Távlatok / 5 - 1992. Tartalom
ÚJ EVANGELIZÁLÁS • Püspöki szinódus az evangelizálásról • Igehirdetés – hitoktatás • Quo vadis, magyar katolicizmus? • A feltámadás evangéliumának hirdetése • Hittantanítás az USA-ban • Taizé – Budapest • Száz éve született Mindszenty bíboros • Szabó Lőrinc és Vas István • Szinyei Merse Pál és Gaál István
Tanulmányi hét 93 Hibaigazítás 52 Szabó Ferenc: Evangelizálás ma Európában és Magyarországon 3 Dévény István: Korszerű igehirdetés 12 Tomka Miklós: Quo vadis, magyar katolicizmus? 19 Tomka Ferenc – Brückner Ákos Előd: Lelkipásztori tervezés és keresztségi lelkipásztorkodás 33 Mészáros István: Száz éve született Mindszenty bíboros 41 Ternyák Csaba: A feltámadás evangéliumának hirdetése 53 Keresztesné Várhelyi Ilona: Egyszavas üdvtörténet 58 Kereszty Rókus: Hittantanítás az Egyesült Államokban 60 „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!" 70 Blanckenstein Miklós: Ifjúság – jövő 74 Gaál István filmrendező vallomása 78 Szőnyi Zsuzsa: Két könyv a „Majális" festőjéről 84 Szabó Ferenc: Két költőnk – húsvét titka előtt 87 Szabó Ferenc: Európa új evangelizálása 94 Bálint Zsolt: Taizé – Budapest 99 Eisenbarth Krisztina: Találkozás önmagunkkal – a magunkra találás feltétele 104 Interjú Pálos Miklóssal 109 Kulturális mozaik 113 Az európai püspökök szinódusának zárónyilatkozata 115 A szinódus olasz B csoportjának összefoglaló jelentése 128 Vatikáni Rádió: Európa új evangelizálása 131 Szerkesztőség – Bajtai Zsigmond: Hittankönyvek – hitoktatás 133 Vatai László: Prédikációk és előadások (Békési I.) 140 Levelesládánkból 130,142 Halottaink 144
ÚJ EVANGELIZÁLÁS Az európai evangelizálással foglalkozó különleges püspöki szinódus, amelyet II. János Pál pápa mindjárt az 1989-es politikai fordulat után Velehrádban, Európa védőszentjének sírjánál jelentett be, nem váratlanul jelent meg, mint valamilyen sziklán nyílt virág. Szentatyánk egész pápai szolgálata során gyakran hangoztatta, hogy e földrész csakis keresztény gyökereinek felélesztésével találhatja meg önazonosságát és annyira keresett egységét. Egyesek ugyan „compostelai álom"-ról beszéltek II. János Pál elképzeléséről szólva, mintha a „restaurációt" kereső lengyel pápa a középkori „kereszténységet" akarná visszaállítani, ahol egyház és politikai hatalom összefonódott... Valójában azonban II. János Pál nagyon realista. 1982-ben Santiago de Compostelában ezeket mondotta: „Én, Róma püspöke és az egyetemes egyház pásztora, szeretettel teljes felhívást intézek hozzád, vén Európa: Találd meg újra önmagadat! Légy önmagad! Fedezd fel eredetedet! Éleszd fel gyökereidet! Éleszd fel azokat az igazi értékeket, amelyek dicsővé tették történelmedet, és jelenléted szolgáljon más földrészek javára! Építsd újjá lelki egységedet más vallások és az igazi szabadságjogok tiszteletben tartásával! Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!" A pápa tehát elsősorban lelki megújulásra szólítja fel a volt keresztény, de szekularizálódott Európát. Nem akarja visszakövetelni a hajdani pozíciókat, magyarázta a pápa ugyancsak Compostelában. „Az Egyház, miként a Szentszék és a katolikus közösség, szolgálni akar, hogy hozzájáruljon ama célok megvalósításához, amelyek igazi anyagi, kulturális és lelki jólétet hoznak a nemzeteknek. Ezért a Szentszék diplomáciai szinten is jelen van megfigyelői révén a különféle nem politikai szervezeteknél, és széles körű diplomáciai kapcsolatokat tart fenn az államokkal. (...) Mégis elsődlegesen az egyházi élet kibontakozását tartja szem előtt, hogy továbbra is a szolgálat és a szeretet tanúságtételével járuljon hozzá a földrész jelenlegi válságának megoldásához." A szentatya 1982-ben, amikor e szavakat mondotta, még nem láthatta előre a váratlan 1989-es közép-kelet-európai fordulatot. Magyarországi útja során viszont már az új európai helyzetet tartotta szem előtt, és a magyarokhoz szólva Európához is fordult. Például 1991. aug. 18-án Debrecenben: „Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk előtt. A magyar nemzet azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett óriási változások után. Mint keresztények a legjobb szolgálatot most azzal tehetjük, hogy újból közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek Európa és Magyarország alapjait megvetették. (. . .) Európának többnek kell lennie, mint közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában arra kaptak közös hivatást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek egyetlen nagy családját alkossák." Európában az új evangelizálásnak szembe kell néznie a radikális szekularizmussal, teljes evilágisággal, a gyakorlati istentelenséggel és materializmussal. A volt keresztény földrészen (mennyiben volt keresztény?) az evangélium hirdetése nemegyszer nehezebb, mint a missziós országokban. Mert Európában a krisztusi üzenet nem hull szűz földre, hanem gyakran sziklára és tövisek közé; a közöny vagy – a vallásszabadság, a tolerancia és pluralizmus jelszavai mögött is – a vallás – és egyházellenes légkör érvényesül, legalábbis a közéletben; az újliberalizmus teljesen a privát szférába akarja visszaszorítani a vallásos hitet. Mindenesetre ebben a helyzetben az ökumenizmus – a keresztények közös tanúságtétele és közös evangelizálása – a keresztények létkérdése. Mostani számunk tanulmányait és részben egyéb rovatait is a magyarországi pápalátogatás és a karácsony előtti püspöki szinódus távlatában állítottuk össze. Az új evangelizálás széles témaköréhez annyi anyag érkezett – hála Istennek –, hogy egy részét következő, péter-páli számunkban közöljük, ahol inkább már a jövő, a lelkipásztori tervezés és egyéb feladatok felé irányítjuk a figyelmet. A magyarországi helyzetről főleg hazai szakemberek, részben az Országos Lelkipásztori Intézet munkatársai tájékoztatnak – most is, meg a következő számunkban is. Ez a számunk a húsvéti időben jelenik meg, amikor hitünk és evangelizálásunk központi titkát, Krisztus megváltó halálát és feltámadását ünnepeljük. Az új evangelizálást, a magyar egyház belső megújulását, lelkipásztori kibontakozását is a feltámadt Krisztus viszi előre – az Egyházat éltető Lelke által. Valamennyiünket együttműködésre szólít. Ki-ki az egyházban betöltött hivatása és szerepe szerint teljesíti ezt a küldetését. Az ugartörés, a vetés most a mi feladatunk; de a növekedést az életadó Lélektől kell várnunk, aki megújítja az egyházat és a világot.
TANULMÁNYOK Szabó Ferenc EVANGELIZÁLÁS MA EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON „Azt mondanám nektek, amit II. János Pál: ,Ne féljetek!', de nem az ő kijelentése értelmében (,Ne féljetek: reméljetek!'), mintha ez lehetséges lenne. (...) Azt mondom inkább – és ez az örömhír, amit elhozok nektek – (...); ezt mondom, még ha nevetséges is, bár nem akarok tréfálkozni, és ez lesz utolsó szavam: ne féljetek, nincs mit remélnünk!" Egy fiatal, új „Nietzsche" hirdeti ezt az „örömhírt", André Comte-Sponville (Une éducation philosophique, PUF 1989), aki 18 éves korában még gyakorló és harcos katolikus volt, és egyben marxistákkal kötelezte el magát. Először katolikus hite hagyta el (vagy ő katolikus hitét): „Isten előbb érdektelenné vált számomra, aztán nem hittem többé...", 1980-ban pedig elenyészett marxista „hite" is; hamarosan elítélte a sztálinizmust, szektarizmust, bürokratizmust. A filozófia maradt neki: tanulmányozta Epikuroszt, Buddhát, Spinozát, kialakított magának egy sajátos materializmust, amelyet igyekszik filozófiailag is igazolni, amely leleplez minden misztifikációt: minden reménység nélkül itt és most keresi az „üdvöt", a jelenben akarja megtalálni az örömet, mert más reménység nincs. Nem kell túlságosan hangsúlyoznunk, hogy itt a jézusi örömhír ellentétéről van szó. A mai Európában, ha nem is igyekeznek filozófiai „támasztékokat" keresni világszemléletüknek, az emberek jelentős része úgy él, mintha Isten és túlvilág nem létezne – számukra nem létezik! – : nincs túlvilági üdvösség, tehát e világon túlmutató reménység sem. „Semmi más, csak a föld!" – hirdette Nietzsche; „Az ember számára az ember a legfőbb lény" – fogalmazta meg gyökeres ateizmusát Marx; Freud is igyekezett leleplezni a vallásos illúziót; a „gyanú mestereihez " (Ricoeur) csatlakoztak a szcientisták és pozitivisták, a különféle racionalisták. Igazában ezek az ideológiák is leáldozóban vannak. A posztmodern kritika szerint ezek még visszalopták az abszolútot, a mítoszt. Az ideológiákat megtestesítő totalitarizmusok bukásával alábbhagy a harcos, agresszív ateizmus vagy vallásellenesség is. Modern és posztmodern Éppen az abszolútok hanyatlása jellemzi a posztmodern kort. Az Istent helyettesítő Ész, Szabadság, Haladás, Ember, Tudomány stb. bálványai ledőlnek, a szétfolyó szkepticizmus, a gyakorlati Isten-nélküliség vagy a jelennek élő materializmus hódít, olyan szekularizmus (evilágiság) váltja fel e „hiteket", amely nem túlságosan magabiztos, esetleg még a tudományban is helyet hagy a misztikumnak, néha az ezoterikus jelenségek, valláspótlékok iránt érdeklődik, de – nagy általánosságban – gyakorlati vallási közömbösségnél köt ki. Az evangélium, az igaz Isten hite, a bálványok alkonya, de az „Isten halála" után (az istentagadó számára Isten nem létezik) az ember, aki Istenhez rendelt lény, „valláspótlékokat" keres: a kizárólagos racionalizmus könnyen irracionalizmusba csap át. A modernkor elején kevés volt az igazi ateista – a „felvilágosultak" inkább deisták voltak. Ahogy az Ateisták Uniójának elnöke, Albert Beaughon írta: „A kifejezett ateisták csak az ,isteni' jogú abszolút királyság lehanyatlásával jelentek meg, és csak a Forradalom idején tudták félénken kifejezni véleményüket: a Forradalom, jóllehet mindig deista volt, meghagyta nekik a viszonylagos szólásszabadságot. Emlékeztetek arra, hogy az Emberi Jogok Nyilatkozatát a ,Legfőbb Lény’ égisze alatt hirdették ki, és hogy Robespierre elégetett egy, az ateizmust jelképező bábut." A racionalisták az észnek juttatják a legfőbb szerepet az emberi kalandban: kiküszöbölnek minden vallást, az isteneket, mítoszokat; a politikában (ők a liberálisok) az állam és az iskola laicitását követelik; a demokráciát, egyenlőséget, békét hirdetik; az emberi jogok problémáját meg akarják szabadítani a vallásos-metafizikai hivatkozástól, ti., hogy e jogokat Isten írta bele az „emberi természetbe". . . Ez a racionalizmus-liberalizmus tehát kifejezetten vallás nélküli; a kultúra pluralitását vallja, és azt igyekszik előmozdítani; a társadalmi életből szeretne száműzni minden szakrálist („szentet", vallásost), tehát a teljes szekularizációra törekszik minden szempontból, és a társadalmi-politikai kapcsolatokat nagyjából egy bizonyos „társadalmi szerződés" alapján értelmezi, szervezi . .. Mindezt maguknak a racionalistáknak a „hitvallásából" vettem (Racionalista Unió). Persze, itt rögtön utalhatunk arra, hogy a „nürnbergi per" alkalmával – amikor a náciknak az emberiség ellen elkövetett bűntetteit elítélték – a jogászok igazában visszalopták a törvénykezésbe a sokat bírált „természettörvényt". Továbbá a racionalistáknak szembe kell nézniük ma a „szent" (szakrum), az új vallásosság különböző formáinak megnyilvánulásaival, amelyek sokkal kevésbé „racionálisak", mint a kereszténység... Összeomlott a vég nélküli „haladás" hite is, amit a „felvilágosult" racionalisták hirdettek. Az emberi történelem – ahonnan száműzték Istent, hogy helyébe „Ész" istennőt állítsák – embertelenné vált, az újpogánysággal a totalitarizmusok barbársága érkezett el. „Az ész trónfosztása" (Lukács Gy.) tragédiát okozott. A marxista ateizmus mellett továbbélt az Ernst Bloch-féle ezoterikus marxizmus (amelyhez a fiatal Lukács György is tartozott). Ez a szekularizált eszkatológia, amely a keresztény reménységből akarta kifogni a lendítőerőt, szintén hasztalan utópiának bizonyult. (A „Remény-Elv" nem adhat lendületet az örök életre, az élő Isten után szomjazó embernek.) Ez a „modernség" még túlságosan vallásos volt (miként a marxi messianizmusban is továbbélt valami az ószövetségi messianizmusból). A „posztmodern" elsősorban a modernség felszámolását jelenti; vagyis kiküszöbölni a modern eszmeáramlatokban még továbbélő mítoszokat; gyökeresen mítoszok nélkül akar gondolkodni, tehát likvidálni azt a modern „vallásos" ateizmust is, amely az „Isten halála" utáni űrt bizonyos abszolútokkal, valláspótlékokkal akarta benépesíteni, mert nem tudta elviselni az ember végességét, azt, hogy csak ez a világ, csak az elmúló élet van. (Az „Isten halála" kifejezés Nietzschétől származik; a metafora jelentése az, hogy az istentagadó ember számára Isten nem létezik; az élő Isten ugyan nem halhat meg, de valami az ember [szem] és Isten [Nap] közé kerül, és így – Buber hasonlatával – „napfogyatkozás" áll elő. – Erről – a modernség kialakulásáról – bővebben Napfogyatkozás c. tanulmánykötetemben írtam [Róma 1991].) Michel Clévenot francia történész, L'Église perd la raison (Párizs 1990) c. pamfletszerű könyvében élesen bírálja a katolikus „restaurációt", modernségellenességet, mintegy orkesztrálva a „Kölni Nyilatkozatot" és annak továbbgyűrűzését. Nincs most szó arról, hogy e szerzővel vitába szálljunk, csupán két idézetszöveget veszek át tőle (80-81. old.) az ún. „posztmodern" jellemzésére. Henri Mendras írja (La Seconde Révolution francaise): „A reneszánsz által hirdetett individualizmus végre behatolt a társadalom legrejtettebb zugaiba is, egészen addig, hogy mindenkinek megadta a szabadságot, hogy nemet mondhasson, és így egy egészen kicsiny hatalommal rendelkezzék. Hasonlóképpen a boldogság keresése, amelyet a XVIII. századi politikai filozófia a társadalom és az egyén legfőbb célkitűzésének jelölt meg, beszüremkedett a mindennapi erkölcsbe olyannyira, hogy a keresztény többé nem énekli (a Salve Reginá-ban), hogy siralomvölgyben él..." Gilles Lipovetsky pedig ezt írja (L'ére du vide, essai sur l'individualisme contemporain): „A posztmodern társadalomban a tömegek közömbössége uralkodik, továbbá a túltelítettség és az egy helyben topogás érzése dominál, ahol a magánautonómia magától értetődő, ahol az újat úgy fogadják mint régit, ahol az újítás banális, ahol a jövőt nem azonosítják a kikerülhetetlen haladással. A modern társadalom hódító volt, hitt a jövőben, a tudományban és a technikában, a vér szerinti hierarchiával és a szent szuverenitással való szakítás után alakult ki, tehát az egyetemes, az ész, a forradalom nevében elvetette a hagyományokat és a részlegességeket. Ez a kor szemünk előtt tűnik el, társadalmaink részben e futurista elvekkel szemben alakulnak ki: e posztmodern társadalmak az önazonosságot, a különbözőséget, a megmaradást, a felüdülést, a közvetlen személyes kiteljesedést keresik sóvárogva. A jövőbe vetett bizalom és hit szétfoszlik, a forradalom ragyogó hónapjaiban, a haladásban nem hisznek többé, most már az emberek azonnal, itt és most akarnak élni, fiatalok akarnak maradni, és nem akarják kialakítani az új embert. (...) Most már egyetlen politikai ideológia sem képes tűzbe hozni a tömegeket: a posztmodern társadalomnak nincs többé bálványa és tabuja, nincs ragyogó képe önmagáról, most már az üresség vesz körül bennünket, de ez mégsem tragikus vagy apokaliptikus örvény." Ez a két idézet is érzékelteti azt a posztmodern légkört, amelyben el kell helyeznünk a letűnő vagy újra megjelenő, egymással összefonódó mai eszmeáramlatokat, azt a kavargó „világot", amelyet evangelizálnunk kell. E rövid panoráma végén azt mondhatjuk, hogy napjainkban sokfajta ateizmus, racionalizmus, pozitivizmus és materializmus létezik: a határvonalak elmosódnak, az emberek (nem számítva a „türelmetlen" fundamentalistákat, integristákat vagy szektásokat) általában toleránsabbak mások véleményével, hitével szemben, ami viszont azt jelenti, hogy egy bizonyos vallási relativizmus és közömbösség van terjedőben. Ez a katolikus világon belül is érezteti hatását; a hit tartalmi igazsága, az erkölcsi normák kötelező volta egyéni választás vagy „ízlés" kérdése lesz; az ökumenizmus sürgetése esetleg a katolikus vagy protestáns önazonosság elvesztését eredményezi. Ez a figyelmeztető megjegyzés persze nem akarja azt mondani, hogy az új evangelizálásban nem elsőrendű fontosságú a keresztények egysége, közös tanúságtétele! Hiszen, ahogy a pápa hangsúlyozta a szinódus idején (1991. dec. 7-én) a Szent Péter-bazilikában tartott ökumenikus liturgia során, az lenne a legnagyobb botrány, hogy a politikailag-gazdaságilag egységesülő Európában éppen a megosztott keresztények lennének a keresett egység akadályai. Mindenesetre, amint Jean Guitton katolikus filozófus írta valahol: korunk két életbevágó problémája – egyben a letűnő modernkor jellemzője – éppen az ateizmus és az ökumenizmus. – „Legyenek egyek, hogy a világ higgyen!" Európai távlatok az evangelizáláshoz Az olasz jezsuiták kéthetenként megjelenő folyóirata, a La civiltá Cattolica 1992. jan. 18-i számának szerkesztőségi cikke a szinódus záró-nyilatkozatára reflektálva vázolja az európai új evangelizálás tartalmi szempontjait. Egy korábbi vezércikk (1991. XI. 16.; lásd cikkemet az Új Ember 1991. dec. 8-i számában) Európa vallási helyzetét írta le éppen az új evangelizálás szempontjából. A mostani elmélyült tanulmány, amelynek gondolatait – mutatis mutandis – a magyar valóságra is alkalmazhatjuk, folytatja az eszmélődést. Ha Európa panorámájára vallási szempontból egy pillantást vetünk, főleg három problémával kell szembenéznie az új evangelizálásnak: 1) a materializmus felveti az ember problémáját; 2) az ateizmus Isten problémáját; 3) az új vallási élmények, ezoterikus vallásosság keresése a keresztény hit igazi mivoltának problémáját. 1) Mindenfajta humanizmus megegyezik abban, hogy az embert és annak sorsát helyezi érdeklődése középpontjába. Természetesen más az ateista és más a keresztény humanizmus felfogása az emberről, aki test- lélek egysége, értelemmel és szabadsággal megáldott lény, tehát személy, akinek örök rendeltetése van. Az elméleti, főleg marxista ateizmus (ideológia) ma kevésbé hódít, miután a marxista-kommunista rendszer összeomlott. De Keleten is, miként a nyugati jóléti társadalmakban a gyakorlati materializmus, szekularizmus egyre jobban terjed, mint jeleztem. Az emberek úgy élnek, „mintha Isten nem létezne". Ez az ateizmus természetesen visszahat az ember értelmezésére is. A Nyugat-Európában végzett felmérések (ezekre hivatkozik a La Civiltá Cattolica vezércikke) azt mutatják, hogy – paradox, érthetetlen módon – sokkal nagyobb azoknak a száma, akik nem hisznek a halál utáni életben, mint azoké, akik nem hisznek Istenben (csak 43% hisz a halál utáni életben, viszont 75% hisz Istenben). Ha jobban megvizsgáljuk a magukat istenhívőknek vallókat, láthatjuk, hogy „istenük" valami szétfolyó isteni valóság, sokan nem a személyes Istenben, még kevésbé Jézus Krisztus Istenében hisznek. Mindenesetre, ahogy a szinódus zárónyilatkozata is hangsúlyozta: az új evangelizálás sürgető feladata, hogy hirdesse a Jézus Krisztus által megígért örök életet és feltámadást; mert e reménység nélkül az ember nem tudja felülmúlni a szenvedéseket, nem tud értelmet adni életének. Persze az Istennel való boldog örök élet reménye nem csökkenti evilági elkötelezettségünket, hiszen annak feltétele éppen a szolgáló szeretet. 2) Már ismét érintettük az Isten-problémát: tulajdonképpen e nélkül nem lehet az ember misztériumáról, eredetéről és végső rendeltetéséről sem beszélni, hiszen az ember Istenhez rendelt lény, csak Istenben teljesedhet be. A gyökeres Isten nélküli humanizmus – emberellenes humanizmus. Ha napjainkban az elméleti (egzisztencialista, marxista, szocialista) ateizmus „divatja" csökkent is, a vallási közömbösség és a vallásnélküliség (szekularizmus) egyre inkább terjed. Amint említettük, a magukat Isten-hívőknek vallók hite is sokszor szétfolyó, panteista vagy deista vallásosság; ezek a „hívők" nagyon messze vannak a személyes Isten, főleg Jézus Krisztus Istene (az Atya, a Fiú, a Szentlélek) megvallásától. A szinódusi zárónyilatkozat hangsúlyozta, hogy Európa új evangelizálásában központi feladat: hirdetni a kinyilatkoztatás Istenét, tehát azt, hogy az Atya örök szeretettel szeret bennünket, ezért elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy mindaz, aki benne hisz, örökké éljen. Isten szeret engem: Fiát adta értem. Krisztus szeret engem, önmagát adta értem. Emellett továbbra is fontos szerepe van egy bizonyos megújított „apologetikának", hitvédelemnek, a szó kedvező értelmében. Vagyis éppen a modern racionalizmusnak, az ember- és természettudományokra hivatkozó újpozitivizmusnak meg kell mutatnunk, hogy hitünk értelmes hódolat, rationabile obsequium, tehát nem az irracionáléba ugrik be a hívő, hanem – miután megvizsgálta a hitre invitáló jeleket – értelmes döntés alapján kötelezi el magát. Racionális, de nem racionalista tett, hiszen az emberi szabadság végső soron a kegyelem erejében, Isten megvilágosító és megerősítő segítségével kötelezi el magát. Magyarországon a negyvenéves ateista-marxista ideológia, áltudományosság után különösen szükség van arra, hogy feltárjuk az istenhit metafizikai és történelmi alapjait. 3) Minderre fokozottabban szükség van ma Európában, amikor egy bizonyos irracionális vallási megújulás is tapasztalható, amely szinte lecsap az ezoterikusra, a keleti vallási élményekkel rokonszenvez, bizonyos Ersatzokat keres az igazi vallásosság helyett, enged a szekták kísértésének. Az igaz keresztény vallást kell hirdetni. Kétségtelen, hogy a zsinat szellemében nemcsak az ökumenikus (tehát a keresztények közti), hanem a vallásközi párbeszéd is fontos feladat, sőt a nem hívő világgal, tudománnyal és kultúrával is folytatni kell a párbeszédet, de ez nem jelentheti keresztény hitünk felhígítását, nem hozhat vallási relativizmust és szinkretizmust. Az új evangelizálásnak egyik lényeges feladata, hogy Jézus Krisztus misztériumát és a katolikus tanítást a maga tisztaságában hirdesse. Világos, hogy mindennek a zsinat által is körülírt vallásszabadság és tolerancia szellemében, a másik véleményét tisztelő, a másik igazsága felé nyitott magatartással kell történnie. Száműzendő minden kényszer, türelmetlenség, prozelitizmus. A magyar egyház feladatai a pápalátogatás és a szinódus után Az itt vázolt távlatokkal, az Európa új evangelizálásával foglalkozó püspöki szinódus, és még korábban a szentatya magyarországi beszédei körvonalazták a magyar egyház evangelizáló feladatait is. Világos, hogy szükség van a szinódus „magyar olvasatára" (Lukács László kifejezésével), hiszen az egyes európai országokban különbözőképpen lehet és kell alkalmazni a nagy irányvonalakat, aprópénzre váltani a felszólalásokat, ill. a nyilatkozatot. Idézzük Lukács Lászlót (az Új Ember 1992. jan. 5-i és 12-i számában számolt be szinódusi tapasztalatairól): „Nemzedékek nőttek fel a hit ismerete nélkül. Keleten a diktatúra, Nyugaton a szekularizmus folyamata fosztotta meg e lehetőségtől a fiatalokat (ti. hogy Krisztus üzenete alapján új, tisztább, emberibb jövőt építsenek). Szinte elölről kell tehát kezdeni az evangélium hirdetését. Nem a múlt korszakok hatalmi egyházának restaurációjára törekszünk, hanem arra, hogy korunk emberének szolgálatára legyünk: közelebb segítsük őket a hithez, és ezáltal teljesebbé tegyük emberségüket. Nem is jelent ez ,új evangéliumot', hiszen Jézus Krisztus evangéliuma egyetlen és örök." Az evangéliumnak belé kell testesülnie a mai életbe és kultúrába, „inkulturálódnia" kell, hangoztatja p. Lukács László a szinódus folyamán. „Hogyan tudjuk mindezt magyarra fordítani?" – teszi fel a kérdést a cikkíró. Majd főleg a világi keresztény szakemberek szerepét hangsúlyozza: a tudomány és a kultúra embereivel párbeszédet kell folytatnunk, ha itt és most „inkulturálni" akarjuk az evangéliumot. Közösen kellene felmérni a magyar helyzetet, közösen kidolgozni a terveket, közösen – összehangolva a tevékenységet – kibontakoztatni az új evangelizálást. Ez a „közösen" jelenti a párbeszédet a katolikus egyházon belül, a keresztények között, továbbá a párbeszédet a „világgal", vagyis a közömbösek, nem hívők vagy keresők nagy tömegével, hiszen nekik kell hirdetnünk Krisztus örömhírét. Mindezt kicsit jobban részletezi mostani számunkban a Tomka testvérek egy-egy tanulmánya, a pápabeszédek lelkipásztori szempontjait pedig legközelebb András Imre világítja meg. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy számunk tanulmányai egymást kiegészítik. Egyet azonban szeretnék hangsúlyozni, mint már máskor megtettem, a szentatyára is hivatkozva: a helyi katolikus egyház egységének szerető gondját minden hívőnek legfőbb szívügyeként kellene viselnie. És ez a belső egység még a keresztény testvérekkel való ökumenikus együttműködésnél is sürgetőbb! Most, amikor a magyarországi egyházaknak annyira szükségük van az ökumenikus egységre, sőt az egyes egyházakon, a katolikuson belül is le kell győzni a bizalmatlanságot és a múlt hibái miatti kölcsönös vádaskodást, nagyon meg kellene gondolniuk a hívőknek, papoknak és világiaknak egyaránt, hogy valóban a keresztény testvériség, az evangéliumi szellem vezérli-e őket, amikor az egyházellenes sajtóban egymást vádolják az igazságtevés és az „átvilágítás" követelményét hangoztatva. Jézushoz kell felzárkóznunk – ez igaz; tőle kaptuk a küldetést, hogy hirdessük az üdvösség jóhírét, akár alkalmas, akár nem. De az Úr nem arra küld bennünket, hogy testvéreink vádlói és bírái legyünk. Majd Ő az utolsó ítéleten eldönti, hogy ki, milyen fokban, milyen kényszer alatt lépett a kompromisszum útjára, vagy lett áruló, miként Ő adja meg a jutalmat a hozzá a börtön vállalásáig is hűséges hívének. Az egyházi vezetőknek igenis kijár az engedelmesség, még ha a pápaság történetének sok árnyoldala van is, még ha a főpásztorok nem is szentek, akkor is ha – talán nem is mindig jóhiszeműen – a kompromisszumok útjára léptek. (Az epikia – a törvényhozó szándékának kivételezést megengedő, engedékeny értelmezése – csak rendkívüli esetekben alkalmazható!) Jézus csak egy könyörülő pillantást vetett az áruló Péterre, nem ítélte el őt, miként a házasságtörő nőt sem. Jézus követői között mindig voltak gyengék, bűnösek – egyedül Ő volt bűn nélkül! Az egyház reformátorainak is magukon kell kezdeniük a reformot: hátha én nem vagyok igaz, hátha vakmerően ítélek-elítélek, hátha az evangéliumi szeretet azt kívánja tőlem, hogy megbocsássak, és hálát adjak azért, hogy én nem lettem kollaboráns, áruló! Isten kegyelmének köszönhetem! Mindenesetre Jézus parabolája szerint a búza és a konkoly együtt nő Isten szántóföldjén az aratásig és a végső begyűjtésig, mert az irgalmas Isten türelmes! Persze mindez nem jelenti azt, hogy bűn és erény egyre megy, hogy az áruló és a vértanú magatartása között nincs különbség. Ezt le kell szögezni, különben megrendül az erkölcsi rend. De az ítélet Istenre tartozik. Mindezt azért kell hangsúlyoznom, mert a magyar egyházban az 1989-es fordulattal előállt légkör annyira bénító, annyira megszakadt a belső egység és a kölcsönös bizalom, hogy a megnyesett egyház maradék ereje sem tud érvényesülni addig, míg ez a légkör – valami isteni csoda folytán – szét nem foszlik. II. János Pál mondotta Budapesten a püspököknek: „Az isteni Mester által ajándékozott egység az Egyház egyik lényegi tulajdonsága. Pontosan ezért imádkozott Jézus szenvedésének előestéjén. (...) A magyar egyház hálát ad Urának az egység ajándékáért, és állhatatos imádsággal könyörög azért, hogy ebben az egységben megerősödjék úgy, hogy a püspökök együttműködnek egymással, továbbá a papok a püspökökkel, és a világi hívek a papok által az egyházmegye főpásztorával. (...) Ez mindegyikőtöktől azt kívánja, hogy nagy megértéssel és szeretettel legyetek egymás iránt: ebben senkit se hátráltassanak olyan személyes megfontolások, amelyeket a többi testvér jellemvonásai vagy múltbeli események táplálnak. (A kiemelés tőlem. Sz.F.) (. ..) Szükséges továbbá, hogy mindegyiktek átfogó képet alkosson az egész magyar egyház problémáiról. Ennek érdekében nagy haszonnal jár majd, ha konferenciátok ülésein időt szántok azoknak az alapvető kérdéseknek vizsgálatára, amelyek a magyar társadalmat az átalakulásnak ebben a nehéz szakaszában foglalkoztatják. Ez teszi lehetővé egy közös lelkipásztori terv kidolgozását, amely kijelöli majd a tervszerű irányelveket a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvésre." Éppen a pápa beszédére hivatkozva sürgette ez év elején (Új Ember, 1992. jan. 5.) Szennay András volt pannonhalmi főapát „Meddig várunk még?" c. cikkében a magyarországi helyzetfelmérést (ami részben már elindult; lásd: Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991, valamint az OLI keretében végzett egyéb felmérések), továbbá a közös tervezést és az egyházmegyei zsinatok (szinódusok) megszervezését. Szennay András ilyen feltételeket jelöl meg: - Ügyelni arra, hogy mit mond a Lélek az egyháznak, (így is mondhatnánk: ügyelni az „idők jelei"-re, hiszen a Lélek ezeken keresztül szól.) - Több bátorságra, alkotó fantáziára van szükségünk, hogy lássuk, a még jól funkcionáló (apostoli) gépezet mögött megvan-e az aranyfedezet. „Azaz: mennyire vezeti szavában, tetteiben a hit, a remény és a szeretet a papságot és a híveket?" - A közöny és a tunyaság helyett (hozzáteszem: erre korábban ürügyet adhatott az elnyomó, az apostoli tevékenységet korlátozó rendszer) kitartó, alkotó munkára van szükség. Ha kevés a pap, illetve papjaink agyonterheltek, miért nem vonjuk be a közös munkába a világiakat? (Hozzáteszem: a zsinat és a pápa sürgetése ellenére még mindig igen sok a mulasztás e téren Magyarországon, bár egyesek tiltakoznak, amikor „klerikális" magyar egyházról beszélünk.) - Újra kell élesztenünk a testvériség szellemét. „A szolgálatok és feladatok egymásba kapcsolódnak; a Szentlélek az elsőszülött testvér, Krisztus köré családot gyűjt össze, amelyben Isten gyermekei testvéri szeretetben és közös munkával alakítják jövőjüket. ,Zsinatolni' csak testvéri szeretetben összeforrva lehet."
Dévény István KORSZERŰ IGEHIRDETÉS 1. Mit jelent az, hogy korszerű? A kérdés csak látszólag elméleti, valójában a téma mélységébe vezet bennünket. Figyeljünk előbb hasonló képzésű szavakra. Akkor mondjuk, hogy „tervszerű", ha pl. egy építkezés az előre felállított tervnek megfelelően halad előre, akár időben, akár a felhasznált anyag vagy a kialakult formák szempontjából. Vagy egy érvelésről akkor mondjuk, hogy „ésszerű", ha a felsorolt bizonyítékok az értelem követelményeinek felelnek meg, tehát a szubjektív világ nem játszik döntő szerepet. Ezen az alapon a „korszerű" igehirdetés azt jelenti, hogy „megfelelünk" a kornak. Miben vagy hogyan felelünk meg? – kérdezhetjük tovább. A „megfelel" igének hármas jelentését nem veszíthetjük szem elől. Jelentheti azt, hogy feleletet adunk a jelenkor által felvetett kérdésekre, válaszolni tudunk a kor problémáira. Jelentheti azt is, hogy a kor ízléséhez, igényeihez alkalmazkodunk, elfogadjuk azt, ami ma divatos, akár azért, hogy ne tűnjünk fel, akár azért, hogy sokan érezzék magukat „otthon" nálunk. A megfelelni ige jelentheti végül azt, hogy „odamondogatunk", bírálunk, leleplezünk, kritikus véleményünket nem rejtjük véka alá. Ez utóbbinak, a bírálatnak és leleplezésnek nagyon változatos története van. Jellemző volt különösen azokra az időkre, amikor az egyház jelentős világi hatalmi bázissal is rendelkezett, néven nevezte azt, hogy ki a tévelygő (eretnek), s adott körülmények között közreműködött, hogy az ilyen el is tűnjék a társadalomból (inkvizíció). – Egy-egy korszak ízléséhez való alkalmazkodás sem teljesen idegen az egyháztól. A „korízlés" segítette uralomra pl. a reneszánsz pápákat, s vitte be a művészeti vagy tudományos érdeklődést, de nem utolsó sorban a családpolitikai hatalmi harcokat is az egyház mindennapi életébe. A legfontosabb feladat lenne azonban az, hogy az igehirdetés „feleljen meg" az adott kornak, adjon feleletet a kor kérdéseire, problémáira, tartsa szem előtt a ma élő „hallgatók" tapasztalatvilágát, gondjait, műveltségét, érdeklődési körét. 2. Az igazi probléma azonban itt jelentkezik, amikor meg kellene határoznunk, hogy milyen kérdései vannak a mai kornak, mi jellemzi a mai embert. Százával jelennek meg ugyan a korszellemet elemző könyvek, ezrével folyóiratcikkek. Mindenki mond valamit, biztosan jellemző és érdekes az, amit mond; de e könyvek és cikkek olvasása nyomán inkább a bizonytalanság növekszik bennünk: nem tudjuk, milyen a kor, nem tudjuk, milyenek a mai emberek. Lehet-e egyáltalán mindannyiunkat többé-kevésbé meghatározó korról beszélni? Sok szó esik a pluralista világról, s ez a „végső egységre", az egyedi emberre is igaz. Mindenki ebben a plurálisnak nevezett világban él, itt veszi tudomásul a világot, s kis mértékben itt alakítja ki a maga kis világát. Van-e ennek a „pluralista evilági atmoszférának" közös jellemzője? Nem kell inkább azt mondanunk, hogy mindenki a maga kis világában él, így a világ annyira pluralista lett, hogy egységes korszellemről alig lehet beszélni? Nem tapasztalják mindig többen, hogy egyre nehezebb hasonló „hullámhosszra" beállított emberrel találkozni? Fokozódik az elszigeteltség, így lassan mindenkinek saját őserdeje van, amelyben, felelősségeihez mérten, maga keres utat; mindenkinek saját sivatagja van, s keres egy forrást, oázist, ahol pillanatra megnyugodhat (egyre inkább a mindennapi megélhetés világában). Sőt azt is mondhatjuk, hogy egy-egy ember életében is változnak az őserdők, a sivatagok. Dante sorsában ma sokan részesednek (s nemcsak „félúton"): „Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelem." 3. A felvilágosodás korszaka előtt az európai emberiség jelentős része útmutatást és éltető forrást talált a keresztény világnézetben. „Mosd meg, ami szennyezett. Asszúságra hints vizet. Orvosold a sebhelyet. . . Fáradottnak könnyülés, tikkadónak enyhülés, sírónak vigasztalás": a Szent-lélekről szóló Veni, Sancte Spiritus himnuszt nemcsak énekelték, hiszen Isten jelenlétébe vetett hitüket juttatták így kifejezésre: a közös hitvallás azt jelezte, hogy sokan találtak enyhülést, vigasztalást az evangélium jóhírében. Ma viszont? Vajon nincs igaza Gertrud von le Fortnak, aki egyik regényének (Der Kranz der Engel) hősét így beszélteti: „A kereszténységben már csak a lemenő nap fényét tudom önnek megmutatni. Ez van ma, mint ahogy alkonyatkor még sokáig lehet látni a fényt." Közel ötven esztendő telt el e sorok leírása óta. Érvényesek ezek ma is, vagy inkább azt kell mondanunk, hogy már a naplemente is elmúlt, s a kereszténység valójában már csak az egyéni tanúságtétel szűk csatornáján vándorol tovább, a „választottak" kicsiny serege felé? Ezekről, s a „kintrekedtek" egyre növekvő tömegéről beszélt Reinhold Schneider is utolsó művében, a Bécsben készült naplójegyzetekben (Winter in Wien, 1958): „Mi lesz azokkal, akiket nem hívtak meg a menyegzőre? A vőlegény asztala egyre kisebb lesz, viszont egyre szélesebb asztaloknál telepednek le azok, akik már nem várnak csodára." Schneider, röviddel halála előtt, téli napokat töltött Bécsben, s érezte a tél növekedését saját lelkében is. Most a tél képe vándorolhat tovább, s így egészen közel kerülünk a mi korunkhoz, Karl Rahnernek szinte utolsó életjelében. A vele folytatott beszélgetéseknek ezt a címet adták: Glaube in winterlicher Zeit (1983) – hinni tudni a tél beálltával. Ezek a diagnózisok a többé-kevésbé konszolidált körülmények között élő Nyugattal kapcsolatban jelentek meg, ahol az egyházak 1945 óta teljes szabadságot (s jó néhány államban az egyházi adó központi beszedése által nem jelentéktelen anyagi bázist) élveznek: használhatják a sajtó, a rádió, a televízió teljes fegyverzetét, egyetemek sokaságának van teológiai fakultása, evilági szociális munkában korlátlanul vehetnek részt, laikusok tömegét képezhetik ki munkatársaknak, nem is beszélve az iskolai vagy iskolán kívüli hitoktatásról, a felnőttek számára fölajánlott teológiai képzésről stb. 4. Mit mondjunk akkor Magyarországról? Hogyan kell itt „korszerűen" hirdetni az evangéliumot? Egyáltalán: milyen korban nőtt fel két nemzedék, s mit tudott tenni az egyház ebben az időben? Közel negyven esztendőn át egyházi szélcsend, vagy kitartó munka erős ellenszélben. „Belterjes gazdálkodással" lehetett a hűségesek, kitartók, ragaszkodók egyre fogyatkozó kicsiny seregét gondozni. Kitiltva a közéletből, eltiltva a nyilvános szerepléstől, védtelenül kiszolgáltatva az iskolák ezreiben végzett ateista és antiklerikális propagandának, nemegyszer kényelmetlen kooperációra kényszerülve, megszégyenülve... Nem is beszélve arról, hogy e négy évtized alatt az emberi „alapanyag" is állandó bombázásoknak volt kitéve: a politikai vezetők hazudtak, s kényszerítettek a hazugságra; – hatalmaskodtak, így sugallták az önkényeskedés, basáskodás szellemét; – hatalmuk anyagi előnyeit élvezték, s tették a tömegeket nem világnézeti, hanem gyakorlati materialistává; – jutalmazták a följelentőket, s vitték be így a bizalmatlanság és gyanakvás szellemét a társadalom legapróbb sejtjeibe is. . . Ezt a diagnózist részletekre lehetne még bontani (s teszik is ezt nálam illetékesebbek). E felületes széttekintés nyomán is állítható, hogy negyven esztendő múltán nálunk nemcsak a kereszténységgel, hanem az „emberrel" is baj van. A korszerű igehirdetésnek ezért nagyon mélyen és nagyon az emberi háttérből kell kiindulnia. A régiek is ismerték ezt a problémát, ezért beszéltek „praeparatio evangelica"-ról, az evangélium előkészítéséről. Nagyon nehéz valakit átemelni a természetfeletti nyitottság világába, amíg a természetes ember valamennyire rendbe nem jött, legalább annyira, hogy beismeri betegségét, s gyógyulást keres. Teljesen megfeledkezni arról, ami „ott alant" az emberi életérzések, magatartások, az alapvető erkölcsi hozzáállás világában megbetegedett, annyit jelentene, mint feltételezni egy szívbeteg ember gyógyulását, s csak a gyógyulás utáni szanatóriumi ápolásról gondoskodni. A kegyelem nem helyettesíti, hanem feltételezi a természetet, s ezt a bár sérült, de alapjában nem romlott természetet tökéletesíti (így fogalmazta meg az egyik jelentős alapigazságot a középkor teológiája). Ilyen körülmények között mi „korszerű"? 5. A korszerűség – véleményem szerint – elsősorban igehirdetői hozzáállást, gondolkodásmódot, lelkiséget jelent. Ha előbb két írót és egy teológust idéztünk a „naplemente utáni" és „téli fagyba" került kereszténységről, akkor mindhármukat idézhetnénk a bizakodás és a remény számára is. Gertrud von le Fort regényhősének beszélgető partnere minden külön bizonyíték nélkül meg van győződve a napfelkeltéről, Rahner pedig eleve abból indul ki, hogy az elhaltnak, fagyottnak tűnő ágak tavaszi csírát hordoznak magukban. Az élet erejébe vetett hit nélkül ne nyissa ki senki a száját. Ez azt jelenti, hogy keresztény embernek hinnie kell az emberben, az emberben rejlő erőkben, akkor is, ha embertelennek tűnő szakadékos mélységbe zuhant. Németh László a vallásos nevelésről írt egy hosszú tanulmányt 1962-ben, s ebben bőségesen reflektál önmagára is. Jelzi, hogy értelme előtt nem tudott megmaradni az istenhit, mégis tudja, hogy ezzel nincs megoldva a kérdés. Sőt: a szív rejtekeiben élő hit tette képessé arra, hogy életét úgy alakítsa, ahogyan ez történt. Befejező mondatai: „Én azt gondolom, hogy ami lettem, mégiscsak ennek a testbe ékelt ösztökének köszönhetem, mely újra és újra önmagam szintje fölé lökött . . . Odaülök a mindennapi emberek asztalához, s én vagyok közöttük a legsutább; odaülök csodált tehetségű társaim közé, s ha megszólal bennem az Isten, féltékeny, csodálkozó idegenséggel hallgatnak el. Mindez azért van így, mert a sejtjeimbe írt hithez eszem hitetlensége nem érhetett le, vagy amikor leért, igazolni és táplálni kényszerült." (Sajkódi esték.) Mondhatja persze egy mai igehirdető, hogy Németh László bőségesen kapott keresztény atmoszférát élete nagyobb részében, tehát benne csak az nem halt meg, ami eleve benne volt. Hol vannak ettől a mai húsz-, harminc-, negyvenévesek? Ez igaz, de csak részben, mert Istenről való tudásunk nem hasonlít a – mondjuk – földrajzi vagy történelmi tudáshoz. Aki nem olvasta (hallotta, tanulta), hogy van Ausztrália, vagy élt egyszer Nagy Károly, annak erről fogalma sem lehet. Isten azonban, minden vallás és nem csupán a kereszténység meggyőződése szerint, „rejtetten jelenlévő", mint a nap fénye, amikor nem látjuk, mint a fák élete, amikor nem tapasztaljuk. A korszerű igehirdetésnek ezért – szerintem – egyik alapfeltétele az emberekben jelen levő Istenbe vetett hit. Ezt kell sugároznia annak, aki evangéliumi tanítóként lép eléjük, de éppen ezért várni is kell tudnia: a napot nem lehet visszakergetni az égre, a rügyeket nem lehet kikényszeríteni az ágakból. „Mindennek eljön a maga ideje" – idézhetnénk, kissé megváltozott értelemben, az ószövetségi prédikátort. 6. A várakozásra való készség nem jelenthet tétlenséget. Az aktivitás viszont, amiről itt szó lehet, elsősorban „belül való" munkát jelent Azokat az utakat kell megkeresni, amelyekre a mai ember egyáltalán képes rálépni, de amelyeken haladva legalább egy-egy lépéssel közelíthet ahhoz a pillanathoz, amikor „felfedezi" Istent. Néminemű tapasztalatot szerezve az elmúlt időkben, az az érzésem, hogy a logikai (Szent Tamás-i) érveknek ma alig van „ütőerejük": a világhoz (az összetett világnak abszolút egyszerű oka van), a természet törvényszerűségeihez (kell, hogy legyen törvényhozó), a mozgáshoz és változáshoz (van egy változatlan változtató) ma másként közelít az ember, mint mondjuk akár száz évvel ezelőtt. Számukra a természet „természetes", olyan, amilyen, s ha látnak valamit, az inkább az emberi rombolóképesség apokaliptikus jövője, mint a világ teremtője. Bizonyára nagyobb segítséget nyújt Newman, aki – szinte prófétaként jó száz évvel ezelőtt – a lélekben, lelke halk szavában kereste és találta meg Istenét. Erre az útra a mai igehirdetőnek is rá kell lépnie, mert minden szava csak akkor hiteles, ha meggyőződésből vagy – mondjuk így – belső tapasztalatból ered. Ezt úgy megérzik a hallgatók, mint ahogy a méh biztosan „tudja", hol fog nektárt gyűjteni. Az evangéliumnak objektív tekintélye kell legyen, ez igaz. Mégis egyre többen figyelnek arra, hogy ki az, aki képviseli ezt a tekintélyt, mi az a személyes háttér, ahonnan szavai erednek. Nem Fritz Arnold, a passaui egyetem dogmatikusa fedezte fel, de a legutóbbi időben ő fogalmazta meg legerőteljesebben ezt az igazságot: a mai világban (a napfogyatkozást szimbólumnak használva) „istenfogyatkozásról" kell beszélnünk, s itt az igazi misztikára vár a feladat, hogy felfedezze, nemcsak önmaga, hanem mások számára is Istent (Fr. Arnold, Befreiungsterapie Mystik: Gotteserfahrung in einer Welt der „Gottes-finsternis", 1991). Biztosan szükség van térítési, missziós stratégiára, újra kell szervezni az egyház működési területét, ki kell építeni az iskolai aktivitást, hirdetni kell a sértetlen evangéliumot; de felületi kezelés marad az egész, ha nincs mögötte ez a dimenzió. Bármilyen furcsán hangzik, de a misztikus „istentapasztalást" a korszerű igehirdetés egyetlen igazi hátterének kell tartanunk – írja az elméleti fejtegetésekhez hozzászokott dogmatikus. Természetes, hogy nem a rendkívüli misztikus látomásokra, az élet fölé emelkedő szemlélődésre gondol, hanem a lélekben jelenlévő Istennel való élő-eleven találkozásra. Karl Rahnert is föl lehet hívni tanúnak: „A jövő vallásos embere vagy misztikus lesz, tehát olyan valaki, aki ,megtapasztalta' Istent, vagy egyáltalán képtelen lesz a vallásosságra, mert személyes tapasztalata és döntése mögött nem áll semminemű háttér, közvélemény." (Ld. K. Rahner, Hit, szeretet, remény. Egyházfórum kiadása, Bp.-Luzern, 1991.115-126. o.) 7. Két idézettel szeretném illusztrálni Arnold könyvének mondanivalóját. „A ma élő ember várva várja azt a szót, amely megakadályozza, hogy darabokra hulljon, arra a szóra vár, amely megszünteti életfélelmét és magányosságát. Jézus tanítása éppen ezekre a kérdésekre ad feleletet; mégis, különös módon, ma nem túlságosan gyakran lehet ezt a ,létet' felemelő szót hallani. Az egyház iránt valamennyire nyitott emberek legtöbbször etikai előírásokat, magatartásnormákat kapnak, de nem azt, ami egzisztenciális érdekkörükbe tartozik. .. Egész létük él ínséges időket, meghasonlottak önmagukkal, félelmek szorongatják őket, kételkednek abban, hogy van-e létüknek egyáltalán valami értelme." – Ez ma Magyarországon, sajnos, azzal egészül ki, amit a mindennapi élet egzisztenciális gondjainak nevezünk. Az egyháziak cselekvő szeretetének itt kell a lehetőségekhez mérten segítséget nyújtania, az igehirdetői szolgálatban viszont a lét alapvető egzisztenciális gondjaira kell irányítani a figyelmet, ahol már nem az állás, a lakás vagy munkanélküli-segély a probléma, hanem az, hogy egyáltalán létezünk, ilyen létterheket kell hordoznunk. Látni és láttatni kell, hogy a mindennapok problémáiban éppen ez az alapvető „gond" jelenik meg, vagyis hogy a részjelenségeket egyetemes összefüggésükbe kell ágyazni. „Mire képes a misztika jelképes, szimbolikus nyelve a valóságos élettel, az ,értelmes' magyarázatokkal telített élettel szemben? A keresztény misztika ahhoz nyújt segítséget, hogy a létünk mélységes világában rejtőző titkokat újra felfedezze. Segít, hogy átéljük emberlétünk igazi méltóságát, Istenhez való hasonlóságunkat, istengyermekségünket. Segít, hogy élettörténetünket Istennel együtt folytatott történetnek tartsuk." – Ez így persze (mint a lélek magányos istenélménye), nem lehet az igehirdetés közvetlen témája, inkább arról a magatartásról, lelkiségi háttérről van szó, amely képessé tesz a látásra, képessé tesz arra, hogy „jeleket" vegyünk észre magunk és embertársaink életében. Ezeknek a jeleknek értelmezése adhat azután közvetlen tartalmat a meghirdetett hitnek. 8. Most persze konkrét példákat kellene említeni, ehhez azonban hiányzik számomra az otthoni élettapasztalat. Nem tudok ezért mást tenni, mint a misztikus Jézusra hivatkozni: amerre járt, tágra nyílt szemmel vette észre a mindennapi élet történéseit, mindent, amit a vele élő emberek láthattak, hallhattak. Hasonlatait, példabeszédeit egészen biztosan másként fogalmazná meg egy mai nagyvárosi (vagy akár egy mai falusi) hallgatóság előtt. Mai foglalkozások (s nem pásztorok, magvetők vagy szőlőmunkások), mai események (s nem a Silóéban összedőlt torony), mai vezetők (s nem Heródes), mai ellenfelek (nem farizeusok vagy szadduceusok), ma közvetlenebbül átélt dolgok (talán nem egy veréb vagy róka) kerülnének be hasonlataiba, ha Istent akarná újra felfedeztetni az emberekkel. Még az „örökérvényű" szimbólumok (víz, tűz) is kérdésessé válnak a vízvezeték és központi fűtés korszakában. A ma is érvényes jelképlátásnak útja az a „misztikus képesség", amely látni tudja nemcsak azt, ami látható, hanem azt is, amire a látható utal. Fritz Arnold azért beszél hosszan a „nagy" misztikusokról, akiknek magasságaiba ugyan csak különleges hivatással és isteni segítséggel lehet eljutni, de akik bátorították is társaikat, hogy (maradjunk Avilai Teréz évszázados példájánál) a „belső várkastély" első termeibe mindenki beléphet, vagy legalább a „belső várkastély kapuját" meg tudja nyitni (erről pedig a karmelita Páter Ernő írt jó néhány évtizeddel ezelőtt). 9. Keresni kell Istent, hogy képesek legyünk másokat is arra indítani, hogy keressék őt. „Korszerűen" az tudja hirdetni az evangéliumot, aki nem retten vissza a feladattól, s önmaga számára is keresi-kutatja az élet mai bonyolult valósága mögé rejtőzött Istent, amint erről Babits Mihály is beszélt élete feleútján: „Soha le nem ültem egy pillanatra sem; gazdagságomban szegénynek éreztem magamat és fáradságomban nyughatatlannak; nemcsak a könyvembe, homlokomra is föl van írva a ,soha meg nem elégedés'. Futottam hősen, szüntelen, lélegzetlen; olykor szinte elbukni látszottam." Ilyen múltra visszapillantva, s verses hitvallásában is jól előrehaladva meri leírni: „Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel? ... Én katolikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katolikus igazságban. Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein..." (Örökkék ég a felhők mögött.) Isteni panaszként hangzik, de inkább biztatásnak kell ereznünk, ami Martin Buber egyik chásszideus történetének „korszerűsítő" tanulsága lehet: Baruch rabbi unokája, Jechiel egy alkalommal bújócskát játszott társaival. Elrejtőzött, s várta, hogy a „hunyó" keresni fogja őt. Hosszan várakozott, végül előjött rejtekéből, s senki sem volt a közelben. Most vette észre, hogy egyáltalán nem is keresték őt. Sírva szaladt nagyapjához, s bepanaszolta gonosz játszótársait. Könny szökött erre Baruch rabbi szemébe, s csak ennyit mondott: „íÍy szól az Isten: Elrejtőztem, s nem akar senki sem keresni." „Soha-meg-nem-elégedve" keresni, kutatni, állandóan úton lenni, a föld és az ég mai jeleiből következtetni tudni (Lk 12,56), azonosulva a most élőkkel helyettük és számukra felfedezni Istent, az evangéliumi örök igazságoknak jelenkori megtestesüléseire figyelni: talán ez az a táplálék, amelyet az igehirdetőnek készítenie kell. „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a családatyához, aki kincseiből ÚJAT és RÉGIT szed elő..."
