|
Távlatok/2 - 1991. Péter-Pál Tartalom HINNI – DE MIBEN? • „Íme, egyszerre Valaki lettél!" • „Csakhogy Krisztust hirdessem..." • Hit illúziók nélkül • Ima – a hit megélése • Megtestesülés és hit • Apor Vilmos püspök • A szekták kihívása • Kereszténység és liberalizmus • „Redemptoris missio"
Szabó Ferenc: "Íme, egyszerre Valaki lettél!" 3 Nemeshegyi Péter: "Csakhogy Krisztust hirdessem..." 16 Weissmahr Béla: Megjegyzések a hitről: hit és tapasztalat 22 Szentmártoni Mihály: Hit illúziók nélkül 26 Papi lelkigyakorlat 35 Lelóczky Gyula Donát: Az ima, mint a hit gyakorlati megélése 36 Nagy Ferenc: "Boldog, aki hitt!" 39 Ternyák Csaba: Mikor kezdődött Apor püspök boldoggá avatási eljárása? 50 Nagy Ferenc: A konszekráció szavai az új magyar misekönyvben 55 Mészáros István: "Püspöki Hatóság" 57 Szabó Ferenc: Graham Greene halálára 58 Szőnyi T. Zsuzsa: Az ismeretlen Márai – II. 61 Czigány György: Vasadi Péter költészetéről 66 Szabó Ferenc: Kilencven éve született Németh László 68 N. F.: Alszeghy Zoltán (1915-1991) 70 Lelóczky Gyula Donát: A szekták kihívása 74 V. R.: Az Öböl-háború után ... 85 Rosdy Pál: "Az élet megalázta – a halál felmagasztalta" 89 Németh József: A katolikus szociális tanítás újbóli átgondolása 92 Szabó Ferenc: Kereszténység és liberalizmus 96 II. János Pál: Redemptoris missio – a Megváltó küldetése 99 Opilio Rossi: Homília Mindszenty bíboros esztergomi temetésén 105 Halhatatlanság és föltámadás (Szabó Ferenc) 106 Günter Biemer John Henry Newman; Pierre Gauthier Newman et Blondel (Szabó Ferenc) 109 Gál Ferenc: Dogmatika (Alszeghy Zoltán) 111 Puskely Mária: Ezer év misztikájából (Benkő Antal) 112
HINNI – DE MIBEN? "A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz. . . Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne ..." Lev Tolsztojnak ezeket a szavait idézte Babits Mihály élete delelőjén a Sziget és tenger c. kötete vallomás-nyitányában, amikor azt vizsgálta, mit is hisz: "Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel?" Tolsztoj megállapításait egyetemes érvényűeknek vehetjük. Az a "hit", amire az orosz író utal, valami önbizalmat jelöl. Ugyanazt Babits így fejezte ki: "Ó, örökkék ég minden felhők mögött; kiirthatatlan optimizmus!" Persze, sok mindentől függ (öröklés és temperamentum, neveltetés, szerencse, számtalan "véletlen" és kedvező körülmény összejátszása . . .), hogy valaki megszerzi-e ezt az ősbizalmat, ami a vallásos hit számára is kedvező feltételeket teremt. Az olyan válságos korban, mint amilyen a miénk – Auschwitz és a Gulag, az "emberarcú barbárság"1 kora – nem könnyű derűlátónak lennünk. De az ilyen idő kihívásra serkenti a gondolkodó és szabad embert, hogy ő maga találjon értelmet a világban levő sok értelmetlenségnek, adjon értelmet az életnek és a történelemnek. A civilizációs és egyházi válságban sem szabad feladnunk a bizakodást, egy bizonyos optimizmust: nem naiv optimizmusról van szó, hanem a keresztény hit vidám merészségéről, amely értelmet adhat létezésünknek. F. Varillon, francia jezsuita a hit lényegéről elmélkedve éppen arra mutat rá, hogy az életben ugyan igen sok az értelmetlenség, de szerencsére sok dolognak van értelme is: "Van értelme a barátságnak, a szerelemnek, van értelme a kultúrának, a világban végbemenő gazdasági, társadalmi fejlődésnek, az igazságosság fejlődésének. Mindenütt találunk valamit, aminek van értelme. De beleütközünk az értelmetlenségbe is ..." Gondoljunk csak a bangladesi tájfun pusztítására (a tv májusi megrendítő képeire), vagy az afrikai szárazság, a sok-sok háború áldozataira, a rákos betegekre, egyáltalán a sok bajra és rosszra, amit életünkben vagy körülöttünk tapasztalunk. És egyáltalán ott van a halál, amely szinte összegez minden rosszat. Ki adhat értelmet az értelmetlenségnek? F. Varillon tömören így fogalmazza meg válaszát (amelyet aztán kifejt): "A kereszténység úgy jelenik meg a földön, mint válasz erre, [a lét értelmére vonatkozó,] az embert emberi mivoltában meghatározó kérdésre. Kereszténynek lenni annyi, mint hinni abban a feleletben, amelyet Isten erre az alapvető emberi kérdésre Jézus Krisztusban ad. A keresztény hit az abszurdum és az értelmetlenség ellenségeivé és az értelem prófétáivá tesz minket. Vagy, ha jobban tetszik, az értelem tanúivá. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy egy második, sokkal mélyebb értelmet tudunk adni mindannak, aminek egyébként már van értelme (a barátságnak, a szerelemnek, a kultúrának, a zenének vagy akár az egyszerű bajtársi viszonynak is), de értelmet tudunk adni annak is, aminek nincs értelme." (F. Varillon önmagáról, Róma 1990, 69) A keresztény hit sajátossága Jézus Krisztus személye, illetve az általa hozott kinyilatkoztatás: Isten szereti az embert, akit saját képmására teremtett, és Fiában meghívott a Vele való életközösségre. A Szentlélekben az Atya fogadott gyermekei vagyunk, és így a Fiú, Jézus Krisztus testvérei és társörökösei. Sajnos, a keresztények ma megosztottak; a Jézus Krisztus Istenébe vetett hit széttöredezett, és – a század eleje óta szépen kibontakozott ökumenikus mozgalom ellenére – egyre fokozódik a "szétdarabolódás", a szektásodás. Hogy mennyire égetően időszerű ez a probléma, az is jelzi, hogy a pápa a tavasszal rendkívüli konzisztóriumot hívott össze, hogy a bíborosokkal megvitassa a szekták terjedésének jelenségét, illetve az ezzel kapcsolatos lelkipásztori feladatokat. A szekularizációval és a terjedő vallástalansággal párhuzamos ez a szektásodás; ugyanakkor egy bizonyos vallási ébredés is tapasztalható, főleg ifjúsági csoportokban, bázisközösségekben, karizmatikus vagy más vallási mozgalmakban. II. János Pál pápa – amikor továbbra is sürgeti a nem keresztények körében végzett missziós munkát (Redemptoris missio) – a hagyományosan keresztény országokban, főleg Európában és Amerikában, új lendületet akar adni az ezredfordulóra az evangélizálásnak. Most, hogy hazánkban is szétfoszlott a ránk erőszakolt ''tudományos materializmus" hite, sokan űrt tapasztalhatnak életükben. Ezen a téren szeretnénk ihletést, útbaigazítást nyújtani. Az élethez hit kell – hinni valamiben vagy Valakiben. Hitünk ne legyen akármilyen, hanem tudatos, megalapozott és boldogító hit. A vallási tolerancia és a más hitek, világnézetek felé való nyitottság nagy érték és erény; de ha ez vallási relativizmust és közömbösséget takar, akkor a katolikus nem fogadhatja el. Az Egyház vallja, hogy egyedül Jézusban van az üdvösség, és hogy normális körülmények között ez az üdvösség az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban valósul meg, amely rendelkezik a Krisztustól kapott ismertetőjegyek összességével. Ugyanakkor a zsinattal azt is valljuk, hogy ha valaki saját hibáján kívül nem hallotta az evangéliumot, ha nem is tagja a látható Egyháznak, de lelkiismeretét követve keresi az igazságot – mindig készen arra, hogy azt elfogadja, mihelyt felismerte –, az elnyeri az üdvösséget. "Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valóban csak egy hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a Húsvét titkában részesedjék." Mert – hangsúlyozza a zsinat – minden jó szándékú ember szívében "láthatatlan módon működik a kegyelem". (Gaudium et spes 22)
TANULMÁNYOK Szabó Ferenc "ÍME, EGYSZERRE VALAKI LETTÉL!" Hinni, de miben, kiben? "Örülök, hogy a köztetek uralkodó rendet és Krisztusba vetett hitetek szilárdságát láthatom. Mivel tehát Uratoknak ismertétek el Krisztus Jézust, éljetek is benne. Verjetek benne gyökeret és épüljetek rá, erősödjetek meg a hitben, ahogy tanultátok, s legyen túláradó a hálaadástok. Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen bölcselettel és hamis tanítással, ami emberi hagyományon s e világ elemein alapul, nem pedig Krisztuson. Benne lakik testileg az Istenség egész teljessége, benne lettetek ennek a teljességnek részesei: benne, aki minden fejedelemség és hatalmasság feje. (...) Vele temetkeztetek el a keresztségben, vele is támadtok fel az Isten erejébe vetett hit által, aki föltámasztotta őt halottaiból." (Kol 2,4-12) Ez keresztény hitünk összefoglalása, zsinórmértéke. Hit és keresztény önazonosság. Az Egyházak Világtanácsa alakuló közgyűlésén, 1948-ban Amszterdamban ezt a legelemibb hitvallást fogadták el: az Ökumenikus Tanács "azon egyházak testvéri társulása (fellowship), amelyek megvallják a mi Urunkat, Jézus Krisztust mint Istent és Üdvözítőt." Az Új Delhiben tartott harmadik közgyűlésen (1961) így bővült a hitvallás (az ortodox küldöttek és több protestáns javaslatára): "azon egyházak testvéri társulása, amelyek a Szentírás szerint Istennek és Üdvözítőnek vallják a mi Urunkat, Jézus Krisztust, és az a törekvésük, hogy válaszoljanak közös hivatásukra az egy Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére." Persze tudjuk, hogy a Világtanácsnak nincs tanbeli és egyházfegyelmi joghatósága a tagegyházak fölött; határozatai tanácsadó és cselekvésre indító jellegűek, de nincs kötelező érvényük az egyházak és híveik hitére és működésére vonatkozóan. Így a tagegyházak vagy egyházi közösségek hitvallása is, ezen belül egyházfogalma is eltérő, még ha a minimális krédót el is fogadják. Sajnos, a Jézus Krisztus igaz emberségére és igaz istenségére, ill. a hívők megistenülésére vonatkozó hit is sokszor elhalványul. A Krisztus-hívők megosztottságának fájdalmas tényét akarja orvosolni a század elején elindult és szépen kibontakozott ökumenikus mozgalom, amelybe a II. vatikáni zsinat óta a katolikus egyház is egyre jobban bekapcsolódik, főleg a különböző egyházakkal, felekezetekkel folytatott teológiai párbeszéd révén. A teológiai vegyes bizottságok szép eredményt mutatnak fel: több régen élesen vitatott