretetet legyőzi az erőszak, a szabadságot felváltja a szolgasors. Las Casas joggal gondolja, hogy a bennszülöttek nem érthetik meg, hogy Krisztus törvénye a legfőbb szabadság törvénye, ha a keresztény hittel rabszolgasorsba döntik őket. Hogyan vádolhatjuk bálványimádással az indiánokat? Nem kellene inkább a keresztényeket ugyanezzel a váddal illetni, hiszen emberi életeket áldoznak fel aranybálványuknak, amikor indiánok ezreit küldik meghalni az aranybányákba? Las Casas állítja, hogy mindez azért történik, mert a célkitűzést illető tévedés és a bűn, amelyből táplálkozik, intézményekké válnak, és kollektív magatartásformákban öltenek testet. Az apostol nép számára a keresztény vallás e ponton aranybálvánnyá válik. Las Casas gyakran használja a farkas-bárány ellentétet. Krisztus ezt mondja az evangéliumi küldetésről: „úgy küldelek titeket, mint bárányt a farkasok közé." Las Casas pedig ezt kérdezi az Indiánok Tanácsa tagjaitól: miért küldenek farkasokat a bárányok közé, farkasokat, akik rávetik magukat a bárányokra, széttépik és megbotránkoztatják őket?... Nincs a világon még ilyen szelíd és készséges nép, mint az indiánok, ennyire nyitottak, hogy elfogadják Krisztus igáját – állítja Las Casas. Az evangelizálás panorámájában így óriási probléma keletkezik: talán nem is annyira a hitetlen indiánoknak van szüksége megtérésre, mint inkább a térítőknek, vagyis a spanyoloknak. Az Újvilágot csak az menti meg a széthullástól, ha maguk az evangelizálók is gyökeresen megtérnek az Evangéliumhoz, vagyis ha ténylegesen tanúsítják életükkel azt a tanítást, amelyre mint az Atya kiválasztott gyermekei hivatkoznak. A vitáknak legalábbis elvi síkon, III. Pál pápa Sublimi Deus bullája vetett véget. Történelmileg tanúsított tény, hogy az Apostoli Szék az első időkben nem értesült teljesen arról, hogy mi történik az amerikai egyházban. A domonkos Bernardino de Minaya és Julián Garcés püspök 1537-ben részletesebb tájékoztatást nyújtottak az Újvilág és népessége valóságáról. Erre válaszul jelent meg III. Pál említett Sublimi Deus bullája, amely elismeri minden nép egyetemes hivatását az üdvösségre, az amerikai bennszülött népességek teljes ember voltát, jogukat szabadságukhoz és javaikhoz. Leszögezi továbbá, hogy az evangelizálók békés úton kötelesek elvezetni őket Jézus Krisztus hitére, Isten szavának hirdetésén és szent életük tanúságtételén keresztül. V. Károly spanyol király mindent megtett, hogy a pápai bulla ne jusson el Amerikába, nehogy ártson a spanyol korona jogainak. Ekkor létesítette V. Károly a királyi jóváhagyási jogot a Szentszék amerikai egyháznak szóló dokumentumai felett. A Sublimi Deus azonban mégis eljutott az amerikai földrészre, és a mai napig tündöklő példája az egyház evangelizálásra vonatkozó tanításának.
Hugo Storni – Vertse Márta: A LATIN-AMERIKAI REDUKCIÓK Ez az írás – rövid bevezető után – összefoglalva bemutatja p. Hugo Storni Rómában élő argentin jezsuita történész tanulmányát. Az összefoglalást Vertse Márta készítette. Történeti áttekintés A redukciók a jezsuita hitterjesztői tevékenység intézményei; olyan keresztény telepek, amelyeket a misszionáriusok a spanyol király engedélye alapján, a bennszülötteket leigázó gyarmati hatóságoktól függetlenül, eszmei alapon rendeztek be a megtért dél-amerikai indiánok számára. A redukciók először Brazíliában, majd főleg Paraguayban terjedtek el, amely akkor a mai Argentínát, Uruguayt, Bolívia déli részét és Dél-Brazíliát is magába foglalta. Torres jezsuita provinciális a spanyol koronától a kereszténnyé lett indiánok számára a rabszolgasorsból való felmentést, védelmet és biztonságot kért és kapott. III. Fülöp a gyarmatosítók heves tiltakozása ellenére teljes erejével a jezsuiták mellé állt, hogy az indiánokat a hódítók elnyomásától megmentse, és a kereszténység számára megnyerje őket. 1609-ben elrendelte, hogy a keresztény hitre tért indiánokat ugyanolyan szabad embernek kell tekinteni, mint a spanyolokat. Ebből kiindulva alapították meg a jezsuiták első redukciójukat; ezeknek száma egyre nőtt. 1634-ben már kb. 70 ezer indián élt ezeken a telepeken. Másfél évszázad után mintegy 57 redukció működött, ezek közül 33 egységes csoportot alkotott a Paraná és Uruguay folyók vidékén, ezekből alakult ki az ún. keresztény indián állam. 1610 és 1768 között csak a guarani indián törzs tagjai közül 702 086 rézbőrű vette fel a keresztséget. Ez a jezsuita misszionáriusok részéről rengeteg munkát és áldozatot követelt: 29-en szenvedtek vértanúságot. A redukciók szervezete a keresztény pedagógia mesterműve volt. Egy-egy telepen a lakosság száma 350 és 7000 között váltakozott. A redukciók gazdaságilag teljesen önellátóak voltak, az addig nomád életű törzseket rászoktatták a rendszeres földművelésre, állattenyésztésre, megtanították őket az ipari termelésre, az egyes mesterségekre, művészetekre. A vallás volt a köz- és magánélet legfőbb irányítója, de a szigorúan beosztott és ellenőrzött munkarend mellett a hithirdetők gondoskodtak az indiánok ártatlan szórakozásáról, pihenéséről is. Az iskolaügy is magas színvonalat ért el. A redukciók pusztulása 1750-ben indult meg, amikor a telepek egy része portugál fennhatóság alá került, akik mind a misszionáriusokat, mind a 30 ezer indiánt elűzték a redukciók területéről. A redukciók elpusztítása összefügg azzal a kegyetlen hadjárattal, amelyet a szabadgondolkodók intéztek a gyűlölt jezsuita rend ellen. III. Károly spanyol király 1767-es rendelete egy csapásra megsemmisítette a jezsuiták valamennyi európai és amerikai alkotását, a rend tagjait pedig a pápai államba deportáltatta. 57 redukció 113 716 indiánnal, 12 kollégium, 1 egyetem, 1 újoncház, 3 lelkigyakorlatos-ház, összesen 564 jezsuita hithirdetővel lett az üldözés áldozata. A telepek elnéptelenedtek, a mintaszerű gazdaságok felbomlottak, a templomok lassanként romba dőltek, az indiánok egy része ismét visszakerült a nyomorba és a civilizálatlan életbe, míg a többiek a különféle, újonnan kialakuló köztársaságok katolikus, polgári rétegeibe olvadtak be. A redukciók, az evangelizálás eszközei III. Fülöp spanyol király Rio de la Plata kreol kormányzójához intézett levele (az 1609-es Cedula magna), amelyben kifejezetten megparancsolja, hogy a bennszülött indiánokat csak „a szent evangélium hirdetésével, tanításával hódítsák meg" a szerzetesek révén, a jezsuiták redukciószervező művének alapját jelenti. Az uralkodó szavai nyomán a gyarmatosítók véget vetettek a katonai hódításnak, és a lelkek meghódítását részesítették előnyben. A kormányzó és vele együtt Asunción domonkos püspöke a hithirdető szerzeteseknek, jelen esetben a jezsuitáknak, polgári és egyházi jogot adtak arra, hogy „tegyenek eleget küldetésüknek, emeljenek templomokat, hozzanak létre redukciókat, hirdessék az igét, katekizáljanak, kereszteljenek, és szolgáltassanak ki minden szentséget." I. A redukciók célkitűzése: az evangelizáció A korabeli dokumentumokat elemezve az derül ki, hogy a redukciókban az evangelizációnak három fő, egymást kiegészítő és egymáshoz szorosan kapcsolódó szempontja volt, mégpedig: a hitetlenek megtérítése, a bennszülöttek üdvözítése, valamint a nemrégen felfedezett és elfoglalt földrész békéjének megvalósítása. Az első szempont tehát egyértelműen vallásos: az indiók megtérítése a kereszténységre. Erről kifejezetten szól az a két engedély, amelyet 1615-ben Asunción kormányzója, illetve 1620-ban Buenos Aires kormányzója adott ki redukciók alapítására. Ezek lényegében az 1603-as asuncióni szinódus 7. konstitúcióját visszhangozták, amely arra kéri a kormányzót, hogy állítasson fel redukciókat, ahol a bennszülötteket oktathatják, hiszen a lelki javakat minden földi érdekkel szemben előnyben kell részesíteni. A második szempont a bennszülött ember teljes üdvözítését, illetve felszabadítását tűzte ki célul, vagyis azt, hogy a guarani indiánokat megmentsék a tényleges rabszolgaság minden formájától. Ezek között a jezsuita misszionáriusok első helyen a démonok által teremtett rabszolgaság ellen küzdöttek. Paraguay területét ugyanis a hithirdetők szemében egy, a korra jellemző, szinte mitikus teológiai felfogás szerint a démonok uralták, rabszolgaságba döntöttek a guarani indiánokat, és eluralkodtak szívükön. A paraguayi jezsuiták szerint a démon olyan lény volt, amely birtokába vette a pogányokat, gyalázatos eszközöket alkalmazott, hogy becsapja őket, arra késztette a bennszülötteket, hogy megtagadják Istent, egyes varázslókat viszont pogány istenekként, főpapokként imádjanak. A redukció volt az a kiváltságos hely, ahol a hitterjesztők módszeresen hadat üzentek a sátánnak, aki annyi lelket ragadott magával, és meggyőzte az indiánokat, hogy akik megkeresztelkednek, mindnyájan meghalnak. A redukciós rendszer célja volt továbbá, hogy a bennszülötteket felszabadítsa előző életük alól is, valamint biztosítsa előmenetelüket a civilizáció és az emberi élet magasabb foka felé. „Ezek az indiók, mint minden ősük – olvashatjuk egy 1613-ból fennmaradt dokumentumban –, régen még mint vadállatok éltek ezeken a hegyvidékeken, kezükben fegyverrel, gyilkoltak és pusztítottak, anélkül hogy ismerték volna a mi Urunkat, Istenünket." Ebből az emberhez nem méltó helyzetből kívánták a jezsuita misszionáriusok a redukciókkal kivezetni a bennszülötteket, ami különösen a kezdetekben volt nehéz. Egyrészt le kellett győzniük a varázslók érveit, másrészt meg kellett nyerni a törzsfőnökök és a nép jóakaratát. A guarani indián törzsfőnökök hűségesek akartak maradni népük hagyományaihoz, az ősi szokásokhoz, az idegenekre pedig gyakran ellenséges gyanakvással tekintettek. Példa erre egy törzsfőnök panasza: „Testvéreim és fiaim, már nem szenvedhetünk el annyi bajt és csapást, mint amit azoktól kapunk, akiket Atyáknak hívunk. Egy házba zárnak be bennünket, és az ellenkezőjét mondják nekünk, mint amit elődeink tettek és nekünk megtanítottak, őseinknek sok felesége volt, ezek pedig azt akarják, hogy elégedjünk meg eggyel. Nem jó ez nekünk: keressünk orvoslást ezekre a bajokra." Több esetben a hit és a kreol vagy spanyol lakosság nem megfelelő tanúságtétele közötti ellentmondás csak növelte az indiók bizalmatlanságát és haragját, és tényleges akadályt jelentett az evangelizálás számára. Egyes esetekben ezt az ellenállást úgy győzték le, hogy – még leleményesség árán is – rávették a törzsfőnököket, különítsék el az istentagadó vezetőket a többi bennszülöttől. A számtalan esetben próbára tett türelmű misszionáriusok megértéssel közeledtek a bennszülöttekhez – a gyermekekhez szóló kedveskedés, a betegek gondozása, szükségleteik kielégítése megnyitotta szívüket. A szerzeteseknek tekintettel kellett lenniük a törzsfők büszkeségére is, akik nem gyűltek volna össze olyanokkal, akiket alacsonyabb rendűeknek ítéltek meg. Tűrni kellett sértéseiket, sőt a kezdetekben a hithirdetők nem erőltették a bennszülöttekre a házastársi hűség és az egynejűség szigorú megtartását, amely nagy nehézségekbe ütközött. Megengedték továbbá, hogy az indiánok megtarthassák egyes ünnepeiket, játszhassák játékaikat. A bennszülöttek elleni harmadik fenyegetést a földbirtokosok jelentették, akik a meghódított területeken bevezették az ún. „encomienda" rendszert, vagyis a leigazolt lakosságot rabszolga- vagy jobbágysorba döntötték, hatalmas kiterjedésű ültetvényeiken munkára kényszerítették. Már az 1603-as asuncióni szinódus a redukciót jelölte meg olyan eszközként, amely megmenti az indiánokat az encomienda kizsákmányolásától. Arra törekedtek, hogy a redukciók bennszülött közösségeit közvetlenül a spanyol királyi korona alá helyezzék, mivel az az indián, aki a királyi fennhatóság alatt élt, bár adót fizetett, mint minden alattvaló, szabad indián volt. P. Storni tanulmányában ezután a redukciókban történő evangelizálás harmadik szempontjára hívja fel a figyelmet, amelyről a szerzők általában megfeledkeznek, bár kontinentális méretű célkitűzés volt, mégpedig a bennszülöttek és a spanyolok közötti béke megvalósítása. P. Ruiz de Montoya teljesen világos tanúságot hagyott erről: „Az a célom, hogy kibékítsem a spanyolokat és az indiánokat. Ez olyan nehéz dolog, hogy a 100 év alatt, amióta a Nyugati Indiákat felfedezték, még nem sikerült elérni." Valóban súlyos kihívásról volt szó a jezsuita lelkiismeret számára, amellyel a hithirdető szerzetesek nem találkoztak más missziós területeken, mint például Japánban vagy Kínában. A Paraguayban letelepedett spanyol csoportok a teljes virágzását élő, terjeszkedő és hódító hispán birodalmat képviselték, magasabbrendűségüket, nyilvánvaló technikai fejlettségüket hirdették a guarani világgal szemben, amely bennszülött kultúrával rendelkezett, a törzsi szétszórtság, a technikai eszközök kezdetlegessége jellemezte. Ez a helyzet előreláthatólag olyan következményekhez vezetett volna, mint az őslakosok hagyományos szabadságának elvesztése, az új kulturális környezetbe való gyér beilleszkedésük, az indiánok mint legalacsonyabb rendű állampolgárok beolvasztása a spanyol birodalomba. Ez a perspektíva, amely már kezdett valósággá válni, egyrészt súlyos konfliktust idézett elő a keresztény lelkiismeretben, amely feltételezte minden ember és nép alapvető szabadságát és egyenlőségét – ezt a tant hirdették és terjesztették a salamancai teológusok is az új felfedezések alkalmával –, másrészt pedig állandó háborúskodást eredményezhetett volna a spanyolok és az indiánok között, mivel az utóbbiak úgy érezték, hogy lerohanták, leigázták őket, megsértették legtörvényesebb jogaikat és hagyományaikat. A spanyolok visszavonulása, az, hogy a spanyol korona lemondjon a felfedezett területek feletti fennhatóságáról, a kor történelmi keretei között elképzelhetetlen lett volna. Jézus Társaságának jelenléte Paraguayban csak a korona jóváhagyásával volt lehetséges, csak úgy, hogy a rend alávetette magát a királyi védnökségnek. Ilyen körülmények között a paraguayi jezsuiták úgy vélték, hogy a megoldás a redukció-rendszer meghonosításában van, és ezért ennek a térnek a fejlesztésére szentelték legjobb embereiket és energiájuk javát. II. A redukciók: az egyenlőség és a béke felé vezető út P. Storni tanulmánya második részében arra a kérdésre keres választ, hogy melyek azok a szempontok, amelyek igazolják, miért döntöttek a jezsuiták a redukciók (összetett) rendszere mellett. Hiszen az evangélium puszta hirdetése, a bennszülöttek térítése bármennyire is alapvető volt számukra, nem igényelte volna a redukciók létrehozását. Azok a misszionáriusok, akik ugyanebben a korban a világ más részein (pl. Ázsiában, Indiában) tevékenykedtek, egyáltalán nem foglalkoztak hasonló tervekkel. A redukciók célja tehát – összefoglalva – egyrészt a démon rabszolgaságától, a civilizálatlan élettől, a földbirtokosoktól való megszabadítás, másrészt az emberi előmozdítás volt. A jezsuiták arra törekedtek, hogy fokozatosan valósítsák meg a bennszülött, a spanyol és a kreol közösségek valós egyenlőségét, mind vallási, mind gazdasági és jogi téren. Ezt az egyenlőséget tekintették a spanyolok és indiánok közötti evangéliumi béke legszilárdabb alapjának, ez a béke pedig a redukciók központi és legvégső célja volt. Egy effajta egyenlőség nélkül, amely egyrészt a bennszülött közösségekben belülről valósul meg, másrészt amelyet a spanyolok is elfogadnak, a béke pusztán csak utópia maradt volna a jezsuita hithirdetők szerint. Az a társadalom, amely egyenlőtlen struktúrákban kövesedik meg, a magukat hatalmasnak érző uralkodók természetszerűleg bekövetkező visszaéléseivel, csak hamis békére számíthat. Sőt ez a béke, amely összetéveszthető a látszólagos nyugalommal és a felállított rendetlenség fenntartásával, veszélyes érvként szolgálna ahhoz, hogy ne változtassanak az indiánokat sújtó gyökeres igazságtalanságokon. A jezsuiták nem kívántak együttműködni olyan hamis béke létrehozásán, amely csak háborúk, vérontások forrása lett volna, és állandóan szembeállította volna egymással a spanyolokat és az őslakosokat. Szilárd evangéliumi békére áhítoztak mindenki számára, amely igazságos egyenlőségen alapszik. P. Storni végkövetkeztetésében megállapítja tehát, hogy a redukciók központi célkitűzése a spanyolok és indiánok közötti evangéliumi béke volt, és hogy ez a béke magában foglalta a bennszülött közösségek megtérését a kereszténységre, üdvözülésüket, emberi előmozdításukat. A békéhez vezető utat a valódi egyenlőség felé haladásban látták, amelyet elismertek és elfogadtak a spanyolok is, és ez a béke olyan tényezőnek tűnt, amely teljes mértékben igazolja a jezsuiták döntését a redukciós rendszer megvalósítása mellett.
Benkő Antal AZ EVANGELIZÁLÁS MAI IRÁNYELVEI BRAZÍLIÁBAN Amerika felfedezésének 500. évfordulója kiváló alkalom arra, hogy az új kontinens evangelizálásának pozitív és negatív oldalait megvizsgáljuk. Ebben az összefüggésben a brazil püspökkari konferencia 1991–1994-re meghatározott általános pasztorális irányelveit mutatjuk be, belefoglalva ismertetésünkbe a brazil egyháznak a bázisközösségekre és a társadalom átalakítására vonatkozó megnyilatkozásait. Brazíliában, mint Latin-Amerika egyéb államaiban is, rendkívüli – főként gyarmatosító európaiak kereszténytelen viselkedéséből eredő – nehézségekbe ütközött az indiánok evangelizálása. A problémák növekedtek, amikor ezrével hurcoltak be rabszolgákat Afrikából. A fehér bevándorlók között is hiányzott a komoly katolikus népi hagyomány. Gyéren álltak papok a hívek rendelkezésére, és a nagy kiterjedések miatt szétforgácsolódott a lelkipásztorok fáradozása. Amíg a lakosság nagy része falvakban és kisebb telepeken élt, úgy-ahogy elegendőnek mutatkozott a múlt században Európában is dívó pasztorációs módszerek alkalmazása. A XX. század elejétől azonban érezhető lett Brazíliában is az iparosodás hatása, a rohamos népszaporodás; a vezető rétegek a kapitalizmus kizsákmányoló politikáját tették magukévá, míg a nagy tömegnél a szegénység, elproletárosodás, s evvel a marxizmus fenyegetése lépett fel. 1952-ben megalakult a Brazil Püspökkari Konferencia, amelynek egyik célja éppen az egyházmegyék közötti együttműködés előmozdítása volt. XXIII. János pápa éleslátása kellett ahhoz, hogy szorgalmazására 1962-ben, vagyis 30 évvel ezelőtt, megjelenjen – nem utolsó sorban a kubai események hatása – a „Szükségterv a Brazil Egyház számára" (Plano de Emergéncia para a Igreja do Brasil), a püspöki kar akkori titkárának, Don Helder Camarának aláírásával. A konkrét ajánlatok közül kettőt emelnénk ki: a világi hívek teljes mozgósítását és az egységes lelkipásztorkodást. Ez utóbbi érdekében központi és területi szervek felállítását sürgették, hogy egybehangolják az egymástól ezer kilométerekre fekvő egyházmegyék lelkipásztorkodását. 1965-ben Rómában, a II. vatikáni zsinat utolsó szakaszán ismét egybegyűltek a brazil püspökök. Megelégedéssel állapították meg, hogy a szükségtervet 93 egyházmegye teljesen, 73 pedig részben magáévá tette, illetve erre szándéka van. Még a zsinaton született meg az Együttes Pasztorális Terv (1966–1970) (Plano de Pastoral de Conjunto), amely azóta is meghatározza a brazil egyház életét. A zsinat hatására a püspökök együttesen vállaltak felelősséget az evangélium hirdetéséért Brazíliában. Az „együttes terv" velejét a „lelkipásztorkodás alapvető irányvonalai" alkotják. Hat szempontot sürget: előmozdítani a katolikus egyház látható egységét, a missziós tevékenységet, a katekézist és a teológiai elmélyülést, a liturgiát, az ökumenizmust, és azt, hogy „az Isten népe legyen kovász az Isten tervei szerint építendő jobb világban". – A közvetlen célkitűzés pedig az volt, hogy négy éven belül megteremtsék „az eszközöket és a körülményeket ahhoz, hogy a brazil egyház minél gyorsabban és teljesebben átalakuljon a II. vatikáni zsinat egyházképe szerint". Négy év után meg kell majd vizsgálni, hogy hogyan áll az egyház Brazíliában, és felülvizsgálni az irányelveket, valamint a konkrét teendőket. Pontosan megszabták azt is, hogy a szakemberekből álló különféle bizottságok mikor számoljanak be a püspökkari konferenciának. Az egyház-szociológusok és pasztorális szakértők jelentős szerepet játszottak az „együttes terv" kidolgozásában, és azóta is fontos munkát végeznek a püspökkari konferenciák előkészítésénél és határozataik kidolgozásánál. A püspöki kar együttes fellépése növelte nyilatkozatainak társadalmi súlyát. Az első együttes pasztorális tervet az előírt időben felül is vizsgálták. Mivel több pont még nem eléggé szilárdult meg, a tervet változtatás nélkül érvényben hagyták a következő négy évre, 1971–74-re is. Fokozatos fejlődés mutatkozik azután a későbbi tervekben, amint ezt alább láthatjuk. Az 1991–94-re kidolgozott dokumentum: A brazil egyház általános pasztorális irányelvei (Directrizes gerais de acáo pastoral da Igreja do Brasil, 1991–1994), két részre oszlik. Az első rész az általános célkitűzés. Az evangelizálás lényegét és ennek brazíliai látóhatárait mutatja be magvas, frappáns, teológiailag szabatos és mégis érthető nyelven. Az evangelizálni kulcsszóból indul ki, és felrajzolja főbb állomásait: evangelizálni – megújult misszionárius hévvel – tanúskodva Jézus Krisztusról – testvéri közösségben – az evangélium fényében előnyben részesítve a szegényeket – hogy kialakítsuk Isten népét, és részt vegyünk egy igazságos és szolidáris társadalom építésében – az élet és remény szolgálatára a különböző kultúrákban – útban Isten országa felé. A 311 pontból álló dokumentum 25 pontja az általános célkitűzés fogalmait, főbb állomásait fejti ki, mélyíti el. A második rész 5 fejezetben taglalja és teszi gyakorlativá az általános célkitűzésekben vázolt feladatokat. Az első fejezet kifejti, hogy az egyház küldetése evangelizálás. Jézus Krisztus missziójából kiindulva, aki a kinyilatkoztatás teljessége, hirdeti, hogy az Úr példájára a tanítványok útjának is a szegényekhez kell vezetnie. Mindenekelőtt szolidárisnak kell lenni az emberiség örömeivel, reményeivel, szomorúságaival és szorongásaival (GS 1). Ezért fel kell tárni és elő kell mozdítani az emberi személy sérthetetlen értékét; szolidárissá kell válni a másikkal, főleg a szegényekkel – az igazságosság és az emberi személy teljes kifejlődésének előmozdítása által; tanúskodni kell az ingyenesség és a hegyi beszéd boldogságainak értékeiről – egzisztenciális közösségben a kicsinyekkel és szenvedőkkel; meg kell osztani a vallásos tapasztalatokat mindazokkal, akik Istenre éheznek, tisztelve a különbségeket és az igazság keresését (54. pont). Egyrészt megmarad tehát az elsődleges elkötelezettség a szegényekkel, másrészt tudomásul kell venni, hogy három helyzet jelent kihívást a mai brazil lelkipásztorkodásnak: a nem evangelizáltak, a megkereszteltek, de nem gyakorlók, és a nyájhoz tartozó hívek (57– 58. pont). Ezekre az összetevőkre a dokumentum többször visszatér. A második fejezet kifejti az evangelizálás dimenzióit. Új névvel jelöli tehát az 1966–70-es terv „vonalait", mert a vonal fogalma nem eléggé fejezte ki a lelkipásztorkodás „globális egységét" (65.). De eltérést figyelhetünk meg az 1966–70-es terv 6 vonala és az 1991–1994-es terv dimenziói között is. Már nevükben jelzik a változásokat és a hangsúlyeltolódásokat. A dokumentum a következő 6 dimenziót/szempontot sorolja fel: közösségi és résztvevő, misszionárius, bibliai-katekétikai, liturgikus, ökumenikus és valláspárbeszédi és társadalmi-átformáló dimenzió. Vagyis kiemeli, az első dimenziónál, hogy az egyház látható egysége a közösségben és a részvétellel valósul meg; a 3. dimenzió kifejezetten említi a Biblia jelenőségét, mivel Isten szava a Bibliában található meg (89.), de valószínűleg azért is, mert Brazíliában is erősen terjednek a pünkösdista szekták és csoportok; az 5. dimenzió már nevével figyelmeztet, hogy a kereszténységen belüli, vagyis a szorosan vett ökumenizmus mellett egyre inkább szükséges a párbeszéd Brazíliában is a nem keresztény vallásokkal, illetve azokkal, akik csak tapogatnak Isten után (98–99.); végül a 6. dimenzió új neve, társadalmi-átformáló, amit a 70-es évektől „prófétai-átformálónak" hívtak, kifejezi, hogy az egyháznak nemcsak az a feladata, hogy prófétai intéssel, korholással törekedjen a társadalmat jobb útra téríteni, hanem átalakító ereje kísérje minden dimenzióját, és legyen részese egész küldetésének. (Portugálul a „profético-transformadora dimensáo" helyett most „sociotransformadora dimensáo"-ról beszél /103/.) Ma a lelkipásztorkodás nem akar üres szócséplés lenni, jól kell ismernie a közeget, amiben működik. A harmadik fejezet ebben akar az evangelizálás segítségére lenni. A technika, a gazdasági élet és a politikai változások Brazíliában is bevezették a modernséget: megbomlott a régi, inkább patriarchális jellegű társadalom, amely sok szempontból keretet és irányt biztosított az egyes embereknek. Ehelyett a) egyrészt az individualizmus és a vele járó szubjektivizmus uralkodik el, főleg a „kultúripar" (a tömegtájékoztató és szórakoztató eszközök ipara) által; b) másrészt kulturális és vallási pluralizmus nyújt százarcú és differenciált világot. Az individualizmus és szubjektivizmus alkalmas arra is, hogy a személy szabadon és felelősségteljesen vállalhassa keresztény életét, de önzéshez, élvezethajhászáshoz és szétforgácsolódáshoz, illetve álértékekkel kecsegtető csoportoktól való függéshez vezethet (118–127). A pluralizmus pedig az erkölcsi értékek relativizálását okozhatja. Brazíliában az egyház egyre inkább tudatosítja, hogy ügyelnie kell az indiánok, az afro-amerikaiak és egyéb, az ország területén élő csoportok sajátos kultúrájára. Súlyos kihívást jelent a brazil egyház számára a gyors átmenet a népi-falusi kultúrából a városi kultúrába. Míg 1950-ben a városi lakosság az össznépességének alig 35 százalékát tette ki, napjainkban már eléri a 75 százalékot. A katolikusok száma is lassan, de fokozatosan csökkent: 50 évvel ezelőtt a népesség 95 százaléka volt katolikus, napjainkban már csak 85 százalék. A protestánsok, illetve a különféle szektákhoz tartozók pedig 50 év alatt 2 és fél százalékról kb. 8 százalékra emelkedtek. Ezenfelül a nagy városokban a legutóbbi felmérések szerint kb. 8-9 százalék nem tart kapcsolatot semmiféle vallással. A katolikusok kétharmada inkább csak névlegesen vagy ritkán tart kapcsolatot a közösséggel, a harmadik harmad az igazán gyakorló hívő – jóllehet az összlakosság kb. 78 százaléka becsüli az egyházat, és minden más (politikai vagy egyéb) intézménynél nagyobbra értékeli, s ezért bízik benne (136–146.). A gazdasági és politikai változások – hangsúlyozza a harmadik fejezet – komoly feszültséget okoztak és egyre inkább okoznak a nép életében, amelyet csak súlyosbít a világ gazdasági helyzete. Ennek következtében a brazil gazdagok még gazdagabbá, a szegények pedig még szegényebbekké lettek. 1981-ben a nemzeti jövedelem 46,6 százaléka összpontosult a lakosság felső, leggazdagabb 10 százalékának a kezében, 1989-ben pedig már több mint 50 százaléka (53,2 százalék) halmozódott fel náluk. Míg 1981-ben a népesség alsó, legszegényebb 10 százalékának 0,9 százalék jutott a nemzeti jövedelemből, az 1989-ben részükre eső jövedelem 0,6 százalékra csökkent. (158.) A negyedik fejezet, „új hangsúlyok az evangelizálásban", három feleletet fogalmaz meg a brazil egyházra gyakorolt három kihívásra: a személy és a szubjektív tapasztalat értékelése; közösségi élet és változatosság az egyház kifejeződésének formáiban; az egyház nagyobb jelenléte a társadalomban. Az 1991–94-es terv tehát három „hangsúlyt" (acentuacoes) sorol fel. Az 1984–87-es terv hat „kiemelést" (destaques) taglalt: fiatalok, egyházi bázisközösségek, hivatások és szolgálatok, család, világi hívek, a munka világa; az 1989–91-es pedig három kiemelést állított fel az evangelizálás számára: tömegtájékoztatási eszközök, ifjúság, család. A jelenlegi terv első hangsúlya: a személy és a szubjektív tapasztalat értékelése. Ismerjük fel az idők jeleit a szellemi áramlatokban, és használjuk fel belőlük azt, ami jó: ezt az elvet alkalmazza a brazil püspöki kar pasztorális terve a növekvő individualizmussal és szubjektivizmussal szemben. Ezért, rövid teológiai megalapozás után, pozitív gyakorlati szempontokra hívja fel a figyelmet: „minden keresztény ismerje el személyi állapotát, a fogalom teljes értelmében, és adjon helyet a hit személyes és szubjektív megtapasztalásának, értékelve a hívek általános papságát és a hit egységét Isten egész népében." (174.) A következő pontban emlékeztet arra, hogy a hit nem pusztán személyes tapasztalat, hanem találkozás Istennek az egyházi tanítóhivatalra bízott szavaival. Aki valóban értékeli a másikat, az súlyt fektet a „vendéglátásra", a másik „fogadására", a „fogadás szolgálatára", pl. az újonnan érkező családok felkeresésére, „a vidám, készséges és tréfálkozni kész beállítottságra a papok és egyéb lelkipásztori munkatársak részéről" (177.). A fogadás szervezett formájából fejlődik a „lelkipásztori tanácsadás" és „segítő melléállás", hogy a személy beépülhessen a közösségbe, főleg a családba (179–84.). Fontos a keresztény közösség lelki megtapasztalása, amiből kiindulhat az egyén küldetése, missziós tudata, főként a társadalom és az egyházi élet peremére szorultakkal, valamint a szegényekkel szemben (184–187.). A katekézis teremti meg a helyes kapcsolatot a hit tanítása és egyéni megtapasztalása között. A liturgikus élet pedig segítse az egyén és a közösség személyesebb részvételét Isten misztériumában: „a liturgia megünnepelésekor ne rohanjunk, és az ünneplés kevésbé legyen intellektuális, adjon helyet a csendnek, a bensőségességnek és szemlélődésnek." Ugyanakkor a „liturgia értékelje a gesztusokat, a magatartásokat, a mozgást és a táncot... Szűnjék meg a „távolság a liturgikus szertartásoknál és a közösségekben egyébként használt szimbolizmusok között, helyet adva a jogos teremtő képességnek, alkalmazkodásnak és inkulturációnak" (188–189.). „Kétségtelen, hogy a nevelés – a családban, az iskolában és egyéb eszközökkel – az egyik legfontosabb kifejezője annak, hogy mennyire értékeli az Egyház a személyt." (192.) A második hangsúly a közösségi életet és kifejezési formáinak változatosságát emeli ki. Krisztusi közösségként élni a világban és így az egész emberi közösséget elvezetni a teremtő, megváltó és megszentelő Istenhez – ez az egyház feladata. Ebben a törekvésben és küldetésben a brazil egyház nagy hangsúlyt fektet a zsinat óta az ún. egyházi bázisközösségekre, portugálul (Communidades Eclesiais de Base) rövidítve CEB-ekre. Teljes értelmében az egyházmegye alkotja a helyi egyházat, a zsinat tanítása szerint. Ténylegesen mindenütt ott van, ahol a püspökkel s rajta keresztül a pápával való egységben hallgatják az Úr szavát, és ünneplik az eucharisztiát, a szentségeket. Az 1991-94-es brazil evangelizálási irányelvek feltételezik, hogy a hívők és általában a brazilok ismerik a CEB-eket, amelyek a püspöki kar 1984-ben kiadott dokumentuma szerint nem egyesületek, nem is mozgalom, hanem „új életformája az egyháznak". Közösségek, mert „családokat, felnőtteket és fiatalokat fűznek egybe a hitben, szoros személyes kapcsolattal", egyháziak, mert „megjelenítik és élővé teszik az egyház küldetését és látható kommunióját a hivatalos pásztorokkal, a jóváhagyott felelősök szolgálatán keresztül"; bázisok, mivel „kisebb létszámú tag alkot tartós csoportot a nagy közösség élő sejtjeként". (Conferencia Naciónal dos Bispos do Brasil: s comunidades Eclesiais de Base na Igreja do Brasil, Sao Paulo, 1984. 3. és 30. pont.) A bázisközösséghez való tartozás megvéd az individualizmus és az eltömegesedés szélsőségétől (199.). Jóllehet a bázisközösségeknek különösen is nyitva kell állniuk a szegények számára (198.), az 1991-94-es terv sürgeti, hogy a városokban és a középosztályon belül is alakuljanak CEB-ek. (200–201.) A városi pasztorációban új egyházi struktúrákat kell teremteni – a plébániák megújítása mellett; „meg kell sokszorozni és változatossá tenni a kisközösségeket", „nem szabad egyetlen modellt sem rájuk erőszakolni. Keresni kell az egységet a különbözőségben." „A plébánia iparkodjék alkalmazkodni korunk változásaihoz. Ne legyen tehát elsősorban szervezet, terület, épület, hanem főleg Isten családja és a hívek kommuniója." „Ezért, tekintetbe véve, hogy a nagyvárosi plébániákon alacsony a vallási gyakorlat, és a hívek névtelenné válnak, megköveteljük, hogy a plébániák kisközösségek közösségévé alakuljanak át, vagy emberszabású alcsoportokra oszoljanak, és így lehetővé tegyék a testvéries személyes kapcsolatokat" – olvashatjuk a dokumentum 202–204. pontjában. „A CEB-eket érintő kihívások közül kiemelkednek a következők: foglalkozzanak inkább a tömegekkel, és ne zárkózzanak be kis csoportokba; jobban használják fel a népi vallásosságot, és tartsák tiszteletben ennek szimbólumvilágát, kerülve a szélsőséges racionalizmus veszélyét, ami főként a képzettebb munkatársaknál jelentkezik; álljanak nyitva a pluralizmusnak; törekedjenek arra, hogy a CEB-ek tapasztalata megszilárduljon, és tartson lépést a társadalom változásaival; legyen dinamikus kapcsolat a hit és élet között, s ezért szenteljenek nagyobb figyelmet a lelkiségnek." (208.) Mindezek a felszólítások fontos szempontokat helyeznek a brazil evangelizálás előterébe. Ugyanakkor, hogy továbbra is az élő egyházzá való kifejlődés legfontosabb útjának tartják a CEB-eket, rámutatnak az esetleges szélsőségekre, veszélyekre. Jelentős az egyéb egyházi mozgalmakra való utalás is, valamint azokra a törekvésekre, amelyek a CEB-eket tömöríteni akarják a maguk köreibe, sőt talán bevonni. A mozgalmak (pl. családi csoportok, cursillók stb.) külföldről jöttek Brazíliába, legtöbbször a középosztály tagjai tevékenykednek bennük, akik több plébániához tartoznak. Ezektől azt kéri a dokumentum, hogy próbálják vállalni a szegényekkel szembeni elsődleges elkötelezettséget. A CEB-eket szervező törekvéseknél pedig, figyelmezteti a lelkipásztorokat, „nem mondhatnak le hivataluk szolgálatáról", hanem segítsék bázisközösségeiket a „szellemek megkülönböztetésében, és bátorítsák őket, hogy a világi hívek tömörüléseinek növekedése az Egyház küldetésében és kommuniójában történjék" (212–214.). „Szükséges tehát, hogy értékeljük és fejlesszük az egyházon belül a kommunió és a részvétel mechanizmusait, hogy az együttes felelősség (corresponsabilidade) klímája kialakuljon" (215). A dokumentum sürgeti még az ún. kategoriális, vagyis sajátos és sokszor új, feszültségekkel teli területeken történő lelkipásztorkodást. Az ilyen próbálkozások – olvassuk a dokumentumban – nem mindig illenek be a helyi egyházközség vagy egyházmegye lelkipásztori elképzeléseibe. Mégis nagyon fontosak lehetnek, mert sokszor a világiak éppen így lesznek az egyház jelei és képviselői a modern társadalomban. Ne szakadjon meg tehát a párbeszéd ilyenkor sem a világi hívek és a hivatalos egyházi vezetők között (216–220.). A harmadik hangsúly az egyház társadalmi jelenlétét sürgeti. Az egyház tevékenysége nem szűkülhet le az egyének és a kisközösségek evangelizására. „Ha hű akar lenni küldetéséhez, állást kell foglalnia az egész társadalommal és annak óriásszerkezeteivel (macrostructuras) szemben" (227.) – olvassuk a dokumentumban. A brazil püspöki kar mint az egyház hivatalos képviselője kezdettől fogva tudatában volt közéleti felelősségének, mivel az országot gyakran rázták meg forradalmak, diktatúrák. „Az egyház küldetése azonban megkívánja, hogy ne helyezkedjék a politikai erők hatalomért folytatott harcai szintjére, hanem Krisztus arcát tükrözze, aki az emberiség, főleg a legszegényebbek szolgája." (230.) A brazil egyház soha sem elégedett meg általános irányelvekkel. Tudományosan is igyekezett felmérni a társadalmi helyzetet, és ennek megfelelően kidolgozni szociális tanítását, reflektálni a konkrét körülményekre. „Az ilyen megnyilatkozások közvetlenül kapcsolódnak azokhoz a problémákhoz, amelyek aggasztják a népet. Az ezeket követő vita jelentőségüket növelheti a közvéleményben, és nagyobb visszhangra találhat a tömegtájékoztatási eszközöknél. A szociáletika egyik pontja – folytatja a dokumentum – a liberális (neoliberális) ideológia kritikája, tüzetesebb megfontolást érdemel a jelen társadalmi helyzetben. A liberalizmus, bármennyire próbálja is kendőzni, szinte képtelen arra, hogy a közgazdaságot a demokrácia és az igazságosság követelményeinek megfelelően alávesse a politikának és az etikának. A liberális kapitalizmust és a fogyasztói társadalmat tekintetbe véve az egyház kötelességének tartja, hogy leleplezze a pénz bálványozását és a gazdaság halmozására épülő hivalkodó életstílust és pazarlást, amelyek még súlyosabbak és botrányosabbak, hiszen több millió brazil éhezik és nyomorog." (238–240.) Az egyház azonban nemcsak vizsgálja a helyzetet és vádolja a bűnös rendszereket, hanem támogatja is mindazokat, akik egy igazságosabb és szolidárisabb társadalom építésén fáradoznak. Ezért a karitatív tevékenységen túl, amellyel a pillanatnyi nyomort enyhíti, segíti szegényeket, hogy – a személyt értékelő és kiegyezésre hajló módszerekkel – maguk vehessék kézbe sorsuk irányítását. (244.) A dokumentum kiáll amellett is, hogy a közvéleményben kritikusabb szellem fejlődjék ki a tömegtájékoztatási eszközökkel szemben. Alakuljon ki egy „alternatív" kommunikáció, amely „képes meghallgatni a másikat, és főleg azokat engedi szóhoz jutni, akiknek nincs szavuk a társadalomban." (248-250.) A brazil püspöki kar – a fenti irányelvek alapján – több figyelemre méltó dokumentumot adott ki az utóbbi években. Így pl. 1977-ben a „politikai élet keresztény követelményeiről" (Exigencias cristas de uma nova ordem politica), és 1986-ban az új brazil alkotmány kidolgozása alkalmából (Por uma nova ordem constitucional). Az 1991–94-es irányelvek kifejezettebb utasításokat tartalmazhattak volna – jegyzik meg többen – a terjedő szekták és új vallási csoportok evangelizálására vonatkozóan. Ezek ugyanis egyre nagyobb kihívást jelentenek a katolikus egyház számára, főként a nagy és peremvárosokban. Az evangelizálás egyik előfeltétele, hogy maguk az evangelizálók egyre inkább evangelizálódjanak. Nekik szól az ötödik, utolsó fejezet. A dokumentum mindenekelőtt kiemeli, hogy az evangelizálóknak, világiaknak és felszentelteknek egyaránt, állandóan tovább kell magukat képezniük. Mint érdekességet említjük meg a 282. pontot: „Brazíliában már megkezdték a püspöki szolgálat korszerűsítését – kerületi és nemzeti szinten. Egyre érezhetőbb az állandó továbbképzés szükségessége, és ezek a kezdeményezések jó visszhangra találnak." Szükséges továbbá, hogy összeegyeztessék a különböző lelkipásztori tevékenységeket. Végül külön pontot szentel a dokumentum az „új egyházi alanyok kiképzésének és a velük való összhang megteremtésének". A brazil társadalmi élethez hasonlóan az egyházon belül is újabb és újabb csoportok, mozgalmak, irányok születnek – ezeket nevezi a dokumentum új egyházi alanyoknak –, amelyek küzdenek az igazságosságért, az Isten országának terjedéséért, s ezáltal az egyház megújulásában működnek közre. Mivel gyakran a hit és a társadalmi élet mezsgyéjén tevékenykednek, döntően fontos, hogy a lelkipásztorok (papok, püspökök) kapcsolatban maradjanak velük. A plébániával és a többi egyházi közösséggel való összhang pedig kiépülhet, ha figyelembe vesszük a gyakorlatot és a teológia józan elveinek fényét – az egyházi tanítóhivatal közösségében. (303–304.)