Tomka Miklós QUO VADIS, MAGYAR KATOLICIZMUS? Nemegyszer hallottuk az utóbbi időben, hogy a magyar társadalom kényszerpályán halad. Nem választhat különféle lehetőségek között. Útja előre programozott. A magyar kereszténységgel kapcsolatban is elhangzott ez a tétel. Korábban a kommunizmus kényszereit hangoztattuk. Ma a világméretű elvallástalanodást emlegetjük, amely hozzánk is elér. De kényszerpálya? Legfeljebb annyi igaz, hogy a kormányos nélküli hajó útját a víz szabja meg. Vannak utak, amelyek csábítóan kínálkoznak. Másokat fáradságosan kell meghódítani. Az útválasztásban mégsem ez az elsődleges, hanem az, hogy melyik út hová vezet. Amíg ezt nem tudjuk, értelmetlenül kerengünk. Megéri útjelzők után nézni, térképet készíteni, az útelágazásokat tudatosítani. Ehhez meg kell határozni a célt, amelyet magunk elé tűzünk. S végül, de csak végül, a nehézségekkel is foglalkozni kell, azzal, ami az úton akadályoz, amire jobb előre felkészülni. Célkitűzés, útválasztás összetartozó dolgok. Kikerülhetetlenek. Az is döntés, ha nem döntünk, ha kiengedjük kezünkből a kormányt, ha engedünk a „kényszereknek", ha hagyjuk magunkat sodortatni. Az útelágazások kérlelhetetlenek. Vannak! S az egyháznak is – vezetőinek, a papságban szolgálóknak, minden tagjának – vállalnia kell a döntés súlyát. Nem valami mellékes dologról van szó! Arról van szó: az egyház (a konkrét, a bennünk élő, a magyar egyház) hogyan értelmezi hivatását? Mit fogad el feladatának? Saját belső életében mit tart a jézusi tervnek? S erejét miből meríti, s terveiben mire és kire támaszkodik? Négy területen kell állást foglalni: az idő, a tér, az életforma, az istenkapcsolat területén. Hogyan határozza meg önmagát az egyház a múlt-jelen-jövő dimenziójában? Hogyan helyezkedik el a szociális térben, milyen viszonyt alakít ki a világgal? Milyen belső rendet, struktúrát fejleszt ki? S ami a legfontosabb: miben és mennyire akar és tud Istenre hagyatkozni? Négy súlyos kérdés, amelyekre viszonylag könnyű elméleti választ adni. A lényeg ellenben a megvalósulás. Az egyház hitele és jövője múlik azon, hogy milyen gyakorlati választ ad. Múlt, jelen és jövő Napjainkban az idő összezavarodott. „Konzervatív" és „haladó", „tradicionalista" és „reformista" alig értelmezhető fogalmak. Hiányzik a kiindulópont. Illetve minden azon múlik, meddig tartjuk magunkénak a magyar történelmet: 1945-ig, 1956-ig, vagy akár véges végig? A döntés korántsem tetszőleges. Talán nem is csak döntés, hanem félig adottság. A személyes élettapasztalat lecsapódása. Jelenünkben benne a múlt. A magyar hadifoglyok utolsó csoportjai 1953-ban jöttek haza Szibériából. Egy évtizedig az otthon emléke tartotta bennük a lelket. Meg is szépítették a múltat. A régiből építkező álmokkal, tervekkel tértek haza. S itt tökéletesen más világot találtak, mint ami képzeletükben élt. Mint a vak ember, botorkáltak, ismerkedtek a körülményekkel. Mások talán anakronizmusnak tartották őket. Bizonyos, hogy gondolkodásuk, viselkedésük inkább a háború előtti Magyarországot tükrözte, semmint a kommunista jelent. „Elmaradtak" a fejlődés mögött? Tévedés! A politika egy évtizedre külön világba zárta őket. Külön történelmet írt számukra! S embertelen dolog lett volna számon kérni a sorsverte embereken, hogy nem „haladtak a korral". (Embertelen dolog, ami persze az akkori diktatúrát a legkevésbé sem zavarta. A hazatérők közül nem egy rögtön vagy hamarosan a magyar kommunisták üldözését és börtöneit is megtapasztalhatta.) Ezek az emberek nem „visszaléptek" 10-15 évvel, nem „elmaradottak" voltak. Egyszerűen nem voltak részesei az idők hazai sodrának. Az új kezdés kihívása mindig foglalkoztatta az embereket. Nemegyszer azt is mérlegre tették, hogy mi lenne, ha az újrakezdéskor megfeledkeznénk néhány generáció eredményeiről és tévedéseiről. Csipkerózsika száz évet aludt. Mikszáth Új Zrínyiászának hősei három évszázad után keltek új életre. Ám csak a mesében folytatódik száz év után változatlanul az élet! Minden időgép-históriának az az alapkérdése, hogy az egyik kor embere hogyan ítéli az őt megelőző vagy az őt követő évszázadok és évezredek viszonyait. Nem feltétlenül az a jobb, ami újabb. (Aki számára ez nem volt nyilvánvaló, azt meggyőzhette a kommunizmus 40 évnyi embertelen „újdonsága".) S nem feltétlenül elvetendő, ami korábban jónak bizonyult. Az időgéputazókra s a fogságból visszatérőkre ugyanaz a kihívás szakadt. Saját múltjukból és a készen talált jelenből kellett új világot teremteniük. Izgalmas feladat! Nagyszerű feladat! Párját ritkító lehetőség! Ilyenfajta helyzetben van ma a katolikus egyház. Évtizedekig el volt szigetelve a világ folyásától. Mára kijött börtönéből (amelyet a letűnt diktatúra legszívesebben sírjává tett volna). Újra részese a társadalom életének. Még csak tájékozódik? Nem az ő hibája! S nem csupán ízléstelen, hanem az előző rendszer szellemének folytatása, ha azt kérdezik: miért nem modernebb? Miért nem ért jobban a társadalom dolgaihoz? Sem a néhai állampárt túlélő tagjainak, sem azok gyermekeinek nincsen erkölcsi joguk ilyen kérdések feltételére! Hiszen azt takargatják, amiért maguk felelősek, amit az erőszakos ateizmus és az egyházüldözés meggyengített, elpusztított. Az egyház „tradicionalizmusának" emlegetése más vonatkozásban is gátja a megújulásnak. Minden más fölé helyezi azt a gyakorlatot, amelyet a kommunizmus kitermelt. Annak a lehetőségét is tagadja, hogy a magyar társadalom korábban is alkothatott értékeset. A „fényes szelek" nemzedéke negyven év előtt szétvert nemzetet és kultúrát. Mélyre temetve talán maradt belőle valami, ami ma is hasznos lehet. Tradicionalizmus? Útkeresés, miután a kommunizmus zsákutcának bizonyult! A kiinduló kérdés: valóban lényegesen változott-e a világ? Valóban megváltozott-e benne az egyház helye és szerepe? Nem egyszerűen társadalomfilozófiai vagy szociológiai kérdés ez, hanem inkább gyakorlati: a változások érintik-e az egyház önértelmezését és felfogását a világban elfoglalt helyéről? Az egyház mai cselekvésének különböznie kell-e a tegnapitól vagy tegnapelőttitől? Milyen változásra gondolunk? Legalább két dolgot kell említeni. 1) Vége a „keresztény társadalomnak". Nem politikai kurzusokról beszélünk. Sokkal alapvetőbb tények foglalkoztatnak. Néhány évtizede még olyan társadalom volt Magyarországon, amely a természetes – családi, rokoni, lakóhelyi stb. – kapcsolatok segítségével tudott nevelni, értéket átadni, kereszténységet közvetíteni. (Persze, megkérdezhető: kereszténység volt-e ez igazán? Egy bizonyos: a hagyomány közvetítette a világlátást, a kultúrát, amit a felnövekvő nemzedékek a bölcsőbe kaptak, s amit fiatal és idős magától értetődően használt.) A kultúra a kereszténységre támaszkodott. Az egyház építhetett erre a vázra, pontosítva, továbbfejlesztve azt. Ennek a modellnek egyszer s mindenkorra vége. A társadalom sokféle részterületre, az emberi élet szerepek sokaságára bomlott. Helyét mindenkinek magának kell megtalálnia. Világlátását, meggyőződését mindenkinek magának lehet és kell kialakítania. Megnőtt a szabadságunk. S megnehezedett a nevelés. Nincs mire építeni. Mindent az alapoktól kell kezdeni. Korábban templomban, iskolában csak oktatni kellett. Ma átfogóbb a feladat. A kereszténység nem tananyag, hanem életforma. Tehát nem elegendő egyszerűen tanítani, hanem élni, kísérletezni, mutatni, bizonyítani kell. Emiatt közösségi környezetre van szükség ahhoz, hogy hitelesen közölni tudjuk. S ha „önmagától" nincs olyan emberi kapcsolat, amely a hitet hordozza, akkor meg kell teremteni azt. A közösségteremtés tehát a legkevésbé sem maximalizmus vagy ifjonti lelkesedés, hanem jelen viszonyaink között a kereszténység továbbadásának egyedüli útja! Ismételjük meg: ez a kereszténység továbbadásának egyedüli útja, ha a kereszténységet nem csupán tananyagnak és formális gyakorlatok összességének, hanem életalkotó valóságnak tartjuk. 2) A másik fontos változás a kereszténység kisebbségbe kerülése. Ez a tétel magyarázatot igényel. A magyar társadalom nagy többsége vallásosnak mondja magát. Jelentős rokonszenv-nyilvánítás és szándéknyilatkozat! De nem több annál! Az ország lakóinak többsége szerint a vallásosság nem követeli meg sem a keresztény tradíció számos kulcstételének elfogadását, sem a hívő közösséggel való kapcsolattartást, sem a vallásgyakorlatokat. A „vallásos öntudat" egyes esetekben egyszerűen egy kultúrformához való csatlakozást jelent. Más esetekben egyértelmű a Végtelen iránti igény. Az istenkeresés azonban nem a történelmi hagyományhoz és nem az egyházi intézményhez igazodik. Tekintsünk el most mindennek az értékelésétől! Elég annyit megállapítani, hogy a kereszténység intézményesült formái ma Magyarországon három ember közül talán egy számára irányadóak (bár a vallásukat rendszeresen gyakorlók aránya ennél is sokkal kisebb, csak 10-15 százalék). Az ország népességének valamivel több, mint a harmada a „maga módján" vallásos. Egy részük minden intézményes megkötéssel és segítséggel nyomatékosan szembefordul. Végül a társadalom harmadik harmada határozottan nem vallásos. (A fiatalabbak között a nem hívők aránya magasabb.) A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a szószékről vagy az oltártól a társadalom egyhetedét vagy egynyolcadát lehet nagyjából hetenként megszólítani. A templomban egyáltalán – legalább karácsonykor vagy húsvétkor – elérhetők összesen sem teszik ki a magyar népesség egyharmadát. A társadalom másik kétharmadával nincs kapcsolat. Ilyen kapcsolatot sokan kereken elutasítanak. S ezt nem elég úgy összegezni, hogy különbözőek vagyunk, mi ilyenek, ők olyanok. Különbözőek vagyunk, de együtt élünk! A ténylegesen nem keresztény többség léte a keresztények gondolkodására s a magyar közgondolkodás egészére is kihat. Ma és ettől kezdve mindig csak a nem keresztény többség létének tudatában lehet vallásról és kereszténységről beszélni! A kereszténység környezeti feltételeinek változása tény. De különböző helyekről különböző mértékben látszik döntőnek. A kommunizmus az egyház elszigetelésére, gettóba zárására törekedett. Többnyire meg tudta akadályozni, hogy hívő emberek társadalomtudományi ismereteket szerezzenek, hogy vezető állásba jussanak, hogy tanárként vagy újságíróként vallásos meggyőződést képviseljenek. A papságnak az emberi kapcsolatait is árgus szemekkel figyelték, nehezítették. Az egyház és a világ kapcsolata meglazult. Viszont, minden üldözés közepette, sikerült megőrizni az egyházszervezet és a vallási élet folytonosságát. A vad hullámverésben nem lehet elég magasra becsülni ennek a szigetnek a szilárdságát. Számunkra ellenben a külső és a belső tényezők együttes hatása a fontos. A kommunista politika kizárta az egyházat. Az egyház, védekezésül, bezárkózott. Ma is él a furcsa különválás: „belül" az egyház, „kívül" a profán világ. S „belül" kevésbé látszik a változás, mint „kívül". A változást azok érzik nagyobbnak és kényszerítőbbnek, akik a világi kultúra, a gazdaság, a politika cselekvői. – S azok, akik hajóra szállva másoknak is el akarják vinni az egyházsziget hírét (sőt talán hidat is akarnak verni, rendszeres kapcsolatra törekszenek a sziget és szárazföld között). Mindennek tudatában kell feltenni a kérdést, amely a jövőre vonatkozik. Hogyan határozza meg helyét az egyház a történelemben? Alapvetően a jelen biztosítására törekszik? Stabilizálni, kiépíteni, intézményesíteni akarja helyzetét? Évezredek kincseinek megőrzését tartja központi feladatának? Vagy a mai és holnapi ember számára is van mondanivalója? Meg tudja azt úgy fogalmazni, hogy mások, a távolállók is megértsék? A remény és a jövő hirdetőjének tartja magát? Prófétai hivatását tartja fontosabbnak? A kérdés megfogalmazható a teológiai gondolkodás dimenziójában is. Az az intellektuális és spirituális lendület, amely a II. vatikáni zsinatot előkészítette és jellemezte, a magyar egyházban jóformán semmi nyomot nem hagyott. Ez megállapítás, és nem vád. Ismételjük: Elzártságunk és üldöztetésünk a kommunizmus számláját terheli. Ma azonban el kell döntenünk: hasznosítani akarja-e a magyar katolicizmus a világegyház utóbbi három-négy évtizedes fejlődésének tapasztalatait? Vagy változatlanul az a döntése, hogy itt más világ járja, s nincs mit tanulnunk a materialista és dekadens Nyugattól? Ha lekerekítjük a mondatok élét, kiderül, hogy ez nemcsak látszatalternatíva. Aligha vitatható, hogy saját viszonyaink között nekünk kell keresztény gyakorlatot teremtenünk, életünket nekünk kell az evangélium fényénél értelmeznünk. Ez nem helyettesíthető fordításokkal, gondolatátvétellel, máshonnan hozott receptekkel. De: képesek vagyunk-e önálló magas szintű reflexióra? Erénye-e gondolkodásunknak, ha nem figyelünk másra? Elősegíti-e az egyház más részeivel való kapcsolatunkat, ha kívül maradunk a világméretű eszmecserén? A múlthoz, jelenhez, jövőhöz való viszonyunkat egy sajátos tény teszi bonyolulttá. Az, hogy nem egy időben élünk. Sokan közülünk évekre, évtizedekre kívül rekedtek az idők folyásán. Mások az idő „normális" menetének részesei voltak. (Micsoda őrültség a kommunizmust „normálisnak" nevezni!) Ismét mások, főleg nyugati tapasztalatok útján, évekkel, akár évtizedekkel megelőzték a többség gondolkodását. Hogy értsenek ma szót egymással? Pedig az egyház az egység szentsége! Alapvető feladata a közösségteremtés, a kölcsönös elfogadás biztosítása. Nagy a kísértés (úgy is mondhatjuk: a társadalom törvényszerűségei azt erőltetik), hogy a közmegegyezés az átlagra, a közepesre, a már nem elavult, de még nem modernre épüljön. Ez jár a legkevesebb erőfeszítéssel. Ugyanakkor ez a jelentéktelenség garanciája: se hideg, se meleg! Nyitva marad tehát a kérdés: mennyire sikerül korunkat megelőzni? Mennyire tud az egyház távlatot mutatni? Meg tudja-e értetni az egyház, hogy Isten a jövő ura? S modernnek ítéli-e azt a magyar társadalom, ami az egyház egyik vagy másik csoportja számára még újdonság? Életünk tanúsítja-e, hogy az evangélium jövőt alapozó remény forrása? S talán a legfontosabb kérdés: kinek a jövőjéről beszélünk? A társadalom sokféle. Látja-e, érti-e a bennünk megtestesülő magyar egyház, hogy népünk egyik-másik csoportját mi hajtja, mi lelkesíti? Tudjuk-e, ki merrefelé keresi az ország kibontakozását és saját boldogságát? Tiszteletben tartjuk-e mások erőfeszítéseit és ideálját? Mindezt összefoglalhatjuk egy mondatba: Vajon kik számára tud az egyház a jövő irányába utat mutatni? Egyház és világ Észrevétlen már a második alapvető kérdésnél tartunk. Az egyház és a világ viszonyánál. Ez kettős döntést követel – olyan területen, ahol rendszeresen ismételt hitvallásunk szerint állítólag már túl vagyunk ezen a döntésen. „Hiszem a katolikus keresztény anyaszentegyházat". A katolikust. Az átfogót. És hiszem, hogy az egyház az egység szentsége: nemcsak a katolikusok, nem is csak a hívők, hanem az emberiség, sőt a teremtés egységéé. Mégis, a gyakorlat láttán egyfelől meg kell kérdezni: kit, mit tekint a magyar katolikus egyház küldetése területének? És miben látja feladatát? Másfelől: hogyan akar megfelelni hivatásának? Milyen tennivalóknak ad elsőbbséget? Az embereket, a hívőket és a nem hívőket megtérítendő, vezetendő népnek tekinti-e, vagy útitársnak, Isten országa keresésében és előkészítésében felnőtt és teljes jogú építőtársnak? A gyakorlati válaszadás első lépése a „célközösség", a számunkra fontos emberek körének meghatározása. Vajon (csak, vagy főként) a magyar katolikus egyház tagjait tekintjük-e az egyház működési területének, vagy a társadalom egészét? Kihez szól az egyház küldetése? Elvben mindenkihez! S gyakorlatban? Viszonylag jól kijárt útja van a papnevelésnek, az egyházközségi életnek, talán lassacskán a keresztény oktatásnak és a felnőttnevelésnek is. Mindez az egyháztagokat szolgálja, illetve azokat, akik valamilyen szolgáltatásért maguk jelentkeznek. Belterjes gazdálkodás. Várjuk a betérőket. A „csak" érdeklődőkkel nem foglalkozunk. Az országnak az az egyharmada, amely „csak" rokonszenvez, amely előbb tájékozódni szeretne, amelyet valami még visszatart az intézményes kereszténységtől vagy az egyháztól – ez az egyharmad nem kap sem tájékoztatást, sem egy meleg kézfogást. Hiányzik a módja. Nincs, aki ezt tartaná egyházilag jóváhagyott, netán támogatott hivatásának. (A társadalom harmadik harmada pedig még inkább figyelmen kívül marad.) Missziós küldetés? Evangelizáció? Éppen az lenne a lényege, hogy megtanuljuk a nem hívők nyelvét, hogy felvállaljuk az ő problémáikat, hogy nekiinduljunk velük együtt megoldást keresni. Mindenekelőtt pedig jelen kellene lennünk a nem hívő környezetben: az egyetemeken, a munkások között és még sok helyütt. Ez azt követeli, hogy ne kezeljük gyanúperrel, ha egy keresztény a templomon kívül vallásról, hitről beszél. Ez megértést követel azok iránt, akik – akár teológiai diploma híján, akár dadogva – hitelesen beszélnek Jézusról és tanításáról. Ma gettóban élő, a világból kiszakadt, saját sebeinket nyalogató és saját intézményeinket építgető egyház vagyunk. Óriási változásra lenne szükség ahhoz, hogy mi is kinyissuk az ablakot a világ felé. Amit a szentatya úgy sürgetett, hogy a magyar katolikus egyháznak missziós egyházzá kell várnia, az még a jövő feladata. Feladat minden hívő számára: ismerje fel, hogy küldetésének része az Örömhír továbbadása. Kinek? Természetesen azoknak, akik még nem ismerik! S természetesen oly módon, olyan nyelven, olyan hitelesen, hogy megérthessék. Feladat minden pap számára, hogy erre a felelősségre felkészítsen. Felkészítsen minden hívőt egyenként! S felkészítse egyházközségét saját lakóhelyén, hogy az ne önálló klub, hanem a tanúságtétel és a segítés mindenki számára nyitott intézménye legyen! Végül a püspök feladata a misszió és az egyházon kívüli evangelizáció központjainak és szervezeti bázisainak megteremtése. Mindez messze esik a mai gyakorlattól? Amíg a magyar egyház mindezekre nem törekszik, nem állíthatja őszintén, hogy tudatában van mindenkihez szóló hivatásának! Igazságtalan lenne megfeledkezni mindazokról, akik – túlnan az egyházi intézmény falain – evangelizálnak. Egyikük-másikuk talán a beragadt ablakokat is feszegeti, hogy egyház és világ összetalálkozhassanak. Ám ez kivételes magatartás. Van, aki elfogadja – mint a hírhozók szolgálatát. Van, aki gyanakszik, hátha a külvilággal (az ellenféllel?, az ördöggel?) cimborálnak. Hiszen a külvilág sokak szemében veszélyes: önző, szabados, materialista. Kézenfekvő a válasz, a biztos falak mögé bújás, a védő bástyák erősítése. De ismétlendő, más válasz is van: a világ terheinek felvállalása. Mi mellett dönt a mai magyar katolikus egyház? Mindkét úton további elágazások is vannak. Mi mindent jelenthet a befelé fordulás? Nézzük meg a két szélsőséget! Az egyház belső életének ápolása az egyik esetben az ügymenet folyamatosságára, a zavartalan szervezeti életre való törekvést jelenti, a pontosan betartott miserendet, a rendben lévő pénztárkönyvet, a még időben befoltozott templomtetőt. A másik esetben a hívek lelki java, a hitoktatás, a szentségi élet van a középpontban. Szélsőséges példák? A valóság tucatjával produkálja őket. Mi más lenne, mint a feladatok „kipipálása", amikor a hitoktatás ténye fontosabb, mint tartalma (s amikor a vallását addig nem gyakorló volt úttörővezető válhat hitoktatóvá)? Vagy amikor a templomrestaurálás a lelkipásztori munkától von el pénzt és energiát? Ma, amikor a régóta hiányzó eszközök, épületek kerülnek – lassacskán – egyházi kézbe, különös figyelmet igényel, hogy a „menedzselés" ne fojtsa el a Lelket. Úgy tűnik, hogy a mai magyar katolikus egyház óriási erőfeszítéssel szolgálja az Urat – Márta módjára! Pedig követhetné Mária példáját is... A valóság félreismerése lenne azt állítani, hogy a mai magyar katolikus egyházat a befelé fordulás jellemzi. Jó néhány évvel ezelőtt talán ez volt jellemző. Ma bonyolultabb a helyzet. Megváltozott a politika. A társadalom demokratikus úton akaratát nyilvánította. Az ország népességének óriási többsége sürgeti az egyházak nyilvános szerepvállalását. Vallási egyházi témák az újságok címlapjára kerültek. Egyházi tisztségviselők politikai hatalomhoz jutottak anélkül, hogy bármit tettek volna érte. Meghökkentő fordulat! Nem az egyház ment a világba Jézus hírét vinni, hanem a társadalom fordult az egyházhoz, lazítva annak elszigeteltségén. Történelmi jelentőségű esemény! Mint amikor az etióp hivatalnok megkéri Fülöp apostolt, hogy szálljon kocsijába, és segítsen neki megérteni az Úr szavát. Sorsdöntő lehetőség! Kérdés is: vajon milyen tanúságot tesz Fülöp? Az egyház társadalmi – vagy ha tetszik, missziós – szerepének kétféle felfogását jól szemlélteti egy, a zsinatról származó történet. Befejezés előtt állt az „Öröm és remény" kezdetű dokumentum, amit később „Az egyház a mai világban" címmel tettek közzé. Egy kelet-közép-európai püspök ekkor a szöveg visszavonását javasolta. Szerinte helyesebb lett volna az egyház társadalmi tanításának újbóli kihirdetése, mint a világgal való párbeszéd. Szerinte az egyháznak mint a kinyilatkoztatás birtokosának tanítania kell a világot, de nincs mit tanulnia attól. Ez a monológ nézőpontja. A zsinati atyák ezzel szemben (2309:75 arányban) a dialógus egyháza mellett foglaltak állást. Mi a különbség? Az első felfogás csak önmagát ismeri el teljes értékűnek, nem tud megbékélni sem a világ öntörvényűségével, sem a lelkiismereti szabadsággal. Ezer évvel ezelőtt ilyen érveléssel terjesztették a kereszténységet tűzzel-vassal, erőszakkal. S ennek a logikáját tükrözi a katekizmusok bemagoltatása abban a meggyőződésben, hogy az emberpalánta pusztán ezzel hívővé, kereszténnyé tehető. Az első álláspont erőt, hatalmat, intézményi befolyást, zárt logikát és jogi rögzítést igényel abban a hiszemben, hogy ezzel válik teljesebbé Isten igazsága. A második magatartás befejezetlen, kereső, alázatos. Eszerint – mint Chenu írja – „Az egyház a mai világban dokumentum szövege nem csupán a keresztény parancsolatok erkölcsi és társadalmi alkalmazása. Ez a szöveg az egyház lényegét határozza meg azzal, hogy az egyháznak missziója van a világban." Vagy mint VI. Pál pápa még bíboros korában mondotta: „Miközben az egyház önmaga meghatározására és megnevezésére törekszik, a világot keresi, hogy eggyé váljon vele." Nem két társaság együttéléséről van szó! (Noha a dokumentum címének hibás magyar fordítása, a zsinati atyák kifejezett kívánsága ellenére ezt sugallja.) Hanem az egyház és a világ kölcsönös egymásban létéről. Csak ily módon lehet az egyház a megértés, a kommunikáció, az egység szentsége. Nem cél a saját hagyománynak másokra erőltetése. Nem is arról van szó, hogy befogadunk másokat, ha igazodnak hozzánk, hanem a tanító-tanuló viszony végéről, a másik iránti maradéktalan tiszteletről, a közös keresésről. Ez az alapállás nemcsak a „másként gondolkodókkal" való közösségvállalást és párbeszédet jelenti. Sokkal több annál! Mivel Isten a történelemben és a társadalomban is működik, nem elég, ha az egyház a Szentírást és a szenthagyományt őrzi, hanem kötelessége, hogy az „idők jeleit" is értelmezze. S ez az értelmezés nem a kibic felelősségmentes magatartása, hanem a résztvevő döntése. Ez az értelmezés nem maradhat csupán elmélet, hanem magába kell foglalnia a tapasztalatot, a gyakorlatot. Az egyház önértelmezése csonka, irányvétele béna lenne a világ gondjaiban való osztozás és a világért való felelősségvállalás nélkül. Mindennek tudatában kell eldönteni: mit jelent a világban való jelenlét a magyar katolicizmus számára? Csak közlést? Saját hitünk és meggyőződésünk – nagyon lassan szabaddá váló – nyilvánosságra hozatalát? Katolikus könyveket, televíziót, iskolákat, intézményeket? Vagy emellett még a nem hívő környezetben való jelenlétet is – kereszténységet a gyárban, a szakszervezetben, az aluljárókban, a munkanélküliek között? - Vajon a hívő közösség életét csak a közös liturgiában véljük megvalósíthatónak? Vagy a kereszténység valóságát templomba nem zárható életformának tekintjük – levonva véleményünk minden szervezési és financiális következményét? - Vajon az erkölcs legveszélyesebb sérelmeinek a konkrét személyektől való lopást, a hazugságot, a szexuális tisztaság sértését tartjuk? Vagy prédikációban, gyóntatószékben a köz elleni bűnökre is figyelmeztetünk – a munkahelyről „kölcsönvett" eszközökre, az adócsalásra, a „bliccelésre" a buszon, a politikai érdektelenség bűnére? - Vajon megsértődünk és visszahúzódunk, ha egy politikai mozgalom számunkra előnytelen vagy akár sérelmes állapotot képvisel? Vagy a nézetkülönbség ellenére sem feledjük, hogy az Isten országa felé vezető úton sorsközösségben vagyunk, tehát nem adhatjuk fel a párbeszédet? - Vajon hatalmi szóval igyekezzük akadályozni, hogy bárki vallásról, egyházról a miénktől eltérő felfogást hirdessen? Vagy nem hunyunk szemet a nézetek sokfélesége felett, hanem hitünk és példánk erejével igyekszünk meggyőződésünknek nyomatékot adni? - Vajon saját küldetésünk biztonságával – a világgal szemben – akarjuk a világot megszentelni? Vagy a nem keresztények értékeit is hasznosítani akarjuk, és vállaljuk, hogy velük közösségben járjuk utunkat? - Vajon csak mondogatjuk, hogy „Uram! Uram!"? Vagy hivatalos címkék és önreklámozás nélkül próbáljuk Jézus példáját követni? Ma nem nyilvánvaló, miképpen dönt a magyar katolikus egyház. Egy valamiről nem szabad elfeledkezni. A döntésnek gyakorlati következményei is vannak. Vagy másképpen szólva: nem az a fontos, hogy ki mit nyilatkozik, hanem hogy miképpen cselekszik a magyar egyház, az egyház minden tagja és tisztségviselője. Az egyház belső rendje és struktúrája A harmadik meghatározó terület a szervezeti felépítés. Ennek is több vonatkozásáról kell dönteni: az egység és sokféleség viszonyáról; az egyszemélyi vezetés és a részautonómiák kapcsolatáról; s végül a papok és a világiak helyzetéről. 1) Magyarországi látogatásakor II. János Pál pápa semmit sem sürgetett olyan gyakran, mint az egységet. Erre hívta fel a püspököket, a papokat, a híveket. Tudhatta, mennyi minden akadályozza azt. Múltunk a nagy tettek, nagy önfeláldozások, ám egyúttal a testvérharcok, az engedni nem tudás története. Nyakas, önfejű emberek vagyunk. Erre nevelt az élet. Az utóbbi évtizedek harcait is ki-ki magának vívta meg. Az egyház csupán keret maradt? Lakói idegenek egymás számára? „Népet gyűjtesz magad köré szüntelen" – imádkozzuk. Eközben csak tömegre, sokaságra, nem pedig egységben élő közösségre gondolunk? Pedig Jézus egyértelmű ismertetőjegyet mondott. „Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást!" Nemcsak a felebarát iránti segítőkészség, hanem a Jézus-hívők közötti személyes, közvetlen, baráti viszony, az egymás iránti szeretet is jellemzi Isten egyházát. Fel lehet erről ismerni a magyar katolicizmust? Kettős dolog az egység: személyes kapcsolat és szervezeti forma. Mindkettővel foglalkozni kell. Személyes jó viszony nélkül legfeljebb merev, formális egység létezik. Nem ez a keresztény ideál. Jézus az egység két mintáját említette, a férfi és a nő kapcsolatát meg az Atya és a Fiú szeretetét. Aki szeret, érdeklődik a másik iránt. Aki szeret, megnyílik a másik előtt. Aki szeret, átveszi a másik örömét, gondját. Aki szeret, egységben van a másikkal. Aki szeret, megbízik a másikban és ráhagyatkozik. Az egyházban minden szinten és minden irányban ez a norma: püspök és püspök, pap és pap, hívő és hívő között, mint ahogyan a püspökök, a papok, a hívek egymással való kapcsolataiban. Ez a norma! A kölcsönös érdeklődés, feladataink és felelősségeink megosztása, a döntések és vállalások közössége. Ez a jézusi norma, aminek ellentmond a gyakorlat. Az egység megteremtése mindenekelőtt a személyes kapcsolatok és együttműködések erősítését követeli. Az egyház egysége a személyes szereteten túl mást is, megfelelő szervezetet is igényel. Az elmúlt évtizedek pusztításaiban az egyház szárazföldje darabokra töredezett. Egyes részei önellátóvá váltak. Öntevékennyé és öntörvényűvé. Így továbbra is életképesek. Vannak virágzó töredékek: néhány szerzetesrend és lelkiségi mozgalom, néhány kivételes egyházközség, egy-egy újság, egy-egy kisközösség és értelmiségi társaság. Karizmájuk ellenben elszigetelt. Mint azok az országok, amelyek monokulturális gazdaságuk miatt szegények és kiszolgáltatottak. Óriási feladat lenne összekapcsolásuk: közlekedéssel, kereskedelemmel, politikai szálakkal. Az egyházban is irdatlan feladat a pislákoló lángok összefogása. Pedig ez a ma és a holnap egyik legfontosabb feladata. A lelkesedés és elkötelezettség megőrzése és összekapcsolása. Egység a széttöredezettségből. Megteremtéséhez nagy áldozatkészség és bátorság kell. Áldozatkészség, hiszen a közös jó érdekében mindenkinek korlátoznia kell önmagát. Az egyházi vezetőnek feltétlen döntési jogköréből valamit le kell adnia, ha felelős munkatársakat – s nem csak önállótlan automatákat – akar. S a saját erejükből kiformálódott kezdeményezéseknek önállóságuk egy részéről kell lemondaniuk az együttlét, a közös érdek javára. Kitaposott utakat a még kialakulatlan jövő egység érdekében feladni merész dolog. Ezért kell hozzá határozottság, bátorság. Ám ez a bátorság talán nem más, mint a keresztények hite, hogy Isten nem hagyja el övéit. 2) Amikor az egyház egységéről beszélünk, egy nyelvi problémával is szembe kell néznünk. A hívő közösség tagjai egyenrangúak, de a szolgálatok rendje hierarchikusan szerveződik. A civil társadalom tagjai azonban tapasztalataikat elsősorban a világban szerzik, ahol az üzemi hierarchia, a katonai hierarchia vagy egyszerűen a vagyoni és politikai hierarchia hatalmat, alárendelést, felsőbb- és alsóbbrendűséget fejez ki. A püspöknek is megvan a lehetősége, hogy papjai feje fölött döntsön. A plébános egyedül, hívei beleszólása nélkül is meghatározhatja az egyházközség életének menetét. Ez az egység egyik lehetséges módja. A főnök dönt, a beosztottnak nincs szava. Minél feljebb van valaki a hierarchiában, annál kevésbé kényszerül másra hallgatni. Végül minden döntés az ő kezébe kerül. Persze kérdés, hogy jó-e ez neki. Senkinek sincs ugyan joga arra, hogy cselekedeteit felülbírálja. Viszont minden érdektelen aprósággal neki kell törődnie. Az egyház egységének vajon ilyennek kell lennie? Az uralkodó és alattvalója kapcsolata az egységnek és a vezetői szolgálatnak csak egyik modellje. Másik is van. A keresztény társadalmi tanítás a szubszidiaritás szóval jelöli azt. Ez részautonómiákat, egy-egy társadalmi csoport vagy intézmény képességeihez mért feladatokat és jogkört jelent. Eszerint minden döntésnek azon a legalacsonyabb szinten kell megszületnie, ahol annak meghozatalára már képesek. A magasabb szintek s a vezetők feladata pedig kettős. Egyrészt a rájuk bízott emberek vagy közösségek felelős cselekvését és önállóságát kell biztosítaniuk. Másrészt a különböző egyének és csoportok közötti egységet kell megteremteniük és megőrizniük. Ez a rendszer – az előző modell tökéletes ellentéteként – fejleszti az ember felelősségét s a közös ügyekben való részvételét, és tehermentesíti a vezetőt, hogy azokkal a feladatokkal foglalkozhasson, amelyekhez csak neki vannak elegendő ismeretei, eszközei. Mind a korábbi egyházi gyakorlat, mind a kommunizmus kényszerhelyzete egyszemélyes irányításra, sőt egyszemélyes mindenességre ösztönzött. Ennek következménye, hogy a papnak sok mindenhez hályogkovács módjára kell hozzányúlnia. Következménye a papság túlterheltsége is. A legfontosabb azonban sem ez, sem az, hanem a papok és a világiak közötti távolság megnövekedése és a feladatátruházásra való képtelenség általánossá válása. A pap nem ad át faladatot és jogkört, mert nincs kinek, mert a munkatárs-betanításhoz nem ért, mert a munkatárs-nevelés rövid távon több fáradsággal jár, mint az egyszeri feladat elvégzése, és mert ő is, más is természetesnek tartja, hogy mindent ő végez. Nagyjából ugyanez érvényes egy szinttel magasabban a püspökre. De: meddig lehet ezt még bírni energiával? És az említett szempontokon túlmenően: meddig szabad olyan gyakorlatot folytatni, amely ellentétes az egyház tanításával? A másik oldalról nézve azonban: miképpen lehet munkatársakat nevelni? Őket együttműködésre, munkamegosztásra, közös felelősségvállalásra felkészíteni? A mai rendszer – akár a papnevelés, akár az egyházközségi élet – aligha elegendő iskola. Tehát szemléletváltásra és nyomában intézményi átalakulásra lenne szükség, amelyet modellszerűen ki kellene kísérletezni, amelyre elméletben is készülni kellene, amelynek bevezetését közösen kellene eldönteni – például a papi tanácsban vagy az egyházmegyei zsinaton. Vajon akarja-e mindezt a magyar katolikus egyház? S ha akarja, képes-e végrehajtani? Egy bizonyos: az egyszemélyi centralizmus és a közösségi-testületi részvétel közötti választás kikerülhetetlen. 3) Az előbbi alternatíva egyenes folytatása, mégis önálló kérdés: az egyház hogyan értelmezi a papok és a világiak viszonyát? A világiak bevonásáról a II. vatikáni zsinat számos tételt fogalmazott. Ezek kiindulása kettős. Egyfelől a papok és a világiak egyenrangúsága, ám különböző feladatköre; másfelől az a megállapítás, hogy a világi dolgokban a laikusok vannak otthon, tehát az egyháznak az ő szakértelmüket és tevékenységüket kell hasznosítania. Ismét: ez az elmélet. Az egyenrangúság ugyanis kölcsönösséget, kölcsönös megbecsülést, feladatmegosztást, felelősségmegosztást, világi szervezeteket, azok autonómiáját követeli, ami a magyar gyakorlatban nem található. Éppen ebből ered a kérdés: miképpen akarja az egyház a világiak szerepét kialakítani a jövőben? Európai átlagban egy papra 4-5 diakónus vagy egyéb lelkipásztori munkatárs jut. Ez persze képzést, fizetést, teljesen más munkaszervezetet feltételez, mint ami nálunk van. Továbbá: a világi hitoktatók továbbképzése, kölcsönös kapcsolattartása és az egyházi élet egészébe való bevonása világszerte sajátos szervezeti hálót alkot. Ez nálunk még hiányzik. Továbbá: megoldásra vár a lelkiségi mozgalmak és az éledő keresztény szervezetek tagjainak betagolódása az egyházi szervezetbe. Leghatározottabban ellentétes mind a II. vatikáni zsinat szellemével és betűjével, mind a nemzetközi gyakorlattal ezeknek a testületeknek papi-püspöki vezetés vagy ellenőrzés alá helyezése. A mellérendeltségi struktúrákat ellenben még ki kell alakítani: megőrizve a papi-püspöki felelősséget hitbeli kérdésekben, s autonómiát biztosítva a világiaknak minden olyan kérdésben, ahol ők a tájékozottabbak és illetékesek. Istenre hagyatkozás Utolsónak sorolt, de a legalapvetőbb alternatíva: jövője meghatározásakor mire épít az egyház? Kétségtelen, hogy az eddigiekben jelzett egyik-másik kihívásra elméletben egyértelmű a válasz. Ugyanaz következik a világegyház állásfoglalásaiból és a szervezéstudományi logikából. De éppoly kétségtelen, hogy az az alapvető változás, amelyre szükség lenne, erőink ismeretében képtelenségnek tűnik. Kevesen vagyunk. Fáradtak vagyunk. Szegények vagyunk. Félünk akkora változásoktól, amelyek emberi mércével mérve meghaladják erőnket. Itt kezdődik az alternatíva. Vajon magunkban, a kezünkben lévő lehetőségekben, szociológiai racionalitásban bízunk? Vagy megértjük az Úr szavát, s hiszünk abban, hogy az általa adott küldetéshez eszközöket is ad, s a feladat teljesítésében velünk halad? A kérdés ez: merünk-e olyasmire vállalkozni, amihez gyengének érezzük magunkat, noha halljuk az Úr hívását? A kérdés így is feltehető: Merre megyünk Ninivébe: a hal gyomrán át, vagy egyenesen? Hitünk s reményünk erejéről akaratlanul is vallunk: azzal, ahogyan a kereszténységet képviseljük; azzal, amilyenek vagyunk. Szokásaink, egyházrendünk sokak számára idegesítőek, idegenek. Kár! Vannak, akik emiatt szinte ösztönösen elutasítanak – mielőtt megismerhettek volna. A magyar társadalom zöme ellenben tele van várakozással: példát, útmutatást, biztatást vár a kereszténységtől. S ezt a kereszténységet mi képviseljük, mi, a magyar katolikus (református, evangélikus, baptista s megannyi szabad-) egyház. Óriási felelősség! Vajon tudjuk-e, s nap mint nap tudatosítjuk-e önmagunkban, hogy mások rajtunk mérik le a kereszténység értékét, megvalósíthatóságát? Tudjuk-e teljes meggyőződéssel hirdetni, hogy Jézus szabaddá tett? Tudjuk-e tanúsítani, hogy Jézus elvette félelmeinket, és feloldotta szorongásainkat? Az Úr kezébe tudjuk-e helyezni a jövőt s benne megoldhatatlannak látszó gondjainkat? S valóban hisszük-e, hogy nem kell tovább aggódnunk miattuk, mert ott jó helyen vannak? Csírázik-e bennünk a boldogság? (Enélkül miért is csatlakozna bárki is hozzánk?) Vannak kisközösségeink, lelkiségi mozgalmaink, amelyek sugározzák az örömöt! Karizmatikus közösségeink önfeledt ujjongása egzisztenciálisabb bizonyság Jézus ügye mellett, mint bármilyen teológia! De mi jellemzi a magyar katolicizmus egészét? S milyenné szeretne az válni? Félelmében bezárkózik – mint az apostolok Jézus halála után? Vagy megnyílik a Lélek előtt, hogy mindenki a saját nyelvén hallhassa, amit mond? Hogy mindenki láthassa kiáradó örömét (amit gúnyolódó értetlenek valaha az édes bor hatásának véltek, újabban ópiumhoz hasonlítanak)? Európa nyugati felén csökken a kereszténység szerepe. Nekünk, kelet-közép-európaiaknak, nekünk, magyar keresztényeknek a történelem más utat nyitott. Felismerjük-e az idők jeleit? S tudunk-e azoknak megfelelően cselekedni? Melyik alternatívák mellett döntünk? Quo vadis, magyar katolicizmus?