kérdésben konvergencia tapasztalható. Igaz, a hivatalos tekintélyek és a hívők sokasága nem "zárkózik fel" rögtön a teológusok egyetértése mellé. De a konvergens ökumenikus törekvésekkel ellentétes irányú tendenciák is vannak, amit "szektásodásnak" nevezhetünk. Jórészt "protestáns" talajon alakultak ki a szekták (Észak-Amerika különösen is kedvezett terjedésüknek); de most már világjelenség lett a keresztény egyházak és felekezetek fokozódó széttöredezése, tehát olyan csoportok, mozgalmak szaporodása, amelyek többé-kevésbé bibliai vagy keresztény gyökerűek, de szembefordulnak a nagy egyházakkal, tanaikban pedig kevésbé ortodoxok; Jézusról szóló nézeteik a régi eretnekségekre emlékeztetnek. (Persze, szekták alakulnak nem keresztény talajon, környezetben is, pl. a különböző keleti vallások hatására. Minket inkább azok érdekelnek, amelyek Magyarországon is terjednek: Jehova tanúi, adventisták, nazarénusok stb.) Általában megfigyelhető a szektáknál a Biblia szabad (önkényes) értelmezése, a közeli (pontosan meghatározott) Úrjövet várása és egy bizonyos szétfolyó evangélizmus. A csoporton belül érvényesül a testvéri szeretet, de sokszor "Jézus nevében" még saját családtagjaikkal is ellenségesek, ha nem csatlakoznak hozzájuk; tiltakozók, frusztráltak, fanatikusak. Célom itt most nem a különböző szekták jellemzése, illetve a fontosabbak bemutatása. Csupán pár "szociológiai" megjegyzést teszek. A szakemberek a legtöbbször alapvetőnek fogadják el Max Weber intuícióját: ellentétben a nagy egyházzal, amely bűnösöket és szenteket magában foglaló üdvintézmény, a "szekta" bizonyos vallási jellegű világképet magukénak valló, sajátos vallási arculatukat ettől a világképtől elnyerő hívők önkéntes csoportosulása. Az egyház objektív vonatkozási pont, tagjai előtt létezik, az alapítótól örökölt üdvösség és szentség hordozója. A szekta viszont olyan személyek csoportosulása, akik tudatosan szakítanak a "globális", szervezett társasággal, az egyháznak az erkölcsi életre és a hitre vonatkozó és összefüggő egészet alkotó tanításrendszerével, mert úgy ítélik meg, hogy az ellentétes az Isten Szavával, vagy legalábbis elégtelen. Ebben a folyamatban az egyház mintha előnyben részesítené a külső terjeszkedést, míg a szekta a bensőségre, az intenzitásra törekszik. Ez utóbbi a hierarchia- és papellenes, nem szentségi, egyenlőségen alapuló "laikus" kereszténységet hirdeti, továbbá kedvez az anyagi és lelki javak bizonyos megosztásának. Nyilvánvaló, hogy egyrészt a szekularizálódás – az elvallástalanodás és elkereszténytelenedés folyamatát betetőző teljes evilágiság –, másrészt a kereszténység szektásodása és bizonyos ezoterikus, szétfolyó új vallásosság felveti a keresztény önazonosság kérdését. Az "új vallásosság" bizonyos megnyilatkozásai is az egyház-intézmény elleni tiltakozással kezdődnek: egyes csoportok elszakadnak a hivatalos egyháztól ("Jézus igen, egyház nem!" jelszóval); elvetve a jogi intézményes keretet valami emberi melegséget keresnek a csoportban. Bizonyos Jézus-mozgalmak vagy nem katolikus "karizmatikus" mozgalmak ide sorolhatók. De a keleti vallások (hinduizmus, buddhizmus) befolyására terjed a jóga, a zen, a transzcendentális meditáció gyakorlata is. Az ezoterikus vallási élményre vágyó nem hívők vagy az egyházukat elhagyó keresztények útjukon a "sokarcú Jézussal" találkoznak, aki néha Buddha alakját ölti fel. A Bhagavad Gítában felfedezik a nyolc boldogságot, Gandhi tanaiban a hegyi beszéd erőszakmentességét... Ez a szinkretizmus ugyan kedvez a toleranciának és a pluralizmusnak, de ugyanakkor veszélyes vallási relativizmust rejt magában: "Minden vallás egyformán igaz lehet, az ember lelkiismeretét követve bármelyikben üdvözölhet." Persze, ebben a félreérthető és gyakran a vallási relativizmus szerint értelmezett kijelentésben van igazság is. A vallási és lelkiismereti szabadságra és toleranciára intő figyelmeztetésen túl ez a következőt jelenti: Mivel Isten mindenkit üdvösségre hív, mivel üdvözítő igazság csak egy van (a keresztény számára ez: maga Jézus Krisztus), az az ember, aki ezt az Igazságot – saját hibáján kívül – nem ismerte fel kifejezetten, de keresi az üdvösséget, öntudatlanul is Őt, Krisztust, illetve Jézus Krisztus Atyját keresi. (Vö. 1Tim 2,4 és ApCsel 17,25-28). Mi tudjuk, mert hisszük, hogy egyedül Jézusban van az üdvösség; azt is hisszük, hogy normális körülmények között az üdvösség az egyházban valósul meg (és az egy, szent, katolikus és apostoli egyház jegyeit a legteljesebben a római egyház viseli magán); ugyanakkor hirdetjük a II. vatikáni zsinattal: "Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy hivatása van, mégpedig az isteni: vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a Húsvét titkában részesedjék." "Mindez nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jó szándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem." (Gaudium et spes 22, utalás a Lumen gentium 16. pontjára; vö. Denzinger-Schönmetzer 3869-72.) Napjainkban a szekularizáció elterjedése önmagában is megkérdőjelezi a hagyományos hitet és vallásgyakorlatot; egyesek kereszténység utáni korról beszélnek. A teljes evilágisággal – vagyis az igazi transzcendencia tagadásával – az ember elveszíti támpontját, az "örök igazságok" és "abszolút erkölcsi értékek" relativizálódnak. Még azok az aufklérista (a 17-18. századi felvilágosodást valló) és újkantiánus, liberális gondolkodók is, akik pedig a nagy vallásokból és kultúrákból át akarnak menteni bizonyos maradandó értékeket a "globális kor" számára, tulajdonképpen a kereszténységet is a többi vallás közé sorolják, s a kinyilatkoztatástól elvonatkoztatnak. Így pl. László Ervin, aki ezeket írja: "A nagy vallások, nagy művészek és nagy humanisták örök bölcsessége szükséges, hogy kiegészítsük a tudomány szakszerű hozzáértését. (...) A boldogság nem valamilyen cél elérésében van, hanem a fokozatos keresésben; nem kizárólag az anyagi birtoklásban, hanem a személy kreativitásában, a becsületes hűségben, a szeretetben és a barátságban, a közösségen belüli szolidaritásban, a természettel való összhangban és abban a tudatban, hogy az ember megtette, amit tudott, nemcsak önmaga számára, hanem saját társadalma és az egész emberiség számára. (...) A valóban egyetemes értékek léteznek. Ott találhatók valamennyi nagy vallás és legnemesebb kulturális hagyományaink szívében. (. . .) Alkalmazni ezeket az értékeket azt jelenti, hogy túlhaladunk a vallási dogmákon, a politikai és nacionalista ideológiákon, amelyek keserűen megosztják a világot; azt jelenti, hogy újra állítjuk azokat az igazságokat, amelyek túl vannak minden valláson, filozófián és hagyományon." László Ervin liberális humanizmusa figyelemreméltó. A hívőknek párbeszédet kell folytatniuk az ilyen világnézetűekkel, hiszen – miként az egyetemes emberi jogok kérdésében is – sürgető szükség van az ember védelmében olyan konszenzusra, amely világnézeti-etikai támpontokat nyújt a közéleti, politikai cselekvéshez, a nemzetközi szervezetek tekintélyének megalapozásához. Ugyanakkor a keresztények nem fogadhatják el a László-féle historicizáló relativizmust, illetve szinkretizmust, ami éppen a keresztény sajátosság tagadása lenne. A II. vatikáni zsinat óta a katolikus egyház fokozottabban keresi a párbeszédet a nem hívőkkel, de főleg a különböző vallások követőivel. A vallástörténetben különleges helyet foglárnak el a nagy monoteista vallások: Izrael, a kereszténység és a muzulmán vallás. A Nostra aetate kezdetű zsinati nyilatkozat is megkülönböztetett nagyrabecsüléssel szól a muzulmán vallásról, főleg pedig az izraelita vallásról, hangsúlyozva: "Krisztus egyháza elismeri, hogy hitének és választottságának gyökerei a pátriárkákig, Mózesig és a prófétákig nyúlnak le, Isten üdvösséget szerző titokzatos terve alapján", majd idézi Szent Pált: "Övék [a zsidóké] az istengyermekség, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Öveik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus." (Róm 9,4-5; NA 4.) Karl Rahner találóan írja, hogy az "isten" név úgy funkcionál, mint tulajdonnév; e "név úgy néz bennünket, mint a vakká vált arc", "kifejezéstelen tekintettel mered ránk". De a "kinyilatkoztatott" izraelita és keresztény vallás (vagyis az Ó- és Újszövetség) megnevezi a Megnevezhetetlent. Már az égő csipkebokor jelenete (Kiv 3) inkább azt példázza, hogy Isten valójában elrejti, "titkolja" ki voltát: JAHVE = "Én vagyok az ÉN VAGYOK"; "Az vagyok, aki vagyok; menj, teljesítsd küldetésedet, én veled leszek." A kimondhatatlan és láthatatlan Isten – az ATYA – igazában Jézus Krisztus, a megtestesült Ige arcán ragyogtatja fel dicsőségét (Jn 1,1-18), és végleg a kereszten tárul fel a legmélyebb titok: Isten = AGAPÉ-SZERETET (1Jn 4,7-21, vö. Jn. 3,16; Róm 8,32kk). Isten dicsősége akkor lesz teljes, amikor a "fényes istenarcot vér s fájdalom fedi", mert a Fiú ebben az önkiüresítő szeretetben (Fil 2), az Atyának mondott teljes IGEN-ben (ezt a Lélekben mondja ki) már megdicsőül. Az egyik flamand festő aranyban úszó (húsvét hajnalát elővételező) Golgotája kifejezi azt, amit egyébként az egész János-evangélium sugall: Jézus "felemeltetése" (a kereszten) már megdicsőülése, vagyis az Atyához való átmenete (Pászkája = Húsvétja) kezdete. A Krisztusban hívők ebben a húsvéti titokban részesednek a keresztség révén, ahogy Szent Pál kifejezi a Római levél 6. fejezetében. De hogyan jut el az ember a megtéréshez és a hithez, miben is áll a keresztény hit? Hogyan jut el az ember a bálványoktól az élő, az igaz Istenhez? Nem a személytelen Abszolútumhoz vagy valamilyen deista Istenséghez, nem csupán az Alaphoz, a Kezdethez, a Mindenhez, hanem az