Henri Madelin AZ AMERIKAI KATOLICIZMUS A tanulmány az Études 1992. januári számában jelent meg. „Amerika'' ebben az összefüggésben nyilván az (Észak-)Amerikai Egyesült Államokat jelenti. A kivonatos fordítást Vertse Márta készítette. Az amerikai katolikusok több mint 53 millióan vannak. Szervezőképességükkel valóságos erőt képviselnek az erősen tagozódó protestáns felekezetekkel és a sokszínű vallási csoportosulásokkal szemben, kezdve a szektáktól egészen a „teleevangelizálókig". A XXI. század közepére valószínűleg a legfontosabb csoportot képviselik majd az összes keresztény közül. Már most a 20 év alatti amerikaiak egyharmada katolikus. Az amerikai katolikusok számára a 60-as évek meglepő korszakot jelentettek. A társadalom már nem nézett rájuk gyanakvással, új távlatok nyíltak meg számukra. Kennedy személyében először választottak katolikus elnököt. Széles látókörű politikusnak bizonyult, holott addig a katolikusokat Rómához való kapcsolódásuk miatt sötét klerikalizmussal gyanúsították. Gyakran megkérdőjelezték, hogy ezek az írek, olaszok, lengyelek, németek vajon valódi amerikaiak-e, vagyis szabadságkedvelő, a pluralizmust tiszteletben tartó személyek-e. A katolicizmust még azzal gyanúsították, hogy egyfajta XIX. századi európai régi elvet követ, miszerint tiszteletben tartja a többség akaratát, amíg kisebbségben van, de amint győzelemre jut, rákényszeríti másokra saját elveit. Kennedy elnöksége egybeesik XXIII. János pápa megválasztásával. Roncalli pápa nem pusztán a katolikusok védelmére fordítja erejét, hanem nyitott az „emberi család" igazságosság és béke utáni vágyakozására, függetlenül a vallási eltérésektől. Utóda, VI. Pál pápa zárja le a zsinatot, amelynek a vallásszabadságról szóló nyilatkozata lehetővé teszi az Amerikai Egyesült Államok püspökeinek, hogy a nyílt színre lépjenek, egy jezsuita teológus, John Courtney Murray intellektuális vezetésével. Az amerikai katolikusok számára alapvető chartáról volt szó, hiszen a hitvallás szabadsága és mindenféle megszorítás eltörlése lehetővé tette, hogy jó katolikusok és egyben valódi amerikai állampolgárok legyenek, elfogadva egy olyan jogállam logikáját, amely tiszteletben tartja a hit társadalmi megnyilvánulásait. Vallási gyökerek a társadalomban Az Egyesült Államokba érkező katolikus emigránsok lassanként olyan társadalom állampolgáraivá váltak, amely a szabadság nevében vívta forradalmát. Ennek a szabadságnak – amely nemcsak politikai, hanem vallási is – egy szuverén Istenbe vetett hitben vannak alapjai. Ezen a téren a francia forradalom gondolatvilága és tapasztalata nagy eltolódást mutat a XVIII. századi amerikai forradalmárok elméletéhez és gyakorlatához képest. Tocqueville, az amerikai modell eredetiségét vizsgálva, annak két összetevőjére mutatott rá: a szabadság viszketegsége és a vallás fontossága nincsenek egymástól elválasztva, hanem kapcsolódnak egymáshoz. Az amerikai katolicizmus egy szabadságon alapuló társadalomban növekedett, teljesen új formában a francia Ancien Régime-hez viszonyítva, ahol a királyság és az egyház állandóan kölcsönösen támogatták egymást. Itt emlékeztetünk rá, hogy e hatalmas terület első lakói menekültek az európai államok vallási türelmetlensége elől, és új világról álmodoztak. A katolicizmus így eredeti vonásokat nyert, amelyek megkülönböztették az európai tapasztalatokra jellemző nehézkességtől, amely az egyház és a királyi abszolutizmus együttélésének következménye volt. A hitetlenséghez való kapcsolat is különböző. Az amerikai forradalmat kifejezetten a Teremtő és Megváltó Istenre hivatkozva vívták. Isten szuverenitását minden emberre és nemzetre gyakorolja, olyan értelemben, ahogy azt a Biblia hirdeti minden oldalán. Ebben az értelemben véve az amerikai politikai tapasztalat eredeti az európaihoz viszonyítva. Mint ahogy John Murray mondja: „Az Egyesült Államokban voltak és ma is vannak agnosztikusok és hitetlenek. De soha nem volt szervezett és harcos ateizmus, mint a jakobinusoknál, vagy a szocialista tanrendszer vagy a kommunista modell szerint." Tocqueville azt is helyesen jegyezte meg, hogy az Amerikai Egyesült Államokban hemzsegnek a keresztény szekták, de magát a kereszténységet soha nem kérdőjelezik meg. Sőt a szekták magától a kereszténységtől veszik kölcsön dogmatikájukat és jelképrendszerüket. Ez a vallási széttöredezettség az egyház és az állam európainál igényesebb szétválasztásának a következménye. A vallási csoportok megsokszorozódása, a szekták növekedése az ára a politika és a vallás valódi szétválasztásának. John Carroll Az amerikai katolicizmus emblematikus alakja az 1735-ben született John Carroll, aki elveszíti idegen gyökereit, és eltávolodik a koloniális múlttól. Caroll Flandriában a jezsuitáknál tanul, majd belép a rendbe. A jezsuita szerzetes, rendje 1773-as betiltása után vándormisszionárius lesz, majd 1776-ban „forradalmi diplomata" karrierbe kezd. Az Egyesült Államok függetlenségének kihirdetése évében a kongresszus négytagú bizottságot küld Kanadába, hogy megnyerje északi szomszédja támogatását a britekkel szemben. A bizottság, amelynek egyik tagja Franklin Benjámin, John Carrollt is tagjai közé választja, ami rendkívüli eseménynek számít, minthogy katolikus pap. 1789-ben újabb váratlan eseményre kerül sor. Róma beleegyezik, hogy helyi püspököt válasszanak Marylandben, olyat, aki méltó módon képviseli az új, amerikai valóságot, aki nem kapcsolódik idegen hatalmakhoz. A helyi papság John Carrollt választja püspökévé, Róma pedig jóváhagyja a választást. Ez az a pillanat, amikor az amerikai forradalom találkozik a katolikusok akaratával, hogy végleg lehorgonyozzon Amerika földjén, és magáévá tegye az amerikai gondolkodást. Az új püspök olyan egyházat akar formálni, amely jól ismeri az amerikai életmódot, republikánus szellemben nevelkedett, a Rómához fűződő kapcsolata itt az egészséges függetlenséget jellemzi. A püspök egészen odáig akar eljutni, hogy az angolt használják a latin nyelvű liturgia helyett, továbbá a papi szinódusok összehívását javasolja, az evilági kérdésekben pedig a plébániai vezetőség által választott világiakat bízza meg. Hirdeti az egyház és az állam szigorú különválasztását. A pluralizmus együtt jár a demokráciával: a mások iránti tisztelet megköveteli a vallási meggyőződések tiszteletét. Európában ezt későn fedezték fel, míg Amerikában a kezdetektől fogva gyakorolták. Amerikában mindenki arra törekszik, hogy munkája révén, megragadva a rendszer által nyújtott lehetőségeket, beépüljön a társadalomba. A katolikusok, az emigránsok fiai, kilépve szegénységükből, már mint az egész társadalom vezetői veszik ki részüket az amerikai életből. Az írek képviselik jelenleg azt az etnikai csoportot, amely a legmagasabb számban tanul a felsőoktatási intézményekben, megelőzve a zsidó közösséget. Az amerikai iskolai kultúra John Carroll püspöksége kezdete óta megértette az oktatási intézmények fontosságát. Jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a katolikus kisebbségnek olyan kulturális színvonalat nyújtson, hogy otthonosan érezze magát Amerikában, és ugyanakkor fejlessze az előző nemzedékektől kapott hitét. Ma bámulattal adózhatunk a megtett út láttán: az alap- és középfokú katolikus iskolahálózathoz hozzáadhatjuk a 250 katolikus college-ot és egyetemet. Mindez sokba kerül. Az első- és másodfokú katolikus iskolák a plébániai bevétel 60%-át is felemészthetik. Mint intézmény ma az amerikai katolicizmus csökkenő tendenciát mutat, az 1965-tól 85-ig terjedő 20 évben az alapfokú katolikus iskolákban a diákok száma 4 és fél millióról 2 millió alá zuhant. Ugyanakkor a katolikus egyetemeken 1985-ben csaknem 590 ezren tanultak a 20 évvel korábbi 385 ezerrel szemben. Az amerikai egyetem független és szabad kíván maradni minden vallási nyomással szemben. Számos katolikus jár a szabad egyetemekre, míg a katolikus egyetemeknek nem katolikus hallgatóik is vannak. Az individualizmus fejlődése, a self (az én) általános kultusza, a nők egyházi életben való részvételének növekvő követelése, egészen odáig, hogy felszentelt papok lehessenek, annak a nehézsége, hogy elfogadjanak egy hierarchikus struktúrát az egyházi közösségben, egy demokratikus környezetben, az ökumenizmus nyomása, hogy új modelleket találjanak ki, az AIDS terjedése és az óvszerek reklámozása e terjedés megakadályozására, a teológusok autonómiája, akik megfelelő szakembereknek tartják magukat arra, hogy közvetítsenek a püspökök és Isten népe között, a béke kérdéseiről való viták – a nukleáris összefüggésben –, az igazságosság kérdései – a szegények egyre inkább a társadalom peremére szorultak –: mindezek a püspököket kemény küzdelmekre kényszerítették a közvéleményben. Kényelmetlen helyzetben vannak, mivel mint lelkipásztorok egyrészt hűek kívánnak maradni a római útmutatáshoz, másrészt részt akarnak venni a társadalom demokratikus építésében. 1990-ben közzétettek egy nyilatkozatot, amelyben 431 teológus, az Egyesült Államok és Kanada teológiai közösségének tagjai arra emlékeztettek, hogy a földrész katolikus egyháza a bevándorlók egyháza, amely sok bűnnel szennyezte be magát, a bennszülöttek és az afrikai behurcoltak elleni bűnökkel, de a Gaudium et spes szellemében ez az egyház arra törekszik, hogy tolmácsolja a mai kultúrát, és közvetítsen az egyház és a kultúra között. Rómához fűződő kapcsolatuk kritikai állásfoglalásának háttereként azt jelölik meg, hogy „az egyháznak mindenekelőtt meggyőzőnek és hihetőnek kell lennie Észak-Amerikában". Római csúcstalálkozó: helyzetfelmérés 1989. március 8-tól 11-ig mini-csúcstalálkozóra került sor a pápa és a római dikasztériumok, valamint az Egyesült Államok csaknem 400 püspökének képviselői, 33 érsek és 3 bíboros között. E szabad és komoly párbeszéddel el akarták hárítani azt a veszélyt, hogy az Egyesült Államokban kifejlődjék egy „Róma-ellenes" komplexus (H. U. v. Balthasar kifejezése) vagy egyfajta allergia. A küldöttek 4 napon át a következő témáról tartottak megbeszélést: „Evangelizáció az Egyesült Államok kultúrájának és társadalmának környezetében." Ratzinger bíboros emlékeztette a püspököket arra a felelősségükre, hogy tanító tekintélyt képviselnek a teológusokkal szemben. Rámutatott az amerikai társadalom gyenge pontjára: az individualizmus kultuszára. Emlékeztettek arra is, hogy súlyos a hivatások válsága. 10 év alatt az egyházmegyés papok száma 1,8%-kal csökkent, a szerzeteseké pedig 5%-kal. Mintegy 15 ezer pap hagyta ott hivatását, és a szemináriumok sem igen telnek meg. Az 1975-ös 16 682-vel szemben 1985-ben 10 328-an voltak. Számos püspök panaszkodott azokról a körülményekről, amelyek között ki kell fejteniük evangelizáló tevékenységüket. John May, Saint-Louis érseke, a püspökkari konferencia akkori elnöke azonban olyan bátorító eredményekre mutatott rá, mint a vasárnapi szentmisehallgatás növekedése, amely 52%-ot ér el; Írországhoz és Lengyelországhoz lehet hasonlítani, a nyugat-európai nemzetek messze mögötte maradnak ennek. May érsek bemutatta, hogy az amerikai demokrácia milyen erői hatnak a helyi egyházra; ezek között első helyen szerepel a pluralizmus. Ezenkívül hangsúlyozta még a közvélemény jelentőségét az Egyesült Államokban, továbbá azt a kihívást, amellyel szembe kell néznie a katolikus egyháznak, amikor az egyetemes igazságokat hirdeti az amerikai kulturális környezetben. A médiák rendkívüli befolyást gyakorolnak a közvéleményre; teljes a szabadság a tömegtájékoztatás területén, mindenfajta cenzúra ki van zárva. Sajnos, a médiák sokszor materialista, szekularizált, élvhajhász értékeket terjesztenek a lakosság körében. De talán a legfontosabb a demokratikus szellem, amely áthatja egész Amerikát. Az egyéni szabadság mindenek fölött áll, az autoritarizmus gyanús a tudomány és a kultúra területén. Éppen ezért az egyház tekintélyre támaszkodó tanításának állítása sok amerikai számára az ellentmondás jele; a püspökök isteni jogú tekintélyét úgy tekintik, mint a királyok divatjamúlt isteni jogú tekintélyét. Az Egyesült Államok püspökei állandóan ilyen légkörben dolgoznak. A mai evangelizálásban komoly problémákkal kell szembenézni. Nem a legkisebbek azok a problémák, amelyek a hitközösségen belül merülnek fel. A katolikusok között több mint 17 millió nem tevékeny. Igen sokan nem ismerik hitüket, vagy közömbösek a hittel szemben. Csupán 2% katolikus mondja, hogy valamilyen módon részt vesz az evangelizálásban. A papok és szerzetesek száma megcsappant... A katolikus egyház mint indítványozó erő Az amerikai katolikus püspökök, hogy tisztázzák a vallás és a politika közötti viszonyt, jelentős pásztorleveleket tettek közzé a 80-as években: „A béke kihívása. Isten ígérete és a mi válaszunk" (1983), és „Gazdasági igazságosság mindenkinek" (1986). Ami meglepő volt, az a körlevelek előkészítési módja: szakemberek fokozatosan dolgozták ki a dokumentumokat, figyelembe véve az ellentmondó nézeteket is. Alapos vita folyt pl. arról, hogy az atomfegyvereket szabad-e elsőként bevetni az ellenség fenyegetése esetén (first use), vagy arról, hogy minden állampolgárnak részesednie kell-e egy mindenkihez tartozó gazdasági szervezet gyümölcseiben és felelősségében. A hajdani olasz és ír bevándoroltak egyházából kialakult észak-amerikai katolikus egyház nemzeti szinten igen fontos indítványozó tényező lett az amerikaiak vitás kérdéseiben. Mivel pedig az Egyesült Államoknak meghatározó szerepe van világviszonylatban, az amerikai püspökök irányelvei planetáris távlatúak. Ez az új felelősség azonban kérdésessé válhat holnap az országba beözönlő katolikus és szegény hispán amerikaiak jelenléte miatt. Mivel nehezen illeszkednek be a társadalomba, a szekták elhódítják őket; konkrét szolgálatokat ajánlanak fel nekik, és meleg fogadtatásban részesítik őket. A latin-amerikaiak ma az Egyesült Államokban a római katolikus egyház gyakorló hívőinek 40%-át teszik ki. Kétezerre ők alkotják a legelső népcsoportot az USA-ban. A katolicizmus új kihívás előtt áll: hogyan sikerül beillesztenie a demokratikus és individualista amerikai társadalomba ezeket a szegény hispán-amerikaiakat. Ugyanakkor a szabadság-tekintély dialektikáját inkább latin módra felfogó hispán-amerikaiak jelenléte esélyt is jelenthet, fékezheti az individualista, tekintélyellenes szabadságfelfogást. Az Egyesült Államok két évszázados, eddig mindig bevált jeligéje: E pluribus unum (sokból egy), ma is időszerű. A feladat az, hogy hihetővé tegyék a katolikus egyházat e nemzetben, amelyet annyira megjelölt összetevőinek sokfélesége, hogy átadhassa neki azt, ami eredeti jellemzője: az egységet a jogos különbözőségek tiszteletbentartásával.
Somfai Béla AZ AMERIKAI KATOLIKUS EGYHÁZ A. GREELEY SZEMÜVEGÉN KERESZTÜL Andrew C. Greeley: The Chatolic Myth, The Behavior and Beliefs of American Catholics, Charles Scribner's Sons, New York, 1990, x-322. E könyvön kívül ismertetésünkhöz Greely következő műveit is felhasználtuk: Faithfull Attraction.-Discovering Intimacy, Love and Fidelity in American Marriage, St. Martin Press, 1991. p. 287. „Who are the Catholic, Conservatives'?": America 165 (1991), p.158–62. „A Modest Proposal for the Reform of Catholic Schools": America 166 (1992), p.234–38. A. Greeley, Wm. McManus: Catholic Contributions, Thomas More Press, 1987. Az Egyesült Államok fiatalabb nemzedékei kultúrájuknak és valláshagyományaiknak hátat fordítva tömegesen szakadnak el lelki és társadalmi gyökereiktől, különösen a katolikus vallásközösségtől, és egyre radikálisabb gondolkodás- és magatartásmódot sajátítanak el. A szexuális szabadosság egyre nagyobb méreteket ölt, a próbaházasság és a szabad szerelem a társadalom alapkövét, a családi életet lassan, de biztosan lerombolja. A katolikus egyházra egyre nagyobb hatást gyakorol a szekularizálódás, a közösségen belül növekszik a zsinat utáni változásokkal keltett konzervatív-liberális ellentét, a vallásgyakorlat csökkenőben van, a katolikus iskolarendszer egyre eredménytelenebb, és a felbomlás fenyegeti. A papi hivatáshiányt a kötelező cölibátus terhei okozzák. Mindez és sok más hasonló megállapítás csupán hangzatos szólam. Nem szociológiai adatokra épül, hanem a sajtó és televízió népszerű előítéleteinek és válságkereső igyekezetének terméke, mondja Andrew Greely, a chicagói egyházmegye papja, az ország egyik legismertebb és legnépszerűbb publicistája, sikeres regényíró, megalapozott tekintélyt élvező szociológus, akinek a rossz nyelvek szerint nincsenek a nyilvánosság elé nem tárt gondolatai. A Chicagói Egyetem „National Opinion Research Center"-én keresztül folytatott közel harmincéves kutató munkájának eredményét összegezi sok népszerű előítéletet megdöntő könyve, A katolikus mítosz. A tehetséges (és éles nyelvű) író nem terheli olvasóit a szociológiai adatok tömkelegével, hanem az azokból leszűrhető megállapításokat illeszti egy sokatmondó és színes képbe. Valójában a zsinat utáni amerikai egyház életéről ad érdekes és elgondolkodtató tájékoztatást. Az elmúlt huszonöt év alatt a katolikusok arányszáma (a lakosság 25%-a, kb. 60 millió lélek) számbavehetően nem változott meg. Még azok sem hagyták el az egyházat, akiknek élet- és gondolkodásmódja ellentétben áll a Humanae vitae tanításával. A katolikus születési arányszám a 70-es évek közepére az országos átlagra csökkent (a születésszabályozással kapcsolatos hivatalos egyházi igyekezet ellenére), és az egyházat elhagyók száma is (a katolikus vallásban felneveltek 15%-a) változatlanul kiegyenlítődik a katolikus bevándorlók és a „megtérők" számával. Ebben a képben azonban van egy aggasztó jelenség is: jelenleg kb. 17 millió „latin" származású amerikai közül csupán 12 milliót lehet katolikusnak tekinteni. Noha bevándorlásuk idején – legalábbis névlegesen – mind katolikus volt, a kulturális beolvadás közben sokkal nagyobb számban válnak protestánssá, mint más csoportok tagjaié, évente kb. hatvanezren. Ez elsősorban nem a szegény, hanem a jobb módú rétegek tagjaira igaz, különösen a Puerto Ricó-i származásúak között. A latin származású protestánsok 3/4-e baptista vagy fundamentalista közösség tagja. Ugyanakkor ezek nagyobb arányszámban hisznek a test feltámadásában, határozottabban ellenzik az abortuszt, és gyakrabban járnak vasárnap a templomba, mint katolikus honfitársaik. Nem a hitehagyás jelenségével állunk tehát szemben, hanem az új társadalomba történő beilleszkedés egy radikális formájával, amit Greeley véleménye szerint jól átgondolt pasztorális igyekezettel könnyen meg lehetne állítani. A katolikusok kitartanak egyházuk mellett, mert szeretnek katolikusok lenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindennel meg vannak elégedve! Ellenkezőleg. Az amerikai egyház a hívek önkéntes adományából él, ebből tartja fenn az egyházi iskolák világszerte egyedülálló és akadémiailag kiváló rendszerét is, amely minden ellenkező feltevés ellenére a vallásos közösség egyik legerősebb formáló és egyesítő eszköze. Az adományozás mértéke Greeley véleménye szerint az egyházi vezetésbe vetett bizalom megbízható mutatója. Az nem függ lényegesen a gazdasági élet hullámzásától, sem a vallásgyakorlattól. A vallásgyakorlás csökkenése, megállt az 1975-ös szinten, az adományozás mértéke azonban azóta is csökken. A hatvanas években a katolikusok jövedelme a protestánsoké mögött volt, de az adományozás mértékében nem volt lényeges különbség. Napjainkban a katolikusok átlagosan több jövedelemmel rendelkeznek, mint protestáns honfitársaik, de annak csak 1,1%-át adják egyházi célra, amíg a protestánsok most is 2,2%-ot áldoznak. Ez a különbség érvényes a katolikus társadalom minden rétegére, és nem változott az elmúlt 25 év alatt. Jellemző az, hogy a vallását minden vasárnap gyakorló és 40 000 dollárnál többet kereső protestáns jövedelmének 4,4%-át adja egyházának, a hasonló helyzetben lévő katolikus ugyanakkor átlagban csak 1,1%-ot áldoz. 1963-ban a katolikusok átlagosan 164 dollárt adtak. 1984-ben, amikorra jövedelmük megnégyszereződött, az adományozás csak duplájára, 320 dollárra emelkedett. Ez annyit jelent, hogy amíg a katolikusok jövedelme megelőzte az infláció mértékét, adakozásuk nem tartott azzal lépést; ugyanakkor a protestánsok adakozása valamivel megelőzte az inflációt, noha jövedelmük emelkedése csak az infláció mértékével volt azonos. Ez a különbség 1985-ben Greeley becslése szerint 6 milliárd dollár kiesést jelentett a katolikus egyháznak. Ennek a visszaesésnek csak egyötödét lehet a fiatalabb katolikus generációk szerepével magyarázni, akik protestáns társaiknál lényegesen kevesebbet adnak. Sem a katolikus nevelésnek, sem a vatikáni zsinat okozta változásoknak nincs kimutatható hatása. A misehallgatás gyakorisága természetes kapcsolatban van a vasárnapi gyűjtéssel. Ennek csökkenése azonban 1975-ben megállt, de az adakozás csökkenése folytatódott, meglepetésszerűen elsősorban azok között, akik hetente járnak misére. Ezek 1963-ban jövedelmük 2,69%-át adták, 1974-ben 2,15%-ot, 1984-ben pedig csak 1,69%-ot. Ugyanez alatt az időszak alatt a misére nem rendszeresen járók adakozása 0,87%-ról mindössze 0,70%-ra csökkent. Greeley véleménye szerint az adakozás csökkenése egyenes arányba állítható a Humanae vitae-t visszautasító katolikusok számának növekedésével. (134. old.) Greeley adatai szerint az amerikai katolikusok 90%-a nem fogadja el az enciklika születésszabályozásra vonatkozó tanítását. Ebből a tényből arra lehet következtetni, hogy az adományozás csökkenése nem lelki elszegényedéssel, a szentségi és liturgikus élettől való eltávolodással magyarázható, aminek semmi statisztikai jele sincsen, hanem a hivatalos egyházi tanítóhivataltól való elidegenüléssel. Az enciklika hatása ilyen értelemben folytatódik, és folyamatosan aláássa nemcsak a tanítóhivatal tekintélyét, hanem a szexuális etikára vonatkozó erkölcsi hagyomány hitelét is. Ezzel a kárral az évi 6 milliárd dolláros bevételkiesés nem mérhető össze. 1988-ban az évi adakozás váratlanul újra csökkent 1,1%-ról 0,9%-ra, 310 dollárátlagról 260 dollárra. A General Social Survey adatai szerint hasonló csökkenésnek semmi jele sem található meg a protestáns közösségekben. Ennek magyarázatát Greeley az 1987-es pápalátogatás magas költségeiben találja, aminek a hírszolgálat túlzott figyelmet szentelt. 1987 és 1988 között az egyházi vezetésbe vetett bizalom is meggyengült. Azoknak az arányszáma, akik nagy bizalmat szenteltek az egyházi vezetőségnek, 31%-ról 19%-ra csökkent. Az adakozás és a bizalomcsökkenés a pápalátogatás által érintett déli és nyugati államokban nagyobb volt, mint másutt. A protestáns közösségek tagjai sokkal intenzívebb szerepet kapnak a vallásközösség életében, anyagi ügyeinek intézésében, mint a katolikusok. A klerikalizmusnak e régi módszere ellen az amerikai katolikusok a zsinat óta pénzükkel szavaznak, különösen a vallásukat buzgón gyakorlók. Greeley ezzel magyarázza azt a tényt, hogy a protestánsokkal ellentétben a katolikus egyház anyagi nehézségei növekvőben vannak, annak ellenére, hogy a protestáns televíziós hithirdető tevékenységet több szexuális és financiális botrány is érte az elmúlt évtizedben. Greeley szerint mindebből nem lehet arra következtetni, hogy az egyház iránti hűség és a vallásos élet iránti igény meggyengült volna az amerikai katolikusokban. Az elégedetlenségnek éppen az egyház iránti ragaszkodás és a vallásos igény adja meg az alapot. A tömegkommunikációval irányítható közhangulat csak az adományozás mértékét befolyásolja. Még a Humanae vitae-vel kapcsolatos mesterségesen felkorbácsolt érzelmi reakciónak is csak ideiglenes hatása volt a vallásgyakorlatra (ugyanez azonban nem mondható a tanítóhivatal tekintélyére gyakorolt hatásáról). 1975 óta a katolikus vallásgyakorlat fellendülőben van. Az egyéni vallásos életet elsősorban nem a püspök, nem a pápa vagy a Vatikán szerepe, sem pedig a globális szociális vagy gazdasági kérdésekben elfoglalt hivatalos egyházi álláspont befolyásolják. Erre a szülőknek, a házastársnak, a lelkipásztornak és a gyermekeknek van elsősorban hatása, ugyanúgy, mint ahogyan az emberi élet alakulására is a helyi, és nem a globális tényezők gyakorolnak döntő befolyást. (145. old.) A plébániai szinten a hitélet gyengülésének nincsen semmi jele sem. Ellenkezőleg, a katolikus egyház életereje a plébánia keretei között bontakozik ki. A katolikusok 98%-a hisz Istenben, 85%-a hisz Krisztus istenségében, 75%-a a halál utáni életben, 70%-a a mennyországban. A hívek 43%-a buzgó katolikusnak tekinti önmagát. A katolikusok egyharmada tagja valamilyen hitbuzgalmi szervezetnek is; 25%-uk naponta többször is imádkozik, 50%-uk legalább egyszer, a hetente többször imádkozók meghaladják a 90%-ot. Az imádság gyakoriságának növekedésétől eltekintve ezek az arányszámok nem változtak meg az összegyűjtött adatok időtartama alatt. A plébánia életének lelke a plébános. A fiatal plébániai tagok négyötöde nagyra értékeli a lelkipásztor szerepét, 50%-uk elismeri azt, hogy a homíliákból sok lelki hasznot merítettek, kétötödük a pappal vagy a plébánián működő szerzetesnővel kialakított kapcsolaton keresztül sok lelki és emberi segítséget kapott. Több mint egyharmaduk nagyra értékeli a plébánia közösségi életét. A pappal kialakított szakszerű pasztorális tanácsadói kapcsolatnak jelentős hatása van a plébánia tagjaira, különösen a fiatalokra, a házasok problémáira és szexuális kapcsolatukra. A papnak nagyobb hatása van a házas asszonyokra, mint a férfiakra. Noha a szentbeszéd a lelki élet és a vallásos érzelem- és képzeletvilág kialakításának leghatásosabb pasztorális eszköze, a fiatalabb generációnak egytizede találja a szentbeszédek szintjét kiválónak, témáját életükbe vágónak. Csak egyharmaduk talál a papban megértő társat, aki lehetővé teszi számukra azt, hogy a plébánia életére befolyást gyakoroljanak. Ehhez hasonlóan a papság pasztorális és kulturális felkészültségét sem találják kielégítőnek. A vallásszociológiai kép tehát ellentmondásos: a legtöbb hívő számára a plébánia jelenti az Egyházat, a pap jelképezi a plébániát, és a homília adja vissza a pap egyéniségét (ez a hívekkel kialakított kapcsolat legfontosabb eszköze); ugyanakkor a hívek jelentős része a homília minőségét és tartalmát nem találja megfelelőnek, és a pasztorális szolgálatot is csak 20%-ban tartják kiválónak. (150–152. old.) A plébániák szerepének fontosságát jól illusztrálja a felháborodás, amely az elnéptelenedő vagy fizetésképtelen plébániák megszüntetésével kikerülhetetlenül együtt jár. Ezek a döntések ugyanis nemcsak épületeket, hanem generációkon keresztül kiépített kapcsolatokat és hagyományokat is lerombolnak. A plébániák és a hozzájuk kapcsolódó plébániai iskolák alkotják ugyanis az amerikai egyház bázisközösségeit. A katolikus egyház az alapszinten, a plébániai közösség szintjén nagyon életerős; de mennyivel hatásosabbá válhatna az evangelizáció, ha a papság az alapvető pasztorális munkára jobban fel lenne készítve?! Az elmúlt évtizedek alatt a papság és a hívek egyházhűsége között meglepő ellentét alakult ki. A hívek minden nehézség ellenére kitartanak egyházuk mellett; a papok ugyanakkor nagy számban fordítottak hátat hivatásuknak, és a papságra vállalkozók száma is napjainkig csökkenőben van. 1962-ben 55 581 pap szolgálta az Egyházat az Egyesült Államokban, és 46 189 szeminarista készült szentelésre. 1988-ban 53 522 pap volt, de csak 7510 papnövendék, 16%-a az 1962-ben tanulóknak. Ennek a drasztikus csökkenésnek a következményeit a közeljövőben fogjuk csak teljes mértékben tapasztalni, amikor egyszerűen nem lesz senki, aki a kiöregedett papok helyét átvenné. A hivatás legfontosabb támogatói az édesanyák és a lelkipásztorok. A hivatalos egyháznak a feminista mozgalommal szemben tanúsított idegenkedése érzelmileg sok fiatal anyát távol fog tartani attól, hogy fiában érdeklődést keltsen a papi hivatás iránt. A lelkipásztorok pedig identitáskrízissel küzdenek. 1979-ben a fiatal katolikus férfiak 5%-a komolyan foglalkozott a papi hivatás választásának lehetőségével. Az akkor folytatott szociológiai kutatás alapján megállapítható, hogy a döntéstől az anyai és a lelkipásztori bátorítás hiánya tartotta vissza legtöbbjüket. Greeley véleménye szerint ezt a csökkenési folyamatot nem lehet visszafordítani a cölibátusra vonatkozó egyházi álláspont megváltoztatása, valamint a püspök és papjai közötti kapcsolatok gyökeres megreformálása nélkül. A papi identitáskrízis a hetvenes években érte el mélypontját. 1970-ben a papok egyötöde több-kevesebb elszántsággal foglalkozott a hivatás feladásának gondolatával. A papság háromnegyed része a fogamzásgátló eszközök használatát nem tiltotta a gyóntatószékben. (Tíz evvel azelőtt gyakorlatilag minden pap megtagadta volna a feloldozást ezért a bűnért.) A fiatal papoknak munkájukkal való megelégedettsége a képzettség nélküli dolgozók szintjén volt. Ezek a tények jól illusztrálják a krízis mértékét, amiben Greeley véleménye szerint lényeges változás azóta sem történt. A vallásos igénynek az életkorhoz kapcsolható ciklikus jellege van a nyugati világ minden országában. A serdülőkor vallásos érdeklődését a vallásgyakorlat lanyhulása követi a húszas évek közepéig. A házassággal és a gyermekek megérkezésével a vallásos igény az élet végéig mindenütt azonos arányban növekszik, noha a vallásgyakorlat intenzitása országonként nagyfokban eltér. Magyarország az egyetlen kivétel, ahol a valláshoz való visszatérés csak a negyvenes években kezdődik, de akkor sokkal nagyobb mértékű. A vallásgyakorlat ugyancsak itt a legalacsonyabb arányú, csak a lakosság 12%-ára terjed ki. (266–269. old.) Ezt a ciklikus tényezőt és a Humanae vitae-vel kapcsolatos általános valláslanyhulást figyelembe véve Greeley határozottan állítja, hogy az alma nem esik messze a fájától. A fiatalabb generációk egyházhűségében és vallásgyakorlatában nincsen kimutatható változás a második világháború óta. Idősebb generációk talán már Ádám és Éva óta mindig úgy gondolják, hogy a fiatalabbak nagyon eltávolodnak tőlük, az adatok azonban ennek az általános meggyőződésnek ellentmondanak. A házasság előtti szexuális gyakorlatnak nem a mértéke, hanem csak a módja változott meg. Megbízható fogamzásgátló eszközök birtokában a fiatalok nem állnak meg annál a határnál, ahol az idősebb nemzedékek kénytelenek voltak vágyaikat megfékezni. A húsz év alatti és az annál idősebb katolikusok válásra és fogamzásgátlásra vonatkozó véleménye sem különbözik számba vehető mértékben. A vatikáni zsinat utáni fejlemények sem okoztak korosztályokra jellemző változásokat. Az egyházi tanítóhivatalra vonatkozó véleménykülönbségek, valamint a templomlátogatás gyakorlatában mutatkozó lanyhulás egyenlő mértékben jellemző minden korosztályra. Amennyire előre lehet látni, a nemzetiségi plébániai közösségek feloldódása sem fogja a fiatalabb generációk vallásos lelkületét megváltoztatni. A liberális és konzervatív csoportok közötti mesterségesen kiélezett ellentétek elsősorban nem a korosztályok közötti gondolkodásmód különbségeiben, hanem az Istenről és a vallásos életről kialakított képzelet- és érzelemvilágban gyökereznek. Hasonló ellentétek legtöbb vallásfelekezetben megtalálhatók; sem élességük, sem témájuk nem mutat katolikusokra jellemző sajátosságokat. A gyakran nagy szenzációt keltő viták a katolikus közösség nagyon kis rétegét érintik csak, és a hierarchia tagjainak kivételével a hívek nagy többségét teljesen közömbösen hagyják. A hívek nagy többsége fenntartás nélkül magáévá tette a zsinati reformokat, és annak szellemében éli vallásos életét. A katolikus iskolarendszernek elsősorban anyagi és nem ideológiai nehézségei vannak. A közösség legáldozatosabb rétegét továbbra is a katolikus iskolarendszer neveli fel. Befolyásuk és akadémiai eredményességük elsősorban nagyfokú önállóságuknak köszönhető. A nyilvános iskolarendszer adminisztrációs korlátai nem kötik meg az alapszinten történő kezdeményezés és nevelőmunka lehetőségeit. Az anyagi nehézségek különösen éreztetik hatásukat a katolikus egyetemek szintjén. Ezek ma is a katolikus értelmiség ideológiai bázisai; de az amerikai kulturális életre gyakorolt befolyásuk nincsen arányban számukkal, diákjaik számával sem. Az alapvető egyetemi képzés szintjén nagyon jó munkát végeznek, de a kutatómunkában (különösen a természettudományok területén) és a magasabb fokú specializált képzésben (például a doktorátus szintjén) kevés katolikus egyetem tudja felvenni a versenyt az ország jobb nevű felsőfokú intézményeivel. Így érthető, hogy az amerikai kultúrára gyakorolt katolikus befolyás nincsen arányban a katolikusok számával és a politikai, valamint a gazdasági életben betöltött szerepükkel. A vallásos mentalitásban vannak jellegzetes eltolódások. A vallásgyakorlat korosztállyal meghatározott ciklikus ingadozása a hatvanas évek elején még nem volt annyira szembetűnő, mint napjainkban. Ennek az a magyarázata, hogy ma a fiatalabbak nagyobb számban hagyják el a családi köteléket, és korábban kezdenek önálló életet, mint régebben, hasonlóképpen a házasságkötés átlagos életkora is kitolódott. A vallásos érzület- és képzeletvilág is megváltozott. A harminc évnél fiatalabbak lelkében a szerető, a baráti és a gyengéd anyai gonddal ügyelő Isten képe sokkal elevenebben él, mint a nem katolikusok vagy az idősebb katolikusok lelkületében. Ez az érzelmi beállítottság párhuzamban áll az ima gyakoriságával, a kielégítő és boldog házasság tapasztalatával, a nők jogairól kialakított pozitív véleménnyel, a vallásos élethivatás lehetőségének nagyrabecsülésével, valamint a házasságot megelőző szexuális aktivitás elítélésével. Ennek a beállítottságnak a kialakításában az anyának (különösen, ha katolikus egyetemen végezte tanulmányait), a házastársnak és a papnak van a legjelentősebb szerepe. (259–264. old.) Az így formált benső képzelet- és érzelemvilágnak tehát sokkal nagyobb hatása van a katolikusok életére, mint akármilyen dogmatikus vagy ideológiai meggyőződésnek. Ez a különbség elsősorban nem a vallásgyakorlatra, hanem a vallásos élet elmélyülésére jellemző. Egyelőre csak remélni lehet, hogy mindennek a közeljövőben a vallásgyakorlatra is hatása lesz. A házasságon kívüli együttélés kétségtelenül gyakrabb manapság, mint régebben volt. Észak-Amerikában (angol és francia Kanadát is ideszámítva) a fiatalok 11%-a él ilyen kapcsolatban. 1989-ben a negyven évnél fiatalabb katolikusok 40%-a, csakúgy, mint a protestánsok 40%-a, élettársával a házasság megkötése előtt hosszabb vagy rövidebb ideig együtt élt; pontosan kétszer annyian, mint a negyven évnél idősebbek között. Ezt a növekedést több körülménnyel lehet megmagyarázni. Vannak, akik nem látják ennek az életmódnak a rosszaságát, a fiatalabbak próbaházasságnak tekintik ezt a megoldást; mások a családi élet hagyományos értékeit többé nem értékelik, nem ritkán azért, mivel szüleik házassága is felbomlott, és ezért nem rendelkeznek a boldog és kiegyensúlyozott gyermekélet tapasztalataival. Akik nyolc évnél hosszabb ideig részesültek katolikus iskolai nevelésben, a házasságot háromszoros előnyben részesítik a próbaházassággal szemben, és közülük húsz százalékkal többen tekintik „nagyon fontosnak" a gyermeket házaséletükben. A házasságon kívüli kapcsolatban élők 80%-a (a házasok 50%-ával szemben) nem tekinti rossznak ezt az életmódot, és az Istenről alkotott képükből is hiányzanak a szeretet és az anyai gondviselés vonásai. Vallásgyakorlatuk is lanyhább, 10%-nál kevesebben mennek hetente misére, noha 5%-uk megáldozik az egyházi tilalom ellenére is. Ugyanakkor meglepően 27%-uk azt állítja, hogy a plébániai közösséghez közel állnak. Katolikus mivoltuk öntudatot ad számukra; életüknek értelmet, a gyermeknek pedig fontos értéket ad az egyház. Noha a vallásgyakorlatban eltávolodtak az egyházi közösségtől, annak szolgálataiból így sok hasznot merítenek, mintegy nyitva tartják az utat a visszatéréshez. Noha nem lehet őket minden szempontból azonosítani a hívő közösséggel, kívülállónak sem tekinthetők. Igényük és szükségük van az Egyház szolgálatára, és a megértő pasztorális figyelem és szeretet megrövidítheti a visszatérés útját számukra. Greeley álláspontját összefoglalva a hívek hűségét azzal a ténnyel lehet megmagyarázni, hogy az Egyház szimbólumrendszere átformálja a katolikus képzelőerőt, gondolkodásmódot és érzelmi világot. Ez a szentségi jelképrendszerből élő gondolkodásmód (a protestáns és zsidó mentalitással ellentétben) az Isten valóságát egy sokrétű és mindent átfogó gazdag képbe illeszti, amely lehetővé teszi az istentapasztalatot nemcsak az egyéni imádság és a rituális celebráció keretein belül, hanem személyes és közösségi kapcsolatokon keresztül is, a plébániai közösségen, a házassági szerelmen és a pap személyes szerepén keresztül is. Ez a mitikus gondolkodásmód „végső fokon felülkerekedik nemcsak a kultúra szekularizáló hatásán, hanem még a jelenkori hivatalos egyházi tanítás fogyatékosságain is, különösen akkor, ha ez a házassági szerelem kérdéseit érinti". Greeley saját védelmében kihangsúlyozza, hogy optimizmusának nem a püspöki kinevezés vágya, hanem az összegyűjtött tények súlya adja meg az alapot. Kritikusai közül nem mindenki ért egyet ezzel. Azok a tanulmányok, melyek nem szorítkoznak gyakorló katolikusokra, arra utalnak, hogy noha a vallás iránti igény nem csökken a modern világban, a vallásgyakorlat intenzitása és módja jelentős változáson megy keresztül napjainkban. Ezt mindenekelőtt a hagyományos protestáns egyházak tapasztalják, taglétszámuk és a vallásgyakorlat intenzitása egyaránt csökkenőben van. Kivételt csak a konzervatív (fundamentalista) közösségek képeznek, melyeknek létszáma és apostoli tevékenysége jelentősen megnövekedett az elmúlt évtizedekben (ez a jelenség a katolikus egyház keretein belül is tapasztalható). A helyzetet általánosítva azt lehet mondani, hogy hitében minél konzervatívabb és szervezetében minél decentralizáltabb egy vallásos közösség, annál sikeresebben tud ellenállni ennek az általános jelenségnek.
KIADÓI KÖZLEMÉNYEK 1993-ban folyóiratunk hatszor jelenik meg: minden páros hónap (február, április, június, augusztus, október és december) végén. Ehhez a számunkhoz kivétel nélkül minden olvasónknak befizetési utalványlapot mellékelünk, azoknak is, akiktől pénzt nem várunk. Évi hozzájárulásként 1993-ra a következő összegeket javasoljuk: 400 forintot, illetve 300 osztrák schillinget, 35 német márkát vagy ezeknek megfelelő más valutát. – Kérjük, hogy adományát mindenki a lehető leghamarabb postázza. Különleges közleményeinket és kéréseinket a címzésben található jelzésekhez kapcsoljuk: - a 92F (forint hozzájárulás) és 92R (részleges forint hozzájárulás) jelzésű olvasóinktól várjuk a forint küldeményt; - a 92V az újabb valuta-hozzájárulás esedékességét jelzi; - akinek a jelzésében 921 szerepel, az 1993-as év első hónapjaiban intenciókijelölést kap tőlünk; - a 92A (ajándék) jelzéseket automatikusan 93A-ra változtatjuk. Az adományok és intencióvállalások nyugtázását a február végén megjelenő számunk címzésében találhatják olvasóink; a 92-es számból 93 lesz. Összes jelzésünk értelme megtalálható az 1992-es évfolyam 367. oldalán.