Tomka Ferenc–Brückner Ákos Előd LELKIPÁSZTORI TERVEZÉS ÉS KERESZTSÉGI LELKIPÁSZTORKODÁS A magyar egyház és lelkipásztorkodás egyik legfontosabb feladata, hogy a megváltozott társadalmi és egyházi helyzetben felmérje a lelkipásztori feladatokat, illetve lehetőségeket, s ennek alapján távlati lelkipásztori tervet készítsen. Az országos helyzetfelmérésnek és a lelkipásztori terv elkészítésének fontosságát sokan sürgetik, első helyen maga a szentatya húzta alá ennek fontosságát a püspöki karhoz intézett beszédében: „Szükséges, hogy mindegyiketek átfogó képet alkosson az egész magyar egyház problémáiról. Ennek érdekében nagy haszonnal jár majd, ha Konferenciátok ülésein megfelelő időt szántok azoknak az alapvető kérdéseknek vizsgálatára, amelyek a magyar társadalmat az átalakulásnak ebben a nehéz szakaszában foglalkoztatják. Ez teszi lehetővé egy közös lelkipásztori terv kidolgozását, amely kijelöli majd a tervszerű irányelveket a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvésre." Az országos helyzetfelmérés és lelkipásztori terv kidolgozásáig is szükség van a tervszerű lelkipásztorkodásra. Ez kinek-kinek azon körben, azon területen feladata, ahová küldetése szól. A nem országos – azaz helyi vagy részleges – szintű tervszerű lelkipásztorkodás legjobb előkészítője az országos lelkipásztori megújulásnak, illetve lelkipásztori tervnek. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Országos Lelkipásztori Intézete (OLI) születésekor azt a feladatot kapta a püspöki kartól, hogy működjék közre a lelkipásztorkodás megújulásában, távlatilag a lelkipásztori terv kidolgozásában. Ennek érdekében az OLI, illetve annak Egyházszociológiai Intézete megkezdte az ország lelkipásztori felmérését (vö. Tomka M.: Magyar katolicizmus 1991 – Budapest, 1991). – Másrészt azonban az Országos Lelkipásztori Intézet felelősei szükségesnek látták, hogy azonnal lépéseket tegyenek a lelkipásztori koordináció és megújulás irányába, a lehetőségeiknek megfelelő keretek között. Minél kevésbé jártas valaki a témában, annál könnyebben azt kérdezhetné: Vajon olyan súlyos feladat mindez? Nem volna egyszerűen megoldható a lelkipásztori terv kérdése oly módon, hogy a püspöki kar szakemberek és lelkipásztorok bevonásával kidolgozná a megújulást célzó irányelveket, tervet, s ezután csak végre kellene hajtatni azt a lelkipásztorokkal? A kérdés azonban távolról sem ilyen egyszerű. Először is, hogy pontosan miképpen valósul meg a mai magyar adottságok közt a lelkipásztorkodás megújulása, az egyáltalán nem egyértelmű, és szinte plébániánként új kérdéseket vet fel. Másrészt papságunk életkora nagyon különböző. A papság nagyobb része a zsinat előtti, fiatalabb része a zsinat utáni teológián nevelkedett, s ezért számos lelkipásztori kérdésben nem csekély szemléletbeli különbségek uralkodnak. Ez egy olyan adottság, amelyet nem lehet egy csapásra, erőszakkal, illetve néhány jogi előírással megváltoztatni. A hazai lelkipásztori átalakulás fontos eszköze az lehet – s ezt mondta több főpásztor is az OLI alakulásakor útmutatásként az OLI munkájára –, hogy azok, akik ezt önként vállalják, összefognak, s közösen próbálják kikísérletezni a lelkipásztorkodás mai útját. S ha eljárásuk valóban célravezető, akkor példájukkal utat mutathatnak az egész magyar lelkipásztorkodásnak. Ilyen előzmények után fogott össze az OLI szervezésében mintegy 40 lelkipásztor, hogy közösen keressék a megújulás útját, hogy közös programokat dolgozzanak ki, vizsgálják azok eredményességét, hogy bevált tapasztalataikat átadják környezetüknek. E modellt kereső, modellező, ún. modellplébániák először is részletes tervet dolgoztak ki arra vonatkozóan, hogy mit tehetnek ők néhányan „magukban", saját munkaterületükön a lelkipásztori megújulásért. Első megállapításuk azt volt, hogy minden lelkipásztori megújulás előfeltétele és mértéke az élő keresztény közösség, az élő egyházközség (vö. Christifideles laici 26). Az egyházközségek életrekeltésének és a korszerű lelkipásztorkodás megvalósításának egyik első – s jelen körülmények közt is azonnal elkezdhető – lépésének a szentségi lelkipásztorkodás elmélyítését tartották: mégpedig egy olyan szentségi lelkipásztorkodás kialakítását, amelynek révén a szentséget felvevők nem csupán egy rítusban részesülnek, hanem ténylegesen Krisztus Testének, a keresztény közösségnek élő (vagy élőbb) tagjává válnak. A következőkben a tapasztalatok sokrétűsége miatt a „modellmunkának" csupán a keresztségre vonatkozó útját és eredményeit ismertetjük. A keresztségi lelkipásztorkodás megújításának első kérdései A modellplébániák egyik első céljukul a keresztségi lelkipásztorkodás elmélyítését tűzték ki. Mintegy 3 éves együttmunkálkodásuk során több nehézséggel kellett szembenézniük, és számos érdekes eredményre jutottak. Ezek a következők: 1) Induláskor többen felvetették a kérdést: nem teszi-e lehetetlenné a keresztségi lelkipásztorkodás komolyan vételét, a keresztség bizonyos feltételekhez kötését egy plébánián az, ha a szomszéd plébánia más elveket követ, pl. minden feltétel nélkül keresztel? Egyetértés alakult ki abban, hogy bár az ilyen kettősség nagyon megnehezíti a lelkipásztori munkát, és csökkenti annak hatásfokát, de nem tudja a helyes fejlődést teljességgel megakadályozni. S a jelen helyzetben nem látszik más útja a megújulásnak, mint a munka elkezdése ilyen körülmények között is. (Az elmúlt két év igazolta, hogy a jelzett lelkipásztorok ilyen körülmények között is jelentős eredményekről számolhatnak be, s hogy több társuknak adott indítást munkájuk.) 2) A megújuló keresztségi lelkipásztorkodás alapvető céljának tekinti, hogy olyan gyermeket kereszteljen meg, akinek szülei remélhetően valóban biztosítani tudják a gyermek vallásos nevelését. Mi a teendő tehát azon szülők esetében, akik minimális vallási ismeretekkel rendelkeznek, esetleg szentségi életük sem rendezett, s nincsenek kapcsolatban az egyházzal? Az egyházi útmutatások szellemében e munkacsoport is elhatározta: megkísérli meghívni a szülőket, hogy ismerjék meg a hitet, rendezzék szentségi életüket, s váljanak az egyház élő tagjává. De hogy lehet ezt megvalósítani? Többen beszámoltak arról, hogy hiába tartottak megnövelt számú keresztségi előkészítő oktatást a szülőknek, s azok hiába jártak akár hónapokon át rendszeresen oktatásokra, ha nem volt az egyházközségben egy – a jelzett szülői korosztálynak megfelelő korú – csoport vagy közösség, amely be tudta volna őket fogadni, úgy azok a keresztelés után jelentős arányban elmaradtak. (Ugyanez a tapasztalat más szentségi előkészítések, pl. jegyesoktatás vagy egyéb felnőtt szentségfelvétel alkalmával.) Ott viszont, ahol a szentségre készülők egy élő egyházközséggel, közösséggel találkoztak, ott nagymértékben megnőtt azok aránya, akik az egyházközség élő tagjaivá váltak a szentségi felkészítés során. Nyilvánvaló tehát a közösség fontossága. Ha a cél az, hogy a keresztelendők, illetve szüleik a keresztény közösség tagjává legyenek, ez csak akkor valósulhat meg, ha létezik egy élő közösség, amely befogadja őket! Bebizonyosodott tehát: minden lelkipásztori munkának és egy eredményes keresztségi lelkipásztorkodásnak első lépése a keresztény közösség kialakítása. Ha egy plébánián sikerült akárcsak három-négy házaspárt elmélyíteni a keresztény életben, bekapcsolni őket az egyházközösség életébe, ott érezhetővé vált, hogy a hittel ismerkedni akarók számára ők lettek az a kapcsolódási pont, akik által bekapcsolódhattak az egyházközösség életébe. 3) A munkában részt vevők megállapították, hogy minden plébánia élete más. Különösen nagy különbségek vannak a falu és a város között, de azon túl is pl. egy hagyományos, vallását gyakorló falu és az elvallástalanodott falu között, vagy egy élő városi plébánia és egy új lakótelep között stb. S a helytől függően különböző feladatot jelent egyházi közösséget teremteni. De egyetértettek, hogy e feladat mégis érvényes mindenütt. Vajon a falun lehet-e, kell-e közösséget létrehozni? – merült fel a kérdés. Ez nem elsősorban városi igény-e? Megfogalmazódott a válasz: A városokban, ahol a természetes közösségek megsemmisültek, sürgetőbben támadt fel az emberekben a közösség utáni vágy. De ha más formában is, mint a városon, a falusi ember is igényli a közösséget; amint ezt a falusi vallásosság és társadalom történelme is igazolja. A hagyományos falvakban sokfelé ma is élnek a hagyományos vallási közösségek (rózsafüzérbokrok és más hasonló csoportosulások). És a falvakban is hódítanak a szekták – éppen a közösségigényre építve. Tehát a falusi lelkipásztorkodásnak is feladata, hogy újra felébressze a közösségi szellemet, vagy nyitottá, befogadóvá, evangelizálóvá tegye a létező közösségeket. Első találkozás a keresztséget kérőkkel A keresztséget kérő szülők sokfélék. Van köztük rendszeres templomba járó (kb. 8–10%-uk), és nagy ünnepeken templomba járó (kb. 20%). Van, aki vallásos volt, esetleg bérmálkozott is, de évek óta nem jár templomba; mások sosem voltak vallásosak, esetleg megkeresztelve sincsenek. Van, aki őszinte vallásos sejtésből kéri a keresztséget, mások mindenféle – vallásosnak alig mondható – szempontoktól indíttatva. A munkában részt vevő lelkipásztorok alapelvvé tették, amit az egyház előír, azt ti., hogy abban az esetben keresztelnek csecsemőt vagy gyermeket, ha komoly remény van arra, hogy az vallásos nevelést fog kapni (868. kánon). Ez azt jelenti, hogy legalább egyik szülőnek magának is az egyházhoz tartozóan vallásosnak kell lennie, vagy legalábbis késznek kell lennie elindulni ezen az úton. A keresztségre jelentkezéskor tehát szeretettel elmagyarázták a jelentkezőknek a keresztelés jelentőségét és feltételeit, azt, hogy legalább egyik szülőnek az egyház élő tagjának kell lennie. Majd kétféle módon próbálkoztak. 1) Voltak, akik az első találkozás alkalmával elsősorban arra fektették a hangsúlyt, hogy a keresztségi beszélgetésre meghívják a szülőket, azzal a szándékkal, hogy ott majd kapcsolatba hozzák őket a kereszténységgel, a keresztény közösséggel, s ily módon próbálják őket bekapcsolni az egyházközség életébe. 2) Mások az első találkozáskor azonnal megfogalmazták, hogy a keresztség feltétele az egyházközségbe való bekapcsolódás, és ha ez hiányzott, azonnal a keresztség elhalasztását kérték. De egyúttal ők is meghívták a jelentkezőket a keresztségről való beszélgetésre (ahol ilyen volt, a felnőttek, kezdők hittancsoportjába stb.), illetve hosszabb távlatban arra, hogy az egyházközség élő tagjaivá legyenek. Erre a meghívásra kétféle reakciót tapasztaltak. 1) Ha sikerült meleg szeretettel (és nem kioktatóan) beszélni a keresztség lényegéről, a keresztséget kérők a vártnál jelentősen nagyobb arányban reagáltak pozitívan arra, hogy a keresztségnek feltételei is vannak. Városon különösen nagy arányban, mintegy 60–80%-ban tanúsítottak teljes megértést a hallottak iránt, s ígérték meg, hogy eleget tesznek a beszélgetésre, hittanra való meghívásnak. 2) Természetesen voltak tiltakozók is. Különösen falun háborodtak fel többen, mondván: „Eddig minden feltétel nélkül keresztelt az egyház, most minek ez az akadékoskodás?!" Vagy: „A szomszéd plébánián sem támasztanak feltételeket, hát akkor miért önkényeskedik?" A tiltakozóknak is többfajtája volt. - Akik tiltakoztak (bár esetleg a keresztelés alapvető feltételei is hiányoztak), de semmilyen előrelépést nem voltak hajlandóak tenni: nem vállalták, hogy eljönnek keresztségi beszélgetésre, nem vállalták a keresztény nevelést, stb. (Hogy miért kérték mégis a keresztséget, az gyakran nem is derült ki világosan.) Ebben az esetben nyilvánvaló volt, hogy a keresztséget el kell halasztani. - Voltak, akik tiltakoztak, és esetleg ugyancsak visszautasították, hogy valamilyen előrelépést tegyenek a keresztény élet felé, ugyanakkor azzal fenyegetőztek, hogy valamelyik nem katolikus egyházzal kereszteltetik meg gyermeküket, vagy kértek engedélyt a szomszéd plébánián való keresztelésre, illetve az első találkozás után rövidesen azzal tértek vissza, hogy a szomszéd plébánián megkeresztelik gyermeküket, csak adjunk igazolást, hogy elbocsátjuk őt. A helyi plébános „keresztelési engedélye" arra szolgálna, hogy a plébános igazolja: az illetőt ismeri, s az méltó a keresztség felvételére. Sajnálatosan e papír kiállítása sokak szemében egyszerű bürokratikus ténykedéssé vált, mintha a helyi plébánosnak joga volna megengednie, hogy egy olyan személyt megkereszteljenek, akinél a keresztség alapvető feltételei is hiányoznak. A munkacsoport tagjainak egyik része mégis úgy látta, hogy – amíg az egyházban nincs egységes keresztényi lelkipásztorkodás – ilyen esetekben adjuk meg a keresztelési engedélyt, ráírva annak tetejére: „Közösségünkkel nincs kapcsolatban!, vö. 868. kánon." Mások nem tartották ilyen esetben megadhatónak az engedélyt. - Végül voltak, akik eleinte tiltakoztak, de hosszas baráti megbeszélés által meg lehetett velük értetni a keresztség feltételeinek fontosságát, és lassan hajlandónak mutatkoztak, hogy vállalják e feltételeket. Két gyakorlati kezdeményezés Az első tapasztalatok alapján a munkacsoport résztvevői két lépést tettek a keresztségre jelentkezőkkel való első találkozás megkönnyítésére. 1. Összeállítottak egy „jelentkezési lapot", amelyet a jelentkezők vagy maguk töltöttek ki, vagy a lelkipásztor, illetve a világi munkatárs, aki megmagyarázta nekik a kérdések jelentőségét. E lap adatai egyrészt tartalmazzák a keresztelési anyakönyv számára szükséges adatokat, valamint az egyházközségi adatlap (kartoték, családi lap) kérdéseit (pl. a testvérek számát, korát, hitoktatásának helyzetét stb.), továbbá a szülők személyes vallási múltjára és jelenére vonatkozó néhány kérdést is (pl.: Milyen szentségekben részesült, rendszeresen jár-e templomba, vagy imádkozik-e?). A kérdőív kitöltése segítséget nyújtott a lelkipásztornak a helyzet felmérésére, és lehetővé tette az adatok megőrzését és későbbi felhasználását. De azzal a következménnyel is járt, hogy (a lelkipásztorok tapasztalata szerint) a jelentkezők követelődző hangja jelentős arányban csökkent. A kitöltés szempontokat és időt adott nekik arra, hogy szembesüljenek azzal, mennyire sok követelménynek nem felelnek meg, amelyek a keresztség kérésének természetes feltételei volnának. Így azután sokkal könnyebben indult velük a beszélgetés az egyházi közösség életébe való meghívásról. 2. Összeállítottak egy szórólapot „Levél a szülőknek a keresztségről" címmel, amely közérthetően összefoglalja a keresztség teológiáját, liturgiáját, lelkületét, valamint az egyházi előírásokat arra vonatkozóan, hogy kit szabad megkeresztelni. E szórólapot több vonatkozásban is fel lehetett használni. Többek között, ha ezt a keresztségre jelentkezők kezébe adták, könnyebbé vált a beszélgetés a „feltételekről", mert ily módon nyilvánvalóvá vált, hogy azok nem a helyi lelkipásztor találmányai. Híveink megismertetése a keresztség jelentőségével és kiszolgáltatásainak feltételeivel A munkacsoporthoz tartozó lelkipásztorok munkájuk során észlelték, hogy első feladataik közé tartozik egyházközségük templomba járó tagjait megismertetni az egyháznak a keresztségről szóló tanításával, megismertetni őket azokkal a szempontokkal, amelyeknek szellemében szeretnék megújítani a keresztségi lelkipásztorkodást, amelyeknek szellemében pl. egyesek keresztelését elhalasztják. Prédikációs sorozatot kezdtek tehát a keresztelésről. Minden hívő kezébe adták a „Levél a szülőknek a keresztségről" c. füzetkét, s ennek alapján a kérdésnek szentelt beszélgetésekre hívták meg őket, illetve a bibliaórák, a felnőtt- és ifjúsági hittanok témájává tették meg ezt. Meglepő felfedezésekre tettek szert: legbensőbb híveiknek is gyakran mennyire szükségük volt e „továbbképzésre", mennyire újak voltak számukra is a keresztséggel kapcsolatos kérdések (pl. egyesek számára új volt, hogy azok is üdvözülhetnek, akik vízkeresztségben nem részesültek, stb.). De különösen falun rendkívül jelentősnek bizonyult a kérdésről való beszéd. Mert egyrészt a hívek elmondták a hallottakat ismerőseiknek, s azoknak, akik keresztelésre készülődtek, másrészt egyetértésükkel formálták a közvéleményt. (Míg korábban előfordult, hogy maguk a hívek méltatlankodtak, ha a lelkipásztor nem akart valakit minden további nélkül megkeresztelni.) További kapcsolat a keresztséget kérőkkel Az egyházi dokumentumok hangsúlyozzák, hogy a „kívülállókat" az egyes keresztények és a keresztény közösség személyes szeretete szólítja meg (vö. Evangelii nuntiandi 21,41). Ezt az élő egyházközségek világszerte tapasztalják; világszerte hoznak létre az egyházközségekben munkacsoportokat, amelyek sajátos faladata, hogy törődjenek a hittel ismerkedőkkel, a megtérőkkel, az újakkal (bár tágabban ez minden hívő faladata). A hazai kísérleti plébániákon is kialakult ez a gyakorlat, a közös munka során nyilvánvalóvá vált ennek szükségessége. A munkában részt vevők megtapasztalták, hogy nem elég meghívni valakit (pl. a keresztséget kérő szülőt) az egyházközségbe; a meghívottat meg is kell szólítani, meg kell tapasztalnia a keresztény közösség feléje forduló személyes szeretetét. Ilyen értelemben veendő az Ordo baptismi parvulorum (OBP) előírása is, hogy a keresztelési felkészítés „világi hitoktatók és más alkalmas világi személyek bevonásával történjék" (OBP 17,19. old.; OB 7,13), illetve hogy a keresztségre való „felkészítés közreműködői" között az OBP első helyre teszi magát Isten népét, a keresztény közösséget (OBP 17. old. – OB 7). Az újakkal törődő munkacsoport – nevezzük evangelizációs munkacsoportnak – egy-egy tagja tehát lehetőleg részt vett a keresztségre jelentkezőkkel való első találkozáson, vagy ő maga fogadta a jelentkezőket (alá kell húzni, hogy szavuk sokkal hatásosabbnak tűnt a kívülállók szemében, mint a papé, akiről azok olykor úgy érzik, hogy csak „hivatalból beszél"); s ott volt a keresztségi beszélgetéseken – vagy olykor vezette azokat –; ott volt a kezdők felnőtt hittanján vagy a szentmisén, hogy az újonnan érkezettek ne érezzék magukat egyedül. S lehetőség szerint kereste a kapcsolatot velük a templomon kívül is. 1) Ha a jelentkezőket az első találkozáskor elsősorban a keresztségi beszélgetésre hívták meg, e meghívásnak jelentős részben eleget tettek. Egy részüket az említett módon sikerült kapcsolatba hozni az egyházközösséggel, más részük a keresztelés után elmaradt a templomból. 2) Különösen érdekes volt a tapasztalata azoknak az (elsősorban városi) plébániáknak, amelyeken a jelentkezők elé rögtön az egyházhoz tartozás távlatát (és feltételét) állították. S talán itt a legszembetűnőbb e lelkipásztori gyakorlat eredményessége. A jelentkezők 60-80%-a pozitívan fogadta ezt a meghívást, s többnyire meg is ígérte, hogy el fog jönni misére, felnőtthittanra stb. Ezeknek 15-20%-a az első hívásra ténylegesen el is jött. Ha ott személyes megszólítást, befogadást tapasztaltak, akkor nem kis részben az egyházközség tagjaivá lettek. Azokat, akik az első találkozáskor pozitívan nyilatkoztak ugyan, de utána nem jelentek meg az egyházközségben, az „evangelizációs munkacsoport" tagjai próbálták (erejükhöz mérten) felkeresni. Rendkívüli élmény volt, hogy 1-2-3 látogatás hatására a jelentkezőknek további 15-20%-a lépett kapcsolatba az egyházközséggel (bár a legtöbb plébánián nem sikerült mindenkit végiglátogatni). Kiderült, hogy sokan annyira távol álltak az egyháztól, templomtól, hogy egyedül nem mertek eljönni, de egy meleg, személyes kapcsolat segítségével igen. (Úgy tűnik, hogy még nagyobb arányban volnának, akik elindulnának a kereszténység felé, ha sikerülne növelni az evangelizációs munkacsoportok önkéntes világi tagjainak létszámát.) Ily módon azoknak a szülőknek, akiknek első kérelmével szemben a keresztséget el kellett halasztani, egy jelentős része (a jelen tapasztalat szerint több plébánián kb. egyharmada) hosszú felkészülés után maga is megkeresztelkedett, elsőáldozó lett, vagy rendezte házasságát, s a keresztény közösség élő tagjává vált. S így természetesen gyermekét is megkeresztelték. Ez önmagában rendkívüli eredmény. Emellett az ismertetett gyakorlat elmélyítette a keresztény öntudatot, s a kívülállók, illetve a megtérők iránti felelősséget. * * * A magyar egyháznak pótolhatatlan szüksége van küldetésének újbóli átgondolására. Beszámolónk egy példát kíván ismertetni arra vonatkozóan, hogy az országos felmérések, tervek és döntések megszületése előtt is lehetséges – kinek-kinek az általa elérhető körben – a tervszerű, koordinált lelkipásztorkodás. Hisszük, hogy e kisebb hatósugarú kezdeményezésekre épülhet majd az egész ország lelkipásztori megújulása.
Mészáros István LELKESÍTŐ PÉLDA VAGY CSUPÁN "JELES SZEMÉLYISÉG?" Száz éve született Mindszenty bíboros (1892. III. 29 –1975. V. 6.) Ha valaki 1992 tavaszán közvélemény-kutatást végezne Magyarországon a 16 éven felüli lakosság körében arról, hogy miképpen ítélhető meg Mindszenty József bíboros hercegprímás 1944 és 1948 közötti főpapi tevékenysége, egyáltalán ki volt ő, akkor a válaszok jelentős többségében alighanem az elmúlt négy évtized tudattorzító hatásait érzékelnénk. Gondviselés vezette életút Kanyargós életúton vezette végig a Gondviselés Mindszenty bíborost. Hosszú ideig a vidéki plébánosok rejtett életét élte, majd a 20. század legborzalmasabb évében, 1944-ben lett egy egyházmegye püspöke. De csupán egyetlen évet, mégpedig egy rendhagyóan súlyos bonyodalmakkal teli évet tölthetett e tisztségében, mert 1945 koraőszén – a magyar katolikus egyház történetének a reformáció óta legzavarosabb időszakában – helyi egyházunk élére került. Itt is csupán rövid három és fél esztendő jutott osztályrészéül: a hazánkban erőszakkal uralomra jutott politikai hatalom börtönbe vetette, minden tevékenység lehetőségtől megfosztotta, testileg-lelkileg megtörte, alakját a hazai és külföldi közvélemény előtt bemocskolta, személyének teljes erkölcsi tönkretételére törekedve. Sokan megtagadták őt püspöktársai, papjai, hívei közül; a magyarság, a nép, az egyház ellenségének rágalmazták ellenfelei. Tisztelőinek tábora az 50-es években egyre zsugorodott. 1956 forradalmas októberének végén rövid felvillanás, azután a száműzetés keserves évtizedei következtek: másfél évtizeden át hazai falak között, s rövid három-négy esztendőn keresztül külföldi tájakon. Nyolcvanéves öregemberként lett négy világrész szétszórt magyarságának kilométerek ezreit utazó, fáradságot nem ismerő, hitet és magyarságot prédikáló pásztora, ekkor már a világegyház legfőbb vezetőitől is megtagadva, megalázva, az „Ostpolitik" kétes sikereinek feláldozva. Amikor 1975. május 6-án megjelent az Örök Bíró előtt, itthon már évek óta nem beszéltek róla: neve, személye, tevékenysége körül a legmélyebb hallgatás honolt. A Kádár-diktatúra akkori egyházpolitikájának megfelelően már nem volt körülötte semmi vihar, hiszen az idősebb és ifjabb generációk tudatában már az erkölcsileg megsemmisített bíboros élt: ő a haza, az egyház elbukott ellensége, nem érdemes vele foglalkozni. A püspökök, a papok sem beszéltek: legtöbbjük ugyancsak így gondolkodott róla, körükben is eredményes volt a kommunista propaganda. És egyébként is jobb a béke az egyház felé akkoriban oly kedves gesztusokat produkáló, „megjavult" kommunista hatalommal; nem érdemes ingerelni őt a végképp feledésbe merülni tűnő, végképp szertefoszlani látszó „Mindszenty-üggyel". De mást is lehetett tapasztalni ekkortájt: a magyar egyház egyszerű papjainak és híveinek virágai 1975 és 1990 között sohasem hervadtak el a mariazelli síremléken. Talán mindenki meglepetésére az 1980-as évek végén váratlanul megindult a szocialista-kommunista világ szétbomlása, megkezdődött a rendszerváltoztatás, így érkezett el 1990. febr. 8-a: Mindszenty bíboros hazai hivatalos-rehabilitációs meggyászolása az esztergomi bazilika rekviemjén, Agostino Casaroli vatikáni államtitkár, Paskai László bíboros érsek és Szűrös Mátyás ideiglenes államelnök részvételével, illetve közreműködésével. Majd 1991 májusában az ünnepélyes, méltóságteljes újratemetés Esztergomban: hazatérés a végleges nyugvóhelyre, az oly nagyon szeretett haza földjébe, az őt évtizedeken át megtagadó, tanítását elutasító, őt besározó, majd róla hallgató magyar nemzete, magyar egyháza körébe. Mindszenty bíboros egy év óta prímáselődei között pihen az esztergomi bazilika kriptájának sötét mélyén. Az 1991. május 4-én és 5-én megjelent ünnepi, protokolláris, alkalmi újságcikkek után azonban tovább folytatódott a hallgatás. Azóta csupán egyetlenegyszer hangzott el Mindszenty bíboros neve Magyarországon nagy nyilvánosság előtt: a nálunk járt szentatya állította elénk mint a hitben és hazaszeretetben való hősies helytállás példaképét. És elmélyülten imádkozott sírjánál, égi segítséget kérve Magyarországra, helyi egyházunkra, újjászületésünkre. Mindszenty bíboros földi maradványait tavaly az esztergomi bazilika kriptájába zártuk; de szellemét, gondolatait, tanítását, lelkiségét vajon miért nem szárnyaltatjuk szerteszét az országban? Miért nem beszélünk, írunk róla? Miért nem kutatjuk életművét? Miért nem tisztázzuk tevékenységének ma még homályos pontjait, a problematikus kérdéseket? Miért nem dolgozunk egy tiszta, igaz és hiteles Mindszenty-kép kialakításán? Erre annál is nagyobb szükség lenne, mert személyének, tevékenységének megítélése körül ma, 1992 tavaszán még sokkal nagyobb zűrzavar uralkodik a hívők és nem hívők, a keresztények és nem keresztények, a katolikusok és nem katolikusok körében, mint bármikor. Többféle megközelítés Egy széles körben ismert egyházi vagy világi vezető, egy történelmi alak, egy közéleti személyiség több oldalról is megközelíthető, többféleképpen is megítélhető: egy-egy életműnek többféle „olvasata" lehetséges, így vagyunk Mindszenty bíborossal is. Egyetlen megközelítés, egyetlen „olvasat" azonban teljes biztonsággal kizárható: az a Mindszenty-kép, amelyet az elmúlt negyven esztendő hazai marxista-kommunista történettudományának képviselői konstruáltak, amely kép azután az iskolai oktatáson, a történelemkönyveken, a sajtó, a tévé és a rádió műsorain, a különféle pártpropaganda-csatornákon keresztül a széles közvéleményben rögzült. Nem azért kell ezt a Mindszenty-képet elvetni, mert mára megváltozott a hazai politikai helyzet, hanem azért, mert hamis, torz, hazug Mindszenty-kép ez, mindig is az volt, a valóságban sohasem létezett Mindszenty képe ez! Mindszenty bíboros sohasem volt a demokrácia, a magyar nép, a szabadság, a haladás ellensége, sőt saját katolikus egyházának, saját katolikus híveinek ellensége, ahogyan ezt róla évtizedeken át a kommunista agitáció hirdette; nem volt államellenes összeesküvő, nem volt imperialista kém, nem volt valutaüzér, ahogyan ezt a szégyenteljes koncepciós „per" kiagyalói sulykolták a megfélemlített tömegekbe, amely hazugságokat aztán akadémikus történettudósok igyekeztek komoly történettudományi hitelességű igazságként, igazolt történelmi tényékként elhitetni. Ezt a valótlan marxista-kommunista Mindszenty-képet csakis kitartó, türelmes és meggyőző felvilágosító munkával lehet kitörölni az emberek tudatából – ez kétségtelen. Jó lenne, ha ehhez a mostani Mindszenty-centenárium rendezvényei jelentős lendületet adnának. * * * Ha Mindszenty bíboros életművét, azon belül 1944 és 1948 közötti tevékenységét előítélet-mentes tárgyilagossággal vizsgáljuk, akkor határozott vonásokkal rajzolódik ki előttünk az a tény, hogy Mindszenty bíboros az alapvető emberi jogok, az egyetemes emberi szabadságjogok bátor védelmezője volt. Legyen valaki akár hívő, akár hitetlen, harcos ateista vagy vallásilag közömbös, szocialista avagy liberális felfogású – ezt a tényt minden világos gondolkodású 20. századi ember igen magasra értékeli. S hogy ez igen tiszteletreméltó, példamutató személyiségvonás – e ténymegállapítás nem függ pártállástól, vallási vagy egyházi elkötelezettségtől, nemzethez vagy társadalmi réteghez való tartozástól. Mindszenty bíboros mindvégig polgári demokratikus jogállamban gondolkodott, akárcsak püspöktársai, valamint a koalíciós időszak legtöbb hazai polgári politikusa: olyan államban, ahol az egyház szabadon és jogszerűen kifejtheti embernevelő, embert gyarapító tevékenységét, ahol a keresztény erkölcsi értékek, az emberi szabadságjogok akadálytalanul érvényesülnek. Éppen ezért szemben állt az embert jogaitól megfosztó diktatúrával: a náci diktatúrával éppen úgy, mint a sztálinista diktatúrával. Nem hallgatott Mindszenty bíboros (bár számára ez kényelmesebb megoldás lett volna), hanem felemelte szavát, amikor ezek az alapvető emberi jogok sérelmet szenvedtek; amikor a lelkiismereti és vallásszabadság, az egyesülési és sajtószabadság, az oktatási-nevelési szabadság, az európai keresztény művelődés szabadságának jogai veszélybe kerültek. Nem maradt néma (mint a legtöbb politikus és más közéleti férfiú azokban az időkben), hanem szót emelt a jogsértések kiküszöbölése érdekében. S ezzel egyáltalán nem a maga önös érdekeit, még csak nem is csupán a katolikusok érdekeit védte: minden ember – legyen bármilyen vallású vagy nemzetiségű – emberi jogaiért szállt síkra. Valláskülönbség nélkül az egész magyarság érdekeiért emelte fel szavát, amikor a hazai tömeges internálások embertelenségét, valamint a szomszédos országokban élő magyarság jogfosztottságát, a nemzetiségi jog súlyos megsértését kiáltotta világgá. De hallatta hangját akkor is, ha nem katolikus és nem magyar embereket ért jogsértésről értesült: amikor 1944-ben a zsidók, 1945-ben, 1946-ban a hazai nemzetiségek kitelepítésének, áttelepítésének az ember méltóságát mélyen sértő barbarizmusáról szerzett meggyőző bizonyságot. Vádolták ellenfelei Mindszenty bíborost azzal, hogy támadta a demokráciát, a kormányt, egyes politikai pártokat. Nem fedi ez a megállapítás a valóságot: Mindszenty bíboros nem volt támadó, hanem védekező: ő éppen a megtámadott egyes embert, a megtámadott közösségeket, a megtámadott egyház törvényes jogait védte. Kétségtelen, hogy Mindszenty bíboros nem jogokat sértett, hanem jogokat védett. S ezt akkor tette, amikor e szabadságjogokat még nem garantálták nemzetközi egyezmények. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát 1948 decemberében szavazta meg az Egyesült Nemzetek Szervezete; jóval később, 1975-ben jött létre a Helsinki-megállapodás, 1990 őszén pedig a Párizsi Charta – Mindszenty bíboros ezek szellemében cselekedett, még kodifikálásuk előtt, saját lelkiismeretére hallgatva. Az egyetemes emberi szabadságjogokat önfeláldozóan védelmezte a jogtalanság és a szabadság megcsúfolásának időszakában – méltó ezért Mindszenty bíboros minden mai európai gondolkodású magyar és nem magyar, vallásos és nem vallásos ember tiszteletére és megbecsülésére. * * * A hívő katolikus ember azonban további tiszteletre méltó vonásokat is felfedez Mindszenty bíboros egyéniségében. Számára, a hívő ember számára talán ez a legszembetűnőbb: lelkipásztor-főpap volt. Elődei között találhatunk diplomatákat, politikusokat, tudósokat és egyéb hasonlókban jeleskedőket: ő lelkipásztor volt egész életében. Híveiért élő és fáradhatatlanul értük tevékenykedő lelkipásztor volt akkor, amikor a körülmények kedveztek hivatása teljesítésének, de híveiért élő és értük, emberekhez méltó evilági életükért és örök üdvösségükért tevékenykedő főpásztor maradt akkor is, amikor emiatt a támadások pergőtüzébe került, amikor élete is veszélyben forgott, amikor az egyházellenes hatalom diktatúrája teljes erejével elhallgattatására törekedett. Mindszenty bíboros nem volt néma a magyar egyház üldözésének nagy viharában: amíg fizikailag lehetősége volt rá, nem félt kimondani, hanem hangos szóval hirdette az egyház tanítását, Krisztus igazságát, az ember igazságát. Mint az ország első főpapjának alapvető kötelessége volt, hogy a rábízott hívekben a vallásos hitet erősítse, elmélyítse, védelmezze; hogy számukra gondoskodjék a működőképes egyház szervezeti kereteiről; a felnövekvő egyháztagok, a gyerekek és fiatalok hitben való neveléséről, a hitoktatásról; a hitélet szolgálatában álló intézményekről, iskolákról, egyesületekről, sajtóról s más szükségesekről; hogy a meglevőket óvja, védelmezze és megtartsa, s ha szükséges, újakat szervezzen. Mindszenty bíboros úgy vélte (ahogyan akkor igen sokan az országban): a magyar társadalom háború utáni felemelkedése nem történhet meg csakis anyagi eszközökkel, csakis az anyagi javak gyarapodása révén, csupán az ország és az egyének gazdasági helyzetének javításával; éppen olyan fontos a lelki-erkölcsi-szellemi felemelkedés és megszilárdulás, enélkül lehetetlen az ország újjáépítése, a magyar társadalom újjászületése. S ha az ország felét kitevő templomjáró katolikus emberek őszintén élik a maguk vallásos hitét, ha vallásos meggyőződésük áthatja és irányítja mindennapi tevékenységüket, családi életüket, munkájukat, akkor ez jelentősen előmozdítja a kívánatos erkölcsi-lelki-szellemi megújulást, az egész ország, az egész társadalom felemelkedését. Mindszenty bíboros nagyon komolyan hitte, hogy a hívő ember számára a legnagyobb csapás: hite elvesztése: Ezért féltette, óvta a rábízottakat – mint jó pásztor, mint Isten előtt felelős elöljáró. Híveinek szeretete vezette szavát, amikor a hitet, a vallást, az egyházat ért sérelmekről, e fájó problémákról volt kénytelen beszélni. S szerte az országban fáradhatatlanul buzdított, lelkesített, ösztönzött, dicsért; ahol kellett, ott rámutatott a hibákra, intett, korholt – tisztéből fakadó és szívéből forrásozó szeretettel. Mindezt a lelkiélet elmélyítése, a tiszta vallásosság, az őszinte hit további kibontakoztatása érdekében tette, az egyén és a közösség megszentelése céljából. „Tűztenger kell az egész magyar földre imádságból, hitből, engesztelésből!" – hirdette a bíboros, ösztönözve az egyház minden tagját hite komolyanvevésére, hite megélésére, hite kifejezésére magatartásában, munkájában, egész életével. Mindszenty bíboros körleveleiben, prédikációiban hirdette: a keresztény élet örömteli élet, hiszen az evangéliumot, az örömhírt sugározza; hirdette: keresztény hitünk és tevékenységünk magyarságunkba ötvöződik; katolikus hit és hazaszeretet szorosan összefügg, s ezért a magyar történelem nagy hitvallóit, Krisztus melletti tanúságtevőit, a magyar szenteket állította a 20. század súlyos helyzetben lévő magyarsága elé. S az egész Magyarországot a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogasszony oltalma alá helyezte, az előtte való esdeklésre magyarok millióit mozgósítva... Mi, magyar katolikus hívők a 20. századi magyar egyháztörténelem egyik legkiválóbb főpásztorát látjuk Mindszenty bíborosban, a katolikus hit, a keresztény erkölcsiség terjesztőjét, elmélyítőjét, hőslelkű védelmezőjét, Magyarország korunkbeli újraevangelizálásának megindítóját tiszteljük benne. * * * A vallástalan, az ateista, a hit iránt közömbös ember nyilvánvalóan nem talál különösebb értéket a vallásos hitet karizmatikus erővel szertesugárzó bíboros alakjában, személyiségében. A lelkiismeret szabadsága, a gondolkodás pluralizmusa alapján mindenkinek egyéni joga, hogy milyen véleményt formál róla, mit tart vagy mit nem tart értéknek benne. Minden tekintetben, ebben is, a legnagyobb mértékben tiszteljük mások felfogását. De más vonatkozásban is teljes tisztelet illeti mások másféle véleményét. Sok katolikus hívő van ugyanis Magyarországon és szerte a világon, akik úgy látják: Mindszenty bíboros nem csupán az egyetemes emberi jogok bátor védelmezője, nem csak az önfeláldozó hazaszeretet vonzó példája, nem is csupán csak kiváló főpásztor, a magyar egyháztörténelem kiváló alakja, hanem azért is tiszteletre méltó, mert szent életű ember volt. Mindenben egyedül az Isten ügye vezette, semmi más; életében, magatartásában, összes ténykedésében ez határozott meg mindent. Életének tüzetes tanulmányozói közül többen állítják: hősi fokon gyakorolta az erényeket. Sok pap és hívő meg van győződve Mindszenty bíboros életszentségéről, e véleményüknek szóban, írásban hangot is adnak, s szentté avatásáért kitartóan imádkoznak. II. János Pál pápa többek között ezt írta róla Paskai bíborosnak 1990. február 6-án: „Esztergom rendíthetetlen bíboros érseke magasztos erények példáját adta a katolikus világnak..." Kutatási feladatok Sokfelől megközelíthető Mindszenty bíboros egyháztörténeti jelentősége, történelmi szerepe, egyénisége, életműve. Ma már azonban eljött az ideje annak, hogy Mindszenty bíboros alakja végre a maga teljes tisztaságában, teljes igazságában álljon elsősorban előttünk, hívő katolikusok előtt, de a másvallásúak, a nem hívők, az egész magyar társadalom előtt. Ezért nagy szükség lenne egy alapos, korszerű, előítéletektől mentes, tudományos igényű Mindszenty-életrajzra, az életmű hiteles feltárására. Ebben természetesen maximálisan fel kell használni az eddigi külföldi Mindszenty-kutatások gazdag anyagát, értékes eredményeit is. Széles körű hazai kutatásokra van tehát szükség, a témák közül csupán a legfontosabbakat említjük. Meggyőző hitelességgel be kell mutatni Mindszenty bíboros lelkiségét: egyéni életét hogyan hatotta át az Isten-központúság, Krisztus végtelen szeretete; egyéni életébe hogyan épült be, és hogyan sugárzott szét belőle a szentmise, az Eucharisztia, a szentírás hatásrendszere, az imádság, az engesztelés, az önfeláldozás, az aszkézis; hogyan nyilvánult meg benne a mindenkire kiárasztott emberszeretet, a jótékonyság, a Mária-kultusz, a magyar szentek tisztelete, az életszentség számos vonása. Részletesen fel kellene dolgozni a fatimai jelenések évfordulóinak megünneplését, a Boldogasszony Éve eseményeit, az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszus jubileumi ünnepségeit, nem csupán krónikás szinten, hanem feltárva az egész országot átjáró lelki hatásokat. Irataiból, prédikációiból ki kellene bontani Mindszenty bíboros nagyszabású tervét, az általa megálmodott Pannonia Sacra, a történelmi hagyományok által is inspirált s általa sokszor felidézett Regnum Marianum részletes tartalmát. Külön-külön tanulmány tárgya lehetne Mindszenty bíboros tanítása a világi katolikus hívő életeszményéről, az egyházközség korszerű működéséről, az ifjúságról, a hitre nevelésről; de hasonlóképpen ma is tanulságos Mindszenty bíboros tanítása a papságról, valamint a püspöki szolgálatról. Elemzés alá kellene venni – 20. század végi szakmai szempontokat érvényesítve – jelentős egyháztörténeti művét (Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora), s 20. század végi szemmel kellene méltatni a szívéhez oly közel álló témát bemutató, „Az édesanya" című könyvét. Nincs még monográfia, de tanulmány sem veszprémi püspöki tevékenységéről, esztergomi főegyházmegyei érseki munkálkodásáról sem. Alapvető tanulmány lesz majd a „Mindszenty bíboros tevékenysége a magyar püspöki kar elnökeként" című munka; a következők is igen fontosak: „Mindszenty bíboros és a kortárs hazai protestáns egyházfők (Ravasz László és Ordass Lajos)", „Mindszenty bíboros és a zsidóság", azután „Mindszenty bíboros hasonló sorsú egyházfő-kortársai: Beran, Wyszynski, Stepinac, Szlipij", valamint ez: „Mindszenty bíboros és a korabeli pápák: XII. Pius, VI. Pál, II. János Pál." Egy másik oldalról világítaná meg Mindszenty bíboros életművét az a kutatás, amely egyrészt Mindszenty bíborosnak a magyar egyház korabeli, 1945 és 1948 közötti megújulásáról kifejtett koncepcióját vizsgálja, valamint az, amely Mindszenty bíboros tanítását, igehirdetését összeveti a II. vatikáni zsinat dokumentumaival. (Ismeretes az itt-ott felbukkanó vélemény, hogy Mindszenty bíboros tanítása elavult, hiszen ,,zsinat előtti" főpap volt. Számos jel mutat ennek ellenkezőjére, de végleges választ csakis az egzakt feltárások alapján lehet mondani.) Ez utóbbi igény veti fel egy szintetizáló kritikai tanulmány szükségességét: melyek voltak Mindszenty bíboros lelkipásztori tevékenységének joggal bírálható és elmarasztalható kritikus pontjai; másrészt, melyek tanításának ma is, a II. vatikáni zsinat után is maradandóan szilárd tételei, ma is megszívlelendő, tanulmányozandó és az életbe átvihető részletei. * * * Egy másik témacsoport nem lelkiségi, hitbeli, egyházi kérdéseket tárgyal, hanem Mindszenty bíboros főpásztori tevékenységének azokat az oldalait, melyek profán, világi, netán politikai vonatkozásokkal érintkeztek (természetesen ezek is szorosan vett lelkipásztori-főpapi tevékenységéből forrásoztak, abból eredtek). Alapos tényfeltáró tanulmányt lenne szükséges készíteni Mindszenty bíboros magyarságáról: mit jelentett számára a magyarság, a saját magyarsága, a haza, a szülőföld, a magyar történelem, a „Magyarország és Európa" problematika, a magyarság-kereszténység kapcsolat, hazaszeretet a múltban és a jelenben, a történelmi példák, a magyarság igazi értékeinek és érdekeinek világos felismerése és hangoztatása nemzetietlen-internacionalista ellenfeleivel szemben 1944 és 1948 között stb. Részletes monografikus feltárás tárgya lehetne a dunántúli püspökök 1944. őszi – vezetése alatt készült – memoranduma, valamint a magyar püspöki kar 1945-ben közreadott – ugyancsak Mindszenty által fogalmazott – első körlevele. Ma sem világos sokak előtt, ezért tüzetesen feltárandó a prímási tisztség teljes jogi tartalma Serédi és Mindszenty bíborosok idején. Csupán rosszindulatú találgatásokat közöltek eddig Mindszenty bíboros és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, illetőleg annak angol és amerikai tagjai közötti – teljesen törvényszerű – kapcsolatról, ennek dokumentumai is feltárandók. (A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1947. szept. 15-ig Magyarország legfőbb nemzetközi ellenőrző testülete volt.) Sok a félreértés Mindszenty bíboros és a jezsuita Kerkai páter által vezetett KALOT állítólag megromlott kapcsolata körül; ugyanez elmondható a bíboros és a Barankovics-párt, azaz a Demokrata Néppárt közötti viszonyról is. Amíg mindkét témát alaposan fel nem tárják, addig nem mondható megbízható ítélet ezekben az ügyekben. És sorolhatjuk tovább a feltétlenül kidolgozandó terjedelmes tanulmányok címeit: „Mindszenty bíboros szociális-karitatív tevékenysége", „Mindszenty bíboros küzdelme a nemzetiségi jogokért", „Mindszenty bíboros küzdelme a sajtószabadságért és az egyesületi jogokért", „Mindszenty bíboros küzdelme a művelődési jogokért, az oktatás-nevelés szabadságáért". Ez utóbbival kapcsolatos az a tény, hogy pillanatnyilag teljesen ismeretlen Mindszenty bíboros egyik igen jelentős műve: a Katolikus Szülők Vallásos Szövetsége, amely rövid idő alatt széles társadalmi rétegekre kiterjedő szervezetté vált 1945 és 1948 között, s fontos szerepet játszott a katolikus szülők tudatos közéleti tevékenységének kibontakoztatásában. Tisztázni kellene a „Mindszenty bíboros és a Magyar Köztársaság" című tanulmányban, hogy Mindszenty bíboros – túl korábbi legitimista felfogásán, amelyhez törvény adta joga volt – egyrészt hogyan vélekedett az 1946. febr. 1-én kikiáltott Magyar Köztársaságról, másrészt mit tett e törvény elfogadása után. (Az eddigi csekély kutatásból sejteni lehet, hogy a törvény elfogadása után semmit nem tett a Köztársaság ellen, az államforma ellen, hanem elfogadva az országgyűlés döntését, a törvényt tiszteletben tartotta.) Érdekes lenne a „Mindszenty bíboros és Habsburg Ottó" című téma kidolgozása is. Vajon hogyan látja ma az elfogulatlan kutató a Mindszenty bíborossal 1945 és 1948 között szembeállított ún. „haladó katolikusokat" (Katona Jenőt, Cavallier Józsefet, Szekfű Gyulát és másokat)? S ha majd megírják a magyarországi „békepapok" történetét, abban milyen szerepe lesz Mindszenty bíborosnak? Érdekes vizsgálódás tárgya lehetne Mindszenty bíboros és Czapik Gyula egri érsek egyéniségének, tevékenységének, egyházról, magyarságról, kommunizmusról, népi demokráciáról vallott felfogásának összehasonlítása az eddigi, érvek nélküli indokolatlan feltételezések helyett. Ugyancsak sokféle téves vélekedést, illetve tudatosan terjesztett rágalmat oszlatna el az – alapos anyagfeltárás nyomán készített – következő' című tanulmány: „Az 1956-os rádióbeszéd értelmezésének változatai az 1956 és 1992 közötti hazai szakirodalomban és publicisztikában". A magyar kommunista párt, az MSZMP egykori Párttörténeti Intézete, amelyet később Politikatörténeti Intézetre kereszteltek át, s a közelmúltban került a művelődési minisztérium kezelésébe, bő lehetőséget nyújt az 1957 és 1971 közötti időszak pártdokumentumai alapján annak rekonstruálására, hogy Kádár János és a legfelső pártvezetés, a külügyminisztérium, a Vatikán, illetve az USA milyen tárgyalásokat folytattak Mindszenty bíboros ügyében. Még a Politikatörténeti Intézet léte alatt, 1991-ben „Mindszenty és a hatalom" címmel közreadtak 40 hivatalos dokumentumot ebből az eddig csak a beavatottak számára hozzáférhető irattárból. Ennek alapján is megállapítható: a Kádár-féle pártvezetés és kormányzat még ekkor is mennyire félt a teljes tehetetlenségre kárhoztatott bíborostól! A volt Párttörténeti Intézet anyaga alapján pontosan feltárható a legfőbb pártvezetés és a kormányzat tevékenysége az amerikai követségen tartózkodó Mindszenty bíboros ügyének „rendezésére". De az itt lévő okiratok a Vatikán és az USA szándékaiba is bepillantást engednek. Ugyancsak levéltári – hazai és külföldi, de főként vatikáni levéltári – feltárást igényel a következő kifogyhatatlan két téma kidolgozása is: „Az 1964-i 'részleges megállapodás' a Vatikán és a Kádár-kormány között és a Mindszenty-ügy", valamint ez is: „A vatikáni ,keleti politika' és a Mindszenty-ügy". Végül még három elengedhetetlenül fontos téma: „Az 1948 és 1990 közötti hazai történelemtudomány Mindszenty-képe", „A hazai és nemzetközi Mindszenty-szakirodalom bibliográfiája", „Mindszenty bíboros alakja a művészetekben". És itt is szükség volna egy összegező kritikai tanulmányra: Melyek voltak a Mindszenty bíboros lelkipásztori, prímási-érseki tevékenységével érintkező profán, világi, politikai jellegű tevékenységében a joggal bírálható és elmarasztalható megnyilatkozások és tettek? S ugyanígy: melyek azok, amelyek minden tekintetben akkor is, ma is helyesnek értékelhetőek? Sok és sokféle kutatásra lenne szükség, hogy ezekre a kérdésekre választ tudjunk adni. Vajon gondolnak-e illetékesek ilyen kutatások szervezésére, szakemberek ösztönzésére, a kutatási eredmények kiadásának előkészítésére? * * * Az azonban már most is, az eddigi kutatások alapján is megállapítható: Mindszenty bíboros tiszteletre méltó személyiség igaz ember, a 20. század Európájának kimagasló egyénisége volt. S mindezeken túl: sokak számára példa, követendő ideál, lelkesítő eszmény. S ki tagadná: éppen ma, napjaink Magyarországán, egy szétzilált ország romjain, torz ideálok bukása után, egy új magyar társadalom vajúdása közepette nagy szükségünk van eszményekre, világító ideálokra, követhető példákra. Sokunk számára ilyen lelkesítő eszmény, követendő példa, utat megvilágító ideál Mindszenty bíboros. Ahogyan II. János Pál kifejezte 1991. aug. 16-án Esztergomban, miután imádkozott Mindszenty bíboros sírjánál: „... látogatásom kezdetén különösen is óhajtom felidézni a szeretett és tisztelt elhunyt főpásztorotok, Mindszenty József bíborosnak az emlékét, aki Krisztushoz és az Egyházhoz való hűségnek, valamint a hazaszeretetnek tündöklő tanúságtételét hagyta ránk." Bibliográfia. 1990 januárjában került az olvasók kezébe a „Mindszenty József: Emlékirataim" című kötet, a Szent István Társulat kiadásában. Mindszenty bíboros életét röviden, népszerű formában, katolikus szellemben ismertető füzetek: 1990 januárjában jelent meg Mészáros István munkája „Mindszenty bíboros, a lelkipásztor-főpap", 1991 májusában Török József füzete: „Mindszenty bíboros élete", valamint Szeifert Ferenc kis kiadványa „Mint a gyémánt" címmel.
Hibaigazítások A Távlatok 4. (1991. karácsonyi) számába értelemzavaró hibák csúsztak be. Helyesbítve: A címlapon: „Boszorkányperek" A 35. oldalon: ,,c) Hasonlóan: Miért tartjuk..." A 40. oldal 1. és 2. sorában: „ezeknek az értékeknek a megvédéséért. Negatív példaként..."