Atya-Fiú-Szentlélek egy Istenhez? "Íme, egyszerre Valaki lettél!" (Claudel és Frossard példája) 1886 karácsonyán, a párizsi Notre Dame-székesegyházban énekelt vesperás során érte a katolikusnak keresztelt, de pogány kamasz-költőt, Paul Claudelt az isteni kegyelem villámcsapása. Ő maga többször elmondta és megénekelte ezt az élményét, amely – ma már világosabban látjuk – megtérésének inkább csak kezdete volt, semmint azonnali, "pontszerű" fordulat, az élet teljes megváltozása. A Déli osztozás drámája is tanúsítja, hogy Claudelben még sokáig küzdött a pogány és a keresztény; szerelmi viszonya "Ysé"-vel (a házas, gyermekes Rose Vetch személyét jeleníti meg e nőalakja) rettenetes küzdelembe került neki. A vihar csak akkor ül el, miután 1906-ban megházasodik. De tulajdonképpen még az 1924-es Selyemcipő is az égi és a földi szerelem harcát fejezi ki megrendítően; az élmény tüze átüt a néha barokkos káprázaton. "Ez az ellenállás [a kegyelemnek] négy évig tartott" – írja Claudel Ma Conversion c. vallomásában. "Merem azt mondani, hogy szépen védekeztem, és hogy a harc lojális és teljes volt. Semmit sem mulasztottam el. Minden eszközt felhasználtam, és egymás után el kellett hagynom azokat a fegyvereket, amelyek semmire sem szolgáltak. Létem nagy krízise volt ez, a szellemnek az az agóniája, amelyről Arthur Rimbaud ezt mondta: A lelki küzdelem éppoly brutális, mint az emberek közötti harc! Kemény Éjszaka! A megszáradt vér füstölög arcomon!" A küzdelem tehát évekig tartott, és így H. Guillemin szavaival Claudel "megtérései"-ről beszélhetünk. Mindenesetre, Claudel őszinte, amikor a Magnificat című "Második nagy Ódá"-ban így vall az élő Istennel való igazi találkozásról: (...) Nevemen szólítottál, Mint aki ismer engem, kiválasztottál a korombeli Fiatalok közül. Ó Istenem, te tudod, mennyire tele van a fiatal szív gyengédséggel, és mennyire nem ragaszkodik szennyéhez és hiúságához! És íme, egyszerre Valaki lettél! Mózest hatalmad villáma sújtotta le, de szívemben úgy vagy jelen, mint ártatlan. Ó bizony én is asszony szülötte vagyok! mert az ész, a mesterek tanítása, és az abszurditás – mindez semmit sem ér A szív hevessége ellen és e kis Gyermek felém nyújtott keze ellen! (...) Karácsonyeste a betlehemi Gyermek Mária karján: ez az ártatlanság fegyverzi le. Ezért énekli Claudel a Magnificatot 1907-ben (előző decemberben egyik levelében hírül adja, hogy gyermekük születését várják); és később, 1942-ben is még hálával emlékszik a Miasszonyunk által kieszközölt kegyelemre, a köztük létrejött "megegyezésre". Így kezdi 1886. december 25. c. költeményét: Asszonyom, mégiscsak Te kezdeményeztél. És én csak egy voltam, 'miként a többiek', abban az unatkozó és szórakozott tömkelegben [...] Te lásd, Asszonyom: azóta történt, azért Te vállalod a felelősséget! Mindezért a tapogatódzó felfedezésért, amit a világ egyik sarkától a másikig megkíséreltem, rettenetes rendetlenségen, fogcsikorgatáson és piszkon keresztül! Itt ismét csak a tapogatódzó keresés és vívódás képe jelenik meg. De a kezdet 1886 karácsonyára, az első villámcsapásra nyúlik vissza: az élő Isten megérintette lelkét. Nevén nevezte, szólította. Miként a próféta, ő is tudja: Isten örök szeretettel szerette és tenyerére rajzolta. Ott az Isteni Gyengédség az Anyában és a karján ülő Gyermekben nyilatkozott meg: "Hirtelen az ártatlanság, Isten örök gyermekségének nyilalló érzése hasított belém; kimondhatatlan kinyilatkoztatás..." A lényeg az, hogy Isten Valaki lett Claudel számára; és az élő Isten születése lelkében – a bálványistenek alkonya (Magnificat): Áldott légy, Istenem, hogy megszabadítottál
bálványaimtól, Mint Ágoston, Claudel is felfedezi a szépség Forrását, így most már minden földi szépség Róla beszél, Reá mutat. És amint Loyolai Ignác a lelkigyakorlatos elmélkedések végén (Ágoston és Bonaventura, meg más egyházatyák nyomán) a teremtményekben felfedezi az érte dolgozó Szeretetet, az önmagát adni akaró személyes Szeretetet, és felfedezi, hogy minden adottság – önmaga is – Isten ajándéka, ezért mindent visszaad neki (Suscipe!), ugyanúgy Claudel is (Második nagy Óda): Istenem (...) Te adtad az életemet, és most visszaadom Neked; jobb,
ha teljesen visszaveszed... Szent Ágostont és Szent Ignácot idézem; az ő megtérésüket is vehettem volna paradigmának Claudelé helyett. Vagy ott van még közelebb hozzánk André Frossard megtérésének története. Híressé vált 1969-es Isten létezik, találkoztam Vele c. Könyve.4 Frossard 1990-ben tette közzé Dieu en questions (Isten – kérdésekben) c. könyvét, amelyben középiskolás fiúk és lányok hitre vonatkozó kérdéseire válaszol. Itt találunk egy ilyen kérdést is: "Megtérhet-e az ember két perc alatt?" Erre válaszolva Frossard is felidézi – Szent Pálé mellett – Claudel megtérését, a Notre Dame-i karácsonyi történetet, amelyről szóltam. Majd a saját megtérését is összefoglalja, hangsúlyozva, hogy amikor a kápolnába belépett, ateista volt, és néhány perc múlva mint keresztény jött ki; ő maga megdöbbenéssel látta saját megtérését, és megdöbbenése még ma is tart. "Paul Claudel megtérése – sokkal inkább, mint öntudatra ébredése – a szív által elfelejtett és a korábban félreismert transzcendenciával való kapcsolatfelvétel volt" – mondja Frossard. Önmagával kapcsolatban, miután elmondta az örökimádó apácák kápolnájában történteket, az ateistából hívővé lett Frossard hangsúlyozza: "Objektív tapasztalat volt, szinte fizikailag megragadható"; nincs szó illúzióról, pszichikai csalódásról. Nem kínozta szerelmi bánat, semmiféle nyugtalanság, kíváncsiság. (Ezért is nevezi saját ateizmusát "ostobának": nem vetett fel metafizikai kérdéseket.) Ő, a baloldali értelmiségi a vallást elavult agyszüleménynek, a keresztényeket fejlődésben elmaradottaknak tartotta; számára akkor az Isten-probléma megoldott volt a felvilágosodás óta. Családjában a vallást annyira túlhaladottnak tekintették, hogy már antiklerikálisok sem voltak, legfeljebb választások alkalmával. A hitetlen Frossard-t tehát elárasztotta a kegyelmi fény: "Ez a fény, amelyet nem láttam testi szememmel, nem a világosságot adó napfény volt, amely barnítja a bőrünket; ez lelki fény volt, vagyis tanító fény, mintegy az igazság fehér izzása. Teljesen felforgatta számomra a dolgok megszokott rendjét. Mióta megláttam, csaknem azt mondhatnám, hogy számomra egyedül Isten létezik, és minden más csak hipotézis." (Dieu en questions, 23-29) Ne gondoljuk azonban, hogy Frossard megelégszik a teizmussal. A teljes keresztény hitet vallja, amint mai válaszaiból kitűnik (i. m. 49-50). Megtérésemkor Krisztus csak rejtélyes módon volt jelen az Oltáriszentségben. De utána megtanítottak arra, hogy az ember csak a keresztséggel lesz keresztény, és hogy olvasni kell az evangéliumot; erről csak annyit tudtam, amit antiklerikális körökben felszedhet az ember. Isten léte a legédesebb dolog volt számomra, és a legragyogóbb evidencia, de Krisztus istenségével nem így voltam, hiszen róla szinte semmit sem tudtam. Nem nagyon emlékszem első evangéliumolvasásomra, de nem csalódom, ha ezt mondom: az a hatalmas lendület, amely az Ulm utcai kápolnában megszabadított a nehézkedéstől, szárnyakat adott: újból örömmel repültem át az evangélium tájait. (...) Az evangéliumba két ajtón át lépünk be: a történelem (vagyis a történelmi kritika) és a hit ajtaján át. Az, aki a történelmi kritika ajtaján át lép be az evangéliumba, karjában egy holttesttel lép ki, miután minden sornál ellenvetéssel találkozott, minden szónál kétellyel. A másik, vagyis a hit ajtaján belépő viszont tudja, vagy sejti, mi a lényeg: amit a szellemnek meg kell őriznie, miután már néhány oldalt átelmélkedve elkezdett Krisztus bizalmas közelségében élni. Eltelik csodálattal, hogy a végtelen nagy egy ideig köztünk lakott, velünk, a végtelen kicsinyekkel, hogy megossza kenyerünket és semmiségünket. Az, aki a jó kapun át lép be az evangéliumba – ahelyett, hogy inkább nyugtalanul, gyötrődve az esetleges isteni azonosságot keresné, amely szétfolyó és végül is valószínűtlen –, a hit ajtaján belépő Krisztusban az örök lényt látja, aki lassanként megismerkedik az emberi állapot mindennapi tapasztalatával, egészen a kereszt agóniájáig, amikor ezt kiáltja: 'Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!' Ez – merném így mondani – a lecke vége, az a pontos pillanat, amikor a megtestesülés – minthogy a természetfeletti fény eltűnik – a teljes önkiüresítésben fejeződik be. És az, aki megsejti ennek az ajándéknak nagyságát, érzi, hogy lelkében valami ismeretlen érzés növekszik, a tiszta szeretet szeretetének érzése, ami tulajdonképpen a Szentlélek meghatározása, és ami csak Krisztus istenségéből születhet bennünk, emberségébe alázatosan befoglalt istenségéből. "Credere Deum, Deo, in Deum" Mindazt, amit két eleven példán bemutattam, a keresztény teológia tételesen formalizálta Szent Ágostontól, Szent Tamáson és Pázmányon át egészen H. de Lubacig. Szent Ágoston, Szent Pál és Szent János evangélista nyomán – azon túl, hogy a Vallomásokban elmondja megtérése történetét – a szabadság-kegyelem dialektikájának titokzatos valóságát elemzi teológiai műveiben; a "kegyelem doktora" a kegyelem mindenhatóságát hangoztatja a természetre és az emberi szabadságra túlságosan ráhagyatkozó pelágiánusokkal szemben. Szent Ágostonnál még nem találjuk a középkori skolasztika rendszerezését, de műve számtalan kérdésben (a hit indítékai, alapja, hihetőségének igazolása, erkölcsi feltételei, a szabadság és a kegyelmi indítás-megvilágosítás összefüggése) iránymutató lesz Szent Tamásnál éppúgy, mint a reformáció korabeli katolikus teológiában, továbbá a trentói zsinaton vagy a Pázmány korabeli nagy skolasztikusoknál. Szent