TANULMÁNYOK MEGVÁLTOZOTT A PÁPA FELFOGÁSA A HÁBORÚRÓL? A volt Jugoszlávia tragédiája – nevezetesen a bosznia-hercegovinai háború – szomorúan időszerű mostanáig. A nemzetközi sajtó naponta tudósít a pusztító polgárháborúról, a tényeket ismerjük. Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek erőfeszítése a konfliktus megoldására szinte alig ér el eredményeket; a helsinki záróokmányt aláíró államok is vagy közömbösek, vagy tehetetlenek. A pápa és a Szentszék számtalan esetben felemelték szavukat a katasztrófa előtt álló népesség megsegítésére, a „humanitárius beavatkozás" jogának sürgetésére, a párbeszéd és tárgyalások révén megvalósítandó béke siettetésére. Közben az antiklerikális, különféle pártérdekektől vezérelt, sokszor képmutató sajtó vádaskodik és félremagyaráz: a pápa megváltoztatta véleményét a háborúról, erőszakos katonai beavatkozást sürget Bosznia-Hercegovina érdekében. Mi az igazság ebben a kérdésben? Az olasz jezsuiták La Civiltá Cattolica c. folyóirata 1992. szept. 19-i számában Giuseppe De Rosa SJ. válaszol a kérdésre, összefoglalva a tényeket és kommentálva a szentszéki megnyilatkozásokat. A kommentárt némi rövidítéssel közöljük Ipacs Katalin, a Vatikáni Rádió munkatársa fordításában. A volt Jugoszláv Szocialista Köztársaságot alkotó 6 köztársaságnak egyike, Bosznia-Hercegovina, mint ismeretes, augusztustól tragikus helyzetben van. E köztársaság függetlenségét nemzetközileg elismerték, a Szentszék pedig szabályos diplomáciai kapcsolatra lepett vele, azzal a „jókívánsággal, hogy a pápa képviselőjének jelenléte a kormány és a katolikus közösség körében elősegíti a jelenlegi tragédia megszüntetését és a béke eljöttét". Sajnálatos módon attól a pillanattól, hogy független állammá lett, Bosznia-Hercegovina a különböző etnikumok polgárháborújának színterévé vált. Északon a szerb hadsereg által támogatott szerb kisebbségnél: sikerült elfoglalnia a bosnyák terület 70%-át; délen a terület 20%-át a horvát kisebbség szerezte meg a horvát hadsereg támogatásával; míg a Szarajevó körüli muzulmán többség, úgy látszik, a két másik kisebbség támadásainak kereszttüzébe került. Mint minden polgárháborúban történni szokott, Bosznia-Hercegovina egész területén kölcsönös kegyetlenkedések fordultak elő. A legelrettentőbb tettekre azonban a szerbek által elfoglalt zónában került sor, akik megkísérelték az etnikai tisztogatásokat, vagyis a más etnikumokhoz tartozóktól való megszabadulást. E célból iszonyatos tömegmészárlásokat hajtottak végre a nem szerb lakosság körében, katolikus és muzulmán bosnyákok ezreit fogolytáborokba hurcolták (a szerbek ugyanis ortodoxvallásúak, és ellenségnek tekintik a katolikusokat és a muzulmánokat), közel egy millió személyt menekülésre kényszerítettek, és a szerelvények bombázásával megakadályozták, hogy a humanitárius segélyek eljussanak az éhségtől, betegségektől megtizedelt lakossághoz. Sőt tüzet nyitottak sorban álló nőkre és gyerekekre, akik a hébe-hóba érkező segélyek, elosztására vártak. A nácizmus borzalmaira emlékeztető szörnyűségek, rasszista és nacionalista jellegű „etnikai tisztogatás" ideológiája láttán a nemzetközi közösség bizonytalan és habozó magatartást tanúsított. A helyzet rendkívül kényesnek és kuszának tűnt: fegyveres beavatkozásra nem lehet gondolni, mert ez újabb háborút hozott volna a háborúba, és valószínűleg ingoványos talajt jelentett volna bármiféle szabályos hadsereg számára, amelyből nehéz lett volna kikerülni. Egy esetleges nemzetközi hadsereg ki ellen harcolt volna? Hiszen nem létezett sem egy jól megvonható frontvonal, sem pedig szabályos hadsereg, amely ellen támadást lehetett volna intézni. Az ENSZ által Szarajevóba küldött kéksisakosok, akik őrizetbe akarták venni a repülőteret, hogy lehetővé tegyék a humanitárius segélyek megérkezését, orvlövészek és fegyveres bandák agresszióinak célpontjává váltak. Másrészt viszont a Szerbia elleni szankció, amelynek az lett volna a célja, hogy megakadályozza a fegyverbevitelt, nem volt igazán komoly, főként az Adriai-tengeren, ahol nem ellenőrizték a hajószállítmányokat, hanem egyszerűen csak megkérdezték, hogy mit szállítanak. Ily módon jelentős mennyiségű fegyver érkezett az országba a tenger és főként a szárazföld felől, elsősorban is a Szerbiától keletre fekvő országokból. Erős politikai és diplomáciai presszióra lett volna szükség a háború megszüntetéséhez vagy legalább a kegyetlenkedések enyhítéséhez. Az európai országokat megosztotta a volt Jugoszlávia köztársaságaival szembeni politikai, gazdasági és katonai érdekek különbözősége, és így nem sikerült közös politikai tervet kialakítaniuk. Az Egyesült Államok félt attól, hogy a Balkán ügyébe belebonyolódjon. Ebben a helyzetben Európa és az Egyesült Államok nem egyértelmű állásfoglalása után került sor a Szentszék nyilatkozatára. Angelo Sodano bíboros, államtitkár, aki Jean-Louis Tauran érseknek, az Államtitkárságon az Államközi Kapcsolatok titkárának társaságában betegágyánál felkereste a pápát, augusztus 6-án ezt a nyilatkozatot tette: „A pápával beszélgettünk Bosznia-Hercegovina aggasztó helyzetéről, érintve azt a kérdést is, hogy létezik-e a humanitárius beavatkozás joga. Az a véleményem, hogy az európai országoknak és az Egyesült Államoknak joguk és kötelességük a beavatkozás, hogy kivegyék a fegyvert annak a kezéből, aki ölni akar. Ez nem jelenti a háború elősegítését, hanem megakadályozását. A pápa súlyos aggodalmakat táplál Bosznia-Hercegovina sorsa miatt, és határozottan támogatja az ENSZ és Európa kezdeményezéseit a háború megfékezésére, a népesség megsegítését és a koncentrációs táborokban elkövetett atrocitások kivizsgálását, amely kegyetlenségekről a Szentszéknek biztos adatok állnak rendelkezésére." A bíboros államtitkár, miután hangsúlyozta, hogy a bosznia-hercegovinai intervenció kezdeményezése az ENSZ-től indult el, fűként a humanitárius segélyek lehetővé tétele miatt, azt állította, hogy a Szentszék „határozottan támogatja" ezt a kezdeményezést. Majd pedig még hozzáfűzte: „A közvéleményt arra a meggyőződésre kell indítani, hogy a támadó kéz megállítása valóban kötelességünk, másként, úgy vélem, valamiképpen cinkosokká válunk." „Azt, ami Bosznia-Hercegovinában történik, csak úgy tudnám meghatározni – folytatta az államtitkár –, hogy az emberiség elleni jelenlegi legsúlyosabb botrány." Ami a koncentrációs táborok borzalmait illeti: „senki sem gondolhatta, hogy Európában ismét visszatérnek ide. Márpedig Franjo Kuharic zágrábi bíboros érsektől biztos híreket kapunk. Semmit sem tudunk néhány plébánosról és szerzetesnőről, akik ezekben a koncentrációs táborokban vannak." A beavatkozás jogával kapcsolatban pedig az államtitkár hangsúlyozta, hogy „mi minden fórumon keressük ennek megvalósítását, mert ez a jog az emberiség javát szolgálja. Támogatni fogjuk az Emberi Jogok Bizottsága sokak által kívánatosnak tartott összehívását Genfben, az emberi méltóságot érintő problémák tisztázása végett. Ezt mindenki, keresztények és muzulmánok érdekében egyaránt tesszük. Mindenki láthatja, hogy a pápa szívén viseli minden ember sorsát, bármely hithez vagy vallási meggyőződéshez tartozzanak." Valóban, augusztus 13–14-én az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága A. Blanca főtitkárhelyettes összehívására Genfben rendkívüli ülést tartott, amelyen részt vett a Szentszék képviselője, mons. Ch. Pierre is. Hozzászólásában emlékeztetett rá, hogy „a pápa állandóan a béke mellett foglalt állást a volt Jugoszláviával kapcsolatban, feltárta a testvérgyilkos háború hiábavalóságát és abszurditását, elítélte az emberi jogok sorozatos megsértését, és közbenjárt az áldozatok érdekében." Mons. Pierre közölte továbbá, hogy a Szentszék „kéri a nemzetközi közösséget, hogy gyakoroljon nyomást, és lépjen közbe annak érdekében, hogy visszatérjen a béke, elsősorban is Bosznia-Hercegovinában, és hogy e köztársaság népei a párbeszéd útján oldhassák meg ellentéteiket." A pápa véleménye szerint „három abszolút megengedhetetlen dolog létezik: a megtámadott népességek humanitárius megsegítésének nehézségei, sőt olykor lehetetlensége, a polgári lakosság erőszakos és tömeges deportálása, etnikai hovatartozás miatt, beleértve nőket, öregeket és gyermekeket, és emberhez méltatlan fogolytáborok létezése." Ch. Pierre nyilvánosságra hozta a katolikusok ellen elkövetett atrocitásokról, öldöklésekről és megaláztatásokról rendelkezésére álló információkat. „Katolikusokról beszélek – mondotta mons. Pierre –, mert a horvátokon kívül lengyelek, olaszok, ukránok és más katolikus kisebbségek is hasonló elbánásban részesülnek." Majd hozzáfűzte még: „A Szentszék erőteljesen tiltakozik, hogy egy olyan államban, mint Bosznia-Hercegovina, amelyet a nemzetközi közösség szuverén és független államként ismer el, a polgári lakosságot külső erőktől támogatott felfegyverzett bandák megtámadják és túszokként kezelik. A támadók nem ismernek el semmiféle törvényes rendet. Emiatt a Szentszék bátorítja a különböző nemzetközi fórumok kezdeményezéseit. Ebben a helyzetben semmit sem tenni a mulasztás súlyos bűne lenne, amely nemcsak az egyes személyeket vagy meghatározott csoportokat, hanem az egész nemzetközi közösséget terhelné." Mons. Pierre hozzászólásában kérte, hogy a nemzetközi segélyek eljuthassanak azokhoz, akik számára ez az egyedüli menedéket képviseli, hogy vessenek véget a deportálások és a fogolytáborok borzalmainak. „A Szentszék minden hívőt és jóakaratú embert arra kér, ne feledje, hogy semmiféle civilizáció nem épülhet a gyűlöletre. Az ember, minden egyes ember tisztelete legyen valamennyiünk erőfeszítésének fő indítéka a béke építésében." (L'Osservatore Romano, 1992. aug. 15.) II. János Pál pápa augusztus 23-án, Lorenzago di Cadoréban az Úrangyala elimádkozása alkalmával, menekültek egy csoportját köszöntve, ismét szót emelt Bosznia-Hercegovina meggyötört népeiért. „Miközben őszinte szívvel könyörgök Istenhez e népekért, megújítom nyomatékkal felhívásomat azokhoz, akiket politikai felelősség terhel. Tegyenek meg minden lehetőt, hogy e szeretett földre visszavigyék a béke alapvető jótéteményét. Kifejezem továbbá azt a jókívánságomat, hogy a folyamatban lévő nemzetközi kezdeményezéseket mély bölcsesség ösztönözze, és hogy ezek a kezdeményezések sürgősen megvalósuljanak, és végre eredményt hozzanak." * * * Egyes politikai szakértők némi változást véltek felfedezni a pápa háborút illető álláspontjában, amikor Sodano bíboros a bosznia-hercegovinai eseményekkel kapcsolatban az európai államok és főként az ENSZ „humanitárius beavatkozási jogáról és kötelességéről" nyilatkozott. [P. De Rosa ezután idéz az olasz lapokból kritikus véleményeket, majd így folytatja tanulmányát.] A pápa tehát megváltoztatta volna magatartását az Öböl-háború idején tavaly vallott felfogásához képest, most, amikor államtitkárán keresztül „humanitárius beleszólás jogáról és kötelességéről beszélt, hogy kivegyék a fegyvert annak kezéből, aki ölni akar?" Ha nincs szó az álláspont megváltoztatásáról, hogyan kell értelmeznünk a „humanitárius beavatkozás" szokatlan szóhasználatát? Ez a jog és kötelesség katonai intervenciót jelentene? A Szentszék álláspontját Jean-Louis Tauran érsek fejtette ki az Avvenire augusztus 9-i számában közölt interjúban. Mindenekelőtt megmagyarázta, hogy a „beavatkozás joga és kötelessége" kifejezés azt jelenti, hogy közbelépünk annak megsegítésére, akit fizikai és erkölcsi integritásában fenyegetnek, hogy megszabadítsuk őt a támadótól. A világ nem maradhat passzív, amikor a legelemibb emberi jogokat olyan brutálisan megsértik, mint most Boszniában. De miután tisztáztuk, hogy mit jelent a „beavatkozás joga és kötelessége", felmerül a beavatkozás konkrét eszközének a kérdése. „A Szentszék véleménye szerint – hangsúlyozta mons. Tauran – az eszközök, amelyeket mindenekelőtt igénybe kell venni, mindig és változatlanul a párbeszéd és a tárgyalás. Másodsorban tanulmányozni kell esetleges szankciók érvényesítését. Általánosságban a nemzetközi közösségnek konvenciók, intézmények, tanulmányok széles skálája áll rendelkezésére, amelyek lehetőséget adnak a beavatkozás joga és kötelessége gyakorlására." És végül: „A Szentszék sohasem beszélt katonai intervencióról. A háború, amint a pápa többször hangsúlyozta, »olyan kaland, amelyből nincs visszaút«. Sodano bíboros megmagyarázta, hogy meg kell sokszorozni a konfliktus megoldására irányuló békés eszközöket, hogy valóban hatékonyakká váljanak." Azzal kapcsolatban pedig, hogy megváltozott volna a pápa háborúval kapcsolatos álláspontja, mons. Tauran hangsúlyozta: „Az Irak elleni háború és a jelenlegi boszniai konfliktus két egymástól nagyon különböző helyzetet jelent. Az első különféle államok közötti nemzetközi kontextusban történt, a második eset viszont egy nemzeti konfliktus, egy olyan államon belül, amelynek elismerték szuverenitását. Boszniában külső erők által támogatott fegyveres bandák támadnak a polgári lakosságra, és őrizetbe veszik őket. A támadók semmiféle törvényes rendet nem tisztelnek, a szembenálló felek nem állnak szóba egymással, a helyzeten az önkény lett úrrá. Az Öböl-háború esetében a nemzetközi közösség reakciója villámgyors és határozott volt: nevezetesen ultimátum, szigorú szankciók és végül katonai beavatkozás az agresszor megbüntetésére. A boszniai konfliktus esetében a nemzetközi közösségnek meg kellene valósítania a békét, de egyetlen kormány sem tervezett eddig katonai beavatkozást. Láthatjuk tehát, hogy a tárgyilagos helyzet a különböző, nem pedig a Szentszék álláspontja, amely változatlan: mindkét esetben alaposan mérlegelni kell, hogy arány van-e a felhasznált eszközök és az elért eredmény között. Ha a támadó megfékezése ártatlanok ezrei életének kioltását jelentené, akkor nyilvánvalóan nem lenne helyes." Mons. Tauran továbbá még megállapította, hogy a pápa „katolikus távlatokban gondolkodik a szó etimológiai értelmében: tehát nemcsak a katolikusok, hanem mindenki, az ortodoxok, muzulmánok és minden alapvető emberi méltóságában megsértett személy védelmét szem előtt tartja. A Szentszék a nemzetközi moralitás problémájára helyezi a hangsúlyt, amely napról napra sürgősebbé válik." De vajon a „beavatkozás joga" nem jelent újdonságot az egyház nemzetközi rendre vonatkozó tanításában? Mons. Tauran válasza: „A slogan, hogy így mondjam, nyilvánvalóan új, de a lényeg nem változott. Az alapelv véleményem szerint mindig ugyanaz, mint amit az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd tartalmaz: kiszabadítani a megtámadott személyt a támadó karmaiból, és gondját viselni. Az államtitkár, amikor humanitárius beavatkozásról beszélt, a Boszniában történő atrocitásokra akarta felhívni a figyelmet. A beavatkozás jogát és kötelességét az teszi sürgetővé, hogy a Nyugat-Európa kapuinál kitört háború új, néhány évvel ezelőttig elképzelhetetlen helyzetet teremtett. Vagy más szóval megfogalmazva: semmit sem tenni a mulasztás súlyos bűnét jelentené, amely ez esetben az egész nemzetközi közösséget terhelné." A humanitárius beavatkozás jogára és kötelességére vonatkozó nyilatkozatával a Szentszék tehát a nemzetközi erkölcs problémáját akarta feszegetni. Azt akarta mondani, hogy a nemzetközi közösség nem nézheti közönnyel – sőt távol tartva magát tőle – egy ország határain belül folyó testvérgyilkosságot, ahol semmitől sem riadnak vissza: sem a válogatás nélküli öldökléstől, sem fogolytáborok létesítésétől, ahol kínzásnak, megaláztatásoknak és halálos fenyegetéseknek teszik ki az embereket, sem a humanitárius segélyek megérkezésének megakadályozásától, kitéve ezzel nőket, gyermekeket, öregeket az éhhalál vagy a betegségek veszélyének. A Szentszék tehát nem azt mondja, hogy indítsanak háborút Szerbia ellen, amely ország nyilvánvalóan a boszniai szerb kisebbség mögött áll, és amely a Nagy-Szerbia ideológiája jegyében súlyos bűntényeket hajt végre, többek között azt, hogy meg akarja tisztogatni a területet a horvát és muzulmán népességtől. Hanem arról van szó, hogy le kell fogni a támadó kezét, ki kell nyitni a fogolytáborok kapuit, és biztosított földi és légi utakon el kell juttatni a humanitárius segélyeket azokhoz, akiknek életben maradásukhoz abszolút szükségük van rá. Ez azt jelentené, hogy megsértik az egy állam belügyeibe való be nem avatkozás alapelvét? Ezzel kapcsolatban emlékeztetünk rá, hogy az egyház tanítása elítéli az illetéktelen, jogalap nélküli beavatkozást (Pacem in terris, 41) – de úgy tartja, hogy egy „humanitárius" beavatkozás (tehát amelynek sem politikai, sem gazdasági, sem katonai céljai nincsenek, hanem segítségnyújtás olyan személyeknek, akik súlyos életveszélyben forognak) nemcsak hogy nem illetéktelen beavatkozás, hanem „kötelező", és elmulasztása „a mulasztás bűne". Milyen eszközök használhatók az említett „humanitárius beavatkozás" megvalósítására? Mindenképpen kizárandó a fegyveres intervenció, amely valódi háborút jelent. De a politikai és diplomáciai jellegű beavatkozáson túl figyelembe lehet venni olyan beavatkozást is, amely az erőszak alkalmazását jelenti. Nyilvánvalóan ilyen jellegű beavatkozás nem tartozik az egyház hatáskörébe, hanem olyan nemzetközi fórumok feladata, mint az ENSZ, vagy olyan országoké, amelyeknek földrajzi közelség, eszmei, történelmi és érdekközösség miatt kötelességük, hogy közbelépjenek. Az egyház feladata, hogy ösztönözze e közbelépést, illetve lehetőséget kell nyújtani neki, hogy segélyszervein keresztül eljuttassa segítségét. De nem határozhatja meg, hogy egy adott helyzetben a humanitárius beavatkozást miként lehet és kell politikai-fegyveres eszközökkel végrehajtani. […] * * * Az ENSZ két határozatot hozott a kérdésben: a 770-es határozatot (a humanitárius segélyek eljuttatásának eszközeiről a kéksisakosok és más, a segélyek szétosztásánál közreműködő személyek védelmének biztosítására) és a 771-es határozatot (az emberi jogok és a humanitárius törvények megsértéséről a Boszniai Köztársaságban). Közbelépett az Európai Közösség néhány országa is, mint Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország humanitárius segélyek és katonai személyzetek küldésével, akik őrködnek a szárazföldi és légi folyosó biztonságán. Ha mindez az erőszak alkalmazásával járt, és a jövőben az erőszak még szélesebb körű alkalmazására lenne szükség, nyilvánvaló, hogy nem háborús beavatkozásokról kellene beszélni, hanem inkább nemzetközi rendőrségi tettekről fegyveres bandák ellen, amelyek egyenesen azokra is rálőnek, akik segélyeket szállítanak, amint éppen Olaszország kárára történt nemrég, a bosnyák menekülteknek takarót szállító repülőgép lelövésével, és amely bűntény négy olasz katona életét követelte. Világos, hogy a repülők és más segélyszállító járművek katonai védelme, akkor is, ha erőszak alkalmazására kerül sor, nem minősíthető háborús cselekménynek, hanem védelemnek azok javára, akiknek ahhoz, hogy életben maradjanak, szükségük van segélyekre. Mindenesetre a boszniai tragikus események, amelyek – Isten ne adja – rövidesen megismétlődhetnek Makedóniában, Koszovóban és a balkáni térség más országaiban, amint a volt Szovjetunió egyes térségeiben is, a nemzetközi közösséget a beavatkozás problémája elé állítják, a humanitárius beavatkozás joga-kötelessége elve szerint, az egyes államok súlyos belső konfliktusai esetén, amelyek az alapvető emberi jogok súlyos megsértésével járnak. Ilyen jellegű beavatkozás csak hatékony erőkkel rendelkező kompetens nemzetközi tekintély részéről valósulhat meg, mégpedig úgy, hogy a békét ne csak megtartsa (peace-keeping), hanem létre is hozza (peace-making). Ilyen eszközre – vagyis erre a kompetens nemzetközi tekintélyre, amely egyfajta nemzetközi rendőrségi szerepet tölt be – egyre nagyobb szükség lesz a jövőben, hogy megakadályozzák vagy helyrehozzák a konfliktushelyzeteket, amelyek a modern mai világban egyre inkább terjedőben vannak. Az egyház reméli és bátorítja az ebben az irányban tett kezdeményezéseket, de mindenekelőtt kívánatosnak tartja ezt az emberiség lelkiismerete. Biztosan állíthatjuk – fejezi be P. De Rosa –, hogy a Szentszék magatartása nem változott meg a háborút illetően az Öböl-háborúban elfoglalt álláspontjához képest. A Szentszék továbbra is ellene van a háborúnak, de nem zárja ki, hogy olyan nemzetközi fórumok, mint az ENSZ vagy az Európai Közösség egyes államainak csoportja, katonai eszközöket is igénybe vegyen a humanitárius segélyek helyszínre juttatása érdekében vagy a „béke létrehozása" (peace-making) végett, olyan államban, amelyben polgárháború dúl, vagy amelyben súlyosan megsértik a személyek alapvető emberi jogait. Ez esetben rendkívüli módon kívánatos lenne, ha a „humanitárius beavatkozás" egy nemzetközi tekintély vezetése és felelőssége alatt történne, hogy ezzel elkerüljék egyes országok vagy egy földrész gazdasági és politikai érdekeinek fölülkerekedését.
Joseph Joblin A BÉKE KÖVETELMÉNYEI: ERKÖLCS A POLITIKÁBAN A szerző francia jezsuita, a római Gergely Egyetem professzora. 1988-ban a párizsi Desclée kiadónál jelent meg a kérdéskörről egy jelentős munkája: L'Église et la guerre. Conscience, violence, pouvoir. Cikkünk portugálul a Brotéria 1991 augusztusi számában jelent meg; mi a francia eredetiből fordítunk. A reflexió főleg az Öböl-válságot tartja szem előtt, de megállapításai egyetemesek. – Sz. F. fordítása. A békéhez való visszatérés igen nehéz feladata a győzőknek, akik mozgósították minden energiájukat, hogy megszabaduljanak a félelemtől és az ellenséges érzülettől, amelyet valamelyik nép sugallt nekik. Így volt ez 1918-ban, amikor – XV. Benedek pápa buzdításai ellenére – a német népet azzal büntették, hogy megfosztották a fennmaradáshoz szükséges eszközöktől; e szankció következtében Ausztria elveszítette történelmi önazonosságát is. Így volt ez 1945-ben is, amikor a versengések következtében előállt bizalmatlanság a második világháború győztesei között az atomfegyverkezés fölényének kereséséhez és a hidegháborúhoz vezetett. Hasonló történhetne most az Öböl-háborúval, amely azoknak viszályával magyarázható, akik önkényesen gyakorolják a vidéken a hatalmat e század során. A harcok megszűnte olyan problémák elé állította a nyugati népeket, amelyek a következő évezredben is még lekötik majd figyelmüket. Meg kell tehát vizsgálnunk őket a keresztény távlatban. Az Öböl-válságnak arra kellene késztetnie a keresztényeket, hogy felelősségüket a béke kérdésében új szemszögből tekintsék. Minden háborúnak az az eredménye, hogy módosul az a szemszög, amelyből a nemzetek közötti viszonyokat szemléljük, és hivatkozás történik „eszményi erőkre" – tehát a vallásokra –, hogy újraértékeljék azt a módot, ahogy vállalják felelősségüket a békéért. Az 1914-es háború után a leszerelés kérdése előtérbe került: a keresztények nem voltak az utolsók azok között, akik e célból támogatták a nemzetközi konferenciákat, mivel állásfoglalásuk igazolását megtalálták XV. Benedek és XI. Piusz megnyilatkozásaiban, nevezetesen Benedek pápa 1917. aug. 1-i híres felhívásában. 1945 óta a viták középpontjában az elrettentés erkölcse állt, és a békemozgalmak a közvélemény legelevenebb részét arra sarkallták, hogy reflektáljon a védelem problémáinak erkölcsi szempontjaira; ennek a gondnak egyik visszatükröződése a Gaudium et spes szövege a „háború elkerüléséről és a béke védelméről". Az Öböl-háború következtében felmerült problémák megoldásának rendszeres kiértékelése még nem lehetséges, mivel tartós következményei lesznek. De máris kivehetők olyan irányvonalak, amelyek eligazíthatják a jövőben a keresztényeket, irányt mutathatnak a keresztény közösségeknek. I. Az egyház és a keresztény közösségek nemzetek feletti valóságot alkotnak A kereszténység történetét mindig az egyetemesség gondja vezérelte. Amíg az utolsó századok során a helyi egyházakat az a tendencia jellemezte, hogy igyekeztek vallásuk érdekeit azonosítani nemzetük érdekeivel, a pápaság nem akart egyikhez sem kötődni, hanem azt kereste, amit ma úgy hívunk, hogy egység a kultúrák különbözőségének tiszteletében. [.. .] Az Egyesült Államokban a nacionalizmus nemcsak a protestáns egyházakat jellemezte, hanem megtalálható volt a katolikusoknál is, és Lincoln elnök dicsérte patrióta támogatásukat, amivel segítették Észak ügyét a szecessziós háború idején. Tudjuk azt is, hogy az első világháború alatt a katolikus egyházak éppúgy, mint a protestánsok mindkét oldalon az állami propaganda eszközei voltak, hogy bizonyítsák a semleges országoknak, hogy a keresztény civilizáció ügyéről volt szó. A Gesta Dei per Francos szemben állt akkor a németek Gott mit uns-ával. Ez a nacionalista szenvedély végül is elvetette XV. Benedek békekezdeményezéseit. Az Öböl-háború alkalmul szolgált a helyi püspöki karoknak, hogy megszabaduljanak a kormányokhoz való feltétlen csatlakozástól, amihez a múltban hozzászoktak, így pl. a francia püspöki kar közgyűlése 1990. nov. 11-én nyilatkozatot tett közzé, amelyben kérte, hogy mindenkire alkalmazzák a nemzetközi jogot, és emlékeztettek arra, hogy a háború nem alkalmas mód a konfliktusok megoldására. 1991. jan. 9-én az Európai Közösség püspöki karainak bizottsága (COMECE) felhívást intézett az európaiakhoz: imádkozzanak, hogy megszűnjön az erőszak. Az Egyesült Államok püspökkari konferenciájának elnöke, Mgr Pilarczyk 1990. nov. 20-án levelet írt Bush elnöknek, figyelmeztetve őt, nehogy fegyveres erőszakhoz folyamodjék, és figyelmeztetését megismételte 1991. jan. 17-én. Több püspöknél visszhangra találtak ezek az állásfoglalások, és számos keresztény szervezet vagy tanulmány továbbította azokat, hogy megismertesse a közvéleménnyel: pl. La Civiltá Cattolica, Témoignage Chrétien, Pax Christi international, továbbá a különböző országok püspöki karainak Justitia et Pax bizottságai. . . A katolikus szervezetek vagy a helyi egyházak mozgósítása a békéért új jelenség, ami azt mutatja, hogy a felelősök revideálták a korábbi helyzetelemzéseket és értelmezéseket. Ahelyett, hogy a múlthoz hasonlóan az erőszakot részesítették volna előnyben az igazságosság helyreállításához, a testvériség követelményét emelték előtérbe, kifejezve visszautasításukat a konfliktusokkal szemben, amelyek kárt, szenvedést, pusztulást okoznak, és bizonytalanná teszik a jövőt, mert – II. János Pál kifejezése szerint – „a háború visszafordíthatatlan kaland". Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az Öböl-háború végén a keresztény nép és a pápa egysége megerősödött. Ez az egység nagyon erős volt a századfordulón, amikor az „ultramontanizmus" jelentette a keresztény nép szolidaritását „a Vatikán Foglyával". Ez igazságos és nemes indíték volt, de valamiképpen a keresztény életen és tapasztalaton kívül álló. A hívők rokonszenve és szolidaritása a türelmetlenség áldozatával később el is halványodott, bár nem szűnt meg teljesen, amikor az 1929-es Lateráni Szerződések normalizálták a pápaság helyzetét. A legutóbbi események viszont olyan gondolatközösséget és érzelmi egységet érleltek meg a keresztény nép, a püspökök és a pápa között az igazságosság és béke előmozdítását célzó küldetéssel kapcsolatban, ami az egyház mai világban való jelenlétének jellemzője lett. Ha egymással párhuzamba állítanánk a püspöki karok és a pápa különböző megnyilatkozásait, láthatnánk, hogy a püspökök és a pápa egyaránt elítélik az erőszakot mint „emberhez nem méltó" magatartást, és közös ez a meggyőződés: a béke követelménye annyira alapvető, hogy súlyosan kötelezi a kormányokat arra, hogy semmi olyat ne tegyenek, ami szétszaggatja az emberi szövetet. Egyesek pacifista álláspontot véltek itt felfedezni, és meglepődve látták e megnyilatkozásokat. De maga a pápa hárította el a „pacifista" minősítést, a szó közönséges jelentésében. Mindjárt látjuk, hogy megnyilatkozása a békével és háborúval szembeni új keresztény tudat és magatartás egyik oldalát képviselte. A diplomatákhoz intézett 1991. jan. 12-i beszéd a legteljesebben kifejezi a pápa szempontját ebben a kérdésben. II. János Pál beszéde összegezi és mérlegeli az Öböl-vidék legfőbb zavarait, rendezetlenségeit, ahol a szenvedélyek és a félelem lehetetlenné teszik az olyan objektív követelmények elismerését, mint Izrael „biztonsága" és a palesztinek „vitathatatlan jogainak" elismerése, biztosítása. Márpedig a krónikus bizonytalanságnak ebben a helyzetében új zavart okozott az, amit „agressziónak kell minősíteni". A pápa számára itt csőd következett be, ami a vidék más konfliktusainak forrása; ilyenek: a Jeruzsálem státusát, Libanont és az Öböl-vidéket illető viszályok. A pápa ezzel kapcsolatban kifejezte hármas meggyőződését: a háború az „emberiség hanyatlását "jelzi, mivel „környezetszennyeződési, politikai, gazdasági és stratégiai következményeket" von maga után, amelyek kiterjednek az időben. A békét csak úgy lehet biztosítani, ha az erőszak mély gyökereiig hatolunk le orvoslás végett; az erőszak mély gyökereit pedig a párbeszéd és a tárgyalás révén kell eltávolítani, hogy érvényesítsék a nemzetközi jogot, aminek az ENSZ biztosít keretet. A szentatya a Közel-Kelet helyzetére vonatkozó ítéletét kiegészítette a nemzetközi jogra vonatkozó reflexióval, mivel e jog „az emberi család számára megszabja a magatartás normáit". E jog nem eszköz az erősebbek kezében, hogy uralmukat rákényszerítsék másokra, hanem kifejezése „olyan egyetemes alapelveknek, amelyek az egyes államok belső jogainak előtte és felette állnak, és amelyek élvezik a nemzetközi élet főszereplőinek konszenzusát, egyetértését. „Az együttélésnek ezeket az egyetemes szabályait" kell alkalmazni minden körülmények között, de „igazságosságban és méltányossággal". Az „emberiesség követelményei", hogy a nemzetközi jogba bevett kifejezést használjuk, azt sürgetik, hogy „határozottan a háború teljes száműzésére törekedjünk, és a békét mint legfőbb jót műveljük". De mivel az emberiség az, ami, nem lehet kiküszöbölni egy esetleges erőszakhoz való folyamodást, ám ez csak úgy „megengedett", ha „arányos a célzott eredménnyel", tehát mérlegelni kell tervbe vett hosszú távú következményeit is. [* * *] A keresztény szellem általában nagyobb nehézség nélkül megérti a pápák és II. János Pál békére és háborúra vonatkozó megnyilatkozásainak jelentését. E megnyilatkozások az embert mint személyt tekintik az egyetemes közösségben, amelynek közjava megelőzi az egyes nemzetek érdekeit. Ez a gondolatközösség annak a nevelésnek a gyümölcse, amely az első világháború óta kibontakozott a keresztény közösségekben. E gondolatközösség újdonságot jelent nemzetközi szinten, mivel új erő megjelenését jelzi, amely egyre inkább a közös (általános) érdeket célozza a kormányok döntéseiben. Nyugtázni kell ezt a fejlődést, de hiábavaló lenne már mostantól előre megmondani, milyen formákban valósul meg ez a jelenlét, és milyen következményei lesznek, mert nem tudjuk, milyen helyzetekkel kell szembenézni. II. Az igazságos háború fogalmának elmélyítése Az erőszak elítélése a modern humanista tudat egyik jellemző vonása lett. Az 1914-es háború sokak számára jelentős volt ebben a tudatosulásban, mert kiterjedése jelenvalóvá tette borzalmait minden európai családban. „E mészárlás folytatása" dicsőségvágyból és megszilárdulása gazdasági érdekekből az abszurd érzését keltette fel az emberi tudatokban. Már IX. Piusz kifejezte elutasítását az erőszakkal szemben: „Szükséges – mondotta az 1854-es krími háború alkalmával –, szükséges, hogy a háború eltűnjön, hogy száműzzék erről a földről." Ezeket a szavakat visszhangozták sokszor II. János Pál kijelentései, aki leszögezte, hogy a háború „méltatlan az emberhez", vagy az Öböl-háború idején ezt mondta a kormányoknak és a népeknek: „legyen bátorságotok, hogy elhagyjátok a fegyveres összetűzést." De az egyház beszéde a háborúról végig történelme során pontatlan (meghatározatlan) volt; nem volt világos következetessége. Mert elítéli ugyan az erőszakot, de nem ítéli el azt teljesen. A franciaországi Charroux-ban tartott zsinat 989-ben kijelentette: „a béke nélkül senki sem juthat Istenhez", de – ahelyett, hogy a teljes pacifizmust fogadták volna el – a teológusok azt igyekeztek bizonyítani, hogy a fegyverekhez való folyamodás jogos (megengedett) lehet, hogy visszaszerezzenek egy igazságtalanul elvett területet, megbosszulják a becsületsértést, jogos önvédelemből az igazságtalan támadóval szemben. Még ha XII. Piusz a fegyverekhez való folyamodást a védő háborúra korlátozta is, az „igazságos háború" fogalma a katolikus hagyományhoz tartozik. E fogalmat a teológusok dolgozták ki, hogy korlátozzák az erőszakot, és felkínálják a kulcsot a keresztényeknek helyzeteik értelmezéséhez. Két követelménynek kívántak eleget tenni: kötelesek voltak tartózkodni az erőszaktól, amint azt a Hegyi Beszéd és Jézus üzenete megkövetelte, de ugyanakkor ellent kellett állni az igazságtalan agresszornak, hogy megfeleljenek a felebarát megsegítése követelményének. Ezért megfelelő módszert kellett felkínálni, hogy adott esetben pontosan meg tudják különböztetni, hogy jogos-e a háborúhoz való folyamodás (ius ad bellum), és milyen mértékben (ius in bello). Ezek a kategóriák, amelyeket keresztény összefüggésben dolgoztak ki, egyesítik az erkölcsi és a politikai dimenziót, minthogy a világi hatóságok, az egyházi tekintélynek alávetve, kötelesek voltak beilleszteni a keresztény értékeket a politikai közösségbe. Amikor eltűnt a keresztény társadalom (chrétienté), megmaradtak az igazságos háborúra vonatkozó fogalmak, mert ezek lehetővé tették a nyugati népeknek, hogy erkölcsileg igazolják más népek feletti uralmukat. De az a tény, hogy ezeket a kategóriákat kiemelték abból az összefüggésből, amelyben megszülettek, nem maradt következmények nélkül. Mert olyan politikai közösségben valósultak meg, amely napról napra jobban felszabadította magát a vallási gyámkodás alól, és amely már nem az erőszak mérséklésére, hanem igazolására használta őket. A középkorban az igazságos háború elméletének nem erőszakos jellege abból a tényből következett, hogy a hódításvágyat és a fegyverekhez való folyamodás féktelen vágyát fékezte annak az erkölcsi kötelességnek elismerése, amely a politikai tekintélyektől függetlenül létezett, és amely – minthogy egy felsőbb rend létezéséről tanúskodott – lelkiismeretben kötelezett. A reneszánsz óta már nem a politikai társadalmon kívül álló vallási tekintély volt végső soron felelős azért, hogy összebékítsék az erkölcsöt és a politikát, hanem a politikai tekintély követelt magának e téren szerepet többé-kevésbé kifejezetten. Ebből kétszólamú hangverseny következett, amely két különböző szinten folyt le: amíg a politikai beszéd annak az ügynek igazságosságát állította, amelyet az állam védett saját törvényessége nevében, a hagyományos vallási és erkölcsi tekintélyek tanácstalanok és meglehetősen marginálisak maradtak, Azok, akik befolyást gyakoroltak helyi szinten, szakralizálták a nemzet választását, és csak a pápaság volt évtizedeken át gyakorlatilag az egyetlen, amely emlékeztetett rá: a kormányok részleges érdekeit szükségszerűen alá kell vetni a közjó objektív és egyetemes követelményeinek. De a nacionalizmus annyira megmérgezte a szellemeket, hogy a népek szolidaritására való emlékeztetés a valóságtól elrugaszkodó idealista álomnak tűnt. A keresztény közösség az Öböl-háború alkalmával a politikai és az erkölcsi szempont összebékítése felé tartott, amint azt a zsinat kívánta, amikor kijelentette: „a szakadás a megvallott hit és sokak mindennapi magatartása között korunk legsúlyosabb tévedései közé tartozik". A Gaudium et spes kezdetű konstitúció önmagában nem oldotta meg ezt a nehéz problémát, de pontosabban meghatározta annak fogalmait, amikor határozottan elítélte a tömeges pusztítás eszközeit (80) és a fegyverkezési hajszát (81), bár újból állította a katonáskodás erkölcsi értékét (79,5), valamint a jogos önvédelem megengedett voltát (79,4). A zsinat így körvonalazta az igazságos háború fogalmának újabb értelmezését, alkalmazkodva a modern háborúk által teremtett helyzetekhez. Az igazságos háború újrafogalmazásának első lépései voltak azok a viták, amelyek az ENSZ-ben folytak az elrettentés stratégiájának elfogadhatósága körül. A kérdést már a zsinaton felvetette Mgr Beck liverpooli püspök, aki egyik híres felszólalásában megmagyarázta, miért elfogadható az elrettentés. De kazuisztikájának árnyalatait nemigen vették észre a békemozgalmak hívei, még a keresztényekéi sem. Érvelésük nem fogalmi okoskodáson alapult, hanem a közvélemény számára elfogadható közvetlen valóságokból kiinduló szillogizmuson. Hivatkoztak a zsinatra, amely ezeket mondotta: „Minden olyan háborús cselekmény, amely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását eredményezheti, bűncselekmény Isten és ember ellen egyaránt." (GS 80.) Elvetették minden olyan háború esetleges jogosultságát, amely bevonná az atomhatalmakat, mivel ez szinte menthetetlenül a nukleáris fegyverek bevetését hozná magával, amelyek tömeges és megkülönböztetés nélküli pusztításhoz vezetnének. Egyes pacifisták tehát arra következtettek, hogy meg kell tiltani minden kereszténynek, hogy atomegységekben szolgáljanak, vagy olyan államnak, amely felhalmoz atomfegyvereket. Az Egyesült Államok püspökeinek pásztorlevele már-már elfogadta ezt az álláspontot, amikor II. János Pál elküldte üzenetét az ENSZ leszereléssel foglalkozó második különleges ülésének (1982. jún. 7): „A jelenlegi körülmények között az egyensúlyra alapozott elrettentés még morálisan elfogadhatónak tekinthető, nem úgy, mint öncél, hanem mint állomás a fokozatos leszerelés útján." Casaroli bíboros nyilatkozata az elrettentésre vonatkozóan nagy feltűnést keltett: megszabadította a keresztényeket attól a szigorú kötelességtől, amelyet egyesek rájuk akartak kényszeríteni, hogy támogassák a pacifista mozgalmakat. Nemcsak politikai jelentősége volt, hanem irányt mutatott az „igazságos háború'' erkölcsi problematikájának új szemléletéhez. A lelkiismeretet megszabadította attól, hogy elszigetelten álljon szembe a morális normával, anélkül hogy tekintetbe venné alkalmazásának politikai helyzetét, minthogy a laicizált világban az emberek úgy tárgyalnak a háború jogosultságáról, hogy gyökeresen megkülönböztetik az erkölcsöt és a politikát. A hívő felismerte ugyan az erőszak bensőleg rossz voltát, de nem volt felkészülve arra, hogy szembenézzen a háború és a nemzetközi konfliktusok valóságával; úgy tűnhetett neki, hogy minden pillanatban választania kell két logika között, de nem rendelkezik kellő szellemi felkészültséggel, hogy összeegyeztesse őket. A felkínált alternatíva ez volt: vagy az abszolút pacifizmust választani azzal a kockázattal, hogy szabad teret enged a nemzetközi gonosztevőknek és a lelkiismeretlen bűnözőknek akkor, amikor el kellene útjukat torlaszolnia, vagy pedig, azonosítva a nemzetközi igazságosságról alkotott eszményét nemzete ügyével, saját kormánya ítéletét az erkölcsiség normájául fogadja el, és követi az erőszak alkalmazásában; ez történt 1914-ben, és előzőleg az egész XIX. század során. Casaroli bíboros beszéde bevezeti az idő fogalmát a magatartások erkölcsi értékelésébe, ami pedig lehetővé teszi, hogy részben feloldjuk a dilemmát, amelyet gyakran a közvélemény elé tártak: ha nem vagytok az erőszakmentesség pártján, akkor az erőszakot fogadjátok el, és végső soron az erőt ismeritek el a jog forrásának. Az elrettentés erkölcsiségére vonatkozó nyilatkozat lényeges szava az „állomás": ez megmutatja, hogy a lelkiismeret kitűzhet magának olyan célt, amelyet fokozatosan valósít meg (ez esetben a fokozatos leszerelésről van szó). Érdekes megjegyeznünk, hogy hasonló eljárással találkozunk az ENSZ több szövegében. Már 1944-től kezdve a Philadelphiai Nyilatkozat, amelyet a Munka Nemzetközi Szervezete dolgozott ki, nem úgy mutatja be a társadalompolitikát, mint a munkásokat védő statikus intézkedések megvalósítását (a munkaidő csökkentése, a nők és a gyermekek éjszakai munkájának megtiltása), hanem mint olyan folyamatot, amelynek célja az anyagi haladás és a szellemi fejlődés feltételeinek megteremtése. Az Emberi Jogok Deklarációja 1948-ban még kifejezettebb, minthogy bevezetője olyan eszményről beszél, amelyet fokozatos intézkedésekkel kell megvalósítani. A mai kor újra felfedezte, hogy az ember arra hivatott, hogy teremtő fantáziával olyan értékeket valósítson meg, amelyektől a béke függ. XII. Piusz 1943-as karácsonyi üzenetében kijelentette, hogy a béke „erkölcsi és jogi tevékenység eredménye". Ugyanezt a gondolatot megtaláljuk II. János Pál 1990. aug. 26-i beszédében, amelyben elítéli a nemzetközi jog és az erkölcsi alapelvek súlyos megsértését, amelyek a nemzetek együttélését vezérlik. Az időtartam figyelembevétele egy helyzet erkölcsi értékének megítélésében megnyitja az utat az erkölcs és a politika kiengeszteléséhez. Az egyéneknek és kormányoknak nem kell mintegy matematikailag rákényszeríteniük az emberekre az erkölcsi törvény alkalmazását, de ezeknek lelkiismeretben ítéletet kell alkotniuk arról, hogy milyen eszközökkel lehet azt megközelíteni. Már XII. Piusz erre az útra lépett, amikor 1953. dec. 6-án az Olasz Katolikus Jogászok Szövetségéhez intézett beszédében a tolerancia problémáját fejtegette. Feltette azt a kérdést, hogy vajon egy vallási vagy erkölcsi kihágást mindig meg kell-e akadályoznia a hatóságoknak. Nemleges választ adott azt állítva, „hogy az erkölcsi és vallási elhajlások elfojtásának kötelessége nem lehet a cselekvések végső normája". A továbbiakban a pápa még hozzáfűzte, hogy bizonyos körülmények között „talán jobb megoldásnak tűnik, ha nem akadályoznak meg egy tévedést, hogy egy nagyobb jót elősegítsenek". A pápa tehát a felelős erkölcsi személyre bízta annak megvizsgálását, hogy miként lehet elősegíteni az értékek beletestesítését a valóságba, éspedig a legjobb feltételekkel. A lelkiismeret itt „közvetítőként" jelenik, meg, hogy az isteni törvény beíródjék a földi társadalomba. Egyébként II. János Pál pápa is visszatért erre a gondolatra, amikor az UNIPAC (katolikus vállalkozók) végrehajtó bizottsága képviselőihez szólt (1991. márc. 10-én). Elemezve a keresztény munkaadó szerepét, a pápa megállapította, hogy „egy sor törvény konvergeciapontján helyezkedik el: természeti, technikai, polgári, valamint erkölcsi és evangéliumi törvények kereszteződési pontján", ahol – „soha el nem távolodva az első célkitűzéstől, ami az igazságos társadalom építése" – a közjó keresésében a viszonyok bonyolult hálózatában kell cselekednie, ami szakmai hozzáértésen kívül a személyzettel és a különböző társadalmi szereplőkkel való egyetértést követeli tőle. Itt olyan megkülönböztetéssel állunk szemben, amely a gazdasági és politikai szereplők lelkiismeretében működik: ez sohasem cselekedhet közvetlenül az erkölcsi törvény ellen, de ő maga bírálja el adott esetekben, hogy milyen mértékben közelítheti meg azt. Az egyház tanítása a tan és a cselekvés egységét illetően jó alkalmazást talál az igazságos háború esetében. Hogy ezt megértsük, kiindulhatunk a La Civiltá Cattolica cikkéből, amelyet már említettünk. Ez tartózkodik attól, hogy akár igazságos, akár igazságtalan háborúról beszéljen, de kijelenti, hogy erkölcsileg elfogadhatatlan ma a háború igazolása, kivéve, ha tényleges támadás kivédéséről van szó (in actu önvédelemről). Azt gondolhatnánk, hogy nincs semmi új ebben az állásfoglalásban, mivel azok a teológusok, akik korábban az „igazságos háborúról" beszéltek, mindig feltétlenül követelték, hogy minden békés eszközt ki kell próbálni, mielőtt jogos az erőhöz folyamodni. Valójában egy új árnyalatról van itt szó, minthogy nem minősítik „igazságtalannak" egy esetleges konfliktus kirobbantását Kuvait felszabadítására, ami azt vonná maga után, hogy a keresztényeknek tartózkodniuk kell a részvételtől, hanem így fogalmaztak: „erkölcsileg elfogadhatatlan". Ez a megkülönböztetés teret hagyott a lelkiismeretnek, hogy ebben a konkrét esetben eldöntse, miként viselkedjék, ha az ellenségeskedések megkezdődnek, még akkor is, ha úgy vélné, hogy lehetséges lett volna a további tárgyalás. A Gaudium et spes elismerte, hogy manapság az egyének részvétele a közügyekben lényeges vonása a demokratikusnak nevezett társadalmaknak; ez pedig teret nyitott szabad választásuknak, tehát törvényesnek ismerte el a három utat: lelkiismereti ellenvetés (79.3), erőszakmentesség (78.5) vagy katonai szolgálat (79.5). A konstitúció azonban a hármat nem helyezi egyazon szintre; a hozzájuk legközelebb állókkal való szolidaritástudata arra sarkallja a társadalom tagjainak többségét, hogy még ne tekintse (a Kuvait felszabadítására irányuló) háborút igazságtalannak, még ha erkölcsileg sajnálatosnak tartja is, hogy a háború kirobbant. Az állampolgárok biztonsága és szabadságuk védelme a közjó lényeges elemei; ezeket az erős állam csak akkor garantálja, ha hadsereggel rendelkezik. Itt nem a katonaélet magasztalásáról van szó, amelynek a nacionalisták a század elejétől lelkes ügyvédei lettek, hanem ennek elismeréséről: az új helyzetben, amelyet az ellenségeskedések robbantottak ki, a népek szabadságának és a békének a védelme igazolhatja a háborúban való részvételt, még ha úgy ítéljük is, hogy erkölcsileg nem lett volna szabad azt kirobbantani. Az egyének és a politikai felelősök szerepét ma újraértékelik. Új társadalom van születőben; ez közösségibb lesz, mint a jelenlegi, de kétértelműek lesznek azok a mechanizmusok, amelyek benne működnek. Kiszolgáltathatják az embert a kormányok által meghatározott közjónak, amint ez a totalitarizmusokban történt, de lehetnek a szabadon szervezett és társadalmilag fegyelmezett szerves részesedés eszközei is, tehát elősegíthetik a társadalmi erők részesedését a társadalmi felelősségvállalásban. Ebben a szellemben a béke nem egyszerűen a háború szünetelése (távolléte), hanem – Izajás régi meghatározása szerint – az igazságosság műve, olyan tevékenység gyümölcse, amely az időben bontakozik ki, hogy beleírja a jogot és az erkölcsi elveket a valóságba. Ebben a szellemben kell értelmeznünk II. János Pál pápa és egyes püspökök megnyilatkozásait az Öböl-válsággal kapcsolatban. Világosan távoltartották magukat a keresztesháború szellemétől, amely a helyi egyházakat jellemezte korábbi konfliktusok esetén. Ahelyett hogy „démoninak" bélyegeznék a másik felet, manapság már szélesen elterjedt az a meggyőződés, hogy a béke a társadalmi igazságosság megvalósításától függ. II. János Pál pápa 1991. febr. 2-án azt kérte, hogy (az érdekelteknek) „legyen bátorságuk, hogy elhagyják a fegyveres összetűzés útját, és hagyatkozzanak a tárgyalásokra, a párbeszédre és az együttműködésre", mert „mint emberek és mint keresztények nem szokhatunk hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy az erőszak kikerülhetetlen." Az a tény, hogy a békének ez a megközelítése széles visszhangra talált a keresztények körében, sőt még az egyházon kívül is, azt mutatja, hogy az egyház szerepének újrafogalmazása előtt állunk: azokhoz az „eszményi erőkhöz" tartozik, amelyek holnap „az emberiség lelkiismeretét" alkotják.