LELKISÉG-LELKIPÁSZTORKODÁS Ternyák Csaba A FELTÁMADÁS EVANGÉLIUMÁNAK HIRDETÉSE Krisztus feltámadása, annak ellenére, hogy a Mester azt előre megjövendölte, nagy meglepetés volt a tanítványoknak, olyan meglepetés, amely szomorúságukat örömre fordította. Ebben fedezhetjük fel mi is a húsvéti misztérium lényegét: az ünnep évről évre történő megülése az egész Egyházat átvezeti az Üdvözítő halálának szomorúságából győzelmének örömébe. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg a szinódusi zárónyilatkozat: „Az ember az örök élet reménye nélkül, amelyben minden fájdalmat és rosszat legyőz, súlyosan csonka maradna. Az embernek ajándékozott biztos remény, hogy örökre Istennel fog élni, nem csökkenti a földi feladatok elkötelezettségét, hanem megadja hozzá az igazi erőt és bátorságot. Ezért nagy bizalommal kell beszélnünk a lélek halhatatlanságáról és a test feltámadásáról. Az örömnek ez a hirdetése soha nem hiányozhat az új evangelizációból." Vannak az életben alapkérdések, amelyek minden nemzedék számára újra és újra válaszra várnak: „Mi az ember, mi értelme van az életének, mi a végső célja?" Bár Jézus válasza örök érvényű, mégis mivel egzisztenciális kérdésekről van szó, minden ember részéről személyes állásfoglalást kíván. Nem maradhatunk közömbösek ezekkel kapcsolatban. Egyes természettudományos kérdésekről vélekedhetünk úgy, hogy azok bennünket hidegen hagynak, érdemben nem foglalkozunk velük, az a tudósokra tartozik. Itt azonban a legmélyebb emberi problémákat érintjük, ezek életünk sorskérdései. Ha elfogadhatnánk a materializmus válaszát ezekre a kérdésekre, akkor az evangélium hirdetésének nem lenne értelme. A materializmus válaszát röviden így foglalhatjuk össze: „Az ember pusztán anyagi létező, aki azért él, hogy a lehető legteljesebb mértékben kielégítse fizikai, érzelmi és kulturális szükségleteit. A halállal a semmibe zuhan, minden más élőlényhez hasonlóan." Ha ez a válasz igaz lenne, akkor valóban nem lenne semmi értelme az igehirdetésnek, amely egyébként azt feltételezi, hogy az ember anyagi és lelki valóság, vagyis hogy anyagi és halandó testén túl szellemi és halhatatlan lelke van, tehát sorsa nem csupán időbeli és földi. „Amikor az evangélium üzenetét akarjuk hirdetni, nem tekinthetünk el az emberi értelem szerepétől, amellyel belátjuk, hogy hitünk ésszerű és értelmes cselekedet, vagyis nem áll ellentétben azzal, amit értelmünkkel megismerünk" – mutat rá a La Civiltá Cattolica 1992. január 18-i számának a szinódussal foglalkozó szerkesztőségi cikke (Inculturare il Vangelo nell'Europa di oggi, 111), amelynek a következőkben több gondolatát is átvesszük. A hit és az értelem nem játszható ki egymással szemben. Ha hiszek, nem kell sutba dobnom az értelmemet, hitem ugyanis nem korlátozza a gondolkodásomat, mert a hit maga is ésszerű tett. Csak abban az esetben kellene az emberi értelemnek önmagát megtagadnia, ha valamely keresztény igazság gyökeresen ellentétben állna vele. Így, ha az emberi értelem arról győzne meg, hogy az ember merőben anyagi, a többi élőlényhez hasonló létező, és számára a halál éppúgy mindennek a végét jelenti, mint a többi élőlény esetében, akkor halhatatlan lélekről és örök életről beszélni abszurditás lenne, amelyet nem lehetne elfogadni anélkül, hogy az értelem önmagának ellentmondana. A modern gondolkodás elég széles szektora a materializmust filozófiailag megalapozottnak tartja, és értelmi, filozófiai és tudományos szempontból tagadja az értelmes és halhatatlan lélek létét, azt állítva, hogy a halállal mindennek vége. Az embernek ez a materialista szemlélete olyannyira behatolt a modern kor gondolkodásmódjába, hogy pl. a pszichológia, a szociológia és a biológia területén sokan már mint vitathatatlan követelményt fogadják el, mint egyfajta laikus „dogmát"; egy magára valamit is adó, komoly tudós nem engedheti meg magának, hogy ezt a „dogmát" elfogadja, hacsak az elutasításban valamiféle vallási „előítélet" meg nem akadályozza. Következésképpen, mielőtt az evangéliumi üzenetről szólnánk, meg kell cáfolnunk ezt az álláspontot, bemutatva, hogy éppen a materializmus a filozófiai és tudományos előítélet, nem pedig a kereszténység, amely az emberről szóló helyes látásmódot képviseli. Azért, hogy az evangélium hirdetése komoly alapokon álljon, mindenekelőtt szellemi mélyszántást kell végezni, értelmesen bemutatva, hogy az ember anyagi és egyúttal szellemi lény, halandó és halhatatlan, sorsa pedig nem szorítható a születése és halála közötti szűk időszakra, hanem túllép az időn. Éppen ezek a következtetések, amelyekre az emberről szóló filozófiai vizsgálódás folytán jutunk, mint pl. a lélek halhatatlansága és a halálon túli sorsunk, készítik elő a keresztény üzenet hirdetését. Olyan kérdéseket vetnek fel ugyanis, amelyekre az emberi értelem önmagában képtelen válaszolni: ha az ember lelki és halhatatlan lény, akinek sorsa túlmutat a halálon, mit jelent számára a „lelki" és halhatatlan élet? Mi van a fizikai halál után? Az evangélium üzenete éppen ezekre a kérdésekre válaszol, amelyek az ember eredetére, természetére és végső sorsára vonatkoznak. Azt mondja, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, vagyis halhatatlan lelke van, továbbá szabad és felelős lény, tehát természeténél fogva különbözik az össze többi élőlénytől. Arra hivatott, hogy örökre Vele éljen, és részesedjék végtelen boldogságában. Földi élete során az embernek mint szabad és felelős lénynek az a hivatása, hogy szeresse és szolgálja Istent és az embereket, akik testvérei, és hogy teljessé tegye a teremtés művét azáltal, hogy igazságos, szabad, testvéri és békés világot hoz létre. Ha ezt teszi, boldog lesz már földi életében, és az örök üdvösségben is. Ha azonban önmagának él, elfelejtve Istent és másokat, ha visszautasítja vagy gyűlöli az Istent, ha rosszat tesz másoknak, talán élhet egyfajta boldog életet a földön, de Isten országából kizárja magát, és örökre Isten nélkül él, tehát az örök boldogtalanságban. A húsvéti üzenet megoldást ad az ember legszorongatóbb problémájára, a halálra. Azt mondja, hogy a halál a bűn miatt lépett a világba, de hogy Krisztus a saját halálával és halálból való feltámadásával győzött a halál felett, és feltámadásának részeseivé tett bennünket, amennyiben hitben és szeretetben engedelmeskedünk neki, hozzá kapcsolódunk. Amikor a mai világban Krisztus feltámadását hirdetjük, azt tapasztaljuk, hogy sokszor a magukat keresztényeknek vallók között is súlyos hitbeli kételyek jelentkeznek. Egy múlt év végi felmérés szerint a legfejlettebb nyugat-európai országokban a lakosságnak csak 43%-a hisz a halál utáni életben, míg 38% nem hisz, 19% pedig nem tud válaszolni. Ugyanakkor 75%-a hisz Istenben, 16% nem hisz, 9% pedig nem tud válaszolni. Ez azt jelenti, hogy az Istenben hívőknek közel a fele nem tud mit kezdeni a halál utáni élettel, a feltámadással. Nagy szükség van a húsvét evangéliumának hirdetésére, hogy az örök élet reménye csorbítatlanul eljusson minden emberhez. Ezért kell nagy bizalommal beszélnünk a lélek halhatatlanságáról és a test feltámadásáról, a szinódus elvárásának megfelelően. Jézus tanítványainak is, minden jövendölés ellenére, meglepetés volt, amikor szemükkel láthatták a feltámadott Mestert; még akkor is kételkedtek és hitetlenkedtek. A teljes hitre ugyanis csak a Szentlélek eljövetele vezette el őket, aki felnyitotta szemüket, hogy megértsék az eseményeket. Mi is, ha a Szentlélek segítsége nélkül és a húsvéti eseményt figyelmen kívül hagyva akarnánk feltámadásról és örök életről beszélni, megrekednénk a terméketlen filozofálás szintjén: „Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek." (1Kor 15,14.) Jézus Krisztus feltámadása ugyanis feltételezi, hogy valóságos volt az élet, valóságos a halál is, amely azt megelőzte. Csak akkor beszélhetünk valódi feltámadásról, ha az volt az élet és a halál is. Ez a húsvéti esemény lényege: Isten ugyanazt a Jézust támasztotta föl, aki előtte ténylegesen élt, majd szenvedett és valóban meghalt a kereszten. Az az egyik biztosítéka hitünk ésszerűségének, hogy történelmi eseményeken alapszik, nem pedig kitalált meséken. Azt, hogy Jézus ténylegesen élt, működött, tanított, ma már a legharcosabb valláskritikusok is elfogadják. Ezt a bizonyosságot nemcsak az evangéliumok, hanem egyéb források is hitelt érdemlően megerősítik. Jézus halálának valódiságát, vagyis hogy Poncius Pilátus helytartó idejében keresztre feszítve kivégezték, szintén nem lehet komolyan kétségbe vonni. Olyan halálról van szó, amely mindenki szeme láttára történik, amelyhez szorosan hozzátartozik a nyilvánosság. Szégyenletes kivégzés ez, amelyben a megalázás és a kicsúfolás is része a büntetésnek. A feltámadással másként van, mint a keresztre feszítéssel, mert bár történeti tény, mégis különbözik azoktól az eseményektől, amelyekről közvetlen tapasztalásunk van. Jézus feltámadásának nem volt tanúja, nem látta senki, hogyan elevenedett meg a sírban. Ekkor ő már nem ennek a világrendnek a tagja, hanem teljesen a természetfölötti világban él, nem úgy, miként Lázár, a naimi ifjú vagy Jairus leánya, akik erre az életre támadtak fel. Fontos az üres sír, de az apostolok tanúságtétele a döntő, és ez egyértelmű: húsvét után többször találkoztak vele, beszélt hozzájuk, velük étkezett, megmutatta nekik sebeit. Mégsem vádolhatók elfogultsággal, vagy azzal, hogy képzelődtek. Tudjuk, hogy amikor Jézus megjövendölte halálát, egyúttal arról is beszélt, hogy az Emberfia harmadnapon fel fog támadni. Több alkalommal is szólt tanítványainak feltámadásáról, úgyhogy ők meglehetősen előre értesültek az eljövendő eseményekről. Arra gondolhatnánk, hogy ezeknek a jövendöléseknek a birtokában Jézus halála után ők már örömmel vártak arra a megjövendölt harmadik napra, amikor majd Mesterük feltámad. De nem így volt. Bizonytalanok voltak a feltámadás tényét illetően. Az ő nehézségeik persze sok szempontból másak voltak, mint a mai ember kétségei. Jézus jövendölése közeli feltámadásáról túlságosan titokzatos volt nekik. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Jézus megparancsolta Péternek, Jánosnak és Jakabnak, hogy hallgassanak mindarról, amit a színeváltozás hegyén láttak, mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból, a tanítványok „a parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet: a halálból feltámad" (Mk 9,10). Annyira új volt nekik ez a perspektíva, hogy kétkedve fogadták az életbe való visszatérés gondolatát. Tudjuk, hogy a zsidóságban nem volt egységes álláspont a feltámadás kérdésében. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy a szadduceusok egyáltalán nem hittek benne. Hasonlóan érthetetlen és ösztönösen ellenszenves volt nekik az a gondolat, hogy Mesterük eljövendő szenvedéséről és haláláról beszélt. Péter kemény dorgálást kapott azért, mivel értetlenkedve szembehelyezkedett Jézus szenvedésének lehetőségével, de még ezután sem tudott belenyugodni abba, hogy nem tud változtatni a dolgok menetén. Erről árulkodik harcias ellenállási kísérlete, amikor Jézust letartóztatják. Hasonló volt a többi tanítvány magatartása is. Nem tudták elfogadni Mesterük közeli halálának lehetőségét, még kevésbé tudták magukévá tenni feltámadásának a gondolatát. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy még a feltámadt Krisztus jelenlétében is nehézségeik voltak, és nem akartak hinni a szemüknek. Mind a négy evangélista egybehangzóan említést tesz a tanítványok kételyeiről, amikor a feltámadt Krisztus megjelenéseiről beszámol. Lukács evangéliuma írja le a legrészletesebben, hogyan játszódnak le az események: „Maga Jézus jelent meg közöttük, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!" (24,36.) A Mester első gondja az, hogy megnyugtassa őket. A békeköszöntés megszokott dolog volt a zsidók között, ugyanúgy, mint amikor ma valaki azt mondja: , jó napot!" vagy „szervusz!" Ennek ellenére e köszönésnek különleges értelme van itt, mert azt is jelenti, hogy Jézus az isteni békét akarja elhozni tanítványainak, azt a békét, amely megváltó áldozatából származik. Hiszen keresztáldozatával kiengesztelte az emberiséget az Atyával, és végleges békét teremtett. Ez az a béke, mely képes megszüntetni a széthúzást és a félelmet. Kétségtelen, hogy a tanítványok megijedtek, „azt hitték, hogy szellemet látnak" (Lk 24,37), egy kísértetet, aki a másvilágról jött. Úgy tűnik, mintha Jézusnak nem sikerült volna meggyőznie őket feltámadásának valódiságáról, azért bizonyítékokat tár eléjük: „Miért vagytok megzavarodva? S miért támad kétely szívetekben? Nézzétek kezemet és lábamat! Én vagyok! Tapintsatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja mint nekem." (Lk 24,38-39.) Amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok", ezzel azt állítja, hogy feltámadott teste azonos korábbi testével, amely a kereszten szenvedett: nyilvánvaló bizonyítékai ennek átvert kezei és lábai. Egyúttal azonban titokzatos módon az Isten Fiával való azonosságát is állítja. Az Ószövetségben ugyanis Isten így nevezte magát: „Én vagyok." Jézus meg akarja értetni velük, hogy feltámadt testében ez az isteni „Én vagyok" jelenik meg, hogy ő Isten, aki emberi természetében legyőzte a halált. Ez az „Én vagyok" megerősíti, megnyugtatja a tanítványokat, eloszlatja ijedtségüket: Krisztus győzelme, mivel a szeretet győzelme, nem lehet a félelmek forrása, hisz annak az alázatos szeretetéről tanúskodik, aki a kételkedőknek megmutatja sebeit, hogy érinthessék azokat, és értsenek belőle, hogy lássanak és higgyenek. Amikor azt mondja: „Én vagyok", tanítványaitól azt kéri, hogy higgyenek benne. A feltámadott ma is ugyanerre a hitre hív minden embert, amikor így szól: „Béke veletek... Én vagyok".
Keresztesné Várhelyi Ilona LEGYEN! (Egyszavas üdvtörténet) Egyetlen szóval bekeríthetem a világot; azt is, amelyben élek, azt is, amelyre vágyom. Ez a szó: Legyen! I. Legyen! – mondta a Teremtő, és lett. Az Isten gondolata szóvá, igévé, létigévé lett, s az ige anyaggá: földdé, vízzé, élőlénnyé. Mindezek létfeltétele a fény. Ezért az Úr az első napon így szólt: Legyen világosság! Legyen! – akarta az Úr. Az akarat teremt. A teremtő isteni akarat Legyenje megteremtette a világosságot; a kétfélét, de egylényegűt: a fényt és az értelmet. A rendező elvet. Ez a Logosz: Ő maga, a hit Ős-Legyenje. A teremtő akarat az Isten önérvényesítő hatalma. Története során az ember ezért a teremtő akaratért küzd az Istennel. Mert az emberi akarat erőszakos. Az erőszak harcba viszi az embert, a harc pedig rombol. A hatalom akarása bűnössé rombolja az embert. A teremtő isteni akarat azonban az emberben is megteremtheti a termékeny akaratot, hisz az ember kezére adta a világot, hogy a teremtést folytassa Vele. Az együttműködéshez azonban szükség van egy emberi szóra is; az elfogadás, a készség igéjére: Legyen! II. Legyen nekem a Te igéd szerint! – mondja ki Mária a szolgáló alázat szavát üdvtörténetünk hajnalán. Az ő Legyenje nem a teremtő önmegvalósításé, hanem a teremtő akarat elfogadásáé. A beleegyezés szava teljesíti be a kegyelmet, a teremtő alázat igéje nyit ablakot a világosságnak. „Az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött." (Jn 1,9.) Mária a hit világosságában a remény világosságát teremti meg az emberiségnek. Teremtő alázatával testté, tetté éli az Igét. Így lett ő az átváltoztató papi hatalom kegyelmével elsőként teljes. A betlehemi szalmán hangzott fel először: „Ez az én testem!" A szolgáló alázat méhében ma is megfogan az Ige. Akibe beletestesül, az mind pap. Az ő szolgálatukkal osztja meg Mária teremtő reményét, a Világosságot. Hogy a remény valósággá váljon, még egy Legyent kell világra mondani. III. Legyen úgy, ahogy Te akarod! Ne az legyen, amit én akarok, hanem az, amit Te, Atyám! A teremtő hit atyai Legyenje és az elfogadó remény máriai Legyenje után elhangzik a megváltó szeretet Legyenje. Ezt az igét az atyai szeretet viszonzásának és továbbadásának, szétosztásának vágya mondatja ki; a szeretet világba világításának vágya. Jézus szeretetművének csodája a kétirányúság: teremtő engedelmesség az Atya iránt, és szolgáló-ölelő, teremtő szeretet az emberiség felé. Jézus isteni és emberi természete a szeretet atyai és anyai öröksége. Ez a két szeretetirány rajzolja a keresztet a világ fölé. A teremtő engedelmesség a kiüresítés önátadásában valósul meg. Hogy általa teljesedhessék be az üdvözítő akarat, mindkét természetéről „lemond". Kirekeszti magából az önérvényesítő isteni akaratot. Visszaadja istenemberi lényegét: a szabadságot. A kiüresedés a szabadságtól való mentesség: görcstelen, oldott állapot. A Legyen léte. A test visszalényegül igévé: legyen úgy, ahogyan Te akarod! Ez a kiüresedéses áldott állapot az egyetlen Istenhez méltó szabadság: mentesség. Jézus igyekszik megtanítani az embert erre a szabadságra: Legyen meg a Te akaratod, mennyei Atyám! De hogy érthetné ezt meg az önmegvalósításra törő ember? Hogy mégis felfogjuk értelmét, cselekvő példabeszéddé, tetté imádkozza a kereszten a Legyent. Önátadó szeretete teremtő Világosság: szellem és anyag; Fény és Értelem. IV. Tanulom, Uram, tanulom kereszted és keresztem alatt a Legyent. Engem is fölruháztál szabadságoddal. Kétélű fegyvert adtál a kezembe: küzdhetek vele érted is, ellened is. Megküzdöttem magammal érted. Felismertem: szabad vagyok arra is, hogy letegyem szabadságom fegyverét lábad elé: nem kell! Amíg küzdöttem vele, önmagamat akartam megvalósítani. Már „nincs szükségem szabadságra", mert „nincs szükségem magamra". Nem akarok szabadon magamé lenni, szelek szabadságában magamra maradni. Átvilágítottál kereszteddel, megvilágosítottál szereteteddel. Szeretetközösségedbe vágyom. Miért vívnám Veled szabadságharcomat, amikor szeretetedben magam helyett Téged valósíthatlak meg?! Lebontom hát szavaiddal szabadságom börtönfalát, ne árnyékolja le előlem a Lélek világosságát, amely Beléd olvaszt. Ez az én megszentelő Legyenem. Tőled kaptam, Tiéd. Fogadd be a Legyenek évezredek óta áradó folyamába az én Legyenem cseppjét! Nem is az enyém ez a szó, amellyel körülkerítettem a világot. Nem is én, Te kerítettél világodba, teremtő, megváltó, megvilágosító Szeretet. A Legyen sem az enyém, hanem a Tied, az ős-Legyen, a Világosságé. Ami talán az enyém lehet, az az Ámen. Legyen úgy!
Kereszty Rókus HITTANTANÍTÁS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN Egyéni tapasztalatok és tanulságok Az alábbiakban nem mint szakértő akarom az amerikai hittantanítást tárgyalni – erre nincsenek elég széles körű és rendszerezett ismereteim –, csupán az elmúlt évtizedek egyéni tapasztalatait szeretném az újjáéledő és szintén sokféle problémával küszködő magyar hitoktatás számára áttekinteni és hasznosítani. 1. A II. vatikáni zsinat előtti helyzet A huszadik század során, de főleg a második világháborút követően az amerikai katolikus egyház mint intézmény robusztusan fejlődött. Talán sehol másutt a világon nem volt az Egyháznak ilyen jól kiépített iskolarendszere: szinte minden plébániának volt 8 osztályos általános iskolája (grade school). 1960-ban 2433 egyházmegyei és rendi középiskola (high school), 265 főiskola (college), illetve egyetem működött. A hittant, illetve teológiát, elemi, középiskolai és egyetemi fokon túlnyomó többségben apácák és papok tanították. Mivel az állami vagy városi adókból fenntartott ún. nyilvános (public) iskolában nem volt megengedve a hittantanítás, az odajáró katolikus gyerekek a plébánián kaptak hitoktatást. Itt a tanárok nagy része képzetlen, de buzgó világi ember volt, aki ingyen, mindennapi munkáján felül vállalta a tanítást. A katolikus iskolában a hittan központi helyet foglalt el, mivel az oktatás fő célja egy olyan katolikus kisebbség kinevelése volt, amely a protestáns eredetű amerikai kultúrával szemben sikeresen tud védekezni. Azonban minden védekező mozgalom iróniája az, hogy a harcban átveszi ellenfele fegyvereit és mentalitását. Így az amerikai katolikus oktatás szelleme is egyes vonatkozásokban meglepő azonosságot mutatott protestáns ellenfelével. Persze a katolikus hittan erősen különbözött a protestánstól abban, hogy az elemi iskolában a katekizmuson volt a hangsúly (nem pedig a Szentíráson), a közép- és felsőoktatásban pedig egy leegyszerűsített neoskolasztikus filozófiát és teológiát „emléztettek be", mint a katolikus hit örök és minden más világnézettel szemben fölényben álló kifejeződését. De alapbeállítottságában a katolikus oktatás meglepően erős protestáns hatást hordozott. Hiányzott belőle az a keresztény humanizmus, amely minden tudomány és művészet, minden véges igazság önmagában való értékét megláttatja, és annak a tiszteletére nevel. Így a fundamentalista protestáns oktatáshoz hasonlóan a katolikus iskolák sem tudtak igazi keresztény intelligenciát nevelni, amely képes lett volna arra, hogy hitét tudása többi ágával szintézisbe hozza. Továbbá, mint az oktatás minden területén, a hittanórán is a gyakorlati szempont érvényesült: a tanítás elsősorban a „cselekvés vezérfonala" volt. Arra törekedett, hogy jó gyakorló katolikusokat neveljen. Ezen a téren valóban nagyszerű eredményeket tudott felmutatni. A szentségi élet és misehallgatás átlaga Amerikában messze felülmúlja valamennyi európai országét. A laikus katolikusok tevékenyen kapcsolódtak egyházközségük életébe, kórházak, karitatív intézmények hálózata biztosította a szegényebb hívők anyagi és erkölcsi támogatását. Ellentétben a legtöbb európai országgal, az Egyház nemcsak hogy nem vesztette el a munkásosztályt Amerikában, hanem a sok bevándorló katolikus munkás, még ha Európában el is távolodott az Egyháztól, Amerikában egyszerre megtalálta a templomba vezető utat. Ti. a különféle etnikumú plébániák felkarolták az ír, német, olasz, magyar vagy lengyel munkást, a plébániai iskolák, karitatív, vallási és társadalmi életet biztosító intézmények otthont adtak az Amerikába „tántorgó" tömegeknek, és hatásosan segítették az amerikai életbe való bekapcsolódásukat. Mikor Prohászka az első világháború után Amerikában járt, meghatódva állapította meg, hogy – ellentétben a feudális magyar viszonyokkal – itt a katolikus Egyház valóban a szegények egyháza. II. A II. vatikáni zsinat után Ezt a kiválóan szervezett, buzgó, sok konvertitát vonzó, határozott, de felszínes tanítást nyújtó egyházat a huszadik század második felében két hatalmas esemény rázta meg. 1. Az elsőt úgy jellemezhetnénk, hogy leomlottak a katolikus gettó falai. Az egyházi iskolák nagyon is jó munkát végeztek: a katolikus tömegek sikeresen integrálódtak az amerikai életbe. Meggazdagodtak, hasonultak, s ennek következtében megszűnt, illetve vidékre szorult a katolikusgyűlölet. Andrew Greeley fölmérése szerint az ír katolikusok képezik manapság a lakosság második leggazdagabb rétegét. A katolikusok társadalmi beérkezésének szimbóluma volt a J. F. Kennedy elnökké választása 1960-ban. Néhány évtizeddel azelőtt egy katolikus elnök még elképzelhetetlen lett volna. Azzal, hogy az amerikai katolikus tömegek beolvadtak az amerikai társadalom egészébe, és sokan közülük vezető szerepet vállaltak benne, katolikus azonosságuk nemegyszer súlyos krízisbe került. Társadalmi és kulturális életük többé már nem a plébánia körül forgott, és a gyorsan szekularizálódó amerikai társadalom értékszemléletét szinte észrevétlenül magukévá tették: nemcsak a fogamzásgátlás, az abortusz és a házasságon kívüli nemi élet térhódítására, a családi élet felbomlására, a válások elszaporodására gondolok, hanem arra is, hogy egy gyökeresen evilági boldogságot kereső alapmagatartás kezdte jellemezni a katolikusok nagy többségét is. 2. Ezzel a gazdasági, társadalmi folyamattal majdnem egy időben jelentkezett a II. vatikáni zsinat hatása. Y. Congar híressé vált jellemzése szerint a zsinatnak kettős célja volt: ressourcement és aggiornamento, visszatérés a forrásokhoz és korszerűsítés. Térjünk vissza a hit forrásaihoz, a Szentíráshoz, a liturgia első századaihoz, a patrisztikus teológia kiaknázatlan gazdagságához; de mindezt nem múzeumi emléktárgyként restauráljuk, hanem az eredeti, apostoli hitet úgy akarjuk megérteni és megélni a saját korunkban, hogy korunk nyelvén tudjuk kifejezni, és ezzel a mai ember számára hozzáférhetővé tenni. Sajnos, Amerikában a zsinatot nem előzte meg mélyreható liturgikus és patrisztikus megújulás. Kevesen értették meg a zsinat szándékát a forrásokhoz való visszatéréssel. Viszont annál népszerűbbé vált az aggiornamento, a korszerűsítés és a világ felé való nyitás jelszava. E két tényező – a katolikus tömegek társadalmi integrációja és a vatikáni zsinat félremagyarázása – radikálisan megváltoztatta a katolikus nevelésügy és azon belül a hittantanítás társadalmi szerkezetét, célját és tartalmát. Az egyházmegyei és plébániai iskolák száma rohamosan megcsappant, a szerzetesrendek nagy része kivonult az iskolákból azzal a megokolással, hogy nem a katolikus gettóban akar dolgozni, hanem a „világ"-ban. 1960 és 1979 között majdnem ezerrel csökkent a katolikus középiskolák száma. Mindez a katolikus tömegek megkérdezése, sőt a katolikus és gyereküket katolikus iskolába járató nem katolikus szülők akarata ellenére történt.2 Ugyanakkor a hivatások drámai csökkenése, illetve a hivatásukat elhagyó papok, apácák és iskolatestvérek hatalmas száma is hozzájárult a katolikus iskolarendszer megroppanásához. Mindezek ellenére még ma is Amerikában van aránylag a világ legtöbb katolikus iskolája. De már nem szerzetesek, hanem világiak vezetik, és világiak tanítanak bennük, beleértve a hittant is. A katolikus iskolák számszerű csökkenése miatt természetesen megnőtt a plébániai hittan jelentősége. Azonban az egyre nagyobb feladatot vállaló önkéntes világi oktatók buzgóságával nem nőtt arányosan teológiai felkészültségük. A hittantanítás célja is sok tekintetben megváltozott. Többé nem az amerikai kultúra és a protestáns felekezetek ellen állig felfegyverzett öntudatos világi apostol nevelése a cél. A tankönyvek és nevelők mindent megtesznek, hogy a többi keresztény és nem keresztény vallás értékeit megmutassák. Nemegyszer annyira hangsúlyozzák az isteni kegyelem mindenütt működő hatását, hogy a tanulóknak végül nem sok fogalmuk van arról, mi az értelme katolikus kereszténynek maradni azon túl, hogy egy viszonylag értékes kulturális örökséget ápolunk. Az pedig egyáltalán nem érthető, hogy miért hirdetjük az evangéliumot minden teremtménynek, ha egyszer mindenki üdvözül, aki lelkiismeretét követi. Meglepő, hogy egy dologban mégiscsak megegyezik a mai hittantanítás a zsinat előttivel: ma is szűk értelemben vett gyakorlati célt követ. De nem a hitvédő és világi apostol az eszmény, hanem az Isten szeretetét megtapasztaló, a világban boldogságot találó, de ugyanakkor minden társadalmi igazságtalanság ellen harcoló, minden embertársát testvérnek elfogadó, toleráns keresztény. A hit központi misztériumainak (Szentháromság, megtestesülés, megváltás, kegyelem, Egyház, szentségek – elsősorban az eucharisztia és eszkatológia) mélyebb megértése ma még jobban el van hanyagolva, mint az ötvenes években. A zsinat előtt legalább a Baltimore-i Katekizmus és a neoskolasztika leegyszerűsített fogalmain keresztül a diák kapott valami eligazítást az alapvető hitigazságokról, még ha nem is tudta egykönnyen élményvilágával és tudása, kultúrája egészével harmóniába hozni. De a zsinat után szinte semmilyen fogalmi ismeretet sem kapott elementáris fokon, és nagyon keveset középiskolában: a hangsúly a vallásos élmény indukálására, a gyakorlati keresztény magatartás és cselekvés kialakítására helyeződött. Tragikus, hogy sem a zsinat előtti, sem a mostani hittantanítás nem látja, hogy éppen a Szentírásnak a hit fényében való legteljesebb megértése és az alapvető keresztény hitigazságok mélyebb megismerése válhatna egy gazdagabb keresztény élet forrásává: ez táplálná igazán az imaéletet, és segítené a fiatal katolikust abban, hogy kora kultúráját egyszerre bírálja és értékelje, tudományos nézeteit hitével harmóniába hozza, és munkáját az örök élet szempontjából nézze. Ennek a szűk, gyakorlati célkitűzésnek a következménye, hogy az iskolák hittanprogramja általában egyoldalúan ember- és cselekvésközpontú. Megszűnt ugyan az a lázas aktualitáskeresés, amely a hatvanas évek végét és a hetvenes évek első felét jellemezte. Többé talán már nincsenek olyan hittankurzusok, amelyek, „tankönyvé"-t a legdivatosabb rockslágerek képezték, és a diákoknak a szövegek valós vagy képzelt vallásos vonatkozásait kellett elemezniük. Bár jóval kisebb mértékben, mint az általános tantervben, a hittanoktatásban is megfigyelhetünk egy bizonyos „visszatérést az alapokhoz". Ennek ellenére alig találtam olyan hittanprogramot, amely mélységben és tartalomban más „komoly" tantárggyal fel tudná venni a versenyt. Hadd ismertessem itt röviden egy jónevű katolikus középiskola hittanprogramját, amely véleményem szerint jellemző az általános helyzetre. (Az amerikai high school 4 osztálya nagyjából megfelel – bár alacsonyabb nívójú – a magyar általános gimnázium 4 osztályának.) Első év: Szentírás, Ó- és Újszövetség. Hittankönyv: M. Link, Path Through Scripture. A könyv sok értékes tárgyi anyagot tartalmaz, élményszerűvé teszi a Szentírás olvasását, bár kicsit felszínes és mozaikszerű. De szerintem e könyv alapján értékes kurzust lehet tanítani. Második év: A kurzus címe: „Növekedés Krisztusban." Keresztény pszichológia. Rövid összefoglalása: önmagam megértése, az igazi én kifejlesztése, az önzetlen szeretet elsajátítása, önmagamnak mint szexuális lénynek az elfogadása és felelősségteljes szexuális magatartás kialakítása. Harmadik év: „Hit, szentségek, erkölcstan, béke és társadalmi igazságosság." Amint a cím is mutatja, igen sok és sokféle anyag van ebben az évben összesűrítve: a kurzusleírásból csak annyi derül ki, hogy a diák megtanul dogma, teológia és törvény között különbséget tenni, tanulmányozza a különböző istenképek értékét és hiányosságait; továbbá segítséget kap abban, hogy az egyház szentségi életében személyes imaéletét kifejlessze, okosabb, szeretetből fakadó erkölcsi döntéseket hozzon, és megismerje a keresztény szociális tanítás alapelveit. Negyedik év: az első félév a második év témáira épül. Címe: Keresztény kapcsolatok: az önismeret növelése önmagammal, embertársaimmal és Istennel való kapcsolaton keresztül. A második félév címe: Az ember teológiája. A leírás azonban inkább az ember filozófiájára utal. A kurzus azt vizsgálja, hogy az ember szükségképpen abszolútumot keres, és abszolútumra építi életét. Ezeken a kurzusokon kívül minden utolsó éves tanulónak 100 óra társadalmi munkát kell végeznie valamilyen karitatív intézménynél, mégpedig iskolaidőben: az utolsó évben csak hetente négyszer mennek iskolába. Kétségtelen, hogy jó tanárok sok értékes hitismeretet közölhetnek e kurzusok keretében. Azonban a program célja és tartalma komoly hiányosságokat mutat. 1. A kurzusok nagy része annyira az élményt és a gyakorlati cselekvést hangsúlyozza, hogy négy év után a katolikus diáknak aligha lehet fogalma a hit alapvető misztériumairól. A Szentháromság, üdvösségtörténet, Krisztus személye és megváltó műve, az Egyház misztériuma, az eszkatológia alapkérdései sehol sem jelennek meg a tantervben. 2. Az igazság kérdése a hit misztériumaival kapcsolatos másodlagos helyre kerül; egyedül a gyakorlat fontos. Így a hittankurzusok kevés segítséget nyújtanak az olyan diáknak, aki számára az igazságkeresés és a hit értelmességének a megokolása személyes igény. 3. A program a kereszténységet emberközpontú világnézetnek fogja fel. Helyesebben nem is világnézetként tárgyalja, hanem úgy mutatja be, mint a pszichológiai és erkölcsi érettség iskoláját. 4. Emiatt az átlagos katolikus diák 4 év heti öt órás hittanprogramja után értetlenül áll a nagyvilágban, a számtalan keresztény és nem keresztény vallás kakofóniájában nem tud kiigazodni. Nem tudja, hogy milyen „többlet"-et jelent számára a katolikus hit, és nincsenek világos alapelvei arról, hogy mit, milyen mértékben fogadhat el más vallásokból úgy, hogy katolikus azonosságát megőrizze: legtöbbje mindössze annyit tud, hogy minden más vallást tisztelni kell, és ha valaki lelkiismerete szavára hallgat, minden vallásban, sőt vallás nélkül is üdvözülhet. 5. A fenti programból hiányzik az egyháztörténelem: hogyan értheti meg a katolikus fiatal egyháza jelenlegi problémáit, feszültségeit, emberi gyöngeségeit és minden romlást leküzdő megújuló erejét, ha nem ismeri történelmét? III. A Dallas-i Cistercian Prep School hittanprogramja A Távlatok szerkesztője arra kért, ismertessem a Cistercian Preparatory School, azaz a dallasi ciszterci monostor középiskolájának hittanprogramját is. Megteszem, mivel azt remélem, hogy a most újraszerveződő magyar hittanoktatásnak javára válhat akkor is, ha az átlag amerikai hittanprogramokkal egy cikkben tárgyalva még jobban aláhúzza azok hiányosságait. Azonban azt is hozzá kell tegyem, hogy nekünk „könnyű dolgunk volt": programunk sikerét nagyrészt többszörös helyzeti előnyünknek köszönhetjük. 1. Magunkkal hoztuk a magyar ciszterci gimnázium humanista ideálját. Célunk a sokoldalúan művelt keresztény ember kialakítása, aki nyitott minden igazra és jóra, bárhol is találkozik vele, s aki azért katolikus, mert az Igazságot és Jóságot Krisztusban találta meg, és a keresztény igazság és kegyelmi eszközök teljességét a katolikus Egyházban. 2. Magunkkal hoztuk a nyolcosztályos magyar gimnázium hittantervezetét, amely bizonyos módosításokkal nálunk is bevált. 3. A kommunizmus előtti magyar hittankönyvek jó részét az európai látókörű Schütz Antal írta, aki mind középiskolás, mind egyetemi fokon ismerte a hit megértésének problémáit. Nálunk Farkasfalvy Dénes (azelőtt iskolaigazgató, most apát) irányításával készült el a hittantervezet, ő írta vagy inspirálta a tankönyveink nagy részét. Mind ő, mind a jelenlegi Department Head (a hittanprogramért felelős tanár) a zsinatot előkészítő biblikus, liturgikus és patrisztikus renaissance teológiáján nevelkedett, és mind egyetemi, mind középiskolás fokon tanított hittant, illetve teológiát. Amerikai viszonylatban elképzelhetetlen, hogy egy teológiai doktor azt tartsa hivatásának, hogy 11-18 éves fiataloknak hittant tanítson. Akinek doktorátusa van, minden erejével azon igyekszik, hogy graduate schoolban, vagy legalábbis college-ben helyezkedjen el.5 Még szerzetesrendek is pazarlásnak tekintenék a dallasi ciszterciek gyakorlatát. Számunkra azonban a középiskolai tanítás nem tudás- vagy tehetségpazarlás, inkább nagyon is komoly próbatétel annak a cisztercinek, aki közben egyetemen is tanít. A „professzor úr" akkor kezdi csak érteni a teológiát, ha egy kritikus tizenévessel is meg tudja láttatni a hitigazságok értelmét. Másrészt hisszük, hogy nincs fontosabb nevelési feladat, mint az alakuló gyermek és a tizenéves fiatalok értelmi, erkölcsi és érzelmi nevelése 4. Az iskolánkban minden hittankurzust ciszterci tanít, akiket nemcsak a közös hit, hanem a közös teológia és közös pedagógiai alapelvek is összekötnek. Hogy egy katolikus középiskolában minden hittankurzust szerzetespap tanít, azt hiszem, az Egyesült Államokban manapság egyedülálló jelenség. Nem mintha világiak nem lehetnének éppen olyan jó vagy jobb hittantanárok, mint egy szerzetespap. Azonban a kolostorhoz fogadalommal kötött szerzetestanár, aki „posztján marad", s nem személyes karrier kialakításával foglalkozik, egyedülálló állandóságot biztosít a programnak. 5. Minden osztályban heti két órában tanítjuk a hittant, míg az átlag amerikai iskola heti öt órában. Azonban a mennyiség szinte szükségszerűen az intellektuális minőség rovására megy: az átlagos tizenévestől nem lehet olyan fokú vallásos érdeklődést kívánni, amely heti öt óra komoly tanítást elbírna. 6. Ellentétben az általános amerikai középiskola négy osztályával, a ciszterci iskola nyolcosztályos, megfelel a régi magyar gimnáziumnak. Ez biztosítja, hogy elég hosszú idő álljon rendelkezésünkre ahhoz, hogy a gyerek különböző fejlődési szakaszainak megfelelő, viszonylag teljes programot adjunk. 7. Az amerikai iskolarendszer nem ismeri az osztályfőnöki intézményt. Mi azonban ezt magától értetődő természetességgel átvettük, sőt az otthoninál nagyobb szerepet adtunk az osztályfőnöknek. Minden reggel ő fogadja és minden délután ő bocsátja el osztályát, minden reggel és elbocsátáskor velük imádkozik, időnként az egész osztálynak (beleértve a nem katolikusokat is) osztálymisét tart. Az osztályfőnöki órákon és más alkalmakkor megtárgyalja az osztályközösséget érintő problémákat, és így módja van arra, hogy nyolc év alatt családi jellegű osztályközösséget alakítson az osztályból, ahol a keresztény értékeket a gyerekek nagy része – különböző mértékben – magáévá teszi, és gyakorolja. „Graduáció" után6 nem szűnik meg az iskola, még kevésbé a monostor szerepe az öregdiák életében: osztályfőnökén, igazgatóján és más tanárain keresztül igen gyakran életre szóló kapcsolat jön létre az öregdiák és a ciszterci közösség között. A ciszterci monostor stabilitása, az a körülmény, hogy az öregdiák régi tanárait 10-20 év múlva is ugyanazon a helyen, ugyanabban a közösségben találja, Amerikában igen szokatlan, s így annál jelentősebb tényező. Az USA-ban a családok és a szerzetesek nagy része is szinte állandóan „vándorol", egyik városból a másikba költözik. A monostor viszont biztos és nemegyszer az egyetlen támaszpont az öregdiák számára élete boldog vagy tragikus fordulópontjain: tíz, tizenöt év múlva is úgy térhet vissza az apátságba, mint második otthonába, ahol megoszthatja örömét vagy fájdalmát, és valamiképpen megtapasztalja Krisztus hűséges szeretetét. Mindez talán lelkesítheti az otthon újrainduló, hozzánk hasonló helyzetű monostori iskolákat. Másrészt megmagyarázza helyzeti előnyünket, miért könnyebb nekünk egy aránylag jó hittanprogram kivitelezése, mint az átlagos amerikai katolikus iskolának. Nézzük most röviden a hittanprogramunk felépítését. Az első és második osztályban (amely megfelel a jelenlegi magyar általános iskola 5. és 6. osztályának) alapvető katekizmust tanítunk: az apostoli hitvallást magyarázzuk az első évben, a másodikban a szentségekről, az imádságról, a liturgikus évről és a katolikus erkölcstanról beszélünk. A harmadik évben ószövetségi, a negyedik évben újszövetségi bevezetést adunk. Az ötödik osztály anyaga dogmatika, a katolikus hit alapjai címmel: az istenfogalom eredete, a filozófiai istenismeret; a kinyilatkoztatás fogalma, különböző formái, az üdvtörténet struktúrája; Szentháromság, teremtés, az ember természete, bűnbeesése és megváltása Krisztusban, és ennek a megváltásnak az emberiségre való kiterjesztése az Egyházban, beteljesedése az örök életben. A hatodik osztályban a katolikus erkölcstan alapjai címmel morális teológiát tanítunk. De nem a meglevő tankönyvek felosztását követjük, inkább az Újszövetség megközelítését. Először azt vizsgáljuk, hogyan bánik Jézus a bűnössel, mit jelent a bűn, a bűnbocsánat és a megtérés, s mindez hogyan folytatódik a bűnbánat szentségében. Ezután vizsgáljuk meg a krisztusi élet normáit, s azt, hogy ez a hitben, reménységben és szeretetben megnyilvánuló élet milyen kapcsolatot kíván meg Istennel (imádság, Eucharisztia) és embertársainkkal (szüléink, barátok, házasság, társadalom), s milyen magatartásra kötelez az emberi élettel szemben. A hetedik osztályban egyháztörténelmet tanítunk, rövid általános áttekintést adunk, de részletesebben tárgyaljuk az egyháztörténelem lényeges fordulópontjait és a szentek szerepét az Egyházban. A nyolcadik osztály első féléve összehasonlító vallástörténet. Röviden megvizsgáljuk a nagyobb nem keresztény vallások tanítását. A kereszténységgel összehasonlítva, a diák jobban megérti a hit egyedülálló jellegét, más vallásokkal szemben álló tanításait, de ugyanakkor fölfedez bizonyos általános struktúrákat a vallások fejlődésében, és gyakran meglepő hasonlóságot talál a kereszténységgel a vallásos élmény leírásában. A kurzus utolsó része ezt a paradox és sokoldalú tényállást igyekszik megmagyarázni a hit fényében. Egyrészt megmutatja a bűnbeesés és az abból származó eltorzulások hatását a nem keresztény vallásokban, másrészt az emberi természet egyetemes Istenre irányultságát és a kegyelem egyetemes aktív jelenlétét az emberi történelem egészében. Ugyanakkor a kereszténység egyedülálló jellegét abban látja, hogy Krisztusban az isteni élet embernek felajánlott teljessége közvetlenül és teljes tisztaságban fejeződik ki. Az egész emberi történelem folyamán mindenütt fölajánlott kegyelem egyetlen közvetítője, aki minden embert Egyházába hív. A nyolcadik osztály harmadik negyedévében a házasság pszichológiai, teológiai, erkölcsi és gyakorlati kérdéseit tárgyaljuk, meghívott orvos és házaspárok segítségét is igénybe vesszük. Ugyanakkor röviden beszélünk az evangéliumi szüzesség értékéről, a papságról és a szerzeteséletről is. Míg programunk tartalmilag erősen eltér a jelenlegi amerikai hitoktatástól, módszereikből sok értékes tapasztalatot átvettünk. Pl. nemcsak szóban kérdezünk: majdnem minden hittanórát „quiz"-zel („röpdolgozat") kezdek. Rendszeresen adunk írásbeli házi feladatot és félévenként négy hosszabb iskolai dolgozatot, minden félév végén egy hosszabb, összefoglaló írásbeli vizsgát kívánunk meg. A hatodik, hetedik és nyolcadik osztályokban hosszabb (két 6-10 oldalig terjedő) írásbeli dolgozatot íratok különböző témakörökből. A legjobb dolgozatokat szerzőik az egész osztálynak előadják, és társaikkal megvitatják. Érdekes, hogy minél igényesebbé vált, és minél több gondolkozást kívánt meg a hittanprogramunk, annál kevesebb ellenszenvre talált a diákok körében. S az utóbbi években a legtöbb diák (65%-ban katolikus, 35%-ban nem katolikus keresztény) magától értetődő természetességgel a hittankurzusokat a ciszterci nevelés szerves részének fogadta el. Egyesek pedig sokkal többre is kíváncsiak, mint amit az órák keretében adhatunk. Két helyen látok olyan hiányosságot a programunkban, amelyen segíteni lehet, és amelynek megjavításán dolgoznunk kell: jobban átgondolni az elmélet élményre és gyakorlatra való alkalmazását: nem az élménymanipulációra gondolok, hanem olyan házi feladatokra, tanár által előadott tapasztalatokra, vagy olyan kiegészítő olvasmányanyagra, amelyek jobban megmutatnák a hit életalakító erejét. Sok katolikus középiskola gyakorlatától eltérően magam nem tartanám helyesnek a szociális vagy karitatív munka kötelezővé tételét. Legyen a karitatív munka valóban szeretetből fakadó, tehát önkéntes. Diákönkormányzatunk már több kezdeményezéssel lépett föl ezen a téren: étel-, ruha- és játékgyűjtési akciót szervezett szegény családoknak, vállalta diákjaink nevében egy szegények számára fenntartott lakás kifestését és berendezését. Azonban itt még többet tehetnénk, és többet is tervezünk: a szegények igényeit és a diákjaink által lehetséges szolgáltatásokat jobban fel kell kutatnunk, és jobban napirenden kell tartani a szociális munka fontosságát. A 19. században a néger után a zsidó és a katolikus volt a leginkább megvetett társadalmi csoport az Egyesült Államok nagy részében. Hiába mutatta ki A. Greeley alapos szociológiai felmérések alapján, hogy a katolikus nevelésben a család hatása után a legdöntőbb tényező a katolikus iskola. Kiállása hosszú ideig pusztába kiáltott szó maradt. Ma azonban ismét divatossá vált a katolikus iskolák erőteljesebb hivatalos egyházi támogatása, miután még az Egyházon kívül állók is felfigyeltek a katolikus iskolák magasabb szellemi és erkölcsi nívójára az egyre mélyebbre süllyedő állami iskolákkal szemben. A Baltimore-i Katekizmust a Baltimore-ban 1884-ben összegyűlt amerikai országos egyházi zsinat kezdeményezte, és tette kötelező mintává az Egyesült Államokban. 4 E jelszón azt az oktatási irányt értik Amerikában, amely a sok, szabadon választható komolytalan kurzus helyett (mint pl. háztartási ismeretek) az alapvető tantárgyakat, azaz a matematikát, írást, olvasást és természettudományos oktatást hangsúlyozza. A graduate school többé-kevésbé megfelel az európai egyetemnek, a college inkább a főiskolának. Érettségi nincs Amerikában. „Graduation" a középiskolai diploma elnyerését jelenti. A két utolsó éves kurzus – az összehasonlító vallástörténet és a házasság – a nem keresztény (muzulmán, hindu, zsidó) diáknak is kötelező.