Ágoston az értelem jogait követeli: "az értelmet nagyon szeresd!"; tudatában van annak, hogy a hitaktusnak ésszerűnek kell lennie. Nemcsak megragadni annak értelmét, amit hinni kell, hanem számot kell adnunk arról is, hogy ésszerű dolog a hitbeleegyezés. Mert a hívő ember nem szavakhoz csatlakozik, hanem eszmékhez, végső soron pedig a legfőbb Igazsághoz. De amikor így az értelem jogait követeli a "hitelőzeteknél", Szent Ágoston szüntelenül hangoztatja, hogy a hit lényegesen különbözik a tudástól, a "látástól", vagyis a tudással szerzett evidenciától: a hit a kinyilatkoztató Isten tekintélyére támaszkodik, és természetfeletti aktus, vagyis a kegyelem műve. Az ember szabadon mond igent a hívó, szólító Istennek, de az embernek le kell mondania a racionalista törekvéséről, aki csak azt fogadja el, aminek evidenciáját belátta. A hit aktusa homályban történik: homályban élő és a homályban maradó ember előtt villan fel a tündöklő isteni valóság, és ennek a felvillanásnak az emlékét is a homálylakó ember őrzi meg magában. A hit igazságait csak a hit kegyelme által meggyógyított "szem" (értelem) veszi észre, tartja hihetőnek, megalapozottnak. Hitünk értelmes hódolat a kinyilatkoztató Isten tekintélye előtt, nem "halálugrás" az irracionalitásba, ahogy azt később egy bizonyos kierkegaard-i szemlélet vallotta. Ágoston nem fideista, mint nem egy mai protestáns, sőt újabban katolikus is. Ágostont azonban személyes tapasztalata megtanította arra, hogy szükség van megtisztulásra a megtérés előtt (és alatt): az akarat (szabadság) bűntől sebzett, így szoros összefüggés van az akarat rossz felkészültsége és a lelki vakság között. Senki sem tekintett oly gyanakvón, mint Ágoston, az olyan racionális érvelés hatékonyságára, ahol a "bizonyítás" nem "cinkosa" a szív vágyainak. De ez az Istenre érzékeny szívre utal, amelyről az ágostonos Pascal beszélt. ("Istent a szív érzi meg"; "A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer.") Ágoston maga ezt írja: "A szeretet kér; a szeretet keres; a szeretet zörget; a szeretet indít arra, hogy csatlakozzunk a kinyilatkoztatáshoz, és a szeretet erejében vagyunk állhatatosak a már megtett beleegyezésben." A hit erkölcsi és természetfeletti jellegét részletesen elemezte sokat idézett János-kommentárjában. Ágoston a holt hitet a démonok hitéhez hasonlítja. (Vö. Jak 2,19: "Te hiszed, hogy egy az Isten? Jól teszed. Ezt azonban az ördögök is hiszik – és mégis rettegnek.") Híres formulái, amelyek több művében visszatérnek, világosan kimutatják, hogy nem elég Istent = Deum, vagyis Isten létét hinni, sőt még az sem elég, hogy hiszünk (a magát kinyilatkoztató) Istennek = Deo (ill. a kinyilatkoztatást önmagában elhozó Krisztusnak); az érdemszerző és megigazulást adó hit: hit Istenben, Krisztusban (in Deum, in Christum, ezzel a szokatlan, accusativusos vonzattal). "Az hisz igazán, aki hisz Krisztusban, és aki szereti Krisztust, mert ha az embernek remény és szeretet nélküli hite van, hiszi, hogy Krisztus létezik, de nem hisz Krisztusban (in Christum)" – mondja a 144. beszédben. "Mit jelent tehát hinni? Hittel szeretni (eredendő amare), hittel kedvelni (eredendő diligere), hittel Feléje menni, beépülni (Testének) tagjai közé." Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás nyomán Pázmány Péter De Fide traktátusában1 szintén magyarázza e klasszikus formulákat: Credere Deum, Deo, in Deum. Kiegészítve azt, amit előzőleg a hitaktus, ill. a resolutio fidei elemzésekor mondott1, mintegy ellensúlyozva az értelmi aktusról mondottakat1 , a három ágostoni formulát világítja meg. Nem elég, írja, hinni Isten létét (credere Deum), nem elég hinni Istennek (Deo) tekintélye miatt (objectum formale); hinni kell Istenben (in Deum) mint legfőbb javunkban. Itt az akarat indítja, és Istenhez rendeli az értelmet. Pázmány hivatkozik – Tamással – Ágoston magyarázatára: Az hisz igazán Istenben, aki szereti is Őt, aki feléje közeledik szeretettel, és tagjai közé beépül. A pogányok hiszik Istent (Isten létét), de nem hisznek igazán Benne. Viszont a lutheránusokkal szemben Pázmány – Ágoston nyomán – hangsúlyozza, hogy Istent lehet szeretni nem természetfeletti szeretettel is: a hitaktus előtt az akarat Őfeléje sarkallja az értelmet. Az afrikai Doktor tehát a szeretettől ihletett és éltetett hitet tartja teljesnek. A pelágiánusokkal és szemipelágiánusokkal szemben hangoztatja, hogy a kegyelmi indítás szükséges már a hit kezdeténél is, tehát hogy a hitaktus teljesen az isteni kegyelem műve. Ami viszont nem zárja ki, hogy teljesen az emberi szabadságé is legyen, minthogy (nem: jóllehet!) a szabadság (másodlagos ok) teljesen függ Istentől, az első Októl, Mozdítótól. Minden Istentől jön, és minden az embertől, de más-más szinten. Ezt Szent Tamás nyomán helyesen látta Pázmány, és napjainkban Teilhard de Chardin ("Dieu fait se fairé les choses"). H. de Lubac történetileg dokumentálta a helytelen és helyes szemléletet a természetfeletti misztériumáról szóló monográfiájában. Minden bizonnyal a híres domonkos-jezsuita ("de auxiliis") kegyelemvita sem jutott volna zsákutcába, ha a természet (szabadság) és a természetfeletti (kegyelem) viszonyát helyesen értelmezték volna. De a szellemi légkört – többek között – megzavarta a protestáns hitújítás, majd a janzenizmus. Az újabb időkben pedig egy bizonyos racionalizmus, illetve, a másik oldalon, az észt gyanúsító fideizmus végletei kísértenek. Szerencsére a perszonalista és egzisztencialista teológia, illetve az ökumenikus szellem kiegyensúlyozottabb szemlélethez vezetett. Jelentős szerepe volt a hit teológiája újabb, kiegyensúlyozottabb szemléletének kialakításában Pierre Rousselot francia jezsuitának. Rousselot a "hit szeméről" írva helyesen hangsúlyozta – Ágoston, Pascal és Blondel vonalában maradva – az értelmi belátáshoz szükséges akarati dispozíciót, a szem alkalmassá tételét a "látáshoz", tehát az "ész" mellett a "szív" jó felkészültségét. Szemléletét már VI. Pál pápa is átvette, kifejezetten is hivatkozott rá 1967. május 31-én mondott beszédében: Szent Pál szerint a hit hallásból ered (fides ex auditu: Róm 10,17). A vallási tanítás tehát elengedhetetlen. Ezt az elvet állandóan hangoztatják, de komolyan is kellene vennünk. És itt emlékeztetünk a 'hit' szó kettős jelentésére. Jelölheti a szubjektív, belső vallásos érzést, vagyis olyan szellemi magatartást, amely nyitott a vallási eszmék, igazságok és elvek befogadására: számunkra itt keresendő a keresztséggel kapott hit erénye. De jelölheti azokat a vallási igazságokat is, amelyeket hinnünk kell, tehát pl. a Credo hitágazatait. Van tehát személyes hit (amellyel hiszünk) és objektív hit (amit hiszünk). Szent Tamás e kérdésben is a szokásos világossággal beszél: "A hit mindenekelőtt a keresztségben kapott isteni ajándék. De kialakulásában szerepet játszik az igehirdetés is; tehát az embernek meg kell tanulnia a katekizmus igazságait is." A II. vatikáni zsinat isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúciója (Dei verbum) már ökumenikus légkörben mutatta be a kinyilatkoztatás és hit, a Szentírás és szenthagyomány kérdéskörét. A zsinat fontosabb tételei a következők: A kinyilatkoztatás üdvösséghozó (nem pusztán elvont igazságok közléséről van szó). – Amit Isten Krisztusban mondani akar az embernek, annak nem szab normát sem a világ a maga egészében, sem maga az ember. – A keresztény teológia tehát nem alkalmazkodhat az antropológiához. – Az isteni kinyilatkoztatás középpontjában Jézus Krisztus személye és műve áll. (Ő maga az Isten Országa, autobaszileia, ahogy Órigenész mondotta.) – Isten a történeti Jézus személyén, szavain és tettein, halálán és feltámadásán keresztül kínálja fel minden embernek az üdvösséget, vagyis a részesedést saját életében. A megváltó megtestesülés célja ugyanis az, hogy mi a bűn halálából igazi életre támadjunk Krisztus lelke erejében. – Az ember a hit aktusában válaszol Isten hívásra, s tárul ki ennek az üdvösségnek. – A hit először nem emberi kezdeményezés, egyéni keresés és egyéni beleegyezés, hanem elfogadása annak az elképzelhetetlen ajándéknak, amit az Isten életében való részesedés jelent. Végkövetkeztetés A keresztény hit tehát nem pusztán ismeret, tan, hitigazságok elfogadása, hanem az IGEN kimondása az önmagát Krisztusban kinyilatkoztató személyes Istennek, egész lényünk kitárulkozása a Lélek által kapott kegyelmi ajándéknak, az üdvösségnek, Isten önközlésének. Ez a kitárulkozás: metanoia, az evangéliumi megtérés, megnyílás Isten országának, illetve belépés abba Krisztus követésével. Szabad igen a Szeretetnek. Ezt is mondhatjuk: az igazi hit az Isten és az ember szeretetkapcsolata a Szentlélekben, aki az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének "csókja". Ha valaki befogadta Krisztus Lelkét, a fogadott fiúság lelkét, Isten gyermekeinek életét kezdi élni, és Krisztussal ezt kiáltja: Abba! Apuka! (Róm, 5,1-11 és Gal 4,1-7). Az ilyen hívő bizalommal tekint az ítélet napjára; a Lélek által maga is élő szeretet lesz. A konnaturalitás (azonos természet birtoklása) által eljut Isten élő ismeretére, mert Isten Szeretet. A hitben tehát minden kegyelem: Isten ajándéka: Ő hív; Ő vonz, Ő vonz magához, Ő teszi tanulékonnyá az értelmet és a szívet. Ő adja a hit vidám merészségét, Ő adja a hitben való állhatatosságot, és azt is, hogy a szeretetben gyümölcsöt hozó, élő hitünk legyen. Minden Isten ajándéka, és éppen ezért minden a szabadság tette: minél jobban függ az ember Istentől, annál inkább kiszolgáltatja magát Neki. Erre a legszebb példa Jézus Anyja, Mária hite, aki az egyház eszményképe. Szűz Mária az egyház reménycsillaga, miközben e nép az égi haza felé vándorol.