Kocsis Imre JÉZUS TANÍTÁSA AZ ELLENSÉGSZERETETRŐL (Lk 6,27–36 szerint) Az erőszakmentesség bibliai alapjai 1. A perikópa szövegösszefüggése, felépítése és forrása A szakasz Lk 6,20–49 egységéhez tartozik, amely a harmadik evangéliumban Jézus első hosszabb terjedelmű beszédét tartalmazza, s amely a Máténál található híres „hegyi beszéd" párhuzama. Lukács változatára nem megfelelő a „hegyi beszéd" megnevezés, hiszen a harmadik evangélista megfogalmazásában Jézus a beszédet nem hegyen, hanem a hegyről való lejövet után sík terepen mondta el (6,17). A Lukácsnál található „síksági beszéd" tartalma, néhány mondat kivételével (6,24–26.38b.39.40), megtalálható Máté beszédében. Ebből következik, hogy Máté és Lukács közös forrást használtak, ami nem lehet más, mint a „Logia-forrás" (Q), amely a kutatók véleménye szerint Jézus mondásainak a gyűjteménye volt. Nagyon valószínű, hogy Lukács a beszédet a „Logia-forrásban" az általa közölt formában találta, s az átvett szövegben csak fogalmazásbeli és stilisztikai változtatásokat, esetleg kisebb mérvű kiegészítéseket vitt végbe. A „síksági beszéd" három nagy egységre osztható fel, mégpedig a mondások formája alapján: 1. Prófétai rész: a „boldogságok" és a „jajok" (20–26. v.); 2. Buzdító rész (felszólító mondatokkal): tanítás az ellenségszeretetről (27–35. v.) és az irgalmasságról (36–38. v.); 3, Parabolikus rész: különböző hasonlatok és metaforák (39–49. v.). Az ellenségszeretetre vonatkozó szakasz (27–35. v.) a „boldogságok" és a „jajok" után következik. A boldogságokban Jézus arról biztosította tanítványait és hallgatóit, hogy Isten az ő oldalukon áll, s ezért valamennyien Isten uralmának boldog részesei. A vizsgálandó egységben a proklamációt a buzdítás váltja fel. Jézus olyan magatartást tár a hallgatók elé, amely a „boldogságokban" meghirdetett helyzetükből, az Istennel való különleges kapcsolatukból következik. Nem a közvélemény által elfogadott, földies normák szerint kell gondolkodniuk és cselekedniük, hanem az Isten magatartását kell követniük. A szakaszt két részre oszthatjuk fel. Az első részben Jézus az ellenség szeretetére és a rossz viszonzásának a kerülésére szólít fel (27–31. v.), a második részben pedig megindokolja a felszólítását azzal, hogy az Isten magatartására utal (32–36. v.), szembeállítva azt a bűnösök magatartásával. Érdemes a konkrét formának is figyelmet szentelni. Az első rész négy felszólító mondattal kezdődik (27–28. v.), amelyet négy konkrét példa (29–30. v.), majd egy általános jellegű kijelentés, az ún. „aranyszabály" (31. v.) követ. A második rész három példával szemlélteti a közvélemény által elfogadott magatartást, s egyben igazolja, hogy az ellenségszeretet nélkül a hívők életmódja nem különb a „bűnösökétől" (32–34. v.). Ezután egy háromtagú felszólítás következik, amely az előző három példára utalva ismét pozitív formában megismétli az ellenségszeretet parancsát (35a. v.), amelyhez egy ígéret kapcsolódik (35b. v.). A szakasz utolsó mondata Isten magatartásának a követésére szólít fel (36. v.). Hasonló témájú szövegegységet Máté hegyi beszéde is tartalmaz, bár más elrendezésben. Máténál az ellenségszeretetre, illetve az erőszakmentességre vonatkozó felszólítások fordított sorrendben, egymástól elválasztva, a híres „antitézisek" között szerepelnek: a rossz viszonzásának a tiltása: Mt 5,38–42 – az ellenségszeretet parancsa: Mt 5,43-48. Az exegéták jelentős része úgy véli, hogy Lukács elrendezése közelebb áll a „Logia-forráshoz" (Q), mint a Máté változata.1 Természetesen mindkét változat esetében lehet számolni bizonyos szerkesztői átdolgozással. Ennek ellenére nem lehet kétséges, hogy mind az ellenségszeretet parancsa, mind pedig a rossz visszafizetésére vonatkozó tiltás a maguk radikalitásában Jézustól származnak. 2. Szövegmagyarázat A kívülállókhoz intézett „jajok" után Jézus ismét tanítványaihoz és az őt hallgató tömeghez (vö.17. v.) fordul, hogy felvázolja számukra azt a magatartásformát, amely sajátos megkülönböztető jelül szolgálhat. Ez pedig nem más, mint az ellenségnek a szeretete, amelyre az Úr négy felszólítással buzdít. Az általános „Szeressétek ellenségeiteket!'' mondat után következő utasítások mutatják, hogy a szeretet a jócselekedetekben, az áldásban és az imában fejeződik ki. Az „ellenség" bemutatása fokozatban történik: gyűlölet (érzelem) – átok (szó) – bántalmazás (tett). Jézus tanítványának a gyűlöletre jótéttel, az Istentől elszakítani akaró átokra az Istennel összekötő áldással, a bántalmazásokra pedig a haragot legyőző és a megbocsátást kifejező imával kell válaszolni. Milyen ellenségre gondol Jézus? A „boldogságokkal", főleg a negyedik „boldogsággal" (22. v.) való kapcsolat azt sugallja, hogy a keresztény közösség ellenségeiről, tehát az üldözőkről van szó. A hívőknek az üldözők irányába is szeretetet kell tanúsítaniuk, késznek kell lenniük a jótettekre és az imára is. A 29–30. versekben felsorolt példák viszont személyes ellenséget feltételeznek. Ez alapján az ellenségszeretet parancsa olyan általános érvényű felszólítás, amely egyaránt meghatározza a keresztény közösséget üldöző és az egyes keresztényeket bántalmazó személyek iránti magatartást. A legfőbb példát az ellenségszeretetre maga Jézus adta, aki a kereszten imában kérte Atyjától a keresztrefeszítői számára a megbocsátást (Lk 23,34: vö. még István diakónus példáját is: ApCsel 7,60). Az ellenségszeretet parancsa önmagában nem teljes újdonság, hiszen mind az Ószövetségben és a rabbinikus irodalomban, mind pedig a vallástörténet írásaiban találhatunk rá példát. Az ószövetségben a téma a következő formában szerepel: „Ha ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára bukkansz, hajtsd vissza hozzá. Ha látod, hogy ellenséged szamara a teher alatt összerogyott, ne kerüld ki ellenségedet, hanem segíts neki felállítani." (Kiv 23,4–5.) „Ha ellenséged éhes, adj neki kenyeret, hogyha meg szomjas, adjál neki vizet." (Péld 25,21.) Az említett példák azonban szórványosak, és nem az Ószövetség általános lelkületét tükrözik vissza, amelyre inkább a harag és a bosszú kívánata a jellemző. Gondoljunk csak Jeremiás „vallomásaira" (Jer 17,17–18; 18,19-23; 20,12) vagy az átokzsoltárokra (Zsolt 35; 55; 58; 109; stb.). Ezenfelül az ellenségszeretet ajánló ószövetségi szövegek a személyes ellenséget tartják szem előtt, és nem terjednek ki a nép ellenségeire és elnyomóira, akik Jézus idejében a rómaiak voltak. Jézus parancsa esetében tehát nem a téma – az ellenség iránti jóindulat – az újdonság, hanem a parancs kiterjesztése mindenkire, a személyes és közösségi ellenségre egyaránt. A 29. vers egész konkrét példákkal illusztrálja az előbb említett parancsot. Ha a tanítványt arcul ütik, ne üssön vissza. Ha megtámadják, ne álljon ellen, hanem adja meg magát. Ez esetben is Jézus magatartása a legszebb példa, aki mint az Úr Szolgája (ebed Jahve: Iz 50,6; 53,7) ellenállás nélkül tűrte a bántalmakat. „Mikor szidalmazták, a szidalmat nem viszonozta, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem mindent az igazságos bíróra hagyott." (1Pt 2,23.) A pofonnal és a köntössel kapcsolatos példák megtalálhatók Máténál is (Mt 5,39–40), az utóbbi azonban egy kicsit más formában. Máté szövegében ugyanis bírósági eljárásról van szó. Az ószövetségi törvény szerint a bíró csak az alsó ruhát vehette el az elítélttől, a köntöst nem. A köntösre mint éjszakai takaróra mindenkinek joga volt (Kiv 22,25–26; MTörv 24,10–13). Jézus viszont éppen arra szólít fel, hogy a tanítványa mondjon le a törvényben biztosított jogáról, és szabadon adja oda a köntösét is. Lukács példája rablótámadásra vonatkozik. Ha a rabló megragadja valakinek a köntösét, akkor az ne védekezzen, hanem szabadon adja oda az alsóruhát is. Az említett példák mögött az a meggyőződés áll, hogy a rosszat nem lehet rosszal, az erőszakot erőszakkal legyőzni (vö. Róm 12,21). A 29. vers konkrét példái után a 30. vers ismét általánosabb síkon szólít fel a szabad, készséges és nagylelkű adásra. Aki kér, annak adni kell, aki pedig erőszakkal próbál valamit elvenni, annak nem szabad ellenállni. A konkrét példák után a 31. versben az ún. „aranyszabály" következik. Ennek negatív megfogalmazása jól ismert a Jézus korabeli zsidó irodalomban: „Amit nem akartok magatoknak, ti sem tegyétek másoknak!" (vö. Sir 31,15; Tób 4,15; TestNaft 1,6.) Ennek a felhívásnak azonban csak visszatartó ereje van: visszatart mások bántalmazásától. A pozitív megfogalmazás ezzel szemben ösztönző hatású. Mások megsegítésére és közösség teremtésére ösztönöz, mert az ember természetszerűleg maga számára is szeretetből fakadó megértést, segítséget és közösségi szellemet kíván. Az „aranyszabály" ugyanazt tartalmazza, mint a főparancs: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!" (Mk 12,31 és párh.) Amit az ember maga számára ösztönösen jónak tart és elvár, azt tegye meg a legtermészetesebb módon másoknak is. Az „aranyszabály" meglehetősen lazán kapcsolódik az ellenségszeretet parancsához. Ugyanakkor a legáltalánosabb módon és a legáltalánosabb hatáskörre kiterjesztve fogalmazza meg a szeretet parancsát. A mondatban az „emberek" szó szerepel – nem „testvér" vagy „felebarát" –, amely egyértelművé teszi, hogy a keresztény szeretete kivétel nélkül minden emberre kiterjed, az ellenségre is. A második részben Jézus az általa kívánt magatartást a közvélemény által elfogadott és gyakorolt magatartásformával szembesíti. A konfrontálás három mondatban történik. Az első általánosan beszél a szeretetről, a második jelzi, hogy a szeretet jótettekben nyilvánul meg. A harmadik példa a kölcsönzést említi meg. A közfelfogás mindegyik esetben a kölcsönösséget és a viszonzást tartja szem előtt. Ez a szemlélet a bűnösök előtt is a legtermészetesebb. Saját, leszűkített körükben ők is szeretnek, jót tesznek és kölcsönöznek, de elvárják a viszontszeretetet, a jótett viszonzását és a kölcsönzött dolgok visszaadását. Jézus érvelése szerint az a szeretet, amely viszonzásra irányul, nem igazán szeretet. A szeretet lényege éppen az ingyenesség. Aki előzetesen kiszámított érdekből tesz jót, nem számíthat semmiféle elismerésre Isten előtt. Lukács a „köszönet" (khárisz) szót használja a példákban, bár a 35. vers nyilvánvalóvá teszi, hogy az isteni köszönet egyben „jutalom" (miszthosz) is. A 35. versben Jézus pozitív parancsba formálja át az előző három példát. A parancs lényegében megismétli a 27. és 30a. versek tartalmát. A tanítvány akkor múlja felül a közvélemény által elfogadott gyakorlatot, ha szereti ellenségeit, ha mindenkivel jót tesz, és ha nagylelkűen ad, viszonzást nem várva. A 35. vers második fele teszi világossá, hogy a lemondást is vállaló, önzetlen szeretet által a tanítvány nem szegényebb, hanem gazdagabb lesz: ő is „jutalom"-ban részesül, mégpedig „nagy" jutalomban. A „nagy jutalom" a szövegösszefüggés szerint az, hogy az önzetlen tanítványok „a Magasságbeli fiai" lesznek. Az, aki a szeretetet válogatás nélkül mindenki felé gyakorolja. Isten gyermekévé válik, mert Istennek a példáját követi, ő jóindulatú a hálátlanokkal és a gonoszokkal szemben is (35c. v.), tehát szeretetét nem viszonzásként vagy viszonzást remélve adja, hanem ingyenesen, érdem nélkül. Az, aki viszonzást nem várva szeret, jót tesz és ad, Isten magatartását sajátítja el, s így jogosan számíthat az istengyermekség jutalmára, vagyis egy egészen bensőséges és családias kapcsolatra Istennel. Az istengyermekség a jövőre vonatkozik: „lesztek fiai". Az Isten példáját követők azonban már itt a földön is megtapasztalhatják annak előízét. Az irgalmas szeretettel összekapcsolt istengyermekség gondolata egyébként megtalálható az Ószövetségben is. „Az árvákhoz olyan légy, mintha apjuk volnál, s mintha a férjük volnál, légy olyan az özvegyekhez. Így leszel a Magasságbeli fia, és ő jobban fog szeretni téged, mint tulajdon anyád." (Sir 4,10.) Jézus az irgalmas szeretet kívánalmát azzal radikalizálja, hogy az ellenségre is kiterjeszti azt. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az ellenségszeretet és a nagylelkű adás parancsának végső megokolása magának Istennek a példája. Krisztus tanítványainak nem az általánosan ismert és a bűnösök által is elfogadott magatartást, hanem Isten magatartását kell követniük. Isten példáját követve pedig egy egészen új jellegű kapcsolat alakul ki Vele, amelyet istengyermekségnek nevezünk. A szövegnek közvetetten krisztológiai vonatkozása is van. Jézus mint „a Magasságbeli fia" (1,32) a legtökéletesebb módon valósította meg az ellenségszeretetet. Akik tanítványaiként elfogadják felszólítását és követik példáját, a társörököseivé válnak (vö. Róm 8,17), és „a Magasságbeli fiai" lesznek. 3. Záró reflexió: erőszakmentesség A szakasz szövegének szigorúan vett magyarázata után szükségesnek látszik néhány általánosabb jellegű megjegyzés. Az ellenségszeretetre és az erőszak viszonzásának kerülésére vonatkozó felszólításokkal kapcsolatban természetszerűleg vetődik fel a gyakorlati megvalósítás lehetőségének és mibenlétének a kérdése. Mit kíván Jézus parancsa tőlünk, mai keresztényektől? Hogyan viszonyuljunk azokhoz a személyekhez vagy csoportokhoz, akik az egyház működését burkoltan vagy nyíltan akadályozzák? El kell-e vetnünk az erőszak bárminemű alkalmazását (pl. közveszélyes bűnözőkkel szemben vagy idegen agresszió esetén)? Tevékenykedhet-e keresztény olyan csoportokban, amelyek fegyvert használnak (katonaság, rendőrség)? Ezen rövid tanulmány kerete nem teszi lehetővé, hogy minden részletkérdést kimerítően megtárgyaljunk. Ezek egyébként nem is a szoros értelemben vett exegézis tárgykörébe tartoznak már, hiszen nem annyira a szentírási szövegre, hanem konkrét problémákra koncentrálnak. Mi a záró reflexiónkban is Lukács szövegét vesszük alapul, s abból kiindulva kívánunk néhány gyakorlatibb jellegű megállapítást tenni a teljesség igénye nélkül. a) A szakasz alaptémája az ellenség szeretete, amelynek konkrét formában, tettekben kell megmutatkoznia. A 29. versben található példák is, amelyek az erőszak viszonzásának a kerülésére vonatkoznak, az ellenségszeretet általános parancsának a keretébe vannak elhelyezve." A kereszténynek az erőszak elviselésében nem pusztán aszkézist kell gyakorolnia, nem is az erkölcsi magasabbrendűségét kimutatnia, hanem szeretnie kell ellenségként viselkedő embertársát: ahhoz kell őt hozzásegítenie, hogy felülvizsgálja magatartását. A példák háttérében az a meggyőződés áll, hogy rosszat csak jóval lehet legyőzni (Róm 12,21), és az erőszak ördögi körét csak áldozatos szeretettel lehet megtörni. Aki kerüli az erőszakot, sőt az erőszakot alkalmazóval szemben is tud jót tenni, az nemcsak önmagában diadalmaskodik a gonosz felett, hanem emberségében való megújulásához új lehetőséget nyit ellensége számára is. b) A 29. versben említett példák értelmezésénél figyelembe kell vennünk Jézus sajátságos kifejezésmódját, amelyre általában a képszerűség és a radikalitás jellemző. „Anélkül, hogy szavainak erejét, lendületét a legcsekélyebb mértékben is tompítanánk, meg kell állapítanunk a következőt: a tanítás korabeli módjának megfelelően képeket és példákat alkalmazott, melyeket nem szabad szó szerint fölfogni''. Világosan látható ez a második példánál, amely szó szerint értelmezve azt kívánja meg, hogy rablótámadás esetén az áldozat teljesen vetkőzzék le, és szabadon adjon át minden ruhát. Az említett példák tehát nem kazuisztikát, nem egy az egyben alkalmazandó eljárási formákat tartalmaznak. Kétségtelen, hogy alapvető felhívást jelentenek mindenki számára, aki Krisztus követőjének tartja magát. Kétségtelen az is, hogy nemcsak az érzelemvilágot és a gondolkodásmódot kívánják szabályozni, hanem a cselekedeteket is. Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy csak az cselekszik Jézus kívánalma szerint, aki támadás esetén automatikusan kiszolgáltatja magát újabb ütéseknek, és megfosztja magát minden öltözettől. Jézus felszólításának gyakorlati alkalmazásánál figyelembe vehetjük azt is, hogyan viselkedett ő maga a konfliktushelyzetekben. Említették már, hogy a szenvedése folyamán semmiféle erőszakot vagy bosszút nem alkalmazott, sőt a tanítványait is visszatartotta ettől (vö. Mt 26,51–53; Lk 22,49–51). Ugyanakkor mégsem állítható, hogy mindig teljes passzivitással fogadta volna a bántalmazásokat. A János-evangéliumban olvassuk, hogy az Annás főpap előtti kihallgatás folyamán az egyik poroszló arcul üti Jézust, mert nem tartja elég tiszteletteljesnek a válaszát. Jézus viszont számon kéri a szolgától, hogy mi alapján bántalmazza őt: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?" (Jn 18,23.) Nyilvánvaló, hogy nem a személyes harag vagy a bosszú valamelyik formája nyilvánul meg ebben a mondatban. Az azonban kétségtelen, hogy Jézus nem hagyja szó nélkül az őt ért jogtalanságot, és szembesíti tettével a bántalmazót. Az erőszak és bosszú kerülése tehát nem egyenlő a jogtalan és gonosz eljárások passzív tudomásulvételével. Bizonyos helyzetekben határozott fellépésre is szükség lehet. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük még Jézusnak a farizeusokkal és írástudókkal folytatott vitáit, amelyekben az Isten ügyének védelmében kemény szemrehányásokat tesz (Mk 3,5; Mt 23,1–36). Ugyancsak a határozott fellépésre példa a kereskedők kiűzése a jeruzsálemi templomból (Mk 11,15–19 és párh.). c) A 29. versben említett példákkal kapcsolatban az sem hagyható figyelmen kívül, hogy azok a személyes embertársi kapcsolatra vonatkoznak. Az a lehetőség nem szerepel bennük, hogy több személyt ér támadás. Éppen ezért olyan kérdésekben, amelyek egy nagyobb közösséget vagy az egész társadalmat érintik (katonai szolgálat, a bűnözőkkel szembeni eljárás, védekezés idegen agresszió esetén), nemcsak a vizsgált szövegre kellene hagyatkozni, hanem más újszövetségi szövegeket is figyelembe kellene venni. Példának említjük Keresztelő János szavait a vámosokhoz és a katonákhoz (Lk 3,13–14), Jézus Pilátus előtt tett kijelentését (Jn 18,11), valamint az államhatalom szerepére vonatkozó reflexiókat az apostoli levelekben (Róm 13,1–7; 1Pt 2,13–17). Sem ezek, sem más újszövetségi szövegek nem ítélik el a különböző rendfenntartó szerveket, legfeljebb azok önkényes és jogtalan eljárásait vetik kritika alá. Az említett szövegek ugyanakkor világossá teszik, hogy szükség van valamiféle állami szervezetre, amelynek kötelessége az állampolgárok védelme, az igazságosság biztosítása és a gonosztevők megfékezése. Szent Pál szerint az államhatalom „Isten szolgája", s ebben a minőségében viseli a kardot a rossz megfékezésére (Róm 13,4). Nyilvánvalóan óvakodni kell a páli kijelentés túlértelmezésétől, hiszen az apostol ideális helyzetet tart szem előtt, és nem reflektál a lehetséges visszaélésekre. Azt azonban mégis állíthatjuk, hogy a bűnözők és agresszorok elleni fellépés mások védelmében nem áll ellentétben az Újszövetség szellemével. A keresztények éppen ezért nem zárkózhatnak el teljesen attól, hogy a társadalom rendfenntartó szerveivel együttműködjenek. A Jézus által főparancsként meghirdetett „szeretetnek'' nemcsak az erőszakot alkalmazó ellenség, hanem az erőszaknak kiszolgáltatott védtelen személyek irányában is érvényesülnie kell. Az előző szempontok ellenére is túl egyszerű megoldás lenne azt állítani, hogy Jézus követelményei kizárólag személyes vonatkozásúak lennének. Kétségtelen, hogy a keresztény nem elszigetelten élő magánember, hanem egy közösségnek, az egyháznak a tagja. Személyes cselekedetei is ezáltal közösségi jelleget kapnak. A Jézus által megkívánt „jóságnak", amely az erőszakról és a bosszúról való lemondást is magában foglalja, a keresztény közösség és közösségek megkülönböztető jegyének kellene lennie.6 Ez, véleményem szerint, azt is jelenti, hogy az erőszakmentességnek elsősorban az egyházi közösségeken belül kellene megvalósulnia. J. Gnilka jogosan hívja fel a figyelmet arra a veszélyre, hogy valaki nyilvánosan az erőszakmentesség elkötelezett híveként mutatkozik be, ugyanakkor a mindennapi életben még a keresztény testvéreivel szemben sem riad vissza a durva szavaktól és az erőszakos fellépéstől. A német exegéta példaként említi, hogy ismer olyan teológiai fakultást, ahol a tanárok előszeretettel vitatkoznak a világbékéről, ugyanakkor az egymás közötti, személyes jellegű nézeteltéréseiket bírósági úton kívánják elintézni. Természetesen más jellegű példákat is lehet találni. Aki például durván és felelőtlenül kritizálja, sőt lejáratja keresztény testvérét, elöljáróját azért, mert valamiféle konfliktusa támadt vele, vagy valamilyen kérdésben nem ért vele egyet, aligha lehet az ellenségszeretet és az erőszakmentesség hiteles képviselője. Csak akkor tudja valaki az egyházon kívüli ellenségét a Krisztus által kívánt módon szeretni, ha ezt a szeretetet a közösségen belüli konfliktusok esetén is messzemenőleg megvalósítja. Nem véletlen, hogy Lukács síksági beszédében szoros kapcsolat van az ellenség szeretete (6,27–36) és a keresztény közösségen belül gyakorlandó megbocsátás (6,37–38) között.
Jegyzetek ' Vö. H. Schürmann, Das Lukasevangelium (HThK 3/1), Freiburg 1984, 345. o.; G. Schneider, Das Evangelium nach Lukas (OTK 3/1), Gütersloh 1984, 155. o.; J. Kremer, Lukasevangelium (NEB 3), Würzburg 1988, 75. o.; F. Bovon, Das Evangelium nach Lukas (EKK 3/1), Neukirchen-Vluyn 1989, 311. o.; J. Gnilka, Das Matthäusevangelium (HTbK 1/1), Freiburg 1988, 180. o.; U. Luz, Das Evangelium nach Matthäus (EKK 1/1), Neukirchen-Vluyn 1989, 291. o.; Más véleményt képvisel J. Lambert, „Eh bien! Moi je vous dis". Le discours-programme de Jésus (Mt 5-7; Lc 6,40-49), Paris 1986, 100. o. Máténál találunk még egy példát, amely nem szerepel Lukácsnál. „Ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira." (Mt 5,41). Ez a példa Palesztina római elnyomására utal. A római katonák ugyanis kényszeríthették a zsidókat bizonyos terhek vitelére (vö. Cirenei Simon esetét Lk 23,26-ban). Jézus arra biztat, hogy a kényszerített ne álljon ellen, és ne próbáljon menekülni, hanem teljesítse túl a kívánalmat. 3 Máté két különálló antitézisbe foglalta az ellenségszeretetre és a bosszú kerülésére vonatkozó felszólításokat (Mt 5,38–42.43–48). Ennek ellenére a két téma nála sem teljesen független egymástól. J. Gnilka (i. m. 184. o.) szerint az erőszakról való lemondás az ellenségszeretet pszichológiai feltételének nevezhető. 4 R. Schnackenburg, Krisztus követése ma, Luzern 1990, 55. o. 5 Róm 13,1–7 részletesebb magyarázatát tartalmazza: Farkasfalvy D.,A római levél, Eisenstadt 1983, 168–173. o. 6 Ezt a szempontot különösen is kihangsúlyozza J. Lambrecht, i. m. 218–219. o., valamint G. Lohfink, Milyennek akarta Jézus a közösséget? A keresztény hit társadalmi dimenziója, Luzern 1990, 53–59. Vö. J. Gnilka, i. m. 185. o., 29. jegyzet.
Csapody Tamás ISTEN BÉKÉJE A háborúról és a békéről a világvallások egymástól eltérően gondolkodnak. A buddhizmus mindenféle élet békéjére tanít, elveti a háborút, míg az iszlám helyesli a „dzsihád"-ot, a szent háborút. A keresztény tanítás történeti áttekintése A kereszténység első századairól a hivatalos egyháztörténelem nyomán alakult ki az a nézet, hogy „a háború és béke kérdése nem teoretikus alternatívaként merült fel, hanem mint a személyes élet ontologikus megalapozottságú döntése". Ezzel szemben és emellett a teológus Hornus cáfolja, hogy az őskeresztények parányi kisebbsége választotta volna csak a szolgálatmegtagadást, hogy a „lelkiismereti tiltakozás" álláspontja egy későbbi (III. sz-i) fejlődés eredménye lenne csak, hogy entellektüelek klikkje, és nem hivatalos, „rögeszmés teológusok" vallották volna csak ezt, és hogy a megtagadás oka a bálványimádás megtagadása lett volna. ' Az őskeresztények katonasághoz való negatív viszonyulása általánosnak mondható, még ha nem is vállalta közülük mindenki a mártíromságot, és ha az elvi tisztázás váratott is magára. Origenész, Lactantius, Tertullianus egyházatyák 200 körül már kategorikusan tilosnak mondják a katonai szolgálatot. A sztoa volt az előkészítője – Cicero és Ambrus közvetítésével – az ágostoni teológiának és a keresztény természetjognak, amely a jogos háború fogalmát vezette be. Kifejezett módon azonban sem ő, sem követői – mint például Bonaventura, Albertus Magnus, Petrus Lombardus – nem szól a háború erkölcstanáról. A középkor nagy teológusai, Alexander Halensis és Aquinói Tamás egyaránt foglalkoznak a maguk „Summa theologiae"-jukban a háborúval. Elfogadott lett, hogy ha a hadat indító félben megvan az igazságérzés, jogos tekintéllyel rendelkezik, ha a hadviselőben megvan a helyes szándék – és nem egyházi személy –, valamint ha megvan rá a jogos oka, a szenvedő fél pedig rászolgált erre, akkor a háború megengedett. Aquinói Tamás szerint a jogos háborúhoz szuverén hatalom, jogos és helyes szándék kell. (Tehát a nem szuverén hatalom harcai – pártharcok és feudális urak harcai – jogtalanok.) Már ekkor hagyományos kérdésnek számít, hogy szabad-e a papoknak és püspököknek harcolniuk. A zsinatok tiltó határozatokat hoznak (amelyeknek azok az indokai, hogy a hadakozás elvonja a papságot a szent szolgálattól, illetve, hogy nem illő az oltár papjainak az embertársak vérét ontani). E határozatokat gyakran velük ellentétes gyakorlat követi. Aquinói Tamás elfogadja a háborút, és keresi annak lehetőségét, hogy miként lehet ezt „az emberi szomorúságot" jogossá tenni, az erkölcsi rendbe beilleszteni. A keresztény gondolkodás – évszázadokon keresztül – egyedül az önvédelmi háborút tartotta jogosnak. Hogy mi a jogos és mi a jogtalan, az a történelem folyamán meghatározhatatlanná vált, így bizonytalan, alkalmazhatatlan kategória maradt. A keresztény Európa egy nemzetek fölött álló birodalom eszméjében hitt, amelyet az isteni gondviselés eszközének tekintettek, és amely a békét metafizikailag értelmezte, elvonatkoztatva a politikától. A XX. században a „háború és béke közötti idő"4 pápája – XV. Benedek – aktív, részrehajlástól mentes háborúellenes politikát folytatva, egy alkalommal nyilvánosan kijelentette, hogy „a bajok forrása a kötelező katonai szolgálat". A háborúról, a katonaságról azonban tovább éltek a hagyományos nézetek – különösen a háborúzó nemzetek egyházaiban. Prohászka Ottokár romantizált, veretes magyarsággal írt könyvében magasztosan szól „a háború felsőbb missziójáról", s a háborúnak idővel külön „imairodalma" keletkezik. A II. vatikáni egyetemes zsinatig húzódó időszak háborúfelfogását jól összegzi Evetovics Kunó ágostoni ihletésű katolikus erkölcstana.8 Jogos a háború, ha 1. „azt a legfőbb államhatalom határozza el"; 2. ha „súlyos ok van rá" (ilyen ok: a jogtalanul megszállt területek visszavétele, a nemzeti jogok eltiprásának megtorlása, az élet fenntartásához szükséges javak védelme, szövetségi kötelezettségek megsértése, ellenségnek nyújtott segítség); 3. ha „a háború célja az igazi béke, vagyis a közjó védelme, az igazságosság biztosítása s annak szolgálata." „A fegyverbe szólított elemeknek szabad magukat fegyverrel védeni, és a hadi ellenfél életét közvetlenül kioltani, de nem szabad a foglyokat megölni." „Önmagában véve a háború mindkét hadviselő részéről nem lehet jogos, de lehetséges, hogy meggyőződése szerint mindkét fél jogosan viseli a háborút." „Egészen nyilvánvaló igazságtalan háborúban azonban nem szabad harcolni; ha a harcból kiválni nagy veszély nélkül nem lehet, nem szabad az ellenféllel szemben fegyvert használni, hacsak az ellenség támadása következtében jogos önvédelemmé nem válik a küzdelem."11 Zsinati tanítás AII. vatikáni egyetemes zsinatnak (1962–65) „Az egyházról a mai világban" (Gaudium et spes, 1965.) című lelkipásztori konstitúciója korunknak a katonai szolgálatmegtagadással kapcsolatban legtöbbet idézett egyházi irata.12 A mű második részének ötödik fejezete „A béke védelme és a nemzetek közösségének erősítése” címet viseli. Ennek bevezető szakasza boldognak mondja a békén munkálkodókat, mert „ők Isten fiai".13 „Mi a béke?" című rész (78. pont) a béke mibenlétéről tárgyalva kijelenti, hogy a „béke nem egyszerűen az, hogy nincsen háború"14, és sürgeti az igazi békeszerető emberek összefogását. „Ugyanebben a szellemben csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és a védelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, amelyek különben rendelkezésre állnak a gyengébbeknek is, persze akkor, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet1 ". Ez a szövegrészlet még burkolt módon fordul a szolgálatmegtagadás kérdése felé. – A „Háború elkerülése" című ötödik fejezetnek I. szakasza „A háború embertelenségeinek megfékezése" alcímet viseli (79. pont). Itt, miután korunk háborús bűntetteiről kijelenti: „a legnagyobb dicséretet érdemli azok bátorsága, akik nem félnek nyíltan ellenállni az ilyen parancsok kibocsátóinak", a következő bekezdés a hadviselés ügyének taglalása után így fejeződik be: „Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek egyéb békés formában szolgálni az emberek közösségét." A bekezdés pedig ezen sorokkal végződik: „Akik pedig a hadsereg kötelékében képesek szolgálni hazájukat, szintén olyanoknak tekintsék magukat, mint akik a népek biztonságának és szabadságának szolgálatában állnak. Amennyiben helyesen teljesítik ebből folyó kötelezettségüket, annyiban valósággal hozzá is járulnak a béke megszilárdításához."18 (A következő bekezdések szakaszai már nem érintik a katonai szolgálat kérdését, bár tartalmaznak erre vonatkozó utalásokat.) A lelkipásztori rendelkezés minden eddiginél világosabban foglal állást a fegyveres szolgálat megtagadásának kérdésében, holott a két részre osztott négy és öt fejezetre és összesen kilencvenhárom paragrafusba foglalt dokumentum egyetlen pontjának – a 79.-nek – csupán két, pár soros szakasza nevezi nevén a fogalmat. A szöveg egyértelmű háborúellenes tartalma, az egyéni felelősség hangsúlyozása azonban olyan értelmezési, szövegkörnyezeti hátteret ad, amelyben ezek a sorok még határozottabban és jelentőségteljesebben csengenek. A zsinati atyák szakítanak az igazságos háború hagyománytanával, és óvatosan ugyan, de egyértelműen azt írják, hogy a keresztény ember lelkiismerete szerint szabadon választhat a szolgálatmegtagadás és a katonaság között. Leszögezik, mindenkinek a háború elkerüléséért kell fáradoznia. A békét tágan, kiterjesztően értelmezik, mondván, a béke sokkal több annál, hogy nincsen háború. Elfogadják a katonai szolgálatmegtagadás létét, feltéve, ha a megtagadók készek egyéb formában – tehát fegyveres szolgálattól független formában – „szolgálni az emberi közösséget". Nem törnek pálcát a katonák felett sem, csupán a „jó ügyért'' (biztonságért, szabadságért) való szolgálat szándékát és a becsületes helytállást írják elő számukra, amelyeknek végső célja a „béke megszilárdulása". Szolgálatmegtagadó vallási közösségek Azon vallási csoportok, amelyek a fegyveres szolgálat megtagadását vállalják ma is, túlnyomó többségben a protestáns egyházak szellemiségéből táplálkoznak, vagy a protestantizmushoz köthetők. A valdensek – Olaszországban, a piemonti hegyekben ma is létező – közössége a régi reformmozgalmak maradványa. Az 1176-ra visszanyúló, római egyházon belüli, aszketikus egyesület, majd szekta az apostoli szegénység megélése mellett az eskü és a katonai szolgálat elutasítását vallja. A szigorú szervezeti felépítésű szekta ellentétben állott az egyházzal, és kegyetlen üldözésnek volt kitéve. A mennoniták szektáját a katolikus pap, Menno Simons alapította 1557-ben, Frízföldön. A gyermekkeresztséget, a hatósági tisztségek viselését, az esküt és („a szigorúbbak közülük") a katonai szolgálatot megtagadják. Először Hollandiában és Németországban, majd később Oroszországban és Észak-Amerikában terjedt el ez a szekta. Angol területen jött létre és az észak-amerikai Pennsylvaniában honosodott meg a kvékerek (Quakerek)21 szektája. A George Fox (1642–1691) és William Penn (1644–1718) által alapított kvékerség a felebaráti szeretet tetteinek gyakorlásáról, általános emberi jogokról, valamint a rabszolgaság ellen vívott küzdelméről, illetve az eskü és a katonai szolgálat elutasításáról nevezetes. Az állam a gyarmatosítást segítő tevékenysége miatt megtűrte az amúgy nem kívánatos szektát. A kvékerek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy nézeteiket a tömegkommunikáció igénybevételével minél többen megismerjék. Nagy szerepük van abban, hogy 1988 nyarán az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága jognak ismerte el a lelkiismereti okból történő katonai szolgálatmegtagadást. A khiliasztikus és apostoli gyülekezetek közé sorolható a Hetednapos Adventista és a vele rokon Jehova Tanúi Gyülekezet22. A Hetednapos Adventista Gyülekezet a világban leginkább elterjedt azon adventista gyülekezetek közül, melyeknek a szellemi őse William Miller (1782–1849) baptista amerikai farmer volt. Magát a H. A. szektát az amerikai White házaspár alapította. Az Európába - így Magyarországra is – átterjedt szekta azt vallja, hogy Krisztus eddig azért nem jelent meg mint ítélőbíró, mert a szent szombat helyett a pogány vasárnapot ünnepelte az emberiség. A sabbat parancsának betartásán kívül más rituális szabályokat is megtartanak. Az első világháború idején a H. A. Egyházból kiváltak azok, akik az esküt és a fegyveres szolgálatot elutasították, valamint a világiasságtól való nagyobb elzárkózást, apolitikusabb eszméket vallották, ők alkották meg a Reform-adventista Gyülekezetet. A „komoly bibliakutatók nemzetközi egyesületét"23 – amely 1931 óta „Jehova tanúi" néven vált ismertté – Charles Taze Russel (1852–1916) alapította. Rendszerbe nem foglalt teokratikus tanításuk tartalmazza az eskütevés és a fegyverfogás tilalmát. A hitleri Németországban elsők között kerültek koncentrációs táborokba nézetükért. A Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetet – amely a fentiekhez hasonlóan tagadja az eskütevést és fegyverfogást – német földön alapították az 1800-as években. A szertartásokat, gyermekkeresztséget elvetik, a szentségek közül csak a felnőttkeresztséget és az úrvacsorát tartják meg. Hazánkban 1840-ben alakult meg hitközösségük. A hutteri testvérek (Hutter-féle testvérek, vagy ahogyan magukat nevezik: „a testvérek, akiket hutterinek mondanak") fegyverelutasító közösségeinek története a XVI. század elejére nyúlik vissza. A Georg Blaurock által vezetett, Zürichből, majd Tirolból elűzött anabaptista közösségek egyikéhez, a tiroli Jákob Hutter csatlakozott 1533-ban. A szigorú vagyonközösségben élő keresztény-kommunisztikus alapokon nyugvó hutteri testvérek az üldözések elől Morvaországba menekültek, ahol a század végére összesen mintegy hetvenezer főt számláló közösségeikben ipari és mezőgazdasági tevékenységet folytattak. Híres volt háziiparuk, iskola- és egészségügyi rendszerük, képzőművészetük és irodalmuk. (Háborús célokat szolgáló termékeket, valamint luxuscikkeket nem gyártottak!) 1546-tól kisebb, 1622-től kezdve (Morvaországból való kiutasításuk után) nagyobb csoportokban érkeztek Magyarországra. A felvidéki Nyitra megyébe, illetőleg Bethlen Gábor „jóvoltából" az erdélyi Alvincen telepedtek le. A házi uradalmakba szerveződő hutteriek vallásszabadságot és szabad iparűzési lehetőséget kaptak. (A „Haushaben" szóból származik a hutteriak Magyarországon használatos habán elnevezése.) A habánoknak vagy újkeresztényeknek tilos volt esküt tenniük, fegyvert fogniuk, világi hivatalt viselniük. Később, a jezsuiták üldözése elől, Havasalföldre menekültek, majd 1770-ben, Katalin orosz cárnő kiváltságokat tartalmazó ajánlatát elfogadva (mentesülés a katonai szolgálat teljesítése alól, közigazgatási önállóság, saját iskola stb.), Oroszországban telepedtek le. Miután Oroszországban bevezették az általános katonai szolgálatot, – mintegy százéves ott-tartózkodás után – kivándoroltak az USA-ba és Kanadába. (A hutteriek krónikája szerint a XX. században az amerikai börtönökben közel ötven katonai szolgálatmegtagadó vesztette életét.) A görög ortodox egyház szektái között tartják nyilván orosz földön az „igaz lelkű keresztények" vagy más néven molokánok és a „lélek harcosai", más néven duhoborecek, duhoborok vagy pneumatomakhoszok közösségeit. A nagyböjt hetében tejet (moloko) ivó (vegetáriánus?), a XVIII. század közepétől működő gyülekezet az életet kommunisztikus alapon szervezte meg, az igazság egyedüli forrásának csak a Bibliát tekintette, és tagjai megtagadták az adófizetést, valamint a katonai szolgálat teljesítését. A duhoborok 1780 körül létrejött, Szilvon Kolesznyikov által vezetett közösségei nem fogadták el a pravoszláv egyház szertartásait és – csakúgy, mint a molokánok – megtagadták a katonai szolgálatot. A cár a XIX. század közepén a Kaukázusba száműzte őket, ahonnan 1896–98-ban mintegy 7000-ren kivándoroltak Ciprusba és Észak-Amerikába. A Kanadában létesített vagyonközösségek ezután hamar felbomlottak. (A molokánokat és a duhoborokat Lev Tolsztoj karolta fel Oroszországban.) Jegyzetek Somlyói Tóth Tibor: Mennyei béke-földi háború, A háború keresztény megítélése a középkorban. Világosság, 1984/2. 98. o. Jean-Michel Hornus: It is not lawful for me to fight. Herald Press, Scottdale, Pennsylvania – Kitchener, Ontario, 1980. 13-14. o. Gáspár Dorottya: Eskü a rómaiaknál és a Sacramentum Tulitae. Budapest, Akadémia, 1982. 4 Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, Kossuth, 1982. 328. o. 5 Uo. 46. o. A kijelentés 1917. VI. 28-án hangzott el. 6 Prohászka Ottokár: A háború lelke. Budapest, „Élet”-kiadás, 1915. 39. o. Például Toma István: Háborús idők imakönyve / Imádkozzunk a hadbavonultakért! Budapest, 1915. 8 Dr. Evetovics Kunó: Katolikus erkölcstan II. Budapest, Szent István Társulat, 1940. 105-107. o. -9Uo. 106. o. – 10Uo. 106. o. – 11Uo. 107. o. 2 Lelkipásztori rendelkezés: Az Egyházról a mai világban. Szent István Társulat, Budapest, 1967. -13Uo. 127. o. – 14Uo. 128. o. – 15Uo. 128. o. – 16Uo. 130. o. – 17Uo. 131. o. – 18Uo. 132. o. "Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Gondolat, Budapest, 1987. 349. o. – 20Uo. 350. o. -21Uo. 354. o. – 22Uo. 355-356. o. – 23Uo. 356-357. o. 2 *PALLAS Nagylexikon XII. kötet. Budapest, 1986. 1025. o.
LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS Pálos Antal „MEGJELENT A MI ÜDVÖZÍTŐ ISTENÜNK JÓSÁGA ÉS EMBERSZERETETE" (Tit 3,4) Első hallásra valami képtelenségnek tűnik, hogy az örökkévaló, végtelen hatalmú Isten emberré legyen. Az ember mindenestül korlátozott, nemcsak kezdete van létének, hanem mind fizikai léte, mind szellemének kifejlesztése függ ettől a világtól, környezetétől. Az Isten pedig az, annak kell lennie, aki nem függhet semmitől és senkitől, maga a létteljesség. A keresztény kinyilatkoztatás egyik alaptétele, hogy Isten egyszülött Fia az embersorssal magára vette az emberi lét korlátozottságát, az ezzel együtt járó kiszolgáltatottságot, és ami mindezzel jár, beleértve a halált is. Jézus Krisztus Istennel való egyenlőségét, valamint valódi emberségét nem veheti csak valószínűnek, emberi kitalálásnak az, aki a keresztény életszemléletet mindenestül vállalni akarja. Jézus egylényegű az Atyával, tehát „valóságos Isten a valóságos Istentől", ugyanakkor „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből". „És emberré lett." Nem csoda, hogy a liturgia előírja, hogy amikor a pap a karácsonyi szentmisében e szavakat mondja, térdet hajtson kicsinysége és megrendültsége jeléül. Ezt ésszel megfejteni nem is lehet, csak a kinyilatkoztató Isten kegyelmi ajándékaként lehet hittel boldogan elfogadni. Isten ugyanis tökéletesen szabad. Nem függ attól sem, hogy mi megértjük-e őt vagy nem. Nincs hatalmunkban őt irányítani és felelősségre vonni, hogy mit, hogyan és miért cselekedett így vagy úgy. Mindannyiunknak szól a kérdés: „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?" (Mt 20,15.) A józan eszünkkel kell megállapítanunk, hogy csak azt fogadhatjuk el Istenként, akit semmi sem korlátozhat, még az emberi értelem sem. A vallástörténet egyhangúlag igazolja, hogy a vallások középpontjában az Istenről vagy az istenekről alkotott fogalom a meghatározó. Általában egy nagy hatalommal, fönséggel rendelkező lényt tart az ember Istennek, aki világfölötti, „transzcendens", aki semmi módon nem függhet a világtól, még kevésbé az ember értelmétől. A kereszténység, bár elutasít minden olyan elgondolást, hogy ember- vagy világszabású Istent valljon, mégis Jézus Krisztusban olyan Istent állít elénk, aki egy lett közülünk, aki „mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve". De hát miért a képtelennek tűnő isteni gesztus? Isten is, ember is, halhatatlan is, halandó is, mindenható és kicsiny, tehetetlen gyermek? Teljes öntudattal mondja az Úr Jézus: „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön." (Mt 28,18.) Mégis odanyújtja kezét, hogy megkötözzék, majd keresztre szegezzék. Miért a képtelennek tűnő gesztus? Egyetlen szó a magyarázat: a szeretet. Ha Isten a szeretet, ahogy Szent János nyomatékosan tanítja (1Jn 1,8.), akkor minden megvilágosodik. A szeretet segíteni akar, a szeretet együtt akar lenni azzal, akit szeret, a szeretet nem nézheti, hogy az, akit szeret, szenved, és azon ne segítsen, ha módjában van. Ez így van az emberek világában is. A mi emberpróbáló századunkban, különösen annak derekán, ezerszámra találkozhattunk saját kényelmüket, érdeküket semmibe vevő emberekkel, főként édesanyákkal, hitvesekkel, akik mindenfajta félelmet legyőzve, a várható megpróbáltatásokra rá se hederítve, hosszú, keserves és bizonytalan utakat tettek meg, hogy akárcsak egy pillanatra is megpillanthassák a kedves arcot, és legalább integethessenek szeretteiknek. És azzal a boldogsággal tértek vissza a hosszú fáradságos útról, hogy egy pillanatra látták a szeretett személyt, él, tehát megvan a remény, hogy valamikor visszakaphatják őt. A kinyilatkoztatásból, a történelemből, de ki-ki a saját tapasztalatából is jól tudja, hogy itt a földön nincs minden rendben, hogy a még annyi különös kegyelemben részesült Szent Pál is keservesen panaszkodik: „Hisz nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem a rosszat teszem, amit nem akarok." (Róm 7,19.) Tehát bajban vagyunk, veszélyben vagyunk, s igen lényeges dologban, üdvösségünk dolgában segítségre szorulunk. Érzéketlen és szeretetlen lenne a mi Istenünk, ha nem segítene rajtunk, teremtményein, hagyna minket saját tehetetlenségünkben kínlódni, s végül örökre elveszni. Jézus Krisztus saját testében, életében és főként halálával olyan istenképet hozott a világba, melyben megnyugodhatunk: – ti szenvedtek, akkor én is, mert szeretlek benneteket; – ti nélkülöztök, akkor én is olyan sorsot választok magamnak, ahol majd nem lesz helyem, ahova fejemet lehajtsam, mert szeretlek benneteket; – titeket meggyötörnek, akkor én is hagyom, hogy odakötözzenek a kínzóoszlophoz, majd odaszegezzenek a keresztfához, mert szeretlek benneteket; – mert én a szerető Istent valósítom számotokra. Ha Isten valóban a szeretet, akkor aligha tehetett mást, mint hogy saját személyében jöjjön el, hogy segítsen rajtunk, és Emmánuel, vagyis „Velünk az Isten" legyen. Ha valóban szeret minket az Isten, akkor olyannak kellett lennie, „aki örömhírt hoz a szegényeknek, gyógyítja a megtört szívűeket, hirdeti az Úr kegyelmének esztendejét". (Vö. Lk 4,18–19.) Ezt az egyedülálló, soha eléggé nem értékelhető szeretetet ünnepli az Egyház karácsonykor, ezért ujjong a liturgia: „Megszületett a Gyermek, eljött közénk az Isten Fia. Kezében a hatalom, benne teljesül az Isten ígérete." (Iz 9,6.) Igen, karácsony a szeretet ünnepe. De a családok, az emberek egymás iránti szeretete csak gyenge visszfénye lehet annak a túláradó szeretetnek, mely Isten szívéből az emberiségre, minden emberre árad. Hogy ezt a minden emberi képzeletet fölülmúló, örök sorsunkat meghatározó szeretetet megértsük, benső megújulás szükséges. Bizonyos megtapasztalása a szeretetnek. A betlehemi Gyermekben, Isten szeretetében való hit nem az értelem megfontolásából bukkan elő, hanem egy szakítás által: Isten szeretete nagyobb nálam, szívemnél, az egész világnál, annak minden értékénél. Újból és újból meg kell tapasztalni ezt a szeretetet, élni kell ezt a szeretetet, gyakran kell találkozni a megtestesült szeretettel, Jézus Krisztussal. A vele való találkozás mindennap felhívás a létre. Az igazira, a teljesre ... Ne hagyjuk, hogy a csecsebecsék, a sok sürgés-forgás, a nagy ebédek és vacsorák olcsó kábulatában elfeledkezzünk a lényegről: megjelent a Szeretet, és élni akar szívünkben, hogy észrevegyük őt minden emberben.