„URAM, NE RÓDD FEL NEKIK BŰNÜL!" Olvasói levél 1992 első napja van. Egy karácsony másodnapján ért hatás nyomán írok Önöknek, hátha valamilyen módon választ kaphatok (mondhatom talán) megdöbbentően szomorú esetemre. Istenért járok templomba. 1991. december 26-án az evangélium után egy tiszteletreméltó atya (semmiféle összefüggésben a felolvasott szentírási szöveggel) a Szovjetunió megszűnésének tényét értékelte, hivatkozva a fatimai üzenetekre, és egyéb politikai témákat feszegetett. Ezt még valahogy elviseltem, gondolván, hátha nem tart soká. De utána következett a súlyosabb mondanivaló. – XXIII. János pápa szerepét taglalta, „aki baloldali nézeteiről volt ismert"; az atya őt, a II. vatikáni zsinattal kezdve, szinte mindenestül elítélte, nagy bűnének róva fel azt, hogy a zsinatra más keresztény egyházak képviselőit is meghívta. Gondoltam, csak befejezi már. – VI. Pál pápa következett, elítélte őt is. Nála is a nagy keresztény egyházak közeledése és a párbeszédnek nevezett megalkuvás megbocsáthatatlan, és az is, hogy szóba állt a volt szocialista országok képviselőivel, államférfiaikat fogadta; mindez szégyenletes cselekedet volt. Az egész ökumenikus mozgalmat megbélyegezte: „megindult a puszilkodás" (sajnos, így fejezte ki magát), „végül már a zsidókkal is". Ekkor fölálltam és oldalt ültem; ez nekem már sok volt. Nem mentem el, mert szentmisére jöttem. Néztem az emberek arcát; de úgy éreztem, másokat nem dúlt fel annyira, mint engem ez a prédikáció, vagy talán jobban leplezték. Úgy adta Isten, hogy ismerek Auschwitzból visszatérteket. És azt sem felejtem el, hogy az én Uram és Üdvözítőm test szerint zsidónak született. – II. János Pál pápa következett. Szégyenletesnek vagy valami hasonlónak nevezte a pápa debreceni tettét, azt, hogy megkoszorúzta a protestáns száműzött lelkészek emlékművét. Néztem a hívek arcát; most sem vettem észre rezdüléseket; mindenki magába roskadva ült. Nekem is ezt kellett volna tennem? Nem tüntettem én sem; csak azóta nem tudok felébredni e prédikáció hatása alól. Új korszak kezdődne tehát a római egyház magyarországi történetében? Én világi nő vagyok; talán még tájékozatlanabb vagyok a kelleténél? A gyűlölködés szelleme kerekedne felül ismét, s az eddigi örvendetes (lassú) közeledéseknek ismét eltávolodás lesz a folytatása? Nem írom meg, hol hallottam ezt a prédikációt; de felteszem a kérdést: katolikus pap-e az, aki a hívek előtt így megbélyegzi a pápát? Szentatyánkat, akinek látogatása a magyar nép számára talán a legszebb kegyelem volt az egyébként oly nagy terheket ránk zúdító 1991-es évben? Vége lesz a szeretetre, megbékélésre, ökumenizmusra irányuló törekvéseknek? Ez nem lehet Isten akarata... Lehet, hogy csak képzelődtem; de újévkor is egyfajta „hűvösséget" érzékeltem a taizéi találkozóra érkezett fiatalok látogatásával, összejövetelével kapcsolatban. Pedig micsoda kegyelem volt, hogy e hidegben, télben oly nagy számban érkezett a sok kedves fiatal, messziről, épp a mi hazánkba! Nyugtassanak meg, hogy nem ez a hiteles katolikus lelkület és hangnem! Mert én XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál pápákat tisztelem, és az ökumenikus mozgalom elkötelezett híve vagyok. És számomra még egy igen fontos szempontja van a kereszténységnek. A templomban én nem vagyok kíváncsi, és hajlandó sem vagyok valaki (nevezetesen éppen a pap) politikai meggyőződésének befogadására. Egyszerűen nem érdekel. Nem azért megyek a templomba. Szerencsére tudok városunkban olyan templomot, ahol vasárnap is tartanak misét, amelyben az evangélium után nincs prédikáció. Ha netán az irányba tolódna (de remélhetőleg nem így lesz) a magyar papság szolgálata, hogy a szószéket az egyéni és nem katolikus szellemű politizálás eszközének tekintik, csak abba a templomba fogok járni, ahol nincs prédikáció, mert katolikus vagyok. Lehet, hogy a példa, amelyet leírtam, kirívó szélsőség volt. (Bár így lenne!) De félni lehet, hogy ilyen példák nyomán az emberek, sajnos, az egyháztól (Istentől talán nem) ismét el fognak fordulni. – Nem vagyok illetékes a nagy történelem megítélésére. Mégis megkockáztatom a következő véleménynyilvánítást: az egyházszakadásoknak sohasem a hívek voltak az okozói, hanem, sajnos, az egyházi vezetők, mint ahogy a megbékélés sem elsősorban a hívektől függ. A megbékélésre törekvő egyházvezetőket pedig, mint ahogy századunk példája mutatja, a hívek szeretettel, tömegesen támogatják. Istenem, bár ne érezte, bár ne gondolta volna komolyan az atya karácsony másnapján azokat a szavakat, amelyeket elmondott! Isten mindent megbocsát, nem úgy mint ő. Hiszen még szülei elkobzott házát is felemlegette beszédében; ő ugyan már pap volt, a 40 esztendőt a mostoha körülmények között is átvészelte. A sérelmek felemlítése jogos; de miért tartozott ez éppen a karácsony másnapi misére, és miért éppen úgy kellett tennie, ahogy tette? Szent István vértanú ünnepén ezeket a szavakat olvasta fel a Szentírásból, a vértanú utolsó szavait: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!" Ő pedig utána kiélezve csak a sérelmeit sorolta fel, összes sérelmeit, valódi és még több vélt sérelmet. Uram, szeresd őt, és add meg neki, hogy ne prédikáljon nem odavaló dolgokról, és minden prédikációjának legfőbb mondanivalója a Te szereteted legyen! Szerkesztői válasz Teljesen egyetértünk olvasónkkal abban, hogy a templomi homíliát nem szabad felhasználni politizálásra, főleg nem arra, hogy a pap zsinatellenes, integrista és rasszista egyéni nézeteit onnan hirdesse. A katolikusok számára a vallásszabadság, az ökumenikus és vallásközi párbeszéd kérdésében a II. vatikáni zsinat tanítása az irányadó. (Sajnos, voltak és vannak megrögzött integristák, mint pl. Lefebvre érsek és hívei; de ők igazában már nem nevezhetik magukat katolikusoknak, hiszen elvetik a II. vatikáni zsinat és az újabb pápák tanítását.) Olvasónknak nem szabad általánosítania, mintha „új korszak kezdődne a római egyház magyarországi történetében", amelynek kifejezése lett volna a kérdéses pap prédikációja. A magyar püspöki karral az élen a magyarországi katolikus egyház a II. vatikáni zsinat szellemében akarja végezni az új evangelizálást, és ehhez a szentatya múlt augusztusban mondott beszédeivel eligazítást adott. A debreceni nagytemplomban a protestánsokhoz vagy a budapesti nunciatúrán a zsidó közösség vezetőihez intézett beszédei világosan jelzik a zsinati szellemű párbeszéd elveit. Olvasónk megnyugtatására (mert ezt kéri) határozottan leszögezzük, hogy II. János Pál pápa, miként XXIII. János és VI. Pál is, visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus útján. Hogy van olyan kirívó szélsőség, mint amilyent olvasónk leírt, az sajnálatos tény, de nem lehet általánosítani. Ugyanígy nem általánosítunk, amikor az igazság kedvéért megjegyezzük, hogy a katolikus egyház párbeszédpartnerei, a protestánsok és a zsidók körében is voltak „kirívó szélsőségek", bántó megnyilatkozások, többek között éppen a pápa magyarországi látogatása kapcsán. Nyilvánvaló, hogy a protestáns egyházak vagy a zsidó közösség nem vállalt „szolidaritást" az ilyen ünneprontókkal vagy igazságtalan vádaskodókkal. Tény az, hogy a párbeszédhez mindkét fél részéről szükséges a nyitottság, a másik véleményének tisztelete, a történelmi igazsághoz való ragaszkodás és a vitás (teológiai) kérdések tárgyilagos megvitatása. Ehhez pedig a szeretet légköre, a bűnbánat és bocsánatkérés, kiengesztelődés szelleme szükséges. Most már nem annyira azt kell kutatnunk, hogy milyen (bonyolult) okai voltak az egyházszakadásnak, hanem előre kell nézni, és azon fáradozni, imádkozva és dolgozva, hogy a keresztények egyek legyenek, illetve hogy valamennyi istenhívő közösen áhítsa az emberibb, testvéribb világot. (Sz. F.)
Blanckenstein Miklós IFJÚSÁG - JÖVŐ (Rendhagyó és szubjektív számvetés egy csöndes estén) Bevallom, egy kicsit zavarban vagyok, mikor erről a témáról igyekszem néhány gondolatot papírra vetni. Nem azért, mert nincsenek tapasztalataim a katolikus ifjúságot illetően, hanem azért, mert a téma hihetetlen gazdagsága miatt nehezen tudom rendszerezni a bennem kavargó meglátásokat. Nagyjából akkortájt születtem, amikor a kommunista diktatúra „bekeményített", és megkezdődött az Egyház szétverése, azaz az ifjúság tudatos „begyúrása" valami alaktalan masszába. Egész életem olyan emberek között zajlott, ahol magától értetődő volt az ennek való ellentmondás. Négyéves koromtól az esztergomi egyházmegyében jól ismert ifjúsági vezető, Liska Zoltán kiváló nevelői pedagógiája alakított. Tizenegy éves koromtól a Regnum Marianum a családom. Ma ennek a közösségnek egyik választott vezetője vagyok. A hatvanas években p. Kollár Ferenc bölcs lelkivezetése és perspektivikus gondolkodása formált. A Központi Szeminárium növendékeként Csanád Béla professzor mellett belekóstolhattam a budapesti egyetemista pasztorációba. A hetvenes évektől kezdődően ott lehettem szinte mindegyik fontos, ifjúságot érintő kezdeményezés születésénél. Lukács László atya, akkori kecskeméti igazgató kapcsolt be a szerzetesgimnáziumok lelkigyakorlatainak azóta is rendszeresen visszatérő műfajába. Budapesti káplánként kapcsolatba kerültem a főváros szellemi életével, és sokak aggódásától kísérve kimerészkedtem a társadalmi aktivitás területére is. P. Vácz Jenő püspökszentlászlói „spirituális oázisában" egy 30 napos lelkigyakorlat végleg világossá tette számomra, hol a helyem. Három évvel ezelőtt részese lehettem a püspöki kar és a hazai lelkiségi mozgalmak kétnapos helyzettisztázó együttlétének. A közelmúltban egyik szervezője lehettem a szentatya és a magyar katolikus ifjúság népstadionbeli találkozójának. Miért írtam le a tisztelt olvasónak mindezt? Mert az idén töltöm be 20. papi évemet, és komolyan foglalkoztat a kérdés: hogyan tovább? Eddig szinte egyetlen futamodás volt az életünk. Most szinte minden megvalósítható. Félelmetes dolog a szabadság. Egymást érik a fontos megbízások. Az ország szinte minden sarkában vannak barátaim. A közélet sok szereplője ismerősöm. Talán egy kicsit számítanak is ránk. Európa nekem nem csupán országokat és népeket jelent, hanem sok-sok elkötelezett testvérem révén személyes kezdeményezéseket. Mit akar tőlem – tőlünk – az Úr? Annak idején szentelési jelmondatomnak ezt választottam: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved?" Ez most újra kőkemény kérdés nekem is, de azt gondolom, minden ifjúsággal foglalkozónak is: valóban Krisztusért? Nem egyszerűen a férfi teremtő aktivitása mozgatja a dolgokat? Sok kudarcot is megéltem. Az ok mindig ugyanaz volt. Az „ügy" nem hordozta kellő mélységben a másikhoz kötődő barátságot. Most bocsánatot kell kérnem minden elmaradt baráttól. Akciót szervezni részegítő dolog. Élvezni az emberek vonzódását, szintén. Az ifjúsági pasztoráció szíve azonban az „apró hűség". Első tézisem: igazi és stabil jövő csak a személyes barátságból születhet. Uram, adj erőt korlátaim meghaladására! Jelenits rendfőnök fogalmazta meg a közelmúltban, hogy eddig könnyű volt, mert az „ott" és az „itt" között világos volt a határvonal. Most azonban... Második tézisem: nem minden kapcsolat bírja ki az idő próbáját. Kell tudni szakítani is, ha Krisztus ügyét látom tompulni. Uram, add, hogy tiszteljem a másikat, ellenkező nézetei ellenére is! Eddig is és a jövőben is sok mindent az „anyaöl melege" tartott össze. Nagy veszély, ha az ember nem merészkedik ki a „kinti hidegre". Úgy érzem, hogy az ifjúsági életre is nagyon rányomja bélyegét ez a belterjesség. Tevékenységünket és szemléletmódunkat túlságosan is átjárja valamiféle elittudat, amit Krisztusra vezetünk vissza. A világos katolikus identitás erős ütközést jelent majd a jövőben is. Ezt a botránkozást csak nagy szerénység és bátorság képes kiegyensúlyozni, az egyetemes emberi szolidaritás révén. Harmadik tézis: világos katolikus identitásra van szükség minden kérdésben, a József Attila-i szellemben: „érted, s nem veled vitatkozom." Elhagytuk a pasztoráció szót, és jobban szeretjük helyette az evangelizációt használni. Ez az egyetemes Egyház meglátása. Katolicitásunk nem lehet puszta moralizálás némi ritualizmussal körítve. Nagyon kemény munka az élet minden „eresztékének" krisztusi dimenzióit feltárni és munkálni. Le kell számolni a szabadidő-kereszténységgel. Negyedik tézisem: a krisztusi kultúra az egyedüli ellenszere a diktatórikus vagy fogyasztói materializmusnak. Uram! add, hogy nagyon szeressek élni, de átadjam magam a „szentség"-i halálnak! A marxizmus mint kihívás nagy ajándék volt számunkra. Megmutatta az utópiák tarthatatlanságát. Törekvéseink újra és újra magukon hordozzák ezt a naivitást. Az élet nem „csinálható meg" véglegesre, majd Krisztus második eljövetele hozza azt meg. Az utat kell vállalni. Sokszor igen fárasztó ez az ideiglenesség. Nagy kísértés – különösen az ifjúság esetében – a totalitarizmus. Csak a művek relatív értékének felismerése kímél meg bennünket a lázadástól. Ötödik tézisem: úgy kell bármit is csinálni, hogy közben bízom a múlt értékeiben, és várom az újakat a jövőtől! Uram, adj sok vidám ünnepet! Mi lesz? – Mi kell? (,,haruspex"-stílusban) 1. Mozgalmak: a jövőt viszonylag ezek esetében lehet a legjobban látni, hiszen nemzetközi alakulásuk alapján itthoni változásuk is előre látható. Az ún. lelkiségi mozgalmaknak határozott stílusuk és belső rendszerük van. A két magyar (Regnum és Bokor) kivételével folyamatos nyugati ellenőrzés és irányítás mellett működnek. A jövőben sokkal inkább lehet majd velük találkozni, látványosan fognak terebélyesedni. Igényeiknek megfelelően fognak egyre több stabil intézményhez jutni. Természetesen a velük kapcsolatos problémák is ki fognak éleződni. El kell szenvedniük a partikularitás vádját. (Valljuk be, hogy erre sokszor a tagok szerencsétlen megnyilatkozásai alapot is adnak.) Nem könnyű az integráció az egyházmegyékkel, és várhatóan kemény csatákat kell vívni a szekularizáltabb keresztény irányzatokkal és a liberál-ateista mozgalmakkal. (Hiába: a világos és kinyilvánított identitás mindig provokatív.) 2. Egyesületek: egyre több jön majd létre. Az eddigi spontán csoportok egy része ezeket fogja feltölteni. Céltudatos programjaik a társadalmilag cselekvő egyházat jelentik. Mindig kérdés lesz köreikben: csak humanista vállalkozásról van-e szó, vagy katolikus akcióról? Állandó kedvenc téma lesz, hogy mitől katolikus valaki. Ha képesek vagyunk megőrizni az egyesületek eszközjellegét, és nem tőlük várjuk a megújulást, jól lehet majd őket használni. Kiüresedett változataikkal szerte Európában találkozhatunk. Csak egy erőteljes spirituális mozgalom tudja majd tagjaikat kiegyensúlyozni az egyházi „demokrácia", individualizmus stb. útvesztői közepette. Ezekbe fognak beszivárogni az ún. kritikai csoportok – értelmiségi, szociális, politikai stb. törekvések jelszavai alatt. Fontosak ők is, nem kell tőlük félni. Lényeges vitákat fognak provokálni. A döntő, hogy megítélésükkor ne azt nézzük, hogy „jobb vagy bal", „narkósokért vagy kultúráért" stb., hanem azt, hogy van-e lelkük a szentségi Krisztushoz és az Egyház egységéhez. 3. Papok: Létszámuk egyre kevesebb, és a maradék is túlterhelt. Így nem fog menni, muszáj lesz szemléletet váltani, és egyes papokat felszabadítani csak az ifjúsággal való foglalkozásra. A püspököknek erősen tartani kell velük a kapcsolatot. A területelvű pasztoráció mellett a rétegpasztoráció szempontjait is figyelembe kell venni. E papok igazi papi közösség nélkül csak nagy veszteségekkel lesznek képesek a folyamatos jelenlétnek eleget tenni. Meg kell tőlük követelni a valódi lelki és szellemi kultúrát. 4. Spirituális oázisok: az Egyháznak vállalnia kell azt a luxust, hogy eltartson olyanokat, akik csak imádkoznak és befogadnak. Luxusnak természetesen csak az aktivitás herezise szempontjából tűnik. Ha sikeresen akarunk evangelizálni, akkor ezek az oázisok nélkülözhetetlenek. 5. Infrastruktúra: meg kell szervezni az információáramlást, az egyeztetést. A házak, a sátrak, a klubok, a konferenciák stb. a mindennapi élet részei. Nem ezektől függ, de ezek nélkül kevésbé hatékony az ifjúsági pasztoráció. 6. Az ifjúsági lelkipásztorkodás 3 aranyszabálya: - jelen lenni - párbeszédben lenni - hagyni élni őket! Záró megjegyzés: Mit adott a szentatya látogatása a jövő szempontjából? Tulajdonképpen semmi újat nem mondott. Beszédének alapos elemzése is csak jól ismert gondolatokat tár elénk. Mégis mi, akik átéltük, tudjuk: ami történt, az nem más, mint „önérzetreform" és felszabadító biztatás a bátor cselekvésre. Egyszerű módon: ahogyan Máriát állítja elénk az írás.
KULTÚRA ÉS ÉLET GAÁL ISTVÁN FILMRENDEZŐ VALLOMÁSA Gaál István 1991 őszén visszatért oda, ahol filmszakmát tanult, majd tanított, és annyi barátot szerzett a film világában: négy hónapig Rómában tartózkodott feleségével és munkatársával, Radnóti Katalinnal. Többek között a „Magyar Mozgókép Alapítvány" ügyében tárgyalt filmszakmában dolgozó vagy érdekelt személyekkel. Az Alapítványt Budapesten hozták létre 1991 áprilisában: a magyar filmszakma harminc szervezete a Művelődési és Közoktatási Minisztériummal együtt elhatározta, hogy ezzel támogatják a magyar filmművészeti alkotómunkát és minden más nemzetiségű értékes film magyarországi terjesztését. Gaál István római tartózkodása idején 1991. november 25-én kiállítás nyílt művészi fotókból a magyar kultúrintézetben (Accademia d'Ungheria), ugyanott újra láthattuk Gaál néhány híres játékfilmjét (Zöldár, Magasiskola, Holt vidék) és két „tanulmányát" (Páfyamunkások, Etude). A filmsorozat bemutatását Gaál olasz barátja és művészetének jó ismerője, Giacomo Gambetti nyitotta meg, akinek egyik tanulmányában ezeket olvashatjuk: "Mélyen emberi és őszinte filmművészet. Nincs benne soha semmi apriorisztikus, nem érzi szükségét annak, hogy bizonyítson. Lényegileg elbeszélő filmművészet ez, a pszichológia, az atmoszféra, a megfigyelés művészete. Gaál mintegy szükségszerűen olyan helyzeteket mutat be, amelyek jelentése szerint az értékek mélyen az emberhez kapcsolódnak, aki igényli a belső és a társadalmi világosságot, igazságosságot. Továbbá a látvány Gaál számára sohasem valami hozzáadott vagy járulékos, hanem a mű teljességének része: a kifejezés és a stílus szükséglete." Erre a Gambetti-tanulmányra hivatkozott p. Szabó Ferenc a Gaál Istvánnal készített beszélgetés elején, amelynek rövidített változatát a Vatikáni Rádió 1992 januárjában közvetítette. Az itt közölt szöveg a hosszabb változat, bár némi rövidítést itt is eszközöltünk. Sz. F. Kedves István! Találó-e Gambetti barátod jellemzése? Most, hogy nemrég néhány filmedet újra láttam, úgy vélem, hogy látás- és alkotásmódod lényegére tapint rá. G. I. A kritikai megközelítés mindig deduktív logika szüleménye, viszont ha az ember bármit létrehoz költészetben, irodalomban, induktív látomás készül mindabból, amit a valóságból, a tények avarjából felgereblyéz. Egy dologban tökéletesen egyetértek Gambettival: mind a kilenc eddig elkészült játékfilmemben hőseimet választási helyzetben próbálom ábrázolni. Sz. F. Mivel választásról beszélsz, a szabadság nagyon lényeges számodra, a szabadság mint emberi probléma, hiszen csak az választhat, aki szabad. Természetesen sok minden befolyásol bennünket, az öröklés, neveltetésünk, a külső kényszerek is ott vannak, bár belül az ember szabad maradhat a börtönben is vagy a diktatúrák alatt. Miért lényeges számodra tehát a választás? G. I. Földi életünkben szabadságvágyunk egyetlen kiélhetési formája az, hogy választhatunk: igen vagy nem. Ezen túl a fantázia szárnyára kell bíznunk magunkat, vagy pedig a hitre – már akinek ez megadatott. Mert a hit: adomány. A földi választás pedig – visszatérve az előbbi gondolathoz – magában hordja következményeit, ahogyan a jótett a jutalmat, a bűn a bűnhődést. Ha a filmbéli hősök rosszul választanak, vállalniuk kell a büntetést, ami nem könnyű. De nincsenek megáldva a debilek bárgyú mosolyával, nem nyugszanak bele a sorsukba, ami lelki tolószékbe gyömöszölné őket. Sz. F. Egyszer azt mondtad, hogy nem szeretsz moralista szemszögből filmeket csinálni. De mégis menthetetlenül fölmerülnek az erkölcsi problémák és az érték problémái. Hiszen aki jót és rosszat megkülönböztet, aki választ, az valamilyen mértékhez, talán mondjuk így, abszolúthoz méri a cselekvést, különben nem beszélhetnénk jóról, rosszról, és nem lenne bűntudata az embernek. Nem így van? G. I. Most otthon az egyik legnagyobb probléma, hogy Magyarországon hosszú időn át hiányzott egy olyan nevelési módszer az emberi lélek és az emberi tudat számára, amely elég széles spektrumban adott volna lehetőséget arra, hogy az ember körül tudjon nézni... A mi neveltetésünk annak idején zsákutca felé vezetett, így önmagunkkal kerültünk konfliktushelyzetbe. Azokról a morális tabukról, amelyeket az ún. szocialista építés esztendeiben megbízott és „megbízható" nevelők meghatároztak, kiderült, hogy amint kiléptél az életbe, nem tudtál semmit kezdeni velük: nem voltak igazak. Azok a normák, amiknek a szocialista-realista irodalom vagy filmművészet vagy piktúra keretében eleget kellett tenni, nem voltak mások, mint kártyavárak, minden emberi töltés nélkül. Nem is olyan régen az egyik, akkor monopolhelyzetben lévő forgalmazó vállalat elnökének mondottam, hogy az 50-es években készült filmekre nyugodtan lehetne egy bérletet szervezni. A mostani fiatalok a talpukat dobnák fel az égnek a kacagástól, ha meglátnák, hogy a kiagyalt papírmasé-figurák hogyan mozognak, léteznek fenn a vásznon. Azt hiszem, ez a példa is mutatja, mennyire hiányzott és hiányzik ma is egy valóságos, használható mérték, amihez hozzá lehet igazítani az értékítéletünket. Ezért vannak anomáliák. Ezért van az az óriási mély szakadék: a szeretetlenség is, amibe egyre inkább belesüllyedünk..., persze, ebben a szociális feszültség is szerepet játszik. Ha filmet csinálok, arra kell koncentrálnom, hogy megmutassam: a szeretet nem lehet absztrakt, mert akkor egyszerűen lényegét lúgozza ki az ember. Sz. F. Tehát hiányzik a közéletben az erkölcsi alap, vagyis a támpontok a cselekvéshez, és az országnak, ha most fel akar emelkedni, ez nagyon lényeges problémája. Itt hadd emlékeztessek arra, hogy a pápa, amikor a meghívott értelmiségieknek beszélt a budai Várban, hangoztatta, hogy újjá kell alakítani az egész nevelési rendszert az erkölcsi felemelkedéshez. Mert a fiatalságunk eszmények nélkül él. A te filmjeidre visszatérve: ehhez kapcsolódik Nemeskürty István egyik összefoglalója, amely bevezető a Műcsarnok című füzetedhez. Azt írja, hogy a filmjeidben fellelhető bizonyos megváltáskeresés. G. I. Összefonódó sorsok elemzésén keresztül próbál az ember a megváltás felé vivő útra találni. . . Hogyha az imént említett mérték nincsen, akkor egy közösség sem tud úgy funkcionálni, ahogyan kellene. Az 50-es esztendőkben belénk sulykolták azt, hogy milyen csudálatos közösség vagyunk, és mi mindent fogunk majd építeni. Akkor az én csekély filozófiai műveltségemmel arra gondoltam, hogy egy közösség kiváló vagy kevésbé kiváló egyedekből áll. A Sodrásban című film erről szól. Mint egy kosár kutyakölyök, ragyogó fiatalemberek játszanak, lubickolnak, ugratják egymást a szikrázó Tisza-víz mellett, egy utolsó gyönyörű nyári vakáción. Tehát úgy tűnik, hogy itt minden rendben van. És akkor egy ostoba játék közben – amiről meg kell jegyeznem, hogy ilyen idős koromban pont így játszottam én is – eltűnik valaki: vízbe vész. Ez a haláleset az apropó, amelynek kapcsán megpróbáltam bemutatni egy közösség tagjait, hogy ki hogyan viselkedik az adott helyzetben, mifajta emberi magatartást tanúsít. Az elemzés helyébe a számonkérés kényszere lépett a Zöldár esetében, amikor a meghirdetett tanok és a valóság között egyre mélyült a szakadék. A „trilógia" harmadik tagja a Keresztelő, amelyben a „fényes szellőkkel" indult, fellobogózott generáció csalódását próbáltam bemutatni. Sz. F. Szó volt szabadságról (választásról), mértékről, amihez tetteinket igazíthatjuk. Valahol Matisse-t idézed: „Életünk folyamán lassanként nemcsak a magunk egyéni nyelvezetét alakítjuk ki, hanem egyúttal esztétikai szemléletünket is. Vagyis amikor megteremtjük a magunk értékrendjét, ugyanakkor azt bizonyos fokig abszolút értelemben is megteremtjük." Nos, ha szabad kérdeznem, a te műveidben mi az abszolút érték? G. I. Az életem nem telik mással, mint kereséssel, perlekedéssel, de olykor megtelik a lelkem fantasztikus bizalommal. Most nem a félelem szülte hitről beszélek, a babonáról, ami természetesen szintén jelen van mindannyiunk életében. Niels Bohr emlegetett egy fizikust, aki tudós létére egy szerencsepatkót szegezett az ajtajára. A szomszédja, ismervén racionális elméjét, megkérdezte tőle: csak nem hiszel ebben? A válasz ez volt: ugyan, dehogy hiszek, csak hát azt mondják, hogy annak is használ, aki nem hisz benne. Tehát most nem ilyesmiről van szó. Az életem nem volt mindig hittel teli, nagyon sok zsákutca és kétely is volt benne. Nem lennék ember, és nem lennék pláne őszinte ember, ha erre a kérdésedre nem így válaszolnék. A kételyek nem olyanok, mint a homokzsák, amelyet az ember egyszerűen ki tud dobni a „léghajójából". Nem véletlenül használom ezt a képet; az ember természeténél fogva igyekszik valami transzcendens felé lebegni. De a történelmet végigkísérő vérengzések: a testvérgyilkosság meglehetősen kiábrándító. Ha egy pillantást vetünk történelmi jelenünkre, akkor se sok biztató jelenséget látunk magunk körül. Azt sem tartom egyértelműen pozitív lépésnek, hogy a világhatalom egy gazda kezében kezd összpontosulni. Huxley a „Szép, új világ"-ban, ahol egy Orwell álmodta kor utáni korszakot jellemzett, mond erről a jelenségről néhány keserű jóslatot. . . A központosított hatalom diktatúrát jelent, a diktatúra pedig saját képére formálja az alattvalók gondolkodását, és ez mindig valami embertelenséghez vezet, amint azt számtalan történelmi példa bizonyítja (legutóbb pontosan a mi 40 esztendős példánk). Persze, nem kívánok én rendszereket elemezni, ez öntelt dolog lenne részemről, nem vagyok sem teoretikus, sem filozófus. Csupán megpróbálom azokat az emberi konfliktusokat és szenvedéseket ábrázolni, amelyeknek sajátos módon állandóan tanúja vagyok, mert hátha ezzel valamit tudok segíteni. Ebben a 60-80 esztendőben, ami a mi biológiai determinációnk szerint egy emberi élet hossza, nemigen lehet hosszabb távú társadalmi programokat megvalósítani. Sz. F. „Az ember végtelenül túlhalad önmagán" – mondja Pascal. A transzcendenciát én elsősorban abban látom, ami kimutat önmagunkból, ami túl van a véges valóságon, de nem egy másik, egy nietzschei „hátsó világ", hanem mi oda tartozunk, oda vagyunk rendelve. „Fecisti nos ad te", „Önmagodhoz teremtettél minket – írja Ágoston – és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned." Miért vagy bizonytalan, amikor a Nemeskürty által emlegetett megváltáskeresésről beszélsz? G. I. Nem hiszem, hogy bizonytalan volnék, inkább óvatos. Ez jellemző tulajdonsága az én generációmnak, kényszerűség, ha az ember tisztességes akar maradni. Bár most, hogy ezt mondod, a bizonytalanságot is vállalom, mert ez is a tisztességhez tartozik. Nagyon sok, országunkat elhagyott hazánkfia követi el mostanában azt a hibát, hogy hazajön a rendszerváltozás után, és oktatni kezd minket arról, hogy hogyan kellett volna viselkednünk ez alatt a nehéz periódus alatt. No, most ők ugyanolyan magabiztosak, mint az a másik társaság negyven éven át. . . Ha megengeded, most én is idézek. Pilinszky mondotta, hogy amit magunk körül látunk, az nem a valóság, azok csak tények. A tények többé-kevésbé biztosak, a valóságot kutatni bonyolultabb. És ez a mi egész kultúránk arra késztet, hogy a tényekre koncentráljunk: teljesítményre, mérhető sikerekre, anyagi javak, tárgyak megszerzésére. Ma már ott tartunk, hogy az a síző, amelyik a nagy szlalomban úgy jön le a lejtőn, hogy egy egészen kicsikével nagyobb lélegzetet vesz, mint a másik, bár ugyanolyan sebességgel rohan, második lesz, mert egy századmásodperccel később fut be a célba. Semmivel sem rosszabb síző, mint az, aki első lett, mégsem törődik vele senki. A másik megkapja az első díjat, mondjuk, egy serleget, amit elhelyez élete többi összegyűjtött tárgyai között, és a többivel együtt azt sem tudja majd átvinni a másik oldalra, az is itt fog maradni. Sz. F. Kedves István, akkor hát a megváltáskeresés, amely a filmjeidre jellemző, kap-e válaszul valami biztatást? G. I. Igen, az életemben is, a filmjeimben is. A Sodrásban végén az a két gyerek megy el egyetemre, akik a leginkább lelkűkre vették társuk tragédiáját. A Zőldár-ban a vonatablakból kihajtó fiú a megtisztító esővíznek tartja oda az arcát, a Keresztelő-ben a kétségbeesett verekedés végén Latinovits az édesanyját azzal nyugtatja meg, hogy csak játék volt a testvér-gyűlölet. A Magasiskola végén a főhős elhagyja a solymásztelepet, a részvétlenségre épülő antihumánus rendszert, a Holt vidék Marija pedig átrepül a reménytelenségből egy másik világba. A Legató-ban a becsapott és meghasonlott fiatal pár gyermek fogadására készül, a Cserepek és az Orfeusz végkicsengése újra a megtisztító, égből alázúduló, illetve az élet-adó-elringató víz, a zápor és a tenger. Sz. F. Készülő új filmed címe: Pokoljárás. Mondanál róla valamit? G. I. Sajnos, ez még csak terv, bár majdnem háromesztendős. Kész a forgatókönyv, el is fogadta a Budapest stúdió, de mivel a történet a középkorban játszódik le, nehéz megteremteni az anyagi feltételeket a forgatás megkezdéséhez. Röviden: a Magyar Ritkaságok között van egy nagyon érdekes történet, Tar Lőrinc pokoljárása, amelyik említ egy másik, egy előbbi pokoljárást is, amelynek hőse Krizsafánfia György, azaz Becse György. Azért választottam őt, mert míg Tar Lőrinc Zsigmond király udvarában szolgált, Becse Anjou Nagy Lajos udvarában, ami nyugaton már a lovagkor hanyatlása, nálunk azonban még a virágzó lovagkor. Becse György az udvarban nevelkedik, együtt pajtáskodik Nagy Lajossal. Majd, miután a Johanna elleni hadjáratban kitünteti magát, Apuleia kormányzója lesz, és mintegy háromszáz gyilkosságot vesz a lelkére. Meg akar szabadulni bűnei terhétől, ezért Santiago de Compostelába megy, de Szent Jakab sírjánál nem kap feloldozást. Így a korabeli hiedelem szerinti Purgatóriumot keresi fel, ami az akkori földrajzi ismeretek szerint a világ vége, Írország. Itt a Szent Patrik-székesegyházból egy szigetre viszik, ahol a sok böjt és önsanyargatás miatt legyengült szervezetű embert egy kéngőzös barlangba zárják 24 órára. Ott aztán megtörténik a szembesülés – önmagával. De én a cselekményt egészen más módon bonyolítottam, mint ahogy a Magyar Ritkaságokban található, és most nem is szeretném elmesélni, jobb lenne, ha a nézők láthatnák. Sz. F. Kérlek, beszélj végezetül a hitedről! Nevezhetjük-e keresztény hitnek? Itt kérdezlek Rajeczky Benjáminnal való barátságodról is. G. I. Nagyképűség lenne részemről barátságnak nevezni ezt a kapcsolatot. Azzal büszkélkedhetem, hogy – egy faluban élvén egészen kisgyerek koromtól – ismert engem Béni bácsi, az idők folyamán pedig szinte fogadott fiává lettem. Minden munkámmal kapcsolatban kikértem a tanácsát, ő pedig mindig az én szemszögembe igyekezett belehelyezkedni, amikor bírált, ösztökélt, vezetett, soha nem akarta rám erőszakolni a saját véleményét. A Sodrásban siratóénekéhez a siratószövegeket ő állította össze számomra, és adta kezembe a Népzenekutató Intézetben. Hozzá fordultam, ha betlehemes játékhoz vagy kiszehajtáshoz volt szükségem szép, eredeti anyagra, de sokat köszönhetek neki azért is, mert mellettem állt, amikor az országunk a hit szempontjából Szahara volt. Az én pályámon is voltak esőzések nélküli sivatagi időszakok, amikor nagyon nagy szükségem volt arra, hogy ő, aki olyan régóta ismerte különböző problémáimat, segítsen. A feleségemmel együtt egy portréfilmet is készítettünk róla, amikor 85. születésnapját ünnepelték Pásztón tanítványai és tisztelői. Béni bácsi karizmatikus személyisége, hite átsüt ezen a videokazettán: ő, mint valamiféle bibliai cipó, szinte szétosztotta magát. Kitűnő színvonalú, új köntösben megjelent folyóiratotok első számának hátoldalán Pierre Emmanueltől szerepel ez a mondat: „Biztos vagyok abban, hogy a hit a világ tavaszát jelenti, amint az ateizmus a telet..." Nos, Rajeczky Benjámin hosszú időn át segített abban, hogy ébren maradjon a hitem, amit természetesen nyugodtan nevezhetsz keresztény hitnek.
Szőnyi Zsuzsa KÉT KÖNYV A „MAJÁLIS" FESTŐJÉRŐL Két rendkívüli könyv van a kezünkben Az egyik: A Majális festője közelről. Szinyei Merse Pál levelezése, önéletrajzai, visszaemlékezések. Válogatta, sajtó alá rendezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Szinyei Merse Anna. Akadémiai Kiadó, Budapest 1989. – A másik, 243 oldalas kötet, borítóján a világhíres „Majális" részletével, a Magyar Nemzeti Galériában 1990. március 16-án ünnepélyesen megnyitott nagy Szinyei-kiállítás alkalmából jelent meg az összes fellelhető festmény színes illusztrációjával, Szinyei Merse Pál élete és művészete címmel, szerzője Szinyei Merse Anna. Rendkívüli ez a két könyv, mégpedig azért, mert ritkán párosul ilyen harmonikusan a szigorúan tudományos kutatómunka a hagyományokat megőrző, nemzedékről nemzedékre szálló, családhoz kötődő szeretettel. A nagy festő dédunokája, a művészettörténész Szinyei Merse Anna, a várbeli Galéria tudományos munkatársa, tíz éven át kutatott okmánytárakban, családi levelesládákban, míg teljes képet kapott az életműről. Munkájának eredményét kitűnő stílusban, szép magyar nyelven foglalta össze, a kötet végén angol és német ismertetésekkel. Külön tárgyalta a korszak európai és magyar művészetének rokon törekvéseit, hozzásegítve az olvasót a festmények mélyebb értékeléséhez. A családi környezet, Szinyei iskolaévei, a müncheni művészeti Akadémia tanulmányai, az első próbálkozások, a festőtársak biztatásai, némi sikerek, majd a meg nem értés keserű tapasztalatai kísérték a művész pályáját. Hosszú évek hallgatása után Szinyei, barátai biztatására, idős korában újra kezdte a festést, és élete vége felé a közönségsikert is élvezhette. Szinyei Merse Pál 1845. július 4-én született a Sáros megyei Szinye-falun, a régi családi kúriában. Életútja már csak azért is érdekes, mert a múlt század közepétől egészen haláláig (1920-ig) ível, s háromnegyed évszázad történelmi eseményeibe illeszkedik bele: a szabadságharc, a kiegyezés, a nagy társadalmi változások, az első világháború, és az utána következő kommün próbatétele. A Majális festője közelről kötetben közölt levelekből, és különösen Szinyei írásaiból megismerjük azt a tiszta lelkű, egyenes, minden hátsó gondolattól mentes nagy egyéniséget, aki művészetében sem tudott soha hazudni. Ez az igazságkeresés vezette rá a magyar festészet megújítására, amikor a müncheni iskola sötét tónusú műtermi kompozíciói helyett a szabad levegő „plein air" igaz színeit látta meg. Ő maga így ír Önéletrajzában erről a felfedezésről: „. . . Piloty iskolájában a tél vajúdások között, meddő kísérletekkel telt el. De jött a nyár, s besütött a tölgyerdőbe a meleg, aranyos napsugár, s kicsalta a csüggedt ifjút a rideg s elunott atelier ablak megül, ki a szabadba. Ki oda, ahol minden szép, és ahol minden színpompában ragyog. Felnyílnak szemei. Megtanulta látni a természetet. Érezte, hogy a színhatások varázsának utánzása felel meg képességének egyedül, s abbahagyta végleg az akadémia konvencionális szabályai szerint szerkesztett historikus compoziciók alkotásának meddő kísérleteit, s elhatározta, hogy ezentúl jól, rosszul, de mindig becsületesen igyekezni fog a természetet képeiben úgy visszaadni, ahogy azt ő maga látja." Az új lendülettel festett első képe a „Faun" volt, amelyen még fellelhető az akadémia hatása. 1869-ben azonban már minden befolyástól mentesen önállóan kezdett dolgozni. Egymás után kerültek ki keze alól a napsugaras, színekben ragyogó, erőteljes festmények alföldi tájakról, zöld pázsiton játszó gyermekekről. Nem sokkal később festette a Münchenben is sikert aratott „Fürdőház"-at, a szénaboglyán pihenő „Szerelmespár"-t és a „Majális"-t, amelyet „Önéletrajza"-ban (önmagáról harmadik személyben szólva) így említ: „Ezen időben Böcklin Arnold híres festővel szoros barátsági viszonyba lépett, ki nagy érdeklődést tanúsított iránta, és coloristikus iránya határozottabb fejlesztésére serkentette. Ekkor festette a ,Majális'-t: egy ragyogó naptól sütött zöld domboldalon, erdő árnyékában heverésző bohém társaságot erős színes hatással. Ezen kép Münchenben nagy sikert aratott, s Szinyei remélte, hogy művészi hírneve meg van alapítva." De ismét csalódnia kellett. Az 1873-as bécsi kiállításon képét olyan rossz helyre akasztották, hogy a művész kénytelen volt azt levetetni és hazavinni. A festészettel végképp fel akart hagyni, mivel 1883-ban a budapesti kiállításon sem aratott sikert. Sőt a magyar kritika rosszindulatú megjegyzése szerint Szinyei „delirium colorans"-ban szenvedett. Az akkori divat szerint a festők sötét hátterű, borongós képekkel léptek fel a kiállításokon; nem csoda, ha Szinyei „Majális"-a, „Pacsirtá"-ja, „Pipacs" című festményei erős színeivel, értetlenséggel találkozott. Annyira elkeseredett, hogy visszavonult falusi magányába, és évekig nem nyúlt az ecsethez. Családi élete sem volt szerencsés, mert felesége később elvált tőle, és újra férjhez ment. Még anyagi gondok is jelentkeztek, amikor 1894-ben új fordulat állt be Szinyei életében. Egy fiatal festőbarátja felkereste, és addig kérlelte, amíg újra neki nem látott a festészetnek. Komolyan munkához látott, de mindig természet után, kint a szabadban festette képeit, teljesen szakítva a müncheni iskolával. Az 1896-os millenáris kiállításra minden kész képét beküldte, és végre teljes sikert aratott. Hozzájárult ehhez az is, hogy a fiatal festők, akik ez időben már megismerték Párizsban a francia impresszionizmust, felfedezték Szinyeiben az új irányzat előfutárát. Szinyei mit sem sejtve a francia kezdeményezésekről, már Münchenben megérezte, hogy a képzőművészetben újításra van szükség. Önéletrajzában erről így ír: „Különösen, amikor Párizsból hazajött a fiatal gárda, lelkesült, lármát ütött, engem banquettel ünnepelt, s a kritikát is magával ragadta, sikerem teljes volt." „Ezentúl a budapesti kritika mindig kitüntető elismerésben részesített." Képeit az állam és a nagy gyűjtők vették meg; sajnos, sok festménye Amerikába került magánosokhoz, és azóta sincs hír róluk. 1900-ban a párizsi nemzetközi kiállításon ezüstérmet nyert, de élete legnagyobb sikerét – mint Önéletrajzában megjegyzi – az 1901-es müncheni kiállításon érte el. A Majálist küldte el abba a városba, ahol oly sokat küszködött saját festői zsenialitása kibontakoztatásáért. A festmény óriási feltűnést keltett. A nemzetközi zsűri egyhangú lelkesedéssel az I. osztályú aranyéremmel jutalmazta a volt Piloty-tanítványt. „Ez kárpótol minden elszenvedett keserűségért. – De ... a keserűségben elszenvedett 28 évet semmi sem pótolhatja" – panaszolta el Szinyei Önéletrajzában. Az utókor most az 1990-es várbeli nagy kiállításon csodálhatta meg az egyik legnagyobb európai magyar festő felsorakoztatott alkotásait. A dédunoka Szinyei Merse Anna két könyvében a gazdag illusztrációs anyagnak, az eredeti dokumentumoknak és az életmű részletes, szerteágazó, művészeti és történeti ismeretekre alapozott ismertetésének köszönhetjük, hogy Szinyei Merse Pál sugárzó egyénisége és művészete teljes igazában előttünk áll.
Szabó Ferenc KÉT KÖLTŐNK – HÚSVÉT TITKA ELŐTT (Olvasónapló) l. Szabó Lőrinc: Vers és valóság I—II. Magvető, 1990. Rendkívül nagy érdeklődéssel olvastam – böngésztem, újraolvastam – Szabó Lőrinc összegyűjtött verseit azokkal a versmagyarázatokkal, amelyeket maga a költő diktált egy ismeretlen íródeáknak élete utolsó éveiben: ez az emlékező elbeszélés tartalmazza Szabó Lőrinc összes verseinek keletkezéstörténetét, magyarázatát, önjellemzését. A szövegről, a kiadás filológiai problémáiról Szabó Lőrinc hagyatékának szorgos gondozója és kiadója, Kabdebó Lóránt tájékoztat a II. kötet utószavában. Számos vers így telítettebb jelentést kap; a Sitz im Leben általában hozzásegít minden költő művének értelmezéséhez; ebben az esetben maga a költő fejti meg a titkot, adja kezünkbe az értelmezési kulcsot. Akár világnézeti tájékozódásáról, filozófiájáról legyen szó (Nietzschétől a buddhizmusig...), akár pánerotizmusáról (szerelmeinek hosszú sora, névvel vagy név nélkül), vagy nagy barátságairól (egészen különleges Babitshoz fűződő kapcsolatának története), ezek a visszaemlékezések sokszor reveláló hatásúak. Az első versesköteteknél sokszor hosszabbak a magyarázatok; a korábbi életszakaszokat részben átfedő A huszonhatodik év és a Tücsökzene keletkezéstörténeténél már gyakran csak visszautalások vannak a korábban elmondottakra. Valóban, ahogy Kabdebó utószava végén megjegyzi: „Szabó Lőrinc hagyatéka kifogyhatatlan." Szabó Lőrinc titka megfejthetetlen – teszem hozzá én. Minél jobban megismerjük, annál inkább „elmenekül"; minél inkább lefejtjük az álarcot, annál inkább rejtőzik. Erről szól egyik első nagy verse: Álarc mögül: Villám-agancsait a zivatar
Az Úr visz, a szellem, a
titok, a fény, Az örök Kísértet fia vagyok,
A költő megjegyzése: „Panteizmus, zene, Wagner, expresszionizmus. És némi Ady-hatás is. Valami berzenkedés Babits Mihály ellen is..." Valahol Illyés Gyula írta találón Szabó Lőrincről, hogy elevenen boncolta magát. Élete: költészete anyaga. Ő meg a világ, ő meg a nők, ő meg a szellem és az átszellemiesített anyag. .. Minden volt (vagy akart lenni), és mindennek ellentéte is. Mert a „homlokától felfelé" tiszta szellem volt, lefelé a behemót "állati" vágyak rabja; ha panteizmusában bizonyos materializmus nyilatkozik meg, ugyanakkor, amint ő maga vallotta éppen híres Materializmus c. költeményéről, „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy 'spiritualizmus' ". A test és a lélek kapcsolatát nála egy bizonyos platonizmus jellemezte: a test a lélek börtöne; a „tiszta anyagot" – szerinte – a pap szokta gyalázni, valójában ő maga kicsit manicheus: a (jó) lelket és a (rossz) testet szétválasztja, jóllehet sokszor az ellenkezőjét állítja. Az anyag „szent ereje" dolgozik értünk, vallja. Nos, itt Teilhard de Chardin jut eszembe, aki himnuszt írt a „szent Anyaghoz", annak „lelki hatalmát" magasztalta. De Teilhard e szemléletét, miként „pán-entheizmusát" is (Teilhard 1Kor 15,28 alapján – „Isten lesz minden mindenben" – beszélt panteizmus helyett pán-en-theizmusról!) keresztény hite sugallta: A megtestesülés által Krisztus ereje szállt az anyagba, és majd a feltámadáskor testünk is megdicsőül, miként az anyagi világ-üdvösségünk színtere – is, átalakulva, követ bennünket a dicsőségben (Róm 8 szerint). „Szellemem néha a test ágyába merül le. . ." – így kezdődik A belső végtelenben, amely szintén a szellem-anyag (test) titokzatos kapcsolatát boncolja: Óh, mily titokzatos
szövetség, zsarnok állam mindenség maga is, – be vad
és érthetetlen Szabó Lőrinc így kezdi magyarázatát: „Ez már igen! Rendkívül szeretem, rendkívül sok titkomat rejtettem bele (amelyről csak az íródeákom tud). Ezek a titkok azokról a lélektani és testi tapasztalatokról szólnak, amelyeket az ópium, a morfium, a kokain és amihez csak hozzájutottam, keltettek bennem. . ." (Erre utal a vers elején „a por, amit beveszek"!) Baudelaire nyomán tehát Szabó Lőrinc is megtapasztalta a „mesterséges paradicsomot", bizonyos kábítós élményeket, egzotikus lebegéseket. „Az én exotikus tájaim a saját húsom belső vidékei voltak. Egészen bizonyos, hogy hatalmasan hozzájárultak az érlelésemhez, a lelkihez. Én ezt a verset egészen különlegesen nagynak, igaznak és precíznek gondolom, orvosok taníthatnák és pszichológusok, amiről szól. Olyan élő melegséggel borul benne körénk a kis világ és a nagy világ, mint a szerelem." A drogok nemcsak az eksztázist váltották ki a költőnél, hanem a halálfélelmet is, amely gyakran visszatér verseiben (Vö. Halálfélelem) Erosz-Thanatosz: ez a kettős pólusa vagy fókusza életének és költészetének. És ez sokszor rendkívüli pesszimizmusban fejeződik ki (megint csak a dualizmus, manicheizmus!): „testünk, e rózsaszínű sár" (Testünk titkairól), így az Én és ti, a többiek szintén a test-lélek kínjairól beszél: az ember börtönbe zárt, ha nem nyitja meg a másiknak a szeretet. „A szerelem is csak párhuzamosság." ... mert miért keressük mint a halálon- s testen-túli
vég „Magát ezt a verset, talán felépítése miatt, én egy kicsit rokonnak érzem a Materializmus cíművel" – jegyzi meg a költő. A Rossz férj panasza, amely a Semmiért egészen önző világszemléletének egyensúlyozása („igazságosabb mű", mondja Sz. L.), valamint a Házasság, a bűnbánó, szenvedő szeretetélményt villantja fel. ... Mint a talajban vak gyökerével a növény, úgy futok szét a zűrzavarban, úgy élek a sötétben én; törvényt töltök be: hívom, keresem, amiről azt hiszem, hogy jó nekem, gyökereimen az Isten szeme: nagy titkok futnak és látnak vele. A huszonhatodik év 96-ik – címadó – verséhez írja (ehhez hasonló a 91., a 92., 95. darab témája is): „Egészen biztos, hogy akkor még akár száz további siratóverset is tudtam volna írni olyan változatossággal, amilyenek az eddigiek voltak. Hiszen ha jól megnézem a verseimet, nekem különben is a halál volt mindig a főtémám." A kedves halála miatt érzett fájdalomban feltör: „abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk" (Sartre fejezte ki így ateista egzisztencializmusát). ... vers hús voltál! S jaj,
túléli meséd (Túlélt mese) Ugyanakkor érezhető a keresztény Gábriel Marcel megsejtése is, hogy valamiképpen mégiscsak továbbél a szeretett lény. Legalábbis ez lenne a szív követelése. ... Képtelen álmok örvényébe
veszve: (Zárul az év) A baj, a baj az, hogy nincs Isten, aki ezt mondaná nekünk: „Szeretlek, ezért örök életet adok neked, szeretteidnek, mert én vagyok a fogyhatatlan Élet, és magamnak teremtettelek téged, mindenkit, aki hagyja magát szeretni." Hogy nincs Isten, veled is az
a baj; De hát nincs (csak még nem
mindenki tudja): „Ez tulajdonképpen – jegyzi meg Szabó Lőrinc – csak nagyon szomorú vers az Isten nemlétének egyre fokozódóbb tudatosulásáról és a halál borzalmáról. Erzsike itt mintegy csak apropó." A Tücsökzene (1947-ből való) 349–352. verseiben a költő megpróbálja leírni az „elképzelt halált"; valamiféle Fényt üdvözöl, s ezt így magyarázza: „A most következő négy vers összefüggő zárórészt alkot, tehát ellensúlya a Nyitány-nak. Lényegében véve egy materialista-panteista megsemmisülés leírt elképzelése. (...) A tartalom azzal indult, hogy amiként az állati világban, főképp a rovarokéban tudunk valami 'mindennél nagyobb meglepetésről', amely egyenrangú ,titok' a születéssel, ugyanúgy létezhet valami halállal egyenrangú meglepetés, az, hogy bonyolult módon nem halunk meg, hanem átváltozunk olyasmivé, amiről most sejtelmünk sincs." A hosszú jegyzet végén: „Egyszóval, hogy lehetnek még meglepetések, erre gondoltam, és máris a vízszint fölé mászott lárva mintájára, és Milton modorában, üdvözöltem Istent a vers utolsó sorával": „Üdvözlégy, Fény, testvérem, Örök-Egy!" (Valami történt) Hátha a hinni nem tudó költő megsejtette a húsvéti misztériumot? * * * 2. Vas István halálára (1910-1991) Sorra kidőlnek hazánkban is a tölgyek; egyre ritkulnak (mint szerte Európában) a nagy költők, írók, akik a hosszú, sötét éjben virrasztók voltak. Ottlik, Nemes Nagy Ágnes után most Vas István ment el. A halálhír után naponta olvasgattam verseskönyveit, tanulmányköteteit, amelyeket sorra megküldött kedvesen dedikálva. Mindig válaszolt az én megküldött könyveimre is, mindig volt jóleső biztató szava. Ezek a levelek jelezték – barátságán túl – érdeklődési körét, világnézetét is. Azóta, hogy Dévényi Iván barátom közvetítésével – negyedszázaddal ezelőtt – eljuttattam Vas Istvánnak első könyvemet, tulajdonképpen kapcsolatban maradtunk. Egy évtizede pedig K. L.-al felkerestem Pistát és Piroskát Szentendrén, így személyesen is megismerkedtünk. Láttam – nyár volt – azokat a rózsákat, amelyek István legszebb verseit ihlették. Aztán Rómában is jártak, elvittem őket Zsuzsáékhoz, a „kocsmába" is. Utoljára a pápalátogatás alkalmával találkoztunk össze a Várban: Vas István, Bertha Bulcsú társaságában, éppen a pápai találkozóra tartott. Pár szót váltottunk, nyugtázta legutóbbi tanulmánykötetemet. Utána ezt még levélben is megtette. Egy alkalommal (akkor annyi idős volt, mint most én) azt mondta az őt kérdező újságírónak („Mit vár még a hátralevő időtől?") egy interjú végén: „A jó halált!" A következő két évtized során még mennyit alkotott, írt; nemcsak véget nem érő önéletrajzát, ahol kitárulkozott a világnak, hanem szebbnél szebb verseket. Sorra jelentek meg kötetei, új és összegyűjtött versei, művei. Az Úristen szép őszt adott neki, hogy betakaríthassa termését. Tíz évvel ezelőtt Zelk Zoltántól búcsúzva kedvesen így fejezte be beszédét: „Halálos ágyadon, utoljára, többek között arról beszéltél, hogy Istennek vannak kedves gyermekei, és versengtünk a szerénységben és az egymásra tessékelésben. Erre gondolva mondom én: ég veled, Te Isten kedvesebbik gyermeke, Zoltán!" Tulajdonképpen Vas István is az Úr kedveltje volt. Meg is vallotta D. Magyari Imrének. A Helikon kiadónál megjelent Fra Angelico-képsorozathoz Vas István igen szép Jézus-történetet írt. Ennek kapcsán készült a karácsonyi beszélgetés. Íme egy részlete: „– Boldog ember? – Sokszor vagyok boldog. – Mi kell a boldogsághoz? – Gondolom, mindenkinek más. Számomra a boldogság legbiztosabb formája a szerelem volt mindig. Van, amikor egy pohár bor is elég a boldogsághoz, de abban a boldog pillanatban nemcsak a pohár bor van benne, hanem minden, ami előzőleg történt. – Lehet tartósan boldognak lenni? – Nem. De az ember nem is arra született. – Hanem mire? – Az üdvösségre. – Mi az üdvösség? – Nem tudom pontosan. Amikor az ember úgy érzi, hogy rendben van, vagy hogy majd mindent megért. De ezt ritkán érezni..." Az említett Helikon-kiadvány végén – a Názáreti történetét megíró – Vas István egy ragyogó versben vallott küzdelmes keresztény hitéről (A rostirónt letettem): Feltámadás szele mindig újra
Te, aki nem űzted el Tamást
sem, Virraszt velem a türelem, * * * Két modern magyar költő – mindkettő Húsvét vonzásában élt; az egyik csak sejtette, pogány panteizmusában – vakon – sóhajtozott – két éjszaka között – a Fény után; a másik, kereszténynek vallva magát, boldogan is, de az Isten távollététől szenvedve is, Jézussal fohászkodva az élő Isten éltető – feltámasztó – Lelkét hívta. A zsinat tanítja, hogy minden jó szándékú ember szívében működik a kegyelem, és „mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék." (Gaudium et spes, 22.)