Jegyzetek László Ervin Az emberi természet határai c. művének olasz fordításából vett idézetek. Lásd: G. Mucci SJ.: "Il neoliberalismo di Ervin Laszlo e il trasformismo dei valori", La Civiltá Cattolica 1991 I 341-351. László Ervin Budapesten született 1932-ben; filozófiából doktorált a Sorbonne-on, majd különféle európai és amerikai egyetemeken volt professzor. Megalapította a General Evolution Research Group-ot, és annak World Futures c. folyóiratát irányítja. A jövőtudományok bécsi akadémiájának igazgatója. Lásd: K. Rahner: A hit alapjai, Bp. 1983, 63kk "Mit jelent az 'isten' szó?" Claudel megtéréséről bővebben írtam Szavak forrása csend és Szomjúság-forrás című könyveimben; ott a hivatkozások is megtalálhatók. Vö. még "Claudel 'megtérései'" c. tanulmányomat: Vigilia 1989/5. 4 A magyarok a szerzőt megismerhették II. János Pál pápával folytatott beszélgetéseinek magyar kiadásából: Ne féljetek! Frossard itt természetesen az egyoldalúan túlzó, liberális, pozitivista történelemkritikai módszerre utal. Az egészséges történeti-kritikai módszer hozzásegít az evangéliumok, és általában a Biblia, helyesebb és mélyebb megértéséhez. Ti. a hiperkritikus beállítottságú, az evangéliumot a józan valóság alapjain túllépő, betegesen szőrszálhasogató módon bíráló ember számára. Az itt következő fejtegetésekhez lásd "Pázmány hitelemzése a grazi De Fide traktátusban" c. tanulmányomat: Pázmány Péter emlékezete, Róma 1987,104kk, valamint A teológus Pázmány c. monográfiámat, Róma 1990,120-169 és 295-317. Mint tudjuk, Ágoston hatása végig a középkoron, majd a protestánsoknál és a janzenistáknál döntő fontosságú lesz. A janzenisták Ágoston-értelmezése nemegyszer egyoldalúnak bizonyul: a kissé "manicheista", pesszimista Ágoston üdvösségtana és emberszemlélete él náluk tovább. A trentói zsinat, amikor a protestantizmussal szemben megfogalmazta a katolikus kegyelemtant, visszahajolt a szemipelagiánusok ellen nyilatkozó 529-es orange-i zsinathoz. Vö. DS (= Denzinger-Schönmetzer) 388kk; 1526kk. Röviden megvilágítunk néhány szóba hozott teológiai áramlatot. – Manicheizmus (alapítója Mani, III. század): olyan üdvtörténeti és üdvtani elgondolás, amely egy jó és egy gonosz őselvet tételez fel; a Gonosz újra meg újra legyőzi a jóság Istenének küldötteit, köztük Jézust is; a lelkek csak Maninak, az utolsó nagy prófétának elfogadásával térhetnek vissza a világosság birodalmába; az üdvösség abban áll, hogy az ember tudatára ébred önmagának, és ennek feltétele a gyökeres önmegtartóztatás. – Pelagianizmus (alapítója Pelagius, V. század eleje): nincs eredeti bűn; az emberi szabadság önmaga elég Isten törvényének megtartására; öröklött rendetlen kívánság a szabadságot nem korlátozza; nincs szükség isteni kegyelemre az erkölcsös, üdvösséges élethez. – Szemipelagianizmus (galliai teológusok, V. század második fele): az üdvösség felé az első lépést az ember saját erejéből teszi meg, Isten aztán megadja az üdvösség beteljesüléséhez szükséges kegyelmet. – Janzenizmus (alapítója Jansen püspök, XVII. század); főbb kegyelemtani tételei: "Isten tartozott a kegyelemmel Ádámnak; a pogányok erényei csak bűnök; az emberiség alá van vetve a bűnös kívánságnak, sőt a kegyelemben részesített ember is, legalábbis bensejében; a bűn a szabad választás belső lehetősége nélkül is lehetséges; Jézus csak a kiválasztottakért halt meg, a tömeg pedig kárhozatra van ítélve." A fideizmus szerint a "fogalmak és hittételek csupán szimbólumai egy olyan hitnek, amely minden fogalmiságot megelőzően, a történelmi bizonyosságtól és a teológiai reflexiótól függetlenül alakult ki"; "egyedül a szívbeli meggyőződésnek és odaadásnak van jelentősége az üdvösség szempontjából, nem pedig a hitigazságok ésszerű és bizonyos megismerésének". – A fideizmussal rokon tradicionalizmus azt tartja, hogy "az egyéni értelem nem tehet szert metafizikai és vallási-erkölcsi ismeretekre, hanem csak kinyilatkoztatásból ismerhetjük meg ezeket biztosan". Az őskinyilatkoztatás "önnön tekintélyével igazolódik a nyelv, a népszellem, a hagyomány, az Egyház, a közösségi értelem stb. által". De moribus eccl. I, XVII, 31. 13 Tract. in Joannem 2, 23, 26-27, 29, 34, 36, 38, 40, 47-49 skk. Minderről lásd; H. de Lubac: Le foi chrétienne, 1969, 131 kk. E teológiai megfontolások alapján helytelenítenünk kell Illyés Gyula krédófordításának ezt a javaslatát: "Hiszem, hogy egy Isten van ..." A "Credo in unum Deum" (Hiszek az egy Istenben) sokkal többet mond, mint az egyistenhit (monoteizmus) megvallását. Hasonlóképpen téves az a katolikus krédófordítás, amely a "Credo sanctam ecclesiam catholicam" kifejezést így adja vissza: "hiszek az anyaszentegyházban", mert csak Istenben, Krisztusban és a Szentlélekben hiszünk; a hitvallás utolsó szakaszai helyesen így szólnak: "hiszem a katolikus szent egyházat, a szentek közösségét..." Tract. in Joannem XXIX, 6. Opera omnia IV, 514kk. A korabeli új szerzők közül itt G. de Valenciát követi. Assensus intellectus propter auctoritatem Dei revelantis per se et propter se creditam – az értelem beleegyezése a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt, amelyet önmagában és önmagáért hiszünk el. Tract. in Joannem 29; Sermo 6 és 18. In 4 Sent. 4, 2, sol. 3, ad 1; vö. P. Rousselot: Les yeux de la foi: Recherches de Science Religieuse, 1910. Vö. H. de Lubac, La révélation divine, 1983. Vö. Lumen gentium, VIII. fejezet.
Nemeshegyi Péter "CSAKHOGY KRISZTUST HIRDESSEM ..." A hithirdetés ma, a Redemptoris missio fényében Huszonöt éve jelent meg a II. vatikáni zsinat kiváló határozata a hithirdetésről. Ezen az évfordulón, 1990. december 7-én adta ki II. János Pál pápa a Redemptoris missio kezdetű, ugyancsak kiváló körlevelét az Egyház hithirdetői küldetéséről. Közeledik már Jézus születésének kétezredik évfordulója. Sokan félelemmel és rettegéssel néznek elébe. Nem szakad-e ránk borzalmas katasztrófákkal a világ vége? Nem vár-e erre a mi egyre erkölcstelenebb, hitetlenebb világunkra valami rettenetes istenítélet? Végpusztulást jövendölő jósok szavai sok ember fülében visszhangra találnak. Elöregedett a világ; már a végét járja. Fáradtak az emberek és pesszimisták. Magyarországon is, a két év előtti fellángolás után, a tűz hamuvá lett sokak szívében. Ebbe a mi fáradt és kiábrándult világunkba harsonázik bele Jézus szava: "Bízzatok, én legyőztem a világot!" (Jn 16,33) "Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Én veletek vagyok mindennap a világ végéig". (Mt 28,20) Ezt a diadaltudattal és bizalommal teli jézusi szót visszhangozza pápánk új körlevele. Nyoma sincs abban sem félelemnek, sem bizonytalankodásnak. Jézus nevében kiáltja a pápa: majdnem 2000 év telt el azóta, hogy Jézus e szavakat mondta, de azt a feladatot, melyet ránk bízott, még korántsem végeztük el. Ellenkezőleg, éppen ma, amikor botladozva halad az egység felé az emberiség, és amikor az emberek kiábrándultak az evilági paradicsomot jósló ígéretekből, itt az ideje annak, hogy Jézus minden hívője értse meg: Ma küld engem az én Uram, hogy éljem evangéliumát, és hirdessem azt minden népnek, minden embernek. Régen messzi országokba, pogányok közé menő hithirdetőt neveztek misszionáriusnak. De, amint a zsinat mondja, Isten az egész egyházat, minden keresztényt küld, hogy Jézus jó hírét vigye el azoknak, akik azt még nem tették magukévá, és akik napjainkban már nemcsak messzi földön élő bennszülöttek, hanem falvainkban, városainkban velünk élő honfitársak. A hithirdetés forrása a hit Jól mondja a pápa, hogy a hithirdetés szükségessége hitünkből fakad (RM 7-8). Ha hiszem azt, hogy Jézusban megnyilvánult "Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete" (Tit 3,4); ha hiszem azt, hogy az Isten Fia emberré lett, Máriától született, vétkeinkért meghalt, és megigazulásunkért feltámadott (Róm 4,24); ha hiszem azt, hogy a Jézus küldötte Szentlélek által már most részesülünk Isten örök életében; ha hiszem azt, hogy az Úr Jézus mindennap meghív asztalához, hol az örök élet kenyereként önmagát adja nekünk; ha hiszem azt, hogy szeretetének eszköze és képviselőjeként küld engem az emberekhez – akkor életemmel és szavaimmal tovább kell adnom ezt a hitet, hogy mások is, minél többen, velem együtt higgyenek, reméljenek, szeressenek, örüljenek. Szent Pál egész életét ez a tudat vezette. "Hiszünk, és ezért beszélünk" (2Kor 4,13) – kiáltja. "Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16) "Kevésbe veszem életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról." (ApCsel 20,24) A pápa erre a feladatra hív minket is, és megvallja, hogy e feladat betöltése végett járja ő is fáradhatatlanul a földtekét. Érzi a pápa és érzi minden öntudatos keresztény: "Mi nem hallgathatunk!" (ApCsel 4,20) A Szentlélek működése A pápának ez a felfogása nem származik más hitűeket elítélő és pokolra kárhoztató szűkkeblűségből. Körlevelében többször is idézi a II. vatikáni zsinat szavait (LG 16, GS 22, AG 7), melyek szerint a Szentlélek minden egyes embernek módot nyújt arra, hogy szívében egyesüljön Jézus üdvözítő halálával és feltámadásával, higgyen egy végtelen Irgalomban, kövesse lelkiismerete szavát, és így eljusson az örök életre. Sőt még azt is hozzáteszi a pápa, hogy meggyőződése szerint bármely valláshoz tartozó ember "őszinte imádságát a Szentlélek sugallja, ki titokzatos módon jelen van minden ember szívében" (RM 29). Ennek ellenére azonban a pápa a legnagyobb nyomatékkal hangoztatja, hogy a keresztény hithirdetés szükséges (RM 11). Ennek sok oka van. Az első ok: ha igaz is az, hogy az isteni szeretet Szentlelke minden ember szívén kopogtat, az is tény, hogy sokan nem nyitják meg szívük ajtaját, és "remény híján, Isten nélkül" élnek a világban (Ef 2,12). Ezek az emberek Jézus szava hallatára ébredhetnek rá arra, hogy van bocsánat, van remény. Az, akinek alkalma volt nem keresztényeket a hithez és keresztséghez vezetni, tapasztalatból tudja, hogy az ilyen felébredés mekkora öröm és boldogság az illetők számára. Ha pedig valaki, még mielőtt Jézussal találkozott volna, már tudattalanul befogadta a Jézus által küldött Szentlelket, akkor is el kell neki mondanunk, hogy kinek a jóvoltából működik benne a Lélek. Így fog ő is tudatosan gyökeret verni és alapot vetni a szeretetben (Ef 3,17), és részt venni a megváltottak hálalakomáján. Végül pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy milyen nagy szükség van arra: minél többen higgyék, hogy minden ember az Isten fenséges képmása, és vállalkozzanak arra, hogy