Gyürki László MENJÜNK ÁT BETLEHEMBE! Karácsony közeledtével keressük fel – legalább lélekben – mi is Betlehemet. Aki a Szentföldön Betlehembe látogathat, ez számára a legszebb karácsonyi emlék marad egész életében. Jeruzsálemből a Jaffa-kaputól indulhatunk ki. Utunk olajfák, szőlők között vezet. Betlehem előtt találunk még lakott barlangokat – mint Jézus idejében – és régi sírokat. Majd hirtelen feltűnik Efrata termékeny vidékén a két dombon Betlehem. A városka átmenet a Földközi-tenger partvidéke és a sivatag között, s ugyancsak találkozópont az Ó- és az Újszövetség között is. Betlehem 777 m a tenger és 1267 m a Holt-tenger színe felett. Nevének népies jelentése héberül „kenyér háza", arabul a „hús háza". Betlehem szerepel már az Amarna-kor leveleiben is a Kr. e. 14. században. Mikeás próféta Kr. e. 750 körül megjövendöli, hogy Betlehemből származik majd a Messiás. Ezeken a dombokon legeltette Dávid atyja – Izáj – nyáját, amikor Sámuel próféta fölkereste, és testvérei jelenlétében királlyá kente. A jellegzetes ruhába öltözött asszonyok emlékeztetnek bennünket a moabita asszonyra – Rútra –, aki rokona, Boáz mezején kalászokat szedegetett. Szent Máté evangéliumában, Jézus nemzetségtáblájában a Megváltó ősei között találjuk. Egy kissé Betlehem előtt az út mellett láthatunk egy síremléket: Jákob itt temette el kedves feleségét, Ráchelt, aki Benjámin születésekor halt meg. Ráchel sírja mellett megelevenednek Jeremiás próféta sorai is: Ráchel siratja fogságba hurcolt fiait, akiket Nabukodonozor idejében ezen az úton vittek el hazájukból. Szent Máté is ezt a szöveget idézi a betlehemi gyermekgyilkosság elbeszélésénél. A gyermekeit sirató Ráchel hű képe a fiatal betlehemi anyáknak, akik megölt gyermekeiket siratták. Betlehem régebben keresztény város volt. A zsidó-arab háborúk miatt ma már többségben vannak az arab muzulmánok. Tertullianus arról ír, hogy a betlehemi keresztények különböznek más vidékek keresztényeitől: csendesek, imádságosak, s megőrizték az Istengyermek lelkületét. Szent Jeromos szerint a zsoltár hangjain kívül csend van Betlehemben, alleluját énekel a földműves, amikor az eke szarvát tartja. Ugyancsak Szent Jeromostól valók a következő sorok is: „Mennyire szerettem volna látni a jászolt, ahol az én Uram feküdt! Mi, hogy Krisztust tiszteljük, eltávolítottuk innen a szalmát, és ezüstöt tettünk helyére. Számomra azonban értékesebb az, amit elvittünk innen, mert a szalmán és nem az ezüstön akart megszületni Krisztus, aki hasonló lett a szegényekhez." Ezeket írta Szent Jeromos, a szigorú aszkéta, aki több mint harminc évet élt itt, és fordította latinra a Bibliát. Ez a fordítás (az ún. Vulgata) alig pár lépéssel távolabb született Jézus barlangjától, ahol az Ige testté lett. Keressük fel a születés bazilikáját és a barlangot. Olyan, mint egy ékszer. Húsz évszázad óta érkeznek ide a pásztorok és a bölcsek nyomán férfiak és nők a világ minden részéről, hogy imádják és próbálják megérteni a nagy titkot, amelyet ez a hely őriz. Betlehem környéke, Judea pusztája, tele van barlangokkal, kolostorromokkal, amelyek a szerzetesek nagy számáról tanúskodnak: ők mind az Istengyermek atmoszférájában akartak élni és elmélkedni a megtestesülés titkáról. Ezek közé tartozik Szent Szaba és Szent Theodosziosz kolostora is. Kövezett térről juthatunk be a születés bazilikájába. Három kolostor – a ferences, a görög és az örmény ortodox – veszi körül a templomot. A bazilika homlokzatát valamikor a napkeleti bölcsek mozaikja díszítette. A hagyomány szerint ezért nem rombolták le a perzsák 614-ben, amikor az egész Szentföldet felégették. A három nagy bejárati ajtóból ma csak egy maradt, ez is alacsony és szűk. A betlehemi keresztények így akarták megakadályozni, hogy a törökök ne tudják bevezetni ide állataikat. Szép teológiai értelmet is adtak az ajtónak: aki a megtestesülés titkához közeledik, alázza meg magát, hajtsa meg a fejét... Az öthajós bazilika a görög ortodoxoké, a katolikusoké a bazilikával egybeépült Szent Katalin-templom. Az oltár két oldaláról lépcsőn lehet lejutni a születés barlangjába. Ennek központja egy ezüst csillag, amely azt a helyet jelzi, ahol Mária világra hozta gyermekét, bepólyálta, majd jászolba fektette. Latin felirat olvasható a csillag körül: HIC DE VIRGINE MÁRIA JESUS CHRISTUS NATUS EST (Itt született Jézus Krisztus Szűz Máriától). A csillagtól pár lépésre látható a jászol, amely előtt a pásztorok imádták az Istenembert. Ugyancsak itt található az oltár annak emlékére, hogy a bölcsek leborultak a Gyermek előtt, és átadták neki ajándékaikat. A római rítusú hívek csak ezen az oltáron mutathatnak be szentmisét. Ötven lámpa világítja meg a márvány padozatot és falakat, amelyek már nagyon messze vannak az evangéliumban olvasható egyszerűségtől. Ezekből 19 a latinoké, 16 a görög ortodoxoké és 15 az örményeké. Ez is mutatja az egyház tragikus megosztottságát, amely a Szentföldön talán még fájóbb. Legszebb emlékei közé tartozik a szentföldi zarándoknak a Betlehemben bemutatott szentmise. Mindegy, hogy ez a nap közel esik-e december 25-éhez, vagy sem, mert ezen a helyen mindennap karácsony van. Betlehem a megtestesülés misztériumát állítja elénk. Krisztus jelenléte a világban megtestesülésével adatott meg nekünk. Ez a karácsonyi szentmise valóban jelenvalóvá teszi a megtestesülés tettét, a megváltást, és figyelmeztet, hogy várjuk dicsőséges eljöttét a világ végén. Ezt a misztériumot érezte át Assisi Szent Ferenc is, amikor meg akarta hosszabbítani a születés tényét az időben a maga jászolával, „betlehemével", amely a ferences lelkület jellemzője. Krisztust magáénak érzi minden nép. Az északiak például erdőbe, fák közé helyezik. A germánok szent fái jászoluk részévé lettek. A legrégibb jászol – Szent Ferenc grecciói élő jászla után – Rómában található a Sancta Maria Maggioréban a betlehemi barlang szegény etetőjének maradványaival. A születés bazilikájától elzarándokolhatunk még a „Pásztorok mezejére", ahol az angyalok éneke hangzott el: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!" Innen indultak el a pásztorok a Gyermek imádására. A „Gloria in exelsis"-kápolna ezt az eseményt örökíti meg. Barluzzi ferences építész úgy tervezte meg ezt a kis templomot, hogy az a pásztorok sátrához és barlangjához is hasonlít. Felülről kapja a világosságot, ablak nincs rajta. A Pásztorok mezejéről indulunk vissza Jeruzsálembe. Útközben kedves karácsonyi énekünket dúdolgatjuk: „Pásztorok, pásztorok örvendezve, sietnek Jézushoz Betlehembe..."
Miklósházy Attila KARÁCSONYI LEVÉL A KÜLFÖLDÖN ÉLŐ KATOLIKUS MAGYAROKHOZ (Részlet) Kedves testvérek, a Megtestesülés titka közli velünk, hogy az Isten elkötelezte magát az emberiség számára. Válaszul nekünk is illene elköteleznünk magunkat Neki. Tulajdonképpen ezt tesszük a keresztségben, de valóra is kell váltanunk életünk folyamán. A keresztény értékeket, a krisztusi életstílust inkarnálni kell. Ezt tették őseink és szentjeink Szt. Istvántól kezdve, és ezt hagyták ránk örökségül. Ennek kell megfelelnünk odahaza és idekint is. Nem szabad visszariadnunk a nehézségektől, melyek sokszor elénk tornyosulnak. Odahaza Magyarországon nagy a lelki sivárság, mert a lakosság tetemes része elfelejtette az elmúlt 50 év alatt az igazi emberi és keresztény értékeket, és ezeknek hiányában most emészti önmagát széthúzással, anyagiassággal, vádaskodásokkal, ahelyett, hogy közös erővel nekilátna az ország és a társadalom újjáépítésének. Missziós evangelizációra van szükség; sok helyen egészen elölről kell kezdeni a nemzet- és keresztény nevelést. A magyar népnek meg kell tanulnia a demokrácia és a pluralista társadalom szabályait, az emberi méltóság megbecsülését, mások véleményének tiszteletben tartását, a közös munkát olyanokkal is, akik nem mindenben értenek egyet velünk. A közös cél, a nemzet fennmaradása és jövője kell, hogy összefogja az erőnket. Félő, hogy a marxista materializmus helyett most a liberális anyagiasság szelleme ült rá a magyarságra, pedig történelmünk tapasztalata szerint a magyar nép ereje mindig a szellemiekben nyilatkozott meg. Természetesen szükség van igazságos gazdasági és társadalmi rendszerre, amely biztosítja a megfelelő megélhetést mindenkinek, de nem volna szabad követni a Nyugat egyre növekvő életszínvonal-hajhászását, mely csak kielégületlenséghez és súlyos viszályokhoz vezet. Napjainkban a közép- és kelet-európai térségben súlyos problémát jelent a nemzetiségi kérdés. Itt is figyelnünk kellene, és illene követnünk a keresztény tanítást, mely elismeri és megköveteli a nemzetiségek jogait, de ugyanakkor hangsúlyozza másoknak emberi méltóságát és a közjónak, az egész emberiség javának előmozdítását. Az új Európa, amely most van kialakulóban, csak a nemzetek közötti békés együttműködés által valósítható meg. Mindez viszont keresztény alapokat kíván, mert más ideológia nem volt képes a múltban, és nem képes a jelenben sem azt biztosítani. Sokan türelmetlenek, mert azonnali megoldást szeretnének a bonyolult politikai, gazdasági és egyházi problémákra. Sajnos, ez a türelmetlenség gyakran abban nyilvánul meg, hogy egyesek visszavágyakoznak az „egyiptomi húsosfazekakhoz". Azonnali megoldást csak terrorral lehet végrehajtani; ezt pedig senki nem akarja. A békés, demokratikus megoldáshoz idő kell. Természetesen csak az tud türelmesen várakozni, akinek hite van, vagyis aki hisz a közös ügy fontosságában, a gyarló, de jóakaratú és tehetséges vezetőség irányításában, és főképpen az Isten segítő erejében, aki soha nem hagyja el azokat, akik Benne bíznak. Ezek a sorsproblémák minket, külföldi magyarokat is mélyen érintenek. Nekünk is osztoznunk kell otthoni testvéreink nehézségeiben. Bizonyos mértékben ugyanazok a nehézségek megmutatkoznak idekint is a magyarság körében. Önzők vagyunk, csak a magunk javát keressük; türelmetlenek vagyunk, vádaskodunk, viszálykodunk, széthúzunk, ahelyett, hogy összefognánk, és közösen próbálnánk keresztény és magyar értékeinket körülményeink között megvalósítani. Szeretünk idekint is egyesületesdit játszani, nagyokat szónokolni, másokat okolni a bajokért; mindenki vezető pozíciót szeretne, és alig akad, aki csendesen dolgozni és szolgálni akarná a közös ügyet. Gyorsan megharagszunk, ha nem fogadják el rögtön, amit én akarok; nemcsak hátat fordítok, hanem még támadom is azokat, akik valamit tenni akarnak. Mi magyarok valahogy nem tanultuk még meg, hogyan kell együtt dolgozni (team-work) egy cél érdekében.
Bálint József SZÓLTAM A KANADAI MAGYAROKHOZ P. Bálint József SJ. 1992 tavaszán missziós körutat tett Kanadában, hirdette az igét az ottani magyaroknak. A következőkben ízelítőt adunk beszédeinek vissza-visszatérő gondolataiból. Mottója ez volt: „Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan!" (2Tim 4,20.) Szóltam a vancouveri magyarokhoz Amikor megérkeztem Gyertyaszentelő Boldogasszony napján Az ünnep hármas liturgikus elnevezése programot ad az egész esztendő minden vasárnapjára: – A görög elnevezés, Hüpapanté találkozást jelent: a mi Urunk Jézus Krisztus első találkozását a templommal, a papsággal. – A Boldogságos Szűz Mária „megtisztulásának"napja. Az ószövetségi törvény szerint minden asszonynak a szülés után 40 nappal tisztulási szertartáson kellett részt vennie. Máriának erre természetesen nem volt szüksége, de megtartja a törvényt, hogy példát adjon. – És végül a mi Urunk, Jézus Krisztus fölajánlása és bemutatása. Legyen a mi egyházközségünk számára minden vasárnap: a találkozás napja, a megtisztulás napja, a fölajánlás napja. 1. Minden vasárnap a találkozások napja. Találkozunk Istennel, a Mennyei Atyával. Igaz, Isten mindenütt jelen van, de minden vallás követője tudja, hogy a templom az Istennel való találkozás különleges helye. Az ember nemcsak magányos lény, hanem a közösség tagja, és mint közösségnek is ki kell az embernek fejeznie az Isten iránti hódolatát. Milyen erőt ad számunkra a közösségi ima, és hogy repítik az ég felé lelkünket a templomi istentiszteletek alkalmával fölhangzó szép magyar egyházi énekek... A templomban találkozunk isten szavával, a Bibliával. Mennyivel jobban megnyílik a fülünk a templomi hangos fölolvasás hallatán, és mennyivel mélyebben hatolnak szívünkbe Isten szavai az igehirdető pap magyarázata nyomán?!... Találkozunk Krisztussal, aki a szentmisében különlegesen van jelen. Megjeleníti keresztáldozatát, és Szent Testét adja nekünk táplálékul. Találkozunk Krisztus Titokzatos Testének tagjaival. Találkozunk magyar testvéreinkkel. Hiszen szétszórva élünk, hétközben nem látjuk egymást, vannak akik 50-60 km távolságról jönnek autóval a szentmisére. A vasárnap összetartásra tanít és nevel bennünket. Ahogyan az óhazai tanyavilágban, úgy itt is jobban érezzük az összetartozás és összetartás szükségét. De találkozunk más nemzethez tartozó embertársainkkal is, akiket a közös hit, a közös egyházhoz való tartozás alapján itt tanulunk meg szeretni és becsülni. 2. Minden vasárnap a megtisztulás napja Folytonos megtisztulásra van szükségünk, hiszen a Bölcsesség könyvének írója szerint „az igaz is hétszer esik napjában". Minden szentmisét így kezdünk: „Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait." De ilyenkor van alkalmunk szentgyónásunk elvégzésére is... 3. Minden vasárnap a fölajánlások napja Minden szentmise nagy fölajánlás: Jézus újból fölajánlja magát titokzatos módon a Kenyér színe alatt. Nekünk is újból és újból föl kell ajánlanunk magunkat Isten szolgálatára: megújítjuk a keresztségi fogadalmunkat. Fölajánljuk magunkat Krisztus Egyházának szolgálatára. A világi hívek közreműködése, munkája nélkül az egyház egyszerűen képtelen létezni. És itt ne csak a borítékban fölajánlott adományokra gondoljunk, hanem személyes jellegű munkánk fölajánlására is. Hála Istennek, sem az egyikben, sem a másikban nincsen hiány. Amikor elbúcsúztam Többször megkérdezték tőlem: hogyan képzelném el a vancouveri magyar egyházközség hivatását? Két dologhoz szeretném fűzni mondanivalómat: Az egyik: A magyar történelemből ismerős a „végvárak" jelentősége, amelyeknek kettős szerepük volt: a magyarság és a kereszténység védelme. Vancouver is ilyen „végvár". Még fizikai értelemben is. Hiszen a Csendes-óceán partján fekszik, távol a többi kanadai magyar egyházközségektől, amelyeknek többsége az Atlanti-óceán partvidékéhez van közel, ahonnan vonaton három napot kell utazni Vancouverbe, repülőn is három óra. A másik: a negyedik cserkésztörvény: „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.'' Örömmel tapasztalom, hogy a magyar cserkészet milyen összetartó erőt jelent nemcsak a fiatalok, hanem még a felnőttek, idősek életében is. Hiszen ez utóbbiak 56-ban fiatalként jöttek át az új világba, és a cserkészet volt számukra az összetartó és megtartó erő. Aztán felnőtté, családos emberekké válva továbbadták a cserkészszellemet. Azért úgy gondolom, hogy a cserkészek nyelvén szólva mindenki megérti mondanivalómat. A negyedik cserkésztörvényt ki kell tágítani, szélesebb tartalommal kell megtölteni, a következő három gondolat szerint: 1. „Minden magyar minden magyart testvérének tekint" Következésképpen: minden magyar minden magyarért felelős! Mi magyarok pártviszályra hajlamos nép vagyunk, és ezt, sajnos, az Újvilágba is magunkkal hoztuk. Küzdenünk kell ez ellen. Úgyis kevesen vagyunk, tehát nem klikkekbe, gettókba kell zárkóznunk, hanem össze kell fognunk. Lehetnek külön csoportosulások, hiszen még a cserkészcsapaton belül is külön őrsök léteznek, de ezek a csoportok ne zárkózzanak el egymástól. Családok, csoportok segítsék egymást minden lehető módon. Különösképpen az újonnan bevándoroltak szorulnak rá a régiek segítségére, tanácsára, erkölcsi és anyagi támogatására. 2. „Minden keresztény minden keresztényt testvérének tekint" Következésképpen: minden keresztény minden keresztényért felelős! Ne engedjük elkallódni az egyház számára az „újakat". Mindjárt vegyük föl velük a kapcsolatot, mert később elvesznek nemcsak az egyház, hanem a magyarság számára is. Érezzünk apostoli küldetést irányukban, hiszen ezek ateista rendszerből jönnek, akik vallásról, kereszténységről alig tudnak valamit. Legtöbbjük meg sincs keresztelve. Erre nagyon föl kell figyelnünk, és különleges tapintattal kell őket, talán a szó szoros értelmében, „megtérítenünk". 3. „Minden ember minden embert testvérének tekint" Következésképpen: minden ember minden emberért felelős! Vancouver tele van különböző nemzetiségekkel, fajokkal: főleg sárgabőrűekkel, de rézbőrűekkel is. Mindannyian az emberiség közös, nagy családjának vagyunk tagjai. És mindenkiben tiszteljük Isten képmását, a halhatatlan lelket. Szóltam a torontói magyarokhoz Beköszöntő beszéd a Szent Erzsébet-templomban Talán még nem felejtettük el gyermekkorunk társasjátékát: „Amerikából jöttünk, mesterségünk címere" – és két kezdőbetűt mondtunk, aztán mozdulatainkból ki kellett találni a társaságnak, hogy mivel foglalkozunk. No, én megfordítom a játékot: Európából jöttem, mesterségem címere: ÓMJP. Hogy ne sokat kelljen törnünk a fejünket, mindjárt megmondom a jelentését: „Óhazai magyar jezsuita pap." Hogyan hirdessem röviden Isten igéjét? A mai evangéliumi részlet (Lk 6,27-38) olyan mondanivalót tartalmaz, amely valóban a lényeget fejezi ki, a keresztény istenfogalom és a keresztény erkölcs lényegét: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!" (6,36.) 1. Mi a keresztény istenfogalom lényege? A keresztény bölcselet ezt mondja: Isten lényege az Actus Purus, azaz „Tiszta Tett", az állandó, folyamatos, pillanatnyi szünet nélküli „színtiszta tevékenység". Maga az Úr Jézus is ezt mondja: „Atyám mind ez ideig munkálkodik, azért én is munkálkodom." (Jn 5,17.) (Az Actus Purus kifejezés így is fordítható: tiszta ténylegesség. Szerk.) A kinyilatkoztatás ehhez a fogalomhoz még mást is hozzátesz: „Isten lényege a Szeretet." (1Jn 4,27.) A kettőt összegezve: Isten lényege tehát: a Tevékeny Szeretet. És mert a filozófia tanítása szerint: „kinek milyen a természete, olyanok a cselekedetei", következésképpen Isten minden alkotása a teremtett világban magán viseli a szeretet bélyegét. Isten szeretetből és szeretetre alkotta a világot. Ez annyira nyilvánvaló, hogy már a régi görög bölcselők megállapították: „a világegyetem motorja a szeretet, s mindenütt, ahol a világon mozgás van – az égen a csillagok világában, a földön a növények, az állatok, az emberek világában – a végső mozgató a szeretet." Különösen áll ez az emberre. Ezért mondta Prohászka Ottokár: „Az emberszív arra van teremtve, hogy a szeretet himnuszát énekelje!" Ha Szt. Lukácsot kérdezzük meg a keresztény istenfogalom lényegéről, ő még egy jelzőt ad hozzá az előbbi istenképhez. Szt. Lukács az irgalom evangélistája, aki különös gonddal gyűjti egybe az Úr Jézus tanításából, magatartásából, cselekedeteiből azokat a mozzanatokat, amelyek az isteni irgalmat domborítják ki. Számára a keresztények Istene: a megváltás Istene. És amint a teremtés egész művét Isten állandóan tevékeny szeretete hordozza és tartja fönn, ugyanúgy a megváltás egész műve isten irgalmas szeretetéből származik és marad fenn folyamatosan. Összegezve tehát: Isten lényege: tevékeny irgalmas szeretet. Istennek ebből az irgalmas szeretetéből születik újjá az egész világ, az emberiség és Isten választott Népe: az Egyház. Mindebből következik: 2. A keresztény etika lényege, amit Szt. Lukács így fogalmaz meg: „Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok is irgalmas!" Különös hangsúlyt nyer ez a mondat, ha összevetjük a Máté-féle hegyi beszéd változatával, ahol ugyanez az mondat így szerepel: „Legyetek tehát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48.) E két mondat összevetéséből aztán Szt. Ambrus levonja a végső következtetést: „tökéletes keresztény az, aki irgalmas!" 3. Isten irgalmas szeretetének szolgálatába kell állnia, tehát mindenkinek, aki kereszténynek vallja magát. Aki ezt teszi, azonosul a II. vatikáni zsinat igazi lelkiségével. Ez a zsinat tisztázta ezt a kérdést: mi az egyház lényege és küldetése a modern társadalomban? Sok teológus próbálta összefoglalni a zsinat lényegét. Talán legtalálóbban és legszebben a francia Tillard domonkos atya fejezte ki magát: „Az egyház Isten irgalmas szeretetéből született, tehát ő maga is Isten irgalmas szeretetének szolgálatában áll." Szóltam a torontói karitász ünnepi gyűlésén Beszédem első pontját az egyetemes egyház karitatív küldetésének szenteltem. Helyi jellegű mondanivalóm a helyi karitász számára. Amikor egy egyházközség, illetve templom patrónust választ, egyúttal példaképet is választ. Es ebben a példaképben látja a maga hivatását, küldetését is. Legyünk nemes értelemben büszkék arra, hogy a mi patrónusunk Szent Erzsébet, a világegyház egyik legnagyobb szociális szentje, és ráadásul magyar királylány volt. Így tehát a torontói egyházközség hivatása, hogy egyetlen nagy karitászcsoport legyen. És ténylegesen így is van. Mert a karitász kis létszámú vezetőgárdája semmi eredményt nem tudna fölmutatni, ha nem állna mögötte az egész egyházközség széles tömegbázisa, amelynek minden tagját eltölti a keresztény szociális tevékenység szelleme. Így aztán az egész egyházközség részese a Szt. Erzsébet karitász tevékenységének, munkájának, munkája eredményességének és érdemeinek is. Személyes mondanivalóm a magam nevében Két évig voltam a szegedi Szt. József-templom igazgatója, és már ott részesedtem a torontói Szt. Erzsébet-egyházközség karitatív tevékenységének gyümölcseiben. Tudvalévő, hogy mióta a jezsuiták öt templomukat visszakapták, a torontói karitász minden évben tízezer dollárt küld az öt templom szegényeinek megsegítésére. Minden templomnak kétezer dollár jut. Ez magyar pénzben több mint 130 ezer forint. Óriási összeg. A tényleg rászorulók közt osztottuk szét. Nem győztek és nem győznek hálálkodni. Amikor most hazulról eljöttem, az egyik idős, szoba-konyhás lakásban lakó házaspár – öt gyermeket neveltek föl, de még nem jutottak el őket megillető lakáskörülmények közé – ezt mondta nekem: „Atya kérem, azt üzenem ezeknek a jó kanadai magyaroknak, hogy a jó Isten áldja meg őket mind a két kezével, és Isten tartsa meg jó szokásukat!" Szóltam a yonkersi (New York-állambeli) magyarokhoz Amikor először tekintettem meg a yonkersi magyar katolikusok templomát kívülről és belülről, valahogy arra a megállapításra jutottam, mint Szt. Pál apostol, aki Athénben a következőképpen emelkedett szólásra a közéleti szereplők számára kijelölt híres Areopaguszon: „Athéni férfiak! Amint körüljártam a ti szentélyeiteket, megállapítottam, hogy szerfölött vallásos emberek vagytok!" (ApCsel 17,22.) Én pedig ezt mondhatom: „Kedves yonkers-i magyar katolikusok! Amint körüljártam a ti vonzó kis templomotokat, megállapíthatom, hogy nemcsak szerfölött vallásosak, hanem – hála Istennek – szerfölött magyarok is vagytok!" 1. A yonkersi templom történelmi emlékei Az első, ami igazán megragadta figyelmemet, az a négy évvel ezelőtt, a Mária-évben létesített emlékmű, ezzel a fölírással: „Életutunk Boldogasszonya." Helyben vagyunk – gondoltam -, itt a Boldogasszony népe, Mária országának népe lakik, magyarul dicsérik az egy igaz élő Istent. Aztán megláttam a templom falán Mindszenty hercegprímás kiszabadításának fölnagyított fotómásolatát, alatta a nagy bíboros szavaival: „Úgy szeressétek ezt a templomot, mintha őseitek 30 nemzedéke is benne imádkozott volna". És akkor arra gondoltam, hogy íme, ezek a yonkersi magyarok még óhazájuktól távol is tisztelik nemzetük nagyjait, még akkor is, ha magában az óhazában még csak nevét sem volt szabad kiejteni Mindszenty bíborosnak, legfeljebb ócsárolva. Végül bent a templomban egészen lenyűgözött és lelkileg megrázott, amint láttam, hogy a yonkersi magyarok keresztutat állítottak az 56-os szabadságharcosok emlékére. Micsoda találó gondolat: keresztutat emelni a szabadságharcosok tiszteletére, hiszen az egész magyar történelem nem más, mint egyetlen hosszú, ezeréves keresztút. Ez a nép folyton a keresztutat járta és járja, folyton hősöket áldozott a haza és a szabadság oltárán! A yonkersi keresztút emléktábláján Vörösmarty Mihály, nagy nemzeti költőnk szavai olvashatók a Szózatból: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért!" Hátborzongatóan igaz prófécia volt ez már a költő ajkán. De igaz prófécia volt azoknak a szívében is, akik 1958-ban ezt a költői idézetet írták az emléktáblára. Eszembe jutnak II. János Pál pápa szavai a múlt évi látogatása alkalmából Magyarországon: „Gyakran kellett megküzdenetek külső ellenséggel, hogy megvédjetek nemzeti függetlenségeteket. A magyar történelem jól ismeri az idegen megszállások keserveit, de a bátor szabadságharcokat is, még ha azok tragikusan is értek véget." (Repülőtéri beszéd.) A szabadságharcok tragikusan végződtek ugyan, de nem voltak hiábavalók, mert amit Tertullianus a keresztény vértanúkra mondott, jószerével a magyar történelemre is érvényes: „sanguis martyrum est semen christianorum" – „vértanúk vére a keresztények vetése"... 2. Templomunk emlékeinek történelmi tanulságai Az első, ami megérlelődött bennem: ez a templom a maga emlékeivel a XX. század magyarságának kész magyar történelme. Sőt annál is több: a magyar vallásosság kész „Biblia pauperum"-a: „szegény magyarok Bibliája", amely kőbe, fába, ércbe, márványba vésett emlékeivel állandóan tanítja, inti, buzdítja a templom látogatóit, és nem kell mást tennie a híveknek, mint újra és újra átgondolni és erőt meríteni ezekből a történelmi emlékekből. A másik meggyőződésem, ami az emlékek nyomán kialakult bennem: Nem veszhet el az a nép, amely így képes újra és újra kifejezni, formába önteni és így élővé tenni történelmének véres tanulságait. Nem veszhet el az a nép, amelynek Boldogasszonya van, amely Isten után Máriába, Isten Anyjába veti reménysége horgonyát. A magyar történelem: titok, amely a Magyarok Nagyasszonyának palástjával van borítva, és ennek a titoknak tartalma: hogyan tudott ez a nép a népek országútján fönnmaradni és mindig újraéledni. Nem veszhet el ez a nép, amely évszázadról évszázadra kitermeli a maga nemzeti nagyjait, hőseit, és mindig vannak új eszményei, akiknek a példájából mindig új erőt meríthet a tömeg, amely talán nem minden tagjában hős, de tisztelni tudja a hőseit. Nem veszhet el az a nép, amelynek mindig voltak, vannak és lesznek hős fiai, akik hazájuk és népük életéért mindig készek a saját életüket föláldozni. Befejező fohászként szeretném idézni II. János Pál szavait, amelyekkel a múlt évi magyar látogatása alkalmából a pécsi Magyarok Nagyasszonyáról szóló beszédét fejezte be magyarul: „Magyarok Nagyasszonya! Magyarok és Magyarország Királynéja! Mentsd meg ezt a népet, amely reád hagyatkozik, és Téged kíván örökös patrónájának és Királynéjának, most és mindörökké!"
FIGYELŐ Harmath Károly A VAJDASÁGI MAGYARSÁG HÁBORÚ ÉS BÉKE KÖZÖTT A joghurttól az etnikai tisztogatásig Az 1988 októberében Újvidéken megkezdett ún. joghurt-forradalom, amely a nevét onnan kapta, hogy ingyen joghurtot osztogattak a résztvevőknek, véglegesen beindította a jugoszláv háború lendítőkerekét. A Szlobodan Milosevics szerb elnök támogatta szerb, nacionalista színezetű egyesítési törekvések, amelyek mögött a Szerb Tudományos Akadémia memoranduma állt, konkrét lépésekben nyilvánultak meg. Először Szerbián belül szűntek meg az autonóm területek (Vajdaság és Koszovó), majd a „minden szerb egy államban" jelszóval a más, volt jugoszláv köztársaságok szerbsége igyekezett önállósítani magát azon országtól, amelynek területén élt. Ez utóbbi sokkal veszélyesebbnek tűnt, mivel azt már nem lehetett „házon belül" elintézni, mint a szerbiai volt autonóm tartományok ügyét. Ebből kifolyólag fegyveres konfliktusokra került sor. Mivel az akkori Jugoszláv Néphadsereg feladatának érezte a jugoszláv térség politikai és állami egységének a megőrzését, a szerb állam pedig nem hajlott semmiféle kompromisszumos megoldásra, a volt Jugoszlávia államai között, először Szlovénia és a JNH között került sor fegyveres konfliktusra. A katonaság nagyon rövid időn belül visszavonulásra kényszerült Szlovéniából, de időközben a forrongó Horvátországban megkezdődött a „rönk forradalom", amikor a többségében szerb lakta területeken a lakosság farönkökkel zárta el az utakat az új horvát biztonsági erők elől. A katonaság ekkor a szerbek védelmére kelt, mivel a tisztikar mintegy 80%-a szerb származású volt. A dolgok olyannyira elmérgesedtek, hogy a Borovo Seló-i rendőrmészárlást (1991. május 1.) követően nyílt háborúra került sor. Gyakorlatilag két volt jugoszláv állam, Szerbia és Horvátország háborúzott egymással horvát területen. Hála a katonatechnikai fölénynek, a szerbek területeket foglaltak el, az ún. krajinákat. Bosznia-Hercegovina, az etnikailag legtarkább volt jugoszláv tagköztársaság ekkor még tartotta magát, de a mohamedánok vezető szerepre való törekvései és a szerbek vágyódása a Szerbiával való közösségre, akár konföderáció keretein belül is, ott is elszabadította a poklot a maga szörnyű következményeivel, amilyeneket a világtörténelem eddig még nem ismert. A külföld néma tétovázása és rossz helyzetfelmérése csak bátorítást jelentett azok számára, akik a háború és a jogos önvédelem ürügyén ma már etnikai tisztogatásokat végeznek minősíthetetlen módszerekkel. Szervezetlenül szervezett ellenállás A horvát-szerb háború kitörésével a vajdasági magyarság igen kényelmetlen helyzetben találta magát. A szerb félnek katonákra volt szüksége a területhódításhoz, vagy hivatalosan „a más köztársaságban veszélyeztetett szerbek megvédéséhez". Mivel a Jugoszláv Néphadsereg még létezett, ezért annak segítségével mozgósították a tartalékosokat. Másrészt a katonaköteles fiatalok egy része rendes katonai szolgálatát teljesítette olyan alakulatoknál is, amelyek a Szerbián kívüli volt jugoszláv országokban tevékenykedtek. A köznép, beleértve ebbe a szerbség nagy részét is, nagyon hamar belátta e háború értelmetlenségét, különösen akkor, amikor a frontról hazatért harcosok vagy kényszerrel mozgósított „önkéntesek" hírét vitték a kegyetlen brutalitásoknak. Szervezett ellenállás azonban nem tudott kifejlődni, mert a titói kommunizmus alatt engedelmességre és a hatalomtól való félelemre nevelt nemzedékek, valamint az akkor még túl erős rendőrségi és katonai apparátus gyökerében meg tudott hiúsítani minden ilyennemű mozgolódást. A koporsókban és – a híresztelések szerint – az eredetileg húsáru szállítására használt hűtőkocsikban hazahozott holttestek számának növekedése nemcsak sajnálatot és részvétet váltott ki, hanem az ellenállás megoldására irányuló gondolkodásra is kényszerítette az embereket. Mivel szervezett megoldásról szó sem lehetett, lévén akkor még a szerb ellenzék nagyobb része azon az állásponton, amelyet Milosevics uralkodó Szocialista Pártja képviselt, egyéni megoldásokra kényszerültek az érintettek. Ez pedig nem lehetett más, mint a bujdosás a katonai behívók elől, majd pedig a menekülés külföldre, elsősorban Magyarországra. Becslések szerint a mintegy 351 000 magyarból 25 000-en találtak, illetve kerestek külföldön menedéket. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége fokozatosan kezdte fölemelni hangját az erőszakos mozgósítások ellen, hangoztatva, hogy a magyarok nem akarnak beavatkozni a szláv népek között kitört háborúba. Másrészt a baranyai frontra vezényelt észak-bácskai tartalékosok arra kényszerültek, hogy saját nemzetük fiai ellen harcoljanak (magyarok magyarok ellen, horvátok horvátok ellen). A VMDK tiltakozása akkor vált igen erélyessé, amikor kitűnt, hogy a mozgósítottak számarányában a magyarok százalékaránya nagyobb a többi nemzet tagjaiénál. Közben a csoportos ellenállás is kezdett fölerősödni. A közép-szerbiai tartalékosok egyik csoportjának példáján fölbuzdulva, a Vukovár elleni harcokba bevetésre szánt, többségében becsei és temerini magyarokból álló, a szerémségi Síd környékén állomásoztatott csapat tagjai föllázadtak, mivel kellő fegyver és előkészítés nélkül akarták őket bevetni a harcokba, és kikényszerítették hazaküldésüket. 1991 novemberében a zentai mozgósítottak és hozzátartozóik spontán tüntetésre gyűltek össze a városháza elé, ahol aztán megjelent Nenad Csanak is, az ismert vajdasági békeharcos, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke. Ezzel egy párt tevékenyen is az ellenállók mellé állt. Ezt követően alakultak meg a Tisza-menti helységekben a belgrádi Háborúellenes Központ kirendeltségei, valamint Oromhegyesen a „Zitzer Szellemi Köztársaság", amely több hónapon át maga köré gyűjti azokat, akik nem akarnak részt venni az értelmetlen háborúban. Lesújtó következmények A mozgósítás és a mozgósítás előli menekülés szétzúzta a vajdasági magyar családok nagy részét. Elsősorban az életerős, fiatal családokról van szó. Jó részük még ma is egymástól elszakadva él, általában az apa külföldön, a feleség meg a gyerekek itthon. Könnyen el tudjuk képzelni: mindez, valamint a családtagok elvesztése és eltűnése a harctereken, milyen pszichikai megrázkódtatásokat okoz. A család fönntartása is utólagos nehézségeket szült, hiszen a mozgósítást megtagadókat vagy a bujdosókat munkahelyükről is elbocsátották. A külföld sem bizonyult földi paradicsomnak, de legalább eloszlatta a rettegés, a szorongás és a bizonytalanság érzetét. Különösen elgondolkodtató tény, hogy az elmenekültek között igen nagy az értelmiségiek száma. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az élenjárók között vannak, amikor a kilátástalan jövő elől, amelyet a világ részéről alkalmazott gazdasági zárlat még reménytelenebbé tett, másutt keresik boldogulásukat és szellemi energiájuk fölhasználási lehetőségét. Kétségkívül ez súlyos szellemi elszegényedést jelent az amúgy is megfelelő szellemi és kulturális táplálékban szegénykedő vajdasági magyarság számára. Az államilag irányított és időközben Belgrádba központosított tömegtájékoztatási eszközök – mindenekelőtt a belgrádi tévé – nacionalista, uszító és félelemkeltő tevékenysége csak további olaj a tűzre. A magyar műsorok és újságok szerkesztőinek és újságíróinak külön erőbefektetésre van szükségük, hogy a pártatlan és objektív tájékoztatás legalább egy kis szikráját meg tudják őrizni. Azt azonban nekik sem sikerült elérniük, hogy a nehéz helyzet ellenére is fölfigyeljenek a pozitív megnyilvánulásokra, és egy kicsit több lelki erőt öntsenek a megfélemlített vajdasági magyarságba, rámutatván azokra az értékekre, amelyeket itt is meg lehet valósítani és meg lehet menteni. Ez ugyan nem számít rendkívüli jelenségnek, ha szem előtt tartjuk, hogy egy pártelnök is elképzelhetőnek tartja, hogy pártja szervezésében menekíti tömegesen a magyarokat külföldre, ha a helyzet annyival rosszabbra fordul. A vajdasági magyarság nem tud etnikai tisztogatásról a szó szoros értelmében, de ilyennemű kísérletezésről annál többet. Kézi készítésű bombák robbanása, fenyegető levelek a postaládában vagy az udvarba bedobva, úton-útfélen elhangzó célzatos kérdések az elmenetellel kapcsolatban, a mozgósítások olyan időkben is, amikor az ország „senkivel sem áll háborúban", a katolikus templomokba vagy plébániákra való betörések, útszéli keresztek ledöntése vagy temetők sírgyalázása nem számít ritkaságnak. Mindez csak fokozza a veszélyezettség érzését, és állandó szorongást vált ki, annak ellenére, hogy az újabb időkben reményt keltő módon növekszik a szervezett fellépés is minden háborús lelkületet támogató megnyilvánulás ellen. Az egyház pusztába kiáltó szava A katolikus egyház a Vajdaság területén – gondolok itt a szabadkai és a nagybecskereki püspökségekre – csak az 1991 őszi menekültáradat és a zentai békemegmozdulások után hallatta hivatalosan egy kissé erősebben hangját, habár a bácsi ferences kolostor és a szabadkai székesegyház ellen már 1990-ben követtek el robbantásos merényletet. A Szerb Pravoszláv Egyház viszont csak 1992 májusában határolta el magát a hivatalos szerb politikától. Jellemző az egész helyzetre, hogy az ökumenikus mozgalom e két egyház között teljesen megtorpant, ami még jobban súlyosbítja a helyzetet. A kimagasló egyházi személyiségek közötti esetleges találkozások is inkább propaganda célra szolgálnak, ahelyett, hogy az őszinte tettrekészséget eredményeznék. Miután a békéért való imamozgalom, amely a püspökök buzdítására indult be nagyobb intenzitással, kétes eredményeket hozott a résztvevők számát és a gyakoriságot illetően, Huzsvár László bánáti püspök 1991 karácsonyán mondott beszéde érdemel nagyobb figyelmet, amelyet az Újvidéki Rádió továbbított helyszíni közvetítés révén. A püspök e beszédében síkraszállt a béke mellett, hangoztatván többek között, hogy sokan csak azt igyekeznek érteni a béke fogalmán, amit „földi eszközökkel és evilági távlatokban lehet kívánni, kimunkálni, megvalósítani". Fölemelte szavát mindaz ellen, ami a békét felborítja: erőszak, félelem, rommá lőtt családi házak, templomok, a tömegtájékoztatási eszközökkel, elsősorban pedig az egyetlen magyar nyelvű napilappal, a Magyar Szóval való manipuláció azáltal, hogy kényszerrel menesztenek főszerkesztőket, és a „hazugság szájíze szerint tudósítanak". A felsorolásból az anyanyelvet megcsúfoló tanterv sem maradt ki, amelyet a „gyermekek szívét-lelkét elszegényítő janicsárpedagógia" irányít. A püspök megoldásként a jónak és az igaznak a bátor, de szelíd szóval történő kimondását ajánlja. A tömegtájékoztatási eszközökben agyonhallgatott karácsonyi püspöki beszédet nagyböjti pásztorlevél követte, amelyet Pénzes János és Huzsvár László püspökök írtak alá. Ebben a főpásztorok rámutatnak arra, hogy osztoznak a hívekkel gondjaikban, szorongásaikban és abban a bizonytalanságérzetben, amelyek a széthullások miatt és a súlyos társadalmi, politikai és gazdasági körülmények következtében nehezednek rájuk. Megbélyegzik a felfoghatatlanul nagy gyűlöletet és az esztelen háború bűvkörét, mindennek az okát egy olyan világrendszer kiépítésében keresve, amely egész világszemléletét Isten-nélküliségre építette. Az áldatlan helyzet gyökereit abban látják, hogy üreslelkűségbe hullott az ember, elvesztette önmaga méltóságának tudatát és felelősségének erkölcsi megítélését. Nagyböjtben a püspökök a kiengesztelődés, a megbocsátás és a megbékélés fontosságára terelték a figyelmet, valamint a hazugság terjesztésének megakadályozására buzdítottak. A magyarság alapvető, természetes jogait is kiemelték, ezúttal a gyermekeknek arra a jogára hivatkozva, hogy joguk van saját kultúrájukban és anyanyelvükön nevelődni. Követelték, hogy a gyerekek az iskolában megfelelő vallási nevelésben is részesüljenek. Most sem marad ki a figyelmeztetés, hogy a tömegtájékoztatási eszközök uszító híreket és helyzetfelméréseket közölnek, teli félrevezető és hazug tálalásokkal. A főpásztorok ez év októberében egy újabb közös körlevéllel fordultak a hívekhez, amelyben a megmaradás, „maradjunk, hogy megmaradjunk" mottója jut kifejezésre. Ez a pásztorlevél abból az elidegeníthetetlen jogból indul ki, „hogy a Teremtő Isten akaratából nyert az ember életet, családot, otthont, hazát, és tartozik saját népéhez". Ezért nem akarnak részt vállalni hallgatással olyan jogtiprásokban, amelyek az „Isten védte emberi jogokat" – a Teremtő Isten akaratából nyert életet, családot, otthont, hazát és az embernek saját népéhez való tartozását – vonják kétségbe. A keresztény lelkiismeret felelősségtudatával emlékeztetnek, hogy „Isten kegyelméből őseink is, kik itt születtek, örökbe hagyták számunkra e világot és a helyet, ahol élünk, mint otthonunkat és hazánkat." A Titokzatos Test teológiájából kiindulva fordulnak a hívekhez, hogy „senki se hagyja el a családi tűzhelyet", mert a Titokzatos Testről „egyetlen tagot letépni szörnyű fájdalmat okoz, akár egynek a hiánya is fogyást és haldoklást jelent." A püspökök a megoldást abban látják, hogy a híveknek felül kell kerekedniük a szorongáson és a félelmen, különösen pedig az önző és könnyelmű élet utáni vágyakozáson, s közben figyelmeztetnek, hogy a vajdasági magyarságnak az örökre gyökértelenné vált ember sorsa lehet az osztályrésze, és ezért „megállj"-t kiáltanak a mottóval: „Maradjunk, hogy megmaradjunk!" A főpásztorok keresztény állásfoglalást szorgalmaznak a napi politika történéseivel kapcsolatban, rámutatnak, hogy a közömbösség vagy mulasztás súlyos vétket jelent. Szem előtt tartva a Szerbiára erőszakolt (mert az uralkodó párt ezt sehogyan sem akarta elfogadni) előrehozott választásokat, máris figyelmeztetnek, hogy kinek adják a bizalmat: ne azoknak, „akik a szeretetet rombolják, akik bizalmatlanságot, félelmet, bizonytalanságot váltanak ki." Megbélyegzik a szerémségi tisztogatásokat, és a „dél-bácskai és dél-bánáti hívek szomorúságát, akik nem egy helyen feldúlt templomaikat siratják." A püspökök a békéhez vezető utat a jó felülkerekedésében látják, amihez olyan megtérésre van szükség, amely magáénak tudja a családi imát, a szentségi élet gyakorlását, a jócselekedetek tanúságtételét, a családi élet gyógyítását, a gyermekek iránti szeretetet, a felelősségteljes apaság és anyaság tudatát, utalván ezzel, hogy a megmaradás egyik feltétele a család megmentése. Az egyház szava azonban nem bizonyult eléggé erősnek. Ennek okát elsősorban abban kell keresni, hogy a Vajdaságban az egyház még mindig a társadalom peremén él. Így a püspökök szava a legjobb esetben is csak egyházi berkeken belül fog visszhangzani. Az egyházzal szembeni visszataszító ellenérzés kialakulásához nagymértékben hozzájárul az a tény, hogy a még itthonmaradt értelmiségiek is idegenkednek az egyháztól, főleg azért, mert menteni akarják saját pozíciójukat, amelyet a kommunizmus alatt harcoltak ki maguknak. Így a vallás még mindig tabu téma, amelyhez csak tetszelgés miatt nyúlnak, de azt is hosszas megfontolás után. Ezen áldatlan helyzet súlyos következménye az is, hogy a főpásztori megnyilvánulásokat is agyonhallgatták, még akkor is, ha a szöveget leközölték. Elemzéséhez, értékeléséhez és az üzenet elmélyítéséhez már nincs kellő akarat. Az önző és önmaga bőrét őrző vajdasági magyarság nagyon nehezen tudja beletörni magát a közösségtudatba. A közösségtudat és a közösségi érzés hiányában pedig nagyon könnyen szétszórható. A bonyolult társadalompolitikai helyzet közepette a vajdasági magyarság háború és béke között él, megcsonkítva, megtizedelve, megalázva, beolvasztva, a kilátástalanság eluralkodott érzetének súlya alatt, miközben a megmaradni és a továbblépni akarás lángja helyett a rémület és a közömbösség lángja dönti hamuba. Mindaddig, amíg a Vajdaságban nem lesz erő, amely komolyan és kitartóan dolgozik a magyarságon belül, és amíg nem érzi, hogy valaki tettekkel is támogatja, addig igen sötét jövő elé néz, még akkor is, ha a reményt keltő kezdeményezések csírája észlelhető, de megnövekedéséhez már hiányzik az összetartás és a közösségtudat.