TANULMÁNYI HÉT Ideje: 1992. július 27. (hétfő) estétől július 31. (péntek) reggelig. Témája: A lelkipásztor együttműködése a világi keresztényekkel. Vezeti: Brückner Ákos Előd, OCist, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója. Helye: Katolikus Továbbképző Intézet, Szombathely, Karmelita u. 1, H-9700. (Az intézet egybe van építve a Kálvária-templommal.) Telefon: (94) 11-688. A részvételi díjat tájékoztató jelleggel adjuk meg: személyenként kb. 2500 forint. – Az intézetnek 13 egyágyas szobája van; még kb. háromtucatnyi személyt két- és többágyas szobában tud elhelyezni. Plébániavezető lelkészek alkalmas világi munkatársakat is bejelenthetnek részvételre. Jelentkezési határidő június közepe. Jelentkezni írásban, kizárólag a bécsi magyar lelkésznél lehet: Ft. Hegyi György, Döblergasse 2/30B, A-1070 Wien Minden jelentkezést levélben nyugtázunk, és szívesen adunk további felvilágosítást a részvétel módozatairól.
FIGYELŐ Szabó Ferenc EURÓPA ÚJ EVANGELIZÁLÁSA Püspöki színódus, 1991. nov. 28–dec. 14. Az első püspöki szinódustól mostanáig – az Európa új evangelizálásával foglalkozó legutóbbi különleges szinódusig – közelről követtem a rendes, rendkívüli és különleges szinódusi munkákat, – majdnem negyedszázadon át. A mostani végén is azt mondhatom el, mint amit már oly sokszor hangoztattunk: e tanácsadó szerv, a pápa tájékoztatására szolgáló „kollegiális" intézmény legnagyobb eredménye, legérzékelhetőbb gyümölcse mindig a világ vagy földrész vagy ország főpásztorainak találkozása és tapasztalatcseréje a pápával és közvetlen munkatársaival (a kúriai dikasztériumok vezetőivel), illetve egymással. A baráti találkozás, az „ajándékok kicserélése" most különösen is gazdagító volt, hiszen az első ízben Közép- és Kelet-Európa hosszú évtizedeken át üldözött egyházai – a „csend egyházá"-nak képviselői – is hallatták szavukat. A szinódusi atyák meghatódva hallgatták ezeket a beszámolókat a kommunista diktatúra alatti „mártíriumról", a tájékoztatókat az üldözött, elfojtott vagy megnyomorított egyházak helyzetéről, újjáéledéséről, problémáiról és szükségleteiről. Éppen e beszámolók miatt a nyugat-európai egyházak problémái kissé homályban maradtak. Pedig ezeknek az egyházaknak a képviselői sokat adhatnak a keletieknek, hiszen a zsinati megújulás – a velejáró krízisjelenségekkel egyetemben – itt nyugaton szabadon és teljesebben kibontakozhatott. * * * E beszámoló célja nem az, hogy aprólékos adatokkal szolgáljon a szinódus összetételéről, lefolyásáról, a hozzászólásokról; ezt a szinódus idején naponta megtettük a Vatikáni Rádióban; a magyarországi katolikus sajtó is hozott tájékoztatókat, ha megkésve is. Inkább néhány fontosabb szempontot és tényt szeretnék megvilágítani. A dokumentumrovatban közöljük a szinódusi zárónyilatkozat főbb pontjainak fordítását – az is egyfajta összegezés. Tudjuk, hogy a magyarországi helyi egyházat négy főpásztor képviselte: Seregély István egri érsek, a Magyar Püspöki Kar elnöke; Dankó László kalocsai érsek; Takács Nándor székesfehérvári és Keresztes Szilárd hajdúdorogi görög katolikus püspök. A legfőbb szerzetes-elöljárók uniója képviseletében Hegedűs Kolos ferences tartományfőnök volt még szinódusi tag. A szinódusi tagok összesen 137-en voltak. Az ún. „hallgatók" (Auditor-Auditrix) csoportjában részt vett a munkában Nagy-Pál Mária nővér, a Kalocsai Nővérek főnöknője és Lukács László piarista atya mint a Sajtó Nemzetközi Uniója európai régiójának elnöke; a Rómában dolgozó történész, Szilas László S J. pedig mint adiutor, segítő szakember működött közre. Megemlítjük, hogy a romániai püspöki kar tagjai között volt Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspök; Szemedi Iván munkácsi görög katolikus püspököt pedig a szentatya nevezte ki szinódusi tagnak. A magyar szinódusi atyák valamennyien hozzászóltak a témához, vagy felolvasták, vagy írásban nyújtották be felszólalásukat. Seregély István érsek az egyik sajtókonferencián is szerepelt. A szinódus november 28-án koncelebrált pápai misével nyílt meg, és ugyanígy fejeződött be dec. 14-én; mindkét szertartásra a Szent Péter-bazilikában került sor, miként a dec. 7-én délután tartott ökumenikus igeliturgiára is. Megemlítem még, hogy a pápa és a szinódusi atyák tiszteletére a RAI hangversenyt adott dec. 5-én este a VI. Pál aulában; az Olasz Rádió-Televízió ének- és zenekara Mozart Requiem-jét adta elő a zeneszerző halálának 200. évfordulója alkalmával. A szinódus a megszokott módszerrel végezte munkáját: a 15 általános összejövetelen – közgyűlésen – szinte mindig jelen volt a szentatya: itt hangzott el az európai evangelizálással kapcsolatos első relatio (beszámoló, előterjesztés), amelyet Rumi bíboros, a pápa helynöke mint általános referens (munkatársaival) az előzetes kérdőívre beérkezett válaszok, javaslatok alapján készített el. Ez a relatio szolgált a hozzászólások és a csoportos megbeszélések alapjául. A nyelvi csoportok munkáiról aztán közgyűlésen számoltak be (lásd a dokumentumrovatban az olasz B-csoport beszámolóját), majd Ruini bíboros összegezte a szinódusi munkákat záróbeszámolójában. Ennek csak a „váza" került át a zárónyilatkozatba. A szinódus első fázisában több beszámoló hangzott el a közgyűlésen: így a Poupard bíboros által szervezett előszinódusról, továbbá ökumenikus témákról a nem katolikus egyházak képviselői, a „testvér delegátusok" és a szakember megfigyelők részéről. Ratzinger bíboros tájékoztatót nyújtott a készülő egyetemes katekizmusról, amelynek végső megszövegezése 1992. márciusra várható, López Trujillo bíboros, a Pápai Családtanács igazgatója pedig az élet védelméről tartott előadást. * * * A szinódus három delegált elnöke, Lustiger, Glemp és Martínez Somalo bíborosok, akik egyébként a közgyűléseken felváltva elnököltek, a szinódusi atyák nevében december 8-án üzenetet intéztek az európai kormányvezetőkhöz (éppen ekkor nyílt meg Maastrichtban az Európa Tanács). Az üzenet emlékeztet a nemzetek jogaira és kötelességeire, a demokratikus Európát kötelezően vezérlő Helsinki-folyamatra, az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia keretében vállalt kötelezettségekre. Az üzenet az emberi és keresztény szolidaritás gesztusa akart lenni; külön kitért az „agonizáló" horvát nép függetlenséget és szabad demokráciát célzó jogos törekvéseire. Az üzenet – mintegy a szinóduson felszólaló horvát püspökök drámai segélykiáltását visszhangozva – leleplezte a védtelen polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokat, a kulturális és vallási műemlékek rendszeres elpusztítását. Mindez megszégyeníti „Európánkat", és aláaknázza a népek beléje vetett bizalmát. Az üzenet visszapillant a közelmúltra, majd Európa egységesülésének távlatait világítja meg. A két világháború mérhetetlen szenvedéseket és pusztításokat okozott; az ideológiai, politikai és katonai korlátok elválasztották a földrész népeit. Hála Istennek, vége a totalitarizmusoknak, Európa népei a jövő felé tekintenek; a jognak és az igazságosságnak akarják biztosítani a teret; mindenki azt akarja, hogy a szeretet győzzön a gyűlöleten, és minden körülmények között a közjót részesítsék előnyben. Az európai keresztények ma is, mint tegnap, minthogy a keresztény kultúrából táplálkoznak, tudják, milyen feladat vár rájuk. Tiszteletben tartva mindenki vallásszabadságát, megkülönböztetve a lelki és evilági hatalmat, mindenki szolgálatába akarják állítani az egyházak lelki energiáit, a kommunió, a szolidaritás és az egyetemesség erőit. Európa népei ma jobban, mint valaha, az egységre vágyakoznak, és felelőseik új politikai struktúrákat akarnak e napokban létrehozni. A keresztények az egység szolgái és tanúi akarnak lenni! * * * Íme, az üzenetnek ezek az alapgondolatai megadják az új evangelizálás alapvető keretét, koordinátáit is. Pontosan az intézményeiben, gazdasági és politikai struktúráiban egységesülő Európa joggal elvárja a keresztényektől, hogy az egység munkálói és tanúi legyenek. Sajnos, megvan a veszély – és ez a szinóduson is világossá vált! –, hogy a pápa figyelmeztetése a dec. 7-i ökumenikus igeliturgia alkalmával nem kérdés marad, hanem egy botrányos tényre mutat rá: „A politikai egység felé tartó Európában megengedhetjük-e, hogy Krisztus Egyháza a megosztottság és az egyenetlenség tényezője legyen?" – kérdezte a szentatya a homíliában. „Vajon nem ez lenne-e korunk legnagyobb botránya?" A pápa kiemelte, hogy a 2000. év Európájának, a reménység Európájának építéséhez a keresztények közösen hozzá akarnak járulni; ezért sürgető az ökumenikus párbeszéd és együttműködés, mert csak a kiengesztelődött szellemek hitvallása és közös igehirdetése lesz hitelre méltó. A december 7-i ökumenikus igeliturgia végén Spyridon metropolita, a konstantinápolyi ökumenikus patriarkátus küldötte az evangelizálásról és az ökumenikus kapcsolatokról szólva mérsékeltebb és békésebb hangot ütött meg, mint a szinódusi aulában, amikor a meghívott, de távol maradt ortodox (orosz, román, bolgár. . .) egyházak nehézségeit és kritikáit tolmácsolta. Az ortodoxok (főleg a moszkvai patriarkátus) lényegében két kifogást hoztak fel: egyrészt a görög katolikusok erőszakoskodását és prozelitizmusát Ukrajnában és másutt, amikor templomaikat és intézményeiket vissza akarják szerezni a visszanyert szabadság után; másrészt kifogásolták, hogy a Szentszék a Szovjetunióban „párhuzamos egyházi struktúrákat" hozott létre (vagyis apostoli adminisztrátorokat nevezett ki a latin szertartású katolikusok gondozására a Szovjetunió területén). Ezekre a kifogásokra és kritikákra hosszan válaszolt A. Sodano bíboros államtitkár, megismételve a Szentszék egy korábbi nyilatkozatát (amelyet akkor tettek közzé, amikor a moszkvai Szent Szinódus közölte, hogy nem küldi el képviselőit a vatikáni püspöki szinódusra). A bíboros megmagyarázta, hogy a sztálini diktatúra alatt erőszakkal az ortodoxiába beolvasztott, ill. katakombákba kényszerített görög katolikusok templomait, intézményeit annak idején az ortodoxoknak adták; a vallásszabadság visszanyerésével a görög katolikusok jogosan kérik vissza istentiszteleti helyeiket. Ami pedig a „párhuzamos struktúrákat" illeti: 1917 előtt is működött a Szovjetunió kérdéses területein püspökség; a sztálini deportálások következtében megváltozott a Szovjetunió vallási topográfiája: a pápa a latin szertartású katolikusokról akart gondoskodni az „ideiglenes" egyházi struktúrákkal, tehát a három apostoli adminisztratúra felállításával (Moszkva, Novoszibirszk, Karaganda). A katolikus egyház újjászervezése Kelet-Európában nem a prozelitizmus jele, hanem egyszerűen a pápa lelkipásztori gondoskodását tanúsítja a korábban megnyomorított helyi egyházakról. Cassidy bíboros és Etchegaray bíboros felszólalásai is igyekeztek eloszlatni a katolikus-ortodox feszültséget. A szentatya és a szinódusi atyák egyaránt remélik, hogy a szeretet párbeszéde nem szakad meg, és folytatódik a teológiai párbeszéd is, amely pl. a protestáns egyházakkal (a vegyes bizottságok munkája révén) olyan szép eredményeket hozott. (Az anglikánokkal újabb nehézségek merültek fel, többek között a nők pappá és püspökké szentelése kérdésében.) A szinódus során a nem katolikus „testvér delegátusok" előadták véleményüket az ökumenizmusról, az új evangelizálásról, a keresztények közös felelősségéről. Egyesek szerint a római központ nem értékelte kellőképpen a KEK (Keresztény Egyházak Konferenciája) és a CCEE (az Európai Püspök Kari Konferenciák Tanácsa) eddigi együttműködését. Ezzel kapcsolatban C. M. Martini milánói bíboros érsek, a Tanács elnöke a következőket nyilatkozta a Vatikáni Rádiónak: Az ökumenikus párbeszéd a két szervezet között szépen elindult Bázelben és Santiago de Compostelában (ez utóbbi alkalommal éppen – kevéssel a szinódus előtt – Európa új evangelizálásával foglalkoztak). Ez a párbeszéd biztosan folytatódik, mert a két szervezet képviselői már megjelölték a szinódus által felvetett problémák megoldásának lehetséges útját. Lényegében itt a szinóduson is ugyanazok a problémák merültek fel; folytatni kell tehát a testvéri párbeszédet és a közös tanúságtételt. A testvéregyházak képviselői éleslátó és építő megjegyzéseket tettek a szinódusi dokumentummal kapcsolatban. A Püspökkari Konferenciák Tanácsa a püspökök közötti együttműködést kívánja elősegíteni. A szinódustól indítást kell venniük a közös úthoz. A szinódus – a kánonjog szerint – a hierarchia struktúrájához tartozik. A konferenciáknak lendületet kell kapniuk, hogy aztán spontán módon, szabad párbeszédben, különféle fórumokon kifejezésre jusson a közös feladat. Például külön-külön találkozókat lehet szervezni azoknak a püspököknek, akik a médiák vagy a katekézis felelősei, és közös kezdeményezéseket lehet kérni tőlük. Összegyűlhetnek megbeszélésre az európai püspökkari konferenciák elnökei is, hogy megvitassanak egy konkrét témát vagy egy gyakorlati kezdeményezést. Azt hiszem – következtet Martini bíboros –, a szinódus mint inspiráló alap (indításokat adó szerv) működhet: innen kiindulva a püspökkari konferenciák együtt is, külön is, valamint az egyes püspökök is eljuthatnak a gyakorlati döntéshez. A pápa záróhomíliájában így összegezett: „Mondjunk köszönetet a szinódusért, amely új sürgetést adott a szeretetre. Most, hogy szinódusi közösségünkben véget értek a megbeszélések, mint Krisztus békéjének szerzői szeretnénk visszatérni európai egyházainkba." „Ebben az egységre törekvő Európában jelenleg annyi nyugtalanság, annyi veszély és feszültség tapasztalható, amelyek Krisztus akaratával ellentétes irányba sodornak! Vajon az Egyháznak sikerül-e majd az, hogy a béke előmozdítója legyen, vajon kiérdemli-e a békeszerzőknek megígért boldogságot? Vajon képes lesz-e arra, hogy a kiengesztelődést, amellyel Isten kiengesztelte a világot önmagával, kiterjessze az emberek és a nemzetek közötti távlatokra? E kérdés kulcsfontosságú Európa és a világ jövőjére nézve, és alapvető az Egyház küldetése számára is." A választ maga a szentatya adta meg: ha földrészünk, ha az egyház tagjai, ha valamennyi keresztény kitárul a Léleknek, akkor a szinódus mottója szerint tanúskodni tudnak Krisztusról, aki megszabadított bennünket.
Bálint Zsolt TAIZÉ–BUDAPEST A taizéi testvérek által sorrendben a 14. európai ifjúsági találkozó került megrendezésre 1991. december 30. és 1992. január 4. között Budapesten. A több mint 75 000 résztvevő Európa valamennyi országát képviselte, de Ázsiából, Észak- és Dél-Amerikából, Afrikából és Ausztráliából is érkezett egy-két fiatal zarándok. A taizéi testvérek dr. Paskai László bíboros úr és a nagy protestáns (evangélikus és református) egyházak püspökeinek meghívására fogtak a találkozó megszervezésébe. Előkészületek Szeptember közepén érkeztek az első testvérek, ettől kezdve minden hétköznap 13 órakor a belvárosi főplébánia-templomban tartották déli közös imádságukat, amely mindenki számára nyitott volt, részt vehetett rajta bárki, a legfiatalabbtól kezdve a legidősebbig, protestáns és katolikus, hívő és kereső. Szombatonként a városmajori kistemplomban minden délelőtt a taizéi testvérek bibliai bevezetőt, kiscsoportos beszélgetést és közös imádságot tartottak. A testvérek, majd később a hozzájuk kapcsolódó külföldi és magyarországi segítőkész fiatalok is délutánonként és esténként Budapest és környékének egyházközségeit látogatták, részt vettek a hittanórákon, kiscsoportos beszélgetéseken, a vasárnapi szentmiséken, meséltek Taizéról és a bizalom zarándokútjárói, a taizéi közösségről. A szervezők olyan kiscsoportokat kerestek, amelyek saját plébániájukon már szépen beilleszkedtek az ottani közösség életébe, és az egyházi vezetés tudtával és támogatásával a találkozó előkészületeit és lebonyolítását helyi szinten meg tudják szervezni. Ahol az egyházközségekben nem voltak öntevékeny kiscsoportok, a taizéi testvérek megpróbáltak segíteni, hogy olyan kiscsoportok alakulhassanak ki, amelyek a találkozóval kapcsolatos feladatok után is felelősséget vállalnak a helyi egyház életében. Minden plébánián esti imádságok, külön kiscsoportos beszélgetések, különböző lelki programok jelezték az előkészületeket. Akadt bőven gyakorlati tennivaló is: a fiatalok sokhelyütt felkeresték az egyházközség családjait, hogy szállást kérjenek a távolról érkező zarándokoknak. Felkeresték a környék iskoláinak igazgatóit, hogy megkaphassák az épületet a találkozó idejére. Megtervezték és felmérték a fogadás munkáit, külön plébániai felelősöket jelöltek ki... December elejére a taizéi központ összesítése szerint együtt volt a kb. 75 000 jelentkező számára a szállás, kb. egyharmad részben családoknál. A plébániákon is többé-kevésbé megtalálták egymást azok, akik segíteni tudtak vagy szerettek volna az előkészületekben, a fogadásban és a találkozó lebonyolításában. A találkozó December 30-án délelőtt megérkezett a 75 000 fiatal, köztük 32 000 lengyel, 6000 német, 5000 romániai (vegyesen magyarok és románok), 1600 szlovén, 2000 csehszlovákiai (csehek, szlovákok, magyarok), 6000 olasz, 3000 spanyol és 4000 francia, továbbá 6000 zarándok a volt Szovjetunió független államaiból. A program délelőtt a helyi egyházközségekben folyt (reggeli közös imádság, kiscsoportos beszélgetés), majd déltől a városban folytatódott (délben és este közös imádság a Sportcsarnokban vagy a Hungexpo csarnokaiban, közben nyelvek szerinti bibliai bevezetők a belváros különféle pontjain). A reggeli étkezések vagy a vendéglátó családoknál, vagy a plébániákon, a déli és esti étkezések a közös imádságok színhelyein voltak. Roger testvér találkozóra írt, „Szeretet, a szabadság forrása" című levelét több mint negyven nyelvre fordították le. Ez az írás szolgált alapul a találkozó alatti kiscsoportos beszélgetéseknek, elmélkedéseknek. A közös imádságokon Roger testvér mindig tartott egy-két rövid elmélkedést, hangsúlyozva a bizalom és a szeretet fontosságát ahhoz, hogy egy új Európát tudjunk felépíteni. A találkozó utolsó napján délelőtt volt a közös imádság. Ezután kerekedtek fel és mentek haza a résztvevők. A bizalom zarándokútja A találkozót nem támogatta semmiféle vállalat vagy társaság, az összes kiadást kizárólag a részvételi díjakból fedezték, a bevételből semmilyen profit nem keletkezett. Idegen fiatalok és kevésbé fiatalok érkeztek egy városba, ahol nem ismertek senkit és semmit, ismeretlen a nyelv, ismeretlenek a szokások. Az egyházközségek pedig teljesen ismeretlen embereket vártak, hogy szeretettel fogadhassák őket, hogy a családok kitárhassák otthonaik ajtaját. A házigazdákra sehol nem volt panasz. A kezdeti nehézségek után az egyházközségekben és a találkozó színhelyein mindenki megtalálta a helyét, bekapcsolódva a programokba. Senki nem kérdezte a másiktól, hogy melyik felekezethez tartozik. Sokszor csak a kiscsoportos beszélgetések során derült ki, hogy egyikünk katolikus, a másik baptista, a harmadik evangélikus. És mégis együtt tudtunk imádkozni, ugyanarról tudtunk beszélgetni, felfedeztük kereszténységünk közös gyökereit, mert ugyanabból a forrásból táplálkozunk: Jézusból. És ez a hivatása nemcsak Taizének, hanem minden kereszténynek a 20. század végén: Keresni és megtalálni a közös gyökereinket, és újra, a maga frissességében felfedezni és rámutatni a közös forrásra – Krisztusra. És ezt csak előlegezett bizalommal lehet: a másikban a jót keresni, és nem a rosszat; azt keresni, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt; a keserű helyzetekben nem a gondokat, a sebeket, hanem a kiengesztelődést, a megbékélés felé vezető utakat kutatni... Taizé a közösség példázata szeretne lenni: közösség, a következő század egyik új típusú keresztény közössége. De nem hirdet kizárólagos utakat, maga köré nem szervez mozgalmat. Mindenkit arra kér, hogy legyen odahaza, saját egyházközségében felelős munkatárs, és próbálja ott megvalósítani a közösség példázatát, amely új távlatokat nyit a jövő kereszténységének. Kitekintés Taizé vonzóereje a fiatalokban kétféleképpen ragadható meg: az imádság újszerű módjában és a világegyház érzékelhető, megtapasztalható jelenlétében. A taizéi közös imádságok a keresztény hagyományokban mélyen gyökereznek, felépítésük követi a hagyományos liturgikus rendet: imádságra hívás, zsoltárok, olvasmány, responzórium, csönd, könyörgések, ének, kollekta vagy áldás, himnusz.2 Az énekek repetitív (ismétléses) jellege, a 20. század egyik újra felfedezett zenei stílusa, nem új találmány (gondoljunk csak a kánonokra). Egy-egy szép dallamos zenei mondat ismételgetésével, egy egyszerűbb bibliai igazság szövege, bármilyen nyelven is legyen az megfogalmazva, könnyen megtanulható. Az osztinátó (szakadatlanul ismétlődő zenei motívum) fölött különböző nyelveken szólalnak meg a Jézus-mondások vagy ismert zsoltársorok. Itt valóban nyelveken énekelnek, amit mindenki ért! A taizéi közös imádságokba mindenki bekapcsolódhat, mindenki számára nyitottak, egyszerűek és magukkal ragadóak: megszólalnak minden nemzedék nyelvén. Az imádságokban felhangzik a jelenlévők anyanyelvén az evangélium, és az énekek szólóiként egy-egy bibliai idézet, ezáltal a liturgiában is kifejezve a kereszténység sokszínűségét. A keleti és a nyugati kereszténység számos hagyománya ötvöződik Taizében, ami természetes: nemcsak a közösség több nemzetiségű, hanem az odalátogató fiatalok is: 1991 nyarán pl. 170 nemzetiséget képviseltek! A nyelvek és a kultúrák ilyen széles skálája, már csak a nyelvi nehézségek áthidalása miatt is, megkívánja a jelképek fokozott jelenlétét: a keleti egyházak ikonjait és az állandóan előttük égő gyertyákat a templomban és az erdei utak mellett, az indiai keresztények földre boruló imádkozási módját, és az evangélium felolvasása előtti illatos olajmécses meggyújtását, a hagymakupolákat a templomon és a kápolnákon. De a nyugati egyházak szép hagyományai ugyancsak bőségesen jelen vannak: a Biblia központi szerepe a kiscsoportos beszélgetésekben, az Eucharisztia jelenléte a templomban, a bibliai jeleneteket ábrázoló-tanító üvegablakok, az imádságok végén felcsendülő himnuszok és korálok... A nyári taizéi találkozók tulajdonképpen egyhetes lelkigyakorlatok, amelyekre a fiatalok egymást váltva, turnusonként érkeznek. Egészen különböző kultúrákból és földrészekről származó keresztény fiatalok ismerik meg így a másik hitét, gondolkodását, és kapnak bepillantást egy idegen ország egyházának életébe. Nagyon lényeges dolog ez, mert személyes kapcsolatok szövődnek, a fiatalok saját tapasztalatok alapján alakíthatják ki képüket az egyház egészéről, és ezáltal ez a kép valóban élővé válik. Az utóbbi öt évben több mint tízezer magyar fiatal és kevésbé fiatal résztvevője volt az évvégi, illetve a nyári taizéi találkozóknak.3 Ha belegondolunk, döbbenetesen magas szám ez, és a magyar egyházban ennek valahol jelentkeznie kellene. Az alábbi pontokba foglalt javaslat talán segít abban, hogy megtartsuk, összefogjuk, és a „hagyományos" plébániai életbe bevonjuk a Taizébe látogató fiatalokat. 1) Kérjük, hogy tartsanak beszámolókat élményeikről; erre hívjanak meg másokat is az egyházközségből. 2) Ha a fiataloknak már van közös imaalkalmuk, kapcsolódjunk be mi is; ha nincs, kezdeményezzünk közös imádságokat, ami lehetőleg valamilyen programhoz kötődik (hittan, ministránsgyűlés); természetesen nemcsak taizéi zenét lehet játszani, de arra ügyelni kell, hogy az imádságnak formája és kerete legyen, a fiatalok ne maguk elé meredve üljenek, hanem énekelve és éberen testileg-lelkileg ott legyenek a közös imádságon; lehetőleg minden alkalmon vegyünk részt, és esetleg az imádság végét egy általunk adott áldás jelezheti. 3) Ügyeljünk arra, hogy az imádság mindig szép legyen; esetleg kijelölhetünk egy-két liturgiafelelőst, olyanokat, akik egy kis énekkarmagot össze tudnak fogni. 4) A fiatalokat hívjuk katekézisre, alakítsunk 3-10 fős kiscsoportokat. 5) A szentírási részeket és az azokhoz kapcsolódó bevezetőt kiscsoportokban beszéltessük át; ezentúl esetleg legyen minden hónapra egy-egy igehely vagy téma, amelyet a kiscsoportok tagjai odahaza is megbeszélhetnek, és a hónap utolsó közös órájának ez lenne a témája. 6) Taizéi utazás esetén a csoportokat felkészíteni és esetleg feladattal, megválaszolandó kérdésekkel útnak indítani. Hazánkban többé-kevésbé ismert a taizéi közösség.
Ezért, azt hiszem, nem kell bemutatni, de aki többet szeretne róluk
megtudni, annak segíthetnek az alábbi könyvek: Kathryn Spink: Roger
testvér Taizé alapítója. Szent István Társulat, Budapest, 1989. Imádkozzunk együtt. Taizéi énekek. Új Ember Szerkesztősége és Kiadóhivatala, Budapest, 1991. – Veni Creator Spiritus. Taizé, énekek (kazetta). Christianus, 1991. 1987-ben 200-an vettek részt a ljubljanai tavaszi találkozón, az évvégi római európai találkozóra 1000 fiatal utazott. 1988-ban Párizsban 1500, 1989-ben Wroclawban szintén 1500, 1990-ben Prágában 2500 magyarországi fiatal volt az európai találkozón. Pécsett 6000 hazai fiatalt láttak vendégül az egyházközségek. 1989, 90 és 91 nyarán minden héten autóbuszjárat indult a budapesti Szent István-bazilika elől.
Eisenbarth Kriszta TALÁLKOZÁS ÖNMAGUNKKAL – A MAGUNKRA TALÁLÁS FELTÉTELE Az európai találkozó hatásai 1. Minden valódi találkozás, találkozó nyomot hagy. Ha nem, akkor létre sem jött, csalóka látszat volt csupán, térbeli s időbeli egybeesések látványos káprázata. Milyen nyomot hagyott bennünk a bizalom világméretű zarándoklatának idei nagy ünnepe, a Budapesten tartott európai találkozó? A kérdésre alighanem annyiféle válasz létezik, ahányféleképpen váltunk részesévé az eseményeknek, s még ez is megsokszorosodik személyes érintettségünk, belső kapcsolódásunk mértéke szerint. Mást látott a sarki rendőr, mást a tévénéző, mást tapasztalt a boltos, és mást a szállásadó, mást élt át a közlekedő pesti polgár, és mást az iskola igazgatója, mást az egyházközségben tüsténkedő fiatal, és közös imádságban megmerítkező hívő... Lehet-e valami azonosságot fölfedezni a másságok e gazdag – s a valóságban még sokkal gazdagabb – sokféleségében, meg lehet-e fogalmazni valami közös tanulságot ennyi különböző tapasztalat birtokában? Én kísérletet tennék arra, hogy – indító kijelentésemet igazolandó – közkinccsé tegyek valamit, ha lehet, valamennyit a találkozó során nálam összegyűlt bőségből, természetesen a teljesség igénye nélkül, de az ebben a találkozásban bennünk nyomot hagyó, minket, magyarországi keresztényeket alakító, bennünket, vendéglátó házigazdákat formáló erővonalak, hatások fölvázolásának szándékával. 2. Csaknem két évtizede keresnek fel bennünket Taizé felől érkező zarándokok, szerzetesek is; de főként Taizére figyelő, különféle nemzetiségű fiatalok. Akár az első évek nagyon tapintatos óvatosságával közeledtek, akár szabadabb mozgékonysággal később, de mindig elég nehezen értettük meg – talán a fiatalok nem is annyira, mint az egyházi felelősök –, hogy mit is akarnak. Vetíteni szeretnének vagy Taizéről beszélni? Ők akarnak előadást tartani, vagy mi tartsunk beszámolót nekik? – Mit is segíthetnek ők nekünk? Munkára trenírozott, célszerűségre beállított agyunkba nehezen fért bele, hogy a taizéi zarándokok semmi mást nem akarnak, mint részt venni keresztény mindennapjainkban, osztozni Krisztus felé törekvő életünkben. Hihetetlennek tűnt ez a luxus: Kanadából, Hollandiából, Spanyolországból idejönni ezért? A találkozó a tapasztalat természetességével tanított meg arra, amire valahogy vallásos neveltetésünk sem volt képes az adott társadalomban, hogy ugyanis létezésünk az elsődleges ajándék, nem cselekedeteink adnak létjogosultságot nekünk, s így életünk megosztása, a részvétel egymás életében – mindenfajta akcióprogramot megelőzően és meghaladóan – már közösséget teremt, az egyház közösségét valósítja. 3. Egyházközségemben a fogadás napjának reggelén megjelent három apró termetű, sötétebb bőrű leány. Az első zarándokok, s máris interkontinentális léptékűvé tágítják az európai találkozót! – gondoltam. A dolog lényegét tekintve igazam volt, de ezek a fiatalok nem szállásra vártak, hanem segítőként rendeltettek mellénk. Nyilvánvalóan először velük akadtak nyelvi nehézségeink, először őket kellett bevezetnünk egyházközségünk szerkezetének és szervezésének előttünk is homályos rejtelmeibe, és az is nyilvánvaló, hogy legnagyobb nehézségünkön, orosz-nemtudásunk kínján ők aztán végképp nem tudtak segíteni. Ha a vendégek és a szálláshelyek lehető legzökkenőmentesebb összetalálkoztatását tekintjük e nagyszabású összejövetel elsődleges céljának, akkor az indiai segítők hozzánk küldése jó esetben is zavaró homokszemnek tűnik a szervezés olajozott gépezetében, de mihelyt ráeszmélünk, hogy a találkozó célja a találkozás maga, akkor tüstént összevillan a szemünk mosolygó tekintettel igyekvő indiai testvéreinkével. Igen, lassanként mindnyájunk számára kiderült, hogy ennek a találkozónak nincs más célja, mint a találkozás maga, mégpedig nemcsak dec. 30. és jan. 4. között, hanem már az előkészítés hónapjaiban és a vendégek elutazása után is. Találkozás Jézus Krisztussal, találkozás az idevándorlókkal, s mindenekelőtt, de az első kettőből következően, találkozás önmagunkkal. 4. Találkozás Jézus Krisztussal a belvárosi templomban szeptemberben elkezdődő déli imák alkalmával, a szombati csendes napok biblikus elmélkedései révén, az előkészítés hónapjaiban itt is meg ott is elkezdődő és a találkozó után még inkább megpezsdülő közös imádságokon, és ennek az eseménynek személyes elkötelezettségünket elmélyítő, mások előtt láthatatlan vonulatában. Ahhoz, hogy önmagunkkal találkozzunk, szükségünk van másokra. Vajon mi volt a fontosabb, a szállások felkutatása vagy egymás felkeresése? Számos magyar fiatal látogatott el különböző plébániákra, gyülekezetekbe, és beszélgetett el a pappal, lelkésszel, az egyházközség híveivel, a sokszor más felekezetű hittancsoport tagjaival. Taizé nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyar egyház megismerje a magyar egyházat. Persze még mindig nem ismerjük, s ezért nem is tudjuk eléggé szeretni önmagunkat, és az is kérdés, hogy mennyire fogunk önállóan továbbhaladni a megkezdett úton, de azt, ami már megtörtént, senki és semmi nem teheti meg nem történtté. 5. Önmagunk megismerése talán saját házunk táján ment sokszor a legkeservesebben. Az elszállásolással, a reggeli imádságok összefogásával, a csoportok megszervezésével, a szilveszteri közös imádság és ünneplés lehetőségeinek megteremtésével nyakunkba szakadt feladatok nemcsak a rejtett erőtartalékokat, a szunnyadó tehetségeket, az eddig soha igénybe nem vett adottságokat-adományokat mozgósították, hanem fölfedték előttünk egyházközségeink szétszabdaltságát, az egyes csoportok egymástól való elszigeteltségét, lelkipásztoraink egymás iránti bizalmatlanságát, gyülekezeteink gazdátlanságát is. Bizony nem egy külföldi vendég nézte jóakaratú együttérzéssel magára hagyott fiataljaink igyekezetét! Nemegyszer úgy tűnt, hogy erőfeszítéseink mögött bizony nem áll egy emberként az egész gyülekezet, vezetőivel együtt. Azt gondolom, hogy ez a találkozó tükröt tartott mindnyájunk elé: a részletekben sokszor elvesző, a rengeteg feladatból ki sem látszó, de a fiatalokra semmit rábízni nem merő lelkipásztorok elé; a maguk képességeit sokszor túlbecsülő, sokszor föl sem mérő, de az idősebb nemzedék rátermettségét már hivatalból és eleve kétségbevonó fiatalok elé; a szervezőkészségüket mindennél nagyobbra tartó és állandóan a nagyobb élettapasztalatukra hivatkozó felnőttek elé. Miután a találkozó egyházközségi előkészületei már ősszel elkezdődtek, ez a tükörbe nézés is meg-megtörtént, és máris történtek kiigazítások, egymásra találások plébániai szinten is. 6. Egymásra találások, magunkra találások. A találkozó tükrében ráláthattunk azokra a torzulásokra is, amelyek 40 esztendő alatt már tudatalatti világunkba ivódva szinte reflexeinkké váltak. Minden kerületnek volt Taizé által kijelölt felelőse, mert bármennyire is nem a szervezés tökéletességén volt a fő hangsúly, azért a taizéi közösség mint a találkozó gazdája minden emberileg megtehetőt megtett azért, hogy hetvenezer zarándok valóban találkozni tudjon egymással, a magyarokkal, „vándorlásunk Társával". Ezek a külföldről jött szervezők idejekorán tájékoztatták az egyházközségeket a várható teendőkről, kérték a fiatalok segítségét, időről időre megbeszélték velük a szükséges teendőket. Hát bizony nekik sem volt könnyű dolguk! A mieink készségesen bólintottak, barátságosan mosolyogtak – és vártak. No nem „szenvedélyes várakozással", hanem annak az embernek passzivitásával, aki megszokta, hogy „majd megmondják", „biztosan szólni fog valaki", „idejében értesülni fogunk róla", „biztosan van valaki, akire ez a felszólítás vonatkozik". Azt a kérdést már senki sem tette föl magának, hogy Roger testvér személyre szóló felhívására, pápai üzenetre, az előkészületi megbeszéléseken soha föl nem bukkanó plébános parancsára, vagy a külföldiként hazai tájainkon tapogatódzó taizéi küldött kész ötleteire vár-e. Ez volt egyik oka annak, hogy a zarándokok áradata itt-ott csaknem elsodorta a helyi egyház törékeny oszlopait, akiknek ez a végső erőpróba sok-sok tanulsággal szolgált. A túlélés öröme mellett már a találkozó alatt nyiladozni kezdett bennük önmaguk megismerésének, teremtő képességeik fölfedezésének jóleső öröme. 7. Hogy az a szabadság, amely a szeretetből forrásozik, nem a megváltozott társadalmi-politikai körülményekhez mellékelt ingyenes hozomány, az nemcsak az irányt mutató nagy Taizéi Levél („Szeretet, a szabadság forrása") átelmélkedéséből leszűrt tapasztalat. Nem volt nekünk időnk az elmélkedésre, amikor beállított a több száz oroszföldi zarándok. [Összesen kb. 6000-ren érkeztek a volt Szovjetunió területéről, de jöttek zarándokok Albániából, Bulgáriából, Romániából (nemcsak Erdélyből) és egyéb volt szocialista országból is szép számmal.] Akadtak köztük jámborak és nyitottak is, de olyanok is, akik azt sem tudták, hogy vallásos összejövetelre érkeztek. Vajon mi mennyire jártuk a bizalom belső zarándokútját abban a pillanatban, amikor a várt német-ajkúak, remélt franciák, a vidám olaszok vagy az Európai Ház egyéb lakói helyett az éppen csak kivonult szovjet hadsereg emlékét felidéző kicsiny, sokszor riadt, fáradt vagy bizalmatlan orosz csapat állt meg ajtónk előtt? Eleinte bizonyára nem volt még elég eleven bennünk ez a nekünk Istentől sokszorosan megelőlegezett bizalom, különben nem fordult volna egyszer sem elő, hogy becsapjuk az ajtót a nem várt vendégek előtt... Úgy tűnik, szárba szökkent bennünk, a szocialista testvériséget hirdető hazug jelszavak nyomán, a nagy szovjet testvért magasztaló üres frázisokkal elhintett bizalmatlanság, sőt gyűlölködés magvetése. Szárba szökkent, hogy gazságát megláttatva, az evangélium tápláló kenyérgabonáját kívántassa meg velünk. Talán az Oroszföldről érkezettekkel létrejött találkozások fordítottak rajtunk a legnagyobbat, legalábbis a saját plébániámon elhangzott beszámolók szerint. Megpróbáltuk szabadon elfogadni, megérteni, szeretni azokat az embereket, akiket eddig akaratlanul is azonosítottunk országuk politikai vezetésével, vezetőivel. Lassanként ráeszméltünk, hogy ennek a zsarnoki politikának elsődleges és nálunknál sokkal jobban megnyomorított áldozatai ők, és nincs abban semmi csodálatos, hogy először külföldön (sőt sokan először városuk határain túl) járva ki sem igazodnak a kezükbe nyomott programokon, de szeretnének egyszer egy világvárosban szilveszterezni, hogy pénz híján eladnivalókat hoztak magukkal, s hogy többnapos vonatozás után nincs bennük mosolygósán friss érdeklődés vagy vágy a nehezen szerveződő csoportbeszélgetésekre. A megérteni akarás, az elfogadás megint útkészítője volt fontos találkozásoknak: az egyik család pl. hamar rájött arra, hogy vendégét nem küldenie, hanem kísérnie kell a közös programokra, s belátta, hogy nem a világ ifjúságának megimádkoztatása, hanem a világ Urának együttes dicsőítése a találkozó célja. Ebbe növekvő ámulattal kapcsolódott bele az eddig közös imádkozáson soha részt nem vett orosz vendég, míg a másik egy emberöltő ateista neveltetése után csupán az emberek jóindulatára volt képes rácsodálkozni, és a karitatív, ill. szociális segítés otthoni lehetőségei után érdeklődni. 8. De félre a „csak", „csupán", „mégcsak" fok-, mérték- és időhatározókkal, a találkozó szókincsébe ugyanis nem tartoznak bele, a szótárban inkább ilyen kifejezéseknek van helye: „Csodálatos, hogy itt vagy!", „a szív egyszerűsége", „átváltozás", „emberi méltóság", „fölfedezni valaki értékeit", „kiengesztelődés", „az emberiség nagy családja", „a föld lakhatóvá tétele". Ez a szótár működött a találkozón, még akkor is, ha egyes kifejezései talán nem hangzottak el. Nemcsak a zarándokok elszállásolásán, hanem a föld hazai tájainak lakhatóbbá tételén fáradoztunk akkor, amikor világnézetre, politikai pártállásra, felekezetre stb. való tekintet nélkül polgármesterekkel, rendőrökkel, képviselőkkel, pékekkel, vasutasokkal és más szakemberekkel együtt gondolkodtunk el azon, hogy miként tudjuk a lehető legjobbá tenni az összejövetelt, és a kölcsönös bizalmatlanság és előítéletek falait rombolta, az emberi családot építette-mélyítette annak a sok magyarnak az összetalálkozása, nemegyszer a feladat megoldásán túlmenő egymásrautaltsága, ami a taizéi találkozó kihívására adott válasz nyomán született meg.