Krisztust követve e világban az igazság, igazságosság, szeretet és szabadság országát építsék. Amint a pápa hangoztatja, a Szentlélek egyetemes kiáradásáról szóló tanítás nem csökkenti, hanem növeli a keresztény hithirdetői buzgóságot. Hiszen maga a Szentlélek az egyház egész hithirdetői tevékenységének mozgató ereje (RM 21-29). Ő készteti a keresztényeket arra, hogy ne csak megőrizzék és ünnepeljék, hanem másoknak is továbbadják hitüket; Ő teszi lehetővé azt, hogy a keresztények Isten szeretetét sugározva éljenek, és Ő nyitja meg a hallgatók szívét, hogy befogadják az "örök életet adó tanítást" (Jn 6,68). Mint küldöttek – tettekkel és szavakkal Az Atya elküldte Fiát, és a Fiú elküldi a Szentlelket. Ebből a két "küldetésből" származik az egész egyház "küldetése". A latin missio szó küldést, küldetést jelent. Az egész egyházat és minden keresztényt küld maga az Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek minden néphez, minden emberhez, a világ végéig. Ilyen értelemben nemcsak a messze földre küldött hithirdetőket nevezhetjük "misszionáriusok"-nak, hanem minden hívőt, aki keresztsége révén részesült Krisztus küldetésében. Ennek a küldetésnek betöltése tettekkel és szavakkal történik. Először is tettekkel, hiszen a hazug szavak áradatában fuldokló mai ember már csak a tetteknek hisz. "Nézzétek, hogy szeretik egymást a keresztények! Nézzétek, hogyan fogadják örömmel és bizalommal a vértanúhalált! Nézzétek, milyen derűs a reményük, hogyan imádkoznak üldözőikért, hogyan örülnek az örvendezőkkel és sírnak a sírókkal, hogyan viselnek el mindent állhatatos erővel, és takarnak be mindent gyengéd szeretettel!" Ilyen tapasztalatok voltak az ókorban a kereszténység futótűzkénti terjedésének okai, és ilyen tapasztalatok vezetnek rá most is embereket arra, hogy csatlakozzanak Jézus híveihez. De, amint a pápa mondja, a tettek nem elégségesek. Szavainkkal is hirdetnünk kell az evangéliumot (RM 44). Mi, esendő emberek, sohasem leszünk tökéletes példái a krisztusi életnek. Ezért kellenek a szavak, melyek az egyetlen tökéletes Üdvözítőre, Jézus Krisztusra utalnak. Jézus szava és a Jézust hirdető szó ma is isteni erővel bíró, élő és éltető szó. "Behatol a lélek és szellem, az íz és velő gyökeréig." (Zsid 4,12) Isten országa és uralma Jézus az Isten országának és uralmának eljövetelét hirdette. Ez az isteni uralom kiszabadítja az embert minden rabságából. Megszabadít a bűntől, a félelemtől, a magányosságtól, a szenvedélyek uralmától, sőt a haláltól is. Ahol az Isten uralkodik, ott az emberek közt nincs gyűlölet, kizsákmányolás, elnyomás. Arra hív az Isten minden embert, hogy fogadja be szívébe az Isten uralmát, és törekedjék arra, hogy a társadalomban mindinkább megvalósuljon az Isten igazságossága és szeretete. Ezzel kapcsolatban a pápa felhívja a figyelmünket egy, a mai egyházban felmerült kényes kérdésre. Vannak ugyanis manapság keresztények, akik az Isten országának építését a társadalmi és gazdasági igazságosság megvalósításáért és az elnyomottak felszabadításáért való küzdelemmel azonosítják. Az ilyen felfogás szerint az egyház feladata csak az, hogy küzdjön az evilági béke, igazságosság és szabadság megvalósításáért. Akik így gondolkodnak, beszélnek ugyan a teremtő Istenről, de keveset szólnak a megváltó Krisztusról, és nem tartják fontosnak, hogy másokat a Krisztusban való hithez, a keresztséghez és az Oltáriszentség közösségében való részvételhez vezessenek. Az ilyen felfogás kétségkívül reakció egy olyan fajta álkereszténységre, mely kimerül szép szavak ismétlésében, és mit sem törődik az elnyomottak és kizsákmányoltak sorsával, sőt arra használja fel a keresztény tanítást, hogy igazoljon igazolhatatlan társadalmi állapotokat. Az ilyen képmutatásokat már maga Jézus világosan elítélte: "Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát." (Mt 7,21) Jó, hogy a mai egyház ráébredt arra: nincs foganatja az olyan keresztény hithirdetésének, aki "vizet prédikál és bort iszik". Azonban emiatt nem szabad a másik végletbe esnünk, és a keresztény hitet valami társadalomjavító programra redukálnunk. A pápa nyomatékosan kiemeli, hogy a fentebb említett redukciós felfogás nem felel meg az Isten országáról szóló isteni kinyilatkoztatásnak (RM 17-20). Isten országának központja maga Jézus Krisztus. Az egyház legalapvetőbb feladata Jézus hirdetése, aki nemcsak evilági kérdések megoldásában segít, hanem megment a bűntől és a haláltól, és elvezet az örök életre. "Egy az Isten, és egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus. Ezért kaptam küldetést, hogy hírnök és apostol legyek, a népek tanítója hitre és igazságra" – mondja Pál (1Tim 2,4.7). Az Újszövetség leglényegesebb tanítása, hogy a hit általi megigazulás az Isten akarata szerinti élet alapja. Akik hisznek Isten szeretetében, azoknak ad ez a Szentlélek által táplált hit erőt arra, hogy az Isten országáért és minden ember boldogságáért éljenek és dolgozzanak. A keresztény hit vonzóereje Kishitűség az, ha nem merünk Istenről, Jézusról, hitünkről beszélni. A hit és vallás gúnyolása és lenézése ma is érezteti hatását, bár a gúnyolók által megjósolt földi paradicsomból az ellenkezője lett. De a krisztusi evangéliumnak ma is megvan a maga vonzóereje. Dél-Koreában minden évben közel kétszázezer felnőtt veszi fel a katolikus egyházban a keresztséget. Afrikában a katolikus hívők száma az elmúlt tíz esztendőben 49,9%-kal növekedett, és elérte a 82 milliót. Japánban, ahol 35 éve élek misszionáriusként, ilyen nagy számokkal ugyan nem dicsekedhetünk, de minden évben karácsonykor és húsvétkor megadja nekem az Isten azt az örömöt, hogy szép számban mossam tisztára a keresztvízzel azokat a férfiakat és asszonyokat, öregeket és fiatalokat, akik tőlem hallották a jézusi örömhírt, és akiknek a Szentlélek megadta a keresztény hit kegyelmét. "Az aratnivaló sok." (Mt 9,37) Jézusnak ez a szava ma is érvényes. Igaz, sohasem élt annyi keresztény a világon, mint ma; de az is igaz, hogy sohasem élt annyi nem keresztény sem a világon, mint napjainkban. Ázsia milliói még várnak arra, hogy egybegyűjtse őket aklába a Jó Pásztor. A régen pedig kereszténynek mondott Európában is sokan távol sodródtak Istentől, Jézustól. Ezért, főképp ma, kereszténynek lenni annyi, mint küldetésben járni, és hirdetni "Krisztus felfoghatatlan gazdagságát a népeknek" (Ef 3,8). Nem igaz az, hogy a mai ember nem fogékony a vallásosságra. Bizonyíték rá az új vallások és szekták burjánzása. Szégyenkeznünk kell, hogy a legfurcsább és legalaptalanabb, sőt gyakran egyenesen veszedelmes tanokat oly buzgalommal terjesztik a szekták hívei, míg mi véka alá rejtjük mécsesünket, pedig annak világossága képes lenne arra, hogy fénybe borítsa az egész világot. Egyházunk akkor krisztusi, ha nem zárul be, hanem szíve nyitva áll az egész világ felé. Jól mondja a pápa, hogy "csak akkor lesz képes egy keresztény közösség legyőzni benső ellentéteit és feszültségeit, és újra felfedezni egységét és hitének erejét, ha missziós (vagyis hithirdetői küldetést élő) közösség lesz" (RM 49). Mindenki misszionárius Az egyház missziós küldetésének megvalósításában mindenkinek része van. A pápa külön megemlíti a püspököket, az egyházmegyei papokat, a szerzetes közösségek tagjait, a hitoktatókat, a hívek között korunkban keletkezett mozgalmak résztvevőit, és végül keresztségük révén Krisztus prófétai, papi és királyi küldetésében részesedő valamennyi keresztény hívőt. Jézus mindnyájunkat küld, hogy tanúskodjunk az Isten szeretetéről. Az egyháznak lényegéből fakadó négyes feladata van: 1. kérügma, vagyis az evangélium hirdetése, 2. koinonia, vagyis az eucharisztiában központosuló hit- és szeretetközösség kiépítése, 3. liturgia, vagyis a mennyei Atyához szálló Krisztus imájának folytatása, 4. diakonia, vagyis az emberek, főképp a szenvedő, szegény emberek szolgálata. Mind a négy lényeges; egyiknek sem szabad hiányoznia. De hazánkban 40 évi hivatalos ateizmus után az elsőre van talán a legsürgősebben szükség. Ezért számunkra különösen fontos a pápa új missziós körlevele. Rémülten látjuk, hogy a 40 éves lelki sivatagi élet alatt mennyi ember szíve kiszáradt, őket kell elvezetnünk az élő vizek forrásához. Nem mások gőgös kioktatásáról van szó, hanem az isteni igazság és az élő ember szolgálatáról. Szépen mondja az ókori egyház nagy hittudósa, Órigenész: "Ember nem lehet más ember tanítómestere. Például Pál néhány elemi tanítást adott ugyan tanítványának, Timóteusnak, de azután elvezette őt ahhoz a forráshoz, melyből Pál is iszik. Ebből a forrásból oltván szomját Timóteus egyenlő lett mesterével, Pállal." "Tanítónak ne hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus" (Mt 23,10) – mondja Jézus. Jézus bensejéből fakad az "élő víz forrása", mely János evangéliuma szerint a Szentlélek, kiben a Krisztusban hívők részesülnek (Jn 7,38-39). Nyitott szívvel Mint már említettük, a zsinat és a pápa tanítása szerint, ez a Szentlélek már működik az emberekben akkor is, amikor még nem jutottak el a Krisztusban való hitre. Ezért hangoztatja a pápa, hogy a keresztény hithirdetésnek mindig tisztelettel kell figyelembe vennie mindazt a jót, amit ez a Lélek már megvalósított az emberekben, meg a különféle társadalmakban és kultúrákban (RM 28). A keresztény missziónak nem szabad lerontania semmit, ami szép, igaz és jó, amint ez, sajnos, a múltban sokszor megesett, hanem minden emberi és kegyelmi értéket bele kell építenie a hit és szeretet egyetemes katedrálisába. Nemcsak Platónnak, hanem Konfuciusznak is, nemcsak renaissance polifóniának, hanem afrikai népzenének is, nemcsak gótikus boltíveknek, hanem a 21. század új építészeti stílusának is, nemcsak az egyiptomi remeték imamódjának, hanem a keleti nagy vallások elmélyülő csendjének is helye van az Isten családjában. Minden ember és minden nemzet legyen a maga módján Krisztus tanítványa! De ugyanakkor legyen nyitott minden más ember és nemzet felé! Senkit se vessünk meg, senkit le ne becsüljünk! Legyünk készek mindenkitől tanulni mindazt, ami szép, jó és igaz! De ugyanakkor mondjuk el mindig mindenkinek a mi boldogságunk titkát: "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, örökké éljen." (Jn 3,16) A legnagyobb szolgálat, amelyet embereknek tehetünk, az, hogy hozzásegítjük őket a hithez, a reményhez és a szeretethez. Hiszen nincs nagyobb kincs a világon, mint Jézusban hinni, Őt követve szeretetből élni, bizalommal meghalni, és az örök életben Istent örökké dicsérni.