Korzenszky Richárd SZÜKSÉG VAN-E MA KATOLIKUS FELNŐTTKÉPZÉSRE HAZÁNKBAN? Az egyház szerepe a társadalom újjáéledésében (Elhangzott 1992. nov. 11-én Szombathelyen, a Katolikus Továbbképző Intézet avatásán.) Az egyház helyzete napjainkban hasonlítható ahhoz a kalitkába zárt madárhoz, mely évtizedeken keresztül csak a kalitka belsejében röpülhetett. Igaz, az élet továbbadására mód volt ott is, meg annak a gondolatnak az ébrentartása sem volt lehetetlen, hogy a madár arra született, hogy röpüljön. A kalitka rácsai egyik pillanatról a másikra eltűntek, a madár előtt ott áll a végtelennek tűnő égbolt: rajta, induljunk! A politikai, szellemi szabadság váratlanul, felkészületlenül érte szinte az egész társadalmat. Egy demokratikus államberendezkedésben a politikai hatalomért való pártküzdelmek közepette ott áll az egyház a számtalan formában jelentkező kihívások és elvárások előtt. A jogfosztottságnak vége, a cselekvésre azonban mégsem képes az elvárásoknak megfelelően, mivel egyrészt intézményrendszere, melytől 1948-ban megfosztották, még alig-alig állt talpra, másrészt az elmúlt negyven esztendő külső körülményei arra kényszerítették, hogy a sokat emlegetett vallásszabadságot a kultusz, az istentisztelet szabadságaként élje meg – a templom falain belül. Az egyházak az 1990. évi IV. sz. törvény értelmében teljes jogegyenlőséggel vállalhatnak társadalmi szerepet: intézményeket tarthatnak fönn, részt vehetnek az oktatásügyben, a betegellátásban, szociális-karitatív tevékenységet végezhetnek, szabadon foglalkozhatnak bárkivel, aki az egyház segítségét kéri. (A sokat emlegetett jogegyenlőséghez azonban még korántsem kapcsolódik a tényleges esélyegyenlőség.) Az új helyzet kihívást jelent az egyházak számára: az egyháziak és a vallásos hívők számára. Mit jelent saját kezünkbe venni a magunk ügyét? Mit jelent társadalmi szerepet vállalni? S a nem utolsósorban fölmerülő igen-igen éles kérdés: mit jelent részt kérni vagy vállalni a társadalomban a demokratikus hatalomból? Az elmúlt rendszer formálisan igényt tartott arra, hogy az egyházak politikai szerepet vállaljanak: kimondva-kimondatlanul az egyházak/egyháziak véleményformálásán keresztül a társadalmi berendezkedés legitimálását igényelték a közvélemény előtt. A társadalom élete – mondhatjuk – túlpolitizált. Senki sem tudja kivonni magát alóla. Kinek kell részt vennie a politikacsinálásban – és hogyan? Nagy a veszélye annak, hogy nem helyesen értelmezik az egyház küldetését, s maga az egyház, egyes közösségei, ugyancsak nem helyes önértelmezéssel jelennek meg az emberek között. Az egyház küldetése elsősorban nem politikai. Az Isten országának hirdetésére vállalkozik. Jézus országa pedig nem e világból való. Az üdvösség azonban történelmi valóság. Teljességét Krisztusban nyeri el. Az üdvösség ad értelmet az emberi történelemnek, s beteljesedése az új ég és új föld lesz. De nem feledhetjük: ami már most tapasztalható, az is lényegesen hozzátartozik az üdvösséghez. Korunk újra és újra megkísérli, hogy igazságosabb politikai berendezkedést teremtsen meg. Szükségünk van egy vízióra, amely a világra, amely az emberi társadalomra vonatkozik, amely túlmutat jelen állapotunkon, s új távlatokat nyit meg az emberek előtt. Az egyház nem azonos az Isten országával. Bizonyos szempontból prófétai elővételezése – más szempontból pedig eszköz, aminek segítségével megvalósul Isten terve a világgal. Bármennyire is igaz, hogy az Isten országa nem e világból való, ugyanannyira igaz, hogy megvalósulása ebben a világban kezdődik. Amikor pedig jelenvalóvá válik, olyan vonásai teljesednek ki, amelyek a társadalom életére nagyon jelentős hatással vannak. Szent Pál megfogalmazása szerint az Isten országa igazságosság, béke és öröm a Szentlélek által (vö. Róm 14,17). Az igazságosság a helyes kapcsolatokat jelenti önmagunkhoz, társainkhoz és az Istenhez. Az igaz embernek tiszteletben kell tartani az emberek egymáshoz való kapcsolatait a családban, a társadalomban, a nemzetben. Igazságról csak akkor beszélhetünk, ha mindenki figyelembe veszi, mi a kötelessége mások iránt. A béke a rendezettségből fakadó nyugalom. Az ember legalapvetőbb kapcsolatrendszerének rendjéből fakadhat. Jézus küldetésének lényegét János evangéliuma abban látja, hogy eszkatologikus békét hozott, amelyet a próféták meghirdettek. „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek." (Vö. Jn 14,27.) Rendben lenni Istennel, a világgal, önmagammal: ezt jelenti a béke. Az öröm tulajdonképpen az élet szinonimája. A teljesség, az élet és szeretet kifejezése. Az Isten országa lehetővé vált itt és most, ebben a világban. Jelenvalóvá tudjuk tenni, ha úgy cselekszünk és élünk, miként ő – s ha egyek vagyunk ővele. Tipikus hibája sok kereszténynek, hogy kettős világban él. Az egyik: a vallás világa, a másik pedig e világ, amelyben kénytelen élni. Nem vesznek tudomást arról, hogy Jézus üzenete éppen ebbe a világba szólt bele, éppen ennek a világnak szólt. Jézus maga ebbe a világba testesült, s ezt a világot óhajtja átalakítani a megváltás művével. Egy – reményeink szerint végleg letűnt – történelmi korszak szorításából szabadulva az egyházaknak és a vallásos embereknek szembe kell nézniük a szabadság fogalmával és értelmezéseivel. Szabaddá váltak az egyházak, szabad a vallásgyakorlás, szabad az egyes ember személyes meggyőződésének kinyilvánításában, állásfoglalásaiban. Mi az, ami korlátot szab a szabadságnak? Mit jelent üldözöttből, megtűrtből másokkal egyenlő jogúként részt venni a társadalom életében, a hatalomért folyó harcban, amelynek célja csakis a közjó előmozdítása lehet? Mit jelent előjogok nélkül létezni, s mégis egy évezredes magyarországi történelmi tradíció birtokosának lenni? Hol vannak a kapcsolódási pontok a társadalomhoz, az államhoz, a helyi polgári közösségekhez? A társadalommal nem tud nem érintkezni az egyház: hívei egyrészt tagjai az egyházi közösségnek, másrészt ugyanakkor tagjai, polgárai a „világi" világnak. Az elvárások és kihívások világában nagyon világos megkülönböztetésekre van szükség. Segítségünkre jön a II. vatikáni zsinat: „Nagyon fontos, hogy helyes szemlélet alakuljon ki – különösen pluralista társadalmakban – a politikai közösség és az egyház viszonyáról. Legyen továbbá világos a különbség aközött, amit a keresztények, akár egyénenként, akár csoportot képezve, mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és aközött, amit lelkipásztoraikkal együtt az egyház nevében cselekszenek. – Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez: jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját. – A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen." (Gaudium et spes, 76.) – Ugyanennek a zsinati dokumentumnak 43. pontjában olvashatjuk a következőket: „A zsinat buzdítja a keresztényeket – mind a két országnak polgárait –, hogy igyekezzenek hűségesen teljesíteni földi feladataikat, mert ezt kívánja tőlük az evangélium. Távol járnak az igazságtól azok, akik arra gondolva, hogy nincs itt maradandó hazánk, hanem az eljövendőt keressük, úgy vélik, hogy elhanyagolhatják az e világ szolgálatát. . . Nem szabad tehát a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet egyfelől, a vallási életet másfelől egymással szembeállítani... Az evilági feladatok és tevékenységek – nem kizárólag, de elsősorban – a világi hívőkre tartoznak..." Egyre határozottabban rajzolódik ki előttünk a feladat: „e világ szolgálatát" vállalnunk kell. Felkészültünk-e rá? Újjászerveződő közösségeink, egyházközségeink rá kell eszméljenek: jelenvalóvá kell tennünk az evangéliumot a világban. Milyen módon válik jelenvalóvá az evangélium? Beszélhetnénk ún. primer evangelizációról: az egyház mint intézmény megjelenik az emberek előtt – elsősorban liturgiájával, a szentségek szolgálatával, az ige szolgálatával. Ez kiemelten is az egyháziak feladata. Megjelenik úgy is az egyház, a hivatalos egyház, hogy az élet fontos kérdéseiben véleményt mond. Ilyen kérdés lehet pl. a társadalmi igazságosság kérdése, az emberhez méltó élet lehetőségei, az élet védelme, a család szerepe, a társadalmi méretű bűnözés jelensége, a munkanélküliség, a szabadidő, az emberi környezet, a természet, a teremtett világ védelme, a faji kérdés — zsidóság, cigányság, a kisebbségek helyzete, európaiság és magyarság kérdése, világnézeti szabadság problémaköre –, hogy minden különösebb rendszer nélkül néhányat említsek. Ugyanakkor a keresztényeknek jelen kell lenniük kovászként a társadalomban. Jelen kell lenniük az oktatásügyben, az egészségügyben, a bankrendszerben – az élet minden területén. Leszűkítése volna a világnak, ha kivonulni akarnánk a társadalomból, és megalkotnánk magunknak a katolikus iskolaügyet, a katolikus egészségügyet, a katolikus médiákat stb. Természetesen ez is létezik – de a küldetés az egész világhoz szól: a társadalom minden „ügyében'' jelen kell lenni a keresztény elkötelezettséggel élő és cselekvő embernek. Az evangéliumnak el kell jutnia az egész „profán" világhoz – a mi esetünkben az egész szekularizálódott magyar társadalomhoz. Nincs keresztény oktatásügy, egészségügy, bankszféra, városrendezés, környezetvédelem, de vannak, illetve kell lenniük keresztényeknek mindezekben a szférákban. Szükség van a „világi világ" egyes szféráinak az evangéliummal való konfrontálódására. Mindig jelenvaló az a kísértés, hogy az egyház bevonuljon egy maga készítette gettóba. Mit szolgál az egyház? Az életet. Az evangélium hirdetése az élet hirdetése és szolgálata kell legyen. Nem beszélhetünk egy élettől idegen lelki életről, aminek a szolgálata és elmélyítése lenne az egyház feladata. Az emberszolgálat szükségképpen jelenti, hogy „lelki" életre serkenti az egyház mindazokat, akiket megszólít. Az egyház küldetése: az Isten országának a hirdetése. Az igazságosság, a béke és az öröm előmozdítása az élet minden területén. Az egyház hierarchikus tagolódású közösség. Vannak, akiknek elsődleges feladatuk a jézusi örömhír továbbadása, az igehirdetés. Vannak az egyháznak – rossz szó – „funkcionáriusai", olyan emberek, akiknek „funkciója", szerepe a már említett elsődleges, a primer evangelizáció. Ugyanakkor kapcsolatban van az egyház a társadalommal a keresztények jelenléte által. A társadalmat különálló emberekből szerveződő különféle közösségek alkotják: munkahelyi és érdekközösségek, lakóhelyi vagy egyéb közösségek és csoportok. A keresztények benne élnek a világban. Nem vonulhatnak ki belőle, külön kolóniákat alkotva, hátat fordítva mindennek. Közös „fogyasztói" az emberi civilizáció és kultúra javainak, nem kapcsolhatják le magukat a víz- és villanyvezetékről, de a közszolgálat egyéb eszközeiről sem: nem készíthetnek maguknak külön közlekedési rendszert és távközlést sem. Benne kell élniük a világban – ez a küldetésük és feladatuk. A jelenlét azonban nem lehet passzív. Ismerni kell azt a világot, amelyben élünk. Meg kell szólítani számtalan formában a bennünket körülvevő világot. Tudnunk kell, milyen a világ, ha vállaljuk – márpedig vállalnunk kell – a világ átalakításának nem kis feladatát és küldetését. Meg kell tanulnunk, hogy helyesen szemléljük a világot. Meg kell tanulnunk a dolgok összefüggéseit. Meg kell tanulnunk, hogy a keresztény ember felelőssége másra át nem ruházható felelősség. Állandóan tanulnunk kell: új és új ismereteket kell szereznünk a világról, a társadalomról. Mindig újra konfrontálódnunk kell a valósággal. Kereszténységünk és a világ kell, hogy találkozzék. A II. vatikáni zsinat a következőket mondja (Apostolicam actuositatem – A világiak apostoli hivatása). Az egyház küldetése az emberek üdvösségére irányul, az üdvösség pedig a Krisztusba vetett hittel és Krisztus kegyelmével érhető el. Az egyháznak és minden tagjának apostolkodása tehát elsősorban arra irányul, hogy szóval és tettel a világ elé tárja Krisztus üzenetét. . . Ez főleg az ige és a szentségek szolgálata által megy végbe. Ez a szolgálat különösképpen a klérusra van bízva, de nagyon jelentős szerep jut benne a világiaknak is: legyenek munkatársak az Igazság szolgálatában (3Jn 8). (6. pont) Ugyanennek a zsinati dokumentumnak a 7. pontjában találjuk ezeket a kijelentéseket: „A földi rend összetevői mind, nevezetesen az élet és a család javai, a kultúra, a gazdaság, a művészet, a foglalkozási ágak, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok és más effélék, valamint fejlődésük és haladásuk, nem csupán eszközök az ember végső céljának elérésére, hanem ezenfelül saját értékük is van, amelyet Isten adott nekik, akár önmagukban tekintjük őket, akár pedig az egyetemes evilági rend elemeiként. Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. (Ter 1,31) E természetes jóságuk még külön méltóságot kap attól a viszonytól, amely őket az emberi személyhez fűzi, akinek a szolgálatára vannak teremtve. . . Az egész egyháznak feladata az embereket képessé tenni arra, hogy jól szervezzék meg a mulandó világnak mindent átfogó rendjét, és azt Istennek vessék alá, Krisztus által. Az evilági élet krisztusi rendjének kibontakozásához a lelkipásztorok azzal járuljanak hozzá, hogy világosan meghirdetik a teremtés céljára és a teremtmények használatára vonatkozó elveket, és hogy erkölcsi-lelki segítséget nyújtanak. A világiak viszont vállalják magukra mint sajátosan őrájuk váró feladatot az evilági rend megújítását, s ebben közvetlenül és világos célkitűzésekkel tevékenykedjenek, mégpedig az evangélium világosságánál, az egyház szellemében s a keresztény szeretet sürgetésére: világiakként működjenek együtt világi társaikkal, szakképzettségük felhasználásával és saját felelősségükre, keressék mindenhol és mindenben Isten országát. Olyanná kell kialakítaniuk a földi rendet, hogy ez – sajátos törvényeit érintetlenül megőrizve – összhangban legyen a keresztény élet felsőbbrendű elveivel, és alkalmazkodjék a körülményekhez, a történeti korokhoz és a népekhez. Ezek közül az apostoli teendők közül kimagaslik a keresztények társadalmi tevékenysége. A zsinat azt kívánja, hogy ez napjainkban terjedjen ki az egész evilági valóságra, tehát a kultúrára is." A feladat világos. Részletezni lehet: a fiatalság, a társadalmi környezet, együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetek között, tökéletesíteni a társadalmi és közintézményeket stb. A feladatra fel kell készülni és fel kell készíteni. Különösen bennünket, magyarországi keresztényeket ért váratlanul a kihívás és a lehetőség: nemcsak lehetséges a cselekvés, de parancsoló szükségszerűségként éljük meg a kihívásokat. Egyrészt belső parancsként, másrészt külső felszólításként. Küld bennünket a krisztusi evangélium helyes értelmezése, ugyanakkor hív bennünket a sokféle emberi segítségre szoruló társadalom: fiatalok és öregek, szegények, munkanélküliek, a legkülönfélébb gondokkal küzdő emberek külön-külön is, de várja az össztársadalom is, hogy szólaljon meg az egyház az élet védelmében, a teremtett környezet megőrzése érdekében, a társadalmi igazságosság és béke ügyében – s legyenek jelen tevékenyen a keresztények mindezeken a területeken. Föltétlenül érintenünk kell még a hatalomból való részesedést, a politikai hatalom kérdését. Az egyháznak mint intézménynek nincs és nem lehet politikai programja. Tevékenységének azonban közvetve politikai következményei vannak. A keresztények azonban megfogalmazhatnak maguknak politikai programot. Természetes, hogy a keresztényeknek minden tevékenységüket, így a hatalom birtoklására irányuló törekvéseiket is az evangélium alapján kell végezniük. Az egyház nem hivatkozhat sosem politikai pártra, csakis küldőjére, Jézusra és az ő evangéliumára. Az emberek azonban létrehozhatnak olyan szövetségeket, szervezeteket, amelyek alapelvei között az evangélium igazságai sarkalatos tételek. Nem létezik olyan politikai tan, amely minden keresztény ember számára kötelező lehetne. A körülmények azonban szükségessé tehetik, hogy keresztény meggyőződésű emberek csoportosuljanak éppen a közjó előmozdítása érdekében. Az állam polgárai különböző vallásokhoz tartozhatnak, különböző ideológiákat vallhatnak. Nemcsak arra van szükség, hogy az államhatalom világnézeti szempontból semleges legyen: az egyháznak is semlegesnek kell lennie a hatalom szempontjából. De az intézményes egyháznak súlyos felelőssége és kötelessége, hogy eligazítsa az embereket. Fel kell világosítani az embereket a politika fontosságáról, az egyház és a hatalom különbözőségéről, és a keresztény embernek a világban vállalt felelősségéről. Egy demokratikus politikai rendszerben minden egyes embernek lelkiismereti kötelessége, hogy döntésével, amely esetenként egy választásban nyilvánul meg, hozzájáruljon egy olyan társadalom kialakításához, amely biztosítja mindenki számára a teljes szabadságot, és lehetővé teszi a keresztény értékek minél teljesebb érvényre jutását. Éppen ezért föl kell készíteni az embereket a politikai szereplésre és cselekvésre is. Világosan állást kell foglalni: a keresztény embereknek kötelességük a helyi közösségek és az egész társadalom formálása. Nem nézheti le senki sem a politikus munkáját mint másodrendű vagy alacsonyabb rendű tevékenységet – nem figyelheti egyetlen keresztény ember sem valamiféle mennyei kivételezettség tudatával hűvös távolságból, hogy miként alakulnak az események. Az eseményeket, a történéseket és a történelmet alakítani kell, keresztény meggyőződéssel formálni kell. A politika olyan tevékenység, amelyet keresztény lelkiismerettel kell végeznie a keresztény embernek. Szükség van tehát politikusokra is, akik keresztény meggyőződéssel vállalni tudják ezt a feladatot. Szükség van-e felnőttképzésre? Igen, nagyon nagy rá a szükség. Miért? Mert jelenvalóvá kell tenni az igazságosságot, a békét és az örömöt az emberi élet minden területén. Vállalni kell a keresztény jelenlétet a társadalomban. Ehhez nem elegendő a lelki elmélyülés: természetesen ez az első feltétele minden cselekvésnek. De szükség van szakszerű tudásra, hogy a társadalom minden területén kovászként lehessenek jelen a keresztények. Reményeink szerint ehhez segít majd ez az intézmény. Isten áldása legyen ezen az igen nehéz, de nagyon fontos szolgálaton!
VALLÁSI-KULTURÁLIS HÍREK Budapest: 1992. okt. 4-én megnyílt az első magyarországi Katolikus Egyetem, éspedig a bölcsészkar, amely a budapesti Hittudományi Akadémiával együtt alkotja e budapesti Katolikus Egyetem magvát. Pio Laghi bíboros, a Nevelésügyi Kongregáció prefektusa megnyitó beszédében többek között kiemelte, hogy az egyetem feladata a keresztény humanizmus előmozdítása. A teológiai karnak meg kell őriznie sajátos jellegét mint egyházi fakultásnak, a Sapientia christiana kezdetű apostoli rendelkezés szerint; a bölcsészkar pedig sajátosan a humán tárgyaknak és a tanárképzésnek szenteli magát. Az egyetem Pázmány Péter nevét viseli, aki 1635-ben megalapította a nagyszombati egyetemet, és fáradhatatlan előmozdítója volt a magyar nemzet katolikus és kulturális megújulásának. Szombathely: Nov. 11-én, Szent Márton, Pannónia szülöttje és a szombathelyi egyházmegye védőszentje ünnepén kora délután Angelo Acerbi apostoli nuncius ünnepélyes keretek között megáldotta a Konkoly István megyéspüspök szorgalmazására, több külföldi jótevő és segélyszerv támogatásával létrehozott Katolikus Továbbképző Intézetet. A megyésfőpásztor avató beszédében vázolta az intézmény célkitűzését, majd pedig Korzenszky Richárd OSB, miniszteri biztos a világiak evilági küldetéséről eszmélődve szólt a katolikus központ fontos szerepéről.
KULTÚRA ÉS ÉLET Ifjabb Bartók Béla BARTÓK BÉLA KAPCSOLATA A VALLÁSHOZ Az emberiség fejlődésével fokozatosan kialakultak azok a kulturális gondolatvilágok, amelyek a világ keletkezésével és rendszerbe foglalásával kezdtek foglalkozni. Ennek egyik legjelentősebb megnyilvánulása a hiedelmek, majd vallások megjelenése, és az utóbbiban egyik legjelentősebb az idők folyamán kialakult és fokozatosan fejlődött kereszténység volt. Ennek kiemelkedő tagjai és gondolkodói rendszeresen foglalkoztak a tökéletesítés lehetőségével, a megerősödött egyház fejlődésével, de bírálatával is, és igen sok más téren is jelentős alkotó ennek – mintegy melléktermékként – hangot is adott. Ezek közé tartozott Bartók Béla is, aki korszakalkotó tevékenysége mellett a vallás kérdésével is foglalkozott. Bartók Torontál megyei katolikus polgári család gyermekeként 1881. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén született, és ezt az eseményt édesanyja a szokásokhoz híven imádságos könyvében megörökítette „Béla született 1881. év március hó 25-én este 10 órakor pénteki napon" szöveggel. Ugyanitt olvasható a négy évvel később született Elza húgára vonatkozó bejegyzés. A könyv egyébként német nyelvű (hosszú ideig Pozsonyban német ajkú közegben élt nagyanyám leánykori imakönyve), „Die reinste Liebe, Gebet und Erbauungsbuch von Ev. Ekhartshausen" című és a bécsi Wallners Verlag kiadványa. Apámat 1881. április 5-én keresztelték meg Nagyszentmiklóson, és mivel ekkor még állami anyakönyvezés nem volt, több későbbi okmányban ez a téves születési adat szerepel, ami néha nehézséget is okozott sorozásnál vagy származásigazolásnál. A továbbiakban édesanyja munkahelyeitől függően két elemi iskolában és három gimnáziumban tanult édesapám, és a többnyire jeles bizonyítványban – az egyetlen német nyelvű besztercei gimnáziumot leszámítva – hit- és erkölcstanból mindig jeles érdemjegye volt. Középiskolái legjelentősebb részét a pozsonyi Kir. Katholikus Főgimnáziumban végezte, itt is érettségizett. Az előírásos hittanórákon kívül tehetsége révén komolyabb szerep is jutott számára, nevezetesen az előtte öt évvel érettségizett Dohnányi Ernő örökébe lépett a vasárnapi diákmiséken, amelyeket a klarissza templomban tartottak, és négy éven keresztül itt orgonált. Iskolai évei alatt természetesen részt vett minden kötelező egyházi jellegű tennivalókban, de a megkötöttségekkel kapcsolatos ellenérzése miatt ezeket kritikával fogadta. Érettségi után Budapestre kerülvén, főiskolai tanulmányai mellett teljes érdeklődéssel fordult a század elejének minden kérdése, a művészeti irányzatok, a politika, a szocialista eszmék és a külföldi irodalom felé. Egyik jelentős olvasmánya Nietzsche: „Menschliches, Allzumenschliches" (Emberi, nagyon is emberi dolgok), könyv szabad szellemek számára, melyből jegyzeteket is készített, hivatkozva arra, hogy maga már régen gondolt ilyesmikre. Egy húgának írt levélben több Nietzsche-idézet is szerepel; ilyenek: „Nincsenek örök tények, aminthogy nincsenek örök igazságok." „A számok törvényeinek felfedezése eredetileg már uralkodó tévedés alapján történt, mely szerint több azonos dolog létezik – de valójában nincsenek azonosságok." „A tagadás a lényegem." Egy 1905-ös Párizsból kelt levelében újra kitér az utóbbira, és azt írja: A szkeptikusok azt mondják: „Kételkedni kell mindenben", de így kételkedni kell abban is, hogy kételkedni kell. Ugyanitt rövid bibliai elmélkedést is olvashatunk: „Furcsa, hogy a biblia azt mondja: »Isten teremtette az embert«! Holott éppen fordítva áll a dolog: ember teremtette az istent. Furcsa, hogy a biblia azt mondja: a test halandó, a lélek halhatatlan, mikor az is fordítva igaz: a test (anyaga) örökkévaló, a lélek (= a test formája) véges. Furcsa, hogy a papi és a színészi pályát ellentétesnek mondják, pedig pap is, színész is egyet hirdet: mesét. Azt hiszem, hogy vallástalanság idején olyanfajta emberek a leginkább kicsapongók, akik a vallási uralom idején fanatikus hitbuzgók lettek volna." Apámnak egyébként több századeleji bibliája volt, melyeket tanulmányozott is, de szabad szelleme, sok kortársához hasonlóan, nem tudta bírálat nélkül elfogadni a hittételeket és merev előírásokat. Ebben az időben édesanyja emlékezete szerint egyik nagypénteken böjtölt, ami nem volt szokása, és 1905 decemberében elvállalta húga Béla nevű fiának keresztapaságát, és ezt komolyan is vette, rendszeresen hozott számára ajándékokat, és érdeklődött előmenetele iránt. Bartók gondolatvilágában továbbra is szerepet játszott a vallás és a hit, melyekben egyre több ellentmondást fedezett fel. 1907-ben, 26 éves korában emiatt súlyos válságba is került. Ekkoriban meleg kapcsolata fejlődött ki egy művésztársával, Geyer Stefi hegedűművésznővel, aki hitbuzgó katolikus családból származott (bátyja katolikus plébános volt), és kiderült, hogy vallási téren erős ellenvélemény van közöttük. Levelezésben fejtették ki egymásnak véleményüket, és ezekből néhány levél meg is jelent különböző gyűjteményekben. Az írások terjedelme igen hosszú, és ebben az ismertetésben nem célszerű azokat szó szerint közölni, de néhány alapvető idézetet megemlítek egyes levelekből. „A görögök valósággal csont és húsból való isteneket állítottak elénk; ezért oly hasonlíthatatlanul érdekesebb és művésziesebb mitológiájuk, mint a zsidóké. Az ótestamentumban jóval homályosabb a Jehova alakja, de azért mégis föl van ruházva emberi mintára szabott tulajdonságokkal, melyek azonban az örökkévalósággal homlokegyenest ellenkeznek. A keresztény mitológia szentháromsága még ennél is misztikusabb valami, s ebből magyarázható az a középkori lelki sötétség, melyből alig tudtunk nagy nehezen kievickélni. De az nem is Jézusnak alkotása, aki tulajdonképpen csakis etikus volt, s mint ilyen egyikét a legnagyobb műveknek alkotta." „Az istenekben való hit emberi gyöngeségből eredhetett elsősorban. Teljesen érthető, hogy a gyöngébb embernek kimondhatatlan vigasza, hogy nyomorúságában egy Hatalmas Lényhez fohászkodhatik; hátha cserébe kap a hatalmas úrtól egy kis kenyérmorzsát. Hát még a túlvilági jutalom, bűnhődés stb.! Csupa emberi kaptafára szabott formulák, nagy vigaszára vannak a sanyargóknak. Talán ez az oka annak, hogy sok kiváló eszű papi férfi hamis meggyőződést szimulál a gyöngébbek kedvéért; akik kétségbe esnének, ha utolsó támasztékukat, a hitet elrabolnák tőlük." „Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Nem volna kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező Mindenség iránt. Lelkesedni kell azért a szentháromságért, amelyről levelében oly szépen ír. Ha én keresztet vetnék, azt mondanám: A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében..." A levelezés megszakadt, és az ideológiai ellentétek különböző utakra sodorták Bartókot és Geyer Stefit, de életük végéig megtartották baráti kapcsolatukat. Apám életében nagy változást okozott zeneakadémiai tanári kinevezése, és főleg a népdallal való találkozása, amely elterelte figyelmét a vallás kérdéseiről. Kapcsolat azonban mégis maradt elsősorban azért, mert gyűjtőútjain az eléggé elzárt falvakban a helyi értelmiség segítségét vette igénybe, és ezek között kiemelkedő volt a papok segítsége. Az egyszerű emberek gyanakvással fogadták a közigazgatási vezetőket, de papjaikban bíztak, és apám a különböző felekezetek között mindegyikben jó kapcsolatot talált, rendszeresen vendégül látták, és gondoskodtak az általuk jónak látszó énekesek összegyűjtéséről és bátorításáról. A gyűjtött dalok jelentékeny részében szerepel az Isten neve, illetve más egyházi vonatkozás, és Bárdos Lajos egyszer ezekről kimutatást is készített azt igazolandó, hogy apám ezeket kiemelkedően szerette. Ez persze inkább érdekesség, de azért azt igazolja, hogy nem határolta el magát ezektől. 1909-ben apám megnősült; magántanítványát, Ziegler Mártát (édesanyámat) vette feleségül, aki református volt, de ez nem okozott soha véleményeltérést közöttük. Az azonban megemlíthető, hogy apám nagyon sérelmesnek tartotta a reverzális kikényszerítését, ezt nem is kért, de nem is adott (második felesége evangélikus volt), így egyházi házasságot nem is kötöttek. Az egyházak, és különösen a katolikus egyház művészeti tevékenységét igen nagyra becsülte apám; minden lehetséges alkotást megnézett, képeiket családtagjainak ajándékozta. 1914-ben párizsi útja után Normandiába utazott, és édesanyámnak lelkesen írta: „Katedrálisokat reggelizek, ebédelek és vacsorálok. Kicsi 6000-es városokban többedmagukkal vannak, 4-5 nap alatt 20-30-at lát a vándorló, néhány gyönyörű van köztük." Két év múlva Bartók vallási életében lényeges fordulat történt. – A fennálló törvények szerint az iskolákban kötelező volt a hittan tanítása, és hogy a tanulók ne vegyes oktatást kapjanak, 6 és 18 év között nem volt szabad vallást változtatniuk. – 1910-ben születtem, 1916-ban kerültem első elemibe, és apám ekkor, visszaemlékezve a saját iskoláiban volt erős dogmatikus hittanoktatásra, úgy vélte, hogy számomra jobb lenne egy szabadabban gondolkodó vallási közösség. Ezért elkezdte részletesebben tanulmányozni a protestáns vallásokat, beszélt képviselőikkel, és legjobban megnyerte tetszését az egyetlen magyar alapítású egyház, az unitárius, amely szabad szellemével és erős toleranciájával legközelebb állt a saját elképzeléseihez. Ilyenformán 1916 nyarán vele együtt az unitárius egyházba kerültünk. Apámat érdekelte a kis egyház sorsa, és a kötelező adófizetésen kívül igyekezett másban is segíteni. Egy ízben orgonavásárlásnál, máskor kántorválasztásnál adott tanácsokat, és figyelemmel kísérte az egyházi sajtót is. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy apám világhírének növekedésével, főleg a nyugati világban, nyilvántartják unitárius mivoltát, istentiszteleteken rendszeresen megszólalnak művei. A Biblia mindig érdekelte, és fiatalkori Bibliáin kívül később is szerzett be példányokat, így hagyatékában 1921-es és 1923-as teljes Biblia és 1927-es Új Testamentum is van. Utolsó amerikai tartózkodása során csak ritkán került szó vallási kérdésekről, azonban 1942-ben Gombosi Ottó zenetudós kérésére elvállalta újszülött fia keresztapaságát, és azt írta: „A keresztapaságot természetesen készséggel vállalom, bár nekem a keresztelkedés ceremóniájáról megvan az én magánvéleményem. Nb. az én vallásom (a saját választottam unit.) azt mondja: »a keresztség nagyon ajánlatos ugyan, de nem föltétlenül szükséges«." Apám zeneszerzései során egyházi jellegű műveket ugyan nem alkotott, de megjegyezhető, hogy két utolsó művében, a nem egészen befejezett III. zongoraversenyben és a töredékes Brácsaversenyben mindkét második tétel megjelölése „Adagio-religioso", ami talán csak zenei formanyelvet jelent. Budapest, 1992. szeptember
MÓSER ZOLTÁN BEMUTATKOZIK „Minden múló dolog csak puszta jelkép." („Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis.") Ezt a Goethétől vett mondást gyakran idézi Prohászka Ottokár, aki a természetben, általában a teremtésben érzékeny lélekkel észrevette a Teremtő nyomait. Ezt a mondatot választotta mottóul az előszót író Korzenszky Richárd bencés Móser Zoltán szép fotóalbumához – Vannak utak (1988) –, amely Szent Benedek regulájának válogatott szövegeihez tartalmaz művészi felvételeket. „Nem magyarázza a szöveg a képet, nem illusztrálja a kép a szöveget: több történik ennél. Párbeszéd kezdődik a látvány keltette belső érzések és a szöveg sugallta fogalmak között. Egy szuverén fotóművész (Móser Zoltán) szabad asszociációival találkozunk itt, aki magával visz bennünket az ezeréves magyar bencés múlt megannyi emlékéhez, kőcsipkéihez, íveihez, de az ősi magyar valóság jelenbe ívelő sok-sok egyéb emlékéhez is." – A bevezető magyar és német nyelven, a szabályból vett idézetek magyar és latin nyelven olvashatók. Hasonló stílusú a Via regia Hungariae – Középkori utakon c. 1988-as album (Múzsák), Zolnay László előszavával és ajánlásával (ez az előszó, valamint a képek jegyzéke magyar, angol és német nyelven). „Ez a képeskönyv Móser Zoltán látomása a magyar középkorról. Fényképekben. A látványfestészetnek olyan fényképi parafrázisa, amely felülmúlja, feltündökölteti a látszatot. Azt a látszatot, amely nélkül nincs valóság! Anyagi emlékek vallomásával prédikál. (...) Képei: valóságok. Annyiban többek is a valóságnál, amennyiben kevesebbek a jó fényképeknél. Ezek a képek önálló életet is élnek. A műfaj sem határozott: a látott valóság és a grafika határkövei. Költészet ez, betű nélkül..." (Zolnay László) De Móser Zoltán nemcsak a köveket és tájakat figyeli, hanem az emberi arcokat is. És mi van csodálatosabb a földön, mint az emberi arc! A mai széttört világban, a széttört – absztrakt – művészet korában, amikor a képzőművészet már nem jelenít meg emberarcokat, legfeljebb csak emberi monstrumok arcroncsait, milyen megnyugtató a misztériumra rányitó Móser Zoltán Földnek arca c. csodálatos fotóalbuma (Kráter 1990), amely mintegy két évtized terméséből válogatott képeket: parasztok életét, de főleg öregasszonyok arcát jelenítik meg e „látomások". Az első ihletet A. Frénaud francia költő Parasztok c. hosszú éneke adta, amelyet a művész egész életműve fölé helyez értelmezési kulcsként. Most pedig Móser Zoltán vall magáról röviden egy kiállítása elé írt bemutatkozó szöveggel („Engedelmet kérek"); utána közöljük Kodály-tanulmányát. (Sz.F.) „Engedelmet kérek" A csöndes tenger, a néma Néni, a szótlan Crucifix és a többiek Persze, hogy a többi a lényeges, mert fontos ez a Néni, de még fontosabb az összes többi néni és bácsi, anyóka és apóka: fontos a Crucifix a tongereni (belga), de a többi is, a limoges-i corpusok és az útszéliek is, Kolozs megyétől Göcsejig, és fontos a tengerek csöndje, némasága, a „véges végtelen". Vagyis fontos az összes fotó, amit eddig csináltam, aminek nagyobbik részét a fiókok negatívja őrzi, vagy megszerkesztve, albumként a kiadóra és megjelenésre várva. E hosszúra sikeredett bevezető mondatok után nyilván arról kell szólnom, hogy hogyan is kezdődött. Ha jól emlékszem, az akarással; azzal, hogy ha egyszer lesz gépem, én is fogok előhívni, mint az a falumbeli ferences atya, akinél először láttam előhívást és nagyítást. De erre sokáig kellett várnom, az érettségiig, amikor kaptam egy kis gépet. Már az első tekercsen voltak ígéretes próbálkozások. Aztán sokáig semmi. Egyszer otthon, a határt járva, „felfedeztem" a fákat, hogy azután azokat fényképezzem öt évig, és semmi mást. Aztán egyszer, egy jászsági faluban lefényképeztem egy idős anyókát: ez volt az első portrém. Attól kezdve az emberi arc fontos volt számomra. (Ezekből több album össze is állt.) Illyés Gyula lefényképezése után pedig tudatosan kerestem az írókat és költőket, határon innen és határon túl. Nagy anyag gyűlt össze ezekből is. (Annyi, hogy csak négy kötetben férnének el.) De ez már az egyetem elvégzése után volt. Akkor jártam Közép-Ázsiában is, ami – utólag vált tudatossá – átformálta alakuló világomat, látásomat. Ugyancsak ezt mondhatom el Erdélyről, ahová 1968 óta rendszeresen járok, de nemcsak a magyarok lakta vidéket, embereket fényképeztem, hanem a románságot is. Ez elsősorban Bartóknak köszönhető, no meg Kodálynak, akiknek útján végighaladva bejártam a történelmi Magyarországot. Ehhez még társult a kezdet kezdetén a magyar középkor visszaálmodásának – és lefényképezésének – vágya, ami szintén nagy és messzi utakra csábított. Az utaknál maradva, amelyek sokáig vonzottak, talán nem véletlen, hogy az első kis albumom címe is ez volt: Vannak utak. A fotózás mellett számos esszét, tanulmányt írtam, elsősorban a magyar népköltészetről, a középkorról, a magyar irodalom több témájáról. Magamról még annyit: Bicskén élek, egy budapesti kollégiumban dolgozom. 46 éves vagyok. Ezek a képek azt mutatnák be (s nekem azt mutatnák meg), amit eddig csináltam. Ezért is mondanám leltárnak, pontosabban félig kész leltárnak. Mindez talán bemutatkozásként elegendő volna itt, e képek mellett. De ha netán ezek a sorok csörögnek, zajosan – illetlenül – csattognak, ha kérkedésről tanúskodnak, akkor – a képen látható kisfiúval – „engedelmet kérek".