INTERJÚ PÁLOS MIKLÓSSAL, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárával (1991. dec. 11.) Vatikáni Rádió: Államtitkár Úr! Ön az Egyházi Kapcsolatok Titkárságát vezeti, ha jól tudom. Pontos ez a meghatározás? Pálos Miklós: Igen, pontos. Ez lényegében egy régi, mégis új szervezet. Az Állami Egyházügyi Hivatal, amelyik 1989-ig működött, jogutód nélkül megszűnt. Ennek a hivatalnak dicstelen ténykedéséről mindenki tud, de lényegében nem volt más, mint az államhatalom meghosszabított keze, az egyházaknak állami ellenőrzése. A Miklós Imre által vezetett Állami Egyházügyi Hivatal 1989-ben megszűnt, és utána az egyházi, egyházpolitikai titkárság végezte az egyház és az állam közötti kapcsolatokat. V. R.: Önhöz tartoznak nemcsak a katolikus egyház ügyei, hanem a többi egyházak is? P. M.: Valamennyi Magyarországon működő és nyilvántartásba vett egyház, vallási közösség, felekezet tulajdonképpen hozzánk tartozik. De egy dolog megváltozott: más szerep a mi tevékenységünk már, egész más szerkezetben, egész más felállításban, és ami a lényeg, más tartalommal, más tevékenységi körrel. V. R.: Nincs most már gyámkodás, jozefinizmus, mint amikor Miklós elnök irányította az egyházi életet, sokszor még a főpásztoroknak is megmondta, mi a teendő. Most már nem szólnak bele az egyháznak a belső ügyeibe? P. M.: Valóban így van, szó sincs már gyámkodásról és jozefinizmusról, itt arról van szó, hogy az állam és az egyház között alakulnak a kapcsolatok, vannak olyan egyházi igények, amelyek kormányzati munkát követelnek, ezeknek az egyengetését, patronálását, segítését végezzük mi. Én talán úgy foglalnám össze egy gyűjtő kifejezéssel, hogy az egyházak érdekképviselete a magyar állam mechanizmusában. V. R.: És mi a kapcsolatuk a magyarországi nunciussal, illetve az itteni, római szentszéki követtel? Az ő szerepük is közvetítés, érdekképviselet; gondolom, vannak olyan ügyek, amelyeket közösen megtárgyalnak. P. M.: Magyarország és a Szentszék között a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása egyben egy új korszakot is jelentett. Egy kiváló ember került Magyarországra apostoli nunciusnak, Angelo Acerbi, aki rögtön belezuhant a feladatok központjába, és a szentatya magyarországi látogatásának előkészítése érdekében óriási munkát végzett, nagyon sok hasznos tanácsot kaptunk tőle, és nagy része van abban, hogy ez a látogatás végül is egy ilyen csodálatos eredményt hozott. Elérte azt a célt, ami a rendeltetése volt. V. R.: Ha most már említette a szentatya magyarországi látogatását, erről kérdezem, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy Önnek, Pálos Miklósnak igen fontos szerepe volt ennek a látogatásnak az előkészítésében, ami hála Istennek igen szépen sikerült. Most, hogy már a látogatás másnapján vagyunk, ha visszatekint a szentatya látogatására, hogyan látja ennek az útnak, a pápa beszédeinek a hatását Magyarországon? Úgy reméljük, hogy a szentatya indításokat, lendületet adott az új evangelizálásnak, amiről éppen most a püspöki szinódus tárgyal. P. M.: A szentatya látogatása tulajdonképpen már régen aktuális lett volna, hiszen Magyarország, államalapító királyunk nagy műve után, Európa szerves része, és ez elválaszthatatlan a kereszténységtől, Magyarország az európai kultúra része. A látogatás, ez az öt nap, a magyar nemzet életében katarzist jelentett, lelki felülemelkedést. Nemcsak a hívők, nemcsak a katolikusok, az egész magyar nép várta a szentatyát Magyarországra, és mint beigazolódott, a szentatyának mindenki számára volt mondanivalója. Itt a kultúrák különböző érintkezési pontján, csomópontján, ahol bizony nemzeti, etnikai ellentétek alakultak ki, a békére intő, az előre mutató, a keresztényi értékeket megint felszínre hozó beszédei óriási hatást gyakoroltak. Ennek az eredménye, azt hiszem, éveken keresztül érezhető lesz majd Magyarországon, az egész társadalomban. Óriási szükség volt rá, erkölcsileg egy szétzilált, mélypontra jutott társadalomban kell kezdeni, ahogy mondani szokták, egy újraevangelizációt. V. R.: Most, hogy egy-két konkrét kérdést is fölvessek, Magyarországon éppen az új evangelizálás szempontjából igen jelentős a katekézis, a szerzetesrendek újraindulása és a médiák szerepe. Erről a háromról szeretném még kérdezni. Az iskolai hitoktatás most fakultatív, nagy viták előzték meg a kérdés rendezését, most már, úgy tudom, elcsitultak ezek a viták. P. M.: A viták elcsitultak, azt azonban mindenki látja, hogy a hitoktatás, amit 40 évvel ezelőtt adminisztratív módszerekkel kezdtek elsorvasztani, milyen értékeket képviselt: ezek az értékek, amelyek már majdnem elvesztek, ezek az értékek egyszerűen nem cserélhetők ki mással, nem lehet helyettesíteni. A hitoktatás tulajdonképpen egy kicsit szakmai kérdés is. Az ezzel kapcsolatos tevékenységet a Művelődési Minisztérium látta el. Az elején felvetődött egy éles és, úgy érzem, politikai síkra csúszott párbeszéd az ellenzék és a kormányzó pártok között. A kormányzó pártok lényegében a keresztényi értékeket a napi politizálásban is érvényre juttató, egy erkölcsi tartást jelentő álláspontja politikai adminisztrációként jelent meg a politikai palettán, az ellenzék pedig úgy gondolta, hogy valami keresztény kurzus éled esetleg újjá Magyarországon. Szó sincs erről. A keresztényi kurzus, mint tudjuk, lényegében nem volt más, mint keresztény jelszavas politika, keresztényi tartalom nélkül. V. R.: Ahogy annak idején Prohászka megmondta világosan: az nem volt kereszténység csak kurzus, tehát program a kereszténységről. Mert ahhoz, hogy keresztény politikát csináljanak, ahhoz keresztény meggyőződésű emberek kellenek. P. M.: Így igaz. Szóval ettől nem kell tartani, erre nincs is befogadó közeg, egyszerűen sem politikai, sem társadalmi szervezet nem vállalna egy ilyen kurzus jellegű politikát; a népnek a lelkében pedig a kereszténység az Isten-hitet jelenti, mert a lelkek mélyén igenis van még istenkép. Ezt kell valamilyen formában felszínre hozni, hogy az ezzel járó jó tulajdonságok jelenjenek meg a társadalomban. V. R.: 1950-ben eltörölték a szerzetesrendeket, annak idején én már jezsuita jelölt voltam, és tudom, hogy azon a júniusi éjszakán internálták, majd szétszórták szinte az összes szerzetesnőket és férfiakat, és azután legtöbben, amikor már mégis élhettek a relatív szabadsággal, fizikai munkát végeztek, itt-ott elhelyezkedtek. Most, ennyi év után, ezek a kiöregedett szerzetesek szabadon újra kezdhetik a munkát; vannak jelentkezők, novíciusok, de hogy igazában küldetésüket teljesíthessék, szükségük van bizonyos intézményekre, szükségük van házakra. Nagyon jól ismeri Ön ezeket a problémákat. Most a rendelet nemde úgy szól, hogy 10 éven belül megtörténik majd ez a reprivatizáció, vagy hogy is hívják? P. M.: Hát talán ott kezdeném, hogy a szerzetesrendek szétszórása, gyakorlatilag drasztikus módon való felszámolása hatalmas űrt hagyott maga után, óriási károkat tett a társadalomban. A szerzetesrendek, férfi és női szerzetesek társadalmilag is nagyon hasznos tevékenységet végeztek, és egy sor olyan állami feladatot vállaltak át, amelyet az állam akkor nem tudott jobban – semmiképpen sem tudott megoldani. Az egész magyar oktatás gerincét az egyházi iskolák képezték. Mármost tudjuk, hogy mi volt Magyarország, és mivé lett. Valamikor 3-4-5 falunak volt két csendőre. Nem azért, mert a költségvetésnek nem volt rá pénze, hanem egyszerűen becsületesek voltak az emberek. Erkölcsösen éltek. Faluban lopás ismeretlen dolog volt. Ha valaki véletlenül a szomszéd tyúkját ellopta, az olyan társadalmi erkölcsi megítélés alá esett, amely után az esetleg megbotlott ember már tartózkodott ilyentől. Ma azonban az erkölcsi értékek vesztésével óriási problémák vannak. A szerzetesrendek újjászerveződése társadalmi igény, társadalmi szükségszerűség. Az oktatástól a karitatív tevékenységen keresztül a szociális gondozásig, a kulturális intézmények működtetése, ez mind-mind a szerzetesrendek feladata, s miután ezt olyan csodálatosan csinálták évszázadokon át, nélkülözhetetlen. Az állam tevékeny segítséget nyújt ehhez. Egyrészt az egyházak, miután az elmúlt évtizedekben súlyos sebeket kaptak, gyakorlatilag a templom falai közé próbálták beszorítani tevékenységüket, nem képesek önmaguk saját fenntartásukról, finanszírozásukról gondoskodni, ezért az állam, minden emberi számítás szerint, ebben az évben egy milliárd 600 millió forint körüli összeggel támogatja az egyházakat. A szerzetesrendek kezdenek örvendetes módon újjászerveződni. Most ahhoz, hogy a működésük zavartalan legyen, a tárgyi feltételeket biztosítja a magyar állam, a Magyar Köztársaság. És nem mondanám azt, hogy reprivatizáció, inkább úgy fogalmaznék, hogy az igényekhez igazodóan az ingatlanok és a megfelelő feltételek... V. R.: Igen, mert valójában nem kérnek vissza mindent a szerzetesrendek, csak a működésükhöz szükséges házakat, intézményeket. P. M.: Így igaz. Na most a törvény, az igényfelmérések 1991. október 30-ával befejeződtek, most megy a felmérés, a nyilvántartásba vétel, és kezdődik valamikor január-februárban az egyes ingatlanok visszajuttatásának a tárgyalása, hogy milyen megoldást tudunk találni. A legegészségesebb és a legegyszerűbbnek mutatkozik az, hogy az önkormányzat és az adott felekezet, vallási közösség, szerzetesrend ott meg tud állapodni, mert akkor tulajdonképpen csak egy államigazgatási aktus kell, amely a tulajdoni helyzetet rendezi, működésük pedig zavartalanul biztosított. V. R-: Igen. Most még egy utolsó kérdés a médiákról: úgy tudom, hogy most folyik a parlamentben a vita a médiákról, tehát arról, hogy a katolikus egyháznak és a többi nagy egyháznak is milyen teret biztosítanak a rádióban, a televízióban. Erről vitáznak most, nem? P. M.: A média-törvény, igen, a társadalom és egyáltalán a politikai közélet egyik legkedveltebb kérdése; óriási támadások érik a sajtót, a rádiót, a televíziót. A kormánypárt úgy gondolja, hogy egyértelműen az ellenzéket szolgálja, az ellenzék pedig azt gondolja, hogy a sajtószabadság égisze alatt a médiák jól működnek. Lehetne erről vitatkozni, de, gondolom, ma ennek a beszélgetésnek nem ez a célja. A lényeg az, hogy a lakosság részéről, a hívő emberek részéről van egy igény, hogy a médiákból valamilyen formában a vallási tárgyú publikációk, a vallási tárgyú műsorok részesedjenek. A magyar rádió, a magyar televízió ilyen irányban, úgy tűnik, nyitott, és rendelkezésre bocsát bizonyos műsoridőt, bizonyos lehetőségeket, hogy a hitéleti tevékenységnek ilyen formában való gyakorlására is lehetőség nyíljék. V. R.: Államtitkár Úr! Nagyon köszönöm ezt az érdekes beszélgetést. P. M.: Köszönöm én is.
KULTURÁLIS MOZAIK A Rerum novarum kezdetű körlevél centenáriumáról az elmúlt évben világszerte megemlékeztek kongresszusokkal, találkozókkal, kiállításokkal, azon túl, hogy II. János Pál pápa Centesimus annus kezdetű szociális körlevelében méltatta és aktualizálta XIII. Leó pápa tanítását. Rómában, a Szent Péter-bazilika ún. Nagy Károly-szárnyában nagyszabású képkiállítást rendeztek (1991. nov. 16. – 1992 márc. 1.) ezzel a témával: „Az ember munkája a festészetben – Goyától Kandinszkijig". A vatikáni kiállításra a világ mintegy 60 múzeumából közel 100 képet hoztak. A Magyar Nemzeti Galériából egy-egy Munkácsy- és Szinyei-Merse Pál képet (a katalóguson éppen Szinyei-Merse Léghajó c. képének részleteit láthatjuk), továbbá a Szépművészeti Múzeumból Goya Vízhordó nő c. képét állították ki. A kezdeményezést egy latin szavakból álló mondat kezdőbetűivel jelölték: ARATOR (= Szántó): „Artem Religio Auget Terram Omniaque Redimit" – „A vallás a művészetet fejleszti, a földet és mindent megvált". A jövőben évenként II. János Pál megnyilatkozásainak főbb témáit szeretnék műalkotásokkal illusztrálni hasonló vatikáni kiállításokon. Ugyancsak a Rerum novarum és a Centesimus annus megjelenésére emlékezve Budapesten tudományos ülésszakot rendezett 1991. nov. 22-23-án az MTA Történettudományi Bizottsága és a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia – éspedig az MTA Történettudományi Intézete, az Európai Intézet és az Országos Lelkipásztori Intézet közreműködésével. Nov. 23-án előadást tartott Roger Etchegaray bíboros is az egyház szociális tanításáról. Nov. 22-én este a Parlament Munkácsy-termében Etchegaray bíborosnak, a Iustitia et Pax Pápai Tanács elnökének a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje kitüntetést adományozták, az emberi jogok, nevezetesen a nemzeti kisebbségek jogainak védelmét célzó szentszéki állásfoglalások kidolgozásáért. Göncz Árpád távollétében a kitüntetést Szabad György, az országgyűlés elnöke adta át Keresztes Sándor szentszéki nagykövet, Paskai László bíboros prímás és Angelo Acerbi apostoli nuncius jelenlétében. * * * 1991. dec. 4-én este a római Szentszéki Nagykövetség székházában Angelo Sodano bíboros államtitkárnak Katona Tamás államtitkár a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét nyújtotta át. Ez alkalommal avatták fel a Szentszéki Nagykövetség új székházát, a felújított Fraknói-villát. Fraknói (Frankl) Vilmos történész (1843–1924) emlékezetére a villa bejáratánál magyar és olasz nyelvű emléktáblát állítottak. A vatikáni magas rangú vendégek és a magyar szinódusi atyák jelenlétében – Keresztes Sándor nagykövet köszöntője és Dankó László érsek Fraknói tevékenységét méltató szavai után – Angelo Sodano bíboros és Katona Tamás leleplezték az emléktáblákat. Utána került sor a kitüntetés átadására és fogadására. Katona Tamás beszédében megjegyezte, hogy II. Erzsébet angol királynő után másodiknak Sodano bíborosnak ítélték oda az újonnan alapított legmagasabb kitüntetést a vatikáni–magyar diplomáciai kapcsolatok és a magyar egyház megerősítése, illetve a határokon kívül élő magyar kisebbségek jogainak védelme érdekében kifejtett tevékenységéért. * * * Rómában 1991. november 19-én ünnepélyes szentmisével és fogadással emlékeztek meg a Szent István Zarándokházban az alapkőletétel 25. évfordulójáról. A szentmise homíliájában Lelóczky Gyula Donát ciszterci atya, a Szent István Alapítvány jelenlegi elnöke felidézte a Mészáros Tibor, ill. Zágon József prelátus ügybuzgósága és Fáy Erzsébet, ill. Oliver Duncan angol lord nagylelkűsége folytán megvalósult zarándokház létesítésének történetét. A gyorsan felépült házat 1967 nyarán, Szent István ünnepén szentelték fel. A ház azóta számtalan magyar zarándoknak adott ideiglenes otthont vagy szálláshelyet, és lassanként külföldi és hazai magyarok kulturális találkozóhelyévé, központjává is vált. Az alapítvány elnökei voltak: Zágon József és Mester István prelátusok, majd Kada Lajos érsek, bonni nunciusi kinevezéséig. A kápláni teendőket kezdetben Mészáros Tibor, majd Selye atya látta el, jelenleg pedig Prokop Péter festőművész, akinek képei a ház folyosóit és termeit, szobáit díszítik, mintegy állandó „Prokop-kiállítással" örvendeztetve meg a vendégeket. Egy-két évig az Isteni Megváltó Leányai gondozták a zarándokházat, utána pedig a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Nővérek vették át az áldozatos szolgálatot. (Mediatrix anya és Luminóza nővér már odaát vannak; utánuk Mária anya és Genovéva nővér, meg Erzsébet, Ildikó, Mária, Márta, Aranka . . . nővérek kedvessége fogadta-fogadja a vendégeket, látogatókat.) Isten áldja meg őket szolgálataikért!
DOKUMENTUMOK Az európai püspökök szinódusa HOGY TANÚI LEGYÜNK KRISZTUSNAK, AKI MEGSZABADÍTOTT MINKET A szinódus zárónyilatkozata A nyilatkozat hivatalos nyelvén, vagyis latinul a L'Osservatore Romano 1991. december 15-i számában olvasható. Az alábbi magyar fordítást a nem hivatalos francia és német fordítás nyomán Nagy Ferenc készítette. Meg kell jegyezni, hogy e két fordítás összevetéséből olykor nem derült ki, hogyan szól pontosan az a szöveg, amelyet magyarra kellene fordítani, sőt egy-két helyen a szöveg értelme, mondanivalója is bizonytalan maradt. Előszó A harmadik évezred közeledtével Európa rendkívüli eseményeket él meg. Ezekben valamiképpen az Atya Isten kezét tapinthatjuk, aki valamennyi ember, az ő gyermekei iránt telve van szeretettel és irgalommal. Ezért akarta szentatyánk, II. János Pál összehívni a püspöki szinódusnak ezt az Európát érintő rendkívüli ülését. Így módot adott a kelet-, közép-és nyugat-európai püspököknek arra, hogy kollegiális közösségben vele és egymással eszmecserét folytassanak, annyi éves erőszakos elszakítottság után, ennek az Európa és az egyház számára történelmi órának a jelentőségéről és következményéről.1 Örömmel és hálával fogadtuk ezt a kezdeményezést, és így gyűltünk össze Péter utóda körül, hogy dicsőítsük Istent, és elbeszéljük a csodatetteket, amelyeket ő, aki mindig jelen van és tevékenykedik a történelemben, értünk végbevitt. Az Európában élő egyház nevében – ezt az egyházat oly sok új mártír és hitvalló gazdagítja, és közülük néhányan jelen voltak köztük – hálát adtunk az Atya Istennek a megfeszített Úr hatalmáért és bölcsességéért (vö. 1Kor 1,24), aki ezen évek során mindvégig az üldözés megpróbáltatásában megőrzött bennünket a Szentlélek vigasztalásával és támogatásával. Hálát adtunk azért is, hogy a szabadság új teret nyert, amelyet most Európa számos népe élvez. Úgyszintén örömmel fogadtuk, hogy jelen voltak közöttünk más keresztény egyházak és közösségek „testvéri küldöttei", akik részt vettek imádságunkban és munkánkban. A szinódusi ülés számára nagyon hasznos volt a „Kereszténység és kultúra" témájának szentelt szimpózium is.2 Az a szándék is vezetett összejövetelünkben, hogy Istentől és testvéreinktől bocsánatot kérjünk bűneinkért és mulasztásainkért; a magunk részéről pedig készek vagyunk a megbocsátásra. Ebben az egyetértésben és kölcsönös közösségben, amely magából a Szentháromság életéből forrásozik, kicserélhettük egymással a bölcsességnek és tapasztalatnak azt a sok kincsét, amellyel Isten részegyházainkat elhalmozta, azért, hogy ezek továbbadják őket az összes többinek Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes egyházában. Annyi év kényszerű hallgatás után a Kelet egyházai végre szabadon tanúskodhattak gyakran hősi életükről. A Nyugat egyházai viszont új életbőség csíráiból és új tapasztalatokból gyarapodtak; ezek olyan megpróbáltatásban bontakoztak ki, amelyben nekik is részük volt. Ezért a szinódus eseményét úgy éltük meg, mint a Lélek gyümölcsét. Egybegyűlve Krisztus nevében (vö. Mt 18,20) azért imádkoztunk, hogy képesek legyünk meghallani, amit ma a Lélek mond Európa egyházainak (vö. Jel 2,7.10.17); és hogy az egyházak fel tudják fedezni világrészünk új evangelizálásának útjait. Tudatában vagyunk a jelen óra roppant kihívásainak, de nagy lehetőségeinek is; Európában és a világban élő testvéreinkkel párbeszédben és szívélyes együttműködésben akarunk hozzájárulni egy új Európa megépítéséhez, „hogy tanúi legyünk Krisztusnak, aki megszabadított minket" (vö. ApCsel 1,8; Gal 5,1). Szinódusunkat első lépésnek tekintjük azon az úton, amelyen fáradhatatlanul akarunk továbbhaladni. I. A mostani óra jelentése a keresztény hitnek és Európa történelmének fényében 1. Európa most történelmi időt él A püspöki szinódus jelenlegi speciális ülésére két évvel a kommunista rendszer annyira hirtelen és valóban rendkívüli összeomlásának kezdete után került sor. Ebben az összeomlásban jelentékeny része volt a keresztény egyházak hősi tanúságtételének. Számos nem hívő is ezt az eseményt „csodának" tekintette. A hit fényében és a Szentlélek vezetésével szeretnénk Isten jelenlétének és végzéseinek igazi jeleit a mostani órában felismerni. A keresztények számára ezekben az eseményekben az üdvösségtörténet igazi „kairosza" [ideje, időbeli teljessége] tárul fel, és roppant kihívás arra, hogy folytassuk Isten megújító művét, akitől végeredményben a nemzetek sorsa függ. A közép- és kelet-európai totalitárius rendszerek eltűnésének kétségtelenül voltak gazdasági, társadalmi és politikai okai. Ezt a csődöt azonban sokkal mélyrehatóbban etikai, antropológiai és végül lelki tényezők magyarázzák. A marxizmus ugyanis teljesen egy „antropológiai jellegű" tévedésen nyugszik, azon tudniillik, hogy az embert leszűkíti tisztán anyagi és gazdasági szempontokra. Ilyen hamis és leszűkítő antropológiából szükségképpen teljesen igazságtalan és az emberrel össze nem egyeztethető gazdasági és politikai tanok születtek, amelyek éppen ezért eleve halálra voltak ítélve. A marxizmus tanának és éppen ezért egyetemes gyakorlatának is sajátos, belülről fakadó eleme volt a programszerű és kötelező ateizmus. Ma Európában a kommunizmus mint rendszer megbukott; sebei és öröksége azonban ott maradnak az emberek szívében és a felbukkanó társadalmakban. Az emberek nehézségekkel találják magukat szemben: hogyan használják helyesen a demokratikus jogokat és rendszereket. A lélek mélyéig megromlott erkölcsi értékeket gyökeresen meg kell újítani. Ugyanakkor az egyház, struktúrák és eszközök dolgában elszegényedve, mélyebben megtanulta, hogy egyedül Istenben bízzék. A kommunizmus összeomlása megkérdőjelezi az európai humanizmus valamennyi kulturális, társadalmi és politikai útját, amennyiben azokat az ateizmus jellemzi, éspedig nem csupán marxista kiadásban; ez a csőd bizonyítja, nem csupán elvszerűen, hanem tényekkel, hogy Isten ügyét nem szabad elszakítani az emberek ügyétől. Ha Nyugat-Európa demokratikus nemzeteinek vallási, társadalmi és művelődési helyzetét vesszük szemügyre, fényeket és árnyakat különböztethetünk meg. A demokrácia és a szabadság politikai és intézményes keretében a tudományos, technikai, társadalmi és gazdasági haladás jelentékeny eredményei jelentkeztek. Maga az egyház új életgazdagságot mutat fel, különösen a biblikus és liturgikus megújulásban, a híveknek a plébániai életbe való tevékeny bekapcsolódásában, új közösségi élményekben, nem is beszélve a szegények és a kisemmizettek javára végzett önzetlen szolgálatok számos formájáról. Másrészt azonban bizonyos mentalitás és bizonyos életstílus terjedt el, amely egyedül a közvetlen megelégedettségre és az anyagi kényelemre törekszik. Egyben az egyéni szabadságot hamis módon abszolutizálják, és elutasítanak minden vonatkozást ahhoz az igazsághoz és azokhoz a javakhoz, amelyek az egyén vagy a csoport érdekkörét meghaladják. Bár az erőszakkal ránk kényszerített marxizmus összeomlott, a gyakorlati materializmus és ateizmus egész Európában széles körben elterjedt. Ezt ugyan senkire nem erőszakolják rá, sőt kifejezetten nem is kínálják, mégis arra ösztökéli az embereket, hogy úgy gondolkodjanak és éljenek, „mintha Isten nem létezne". Közben megmarad a vallási élményekre irányuló vágy, persze ezen élmények sokféle formái szerint, amelyek különben nehezen hozhatók egymással összhangba, és gyakran messzire vezetnek az igazi keresztény hittől. Különösen a fiatalok keresik boldogságukat a jelek, a képek, sőt a ködös elgondolások sokféleségében. Könnyen megejtik őket különböző eredetű új vallási formák és szekták. Ma egész Európa szemben áll azzal a kihívással, hogy újból Isten mellett döntsön. 2. Keresztény vallás, valamint Európa kulturális és szellemi gyökerei Az európai művelődés számos forrásból nőtt. Görögország szelleme, a rómaiság, továbbá a latinok, a kelták, a germánok, a szlávok, a finnugorok vívmányai, a héber művelődés és az iszlám befolyása belejátszott ennek a bonyolult együttesnek a kidolgozásába. Azonban senki nem tagadja, hogy a keresztény hit döntő módon hozzátartozik Európa maradandó gyökérzetéhez. Ebben az értelemben beszélünk „Európa keresztény gyökereiről"; ezzel azonban nem kívánunk olyasmit sejtetni, mintha Európa és a kereszténység egyszerűen egybeesne. Elmondhatjuk, hogy a keresztény vallás sajátos arculatot adott Európának, amennyiben a közös európai tudatba bevitte az emberiség néhány alapvető elvét: különösen a transzcendens Isten fogalmát, aki szuverén módon szabad, és aki szeretetből egyszer s mindenkorra belépett az ember életébe Fiának emberré válása és húsvéti misztériuma által; az emberi személy méltóságának új és igen fontos fogalmát; az alapvető testvériséget, amely az emberek és népek sokféleségében megvalósuló szolidaritás alapelve. Persze az európai humanizmusnak ez a közös öröksége az idők folyamán súlyos sebeket és megrázkódtatásokat szenvedett. Ami Nyugat- és Közép-Európát illeti, az egyház egységének megszűnéséből eredő, a XVI. és XVII. században bekövetkezett vallásháborúk nyomán az életet, különösen közéleti és társadalmi vetületében, eltérő módon értik, és nemegyszer úgy fogják fel, mint ami egyedül az emberi észnek van alárendelve. Mégis mindazokat az értékeket, amelyek a keresztény hitből erednek, kifejezetten nem vonták kétségbe, sőt igyekeztek megőrizni azokat, mégpedig úgy, hogy új, tisztára immanens alapra fektetik. Csak a jelen század folyamán tűnt ki világosan és konkrétan az ilyen alap gyengesége; belőle az következik, hogy ezek az értékek a köztudatban éppen úgy, mint a polgári törvényhozásban vitás pontokká váltak. Ma Európa nem hivatkozhat minden további nélkül régebbi keresztény örökségére. Képessé kell válnia arra, hogy saját jövőjéről újból döntsön – a Krisztus személyével és üzenetével való találkozásban. II. Az új evangelizálás éltető központja és sokféle útja 3. Európa új evangelizálásának jelentése Ilyen helyzetben nagyon sok függ a prédikált és megélt evangélium szavahihető hirdetésétől. Az evangéliumhirdetés körülményei általában vidékenként különböznek: a földrész bizonyos részein, különösen a fiatal nemzedékek körében, a keresztény hitet szinte egyáltalán nem ismerik az ateizmus tartós propagálása miatt, és az elvilágiasodás folyamata bizonyos módon annyira előrehaladott, hogy az evangelizálást szinte a „nullapontról" kell újra kezdeni. De még ott is, ahol az egyház jelenléte egyelőre erős, csak egy kis rész kapcsolódik be teljesen az egyházi életbe, viszont általánosabban nézve mélyreható eltávolodás észlelhető hit és kultúra, hit és élet között. Ebben a helyzetben sürgető feladat az egyház számára, hogy újból megvigye az európaiaknak az evangélium felszabadító üzenetét. A II. vatikáni zsinatnak és valamennyi azt követő megújítási erőfeszítésnek nem egyéb volt a szándéka, mint a következő: „A XX. századi egyházat egyre alkalmasabbá tenni arra, hogy a XX. századi emberiségnek meghirdesse az evangéliumot." Az új evangelizálás nem olyan program, amely az egykori Európa visszaállítását (restaurálását) célozza, hanem ahhoz segíti hozzá, hogy felfedezze saját keresztény gyökereit, és mélyebb, vagyis keresztényibb és következésképpen emberségben gazdagabb civilizációt hozzon létre. Ez az „új evangelizálás" a Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra végbevitt kinyilatkoztatás kimeríthetetlen kincséből él. Nem adatik „más evangélium"; mégis szándékosan mondjuk ezt az evangelizálást „újnak", mert a Szentlélek Isten Szavának újdonságát mindig kibontakoztatja, és nem szűnik meg az embereket szellemileg-lelkileg ösztökélni (1Jn 3,2). Azért is új ez az evangelizálás, mert nincs megváltoztathatatlanul hozzákapcsolva egy meghatározott civilizációhoz, hiszen Jézus Krisztus evangéliuma felragyoghat valamennyi kultúrában. Így szól ezen evangelizálás veleje: „Isten szeret téged. Krisztus érted jött el." Ha az egyház ezt az Istent hirdeti, nem valami ismeretlen Istenről beszél, hanem arról az Istenről, aki annyira szeretett minket, hogy Fia megtestesült értünk. Olyan Isten ő, aki közel jön hozzánk, közli magát velünk, egyesül velünk; ő az igazi „Emmánuel" (vö. Mt 1,23). Ezt a közösséget az Úr nemcsak a jelen életre ígérte meg (vö. Mt 28,20), hanem különösen a bűnön és a halálon aratott győzelemként az ő feltámadásában való részesedés révén (vö. Róm 6,5; 1Kor 15,22), és az Istennel szemtől szembe örökké tartó barátságként (1Kor 13,12). Egy olyan örök élet reménye nélkül, amelyben minden fájdalom és minden gyöngeség fölé kerekedünk, az ember súlyosan meg van csonkítva. Az embernek adott reménybeli bizonyosság, hogy Istennel fog mindörökre élni, nem csökkenti a földi tevékenységeivel kapcsolatos kötelezettségeit, hanem megadja azoknak igazi erejüket és teljes súlyukat. Ezért nagy bizalommal kell beszélnünk a lélek halhatatlanságáról is, meg a test feltámadásáról is. Ennek az örömnek sohasem szabad hiányoznia az új evangelizálásból. Nem elég tehát az igazi „evangelizáláshoz" az, hogy csak az olyan „evangéliumi értékekkel" törődjünk, mint amilyen az igazságosság és a béke előmozdítása. Csak akkor jutunk el ténylegesen a keresztény evangelizáláshoz, ha Jézus Krisztus személyét hirdetjük. Mert az evangéliumi értékeket nem lehet elválasztani Krisztustól, aki azok forrása és alapja, és egyben az egész evangéliumi üzenet központja. Természeténél fogva az evangelizálás az egyház meggyökereztetésére irányul, amely az ige meghirdetésével és a kereszténységbe avatás szentségével kezdődik. Az evangelizálás ugyanis az Úr meghagyásából ered, aki azt mondta: „Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket; kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére!" (Mt 28,19.) Aki tehát nem ismeri az élő és igaz Istent, az nem ismeri igazán az embert. Ilyen értelemben mondja Szent Iréneusz: „Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig Isten látása." A mai ember ugyanis olykor azt gondolja, hogy a hit csupán Isten dicsőségét és tiszteletét magasztalja fel, az ember képét ellenben lefokozza. Éppen ellenkezőleg, Isten ügye semmiképpen sem áll ellentétben az ember ügyével. Végül is sokkal inkább a tisztára földi ígéretek – mint a legújabb történelem mutatja – vetik az embert totalitárius módon szolgaságba. Valójában Európa megújulásának az evangéliummal való párbeszédből kell kiindulnia. Ennek a párbeszédnek, amelyet a II. vatikáni zsinat szorgalmazott, nem szabad elmosnia, eltompítania az álláspontok világosságát; ugyanakkor a párbeszédet kölcsönös tiszteletben kell folytatni Krisztus tanítványai és az ő tőlük különböző meggyőződést valló testvéreik között.11 Így lehetségessé válik, hogy eljussunk „az Élet Igéje és az európai kultúrák közötti igazi találkozáshoz" 12. Az evangelizálásnak ugyanis el kell érnie nemcsak az egyes embereket, hanem a kultúrákat is. A kultúra evangelizálása egyben az evangélium „inkulturálását" is magában foglalja. Az evangélium inkulturálására szóló küldetés Európa új kulturális adottságai között, amelyeket nemcsak a modernség, hanem az ún. „posztmodernség" is jellemez, olyan kihívást is magában foglal, amelyre erőinkhez képest meg kell felelnünk: hogy ezt megtehessük, szükség van olyan emberek hozzájárulására, akik a kultúra világában kiismerik magukat, és olyan teológusokéra, akik teljes szívükkel közösségben érnek az egyházzal. 4. Az evangélium gyümölcsei: igazság, szabadság, közösség Krisztus, az emberré lett Isten, maga az igazság (vö. Jn 14,6), aki szabaddá tesz minket (vö. Jn 8,32) a Szentlélek adománya által (vö. 2Kor 3,17; Róm 5,5; Gal 4,6), aki az Istennel való és az emberek egymás közötti teljes közösségébe vezet be minket (vö. Jn 17,21; 1Jn 1,3). Valóban a szabadság, az igazság és a közösség keresése az európai humanizmus legmélyebb, legrégibb és legtartósabb vágyakozása, amely ma is kifejti hatásait. Ezért az új evangelizálás szándéka semmiképpen sem áll útjában eme humanizmus vágyakozásának; sokkal inkább megtisztítja és megerősíti ezt a humanizmust napjainkban, amikor fennáll a veszély, hogy elveszíti azonosságát és jövőbe vetett reményét, irracionális befolyások és a születő újpogányság következtében. Következésképpen különösen fontosnak tűnik a szabadság és az igazság kapcsolatának kérdése; ezt a kettőt a modern európai kultúra igen gyakran egymással szemben állónak fogta fel, holott a szabadság és az igazság olyannyira egymáshoz vannak rendelve, hogy az egyiket a másik nélkül nem lehet elérni. Ugyancsak nagy fontosságú dolog, hogy feloldjunk egy másik szembenállást, amely egyébként az előzőhöz szorosan kapcsolódik: a szabadság és az igazságosság, a szabadság és a szolidaritás, a szabadság és a kölcsönös közösség közti szembenállást. Hiszen a személy, akinek legfőbb méltósága a szabadságban áll, nem azáltal valósítja meg magát, hogy visszavonul, hanem önmaga adásában (vö. Lk 17,33). A totalitarizmus általi elnyomás idején csak azok tudták szívük és hitvallásuk szabadságát megőrizni, akik intenzívebben Istenhez kapcsolódtak. Hit, imádás és szeretet mély kapcsolatban állnak az emberi szabadsággal. A maguk módján a „szabad társadalmakban" is vannak olyan bonyolult kényszerűségek, amelyek – titkos csábítók módjára – megszállják lelkünket, megdolgozzák érzékenységünket, és cselekvésmódunkat irányítani próbálják. Aki az egyetlen igaz Isten imádásának szellemében csak az Úr előtt térdel le, az képes könnyebben elvetni a számos megigéző bálványt. Jézus Krisztus keresztje és feltámadása valóban elénk tárja, és a Szentlélek kegyelmével megadja azt a szabadságot, amely méltó erre a névre. Az Úr életének és halálának történetében válik nyilvánvalóvá, hogy a szabadság tetőpontja az Atya akaratának való és a világ életéért való teljesen szabad ráhagyatkozásban áll. Ennek a teljes ráhagyatkozásnak a mértékével való összehasonlításból derül ki, milyen nagyon önmaga rabszolgájává válhat az ember, és mennyire kiszolgáltatja magát olyan hatalmaknak, amelyek szolgaságba vetik. Minthogy a szabadság nem merül ki a „birtoklásban", a vagyon és annak élvezése nem a legfőbb értékek (vö. 1Kor 7,29-31). Ha ugyanis a keresztény igényli a tulajdont – amelyet mindig a közjóhoz fűző kötelezettségében kell szemügyre venni –, valamint e világ javainak élvezését, mégis azt is tudja, hogy egyikük sem tartozik a legfőbb valóságok közé. A szeretettől átitatott evangéliumi lemondás nem foszt meg javainktól, hanem eredeti mivoltukban adja vissza, és csak így adja nekünk igazán. Ez igen nagy jelentőségű dolog, amikor a szabadságnak a fogyasztói társadalomban való előmozdításáról van szó. Ilyenformán már el is kezdtünk az igazi közösség(13a) létrehozásáról beszélni. Ilyen közösség csak akkor lehetséges, ha mindenki tiszteletben tartja a többiek személyes és emberi méltóságát. Nem létezik közösség akkor, amikor a kollektivizmust ráerőszakolják az emberekre. De igazi kölcsönös elkötelezettség akkor sem jön létre, ha egyesek közömbösen élnek mások mellett, és csak a saját személyes előnyüket keresik. Csupán akkor keletkezik igazi közösség, ha felebarátja saját méltóságát és sajátos jellegét mindenki gazdagságnak tekinti, ezt a méltóságot egyenlősdieskedés nélkül elismeri neki, és kész arra, hogy megossza saját szakismereteit és adományait. Jézus Krisztus, hogy az isteni élet részeseivé tegyen minket (vö. 2Pét 1,4), kiüresítette magát, szolga alakját véve magára a megtestesülésben, és engedelmessé téve magát a kereszten elviselt halálig (Fil 2,7k). Az isteni életet három Személy közössége alkotja. Az örökkévalóságtól fogva az Atya nemzi az önmagával egylényegű Fiút, és kettőjük kölcsönös szeretete a Szentlélek. Így a keresztények Istene nem magányos Isten, hanem olyan Isten, aki az Atyát és a Fiút és a Szentlelket egyesítő szeretetközösségben él. Ez a szeretet egyedülálló módon nyilatkozott meg a Fiú önkiüresítésében. Ezért a szeretetközösség és az önkiüresítés az evangélium velejéhez tartozik: ezt az evangéliumot kell hirdetni Európának és az egész világnak, hogy új találkozás jöhessen létre az Élet Igéje és a különféle kultúrák között. Az igazságnak, a szabadságnak és a közösségnek ez a szintézise, amelyet Krisztus életének és húsvéti misztériumának tanúságtételéből merítünk – ott nyilatkozik meg számunkra a hármas egy Isten –, alkotja az értelmét és az alapját minden keresztény életnek és az egész keresztény erkölcsnek, amely, egy elterjedt véleménnyel szemben, nem áll ellentétben a szabadsággal – hiszen az új törvény a Szentlélek kegyelme(14) –, hanem annak feltétele és egyben gyümölcse. Ezekből a forrásokból születhet meg a kölcsönös adás és a közösség kultúrája, amely teljességre jut az áldozatban és a mindenki javáért végzett mindennapos munkában is. 5. Az evangelizálók és az új evangelizálás sokféle útjai Európa új evangelizálása igazában csak akkor lehetséges, ha valamennyi keresztényt felszólítjuk, hogy prófétai küldetésének megfelelően nekilássanak ennek a feladatnak. A püspökökkel együtt elsősorban nyilván a papok és a diakónusok az evangelizálás hordozói; ők viselik a keresztény közösségekben a mindennapos lelkipásztorkodás terhét. A szerzetesek és közösségeik, akiknek nagyrészt Európa első evangelizálása köszönhető, élő tanúságot tehetnek az evangéliumi radikalizmusról, ha több figyelmet szentelnek arra, ami az Istennek szentelt életben a lényeges dolog. Különös hatékonysággal vállalhatnak magukra bizonyos feladatokat, például a nevelésnek vagy különféle csoportosulások vezetésének (animálásának) területén. Amint a Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítás nyomatékosan kiemelte, a világiak különösképpen is hivatottak, hogy Európa új evangelizálásán dolgozzanak. Nekik, akik saját hivatással rendelkeznek, amennyiben a maguk módján részesednek Krisztus prófétai hivatásában15. Lehetőségük nyílik arra, hogy hozzáférjenek az evangelizálás olyan területeihez, amelyekbe püspökök és papok nem képesek behatolni. Csak általuk válik lehetővé az új Európa evangelizálása és felépítése. Ez a rendkívüli szinódusi ülés egész különös felhívással fordul a fiatalokhoz, hogy ők maguk legyenek Európa jövő nemzedékeinek első evangelizálói. Ahhoz, hogy igazi apostolokká váljunk, nekünk magunknak szükségünk van állandó evangelizálásra, kitartó imádság és Isten szavának átelmélkedése által, amelyek elvezetnek minket az élő Istennel való személyes találkozásra, és úgyszintén a mindennapos erőfeszítés által, hogy Isten szavát valóra váltsuk, amint arra egyedülálló példát adott a boldogságos Szűz Mária. Csak az Isten szavával és az eucharisztikus kenyérrel, valamint a kiengesztelődés szentségével való táplálkozás révén valósul meg bennünk az állandó megtérés és a személyes átalakulás. Így lehet fölébe kerekedni egy elterjedt jelenségnek: a hit bizonyos szubjektív leegyszerűsítésének. Ez abban áll, hogy Krisztus és az egyház szavát csak annyiban fogadjuk be, amennyiben megfelel egyikünk vagy másikunk szükségeinek és várakozásainak. Ugyancsak ezen az úton-módon lehet majd megoldani azokat a nehézségeket is, amelyek magán az egyházközösségen belül támadnak, főleg az egyház tanításával kapcsolatban, s különösképpen erkölcsi téren. Ugyanis minél mélyebben gyökerezik az emberben Isten szeretetének megtapasztalása, amelyet az ige közvetít, és a testvéri közösség fogad be, annál inkább növekszik benne a képesség és készség, hogy mindazt elfogadja, amit Krisztus üzenete megkövetel. Különös jelentőségük van ahhoz, hogy az egyház visszakapja életerejét, a plébániáknak, amelyek az egyház életének és küldetésének alapvető eszközei, és amelyeket meg kell újítani és erősíteni az evangélium világosságával, valamint a világi hívek társulásának és új csoportosulásainak16, amelyek különösen a zsinat óta virágzanak. Nagy bizalmat helyezünk a családi lelkipásztorkodás megújulásába – a család valóságos „házi egyház" –, valamint keresztény életet élő kis közösségek megsokszorozódásába a társadalom különféle rétegeiben. Állandóan biztosítani kell a hitoktatást, nemcsak a gyermekeknek és a serdülőknek, hanem azon felül a fiataloknak és a felnőtteknek is, hogy megfelelő módon alakítsuk őket a keresztény életre. Nagy reménykedéssel várjuk a készülő egyetemes katekizmust: ez a katekizmus – mint az egész katolikus tanítás szintetikus kifejtése a II. vatikáni zsinat igazi szellemében – segítséget nyújthat ahhoz a gondhoz, amelyet bizonyos teológiai irányzatok keltenek. Ha ugyanis az Isten szavában gyökerező és az egyházi tanítóhivatalhoz ragaszkodó teológia nagy hasznot jelent az evangelizáló küldetés számára, el kell ismernünk, hogy a teológiai „vélemény-összeütközés" akadályozza az evangelizálás kivitelezését, különösen azét az evangelizálásét, amelyet magán az egyházon belül kell szüntelenül végezni. Minden ember meghívást kapott arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát befogadja. Ezért az új evangelizálásnak mélyrehatóan missziós jellegűnek kell lennie, hogy elérje nem csupán azokat a személyeket és csoportokat, akiknek a szíve már belegyökerezett az egyházba, hanem azokat is, akik messziről nézik az egyházat, nemritkán kételkedve, sőt megvetéssel. Hogy korunk európai embere, aki sokat ad arra, amit látni és megtapintani lehet, befogadja az evangéliumot, szükség van arra, hogy a személyek és a közösségek tanúságtétele állandóan kísérje és erősítse Isten szavának hirdetését, nyilvánvalóvá téve a szó igazságát és isteni erejét. Korunk oly sok mártírjához való hűségből ennek a tanúságtételnek a látható életszentség hatóerejével kell rendelkeznie: az életben nyilvánvalóvá kell tennie az emberek Istennel való és egymás közötti közösségének azt a misztériumát, amelyet az egyház az Eucharisztiában ünnepel. Rendkívül fontos az egyházi diakónia tanúságtétele, vagyis a mindenki iránt megnyilvánuló szereteté, főleg pedig azok iránt, akik anyagilag vagy lelkileg a legszegényebbek. Az ilyen tanúságtétel, mivel mindenki megérti, láthatóvá teszi Istennek az emberek iránti szeretetét, és az embereket megnyitja az evangélium befogadására. Egyházaink tapasztalatcseréjében felismertük, mennyire szükséges az evangelizáláshoz az, hogy fontosságot tulajdonítsunk minden egyes olyan társadalmi összefüggésnek, amelyek hozzáférhetők számunkra. Itt különösen meg kell említeni a vallási nevelést, éspedig a nyilvános iskolákban is, a felnőttképzést, a munka, valamint a tudomány, a kultúra, a művészet világában, és ugyancsak a kommunikációs eszközök terén végzett lelkipásztori tevékenységet. Ez utóbbiak egyre jobban befolyásolják a modern életet, és az egyház részéről valóban nagyobb figyelmet igényelnek. Azokban a nemzetekben, amelyek nemrég szabadultak meg a kommunizmustól, sürgető szüksége mutatkozik annak, hogy katolikus egyetemeket és iskolákat alapítsanak. Mindezen területeken azonban, ma éppen úgy, mint mindig, nagyon fontos a személyes tanúságtétel és az emberek közötti nyílt szívű kapcsolat. Korunkban különösen fontos, hogy az evangelizálásnak azon az útján járjunk, amely az összes többinél fontosabb. Azokból a nemzetekből származó tanúságtételek, amelyek nemrég szabadultak meg a kommunizmustól, szinte kézzel megragadhatóvá tették számunkra a Krisztus keresztje és feltámadása misztériumának termékenységét. Amikor Európa új evangelizálását megvalósítjuk – valamennyi keresztény testvérünkkel együtt —, szükségét érezzük annak, hogy újra választást tegyünk Őmellette, akivel együtt meghaltunk, és új életre támadtunk a keresztségben (vö. Róm 6,3-5; Gal 2,19-20). Őbenne meggyökerezve és megalapozva akarunk Európa számára a hit tanúi lenni. 6. Az egyház közösségének és küldetésének megvalósítása az adományok kölcsönös kicserélésével Minden evangelizálás Jézus Krisztus személyéből és művéből fakad, és hozzá, vezet vissza. Benne az egyház egyetlen test, mely sok tagból áll (vö. 1Kor 12,12), „szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének" . Ebből a misztériumból fakad Isten egyházának egysége és katolicitása; ez az egyház egy egyetlen nép, amely egységét „az Atya és a Fiú és a Szentlélek egységéből"2l kapja, a föld valamennyi népe között lakása van, és a nemzetek gazdaságát kölcsönös cserével mindnyájuk javára fordítja22. Ez a szinódus naponta megtapasztalta részegyházaink különbözését és egységét, valamint adományaik kölcsönös cseréjét: egymás testvéri meghallgatásában, amely lehetővé tette, hogy a többi egyház hiteles tapasztalatait befogadjuk örömmel és szívbeli érdeklődéssel. Az elnyomástól gyötört egyház olyan adományokat kapott az Úrtól, amelyekről jelenleg különös módon vesznek mindnyájan tudomást: eleven hit tanúsítását, hűséget a gyötrelemben és szenvedésekben, egyetértést és közösséget az Apostoli Székkel. Ma az, hogy ezen országok közül sokban a papi és a szerzetesi hivatásoknak nagy a száma, olyan lelki gazdagságot hoz napfényre, amely eddig rejtve volt. A szabadság következtében, amelyet hosszú ideje élveztek, a nyugati részegyházak lelkipásztori tevékenységüket egy bonyolult és elvilágiasult társadalom összefüggésében végezték. Több olyan következtetést vonhattak le a II. vatikáni zsinatból, amelyeket most alázatosan és okos megfontolással megoszthatnak. Valóságosan meg kell erősítenünk az egyházaink közötti együttműködést, különösen Európa új evangelizálásának távlatában. Ez anyagi eszközöket és személyes bevetést egyaránt megkíván Krisztus testének építése érdekében; a munkába állításnak a megsegített egyházakkal való egyetértésben kell történnie. A püspököknek Péter utódával és egymással való kollegiális kapcsolatát, amelyet ennek a szinódusi ülésnek a megtartása megerősített, tovább kell ápolni személyes találkozásokkal és barátsággal. Tiszteletben tartva az egység kötelékét a Szentszékkel és az egyes püspököknek meg a különféle nemzetek püspökkari konferenciáinak sajátos funkcióit, az egyesülés útján járó világrészünkért érzett lelkipásztori felelősség arra szólít bennünket, hogy – az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsának segítségével – együttműködést és közös erőfeszítéseket alakítsunk ki az evangelizálás és az ökumenizmus érdekében. Ugyanez áll a kontinensünk részegyházai közötti együttműködés egyéb formáinak keresésére is. Azonfelül az a szükséglet, hogy az egyház jelen legyen az európai intézmények mellett, azt kívánja, hogy – egységben az Apostoli Székkel és annak küldötteivel – az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsának, valamint az Európai Közösség Püspökkarai Bizottságának tevékenysége egyre erősödjön, és szorosan egymáshoz kapcsolódjon; az említett két szervezet az elmúlt években már komoly érdemeket szerzett magának. Egységben az Apostoli Székkel, Európa egyházainak ugyancsak meg kell erősíteniük együttműködésüket a többi kontinens részegyházával. Különösen fontos események – ilyenek Amerika evangelizálásának ötszáz éves ünneplése, a Latin-Amerikai Püspökkari Tanács közelgő teljes ülése, a püspöki szinódus afrikai, illetve libanoni rendkívüli ülése – kiváló alkalmul szolgálnak ahhoz, hogy kiszélesítsük az adományok kölcsönös megosztását és az üdvösség közös szolgálatát a világ valamennyi egyházában. Ez a szolgálat elsősorban az „Ad gentes" [a még nem evangelizált népekhez irányuló] missziós lendületet foglalja magában, amely valóban hozzátartozik Európa történetéhez és ahhoz a keresztény képhez, amely Európa azonosságának kitörülhetetlen vonása. Még ha a misszionáriusok munkája olykor nem is az európai nemzetek gyarmati terjeszkedésétől elkülönülten folyt, és a keresztények közötti megosztottság meg is bélyegezte, mégis Isten kegyelméből Európa részegyházai feladatukhoz hűek maradtak a krisztusi üdvösségnek a nemzetek között való hirdetésében és az egyház minden helyen való meggyökereztetésében. Az egyház ma sem zárkózhat sehol sem önmagába, bár nehézségek és belső fogyatékosságok nyomasztóan nehezednek rá, főképpen a papi és szerzetesi hivatások csökkenése. Sokkal inkább az szükséges, hogy az egyház kitágítsa távlatainak határait, és rábízza magát az Úr ígéretére: „Adjatok, és akkor nektek is adnak." (Lk 6,38.) Hiszen „a hit akkor erősödik, ha adjuk. A keresztény népek új evangelizálása ihletet és támaszt az egyetemes misszióra szóló elkötelezettségben fog találni." A missziós buzgóságnak tehát táplálnia és áthatnia kell a lelkipásztorkodást és a közösségek képzését, hogy papok, szerzetesek és világi keresztények egyre készebbek legyenek arra, hogy nap nap után elinduljanak oda, ahol az egyháznak szüksége van az ő önbevetésükre az evangelizálás és az emberi haladás érdekében. Bizalommal kérjük tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat szőlőjébe, nevezetesen azzal, hogy fiatalokat meghív a papságra és a szerzetesi életre. A zárónyilatkozat III. részének címe: "A többi kereszténnyel, a zsidókkal és a minden Istenben hívő emberrel folyó párbeszéd és együttműködés szükségessége"; a IV. részé pedig: "Az egyház feladata egy az egyetemes szolidaritásra nyitott Európa felépítésénél." Ez a két rész a befejezéssel együtt a teljes szövegnek kétötöde.
1 Vö. a szinódus első meghirdetését, 1990. április 22-én, Velehradban, ahol Szent Metódot eltemették. — Vö. Cristianesimo e Cultura in Európa. Memória, coscienza, progetto. Atti del simposio presinodale (Vaticano, 28-31 ottobre). Forli 1991. — Vö. 4 5 Gaudium et spes 11. — Vö. Centesimus annus 13. — Evangelii nuntiandi (1975. dec. 8) 2. — Vö. Gaudium et spes 41; II. János Pál homíliája a szinódus megnyitásakor (1991. nov. 7 8 9 28). — Vö. Evangelii nuntiandi 19. — Christifideles laici 34. — Vö. Evangelii nuntiandi 22; Redemptoris missio 5-6 és 17-19. – 10 Adv. haer. IV, 20,7. – U II. János Pál beszéde a szinódust megelőző szimpóziumon, 3. — Uo. 5. – Vö. Gaudium et spes 24. — Itt és ebben a fejezetben általában a „közösség" szó nem embercsoportot jelent (communitas, Gemeinde), hanem közös állapotot, összetartozást (communio, Gemeinschaft). (A fordító megjegyzése.) – Vö. Aquinói Szt. Tamás. Summa theologiae, I—II, 106,1. – Lumen gentium 35. — Vö. Christifideles laici 29. — Vö. Lumen gentium 11; Familiaris consortio 53-76. – Catechesi tradendae 19. – Hittani Kongregáció: A teológus egyházi hivatásáról.— Lumen gentium 1. — Vö. Lumen gentium 4. — Vö. Lumen gentium 13. – Redemptoris missio 2.