Weissmahr Béla MEGJEGYZÉSEK A HITRŐL: HIT ÉS TAPASZTALAT A hitet általában szembe szokták állítani a tapasztalattal. Hitről akkor van szó, ha valamit azért ismerünk el igaznak, mivel annak igaz voltát olyan valaki állítja, akiben megbízunk, akinek a tanúskodását elfogadjuk. Ezzel szemben a tapasztalat egy személyesen megszerzett ismeretre utal, arra támaszkodik. A tapasztalatszerzés nem delegálható, nem bízható másra; a tapasztalatot mindenkinek magának kell megszereznie. A hit és a tapasztalat szembeállításának megvan tehát a létjogosultsága. A Zsidókhoz írt levél is ilyen értelemben határozza meg a hitet; ez "szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk" (11,1). Ha tehát tapasztalaton csak az egyedi valóság érzékletes észlelését értjük, akkor a hitet nemcsak lehet, hanem szembe is kell állítanunk a tapasztalattal. Meggondolandó azonban, hogy a tapasztalat fogalma nem szűkíthető le csupán erre a fajta tapasztalatra, hanem ennél lényegesen tágabb. Ez a tágabb értelemben vett tapasztalat pedig nem ellentéte a hitnek. Valamiképpen ugyanis minden hit egy bizonyos tapasztalatban gyökerezik, mégpedig abban a legalapvetőbb tapasztalatban, hogy bizalom, másra való ráhagyatkozás nélkül nem tudunk az életben eligazodni. Aki arra az álláspontra helyezkedik, hogy csak azt fogadja el, amit személyesen mindenestül le tud ellenőrizni, az rövid időn belül összeroppan a magára erőltetett teher súlya alatt. De van egy még fontosabb szempont, amely szerint a tapasztalat a hit alapja. Ez pedig az, hogy a másra való hagyatkozás, egy másik személy tekintélyére való támaszkodás már maga is végeredményben egy tapasztalatra utal, noha esetleg csak közvetve. Mert annak az oka, hogy másban megbízhatunk, az illető becsületessége mellett abban keresendő, hogy meg vagyunk győződve tudásának megalapozott voltáról, ami végeredményben ennek a személynek valóságismeretére és ezzel tapasztalatára utal. * * * Eddig a hitről általában volt szó, és megállapítottuk, hogy ez különbözik a közvetlen észlelésen alapuló tudástól, de mégis feltételez egy bizonyos tapasztalatot. Mi azonban a helyzet akkor, ha a hit a teológiai értelemben vett hitet, vagyis az Istenben, illetve az isteni kinyilatkoztatásban való hitet jelenti? Hogyan alakul akkor a hit és a tapasztalat viszonya? – A kérdést így is felvethetjük: Vajon a vallásos hit is a tapasztalaton alapszik-e, és ha igen, melyik az a tapasztalat, mely alapja a vallásos hitnek? A hitre vonatkozó általános megfontolások értelmében mindenesetre nyilvánvaló, hogy ésszerű hit nem létezhet anélkül, hogy valamiképpen meg ne győződtünk volna annak a személynek megbízhatóságáról és tudásáról, akire támaszkodva értelmi beleegyezésünket adtuk olyasvalamibe, amit mi magunk nem tudtunk egyértelműen ellenőrizni. Tekintve azonban, hogy az Isten megbízhatósága és tudása, legalábbis annak számára, aki tudja, hogy mit kell elgondolnunk, ha az Isten szót használjuk, vitán felül áll, azért az istenhit esetében (vagy az Istennek való hit esetében) nem erről kell meggyőződnünk, hanem arról, hogy vajon valóban az Isten szólt-e hozzánk, vagy pedig esetleg csak a saját hangunkat hallottuk. Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez azonban egy bizonyos tapasztalat szükséges. E nélkül hit, az istenhit értelmében, nem jöhet létre. Megtapasztalhatjuk-e tehát valamiképpen az Istent, illetve megtapasztalhatjuk-e azt, hogy az Isten, hogy egy feltétlen személyes hívás megszólított minket? Ez a lényeges kérdés. Hogy valóban az Istennel van, illetve volt dolgunk, az akkor válik számunkra világossá, ha életünkben valamilyen módon – de egyben úgy, hogy ez félreérthetetlen legyen – megjelenik a feltétlen. Ez jöhet egy feltétlen követelmény alakjában, vagy pedig úgy, hogy életünk értelmes voltára irányuló kérdésünk egy megnyugtató, kielégítő választ kap. Ilyen esetekben, még ha az Isten neve fel sem merül, mégis ő lépett bele életünkbe. A hit tehát mint meggyőződés arról, hogy van Isten, illetve mint meggyőződés arról, hogy – ha mások közvetítésével is – ő maga szólt hozzám, azon a tapasztalaton alapszik, hogy a hit tartalmának elfogadása a személyes, saját életemnek egy mindent átfogó, a feltétlenség ígéretét hordozó értelmet ad. Ez az élményszerű tapasztalat az, amit a teológia a hihetőség nyilvánvalóságának (evidentia credibilitatis-nak) nevez. Másként kifejezve: a vallási hit annak megtapasztalásából fejlődik ki, hogy létezik egy, az életemnek, a létemnek átfogó és feltétlen értelmet adó (és ezért valamiképpen személyes) valóság. Ez a tapasztalás magában foglalja azt a felismerést, hogy feltétlenül, kétségbevonhatatlanul helyes, sőt szükséges életemet erre a feltétlen valóságra alapoznom, mivel csak azáltal leszek igazán önmagammá, ha ráhagyatkozom erre a valóságra, mely személyiségem legbelső magjában érintett engem. – Ez az alapstruktúrája annak a tapasztalatnak, amely által az Isten valósága a hívő számára valamiképpen nyilvánvalóvá vált. Vagyis, ha nyilvánvalóvá vált, akkor így kellett nyilvánvalóvá válnia. Ezt a tapasztalatot – és ebben ez a tapasztalat megegyezik az érzéklő tapasztalással – élményszerű közvetlenség jellemzi. E nélkül a tapasztalat nélkül nem jön létre (sőt nem is jöhet) létre hit, hívő magatartás. Nagyon fontos itt rámutatnunk arra, hogy ilyen élmények minden ember életében előfordulnak. Nem valószínű, hogy valaki egyáltalán nem tett szert ilyenfajta tapasztalatokra. Az viszont – sajnos – nagyon is lehetséges, hogy elsiklott felette, hogy nem regisztrálta mint tapasztalatot, hogy – a mai pozitivista, tudományos beállítottság következtében egyoldalúvá válva – puszta, futó, jelentőség nélküli érzelemnek minősítette. * * * Miben különbözik viszont a hitet megalapozó tapasztalat attól a tapasztalattól, amely az empirikus (a "tapasztalati") tudományok alapja, és amely általában kétségbevonhatatlannak számít? Az empirikus, az egyedi dolgok érzékletes észlelésében álló tapasztalatot, illetve ennek bizonyosságát két tényező jellemzi: (1) Ezt – legalábbis elvileg — mindig, azaz újra és újra ellenőrizhetem. Ha tehát kétségek merülnek fel, ismételten előidézhetem ezt a tapasztalatot. Vagyis hatalmam van felette. – Az igaz ugyan, hogy ez a hatalom itt sem korlátlan. Nem mindig idézhetek fel kényem és kedvem szerint mindent. A pszichológiában nem lehet éppen úgy kísérletezni, mint a fizikában. És a történeti tudományok esetében számolni kell az egyszeri, a megismételhetetlen tényekkel. (2) Az, amit empirikusan észlelek, az a tudományos megfigyelés számára puszta objektum, egy tárgy, melytől egyértelműen elhatárolhatom magamat, amihez a személyes létemnek, vágyaimnak, törekvéseimnek semmi köze sincs. Vagyis a dolog, mint tárgy, nem érint ember voltomban, nem vagyok ráutalva, egzisztenciálisan számomra közömbös. Ezért ez a tapasztalat maradék nélkül objektiválható. A hit alapját képező tapasztalat másfajta: (1) Ez a tapasztalat nem idézhető fel akkor, amikor éppen igényem van rá. Ez a bizonyosság nem áll úgy rendelkezésemre, mint az érzékletesen észlelhető dolgok bizonyossága. Ez a bizonyosság nem (csak) tőlem függ, nem kényszeríthető ki, hanem ajándék jellege van. Ez a bizonyosság olyan, mint az, amelyik sikerült személyes kapcsolatokban elérhető, ezekben jelentkező bizonyosság; azt, hogy valaki szeressen, hogy személyes jóindulatával felém forduljon, nem tudom kikényszeríteni. Ha ezt megpróbálom, már tönkre is tettem a szeretetet. Vagyis a szeretet nem bizonyítható, nem kezelhető úgy, mint egy objektum, nem tárgyiasítható maradék nélkül; noha a szeretetnek is vannak – tulajdonképpen csalhatatlan – jelei, de ezek olyanok, hogy csak a szeretetben magában, ennek légkörében érvényesülnek. Ezzel függ össze a második pont. (2) A hit alapját képező bizonyosság (éppen az itt számomra jelentkező valóság természetéből kifolyólag) olyan, hogy vele szemben nem helyezkedhetek a hűvös távolságvétel álláspontjára. Itt olyasvalamiről van szó, ami engem személyes voltomban, egzisztenciálisan érint, ami elkötelez, ami választás elé állít. Vagyis ezzel kapcsolatban döntenem kell, vele kapcsolatban állást kell foglalnom úgy, hogy a döntés, az állásfoglalás maga az itt jelentkező valóság megtapasztalásának, megismerésének részévé, pontosabban kifejezve: alkotóelemévé válik. Csak ha ráhagyatkozom, csak ha legalábbis elkezdek ráhagyatkozni, csak akkor tapasztalhatom meg igazán. Ebből világos, hogy a hit alapját képező tapasztalat bizonyossága olyan jellegű, mint amilyen a személyes kapcsolatokban jelentkező bizonyosságé. A magam személyes mivoltában érint, és ha ezt a szempontot kikapcsolom, ha megpróbálok ettől elvonatkoztatni, máris tönkretettem ezt a tapasztalatot. Mivel ezt a tapasztalatot nem lehet egyértelműen "objektiválni", azért soha nem lehet "ad acta" tenni abban az értelemben, hogy elmondhassam: ezt most egyszer s mindenkorra birtokba vettem úgy, hogy ezzel már nem kell foglalkoznom. Ez a bizonyosság tehát csak állandó ajándékként birtokolható, és ezt lényegesen befolyásolja a saját személyes magatartásom: Csak ha elkötelezem magamat az itt megélt személyes valóságnak, vagy legalábbis ha megvan bennem a készség erre, csak akkor bontakozhat ki ez a tapasztalat teljes mivoltában. Ebből érthető azután az is, hogy a hitnek – noha a megadott értelemben tapasztalaton alapszik – bizonyos értelemben mégis kontrafaktikus (az észlelő tapasztalással ellentétes) jellege van: "meggyőződés a nem szemléltektől". A hívő ember alapmagatartását ugyanis az jellemzi, hogy akkor is kitart a hittapasztalat által ajándékként kapott és lehetővé vált meggyőződése mellett, amikor az élményszerű tapasztalat már nem élményszerűen, hanem csak emlékként van jelen. Ilyen értelemben a hit azoknak az embert elkötelező, egzisztenciális következményeknek a levonása életünk konkrét adottságai között, amelyek ugyan tapasztalatból származnak, de amelyek élményszerűsége ideiglenesen eltűnt. A hitből való élet azt jelenti, hogy bízom abban az Istenben, akit nem (most még nem) látok. – A hithez (nemcsak a fény, hanem) egy bizonyos sötétség is hozzátartozik, mivel az Isten élményszerű jelenlétét nem lehet állandósítani. Ennek ajándék jellege van. Ez mindig kegyelem.