Móser Zoltán: 110 ÉVVEL EZELŐTT SZÜLETETT KODÁLY ZOLTÁN „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében.'' (Bartók Béla) „Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpített, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is. Igen sokrétű érzés ez: egyrészt gyermeki, nagy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai, féltő, óvó, nevelő. " (Kodály Zoltán) Szomorúan válogattam a kéziratok között: sem népdalgyűjtő, sem zeneesztéta nem vagyok, mégis életemből közel 10 évet arra fordítottam, hogy Kodály (és Bartók) nyomában haladva, bejárjam a történelmi Magyarország távoli vidékeit. Ezekből először néhány tudósítás született, majd amikor felsejlett egy könyv lehetősége, akkor elhatároztam, hogy nekiülök, és végrehajtom ezt a „tettet". Hitet és erőt az adott, hogy akkor született Anna leányunk, akinek címezve, Levelek Annának címen alakult ki meg egy Kodályról szóló művelődéstörténeti esszéfüzér. Hála a szegedi Kincskereső szerkesztőinek, ebből két sorozat akkor meg is jelenhetett. Azután sokáig semmi. Majd 10 évvel ezelőtt az irodalmi folyóiratok kértek egy-egy írást. S most is hasonló a helyzet: a Forrás, a Tiszatáj és a Hitel készül közölni egy-egy részt. Ettől függetlenül csak-csak szomorú vagyok, hisz a „gyermekemet", a kész könyvet nem látta senki, pedig több mint 10 éve nyomdakész. Vagyis képekkel, kottákkal és lektori jelentéssel együtt kiadóra várt és vár – de mindhiába. Úgy tűnik most már, hogy többi társával együtt végleg a fiókban marad. Ezért esett jól, hogy a Távlatok szerkesztősége Kodály Zoltán születésének 110. évfordulóján, a Mester előtti tisztelgésből egy részt megjelentet a gyermekeknek szánt könyvecskémből. Mesében és fényben A Háry Jánosról Sok gondolkodás után választottam ki a fenti címet, mert az elmúlt évben többet is feljegyeztem magamnak. Ilyen volt többek között a Szekszárdon születtem ..., amit többen úgy folytatnának, hogy „színésznőt szerettem ...", miként ezt a Szekszárdon született Babits Mihály verséből megtanultuk. De ez a cím jelentené azt is, hogy én is ott születtem, bár ennél több „élményem" nincs is a városról, hacsak a főtéren álló és sokat látott Garay-szobor és Garay János személye nem sorolandó ide. Ő szintén Szekszárdon született 1812-ben: az 1840-es évek derekán írt versei, elbeszélő költeményei közül való Az obsitos. E költemény – amely egy leszerelt, nagyokat mondó katona történetét, visszaemlékezéseit tartalmazza – hangjában, hangulatában a népmesékre emlékeztet. Hárman valának együtt, a
potrohos bíró, Ott ültek, iddogáltak
vecsernye óta már, S volt is miért e nagy zaj,
ez éljen-háború, Most is kezébe kapván az
öblös meszelyest, „Mihelyt Háry megszólal, »kezdődik a mese« – nyilatkozta Kodály 1926-ban, a bemutató előtt. Ez a kulcsa a darab Háryjának, akiben Garay elmúlhatatlan obsitosa is megvan, de több annál. Sokkal több, mint jóízű genre-alak, mint egy magyar miles gloriosus [hetvenkedő katona: Plautus vígjátékának címe és főhőse]: ő maga az életre kelt magyar meseteremtő fantázia. Nem hazudik: mesét teremt; költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál." 1962-ben pedig, a francia rádió részére tett hasonló, összefoglaló nyilatkozatában a Háry hősét az európai irodalom többi, ismert alakjával veti össze: „Háry öreg katona, de nem szabad összetéveszteni a miles gloriosus ismert típusával, aki nem olyan hőstettekről regél, melyeket sohasem vitt véghez. Szintúgy nem azonos Münchhausen báróval, sem pedig M. de Crac-kal. Olyan dolgokról beszél, amelyek valószínűek, de egyáltalán nem lehetetlenek. Elmondja – és ez látható is a színpadon –, hogy foglyul ejtette a nagy Napóleont. Ez nem igaz – de ismert történelmi tény, hogy a schmalkaldeninek nevezett háború folyamán, a XVI. században, a magyar huszárok elfogták a nagy választófejedelmet. Az efféle esetek hagyománya elevenen megmarad a nép emlékezetében, elvegyülve a népmesék egy s más alakjával, erős emberekével, akik kivételes erejükkel csodát művelnek. Ez az a nézőpont, melyből helyesen ítélhetni és értékelhetni Háry alakját és egész környezetét. Tudvalevő, hogy Mária Lujza feleségül ment Neipperg grófhoz. Ezt Ebelasztin báróvá formálta át a népi képzelet, egyben épségben tartva azt az igazságot, hogy Mária Lujza nem maradt holtig hű Napóleonhoz. Nos, a darabban maga Háry teszi egymásba a jövendő házasok kezét, miután a maga részéről elutasította a Mária Lujzával való házasságot, megőrizve hűségét paraszti jegyeséhez. Így keveredik a történelmi valóság és a népi képzelet megbonthatatlan egységgé a legendában, mely igazabb, mint a történelem." Mese, valóság, történelem és . .. – ilyen címen is törtem a fejem, épp a fenti idézet elolvasása után, ahol a főhangsúly az „és"-re került volna, mert ez sejteti, hogy itt másról (is) szó lesz. Sőt az is lehet, hogy a három pont után épp az ellenkezőjét állítjuk majd annak, amiről a cím – az „és" előtti felsorolás – szól. De mindenképpen jelzi, hogy itt a mese és a valóság vegyületéről van szó. Karácsony Sándor A magyar észjárás című könyvében (1939) külön fejezetben szól a Háry Jánosról, ő is a valóságra kérdez rá, és a mesével válaszol: „Ha meg a valóságos életben soha nincs másképp, mire való a mese? A magyar mesélő ... a »messziről jött ember« [közmondás: A messziről jött ember akármit mondhat], az obsitos. Sőt igazában nem is egyedül, hanem hites tanújával! »Kend is ott vót, hát nem emlékszik?«" Ezt példázza, szimbolizálja – és ezzel már távolodik a mesétől egy kicsit – Karácsony Sándor szerint Háry János alakja. Nem is annyira Garay obsitosa, hanem Paulini-Harsányi-Kodály színjátéka. A történetből (meséből) leszűrt magyarázatot, következtetést röviden így foglalja össze: „Háry János közlegényből emelkedik generálissá, s nem talál ebben semmi különöset vagy hihetetlent. Bejáratos lesz a Burgba, de hát hogyisne, tett már az udvarnak jó szolgálatokat. A császárné úgy beszélget vele, mint a faluban a nemzetes asszony a jóemberével. Közli vele az intimitásokat, s elfogadja tőle, amit kommendál. Ahogy kitör a háború, megtéteti Jánost az urával kapitánynak ezzel az indokkal: miért ne ismerőst küldenénk inkább, ne idegent? Ezek persze mind vágyálmok, ám híven tükrözik a magyar ember eszejárásának ide vonatkozó tételét: nincs így, de így kellene lennie." Szabolcsi Bence zenetörténész, Kodály első tanítványainak egyike írja Kodályról szóló vallomásában, hogy egyszer látta táncolni is Mesterét és Tanárát. Egy augusztusi éjszakán, 1924-ben, a salzburgi dómtéren rögtönzött, csodálatos délceg verbunkost járt: mintha már a „Háry János" egyik jelenetét rögtönözte volna. A tánchoz én dúdoltam a kísérőzenét, Boka András híres „Száz ember verbunkos"-át. Fölidézhetnénk az említett verbunkost is (a verbunkos egy 18. századi felkelés idejéből való; címe azt jelenti, hogy első előadásakor, az első napon mindjárt száz ember csapott fel katonának), de inkább az időpontra gondoljunk, és arra: lehetséges, elképzelhető, hogy Kodály fejében akkor már a Háry terve járhatott. Ugyanis a Háryval kapcsolatos első emlék, egy újsághír ebből az évből származik. A magyar sajtót 1924 februárjában bejárta az a hír, hogy Paulini Béla és Harsányi Zsolt népszínművet ír Garay János Obsitosából, Háry János címen a Nemzeti Színháznak. Azt már Bauer János kalauzából tudjuk, hogy a következő év márciusában a két szerző fölolvasta Kodálynak a Háry szövegkönyvét, amelyet a következő megosztásban dolgoztak ki: Paulini, aki akkor már jónevű újságíró, kabarészerző volt, alakította ki a cselekmény koncepcióját, megtervezte az egyes jeleneteket; Harsányi Zsolt a dialógusok versbe szedéséért és a dalszövegek írásáért volt a felelős. Ez a feladat, mivel Kodály a nép- és műköltészetből vette a dalok anyagát, végül szükségtelenné vált. Időközben az is eldőlt, hogy a Háryt nem a Nemzeti Színház, hanem az Opera mutatja be, s erről a sajtó is hírt adott 1925. július 14-én; a darabot aztán a következő évben, 1926. október 16-án mutatták be Palló Imrével a főszerepben. (Palló Imre így vallott: „Én Háry Jánost sohasem éreztem – sohasem játszottam – hazugnak; nagy tettekre hivatott, igaz embernek tartom.") De talán még ekkor sem készült volna el Kodály, ha nincs Radnai Miklós, az Opera újonnan kinevezett igazgatója, aki állandóan sürgette és kérte a mű partitúráját, ő mondta, de a levelek is tanúsítják, hogy „egy mimóza érzékenységével s egy tetű kitartásával kikönyörögtem, kicigánykodtam, s végül kigyötörtem a három szerzőből a kész művet". Igaz, ez a kész mű akkor csak „ideiglenes" volt, mert a bemutató után még sokat – sokszor – változott. A bemutatott darab szövegkönyvének, a partitúrának első oldalán rövid, egyszavas ajánlást találunk: „Örzsének". Örzse, azaz Sándor Emma, Kodály első felesége volt. „Ezzel az ajánlással lépett be Örzse az énekes színpad irigyelt hősei közé, mert Bánk Bán Melindája, a Kékszakáll Juditja és a Háry Örzséje muzsikából született, fénnyel koronázott női alakok, a legszebbek, akiket magyar zene-költő valaha is teremtett" – mondta a daljáték rendezője, Nádasdy Kálmán, maga is Kodály híve és tanítványa. A darab meghatározása a szövegkönyv szerint: Daljáték öt felvonásban elő- és utójátékkal. A teljes cím: Háry János kalandozása Nagyabonytól a Burg váráig. E címet azért hangsúlyozzuk most itt külön, mert sorra véve a tervezett címeket egy hasonlóra gondoltunk mi is: Hadikfalvától Nyitráig. Ez pedig nem Háry János, hanem Kodály Zoltán kalandját, kalandozásait jelenti, vagyis a fáradságos népdalgyűjtéseket. De a fáradság jutalmát is. Mert a Háryban megszólaló dalok alapján a művet az addig bejárt vidékek kis tükrének is mondhatnók, és mint ilyen a történelmi Magyarország dalokba foglalt képe volna. Csupán felsorolásszerűen próbálkozzunk meg egy leltárkészítéssel, csoportosítván és felsorolván az elhangzó dalok lelőhelyeit:
Hadikfalva (Bukovina) Nagyszalonta (Bihar) Nyírvaja (Szabolcs) Komárváros (Zala) Kemenessömjén (Vas) Bakonybél (Veszprém) Kötcse (Somogy) – Vikár Béla Bolhás (Somogy) Balatonlelle (Somogy) Érd (Fejér) – Kodályné Sándor Emma Felsőiregh (Tolna) – Bartók Béla Gyermely (Komárom) Páty (Pest)
Zsigárd (Pozsony)
Szalóc (Gömör) Három oszlop – három távoli vidék. Az első, mivel a bukovinai székelyekről tudjuk, hogy Csíkból valók (1764-ben, a madéfalvi veszedelem után menekültek át Moldvába), így a tőlük származó népdalok (összesen három) képviselik a székelységet. A második oszlop az Alföldet (Szabolcs és Bihar) és a Dunántúlt mutatja, a harmadik terület, ahol Kodály legelőször, és azután még sokszor járt gyűjtőúton, a Felvidék: Nyitra környéke, Garam-mente és Gömör. De, jól látni, ez a három csoport nincs valahogy egyensúlyban! Hisz Erdélyben 1910 óta többször is járt Kodály, és nem is akármilyen anyaggal tért vissza. (Illetve tértek vissza, mert először Bartókkal együtt voltak, később is mindig összehasonlították a „begyűjtött termést". 1921-ben pedig együtt jelentetik meg az Erdélyi népdalokat.) Felmerül hát a kérdés: miért csak ennyit, miért csak három bukovinai népdalt dolgozott fel a Háryban? Ezen gondolkodva jutott eszünkbe, hogy talán itt és akkor, a válogatás közben született meg benne egy másik ötlet, egy másik terv, amiről nem szólt akkor, és aminek megvalósításakor kimondottan a székely, az erdélyi anyagra támaszkodik majd. S ha ez igaz – feltételesen mondjuk! –, akkor egy külön csomagba kerülnek az erdélyi népdalok, népballadák és e csomagra, mappára azt a címet írta, hogy Székelyfonó. A sok népdal közül emeljünk most egyet, amelyet én azért szeretek különösen, mert eredetiben is hallottam jó tíz évvel ezelőtt Béden, és ez akkor váratlan s igen nagy élmény volt. Az A jó lovas katonának kezdetű népdalról van szó, amely a Háry egyik leglátványosabb jelenete: a bécsi Burgban táncot, verbunkost járó magyar huszárok tánca és éneke, és amelyet mi az iskolai énekeskönyvek anyagából ismerünk. A jó lovas katonának de jól
vagyon dolga. Így énekelték Kodálynak a zsérei asszonyok 1911-ben. De ugyanott az 50 esztendős Elgyütt József „Száztalléros katonáról" mondott éneket. De nem is ez, hanem a parlandó éneke, amit én is hallottam jó fél évszázad múlva, tűnik különösnek, szépnek: olyan, mint egy lassú folyóvíz, mint egy lassú, méltóságteljes tánc: Száz tallíros katonának de jó
vagyon dolga, Ha a dallamra figyelsz, és összehasonlítod a Háryból ismert verbunkossal, akkor látod, hogy ez Kodály „csinálmánya": ő ugyanis augmentáltan (a hangok eredeti tartamát, értékét kétszeresére vagy háromszorosára növelve) alkalmazta, vagyis kiszélesítette a dallamot, és így szabta a verbunkos tánchoz, és így ismerjük most már mi is. Ugyanakkor – bizonyára a régi irodalmi tanulmányból – emlékezett Amadé László (1703–1764) egyik népszerű alkotására, vagy inkább fordítva: a gyűjtött ének eszébe jutatta A szép fényes katonának kezdetű Amade-verset. Mert ennek a folklorizált szövegváltozatát találta meg Kodály a Zoboralján. Mivel ott csak egy strófával tudták, a szöveget a vers folytatásával egészítette ki. Vagyis amit a Háryból ismerünk, az a nép, a katonatiszt Amadé László és a népdalgyűjtő (a bölcsész és zeneszerző) Kodály együttes alkotása! „Kezdődik a mese, mihelyst megszólal Háry" – mondta Kodály az elején közölt vallomásában. Csakhogy Háry nem mese, és ezért nem is kezdtünk annak elmondásához. Akkor mi? Nádasdy Kálmán tömör összefoglalója segít ebben: nem a meghatározásban, hanem az elhelyezésben. „A Háry sokértelmű színpadi mű – írja –, valóban hármas rétegezettségű szimbólumépület: mert szó szerinti jelentésén – egy fantasztikus kalandsorozat elbeszélésén – kívül van egy történeti, azaz életrajzi és politikai jelentősége, s emögött egy harmadik titkos jelentése, amely már az emberi természetről szól." Másutt, ugyancsak a lényegre figyelve, így határozza meg a Háry hármas jelentőségét: „... először is teljesítette a korparancsot. Vagyis – hic et nunc – csak itt Magyarországon és csak épp akkor, a maga elrendelt idejében születhetett. Másodszor, a Háryt erős gyökerű tőre, a magyar népzenébe ojtották. És bár a gyökér régi volt, de még nagyon is élő. Éppen ezért fejlődhetett a növény bátran és pompázatosan. Harmadszor pedig: Hárynak fontos rendeltetése van!" – Fontos mondandója, tesszük hozzá, fontos példázata, és ha így igaz, akkor nincsenek időhatárai: bárhol, bármikor elmondható, még ha nagyon is ide és a kor Magyarországához tapad. Így érthető, hogy nagyon is kíváncsiak voltunk egy nem magyar szakember véleményére: a világhírű angol zenetudós, Edward J. Dent professzor, Kodály lelkes híve, aki 1938-ban eljött a mű szegedi bemutatójára. Felkészülten, méghozzá a mű zongora kivonatával érkezett. Úgy is mondhatnánk, hogy a hóna alatt szorongatta a Háry lényegét, esszenciáját. Ennek az ismeretében mondta, mondhatta az előadás rendezőjenek a következőket: „Jól vigyázzanak; ez a daljáték: enigma, azaz rejtvény. A Háry nemcsak tréfa, szatíra, mese, hanem mélyebb értelem is. És ráadásul: mindez együtt egyszerre. Gondolati polifónia: hallgatni könnyű, megérteni nehéz!" E gondolat igazához aligha tudunk több kiegészítést fűzni. Legföljebb csak annyit, hogy a fenti írásban nem megértetni akartuk, megfejteni mindenáron a rejtvényt, hanem a megértést elősegíteni. Mert tudjuk, ezt mindenkinek magának kell elvégeznie, tehát ez a munka – a könnyebb? a nehezebb? – Rád vár! Annyi azonban már kiderült az eddigiekből, hogy a megfejtés, a felfejtés lehetséges útja a magyar népdal és a magyar nép történetén keresztül vezet. Ebben segít tehát Kodály és Örzse és Johannes Háry „igaz" története.
Dékány Endre HEINRICH BÖLL – VALLOMÁSAI ÉS KORTÁRSAI TÜKRÉBEN 75 éve, 1917. dec. 21-én született H. Böll – 1985. júl. 16. Századunk egyik legkiemelkedőbb s legnagyobb írójára emlékezem most, aki költő volt. Szellemét kívánom megszólaltatni, s nem életrajzát vázolni. Voltaképpen vallomástöredéket akarok csak föleleveníteni a vele készült interjúkból, írásban fönnmaradt nyilatkozataiból, kortársainak, kritikusainak kiragadott véleményeiből – s közben bennem is visszhangzik az az erős és nemes élmény, amelyet írásainak, gondolatainak izzása keltett föl bennem. Meggyőződésem, hogy Böll nemcsak ragyogó író volt, hanem szellemiségének, gondolatvilágának éles és kritikus kisugárzása, az igazsághoz való rendíthetetlen hűsége valamilyen formában hatékony motiválója korszerű világlátásunknak. A helyenként felvillantott Pilinszky-párhuzam pedig kísérlet és fölhívás egy párhuzamos megközelítésre, két tükör szembeállítása – a két kortárs gondolatrendszerének egymásra vetítésére. Ennek a gondolatnak fényében idézem Pilinszky imáját (1979): „Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, céltudatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve, és Mozartnak Mozart." „Az a kívánság, az a vágy, hogy megismerjenek bennünket, másik világba vezet" – hangzik föl egy bölli válasz. „Voltaképpen mindnyájan tudjuk – ha nem ismerjük is el –, hogy nem vagyunk itthon itt a földön, hogy nem vagyunk itt egészen otthon. Hogy még valahová máshová is tartozunk" – mondja Böll Karl-Joseph Kuschelnek egy interjúban, amely könyv formájában is megjelent, és Böll-lel együtt 12 neves, de különböző vallási beállítottságú író nyilatkozatait tartalmazza a vallással kapcsolatban (Miért nem érezzük egészen otthon magunkat ezen a földön? = Weil wir uns auf dieser Erde nicht ganz zu Hause fühlen? München – Zürich, 1985, Piper V.) Újabb fényt vetnek Böll magatartására azok a mondatok, melyek a hivatalos egyháznak és képviselőinek megnyilatkozásai. „Ne aludjatok, – ne aludjatok, – a földön nincs béke" – hangzott el az Avilai Szt. Teréz szavait idéző intelem Böll temetésén. És hogy mennyire nem volt béke ennek a csodálatos kortársnak 67 éve alatt – 1917. dec. 21. és 1985. júl. 16. között –, megvilágítja a kölni érsekség 1985. július 18-án kelt nyilatkozata. „Heinrich Böll július 19-én a bornheim-merteni Szent Márton Egyházközségben egyházi temetésben részesül. Köztudott, hogy Heinrich Böll kilépett a katolikus egyházból. A kölni érsekség általános helynöksége mégis úgy látja, hogy megvannak a megtérésnek az egyházjog által az egyházi temetéshez megkövetelt jelei. Heinrich Böll halála előtt megkérte egy pap barátját, hogy egyházilag temesse el. Ez a pap a szent kenetet is kiszolgáltatta neki." – Ez a barát a temetésen ezeket mondotta: „Heinrich Böll hozzánk tartozott, hozzánk tartozik. Kell erről többet mondani? .. . Jézus Krisztusban sohasem kételkedett, ő nem hagyja el őt a halálban. Ezek az én vigasztaló szavaim. Kedves hallgatóim, akik velem együtt Böll, az ember és a szerző barátai közé tartoznak: ő mindnyájunkat elkötelezett" – mondta Herbert Falken plébános és művész, Böll barátja. Majd a könyörgések-ben: „Kérjük Istent, hogy vegye föl magához Böllt, az embert jóakaratával és kudarcával, intő szavával és tévedéseivel, életerejével és súlyos betegségével. .. Könyörgünk a hitért, a Lélektől sugallt éber létért, spiritualitásért, jámborságért, az egyházban és azon kívül elhangzó prófétai szavak meghallásáért." Íme Böll, aki úgy tudta fölmutatni a múltat és jelent, hogy szavai próféciaként gyúlnak föl napról napra előttünk. Ha kritikusait meghallgatjuk, még teljesebbé és egyértelműbbé válik a kép. „Korunkban, a mi térségünkben ő példás keresztény volt. Egyébként pontosan az a jó, kiváló katolikus volt, akinek kisgyermekkorától számított, és a katolikus temetésig meg is maradt. Megtagadta az egyházi adó fizetését, és az összeget eljutatta egy szegény dél-amerikai egyházmegyének" – írta Walter Dirks az Orientierung-ban. Majd folytatja Hanne-Renate Laurien a Weltbild-ben: „Sohasem szűnt meg olyan egyházban reménykedni, amely azt valósítja meg, amit ő Krisztus követésének képzelt el. Amint azokkal a kis emberekkel foglalkozott, akik szenvedéseikbe szinte szerelmesek voltak, úgy mélyedt bele ő is mindig abba a sebbe, amit az jelentett számára, hogy az egyház nem tökéletes." Ortodoxiáját hangsúlyozza Manfred Plate is a Christ in der Gegenwart-ban: „Böll hívő katolikus volt, de az egyházat mint intézményt nem tudta felfogni. Azért állt hadilábon az egyházzal, mert nem túl keveset, hanem túl sokat várt tőle". S hogy a vallomásfolyamatot teljessé tegyük, még további tanúságtételeket kell megszívlelnünk. Vilme Sturm az Orientierung-ban ezt jegyezte meg: „Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, hogy számára a családért, a feleségéért, a gyermekeiért, az unokáiért érzett felelősség volt a legfontosabb. .. Innen vette a »gyöngédség« fogalmát, amely olyan fontos volt számára, hogy a »gyöngédség teológiáját« sürgette." Magatartását, de írói stílusát is jellemzi Plate megemlékezése a Christ in der Gegenwart-ban: „Lényét szarkazmusa ellenére a jóság jellemezte. Erős oldala volt a gyengeség, a passió, a szenvedés. Böllben megvolt a képesség, hogy azonosuljon azokkal, akiket a hegyi beszéd »szegényeknek« nevez... [Anarchistáknak nevezte Bernd Balzer, mert] a gonoszat mindenekelőtt a rendszerekben, az intézményekben, a hivatalos tényezőkben, az embernek az ember fölötti uralmában fedezte fel... Ezt a bizalmatlanságot mindenféle intézménnyel szemben Böll bizonyára osztja a történeti Jézussal – és ez nehézséget okoz annak az intézménynek, amely Jézus tanítását és életét állítja igehirdetése középpontjába". Mi lesz hát a neve Böllnek annál az asztalnál, amely mellett 1985. július 16-án helyet foglalt? És: meg tudja-e találni ezt a teljes nevet, akár egy könyvtárnyi irodalom? Mert mi még csak tükörben látunk, tükrökben, amelyekben – vallomásokban és művei tükrében – föl-fölvillan egy-egy vonás, kelta-germán perszonalitásának neveltetése és a korszellem hatása alatt kialakult vonásai. 1972-ben kapta meg a Nobel-díjat, 1976-ban pedig az adófizetés megtagadása miatt keletkezett viták nyomán kilépett az egyház testületéből – de nem testéből. Barátai szerint élete utolsó éveiben mélyen csalódott volt. Ez lehetséges, de nem bizonyított. Észrevette, hogy a világ – és az egyház is – egyre inkább utat téveszt, vezetőiből hiányzik a belátás és az emberiesség, erőtlen a jézusi szellem, amelyet minden írásában, azok mélyén, vagy nyíltan megfogalmazva, hirdetett. K.-J. Kuschel kérdezte Egy bohóc nézetei c, írásának egy párbeszédére célozva. Böll írja itt: „A katolikusok idegesítenek, mert nem tisztességesek. És a protestánsok? Azok tönkretesznek a lelkiismeret-furdalásukkal. És az ateisták? Azok meg untatnak, mert mindig Istenről beszélnek." A kérdés: „Csupán a szereplő szövege ez a mondat,... vagy H. Böllnek, az embernek élménye rejlik mögötte?" A feleletet érdemes megfigyelni, mert Böll alkotásainak és stílusművészetének megértéséhez segít hozzá: „Mindenekelőtt a szereplő szövege, mint minden a regényben, és nemcsak ebben a regényben. Természetesen ebben a regényben is én vagyok az apa, az anya, a testvér. Én vagyok a funkcionárius is. Az ilyen párbeszédekben a látott, hallott, magamba szívott valóság szólal meg. Olyan folyamatokról van szó, amelyek esetleg nem tudatosak, és nem is tudatosíthatók. Morzsák . . . tapasztalati értékük van . . . túloznak. El kell túloznunk a dolgokat, hogy ábrázolhassuk azokat". Ez a néhány mondat csaknem egész ars poeticáját elárulja. E gondolatok folytatásaként olvassuk az idézett műben: „. . . a katolikus értelmiségi miliőről szerzett, részben nagyon keserű tapasztalatokról van szó. . . Az idézett mondatok egy szatirikus részletből valók. A szatíra pedig túlzás, semmi több." És most forduljunk a Pilinszky-párhuzam felé, akiről – verseiről – ezt írja angol fordítója, Teo Hughes: „A versek elsősorban Istenhez való folyamodások, de olyan Istenhez, aki mintha nem is létezne, (ld. a Rejtőzködő Isten Lucien Goldmannál)... aki egészen más, mint amit a dogmatikus kereszténység valaha is elképzelt. A távollét és a hiánytulajdonságok Istene ő, aki nem ad semmiféle vigaszt. Olyan Isten, akinek temetésében benne vannak a haláltáborok és a modern fizika is. De van ennek az Istennek mégis mindenhatósága: ő az Igazság!" Böll ezt az igazságot a humánum iránti elkötelezettségben és feltétlen hűségben élte meg, mutatta föl és valósította irodalmi remekművé is. Olyan igazságot szolgált, amely a szemérmes, meleg, erős szeretethez vezet. Pilinszkynek és Böllnek egyaránt egyik alapélménye a háború és annak értelmetlensége. Ez késztette Böllt és a Gruppe 47 többi íróit is arra, hogy a pusztulás képei előtt a „Trümmerliteratur", a „romirodalom" zérópontjáról elindulva tabula rasát csináljanak, és a „Kahlschlagsperiode", az „irtásirodalom" éveiben leszámoljanak minden hamis és hazug illúzióval, minden fölöslegessel a szemléletben és az alkotásban egyaránt, és kemény küzdelmekben kötelezzék el magukat a sallangmentes, szikár, a valóságot hűséges tisztasággal feltáró művészi és emberi felfogásnak. Figyelemre méltó és még feldolgozatlan a párhuzam Pilinszky indító élményei, alkotói hitvallása – és Böll alkotói vonásai között. Pilinszky így vall: „Az írásnak van egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik: engem ez érdekel igazából .. . Hiszek abban, ha az ember engedi beszélni a világot, akkor ott nagy baj nem lehet. . . Ha írok, tollamat akkor is ez a most megismert igénytelenség vezeti, amelynek valójában még nincs (vagy már nincs) szüksége semmiféle kifejezésre." A művészi objektumnak ez az objektivitása, a dolgok direkt és hiteles ábrázolása, lényegre törekvő megszólaltatása figyelhető meg Böll műveiben, állásfoglalásaiban is. Ezen az úton lett ő a „nemzet lelkiismerete", támadások célpontja, a meg nem értés állandó küzdelmeiben és keserűségében elcsigázott próféta, akinek szeméből már-már a segélykérés és a kétségbeesés érzése árad. („. . .szeméből, mint gazdátlan ág, / kicsüng a pusztuló világ" – Pilinszky: Késő kegyelem.) Pilinszky gondolatvilága és Böll hűsége, a mindenhez való szolidaritás tűnőben lévő szemléletmódja fölidézi Claudel megállapítását: „A világon semmi sincs hiába, semmi, aminek üdvösségünkhöz ne volna köze". Pilinszky ezt így fogalmazza meg: „Egy helyzetnek, egy emberi szituációnak való megfelelés mindenkor a legdöntőbb... Ezt hűségnek mondjuk. Belső hűségnek, helyzetünkhöz való hűségnek." S ez a hűség vezet el az üdvösséghez is, Jézus útjának hűségéhez, a művészetben pedig a kommunikáció problémájához: hűséges szolidaritás az emberi megértéssel. Korunk kereszténységének problémája Pilinszky szerint „nem Isten léte, hanem jelenléte". Az, amit Pál az athéni beszédben így fogalmaz meg: „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk". Böll műveiből sugárzik ennek e jelenléthiánynak élménye és fájdalma. Ezért támad keserű szavakkal, szatirikus gúnnyal azokra, akiknek hivatása lenne az Epifániát és az Inkarnációt napról napra hirdetni és megvalósítani, s helyette elfödik azt a hatalom, az önelégültség, a képmutatás felelőtlen, következményeiben katasztrofális korabeli gyakorlatával. „Hitem szerint minden művészet vallásos fogantatású. . . A művészet a bűnbeeséssel megszakadt inkarnációs folyamat küzdelmes folytatására, korrekciójára, kiteljesítésére tett kísérlet. . . A művészet mintha ennek az elveszett megtestesülésnek lenne méterről méterre való visszahódítása" – vallja Pilinszky. Ha Böllt szemléljük, az embert és az írót, a mélyben ez a korrekciós folyamat fedezhető fel, ez a küzdelem azért, ami elveszett vagy veszendő. Regényeiben, minden megnyilatkozásában magára veszi a világot, annak legterhesebb gondjait, a szegényeket és a testi-lelki megsebzettekét, hogy rehabilitálja és inkarnálja őket abba az értékrendbe, a világnak abba az isteni hierarchiájába, ahol nevüket megtalálhatják és megtarthatják. Én megoldásban nem hiszek. Én megváltásban hiszek, de akkor ugyanaz történik továbbra is, ami eddig történt és történik. Elviselni kell tudni a dolgokat, nem megváltoztatni. Tulajdonképpen a művész is ezt csinálja". Ez a Pilinszky idézi Simone Weilt: „Tér és idő keresztjére vagyunk mi feszítve, emberek." Ezen a kereszten függött Heinrich Böll is, akinek spirituális arculatát igyekeztem emlékezetünkbe idézni, testvérül s például szívünkbe vésni. A végső szót, hogy mi lesz az ő neve annál a bizonyos asztalnál, Isten fogja kimondani.
Szabó Ferenc: OLVASÓNAPLÓ (Szabó Magda 75 éves) – Véletlenül éppen akkor nyitottam ki a televíziót, amikor Szabó Magda beszélt: hosszú interjúban elmondta életét. Hitvallás is volt vallomása, pl. amikor a „test feltámadása" hitágazatra utalt férje halála kapcsán. Nemcsak most, az ünnepi alkalomkor (pl. amikor az írószövetség székházában köszöntöttük), hanem regényeiben, más írásaiban is sokat vallott önmagáról, őseiről, családjáról, pályájáról. Szabó Magda témája: élete. Még akkor is, ha mitológiai jelmezekbe öltözteti szereplőit. Egészen világos az önéletrajzi vonatkozása az Ókút-ban, a gyermekkori emlékek pontos felidézésében. Szabó Magda videózik: gondosan filmre veszi az udvart, a gömbölyű és tarka kavicsokat, amelyekkel hajdan játszott: „A kavics gömbölyű volt, tarka, drágakőnek tűnt gyermekszememnek, a pocsolya meg a maga a végtelenség; az ég, de vízben, vízből, felhő, de csak a képe, a ház vagy akár én magam, igazán és mégsem igazán." – Ez az igazi Szabó Magda. Minden írása realista, de „tündéri realizmus" ez; a valóság és annak égi mása. Főleg az ilyen elemző, felnagyító, a látásból látomássá szublimált megfigyeléseket és leírásokat szeretem – regényeiben. Tanulmányai sokszor iskolásak: a tanárnő elemez egy írót, egy művet. Túl analitikus és aprólékos. Így legutolsó kötetében (A félistenek szomorúsága) a „Színképelemzés" cím alá sorolt műelemzések. Dehát ez is Szabó Magda, hiszen tanár is volt. – Több nagy versében viszont tud tömöríteni, elkerüli a terjengősséget. Tudod-e még az utat, merre
jöttünk? S látod-e már, mint köti néma
szájjal, (Látod-e már) A háború alatt, a nehéz politikai viszonyok között a kálvinista a predestinációban szinte vak végzetet lát: Valaha kinevettem vagy kárhozat. Születésem
előtt? (Könyörgés) Szabó Magda fiatalkori verseit a szókimondás, a tiltakozás és a szenvedélyes belső izzás jellemzi. Az Újhold köre a háború után soraiba fogadta. A Nyugat negyedik nemzedéke (Mándy, Pilinszky, Rába, Lengyel Balázs . . .) ígéretes „műhelynek" indult. De aztán jött a Lukács György-féle kritika és a berzenkedő hatalom diktátuma, s itt is, mint a magyar kultúra annyi területén, az ígéretes tavaszt szinte elpusztította a fagy. Mindenesetre Szabó Magda írói tevékenysége – sok nehézség ellenére is – kibontakozott. Külföldön előbb értékelték, mint itthon. (Annakidején Őz c. regényét először Párizsban franciául olvastam.) De ez már az irodalomtörténethez tartozik. Most, 75. születésnapján szeretettel köszöntöm az írónőt, aki jelenkori irodalmunk egyik fő büszkesége. Ad multos annos! (Czigány György – a magyar kultúra őrtornyában) Csak néhány év óta ismerjük egymást személyesen, de „régi jóbarátok" vagyunk. Ezért is nehéz Róla írnom most, amikor novelláskötetét (Mozarttal vacsorázok) és verseskötetét (Három gyertya) oly kedvesen dedikálta. Mintegy négy évtizede figyeli a magyar kultúra, a zene, a képzőművészet és a költészet-irodalom életét. Számos nagysággal „vacsoravendégi" kapcsolatban áll; tudna pletykálni is, de nagyon diszkrét; nem szereti azokat, akik pl. Bartók kapcsán a „zenetörténet magánügyét" firtatják. „Zenéjéhez aligha vezet zenén kívül út." Ez nagyon igaz, és áll a költészetre, minden művészetre. Nem szeretem azokat, akik előre gyártott (akár „katolikus", akár „marxista") ideológiával közelítik meg a művészetet, irodalmat. A zenéhez, sajnos, nem értek, bár szeretem a nagy zenét és a népdalokat is, Bartók és Kodály gyűjtéseit. Czigány György mindig szakavatott vezető ezen a téren. A képzőművészetben is észreveszi a költészetet és a lírai látomást, ami nélkül nincs festészet. – Verseit olvasva – óhatatlanul – költőként figyelem, gyakran csodálom, néha értetlenül csóválom a fejem: én ennyire maradi lenek, ennyire távol a „modern"-től? ... Van, amikor meg ezt mondom: no, e vers szerzőségét szívesen vállalnám. (Homályban és fényességben, Mögöttem Euridiké, Capriccio Capriból, Fények a vízen, meg a régebbi Augusztus tárgyai, hogy csak párat említsek.) – Verset írni? Erre reflektál a kis kötet elején. „Hisz a költészet hatalmában? Reménykedik? Nem hisz, nem remél. Csakhogy a létrejött versek fütyülnek az ő reménytelenségére. A legkétségbeesettebb műalkotás is reményt mond. Hitet a minőségben, a hiteles szó titokzatos lehetőségében."
Dékány Endre A KÉSZ: MINDEN TÉREN
MUNKÁBAN Evangéliumi szellemű és tartalmú szolgálat a spiritualitás, a kultúra értelmiségre háruló tevékenységének minden területén, a feladatok és eredmények továbbsugárzása és segítése a társadalom megújítására a kor eszközeivel, a hagyományokat értékelve s továbbfejlesztve, helyesen megválasztott módszerek és tervek segítségével – íme, ez a folyamat irányítja a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének munkáját, törekvéseit. Gyakorlatát állandóan ellenőrzi és jobbítani igyekszik, figyelemmel van a kor igényeire és kihívásaira, egyezteti az örökkévalóság és az aktualitás követelményeit. Működésének helyességét igazolja a rohamos fejlődés – 25-től 39 felé tart a vidéki tagszervezetek száma, s szinte hétről hétre alakulnak újak. Nap mint nap csatlakoznak a szövetséghez kiváló tudósok, művészek, szakemberek, mert átérzik a missziós küldetést, az idők roppant feszültségét, s felelősnek, igaznak érzik a szövetség munkáját, célját. A KÉSZ sok más, speciális irányultságú, de vele egyező szellemű szervezettel van kapcsolatban, az ökumené, a feladatok együttes megoldása, a keresztény szeretet és kölcsönös tisztelet jegyében. Tagságunk egy része közös, ez organikus kapcsolatokat segít elő. Mindazonáltal a KÉSZ nem akar „csúcsszervezet" lenni, de jól szervezett országos hálózatával s központi koordinációjával kész mindenkor, mindenütt segítséget nyújtani. Ínséges és veszélyekkel terhes napjainkban, megújuló, erősödő keresztényellenes tendenciákkal fenyegető jövő előtt ez a krisztusi egység föltétlen követelmény. A szövetség Budapesten 17 munkacsoportban, vidéki tagszervezeteinkben az igényeknek megfelelő munkamegosztásban működik. Vannak országos jellegű munkacsoportok is, pl. az egészségügyi – keresztény kórházakat, eü. és szociális intézményeket indító –, iskolaügyi – keresztény iskolákat alapító, alakulásukat segítő, sőt (pl. Baján) fenntartó, a tanárok előképzését segítő – munkacsoport, és a jogi és társadalomtudományi, amely kapcsolatot tart fenn, s tanácsot ad a kormányzati szerveknek éppúgy, mint a belső jogi problémák megoldásában, a felhívások, nyilatkozatok szakszerű megszövegezésében. Harcosan aktív tevékenységet fejt ki a környezetvédelmi munkacsoport, a Down munkaközösség s (gyógyító-tanácsadó szolgálatával, az V. ker. Sas u. 26. sz. alatti Szt. Adalbert gyógynövénypatikájával, betéti társaság formájában) a gyógynövény-munkacsoport. Mindezek csak példák, de nem kiemelések akarnak lenni, egy résnyi pillantás a szervezetre. Nagy szakértelemmel és magas funkcionális igényekkel épült két kiállítótermünkben (Bp. XI. Előpatak u. 35., Adalbertinum) októberben nyílt meg XXXIII. képzőművészeti kiállításunk, s ezt fogják követni újabbak. Miért fontosak ezek? – kérdezhetné valaki. Azért, mert a művészi szép – ha igazán az – a jót és az igazat is sugallja, nevel, fölhív, elmélyít. Mindig arra törekedtünk, hogy a megnyitók ünnepi alkalmak legyenek; azokon kiváló művészek, művészettörténészek, tudósok és a szép zene nagyszámú közönséget vonzanak, és ébresztenek fel igényesebb életszemléletre, a keresztény értékek újrafelfedezésére. Élmények gazdag áradását érezzük, midőn ezekre gondolunk. Idéznem kell itt Nemeskürty Istvánnak Mohácsi Regős Ferenc kiállítását megnyitó beszédéből a következő gondolatot: „. . . a keresztény hit, cselekvés és érzés alapja majdnem előírásszerűen az öröm. . . De hiszen az Evangélium is öröm! Valahol azt mondja Pál apostol, majdnem kötelezően írja elő: Tudjatok örülni! Nem keresztény, aki nem tud örülni, és nem tud gyönyörködni abban, amiben gyönyörködni kell és lehet. . . Ilyen örömérzetet kelt bennünk az ábrázolt és kiállított művek szépsége... ez az, amit velünk mindig el akarnak felejttetni." Így, amikor felzendült a szó Raksányi Gellért, Kubik Anna és Bőzsöny Ferenc ajkán Tóth Sándor művészi átívelő szövegével, s az ének Budai Ilona hangján, Máriát, az ünnep középponját dicsérte lelkünk... Azóta már megnyílt 33.-ként Török Ferenc Ybl-díjas építész kiállítása, s a KÉSZ a szépség és öröm, az áldozat és a missziós hivatás jegyében készül a 3. évezredre. Folyóirataink – Jel, Aranyág – s a Jel-könyvek sorozata, íróink, költőink sorra megjelenő művei, tagjainknak az életben megjelenő tanúságtétele mind e szolgálatban állnak, amint két alapítványunk, a „Szt. Erzsébet" és a „Segítő Mária". Szövetségünk a közéletet figyelve aktuális kérdésekben képviseli az egyház, az erkölcsi törvények követelményeit, vitaesteket rendez vezető politikusoknak és a szakma legkiválóbb képviselőinek részvételével, a rádió és a sajtó jelenlétében. Állásfoglalásait nyilatkozatokban, felhívásokban, röplapokon teszi közzé. Figyelmet fordít az ifjúságra, van ilyen irányú munkaközössége és egy örökségből származó üdülőháza – elsősorban gyermekek és szüleik, külföldi csereüdültetések céljaira Tihanyban. Nov. 1-én adtuk át első ízben újonnan alapított kitüntető plakettünket, Miletics Katalin Janka alkotását a szövetség nagy jótevőjének és tiszteletbeli tagjának, Jáki Szaniszló Templeton-díjas houstoni bencés egyetemi tanárnak, aki ezen alkalommal a Genezis 1, fejezetének problémáit fejtegette, nagy ösztönzést adva a kutató gondolatnak, a helyes szentírás-értelmezésnek. Szerteágazó, de szervezett munkáról, vidéki szervezeteink önálló törekvéseiről alig adhat ízelítőt ez a néhány sor, mégis példázza: van és lesz keresztény, magyar élet, újjászületés, Európának is példát szolgáltatható elindulás a harmadik keresztény évezred felé. Most tekintetünket Európára azért is függesztjük – hogy jobban ismerjük magunkat, ezeréves európaiságunkat...
VALLÁSI-KULTURÁLIS HÍREK Vatikán: II. János Pál pápa 1992. okt. 31-én a Pápai Tudományos Akadémia tagjaihoz intézett beszédében rehabilitálta az 1633-ban elítélt Galileit. Az általa 1979-ben létrehozott különleges bizottság egy évtized során megvizsgálta a per aktáit. A vizsgálat eredményeit Poupard bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsa elnöke foglalta össze ugyanazon a kihallgatáson. A végkövetkeztetés ez volt: a per valamennyi szereplőjét – kivétel nélkül – jóhiszeműnek kell tekinteni. A csillagászati kérdésekben még bizonytalanság uralkodott (akkor még nem tudták perdöntően igazolni a kopernikuszi rendszert), az exegézisben pedig mind Galilei, mind teológus ellenfelei tévedtek, amikor a tudományos világképet akarták a szentíráshoz igazítani (konkordizmus), jóllehet – ezt ma már világosan látjuk – a két igazság-megismerés módszere különböző. A tudománynak a maga illetékességi körén belül megvan a jogos függetlensége. Galilei azonban – ezt a pápa is megállapította – éleslátóbb volt a szentírás-értelmezésben, mint egyes teológusok: világosan látta, hogy az írás üdvösségünkre vonatkozó üzenetet, nem pedig természettudományos ismereteket közöl. Nyugat-Magyarország és Burgenland: Faludi Ferenc halálának 200. évfordulóján, 1979-ben Vas megyében és Burgenlandban több megemlékezésre, ünnepségre került sor: Szombathelyen, Kőszegen, Németújvárott, Rohoncon és Felsőőrön jeles előadók bemutatták a költő-író életét és irodalmi tevékenységét, most októberben pedig a Szegények Orvosa Körmendért Alapítvány és a Városi Könyvtár rendezett kiállítás Körmenden a Városi Könyvtárban. A kiállítást okt. 29-én nyitották meg irodalmi est keretében. Gyürki László kanonok-plébános Faludi Ferenc őseiről, szüleiről, körmendi kapcsolatairól szólt. A költő édesapja itt vásárolta birtokait, itt volt házuk; bár Ferenc a közeli Németújváron született, itt töltötte gyermekkorát. Körmenden élt a jezsuita húga, Klára, családjával, továbbá Imre öccse is. (Minderre több kiállított dokumentum emlékeztet számos képpel, irattal, régi nyomtatvánnyal illusztrálva Faludi mozgalmas életútját). Hargitai József, a Pedagógiai Intézet igazgatóhelyettese Faludi Ferenc költői, prózai és fordítói munkásságát ismertette, végül Dobri Mária, az Egyházmegyei Könyvtár könyvtárosa bemutatta a most megjelent Forgandó Szerentse c. kötetet, Faludi kéziratos verseinek hasonmás kiadását, amelyről könyvszemlénkben is megemlékezünk. – Hargitai József előadásában hangsúlyozta, hogy Körmendnek jobban kellene ápolnia nagy fia emlékezetét, legalább egy iskolát kellene elnevezni Faludi Ferencről. Róma: A Palazzo Falconieriben, a római Magyar Akadémián kiállítást rendeztek az egy évvel ezelőtt elhunyt Triznya Mátyás akvarellfestő (1922–1991) képeiből. Okt. 13-án este a megnyitón a festő özvegye, Szőnyi Zsuzsa és számos római magyar és más nemzetiségei látogató jelenlétében Szörényi László olaszországi magyar nagykövet nyitotta meg a kiállítást, és méltatta Triznya Mátyás művét. Így következtetett: „Úgy hiszem, hogy Triznya Mátyás képeit nézve nemcsak az ábrázolt tárgyak halhatatlan mulandóságát, hanem a művész nem múló halhatatlanságát is megérezhetjük." Hibaigazítások a 7. számhoz 451. oldal 1. bekezdés, 7-8. sor: megismerkedtem 317. oldal, 7. sor: 1959. augusztus 8-án hunyt el.