A szinódus olasz B csoportja ÖSSZEFOGLALÓ JELENTÉS Ez az összefoglalás rövid bepillantást nyújt a szinódus műhelytitkaiba, és éppen magyar szempontból értékes tanbeli elemeket is tartalmaz. Az olasz eredetit Nagy Ferenc fordította magyarra. A vén Európa nem hal meg. Ha Kierkegaard-ral elmondhatjuk, hogy Európa eljutott a művészi kifinomultság csúcsára Nagy-Görögország korában, a klasszikus Róma korában pedig az erőszak brutalitásával szemben megismerte a jog bölcsességét és a civilizált élet szabályait: azóta, hogy a vatikáni dombon vértanúként eltemették az első apostolt, az ostiai úton lefejezték a nemzetek apostolát, Patraszban pedig ferde kereszten meghalt a Kelet első evangelizálója, a kereszténnyé vált Európa örök isteni csírát hord magában, amely életre tudja támasztani, és megadja neki, hogy túléljen minden barbárságot, minden totalitarizmust, minden istentelen ideológiát, minden olyan gyakorlatot, amely tagadja az ember és – következésképpen – Isten értékeit. Az olasz nyelvű B munkacsoport szinódusi atyái kijelentették: a fajelmélet utáni és a kommunizmus utáni Európában az említett csírából új lelki szükséglet és egy vágy buggyant elő, amely ugyan sok szívben nem tudatos: találkozni Krisztussal. Kelet-Európa sok népének újjászületett szabadságából, minden nemzet békéjének eleven vágyából, abból a mélyreható igazságosságérzetből, amely egész Európa néptömegeit áthatja, a munkacsoport ... az új evangelizálás szempontjából kedvező elemekre következtetett. Ez az új evangelizálás ugyan bátor és kellő elkötelezettséget kíván az egyház részéről, sőt olyat, amelyért az eddigieknél jobban meg kell szenvedni, de kétségtelenül ez lesz a leghatásosabb és legméltányosabb válasz az egész öreg világrész sürgető igényeire és szükségeire. Ebben a távlatban és ebből az igyekezetből érlelődtek meg azok a meglehetősen nagyszámú javaslatok, amelyeket munkacsoportunk előterjeszt a végső nyilatkozat szövegének javítására és tökéletesítésére. Rögtön hozzáteszem: a nyilatkozattal kapcsolatban a csoport megelégedettségét fejezi ki, akár a benne foglalt tartalmi elemeket, akár a kitűzött célokat illetően. [A csoportunkhoz tartozó atyák] a nyilatkozatot nem tartották túl hosszúnak, és azt óhajtják, hogy maradjon meg lényegi szerkezetében, bár azt is akarják, hogy nem is kevés állítását módosítsák, javítsák, gazdagítsák. Ilyen szellemben és ilyen átfogó szándékokkal a csoport egésze azt javasolja, hogy a nyilatkozat már az előszóban Krisztus üdvösségszerző nevével kezdődjön, az egyedüli névvel, amely az emberrel megismertetheti az embert. A továbbiakban, amikor a nyilatkozat megjelöli azokat a nagy emberi értékeket, amelyeket a kereszténység nem csupán megvédeni tudott, hanem még inkább megnemesíteni is a személy méltóságának és valamennyi nép javának előmozdítására, a csoport azt javasolta, hogy magában az előszóban a következő is kifejezésre jusson: „Olyan pillanatban élünk, amely földrészünkön a szabadság rendkívüli megtapasztalását jelenti. De éppen ez a helyzet – minden benne foglalt lehetőséggel és minden törékenységével – kérdéseket intéz hozzánk mint egyházakhoz és mint pásztorokhoz. Melyek a hiteles szabadság tartalmi elemei és jellegzetességei? Melyik az a szabadság, amelynek hirdetésére és tanúsítására hivatva vagyunk, amelynek építéséhez hozzá akarunk járulni? Válaszunk következetes, hű Európa legigazibb gyökereihez, legtisztább önazonosságához. Válaszunk közvetlenül elénk állítja az új evangelizálást: sürgető szükségét, központi magját, gyümölcseit, útjait, munkásait. Hiszen tanúi vagyunk Krisztusnak, aki megszabadított minket! Az adományok közössége és kölcsönös kicserélése nyugat-, kelet- és közép-európai egyházaink között, az ökumenikus előrehaladás elmélyítése, a párbeszéd mindazokkal, akik hisznek Istenben, a ráfigyelés és elkötelezettség arra, hogy Európában egyetlen otthont építsünk, az egész világgal való közösségvállalás – mindez a hiteles szabadság melletti tanúskodással születik meg, annak kifejeződését és logikus következményét jelenti." Csoportunk nagyon érzékeny érdeklődéssel fordult mindazon személyek felé, akik erőszakot szenvedtek a totalitárius rendszerektől, főleg pedig a kommunista rendszertől; ez erőszakkal is megsértette az emberi személy jogait. Csoportunk szükségesnek tartott egy a nácizmusra szóló utalást is, minthogy ettől az ideológiától az egyház és a keresztény vallás az emberi jogok és a vallásszabadság elleni erőszakot és igazságtalanságokat szenvedett el. Innen ered egy módosítási javaslat, amelyet a csoport így fogalmazott és hagyott jóvá: „A szinódusi munkák egész tartama alatt állandóan szem előtt tartottuk azokat a feszültségi és háborús helyzeteket, amelyek világrészünk különféle részeiben még elszórva megtalálhatók. Különösen is magunkévá tettük a Balkán népeinek szenvedéseit – e népeket ma erőszak sújtja –, és szüntelenül imáinkba foglaltuk Horvátország békéjét. Szemben ezeknek az új háborúknak a botrányával, amelyekről azt reméltük, hogy többé nem boríthatják vérbe földrészünket, az egyház ma sokkal inkább, mint valaha, arra van hivatva – az ökumenikus együttműködés szintjén is –, hogy világos tanúságot tegyen elkötelezettségéről, amellyel kiáll a béke, az igazságosság, az egység, az emberi jogok előmozdítása, a környezetvédelem mellett. Azt kérjük hát, megint csak azt kérjük: valamennyi ember és minden egyes ember tegyen erőfeszítést, siettesse a béke megvalósulását: igazságos békét a szabadságban, az emberi jogoknak és a népek demokratikus döntéseinek tiszteletben tartásában." ------------------------------ Csodálatos fantázia, hogy a katolikusok mindnyájan pénzt akarnak keresni Jézus ügyéről írt könyvekért; ugyanakkor a szekták ingyen adott füzetekkel árasztják el az országot. A mieink miért nem keresnek szponzorokat, hogy utánozhatnák a szekták módszerét? A mi írásaink mind magas színvonalúak; ezeket a nép széles rétegei nem értik; erre nehéz rájönni? – 1991. X. 10. – Válaszunk a levélíró magyarországi plébánosnak: a) Szponzor nélkül nem tudnánk annyi ajándékpéldányt küldeni, sem a viszonylag csekély hozzájárulásból kijönni, b) A Távlatokat nem a nép széles rétegeinek szerkesztjük; részükre léteznek egyéb kiadványok.
SZEMLE Vatikáni Rádió EURÓPA ÚJ EVANGELIZÁLÁSA Az Európa új evangelizálásával foglalkozó különleges püspöki szinódus tematikájához kapcsolódnak – azt készítik elő, egészítik ki, dokumentálják – az alább jelzett kötetek. 1) – R. Luneau/P. Ladriére (szerk.): Le réve de Compostelle. Vers la restauration d'une Europe chrétienne? Centurion, Párizs, 1989. 366 old. 2) – Die europäischen Bischöfe und die Neu-Evangelisierung Europas. Rat der europäischen Bischofskonferenzen (CCEE), Október 1991. (Sekretariat CCEE, St. Gallen). 423 old. (Hervé Legrand gondozásában, C. M. Martini bíboros előszavával.) 3) – Giovanni Paolo II: Európa. Un magistero e profezia (M. Spezzibottiani gondozásában, C. M. Martini bíboros előszavával.) Piemme, Roma 1991. 619 old. 4) – Cristianesimo e cultura in Europa. Memoria, coscienza, progetto. Atti del simposio presidonale, Vaticano 28-31 ottobre 1991. CSEO, 1991 (II Nuovo Areopago 3-4). 381 old. Az 1991. november 28. és december 14. között megtartott rendkívüli püspöki szinóduson szétosztották az atyáknak az itt jelzettek közül a 2–4. köteteket. Ezek a dokumentációk részben választ is adnak az első, meglehetősen kritikus hangvételű kötet tanulmányaira, amelyek többek között azt vetik szemére II. János Pál pápának és főleg a római kúriának, hogy elősegítik vagy erősítik az egyházban a restaurációs tendenciákat. (Ismeretes, hogy pár évvel ezelőtt pl. Ratzinger bíborost is ezzel vádolták.) Bizonyos ideje – az ún. „Kölni nyilatkozat" továbbgyűrűzése folytán – erősödött a „Roma-ellenes komplexus", amiről Hans Urs von Balthasar írt. Persze, a Rómát bírálók visszafordítják ezt a vádat, azt állítva, hogy a pápa környezetében, a vatikáni dikasztériumokban ugyanakkor a helyi egyházakkal szembeni bizalmatlanság és ellenérzés erősödik. Egyesek szerint ez a legutóbbi püspöki szinóduson is megnyilatkozott, amikor pl. nem vették figyelembe mindazt, amit két évtizede tett az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa (CCEE) éppen az új evangelizálás problémáinak tisztázásában, együttműködve a KEK-kel, az Európai Egyházak Konferenciájával. A 2. számú dokumentumgyűjtemény erről tájékoztat; a 3. pedig II. János Pál pápa Európával kapcsolatos megnyilatkozásait tartalmazza Don Spezzibottiani alapos bevezetőjével. (Az 1. számú dokumentum II. János Pál levele 1978. dec. 2-án Lékai László bíboroshoz – a magyarok helye Európában...) A pápa jól látja a mai szekularizált Európa problémáit, a Kelet-Európában előállt új helyzetet is figyelembe veszi legújabb megnyilatkozásaiban, pl. a Magyarországon mondott beszédekben (272–283. számú dokumentumok). A hajdan keresztény Európa egységesülése és újjászületése a keresztény gyökerek felélesztésével nem jelent restaurációt, valami középkori vagy a francia forradalom utáni „restaurációt" (vö. pl. az 57. és 157–158. dokumentumokat). Hiszen az Egyház – a II. vatikáni zsinat tanítása szerint – nem kötődik semmiféle politikai-társadalmi rendszerhez, elismeri a gazdasági-társadalmi-politikai valóságok meg a kultúra jogos önállóságát, de igenis olyan igazságos társadalmi rendszerért száll síkra (ez hozzátartozik az evangelizáláshoz), ahol tisztelik az emberi személyt, akit Isten saját képmására teremtett, és Krisztusban meghívott az örök életre, ahol biztosítják az alapvető szabadságjogokat, minden ember és a teljes ember fejlődését. Az Egyház azt akarja, hogy a világi hívők elkötelezzék magukat a helyes értelemben felfogott demokrácia, a keresztény etika szerinti közélet építésében. Ha a szekularizáció az evilági valóságok jogos autonómiáját jelenti, akkor igent mondunk rá; ha szekularizmust jelent, vagyis a teljes evilágiságot Isten kizárásával, tagadásával, akkor csak nemet mondhatunk. Minden attól függ tehát, hogy egy bizonyos „modernség", amely a racionalitást és a szekularizációt állítja, amelynek „liberalizmus" nevet is lehet adni, milyen közéleti szerepet ismer el a kereszténységnek és az egyházaknak. Kétségtelen, hogy Európa civilizációja a görög-római, zsidó-keresztény, szláv civilizációk összeolvadásából bontakozott ki, de a kereszténységnek végül is meghatározó szerepe volt. Az új evangelizálásban az ökumenizmusnak, vagyis a keresztények egységének és közös tanúságtételének döntő szerepe lesz. Ezenkívül számolni kell a zsidósággal, az iszlámmal és más vallásokkal való párbeszéddel is, főleg az újabb elvándorlások, népmozgások következtében. A 4. kötet az 1991. október 28–31-én megrendezett, vatikáni szinódus előtti szimpózium aktáit gyűjti össze, amelyet a pápa kívánságára Poupard bíboros, illetve a Kultúra Pápai Tanácsa szervezett. Az előadók között volt a magyar Farkas Beáta, a szegedi egyetem közgazdásza, aki realista, talán túlságosan kritikus képet nyújtott a jelenlegi magyar katolikus egyház szerepéről a szekularizáció kihívásáról szóló tájékoztatójában (215–225. old.). A biztató jelek közé sorolta bizonyos fiatal csoportok dinamizmusát és az újjáéledő szerzetesrendek működését. Hangsúlyozta azt is, hogy Kelet és Nyugat keresztényeinek, a keresztény szervezeteknek állandóan eleven kapcsolatban kell maradniuk minden szinten, hogy egymást támogassák a zsinati megújulásban, az anyagi és lelki „ajándékcsere" révén.
Szerkesztőség – Bajtai Zsigmond HITTANKÖNYVEK – HITOKTATÁS A Catechesi tradendae kezdetű apostoli buzdítás (1979), amely az első püspöki szinódus gyümölcseként született meg, elsőrendű szerepet tulajdonít a katekézisnek az igehirdetésben, az evangelizálásban. „A katekézis az Egyháznak mindig szent kötelessége és folytonos joga volt, amelyről nem mondhat le. Egyrészt az Úr parancsa alapján félreérthetetlen kötelessége, amely elsősorban azokra nehezedik, akik az Újszövetségben lelkipásztori hivatást kaptak. Másrészt jogként is lehet beszélni róla. Ha ugyanis a dolgot teológiailag nézzük, akkor minden megkeresztelt embernek éppen a keresztsége miatt joga van ahhoz, hogy az Egyház oktassa és nevelje őt oly módon, hogy segítse eljutni az igaz keresztény életre..." (Korunk hitoktatásáról, SZIT, 1990 = KH, 175 old.) Ugyancsak II. János Pál hangsúlyozza a hittankönyvek és katekizmusok fontosságát az Egyház kateketikai tevékenységében. „A katekézis megújulásának egyik jelentős tényezője a hittankönyvek újraírása, ami már majdnem az egész Egyházban meg is történt. Sok jól sikerült mű látott napvilágot, és alkalmas kincstárat adnak a hitoktatáshoz. Azt azonban világosan és alázattal meg kell vallanunk, hogy a hittankönyvek bőségével együtt járt az is, hogy kétértelmű magyarázatok és az ifjúságnak meg az Egyháznak egyaránt ártalmas írások is megjelentek. (...) A hittankönyvekből soha sem elég! De annak érdekében, hogy céljuknak megfelelhessenek, eleget kell tenniük az alábbi követelményeknek: – Illeszkedjék azoknak az embereknek konkrét életkörülményeihez, akikhez szól, és legyen tekintettel sajátos aggodalmaikra, nehézségeikre és reményeikre. – Törekedjék olyan nyelven szólni, hogy azt a mai ember képes legyen megérteni. – Krisztus és az Egyház tanításának egészét közölje. Semmit el ne hagyjon, vagy meg ne hamisítson. Mindent olyan rendben és formulákban adjon elő, hogy a lényeges dolgok kidomborodhassanak. – Úgy hasson az olvasókra, hogy mélyüljön bennük Krisztus misztériumának ismerete, és ebből igaz megértés és Isten akaratával jobban megegyező élet szülessék." (KH 219–220) A katekizmusok megírásához pedig irányelveket ad az Általános Kateketikai Direktórium (1971), amely a Korunk hitoktatásáról c. kiadvány első felét alkotja. Mint ismeretes, előkészületben, 1992 tavaszára várható az Egyetemes Katekizmus. A pápa – a szinódus nyomán – sürgette, hogy a püspöki karok, a Szentszékkel együttműködve, gondoskodjanak megfelelő katekizmusok-hittankönyvek kiadásáról. * * * Az 1980-as évek elejétől kezdve számos katekizmus, ill. hittankönyv, továbbá egyre több kateketikai segédanyag jelenik meg magyarul is, otthon és külföldön. Jeles szakemberek készítették el és próbálták ki e könyveket, felhasználva az idegen nyelvű munkákat is. Nem áll szándékunkban itt, hogy valamennyit felsoroljuk, de néhányat, amelyek eljutottak hozzánk, megemlítünk. 1) A Szent István Társulatnál jelentek meg: – Jézushoz megyünk. Kis katekizmus elsőáldozási előkészítővel. 1985. Összeállította a Veszprémi Egyházmegye Hitoktatási Bizottsága. – Jézussal élünk. Bibliai történetek a katekizmus igazságaival. Bérmálási előkészítővel. 1985. Összeállította a Veszprémi EHB. – Elsőáldozók könyve. 1986. Szerzője: dr. Rédly Elemér. Munkatársak: Bindes F., Kiss A., Tomka F., Zdiárszky L. – Válaszol az Úr. 1989. írta: Bindes Ferenc. Munkatársak Rédly E. és Tomka F. (Szerkeszti a Magyar Püspöki Kar Hitoktatási Bizottsága. Elnök: dr. Seregély István egri érsek.) – Nagykorúság Krisztusban. 1985. írta: dr. Tomka Ferenc. Munkatársak: Koroncz László és Rédly Elemér. 2) Görög katolikus Hittankönyvek (Nyíregyháza, 1990): I. Isten családjában élünk. Kondás Sándor. III. Jézus Krisztus Isten ígérete. Dr. Kulics László. IV. „Szentség a szenteknek". Dr. Ivancsó István. V. „Az írások szerint". Dr. Obbágy László. VII. Krisztus tovább él Egyházában. Dr. Mosolygó Marcell. IX/I. A boldogság útja I. Dr. Orosz László. 3) Egyéb kiadványok: – Hiszem és vallom. Budapesti Hitoktatási felügyelőség. 1988. Felelős: dr. Bognár Lajos. – Engedjétek hozzám jönni. Misekatekézisek gyermekek számára. Dr. Hajnal Róbert és Hajnal György. OMC, Bécs, 1984. – Bajtai Zsigmond véméndi plébános hittankönyvsorozata. Erről lásd alább a szerző beszámolóját. Örüljünk annak, hogy ma már szabadon, több és többfajta hittankönyv és katekizmus jelenhet meg Magyarországon. A pápa szavaival: „A hittankönyvekből soha nem elég!" Természetesen a püspöki karnak kell gondoskodnia arról, hogy a könyvek megfeleljenek az Egyház kívánalmainak. „Hogyan lehet bevezetni hitünkbe a mai magyar gyermekeket?" Bajtai Zsigmond eddig a következő hittankönyveket jelentette meg: – Ilyeneké az Isten Országa (1-2. osztály részére). – Jézus, a mi életünk (3. osztály részére, az elsőáldozás anyagával). – Régtől szól hozzánk az Úr (Ószövetség az 5. osztály részére). – Krisztus tanúi a történelemben (Egyháztörténelem a 6. osztály részére). – Jézus Evangéliuma (Újszövetség). – „Aki hisz, üdvözül!" (A 7. osztály számára). Előkészületben: „Tartsd meg a parancsokat!" (A 8. osztály számára). A szerző kérésünkre a következő beszámolót küldte. A főszerkesztő azt kéri tőlem: „Sorold fel összes hittankönyvedet, röviden jellemezd őket, majd vázold módszeredet, és hozz példát a visszhangokból is! Ez nem önpropaganda, hanem egyszerűen az ügy szolgálata. Senki se legyen féltékeny rád. Azt is illusztrálni kellene, miért tetszenek." Nem szeretek mások ellen hadakozni, de ha meg kell magyaráznom, miért tartottam fontosnak a meglévő könyvekkel szemben más könyveket írni, akkor nem kerülhetem ki a probléma tárgyalását. Addigi kevéske irodalmi működésem és életem a hitoktatás körül forgott, szinte évente kerestem új meg új megoldásokat. Könyvet írni azonban nem mertem. Zsűritag lettem 1969-ben Szegeden. El kellett döntenünk, hogy melyek legyenek a jövő hittankönyvei. Rövid leszek. Nekem egyik sem tetszett. Sokan emiatt keményfejűnek tartottak, de a bizottság vezetője, aki mindenben dr. Udvardy püspök úr szándéka szerint járt el, mellém állt. Ennek azonban nem volt jogi hatékonysága. Mégis neki köszönhetem, hogy volt merszem belefogni a reménytelennek látszó munkába. Az „Üdvösség története" c. hittankönyv patronálása volt a feladatom. Ennek témája az Ószövetség, az Újszövetség és az egyháztörténelem volt. Ez meghatározta későbbi tankönyvírói tevékenységem irányát. A pályadíjat nyert író válogatása, szerkesztése nem tetszett. Az egyháztörténelmi részben a hitújítást egy mellékmondattal intézte el a Loyolai Szent Ignácról szóló leckében: „Megalapította a jezsuita rendet, amely eredményesen küzdött a reformáció ellen." Az újszövetségi részben még nagyon is a régi fölfogást képviselte a szerző. Például a természet csodái, a gyógyítás csodái stb. Én pedig a megváltói mű fényében tárgyalom a csodát és a tanítást vegyesen. Már nem emlékszem az akkori példákra, de valahogy ilyesmiről van szó: a kafarnaumi századosnál nem a csoda a lényeg, hanem az üdvösség egyetemessége. Az egyháztörténeti részben nagyon fontos dolgok maradtak ki. Miután a pályadíj nyertes író meghalt, a nyomába lépő író belefeledkezett ragyogó stílusába, és úgy írta le mondanivalóját, ahogyan azt elő kell adni. Szerintem azonban a tananyagot úgy kell közölni, ahogyan azt meg kell tanulni. Teológus korunkban mi is aláhúztuk, amikor vizsgára készültünk, nehogy egyetlenegy betűvel is többet kelljen megtanulnunk a fölöslegesnek ítélt szavakból. Az én hittanosaim csak akkor kezdték tanulni a leckéket, amikor aláhúzattam velük a lényeget. Mindebből következik, hogy a leckéknek a lehetőség határain belül érdekesnek és lényeglátónak kell lenniük. Amikor első próbálkozásomat elküldtem Szegedre, Merksz Elemér „meglepően olvasmányosnak" találta összeállításomat. Írásaimról ezt azóta nem egy versenytársam is elismerte. Aki beleolvas a „Régtől szólt hozzánk az Úr" vagy a „Jézus evangéliuma" c. könyveimbe, és csak a nagybetűket veszi figyelembe, talán nem is talál egyetlen magyarázatot, egyetlen díszítő jelzőt sem. A címek és alcímek terelik a szöveget. Az volt a szándékom, hogy a címek és alcímek kifejezzék azt, amiért Jézus eljött. Ha egyenként megnézzük ezeket a címeket, igazán nem múlják fölül 11-12 éves gyermekek értelmi képességeit. Akit pedig ez nem ragad meg, az megkapja a minimumot: a „nyers" evangéliumi történetet. Még egy titkos szándék vezetett. Én lelkileg és szellemileg annyit gazdagodtam, amikor ezeket a leckéket készítettem, annyit elmélkedtem azon, hogy gyakorlativá (megfoghatóvá) tegyem a jézusi szándékokat, hogy abban reménykedtem: ez a könyv megkönnyíti paptársaimnak a jézusi mű mélyebb megértését. Egyszer csak „Szeged" arról értesített, hogy már nincs szavuk; Budapesten döntenek. Az egyházi hatalom (nem püspök) elutasítása után dr. Cserháti József püspök úr elvitte könyveimet a Szent István Társulatba. Akkor jött az állami elutasítás. 1975 őszén aztán dr. Cserháti püspök úr fölszólított, hogy készítsem nyomda alá az egyháztörténelmi részt, mert elviszi Rómába. Csodálkoztam, hogy éppen azt meri kiadni, amit a rendszer legkevésbé szeretett. Bécsben nem merték vállalni, de p. Szabó Ferenc és munkatársa, p. Nagy Ferenc jezsuita atyák azonnal késznek mutatkoztak a mű kiadására: Salgó János: Krisztus tanúi a történelemben (1976). Februárban már kezemben volt a kész könyv. Én csak ámultam és bámultam. Akkor láttam először a Salgó nevet. De hát ezt most ki bánta?! Örökké hálás vagyok p. Szabó Ferencnek, a Vatikáni Rádió magyar adása főszerkesztőjének, és munkatársának, p. Nagy Ferenc atyának, hogy ezt a könyvet megjelentették. Pedig ezzel kockáztatták jövőbeli írásaik bejövetelét. A könyv egy csapásra osztatlan sikert aratott. Rómában 4 kiadást ért meg 40 000 példányban. Ez a „Salgó" megnyitotta az utat újabb könyvek felé; ma kb. 270 000 gyermek számára az én könyveimet használják a hitoktatók. A Vatikáni Rádiónak nem az a dolga, hogy hittankönyveket adjon ki. Így aztán az újszövetségi könyvem kiadására várni kellett. P. Török Pécsett járva örömmel ígérte meg dr. Cserháti püspök úrnak, hogy kiadja „Salgó" újabb könyvét. De aztán hamarosan meghalt, s a kézirat eltűnt. Végül is p. Szőke János támogatásával a burgenlandi szaléziek adták ki. Ennek a két könyvnek az ismeretében a közben érsekké lett dr. Seregély István biztatta a szerzőt könyveinek itthoni kiadására és újabb könyvek írására. Egyháztörténelmi szempontok Az egyháztörténelemmel kapcsolatban még néhány szempontot szeretnék kinyilvánítani. Nem szabad védeni azt, ami védhetetlen. Az igazság nem kívánja meg, hogy folyton emlegessük múltbeli szégyenünket. Csak ne hazudjunk. Bűnbánat címén ne szidjuk múltunkat. Egyházunk hibáit úgy kezeljük, mint anyánk szégyenét, amit nem nekünk kell kiteregetnünk. Nagyon lényeges szempont, hogy abban a korban mindenki ilyen hibásan gondolkodott. Abban a korban mi is úgy gondolkodtunk volna... Ökumenizmus címén nem szabad hallgatnunk eredményeinkről! Kaptam ugyanis ilyen megjegyzést. Triumfalizmust emlegetve nem szabad kiiktatni történelmünkből azt, ami szép és szent; különösen azt, amit a nem keresztényeknél jobban csináltunk. Ha én csak egyszerűen fölsorolom, hogy mi mennyi leprást gondozunk, nincs a tanulónak összehasonlítási alapja. Tehát meg kell mondanunk, hogy ezt semmiféle más vallás nem csinálja ilyen mértékben. Mitől legyen valaki lelkes katolikus, ha nincs mire büszkének lennie?! Nem tagadjuk az egyháztörténelem, a papság „árnyoldalait", amit az ellenfelek úgyis szívesen – de egyoldalúan, torzítva és sokszor hazug módon – hangoztatnak; de a tárgyilagossághoz tartozik az is, hogy bemutatjuk azt, ami szép és szent volt Krisztus Egyháza történetében. Mert ez az Egyház, jóllehet bűnös tagjai miatt állandó megtisztulásra és megújulásra szorul, amint a Lumen gentium is tanítja (8. pont), egyben szent is, mert megszenteli a feltámadt Krisztus Lelke. A vándorló Egyház nem azonos Isten országával. De bűnös és megtért tagjai között szentek is vannak: Krisztus igaz tanúi. És ezek az emberiség szolgái, ugyanakkor utat mutató csillagai. Nem triumfalizmus az, hogy az egyháztörténelem fényoldalait megvilágítjuk, bemutatjuk a szenteket, hősöket, vértanúkat, az Egyház kulturális, nevelői, szociális, egészségügyi szolgálatait. Isten ereje segíti a hívőket gyengeségükben, ezért Istené a dicsőség. A kereszténység mindannyiszor diadalmas, valahányszor bűnbánókat, hitvallókat, vértanúkat nevel. Egyébként a lektorok, kritikusok véleményéért hálás vagyok, javaslataikat figyelembe vettem, és a jövőben is figyelembe veszem, még akkor is, ha fölényeskedve lármáznak. A részletkérdésekben mérlegeltem a kritikusok véleményét, és a többségi vélemény mellett döntöttem. Harmadikos könyvem négy egyházmegye öt lektorától kapott igen nagy dicséretet. Azok az egyházmegyék, amelyek lektort jelöltek ki, ezek véleményére támaszkodva előre rendeltek a könyveimből. Ez adta hittankönykiadásomhoz az anyagi alapot. Meg kell említenem, hogy Veszprém, bár az egyházmegye is ad ki saját hittankönyveket, nemcsak árusítja az enyémeket, hanem évente több ezret rendel tőlem ugyanabban a témában (elsőáldozás), hogy ki-ki a saját ízlésének megfelelő hittankönyveket vásárolhassa, használhassa. Megjegyzések a módszerről, kérdésekről A módszerekről mindig lehet vitatkozni; a tapasztalat, a „próba" mérvadó lehet. Egyébként meg kell különböztetni a hittankönyv és a hittantanítás, a gyakorlati alkalmazás módszerét. A kettő nem azonos. Van, amit a gyermekeknek el kell olvasniuk, ill. meg kell tanulniuk, más anyag vagy módszertani utasítás viszont a hitoktatónak szól. Mindezt konkréten is szeretném illusztrálni, éspedig főleg a Jézus, a mi életünk c. könyvemet véve alapul. Az alsó tagozatnak az a kulcskönyve, amelyet az elsőáldozás évében tanítunk. Itt kezdődik az első baj: többen még ma is a másodikban tartják az első áldozást. Kétféle könyvet nem lehet írni. Van, aki az én könyvemből (Jézus, a mi életünk) tanít elsőáldozásra másodikban, és jónak találja így is. Pedig a könyv elsősorban a harmadik osztály számára íródott. Nem csodálnám azonban, ha valaki nehéz részeket találna benne, ha a másodikban tanítja a harmadikos anyagot. Milyen könyvet nem akartam? – Szükségtelennek tartom Jézus élete kronológiájának teljes fölborítását. Egyes nyugati példákra hivatkozva azt mondják, hogy az ember először a felnőtt Jézussal találkozik, s akkor többet akar róla tudni. Ez feltételezés. A valóság ellenben az, hogy a gyermek úgy találkozik Jézussal, ahogyan a hitoktató a könyv alapján bemutatja neki. Ha valaki a felnőtt Jézussal kezdi, és van „vevő" rá, ám tegye, de ne hirdesse egyedül üdvözítő módszernek. A pap maga tudja, mi jó neki, ne az író diktálja rá. Dr. Seregély István érsek úr ezt a felfogást vitte diadalra. Az egri fogadtatást látva azt írta nekem: „Legjobb úton haladsz, hogy a versenyből a te könyveid kerüljenek ki győztesen." Ennek ellenére hagyja létezni a többi hittankönyveket is. Az egyik az olvasmányból nem a megfelelő igazságot szűri le, mert nem egyértelműen következik belőle. A másik könyv függelékként biggyeszti az év anyagához az elsőáldozás anyagát. Miért ne lehetne ez az anyag a hittankönyv szerves része? Egy másik könyv megpróbálkozik vele, de nagyon hiányos az anyaga. Kerülni akartam, hogy majdnem örökké ismétlődően ugyanazokat az általánosságokat hangoztassam. Kerülni akarom az agyonmagyarázást. Nem az való a leckébe, amit tanítunk, hanem az, amit a gyermeknek meg kell tanulnia. Nem nehéz megértetni a gyermekkel, hogy az én könyveimnél az apró betűt nem kell elolvasnia. Rövid mondataim egyik lektoromat zavarták, mások meg úgy jellemezték stílusomat, hogy egyszerű, akár a Szentírás. Ezek írásban küldött vélemények. Bárkinek lehet ettől eltérő véleménye. Meglepett, hogy gyógypedagógián tanító hitoktatónő kijelentette, hogy növendékei szívesen és könnyen tanulják könyvemet. Hogy mit sikerült szándékaimból megvalósítani, azt a bírálók szavaival mutatom be. „A könyv világos, áttekinthető." „A kérdések logikusan következnek a lecke anyagából." „Örülök a klasszikus felépítésnek és a korszerű újdonságoknak. Ismeretközlés biblikusan szemléltetve, gyönyörű óravégi imákkal." „Nagy előnye világos nyelvezete, határozott célkitűzése, lényeglátása. Az Ószövetség maradjon a harmadikos könyvben. A bekeretezett kiemelt részek jók." – Hozzáteszem, hogy e véleményeket kialakító papokat nem ismerem. Valamit még a kérdésekről (kérdés-feleletek). Ez a téma nem az én felelősségem, ill. csak részben, mivel a sorsdöntő OHB-összejövetelen én is szavaztam. Szótöbbség döntött. Ez annyira demokratikus volt, hogy az érsek úr is mosolyogva fogadta a leszavazását. Tehát lehetett volna finomítani rajtuk, de már nagyon kellettek a kérdések, küszöbön volt a szabadság, s így új hittankönyvek kiadása. Igaza volt az érsek úrnak, hogy nem lehet folyamatosan hittant tanítani, ha minden osztályban másként fogalmazzák meg a kérdéseket. Amíg a római katekizmus meg nem jelenik, így is jó lesz. Az OHB azt is megállapította, hogy melyik osztályban milyen kérdéseket kell venni. Azt megengedte az érsek úr, hogy a legnehezebb kérdéseket a kicsiknél felbontsuk. A nem hivatalos kérdéseket csillaggal jelöltem. Ezek fontos, de habkönnyű fogalmazások, s kikerülhetetlenek. A számozott, tehát kötelező kérdéseket átnézve kitűnik, hogy az ősbűnt tárgyalni kell, és nem sok leckét lehet kihagyni. A másodikos anyagot nem hagyhatom ki belőle, mert egy év alatt mindent elfelejtenek.
Vatai László, Prédikációk és előadások. Budapest, Püski, 1991. A „szabad földön" élő magyarok jobbik fele soha nem feledkezett meg a „kis haza" sötét éveiben az otthoni testvéreiről. Iparkodott segíteni, ahogy lehetett. A lelki segítség egyik lehetősége a Szabad Európa hullámain át küldött tájékoztatás, hithirdetés volt. Akik hitükben és reményükben az Isten Igéje által keresték a bizonyos szót, azoknak a vallási félórák keretében iparkodtak segíteni a külföldi hívők, papok és lelkipásztorok. Vatai László 1951 és 1970 között elhangzott igehirdetéséből kap itt az olvasó prédikációt, elmélkedést és előadást. Vatai László neve menekülése előtt is ismert volt odahaza. Hallgatói tudták, komoly szavakat, hitből fakadó, szenvedéssel nemesített és igazolt igehirdetést hallanak tőle. Szívesen hallgatták, és bizonyára örömmel fogadják tanítását könyv formájában is. Nehéz két évtized volt az a húsz esztendő, amikor ezek a beszédek elhangzottak. A reménytelenség kísértése érthető, de nagyon kínos volt ezekben az években. A kétség és bizonytalanság a hívő lelkét is kemény próbára tette. Nem a mellébeszélés, nem az üres, könnyű vigasztalás volt, amit vártak. Az igazságos, a hosszan tűrő és szabadító Isten szavát akarták hallani: a könnyel való vetés ideje volt ez az igehirdető ajkán is, az Igét meghallgató és befogadó hívő szívében is. Nincs a válogatásban 1955 és 1964 között mondott beszéd. Pedig szívesen olvasnánk az 56-os események utáni beszédeit is. De alig kétséges, a lényeges üzenet ugyanaz; az Ige fényével utat mutatni, az Ige erejével a lelket ébreszteni, megtartani, erősíteni. Újra meg újra szól az ifjúság problémáiról. A beszédeket hallgató szülők, felnőttek útján iparkodik sokszor reménytelen, kiábrándult, a hazugságon már átlátó, de az igaz utat nem ismerő lelkületüket Krisztus felé segíteni. A kommunizmus csődjét már akkor világosan látta, nyíltan ki is mondta. Komoly, sokszor komor megállapításaiban a hitetlen vagy a felvilágosult keresztény számára szembetűnő lehet, hogy gyakran hivatkozik a gonosz hatalomra, le is írva a sátán nevét. Az Igét akarja hirdetni, ott pedig a fickót nevén nevezi az Úr is, az apostolok is. Szabatos, szép magyar nyelven ír, komolyak, tömörek a mondatai. Tucatjával össze lehet hirtelenjében is szedni a veretes és találó, aforizmának beillő mondatokat, jellemzéseket, ellentétpárokat. Jól teszi az olvasó, ha a tömör előszó három oldalával kezdi a könyv üzenetét olvasni. Kulcs az az igehirdető szándéka felől, magyarázat a témaválasztás és a beszédek terjedelme kérdésében. A kiválogatott prédikációk száma 51. Mindegyik végén az elmondás esztendeje. A szónok mindig hű marad ígéretéhez, amelyet így fejezett ki: „Ember maradsz, és boldog leszel, ha mindig a szavára hallgatsz." A Szót, az Igét akarja emberközelbe hozni, azok javára, akik hallgatják, vagy akikkel a hallgatóknak alkalmuk akad mások kínja, baja közt az Ige fényével Sötétségből Világosságra jutni, a zavarban, bizonytalanságban, gyengeségben erőt meríteni. A témamegjelölés mindig szabatos, a szó igazán magyar, a szónok nem szavakat csépel, hanem a hitből szól, világosan, mindig építő szándékkal. A tíz meditáció – evangéliumi és Szent Pál-i textusok alapján – terjedelemben rövidebb, átlag kétlapnyi. Mindig az Üdvözítő üzenetének hűséges és időszerű elmélyítése. Igazi lelki táplálék. Akik éveken át abból iparkodnak maguk is élni, megtalálják a módját, hogy kell azzal mást is éltetni. Minden hívő ember lelki hasznot meríthet a meditációkból. A nem hívő, de gondolkodó emberek is sokat meríthetnek belőlük. Tíz előadás van a könyv végén, átlag háromlapos terjedelemben. A legtöbbnek a címében ott van a marxizmus vagy a kommunizmus. Sokan talán itt kezdik majd a komoly könyvet olvasni. Mit látott meg a szerző előre a kommunizmus jövőjéről, a marxizmus csődjéről? Hiszen ma már szemünk láttára történik, nemcsak az erjedés, de a bomlás is. Pontosan, jól látta a hívő ember tekintetével, a gondolkodó, kutató agyával. Hasznos lesz olvasni ezeket a sokszor prófétai meglátásokat és ítéleteket. Nagyon üdvös lesz az igehirdetőknek az igehirdetés korszerűsége, valósága és dicsősége. Az új bábeli torony nem vallás, viszonya az igazi kereszténységhez nem változott. Vatai Lászó fiatalon menekült külföldre. De már akkor neve volt – mint szokták mondani: „volt valaki". Egyetemi lelkész, ideológusa a Kisgazdapártnak, és kétszer is vendége a hatalmon lévők börtöneinek. Torontóba viszi a szíve; odahaza talán nem is tudják. De valamit már most tudunk – részben tudunk válaszolni arra a sokszor feltett égető kérdésre: Mi lett volna belőle otthon, más körülmények között? Merre mutatott csillaga a magyar hit- és közéletben: egyetemi tanár, kultuszminiszter, vagy a nagy igehirdető, akiről olyan alaposan és szépen írt a Szemlében Ravasz László utóda? ... Ezt ugyan nem tudjuk ... De azt igenis tudjuk, hogy otthon is, más körülmények között is az Ige hirdetője lett volna, mert megfogta az Ige, és komoly ember volt. Mindig érezte: „Jaj lenne nekem, ha nem hirdetném az Igét!" Ez a komoly ember hívő ember, és tudja, hogy az Ige hirdetése szent kötelesség és boldog kényszerűség. Békési István
LEVELESLÁDÁNKBÓL Humoros történet három jelenetben. (Összefoglalja a szerkesztő.) – 1) 1991. XII. 17. Egy magyar tudományegyetem központi könyvtárának osztályvezetője írja egy közeli vidéki lelkésznek: „Megrendelem könyvtárunknak a Távlatok. Világnézet, lelkiség, kultúra c. folyóiratot, amelyet Magyarországon Ön terjeszt. A folyóiratot a Szolgálat adja ki Bécsben. Eddig ajándékképpen kaptuk a kiadványt; olvasói igényeknek megfelelően szeretnénk biztosítani, ezért fizetnénk elő." – 2) 1991. XII. 18. A lelkész válaszol: „Ne haragudjanak, kissé derűsen fogadtam közlésüket, hogy a Távlatok terjesztése föladatom, sőt Magyarországra kiterjedten. Fogalmam sincs róla, hogy ezt a tévtájékozódást Önök honnét vették. Annyi közöm a Távlatokhoz, hogy kapom számonként." Majd közli a Korda kecskeméti címét. – 3) 1991. XII. 18. A lelkész nekünk is ír. „Pusztán csak tudomásulvétel végett küldöm a fenti levélváltást. És közben még most is azon morgolódom: hogy lehet, hogy ilyen csacsimadár híresztelés kapott lábra?" – Mi sem tudjuk, hogyan történhetett. Csupán csak annyit: hírből és levelezésből ismervén az atya fura észjárását és különcségeit, szívből örülünk annak, hogy ez a csacsimadár história Magyarország tízmillió lakosa közül éppen vele esett meg.
Egyetlen anyagi forrásom részleges rokkantsági nyugdíjam. De lelkiekben gazdagít, hogy Istent szolgálva segíthetek a hitoktatásban. Folyóiratuk lelki táplálékom kiegészítője. – 1991. VIII. 23, Felvidék.
Folyóiratuk további küldését intencióvállalással azért kérem, mert rossz látásom és a megadott OTP-számla bonyodalmai miatt a befizetés itt a falunkban körülményes. Messze van a posta; idős korom miatt roppant feledékeny vagyok. Szemrontó jelzéseik miatti nehézségek is okozzák, hogy válaszomat a kérdőívre csak most tudom eljuttatni. – 1991. IX. 30.
Karácsonyra készülve könnyen engednénk, hogy a decemberi hideg ködös hangulata ülje meg a lelkünket, hiszen sok okunk lenne erre. Helyzetünk továbbra is elég nehéz, kilátásaink még mindig reménytelennek látszanak. Mi mégsem akarunk engedni az ilyen érzéseknek. A jászolban fekvő Kisded mosolyából bátorítást, biztatást merítünk a további küzdelemhez és egy jobb világ építéséhez. – Erdély, 1991. X. 10.
Van egy kis fájdalmam, és azt hiszem, nemcsak nekem, hanem sok paptestvéremnek is: az, hogy a tulajdonképpeni Szolgálat megszűnt. Igaz, kell szellemi eligazítás is; de a mostani papságnak leginkább lelki irányításra és buzdításra van szüksége. Ha meg is indult a Távlatok, de meg kellett volna tartani a Szolgálatot is, abban a szellemben, ahogy annak idején a Papi Lelkiséget Hunya atya szerkesztette. Ezt a Távlatok hosszú fejtegetéseivel és eszmefuttatásaival nem fogja pótolni. – 1991. XI. 25.
Már régen elfelejtettem volna szép anyanyelvünket, ha nem kapom azokat a magyar írásokat, amelyek lelki életemben is sokat segítettek. Tegnap kaptam egy nagyon jó könyvet Kecskemétről: Kortárs magyar jezsuiták. Nagyon örülök neki, mert több benne szereplő atyát ismerek az írásaikból. 58 éve, hogy Belgiumban zárdában élek. Fogadják hálámat és köszönetemet. – 1991. XII. 11.
Küldeményeiket az ősszel anyagi gondjaimra hivatkozva lemondtam. Kérem, szíveskedjenek címváltozásomat tudomásul venni, és folyóiratot erre az új címre küldeni, ha fizetni nem kell érte, mert kis nyugdíjamból képtelen vagyok. A Szolgálatot évekig ajándékba kaptam, hála és köszönet érte; azt még Ausztriából küldték. – 1991. XII. 11.
Köszönettel nyugtázom a Kortárs magyar jezsuiták c. könyv számomra küldött két példányát. Mivel a borítékon 90A jelzés van, szükségesnek látom ismét megírni, hogy bár kiadványaik igen fontos szellemi táplálékot jelentenek számomra (és azokat elolvasva továbbjuttatom Erdélybe), anyagi támogatásra módom nincsen. Egy éve özvegy vagyok, 8212 Ft nyugdíjból élő, 80. évében levő öreg tanító néni, akit 1948-ban vallásosságáért állásából elbocsátottak, és csak 1956 szeptemberétől engedtek ismét tanítani, de előző szolgálati éveimet és azt a 8 évet még most se számították be. Boldog vagyok, hogy elhunyt családtagjaimért és 14 éve beteg lányom gyógyulásáért havonta szentmisét tudok befizetni, és havi 100 Ft egyházi adót is; hálát adok érte. Kérem, ha tehetik, küldjék ezután is kiadványaikat; imáimat ígérem viszonzásul. – 1991. XII. 11.
Kis fizetésből élek, a létminimum határán. Kiadványaikat szeretném továbbra is, mert igen sok lelki élményt kaptam belőlük, ami erőt ad a keresztény élethez. A Máltai Szeretetszolgálatban tevékenykedem, egyszerűen a szolgálók szolgálójaként. Köszönöm könyveiket. – 1991. XII. 12.
Köszönettel vettem kézhez a Kortárs magyar jezsuiták 1. kötetét, melyhez érzelmileg is nagy kötődésem fűz; ugyanis két jezsuita atyának köszönhettük feleségemmel együtt sorsunk irányítását olyan időkben (1951-ben), amikor jómaguk is nehézséggel, súlyos válsággal küszködtek (dr. Cserjés Sándor, aki stuttgarti magyar lelkészként 1967-ben hunyt el, és dr. Schmidt Ferenc, aki ma is él nyugdíjas jezsuita lelkészként). Érthető tehát örömöm, amivel a jelzett művet fogadtam, és várom folytatását. – 1991. XII. 12.
Minden kiadványuk eljutott hozzám, amit ez úton is szeretnék megköszönni. Nem tudom, kinek juthattam eszébe, ki adta meg a címemet. 30 éves vagyok, és az előző rendszer a vallásos beállítottságom miatt sokszor, sokféleképpen pellengére állított. A nyár közepén meghalt a feleségem apja, aki barát, társ, minden volt, de nem „após"; egyedül maradt a felesége hatalmas kerttel, jószágokkal. Megszűnt a munkahelyem, s csak a Gondviselésnek köszönhető, hogy a gyermekgondozási segélyen lévő feleségem és most 16 hónapos fiam mellett munkahelyet találtam egy jó barát révén. A gondok mellett maradt el az önöknek szánt válaszom. A gyed és az én 11 000 forintos bruttó fizetésem nagyon kevés a megélhetéshez. A szülők támogatása nélkül (ami a faluról származó élelmiszerekre értendő) nem is tudom, hogyan lennénk meg. Mégis: nem szeretnék lemondani folyóiratukról. Nehéz napok estéjén, ha csak pár oldal olvasásával is, erőt nyújt, és Isten közelségét teszi lehetővé, megfoghatóvá. – 1991. XII. 12. – Nevét, címét a plébánosa adta meg.
HALOTTAINK Virágh János Florentin OFM testvér 1990. dec. 5-én; tem. Rákoskeresztúron dec. 19-én (75, 51). Répási István kanonok, nyírlugosi plébános dec. 12-én; tem. Debrecenben dec. 22-én (97). P. Dr. Áldorfai Benedek OPraem, a jászóvári prépostság nesztora dec. 16-án Késmárkon; tem. Késmárkon dec. 19-én (95). Mentés László kanonok, esperes, szakmári plébános dec. 17-én Kalocsán; tem. Szakmáron dec. 21-én (66, 39). P. Bessenyői Alfréd Zoltán OSB ny. plébános dec. 21-én Pannonhalmán; tem. Pannonhalmán dec. 29-én (73,54,48). Serfőző Ferenc tb. kanonok, csányligeti plébános dec. 25-én Budapesten; tem. Pestszentlőrincen jan. 16-án (88, 65). Csertő Antal Jakab OFM, ny. szentkirályi plébános dec. 26-án Székesfehérvárt; tem. Székesfehérvárt jan. 7-én (75, 50, 48). Németh Pál ny. romándi plébános dec. 27-én Veszprémben; tem. Veszprémben jan. 3-án (80, 57). Békés János tb. kanonok, ny. plébános dec. 30-án; tem. Pápán jan. 9- én (78, 53). T. Németh István püsp. tanácsos, ny. salköveskuti plébános 1991. jan. 11-én; tem. Toronyban jan. 21-én (85, 62). Tersztenyák József c. esperes, buzsáki plébános, jan. 11-én; tem. Buzsákon jan. 18-án (66,39). Müller Antal ny. bácsborsodi plébános jan. 14-én; tem. Bácsborsodon jan. 17-én (74,49). Végh József esperes, ivánci plébános jan. 20-án; tem. Iváncon jan. 25- én (55, 32) Oláh Károly tb. kanonok, ny. plébános jan. 22-én Kiskunfélegyházán; tem. Kiskunfélegyházán jan. 29-én (83, 57). Kálmán János c. esperes, ny. plébános jan. 28-án; tem. Zalaegerszegen febr. 4-én (89,65).
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Bajtai Zsigmond, Véménd, Szabadság tér 6, H-7726 – Bálint Zsolt, Budapest, Mártonhegyi út 47/B, H-1124 – Békési István SJ, 432 Sheppard Ave. E., Willowdale, ON, M2N 3B7, Kanada – Blanckenstein Miklós, Budapest, Bokréta u. 35, H-1094 – Brückner Ákos Előd OCist, Budapest, Villányi út 3, H-1114 – Dr. Dévény István, Geissmatthalde 7, CH-6004 Luzern – Eisenbarth Kriszta, Budapest, Németvölgyi u. 87/C, H-1124 – Gaál István, Budakeszi, Kulich Gyula út 1, H-2092 – Keresztesné Várhelyi Ilona, Debrecen, Illyés Gyula u. 42, H-4032 – Dr. Kereszty Rókus OCist, Cistercian Road, Irving, TX 75039, U.S.A. – Dr. Mészáros István, Budapest, Csaba u. 8, H-1122 – Nagy Ferenc SJ, Dr. Ignaz-Seipel-Pl. 1, A-1010 Wien – Dr. Pálos Miklós, Budapest, Számadó u. 17, H-1016 – Szőnyi Zsuzsa, Programmá Ungherese, Radio Vaticana, I-00120 Cittá del Vaticano – Dr. Ternyák Csaba, Via Giulia 1, I-00186 Roma – Dr. Tomka Ferenc, Budapest, Falemez u. 5, H-1046 – Dr. Tomka Miklós, Budapest, Várvíz u. 4, H-1171 Egyes szám ára 60 forint, illetve 48 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Kettős szám ára 120 forint, illetve 96 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Évi előfizetés 1992-re 300 forint, illetve 240 schilling vagy annak megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Kecskemét 2. sz. körzeti fiók 259-98205/617-008750 sz. számlára. Levelezési cím forintbefizetésekkel és bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, 6000 Levelezési cím (ez év június végéig) minden egyéb ügyintézési kérdésben: Szolgálat, Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien Távlatok (Új Szolgálat). Világnézeti, lelkiségi folyóirat. – 1992-ben megjelenik húsvétra, Péter és Pálra, Magyarok Nagyasszonyára és karácsonyra. – A Trägerverein der Unió Cleri Hungarici (Bécs) kiadványa. – Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ (Róma). Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ (Bécs). Kiadó és ügyvezető: Hegyi György magyar lelkész (Bécs). Távlatok (Perspektiven), neue Reihe des Klerusblattes Szolgálat (Dienst). – Eigentümer, Herausgeber und Verleger: Trägerverein der Unio Cleri Hungarici. – Präsident: DDr. Stefan László, Bischof von Eisenstadt. – Obmann und Redakteur: Ferenc Nagy SJ. Administrator und Herausgeber: György Hegyi. Beide: Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien. – Mit Druckerlaubnis des Bischöflichen Ordinariats, Eisenstadt. Kiadja a Jézus Szíve Népleányai Társasága KORDA Könyvkereskedése. Felelős kiadó az üzlet vezetője. Nyilvántartási szám: BIELI76IBál91. ISSN-HU:1215-282x. A nyomdai megrendelés száma: 120230. Petőfi Nyomda Rt, Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató.
„Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk előtt. A magyar nemzet azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett óriási változások után. Mint keresztények a legjobb szolgálatot most azzal tehetjük, hogy újból közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek Európa és Magyarország alapjait megvetették. ... Európának többnek kell lennie, mint közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában arra kaptak közös hivatást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek egyetlen nagy családját alkossák." (II. János Pál pápa Debrecenben, 1991. augusztus 18-án)
|