DOKUMENTUM Somfai Béla AZ AMERIKAI PÜSPÖKI KAR PÁSZTORLEVELE A BÉKÉRŐL A nyolcvanas évek a „hidegháború" kiéleződésével kezdődtek, és annak lezárásával fejeződtek be. Ehhez a nyugati oldalon a stratégiai fegyverzet modernizálása adta meg a lökést, a keleti oldalon pedig a szocialista rendszer gazdasági és ideológiai összeomlásának belátásából kirobbant gorbacsovi politika. Brian Hehir véleménye szerint a fejleményekhez jelentősen hozzájárult a háború és béke kérdésének „demokratizálódása" is.1 Az évtized kezdetétől a korábban titkos nukleáris stratégia részleteiben is egyre kiszélesedő nyilvános nemzetközi vita tárgyává vált. A világ többszörös elpusztítására teremtett lehetőség egyre meggyőzőbben bizonyította azt, hogy az emberiség öngyilkosságával egyértelmű atomháború félelmével nem lehet a békét tartósan biztosítani. Ez a meggyőződés stratégiailag nem várt nyomást gyakorolt a nyugati politikai vezetésre, és lényegesen felgyorsította a nukleáris fegyverkezési verseny csökkentésére tett nemzetközi igyekezetet. A vita gazdag irodalmat hozott létre, amelynek egyik fontos témája az elrettentés stratégiájának erkölcsi kiértékelése volt. Az amerikai püspökök pásztorlevele több szempontból is jelentős terméke ennek. Előkészítésének módszere a püspöki hivatal testületi (kollegiális) gyakorlásának és a pasztorális tanítóhivatal megnyilatkozásának egy új formája. A körlevél szövegét „munkadokumentum" formájában széles körű" tanulmányozás és kritika céljából több változatban közrebocsátották. A második verzió egy vatikáni konzultáció témájává is vált. A körlevél végső szövege (a munkadokumentum harmadik verziója) a vatikáni kritikán kívül magába foglalta a helyi katolikus közösségek módosítási javaslatait is. A levél tanítása sikeres kísérlet az „igazságos háború" hagyományos tanának és a zsinat óta kialakult pacifista gondolkodásmódnak az összehangolására is. Az arányosság (proporcionalitás) elvére épült érvelése pedig a katolikus erkölcstan egy vitatott módszerének sikeres alkalmazására ad példát. A körlevél a keresztény hagyomány „igazságos háborúra" vonatkozó tanításából indul ki. Ez a „realista" hagyomány nem a háború megszüntetését, hanem annak elítélését, pusztító hatásának korlátozását és a hadviselés módszereinek emberibbé tételét tekinti a közvetlenül elérhető célnak. A modern háborúk tapasztalata alapján azonban az egyház napjainkban egyre inkább minden háború feltétel nélküli elítélését hangsúlyozza. Az igazságos háborúban való részvétel XII. Piusz szerint még erkölcsi kötelességként nehezedik a hívő keresztény lelkiismeretére, VI. Pál pápa az Egyesült Nemzetek közgyűlésen azonban megkülönböztetés nélkül minden háborút elítélt. Néhány évvel később a vatikáni zsinat a fegyverkezési verseny és a tömegpusztító fegyverek használatának kategorikus elítélésén kívül dicsérte azokat a keresztényeket is, „. . . akik lemondanak az erőszak használatáról, és jogaik védelmére olyan eszközökre szorítkoznak, amik csak a gyengébb félnek állnak rendelkezésére". A püspökkari körlevél a modern pápák tanításával fonódik össze, pacifizmusra vonatkozó álláspontja pedig a zsinat megállapítására épül. II. János Pál pápa maga is belekapcsolódott a kiszélesedő vitába, és sokat foglalkozott az erőszak használatának és a nukleáris fegyverek alkalmazásának kérdésével, valamint az elrettentés és a lefegyverzés stratégiájával. A püspökkari levél értelmezésének hátteréhez röviden össze kell foglalnunk a pápa tanítását, ő is az „igazságos háború" elvéből indul ki: „. . . az igazságosság alapvető követelménye nevében a népeknek joguk van arra, hogy az igazságtalan támadóval szemben megfelelően arányos eszközökkel magukat megvédjék." A keresztényeknek be kell látniuk, „... hogy ebben a világban az állandóan és tökéletesen békés emberi társadalom, sajnos, csak utópia. Ideológiák, melyek ennek könnyen elérhető lehetőséget állítják elénk, olyan reményre építenek, mely nem valósítható meg .. ."4 Sokkal több figyelmet szentelt azonban az erőszak elítélésének, mint az erőszakos eszközök megengedhető használatának. A Krisztusba vetett hitre és az apostoli küldetésre hivatkozva ismételten hangsúlyozta, hogy „... az erőszak rossz, az a problémák megoldásának elfogadhatatlan eszköze, az erőszak nem méltó az emberhez. Olyan hazugság, mely ellentmond a hit igazságának, az emberiség igazságának. Az erőszak elpusztítja azt, amit meg akarunk vele védeni: az emberek méltóságát, szabadságát és életét." Ezt a megállapítást egy évtizeddel később megismételte.6 A nukleáris elrettentésre vonatkozó álláspontját 1982-ben fogalmazta meg az Egyesült Nemzeteknek adott szózatában: „A jelenlegi helyzetben az erőegyensúlyra alapozott elrettentést erkölcsileg elfogadhatónak lehet tekinteni; noha ez nem önmagában vett cél, mégis egy olyan lépés, amely a fokozatos lefegyverkezés felé vezet." Ez a sokat vitatott megállapítása nem az erkölcsi igazolásra irányult, hanem azt a realista meggyőződést fejezte ki, hogy a béke biztosításának a fokozatos és kétoldalú leszerelés az egyetlen lehetséges eszköze. Amint a pápa a diplomatáknak tartott beszédében 1982-ben hangsúlyozta, „. . . a végső cél, amit soha nem szabad szem elől téveszteni, a teljes nukleáris lefegyverzés." Az amerikai püspökök körlevele is elismeri, hogy szorosan meghatározott feltételek mellett a háború lehetőségét, mint az igazság védelmének és a béke helyreállításának végső eszközét, nem lehet mindig elkerülni bűnnel terhelt világunkban. Ez ugyanis a nemzetek jogos önvédelmének végső eszköze. Pusztító hatását azonban a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kell. Az „igazságos háború" (jus ad bellum) jogának gyakorlásához megfelelő okra, a hadüzenet törvényes deklarációjára, valamint erkölcsileg elfogadható szándékra van szükség. Ez a szándék magában foglalja a béke mielőbbi megteremtését, és azt az igyekezetet, hogy az elérendő jó cél (az igazságos béke biztosítása) arányban van a kikerülhetetlen kár okozásával. A hadviselésnek igazságos módon kell történnie (jus in bellum). Ezt mindenekelőtt az arányosság elve és a hadat nem viselők megóvása biztosítja. Nemzetközileg elítélt fegyvereket nem szabad használni, és a hadműveletet az ellenség katonai erejének megtörésére kell korlátozni. Az általános elvek lefektetése után stratégiailag fontos kérdések erkölcsi kiértékelésével foglalkozik a körlevél. Az arányosság elve megköveteli, hogy elkerüljük a küzdelem intenzitásának növekedését és kiterjedésének veszélyét, amik a hadviselés modern módszereivel szorosan össze vannak kapcsolva. A mai fegyverekkel folytatott „totális háború", mely civilizációnk pusztulását okozná, „félelmetesen aránytalan válasz lenne még az igazságtalan támadás megtorlására is." A modern háborúban nemcsak a fegyverviselő katonák vesznek részt, hanem a polgári társadalom jelentős rétegei is. A „fegyvert nem viselők" sérthetetlenségének elvét tehát ennek a ténynek a fényében kell értelmezni. A katonai célpontok meghatározása sem egyszerű feladat. A háborús igyekezetbe közvetlenül be nem kapcsolódott személyek életének és polgári célpontoknak a direkt elpusztítása azonban nem engedhető meg. A körlevél külön elítéli a gyermekek, iskolák, kórházak, vagy a betegek, az öregek, valamint a nem katonai iparban vagy a mezőgazdaságban dolgozók direkt megtámadását.11 Ezek után a körlevél három lépésben elemzi a modern hadviselés, és specifikusan az atomfegyverek használatának különböző módját. A vatikáni zsinat tanítására hivatkozva mindenekelőtt a tömegpusztítás eszközeit ítéli el feltétel nélkül. Ezeket még ellenséges akció megtorlására sem szabad használni, még akkor sem, ha a támadás egész városokat elpusztított. „Jó lelkiismerettel a keresztény nem hajthat végre olyan parancsot, és nem követhet olyan eljárásmódot, mely a hadat nem viselők szándékos elpusztítására irányul."1' Önmagukban vett rossz eszközöket ugyanis semmiféle cél sem szentesíthet. Ez a tilalom azonban nem terjed ki az atomfegyverek használatának minden módjára, sem azok stratégiai alkalmazásának lehetőségére. A püspökök elismerik, hogy ezeknek a kérdéseknek az eldöntésében előre meg nem határozható esetleges szempontokat is figyelembe kell venni. A vatikáni zsinat és II. János Pál álláspontján túlhaladva, valamint az 1983 nyarán kiadott francia és német püspökkari nyilatkozatok álláspontjával ellentétben, a körlevél elítéli az atomfegyverek „első" használatának lehetőségét is: „Nem tudunk olyan előadódható helyzetre gondolni, amely erkölcsileg lehetővé tenné az atomfegyverek kezdetnek szánt, még legkorlátozottabb alkalmazását is."14 Ez a lépés ugyanis aránytalanul felfokozná az összecsapás intenzitását és az egész világra kiterjedő atomháború veszélyét. Az a feladatunk, hogy minden lehető eszközökkel megelőzzük az atomfegyverek használatát.1 Ez a megállapítás a nukleáris elrettentés stratégiájára vonatkozó elvi ítéletet is megfogalmazta. A kritikák véleménye szerint azonban ezt az ítéletet nem sikerült teljes összhangban tartaniok vizsgálatuk harmadik lépésével. Álláspontjuk sebezhetőségének elismerésével a püspökök arra a következtetésre jutnak, hogy a támadás visszariasztására elegendőnek látszik a rendelkezésre álló konvencionális katonai erő és az atomfegyverek megtorló jellegű, de korlátozott (taktikai) használata.1 Ez a keskenyre nyitott kapu is feltételezi azonban atomfegyverek használatának szándékát. Az eltérő álláspontok tudatában elismerik megállapításuk gyakorlati gyöngéit, és sürgetik a kérdés további tanulmányozását és a nyilvános vita folytatását. Az elrettentés erkölcsi elfogadhatóságának biztosítására kiindulópontként leszögezik, hogy nukleáris elrettentés nem alkalmas a béke tartós biztosítására. Ennek a ténynek a fényében az elrettentés stratégiáját világosan megfogalmazható irányelvek korlátozzák. Az elrettentéshez nincsen szükség az atomtámadással vagy a megelőző atomtámadással való fenyegetésre. Az atomfegyverkezésben az egyensúlyt, és nem technikai fölényt kell biztosítani. A végső cél a fokozatos nukleáris leszerelés legyen. A nukleáris fegyverzet fejlesztését ehhez a célhoz kell szabni. Ezért feltétlenül el kell kerülni olyan fegyverrendszerek kifejlesztését, melyek megváltoztatnák az egyensúlyt. Ki kell küszöbölni az atomfegyverek akcidentális bevezetésének lehetőségét, és meg kell akadályozni ezeknek a fegyvereknek a nemzetközi terjedését. Azok az új típusú fegyverek, amelyek az ellenség megtorló erejének semlegesítésére irányulnak, hosszabb lejáratban a megelőző atomtámadás veszélyét növelik. Hasonlóan aránytalan veszélyt okoz azoknak a fegyvereknek a fejlesztése is, melyeket nehéz a hagyományos atomfegyverektől megkülönböztetni. Ezt az elemzést a nukleáris lefegyverkezés meggyorsítását szolgáló jól átgondolt gyakorlati javaslatokkal fejezik be.17 Noha kétlik, hogy egy atomháborút előre megszabott keretek között lehet tartani, mégsem tanítják azt, hogy az atomfegyverek minden lehetséges használata önmagában vett rossz (intrinsece malum). Az elrettentés hatásosságának megőrzésére, ami a megelőző évtizedek törékeny békéjét biztosította, a püspökök megőriznek egy bizonyos fokú ambiguitást (kétértelműséget) ebben a kérdésben. Ez a szándékosan választott nem teljesen tisztázott álláspont a körlevél legtöbbet kritizált és legtámadhatóbb megállapítása, mely az igazságos háború elvének és a pacifista álláspontnak a védőit egyaránt kielégítetlenül hagyta. Álláspontjuk tisztázására a püspökök azt is hangsúlyozzák, hogy az atomfegyverek népes területeken történő korlátozott használata mindig aránytalan marad az okozott tömegirtással, még akkor is, ha a katonai helyzet azt megkívánná. „Noha az arányosság megítélésében a vélemények mindig eltérnek, kétségtelenül vannak olyan cselekedetek, melyek feltétlenül aránytalanok." Végső fokon a püspökök meg vannak győződve arról, hogy az atomháborút sem megnyerni, sem pedig előre megállapított korlátok között tartani nem lehet.18 Ezért nagyon kétlik, hogy ezek bármilyen feltétel mellett is az igazság és a béke megteremtésének megfelelően arányos eszközei lehetnének. Ennek a lehetőségnek a „bizonyítása azoknak a feladata, akik az atomfegyverek korlátozott használatának (gyakorlati) lehetőségét állítják." Az emberiségnek mind ez ideig nincsenek tapasztalatai ebben a végzetes veszélyt jelentő kérdésben.19 Az egyházi tanítás kivételt nem tűrő általános elveinek és a körülményekhez szabott prudenciális ítélet lehetőségeinek megkülönböztetése lényegében a körlevél második változatára kapott vatikáni kritika eredménye volt. Ezzel a püspökök biztosították a háború esetében a körülményektől függő konkrét elhatározás lehetőségét, és ugyanakkor megszabták a lelkiismeretbeli kötelesség határait is. Ennek a gyakorlati ítélet és az egyházi tanítás közötti határvonalnak az óvatos meghúzásával tanítóhivataluk hitelét és tekintélyét is biztosították. – Összehasonlítás céljából megemlítjük a francia püspökkar egy megállapítását, ők élesen megkülönböztették a fenyegetést a fegyverhasználattól, és feltették a kérdést: „Nem rossz-e azzal fenyegetőzni, amit rossz megtenni?" Véleményük szerint erre a kérdésre nem lehet egyértelmű igennel válaszolni, mert a fenyegetés és a fegyverhasználat erkölcsileg nem egyenlő értékű. Ebből feltehetően az következik, hogy erkölcsileg szabad olyasmivel fenyegetni, amit sohasem tehetünk meg; ez ugyanis a fenyegetés beváltásának szándékát nem foglalja magában. Az erkölcsileg rossz cselekedet végrehajtásának szándéka maga is rossznak számítana. A végrehajtás szándékának hiányában azonban a fenyegetés és az elrettentés elveszíti meggyőző erejét és értelmét. Mivel az amerikai püspökök nem zárták ki kategorikusan a nukleáris fegyverek használatának lehetőségét, álláspontjuk ambiguitásával megőrizték az elrettentésre építhető (törékeny) biztonságot, R. McCormick véleménye szerint.20 A körlevél az „igazságos háború" tanát és a keresztény pacifizmust is párhuzamba állítja. A pacifista magatartás teológiai történetének és a jelenlegi katolikus teológiai véleményeknek a rövid összefoglalásából arra a megállapításra jutnak a püspökök, hogy a pacifizmus és az igazságos háború teológiai alapjai „egyaránt megtalálhatók a keresztény teológiai hagyományban; mindkét álláspont hozzájárul ahhoz az egységes erkölcsi felfogáshoz, ami az emberi béke megvalósításához szükséges... A két felfogás kiegészíti... és az eltorzulástól megóvja egymást." Mindkét felfogás egyetért ugyanis azoknak a modern hadviselési módszereknek az elítélésében, melyeket nem lehet a totális háborútól megkülönböztetni. Befejezésül a püspökök hangsúlyozzák, hogy az atomfegyverekkel kapcsolatos kérdések nemcsak politikai és hadászati jellegűek, hanem alapvető erkölcsi jelentőségük is van. A világpolitika rossz irányban halad, mivel ezeknek a fegyvereknek a felhalmozása végeredményben a béke lehetőségét gyengíti. A szentatya szavait idézve hangsúlyozzák, hogy csak a háborúra vonatkozó álláspontunk radikális megváltoztatásával tudunk nemet mondani a nukleáris konfliktusnak, a fegyverkezési versenynek és az atomkorszak zsarolási lehetőségében rejlő erkölcsi veszélynek, „amely az emberiséget az állandó terror vagy a feltétel nélküli megadás elfogadhatatlan dilemmája elé állítja. A béke megteremtése nem esetleges lehetőség számunkra, hanem hitünk követelménye. Erre nem a történelmi pillanat adottságai késztetnek bennünket, hanem az Úr Jézus Krisztus. Béketeremtő feladatunk részleteit és kereteit nem egy politikai vagy ideológiai program szabja meg, hanem Krisztus Egyházának tanítása." A körlevél jelentőségét méltatva Ch. Curran kiemeli, hogy az eltérő álláspont lehetőségének elismerése nemcsak erre a körlevélre, hanem minden általános erkölcsi elv gyakorlati alkalmazására is vonatkozik. A körlevélnek szentelt általános figyelem Ratzinger bíborost arra a mostanáig is vitatott konklúzióra vezette, hogy a mandatum docendi, a tanításra való püspöki küldetés csak a megyéspüspöki hivatallal kapcsolódik, és nem a püspökkari konferenciával. A körlevél tanításának újdonságát David Hollenbach három pontban foglalta össze. Az igazságos háború tanának és a pacifizmusnak egymást kiegészítő szerepére sem a zsinati, sem pedig a pápai tanítás eddig nem figyelt fel. Ez a körlevél az atomfegyverek általános tilalmának első példája; megtiltja azoknak a települések elleni, és a támadást megelőző célú első használatát, és azt is kétli, hogy használatuk előre megállapított korlátok között tartható. Végül a körlevél az elrettentés stratégiájának erkölcsi kiértékelésében sokkal részletesebb ítéletet formál, mint bármilyen előző egyházi dokumentum. Elítéli a nukleáris hadakozásra épített stratégiát és minden olyan fegyverrendszer bevezetését, mely a lefegyverzést megnehezítené. Hollenbach véleménye szerint ezért az kétségtelenül teológiai fejlődést jelent, és profetikus hatással rendelkezik. Mindez nem jelenti azt, hogy a püspököknek sikerült minden problémát megoldaniuk. Ha feltételezzük az atomfegyverek bármilyen korlátolt használatának lehetőségét, a használat szándékát sem lehet kizárni. Következőleg az atomfegyverek használatára biztosított keskeny ajtó utat nyit a nukleáris konfliktus kiéleződésének lehetőségére is. René Coste ezért egy fontos különbségtétellel értelmezi a körlevél jelentőségét: Az elrettentés csak a kisebb rosszként fogadható el, és csakis addig, amíg konkrét tények bizonyítják, hogy ez a béke fenntartásának elengedhetetlenül szükséges eszköze. Meg kell különböztetni a fenyegetést és az atomfegyverek használatának tényleges szándékát. Az elrettentés hatásosságának legfontosabb feltétele az, hogy a szándék titokban maradjon.26 Jegyzetek ' B. Hehir, „Catholic Teaching on War and Peace: The Decade 1979-1989", in Ch. Curran (ed), Moral Theology, Challenges for the Future, Paulist Press, 1990, 355-357. old. National Conference of Catholic Bishops, The Challenge of Peace: God's Promise and Our Response, A Pastoral Lelter on War and Peace, NCCB, Washington 1983, VHI-103. old. A körlevelet kiértékelő tanulmányok értékes gyűjteménye található Judith A. Dwyer, S.S.J. kiadásában: The Catholic Bishops and Nuclear War, A Critique and Analysis of the Pastoral The Challenge of Peace, Georgetown University Press, 1984, VTÜ-107. old. 3 G.S. 78. 4 II. János Pál pápa, „Üzenet a Világbéke Napján", Origins, 11 (1982) 477,-old. 5 II. János Pál pápa, „Allokúció az írországi Droghedában", Origins, 9 (1979) 274. old. 6 II. János Pál „Üzenet fiataloknak az erőszakmentességről", Origins, 18 (1988) 253. old. Ez a meggyőződés a magyarázata annak, hogy a pápa a társadalmi igazságtalanság és elnyomás elleni küzdelemben az erőszakos és forradalmi eszközök használatát visszautasította, mondván, hogy rendszerint annak a szegények és az elnyomottak fizetik meg az árát. 7 II. János Pál pápa „Üzenet az Egyesült Nemzetek Lefegyverzésről Tartott Második Különleges Üléséhez", 8. paragrafus. 8 J. Finnis, J. Boyle, G. Grisez, Nuclear Deterrence, Morality, and Realism, NY. Oxford U. Press, 1987, 98. Ezek a szerzők kétségbe vonták ennek a konklúziónak erkölcsi megalapozottságát. 9 II. János Pál pápa, „Üzenet a diplomatákhoz", L'Osservatore Romano 1988. január 25. 10The Challenge of Peace, 103. "i. m. 108. „Isten és ember elleni bűntett minden olyan háborús cselekedet, amely városok vagy nagy területek lakosságának megkülönböztetés nélküli elpusztítására irányul", GS. 80. 13 GS., 149. 14GS., 150. 15GS., 152, 153. Ebben a kérdésben a francia és német püspökkari nyilatkozatok európai stratégiai helyzetből kiindulva eltérő álláspontot foglaltak el. Számukra a konvencionális fegyverekkel szemben a nukleáris fegyverek stratégiai használata adta meg a biztonságot, ezért vonakodtak a megelőző nukleáris támadás kifejezett elítéléséről és a konvencionális fegyverek használatának javaslásától is. A francia körlevél egyszerűen megjegyezte, hogy a francia stratégia az erősebb fél elrettentésére irányul. „Az elrettentés eszközeinek korlátozottságából következik, hogy a mi stratégiánk a városok elleni stratégiára épül, amit a zsinat minden fenntartás nélkül elítélt." cf. „Joint Pastoral Letter of the French Bishops", J. V. Schall (kiadó), Out of justice, Peace and Winning the Peace, San Francisco, Ignatius Press, 1984, 110. old. 17 I. m. 188-191. 18 I. m. 161, 19 I.m. 159. 20 Richard A. McCormick, „The Challenge of Peace", in his Notes on Moral Theology 1981 through 1984, 213. old. 21 I.m. 121. "I. m. 332-333. 23 Ch. Curran, „Metodologia morale della lettera pastorale dei vescovi americani su guerra e pace", Rivista di teologia morale, 15 (19S3) 487-498. old. 24 J. Ratzinger, Origins, 12 (1983) 691-95. old. A püspökkari konferenciák tanító szerepére vonatkozó kérdésekről lásd: Avery Dulles, S.J., „The Teaching Authority of Bishops' Conferences", America, 148 (1983) 453-55. old. 25 D. Hollenbach, S.J., „The Challenge of Peace in the Context of Recent Church Teachings", Catholics and Nuclear War. 3-15 old. 26 René Coste, S.J., „Le probléme éthique de la discussion nucléaire," Esprit et Vie 93 (1983) 513—28. old.
SZEMLE FALUDI FERENC A jezsuita költő és prózaíró Előző számunkban jeleztük, hogy 1992. okt. 1-én A. Acerbi apostoli nuncius megáldotta a jezsuiták pasaréti sajtóközpontját; a házat Faludi Ferenc jezsuita költőről és íróról neveztük el, aki a XVIII. században élt (1704-1779). Németh László mondotta Faludiról: „Ha az írókat nem műveik nagyságával mérnék, hanem azzal, hogy a nyelvben mit vittek végbe: Faludi Ferencnél aligha volna két-három nagyobb írónk." Weöres Sándor pedig leszögezte: Faludi költészete mindazt magába sűríti, amit a régi magyar irodalomból folytathatónak ítélt az utókor. Most két művet mutatunk be, Faludi összes prózai műveinek és verseinek egy-egy kiadványát. 1) Faludi Ferenc prózai művei, I—II kötet (Régi magyar prózai emlékek 8/1-2.), Akadémiai Kiadó, Bp. 1991. a két kötet 1171 oldal. – Sajtó alá rendezte, a szövegeket és jegyzeteket gondozta: Vörös Imre, a latin nyelvű szövegeket fordította és jegyzetekkel ellátta: Uray Piroska. 1978-ban már Szörényi László válogatásában és utószavával (Rónay György bevezetőjével) megjelent egy értékes kötet a „Magyar Tallózó" sorozatban: Téli éjszakák, Magvető, 464 oldal. Most Vörös Imre Faludi összes műveinek kritikai kiadását adja kezünkbe. Rövid bevezetésében vázolja Faludi életművét, és a kétkötetes kiadványról is rövid tájékoztatót nyújt. Toldy Ferenc 1853-as összkiadása óta Faludi prózai művei közül – egy drámától eltekintve – mindössze háromnak jelent meg újból a teljes szövege. A XX. század folyamán Faludi prózáját főképpen antológiákból ismerhette az olvasóközönség. A mostani új kiadvány jórészt Révai Miklós első kiadását követi, de a közlési módban a Régi magyar prózai emlékek sorozat köteteinek gyakorlatához igazodik. A kiadók nem vállalkoztak Faludi idegen nyelvekből átdolgozott műveinek az általa használt eredeti szövegekkel való szembesítésére. E feladat egy külön monográfia tárgya lehet. Vörös Imre szép munkája további kutatásokra serkentheti azokat, akik alaposabban fel akarják dolgozni Faludi életművét. 2) Forgandó szerentse címmel 1992-ben megjelent Faludi Ferenc kéziratos versesfüzetének hasonmás kiadása (kiadja: a Szombathelyi Egyházmegyei Könyvtár). Egy hozzátartozó nyomtatványban Konkoly István előszava után Dobri Mária és Kovács Mihály mutatja be a Faludi-versek kiadásainak történetét, és elemzi a jezsuita költő életművét. A Szombathelyi Egyházmegyei Könyvtár újabb kori kéziratos ritkaságai között előkelő helyet foglal el a nyolcadrét alakú, keménypapírba kötött füzet, amelynek hasonmását most kiadták. Faludi szép kézírással írt verseinek nagyobb részét tartalmazza. Dr. Sill Ferenc könyvtárigazgató, felelős kiadó a Vasi Szemlében már felidézte a jezsuita költő alakját halálának 210. évfordulója alkalmával, rávilágítva a megyéhez több szállal kötődő Faludi életművére. A Németújváron 1704-ben született Faludi gyermekéveit Körmenden töltötte. A kőszegi, majd a soproni jezsuita gimnáziumban tanult, és tanulmányainak befejezése után belépett a jezsuita rendbe, több évi pozsonyi, bécsi, gráci, római, nagyszombati tartózkodás után 1750-ben visszatért diákkora színhelyére, hogy a kőszegi kollégium rektora legyen. Utána még működött Pozsonyban, Pécsett, Nagyszombatban és ismét Pozsonyban; itt érte 1773-ban a jezsuita rend feloszlatása. Ekkor Rohoncra vonult vissza, ahol a szegényház papja-igazgatója volt, itt halt meg 1779. dec. 8-án. (Mindezt most ősszel a Körmendi Városi Könyvtárban egy szép kiállítás illusztrálta.) Faludi Ferenc írói és költői művének értékelését Révai Miklóstól Horváth Jánoson keresztül Szörényi Lászlóig több neves irodalomtörténész elvégezte, a mérleg mindig a legkedvezőbb volt. Horváth János szerint Faludi költői sikerének magyarázata az, hogy a régi és népnyelvi elemeket asszimiláló költő „csaknem azon a fokon áll már, amelyre az irodalmi népiesség csak virágkorában, Arany Jánossal érkezett el igazán". Horváth megmutatja, hogy Faludi „a hagyományos ízlés kétrendbeli követelményét elégítette ki egyszerre: hű maradt a megszokotthoz, sőt annak lényegét pregnánsabban képezte ki (innen régiséglátszata), de formailag felfrissítette". Idézzük még Rónay György előszavát a Szörényi László által készített Téli éjszakák c. Faludi-válogatás elejéről: „hangzatosság és erős szemléletesség jellemzi Faludi prózáját. [. . .] Csupa jókedv ez a stílus, és legtöbbször szárnyakat ad a lassúbb mozgású olasznak vagy nehézkesebb németnek. Aki írja, örömmel írja. Érezni, hogy élvezi a munkát: nem robotol vele, hanem gyönyörködik benne. [, . .] Ez a nyelvnek és ritmusának, hangzásának szépségét, lüktetését, táncát, dallamát, egyszóval valóban életét élvező öröm jellemzi – és tette nyilván oly kedveltté a tizennyolcadik század harmadik harmadában – verseit is. [. . .] Ha művei – talán az egy Szent ember kivételével – fordítások is: nem vaktában fordította, ami éppen kezébe került, hanem válogatva azt, amivel egyetértett, amit magáénak érzett. E munkáiból éppúgy, mint verseiből, egységes világszemlélet bontakozik ki: a keresztény humanizmus világnézete." Két könyv a vallásokról Gesztelyi Tamás (szerk.): Egyházak és vallások a mai Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 211 old. De Rosa, Giuseppe S.J.: Vallások, szekták és a kereszténység, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 238 old. A vallásüldözés korszaka után, még a szekularizáció csendes, de annál hatékonyabb vízmosása ellenére is a vallásosság újjászületését tapasztalhatjuk. Nemcsak a különféle keresztény egyházak igyekeznek újból életerős hajtásokat nevelni hazánkban, hanem más vallások és szekták is minél nagyobb élettérért küzdenek. A fiatalabb és a középkorú generáció viszont szinte teljes tanácstalansággal szemléli a vallások ekkora kavalkádját. Mindkét könyv – bár más megközelítésből – ebben próbál eligazítást, némi támpontot nyújtani. A Gesztelyi Tamás szerkesztésében napvilágot látott mű tulajdonképpen a TIT debreceni szervezetének keretében elhangzott előadássorozat némileg átdolgozott kiadása. A szerkesztő bevezető írása a vallásokról általában, valamint Bartha Elek tanulmánya a népi vallásosságról jó keretet adnak a magyarországi keresztény egyházak, a zsidó és a nem keresztény világvallások bemutatásához. A vallási paletta amúgy is gazdag színeit még az is élénkíti, hogy az egyes egyházakat, közösségeket, hitüket – minden bizonnyal – mélyen megélő szakemberek (teológus, hittanár, szerzetes, főrabbi, sejk-elnök stb.) ismertetik. Nem az adott vallás, ill. egyház történetére helyezik a hangsúlyt, hanem annak legfontosabb tanításait, a más vallásoktól megkülönböztető jegyeit, valamint röviden hazai helyzetét és szervezetét mutatják be gazdag képanyaggal kiegészítve. A könyv nagyszerűen teljesíti célját: bemutatja a hazánkban megtalálható vallásokat. Noha az egyes ismertetéseket a személyes hit és meggyőződés teszi életközelibbé, a könyv egésze az el nem kötelezett kívülálló szintjén marad. Nem így az olasz jezsuita műve, a Vallások, szekták és a kereszténység. Nagyszerű ellenpéldája annak a hozzáállásnak, amit Gesztelyi Tamás könyvének bevezetőjében olvashatunk. „Az a magatartás tehát, mely csak egy hitet tart igaznak, egy tőről fakad azzal, mely a másik hitét gúnyolja, nevetség tárgyává teszi vagy egyenesen üldözi. Ez, sajnos, egy vallás életéből sem maradt ki." Nem mintha De Rosa tagadná azokat a megpróbáltatásokat, melyeket a nem keresztényeknek kellett elszenvedniük a keresztényektől, de nagyszerű példát ad arra, hogyan forduljon szeretettel, megértéssel és főleg nyitottsággal a keresztény – pontosabban a katolikus – hívő a másvallásúakhoz úgy, hogy közben saját hitének igazában és teljességében se kételkedjék. Giuseppe De Rosa könyve a La Civilta Cattolica c. folyóiratban megjelent tanulmánysorozatot gyűjti össze, hogy olyan eszközt nyújtson a katolikusoknak, amely segítségükre lehet a nem keresztény vallások és szekták képviselőivel történő találkozásban, a velük folytatott esetleges párbeszédben. Ez a cél határozza meg könyvének felépítését is. Nemcsak az egyes vallások tanítását adja elő részletesen és érthetően, hanem foglalkozik azok történelmi fejlődésével, a kereszténységgel való találkozásukkal is. Ez ugyanis nagymértékben meghatározza a párbeszéd lehetőségét, valamint annak irányát is. Az adott vallás vagy szekta egy hívének szemén keresztül ismerjük meg az általa vallott hit tanait, nemcsak a tudományos tárgyilagosság kedvéért, hanem a másik embert megillető tisztelet végett is, mert csak így érthetjük meg és fogadhatjuk el őt. Hasonlóképp a Gesztelyi Tamás által szerkesztett könyvhöz, az egyes vallásokat bemutató részt itt is egy-egy tanulmány nyitja és zárja. Ezek a tanulmányok azonban nem a tudós ismeretterjesztő el nem kötelezett szavai, hanem a katolikus szerző meggyőződésének nagyszerű kifejezései. Az első a kereszténységnek mint vallásnak abszolút és végleges jellegét mutatja be. A záró pedig azt, hogy Isten üdvözítő terve egyedül Jézus Krisztus által valósul meg. Így tehát De Rosa könyvében nemcsak élénk színű mozaikszemekből összerakott képet kapunk, mint Gesztelyiében, hanem a vallások tájképéhez térképet és iránytűt is találunk. Török Péter Pálos Antal S.J.: „Viharon, vészen út". Jezsuiták a szétszóratásban. (A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Anima Una/1. 1992.) „Jel lesz Ő, melynek ellene mondanak" – idézi a szerző az agg Simeon jóslatát, melyet Jézus bemutatásakor mondott a templomban. Jézus Társaságának alapítója, Loyolai Szt. Ignác is erre készítette föl csapatát, mert „a kereszten trónoló és onnan mindeneket magához vonzó király nem titkolja, hogy ha őt üldözik, tanítványait is üldözni fogják" .. . Meghagyja azt is, hogy „az ő ruháját és díszjeleit viseljék, tudniillik a gúnypalástot és a töviskoronát". P. Pálos, aki – tudomásom szerint – e viharos évek, az 1950-es szétszóratás utáni korszak egyik főszereplője volt, és mint jezsuita elöljáró hosszú éveket töltött a kommunisták börtöneiben, a magyar rendtartomány tagjainak üldöztetését, nehéz helytállását írja le – „élményszerűen''. Az első fejezetben vázolja a rendalapítást, majd a rend 1773-as feloszlatását, illetve az 1814-es újrakezdést, a magyar rendtartomány 1909-es megalakulását. (A szerző 1992-re ígéri P. Petruch S.J. történész bővebb, kétkötetes művének megjelenését, amely mindezt részletezi.) Csodálatos látni, hogyan tudott a Társaság tagjaiban és egészében annyiszor újjászületni, megújulni! Pedig hatalmas, katasztrófával fenyegető csapások érték a rendet, pl. 1773-ban, amikor a szabadkőművesek, ateista liberálisok és más sötét erők nyomására maga XIV. Kelemen pápa volt kénytelen föloszlatni a rendet, azt a lendületesen fejlődő, válogatott, remekül felkészített harcos gárdát, melynek akkor csak Magyarországon 932 tagja volt. . .! Ebben a tükörben és annak hátterében megjelennek az ember történetének főbb tényezői közül is azok, amelyek tanulságul szolgálhatnak azoknak, akikre az egyház vezetése úgy van rábízva, hogy azt a hívekkel együtt – mint Krisztus titokzatos Testének tagjaival – gyakorolják. Jézus Társasága minden időben átfogta az egész társadalmat. Nemcsak a vezető rétegre s az elitképzésre fordította erejét és figyelmét, hanem az összes néprétegek szociális és lelki-szellemi, sőt gazdasági fölemelkedését is okos szervezéssel segítette elő, mint tette azt P. Kerkai Jenő társaival, világi segítőivel együtt (KALOT, KALÁSZ, népfőiskolák stb.). Isten kegyelméből úgy mentek keresztül „viharon, vészen", börtönön és számtalan testi-lelki megpróbáltatáson, hogy – a szerző szerint – „közösségünk egyetlen tagjától sem hallottunk szemrehányást vagy zúgolódó szót, de annál többektől és annál többször olyan nyilatkozatokat, hogy a börtönben töltött időt életük legértékesebb idejének érezték és tartották. . ." Ebben a vázlatos történetben, annak 20 fejezetében viszonylag kevés szó esik egyénekről. Azokról találunk jelentést, akik Magyarország jelenlegi határain belül szenvedtek üldözést, börtönt stb. A „Függelék"-ben egészíti ki a történéseket a szerző s a könyv megírásában segítőtársa: 1. A könyvben előforduló idegen nyelvű szavak és kifejezések jegyzéke; 2. A dolgozat fontosabb időpontjainak jegyzéke; 3. Akik üldözést szenvedtek (a névsor nem teljes, a szereplők adatai is még kiegészítésre szorulnak!). A fedőlapon – mint az Anima Una sorozat többi kötetén is – Miletics Katalin Janka művésznő Szt. Ignác-plakettjének képe látható. Különösen megindító érzést kelt bennem – s bizonyára másokban is –, hogy életem folyamán sokakat ismerhettem a könyvben szereplők közül mint munkatárs is. Ezeket a csak egyes személyek közötti élményeket, még mások számára ismeretlen tényeket kár lenne elveszni hagyni. Jól kiegészíthetnék a Társaság legújabbkori történetének, a küzdelmes-dicsőséges korszaknak panorámáját. Dékány Endre Szabó Ferenc SJ: Zsoltárhangon (Róma – 1991) Nemrégiben húsvéti ajándékként Szabó Ferenc egy apró és gyönyörű köntösű kötetkéje került az asztalomra, melyben a mind elmélyültebb szellemi élményeit lírában mutatta fel, zsoltárfordítás-töredékeit és parafrázisait, az ószövetségi szövegek hatása nyomán született „válogatott és új verseit" foglalta csinos könyvbe és remek reprodukciók közé. A színes képek ókori zenészi és zeneszerszámok egyidejű képzőművészeti megjelenítéseiről készült felvételek – Kairó és Théba, Damaszkusz, London és Párizs (stb.) múzeumainak kincseiről. Szabó Ferenc bensőséges és gyönyörű nyelvű, modern értéket teremtően remek fordításai számomra kissé mégis szokatlanok, a „témában" talán túlzottan „orthológus" vagyok. Gyermekkorom óta belém ivódtak Marót Kelemen és Béza Tódor Szenczi Molnár Albert érdes magyar nyelvén zengő zsoltárai, az egykori genfi kántorok melódiái kiirthatatlanul. Bourgois Lajos és Dagues Péter, miként a kedvelt és híven megőrzött régi énekeskönyvemben írták, gyerekként betű szerint mondtam e neveket. Időnként az istentiszteleti pulpituson szolgáló „új énekeskönyvben" is zavartan keresgélem berögzült és e nemben legélőbb emlékeim. Most is felbuzog „a régi szöveg" (akár a bolyongó, akár a gönci prédikátoré), amikor a jelenkorú költő korszerű fordításában legkedveltebb zsoltáraim olvasgatom. „Atavizmusomból'' ki nem lábolhatok. „Szavad megköt mindörökké..." – mondhatnám a magyar prédikátorhoz szólva, de Szabó Ferenc az Úr szaváról írja ezt – ebben szívesen egyetérthetünk. A nyelv és a dallam itt bizony másodlagos. Ajánlásában a fordító beszámol a zsolozsmák mai átélésének „nehézségéiről". A modern hit és a „szövegek" értelmezésének nehéz kapcsolatáról az előírt „óraliturgiák" során. Az olykor ismétlődő „szellemi akrobatikáról", amit „a Dávid király lelki helyzetébe való transzponálás" egy mai ember tudatában teremt. Talán ezért simulnak könnyebben hozzám a Zsoltárok áttételesebb hatásából született „parafrázisok", a Szentírás ihletéséből fakadt eredeti versek. A Zsoltárhangon szép gyűjteményének olvasgatásával telt a húsvét és a nyárelő, hasonló öröm, amikor a kötetkét ismét és gyakran előveszem. Vannak a költővel szép számban közös szellemi élményeink (Jónás, Babits, Jób stb), és szívesen olvasom a jó barát lírai és személyes genezisét. „A végesség szomorúsága" eltölt engem is, hasonlóképpen „hervadó kis gyom"-nak látom magam. Ijedt gyönyörködéssel olvasom költőm De profundis-ait, sorokra visszatérőn a múló idő feletti meditáció lírai állomásait – egyidősek vagyunk. A tanulság számomra sem más – a halált a maga köznapibb módján szintúgy „próbálhatom". Szabó Ferenc első kezembe került könyve (Mai írók és gondolkodók — 1965), majd sorban a többiek, tudatomban állandó revelációk forrásai. Az „Adj nekem bölcsességet!. . ." óhaját mind többször imádkozom, mindinkább érezve a feltűnő hiányt. Az elmúltakért és kivált a rosszul múltakért naponként kérdem, önmagámtól – „ki a felelős?". Mindinkább nyilvánvalóbb (mint Oidipusz előtt), az ok és az okozat egyként magam vagyok. Így csak a „Hozzád tartozom" élménye nyújthat olykor némi vigasztalást. És persze irigykedem a fókuszban élő költőnek az enyémnél erősebb és jóval megalapozottabb hite, akár utazásainak sokszínű élményei okán. Babitsról és József Attiláról, Márairól és Nemes Nagy Ágnesről, Illyésről és Rilkéről, no meg másokról egyformán gondolkodunk. Hasonlóképpen Szent Ágostonról és Paul Valéryről, Jónásról és Jóbról, Pascalról („Jézus haláltusát vív a világ végezetéig" – mondta), Erdélyi Zsuzsanna, Pierre Emmanuel, Claudel és mások küldetéséről, szolgálatáról és művészetéről ugyanígy. Akár a kötetke végén magyar nyelven megidézett más „zsoltárparafrázis-írók" kitűnőségéről, akik nem kicsiny részben épp fordítójuk, tanulmányaiban elemzőjük révén lettek számomra ismerősökké, kedvenceim ma is. „Mire való az élet, ha fel nem áldozod?" – kérdezi olvasójától másokkal együtt Szabó Ferenc. Küldetéstudatra sarkall, és küldetést teljesít – szívesen forgatom zsoltáros lelkigyakorlatát. A tudós és költő „üzenetének" egy apró szelete-magja az új kötettel ismét egy másik tudatba ért. A megtisztelő eredmény az olvasó számára lehet győzelem. Bodri Ferenc Könyvjelző Dr. Szántó Konrád OFM: A kommunizmusnak sem sikerült. A magyar katolikus egyház története 1945–1991. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 1992, 127 oldal. – Örömmel üdvözöljük a kiváló egyháztörténész kis könyvét, amely vázlatosan összefoglalja a magyar katolikus egyház történetét 1945-től napjainkig. A szerző immáron szabadon szólhat (e kis könyv kiegészíti korábbi háromkötetes egyháztörténeti monográfiáját); találó és kritikai megjegyzéseket tesz. Pl. a Lékai-éráról, a „kis lépések" címkével jelzett egyházpolitikáról, vagy a Bulányi-ügyről, tehát rávilágít az elnyomó rendszer Egyházügyi Hivatalának taktikázására, fékező és bomlasztó tevékenységére. Kétségtelen, hogy nagyobb időbeli távolság szükséges ahhoz, hogy a szovjet megszállás utáni időszak egyháztörténeti eseményeit jobban dokumentáljuk és kiértékeljük. De Szántó Konrád máris jó támpontokat ad a munkához.
Klempa Károly és a keszthelyi premontrei gimnázium. METEM, Budapest, 1991, 165 oldal. Szerkesztette Uzsoki András. – Mintegy húsz szerző írását közli ez az „emlékkönyv" (a METEM, a Klempa Károly Emlékbizottság és a Keszthelyi Premontrei Öregdiákok Egyesülete kiadványa); megvilágítja Klempa Sándor Károly keszthelyi premontrei tanár, majd veszprémi apostoli kormányzó, végül c. püspök életművét, illetve a keszthelyi gimnázium működését. A Bencés Kiadótól szerkesztőségünkbe érkezett könyvek: – Grafl, W.: Szexualitás – házasság – egyház. 137 old. – Röviden azt mutatja be, hogy mit tanít az egyház a szexualitásról, házasságról, válásról, születésszabályozásról, abortuszról. A burgenlandi lelkipásztor megmutatja – nemcsak a tiltásokat, hanem – a szexualitás pozitív értékeit és jelentését az emberi élet és a társadalom számára. Csak egy kritikai megjegyzés: a Humanae vitae kezdetű körlevél bemutatása és az azt követő viták ismertetése után jó lett volna jelezni a tanítóhivatal későbbi állásfoglalásait, pl. II. János Pál pápa Familiaris consortio kezdetű buzdítását a születésszabályozásra vonatkozóan. (Az osztrák szerző írása 1975-ből való, tehát másfél évtizeddel ezelőtti helyzetet tükröz.) – Balducci, C: Sátánizmus és rockzene. (1992.) 319 old. A fiatalokat fenyegető veszélyekről. Szülőknek és nevelőknek jó útmutató. – Szennay András: A kereszt titka. Nagyheti elmélkedések, 1992, 198 old. A volt pannonhalmi főapát 18 éven át hirdette húsvét misztériumát a „szent három napra" Pannonhalmára sereglett híveknek. Ezeket az elmélkedéseket gyűjtötte össze ez a kis könyv, amely hitünk szívébe vezet be bennünket.
HALOTTAINK Horváth János tb. főesperes, ny. plébános, júl. 23-án; tem. Győrött júl. 29-én (88,66) Esztergályos István Liberát OFM testvér; tem. Budapesten júl. 29-én (78,60) Márk Mihály ny. plébános, júl. 26-án Győrött; tem. Győrött aug. 17-én (76,50) Németh István attalai plébános, júl. 26-án Nagyatádon; tem. Kaposváron júl. 31-én (42,17) P. Varga Géza Gusztáv OPraem, volt gödöllői gimnáziumi tanár, aug. 8-án Szentesen; tem. Gödöllőn aug. 19-én (72, 51,46) Horváth Ferenc ny. lelkész, aug. 15-án Komáromban; tem. Komáromban aug. 22-én (77,51) Adrián Vilmos ny. plébános, aug. 17-én Budapesten; tem. Győrsövényházán aug. 27-én (69,45) Dr. Kiss László c. apát, a Svetits Gimnázium ny. igazgatója, aug. 21-én Budapesten; tem. Debreceniben szept. 4-én (82,59) P. Balázs Sándor Alfonz OFM Conv aug. 21-én Szegeden; tem. Szegeden aug. 27-én (75,46) Bíró Gábor CM aug. 27-én; tem. Óbudán szept. 17-én (75,55,48) P. Tauszik II. József Alajos OPraem, a nagyváradi premontrei gimnázium utolsó igazgatója, szept. 21-én Nagyváradon; tem. Nagyváradon szept. 24-én (88) Németh Jenő c. esperes, plébános szept. 23-án Sümegen; tem. Sümegen okt. 1-én (84,50) Csirmaz Mihály ny. nyírlugosi plébános, okt. 1-én Nyíregyházán; tem. Nyíregyházán (64,33) P. Tarcza József Aurél OFM; tem. Budán okt. 7-én (74,55) Dr. Kovács György c. prépost, olvasókanonok, okt. 5-én Győrben; tem. Győrben okt. 13-án (81,57) Dr. Paál László c. kanonok, plébános, okt. 8-án; tem. Nyíregyházán okt. 15-én (81,55) Dr. Nagy József pápai kamarás, prépost, egyetemi magántanár, a pesti Szent Imre Kollégium volt igazgatója, okt. 8-án; tem. Pásztón okt. 16-án (82,58) Angyal Ernő c. esperes, pápasalamoni plébános, okt. 8-án; tem. Pápasalamonban okt. 16-án (70,45) Nyugodjanak Krisztus békéjében!
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Dr. Bálint József SJ, Vác, Rózsa F. u. 23, H-2600 – Bartók Béla, Budapest, Köbölkút u. 10, H-1118 – Dr. Benkő Antal SJ, Via dei Penitenzieri 20, I-00193 Roma – Csapody Tamás, Budapest, Ménesi út 12, H-1118 – Dékány Endre, Budapest, Mária tér 3, H-1015 – R.P. Giuseppe De Rosa SJ, Via di Porta Pinciana 1, I-00187 Roma – Dr. Gyürki László, Körmend, Petőfi tér 3, H-9900 – Dr. Harmath Károly OFM, Szeged, Mátyás tér 26, H-6725 – Ipacs Katalin, Programma Ungherese, Radio Vaticana, I-00120 Cittá del Vaticano – R.P. Joseph Joblin SJ, Piazza della Pilotta 4, 1-00187 Roma – Dr. Kocsis Imre, Eger, Foglár u. 6, H-3300 – Dr. Korzenszky Richárd OSB, Budapest, Szalay u. 10–14, H-1055 – R.P. Henri Madelin SJ, 42 rue de Grenelle, F-75343 Paris Cedex 07 – Most Rev. Attila Miklósházy SJ, 2661 Kingston Road, Scarborough ON, Canada MIM 1M3 – Móser Zoltán, Bicske, Gárdonyi u. 9, H-2060 – Pálos Antal SJ, Piliscsaba, Kálmán u. 3, H-2081 – R.P. Michele Simone SJ, Via di Porta Pinciana 1, I-00187 Roma – Rev. Béla Somfai SJ, 15 St. Mary St., Toronto ON, Canada M4Y 2R5 -R.P. Hugo Storni SJ, Via dei Penitenzieri 20, I-00193 Roma – Dr. Szabó Ferenc SJ, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026 – Török Péter SJ, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026 – Vertse Márta, Programma Ungherese, Radio Vaticana, I-00120 Cittá del Vaticano
Egyes szám ára 70 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1993-ra 400 forint, illetve 300 schilling, 35 német márka vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5 sz. számlára. Levelezési cím bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, H-6000 Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525; vagy pedig Távlatok, Budapest Sodrás u. 13, H-1026 Távlatok. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1993-ban megjelenik minden páros hónap (február, április, június, augusztus, október és december) végén. – A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának kiadványa. – Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. Kiadja a Jézus Szíve Népleányai Társasága KORDA könyvkereskedése. Felelős kiadó az üzlet vezetője. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. ISSN-HU: 1215-282x. A nyomdai megrendelés száma: 120230. Petőfi Nyomda Rt. Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató.
„A magyar egyháznak csak akkor lesz új tavasza, ha a keresztények képesek lesznek mély szeretetkapcsolatra lépni egymással és Krisztussal, valamint teljesen nyitottak maradnak a Szentlélek indítására. Az egység azonban ne legyen csupán a keresztények kiváltsága és igyekezete. Kedves magyarok! Arra van szükség, hogy mindannyian egyetértésre jussatok az igazi humanizmus olyan alapvető értékeiben, mint az igazság, az igazságosság, a szabadság, a kölcsönös tisztelet és szolidaritás. Olyan értékek ezek, amelyeknek gyökere a Jézus Krisztus megváltó kegyelme által felemelt és megerősített emberi természetben van." (II. János Pál pápa videoüzenete magyarországi látogatása előestéjén)
|