Szentmártoni Mihály HIT ILLÚZIÓK NÉLKÜL A kereszténység lényege Jézus Krisztus (az ő személye). Keresztény ezek szerint az, aki hisz Őbenne, és abban, aki küldte, az Atyában. Ez az első keresztény közösségből ránk hagyományozott hitvallásforma alkotja ma is a keresztény önazonosság ismérvét és hitünk érettségének, hitelességének mércéjét. Sajnos, ez a hit nem jut el minden esetben, minden helyzetben és minden kereszténynél az evangéliumi "tiszta búza" eszményképéig, hanem sokszor mindenféle konkollyal keveredik, kezdve a babonától a modern pszichológia valláspótló igézetéig. Tanulmányunkban ezekre az illúziókra szeretnénk felhívni a figyelmet. Először megvizsgáljuk azokat az illúziókat, amelyek az élet végső értelmét kereső modern értelmiségi réteg hitélményét fenyegetik, majd pedig a hagyományos hit néhány buktatóját, torzképét. I. Az élet értelmét keresők hitillúziói A huszadik századot a lelki elszegényedés veszélye fenyegeti. Ennek egyik oka az, hogy az ateista és agnosztikus antropológiák, élükön a lélektannal, abba az illúzióba ringatták a mai embert, hogy akaraterejével valamiképpen képes lesz uralma alá hajtani sorsát. Állandóan ilyen és hasonló üzenetek gyűrűznek felénk: Ha eléggé szorgalmasan dolgoznánk, ha jobban ismernénk saját magunkat, ha mindannyian összefognánk stb., akkor képesek lennénk megteremteni a békét, a jólétet magunk és mások számára. Ám legmélyebb sejtelmeink cáfolják ezeket a délibábokat, és érezzük, hogy másféle bölcsességre, máshonnan fakadó erőre is szükségünk van. Ezt az erőforrást csakis a lélek erőterében – a hitben – lehet megtalálni. Sokan mégis illúziókba ringatják magukat, és a pszichológiától várják a csodát, az élet értelmére adott válaszokat, a boldogságot, a kiteljesedést. Az akarás, ill. saját akaratunk erejébe vetett hit annyira áthatotta ember és ember közti viszonyainkat és környezetünket, amelyben élünk, hogy végül ráütötte pecsétjét magunkhoz való viszonyulásunkra is. A pszichotechnológia csodálatos teljesítményei közepette titokban azt reméljük, hogy egy napon uraivá válhatunk gondolatainknak, érzelmeinknek, sőt tudatunknak is. Éppen ezért egyre kevésbé vagyunk hajlandók szomorúnak, megfélemlítettnek, boldogtalannak érezni magunkat, vagy megtapasztalni bármiféle kellemetlen érzelmet. Úgy képzeljük, képesnek kellene lennünk arra, hogy mi magunk irányítsuk életünket, és így megteremtsük a boldogság állapotát. Valahogy mindig oda jutunk vissza, hogy ez könnyűszerrel menne is, ha erősebb lenne akaratunk, tehát új technikákhoz kell folyamodni, amelyek ezt szavatolni képesek. Mindennek a hátterében a végső kérdésekre, az élet értelmére adott válaszok megtapasztalásának kiolthatatlan vágya áll. Eszményileg ezekre a kérdésekre a választ a vallásban kell keresnünk, pontosabban a személyes Istenbe vetett hitben. Sajnos, az utóbbi években mintha a nagy vallásos áramlatok is elfelejtették volna kissé a lelki tapasztalat fontosságát. Sok egyházi közösség inkább hasonlít bölcseleti és etikai társulatra, semmint vallásos közösségre; másutt a hiteles vallásos élményt behelyettesítették csoportdinamikával, vagy lázas tevékenységgel a "küldetés" egyoldalúan értelmezett fogalmára hivatkozva. Ismét mások szinte kábultan tántorognak egyik – pszichológiai eszközök révén nyújtott – tapasztalattól a másikig. Mindezek azonban legtöbbször kielégítetlenül hagyják az ember értelem utáni vágyát. Pontosan ez az értelem megtapasztalása utáni vágy szülte a számtalan pop-pszichológiai (népszerű pszichológiai) mozgalmat. Ezek részben mind lélektanilag, mind teológiailag nézve elferdült próbálkozások, és csak ritkán nyújtanak igazi lelki felfrissülést. Azt hiszem, ma már kevesen tagadják a tényt, hogy a pszichológia sokak számára valláspótlékká vált. A pszichológia és vallás közötti zűrzavar nem pillanat műve, hanem gyökerei még azokra az időkre nyúlnak vissza, amikor majdnem kizárólagosan a vallás uralta a pszichológia területét is. Akkor a lelki zavarokat vagy megszállottság, vagy erkölcstelen élet következményeként értelmezték, a gyógyulást pedig vagy exorcizmusban (ördögűzésben), vagy vezeklésben keresték. Nem csoda tehát, ha korunk embere megkönnyebbüléssel vette tudomásul az emberi viselkedésre vonatkozó tudományos magyarázatokat. Csakhogy, amint ez már lenni szokott, átestünk a másik végletbe: most a moralisztikus és lelki fogalmakat behelyettesítettük pozitivista magyarázatokkal, aminek az lett a következménye, hogy nemigen maradt tér a lélek, a szellem számára. Görres megállapítása szerint: "A pszichológiában nemcsak most kezdődik a szellem kiűzése, mivel ezt már jó ideje kísérletként kezelik az uralkodó tudományos körökben. Ennek már puszta megnevezése babonáról és tudománytalan felfogásról tanúskodik." (A. Görres, 1981.) Korunk nyugati pszichológiáját három nagy áramlat, mentalitás jellemzi, melyek közül azonban egyik sem volt képes jelentősebb segítséget nyújtani azok számára, akik lelki tapasztalat után vágyódtak. Gerald May elemzései nyomán bemutatjuk ezeket a mentalitásokat, és rámutatunk azok illuzórikus voltára, amikor valláspótlókként jelentkeznek. 1. A megbirkózás mentalitása (the coping mentality) – a gyógyító hit illúziója E mentalitás gyökerét az a meggyőződés alkotja, hogy a pszichológia, pszichiátria, valamint a neveléstudományok elsődleges feladata az, hogy segítséget nyújtsanak a problémák megoldásához. Kerete az orvosi modell: minden pszichológiai belátás, önismeret, reflexió azért van, hogy elősegítse a kóros állapot mihamarabbi megszüntetését és az egészséges állapot visszaállítását. Ez a mentalitás ma annyira általánossá vált, hogy szinte világnézetté alakult: az élet nem más, mint állandó birkózás a sorozatos stresszekkel, problémákkal. A szorongás, félelem, szomorúság, bánat, fájdalom mind olyan lelki állapotok, amelyektől irtózva el kell fordulni, és minden áron ki kell küszöbölni azokat; feldolgozni, mert belőlük semmi pozitív nem születhetik. A megbirkózás mentalitására jellemző, hogy az ember alárendeltnek, kiszolgáltatottnak, megterheltnek érzi és áldozatnak tudja magát. Persze, ilyen alapokon beindíthat nagy fellendüléseket, abból a célból, hogy az ember kezébe vegye saját sorsa irányítását, és ő diktálja tovább az események menetét. Csakhogy itt gyakran ugyanaz történik, mint a politikai elnyomás esetében: az elnyomott, leigázott, aki végül is fellázad, és kitépi magát a szolgaság kötelékeiből, igen gyakran nem tud másként élni újonnan megszerzett szabadságával, mint hogy most ő válik elnyomóvá, mások leigázójává. Bárhogy legyen is, a megbirkózás mentalitása kevés hiteles lelki élményt képes biztosítani azoknak, akik az élet végső értelmére keresik a választ. 2. A boldogság mentalitása (the happiness mentality) – a boldogító hit illúziója A boldogság mentalitása újabb keletű áramlat. Alaptétele az a meggyőződés – minden evidencia ellenére –, hogy ha az ember "rendesen" él, akkor boldognak kell lennie. E meggyőződés visszája pedig: ha valaki nem boldog, akkor valami baj van életvitelével. Ez a két meggyőződés építette ki azt a pszichológiai mentalitást, amely az utóbbi években oly szilajul letepert bennünket; ma már a legkisebb boldogtalanságot, kiábrándultságot, fájdalmat is pszichikai zavarként éljük meg: pszichológushoz, pszichoterapeutához, orvoshoz fordulunk; tablettákat szedünk, ha nem tudunk aludni, ha sikertelenség ért bennünket, stb. Annak ellenére, hogy a boldogság mentalitása képes kreatív erőket mozgósítani az emberben, hogy ne engedje át magát az önsajnálatnak, hanem tegyen valamit saját jóléte érdekében, hosszú távon káros következményei lehetnek. A boldogság-mentalitás hatására ugyanis az emberek elfojtják vagy tagadják a kellemetlen, negatív érzelmeket, a fájdalmas tapasztalatokat. Ez pedig elszegényíti az életet, melynek gazdagságához hozzájárulnak pontosan a negatív tapasztalatok is, amikor az ember elmerül a fájdalomban, kiábrándulásban, bánatban, félelemben. (Jézus nagyon erősen és a végsőkig "belemerült" ezekbe a megkerülhetetlen negatív tapasztalatokba: volt fáradt, kiábrándult, megsiratta a hűtlenséget, végigszenvedte a halálfélelmet.) A boldogság mentalitása színtelenné, fakóvá mossa az életet, mert hiányzik belőle az érzelmek hullámzó gazdagsága. Persze, lehet így is kiharcolni valami kis örömöt, de ez nagyon sovány boldogság lesz, és kevés köze az igazi örömhöz. Az örömöt ilyen úton nem lehet elérni, megvalósítani: az mindig adottság, ajándék, a befektetett élet következménye. Aki csökönyösen akar szabadulni, illetve eleve kizárni életéből minden kellemetlen, fájdalmas tapasztalatot, az eleve kizárja életéből az örömöt. Legjobb esetben kialakul a Pollyanna-mentalitás (a könyvet lefordították magyarra is!), amely csak az élet pozitív oldalát hajlandó elismerni. Tragikusabb esetben közömbösségbe torkollik. A boldogság mentalitásának legtragikusabb következménye azonban az, hogy érzéktelenné tesz a másik boldogtalansága iránt, általában a szenvedés iránt. Azt sugallja ugyanis, hogy előbb mindenkinek a saját sorsát kell rendeznie, saját boldogságát biztosítania, éspedig úgy, hogy kiiktat abból minden zavaró körülményt. És ami ezután következik, arra aligha kell bizonyíték: az önző, egyéni boldogság nyugodtan megfér a körülöttünk hömpölygő boldogtalansággal. Mindkét eddig felvázolt mentalitás ma valláspótlékként kínálkozik a hitüket nem találó, hitevesztett vagy közömbössé vált emberek szemében. Mindkét esetben a "lelki élet" nárcizmus formáját ölti magára: a vallásosság is csak azt a célt szolgálja, hogy vagy erőt adjon a stresszek, nehézségek leküzdésére (a gyógyító hit illúziója), vagy pedig arra való, hogy biztosítsa a boldogságot (a boldogító hit illúziója). Jézus sohasem ígért ilyesmit híveinek. A kereszténynek is át kell szenvednie a világ tragikumát, az emberi sors irracionális oldalát. E mentalitások következtében az ima, az elmélkedés és egyéb vallási gyakorlatok akaraterősítő technikákká fokozódnak le, esetleg babonás, mágikus jelleget öltenek. Ez akkor következik be, amikor a lelki látókörből egészen kiszorul a "legyen meg a Te akaratod" készsége. A boldogság mentalitásának másik tragikus következménye az a kilátástalan elvárás, hogy a lelki növekedést meg lehet valósítani saját akaratunk útján. Ez a beállítódás a sikerek és sikertelenségek folyamatos változásának nyit kaput. Az önmegváltás illúzióját minden vallás mint tévhitet elveti; a kereszténységben pelagianizmus néven került be a tévhitek lomtárába. A boldogság mentalitása nyújthat végül még egy harmadik lehetőséget: az ember leszögezi, hogy azért boldogtalan, mert Isten elhagyta őt. A baj itt az, hogy a lelki élet az érzelmi állapotok függvényévé vált: ha az ember boldog, akkor arra következtet, hogy Isten szereti, ha boldogtalan, akkor nem szereti. 3. A növekedés mentalitása (the growth mentality) – a személyi kiteljesedést szavatoló hit illúziója A harmadik lelki áramlat a legújabb keletű, századunk derekán alakult ki teljes erejében. Ez a mentalitás elveti a régi, orvosi modellt, a boldogság mentalitásával pedig szembeállítja annak lehetőségét, hogy a fájdalmas tapasztalatok is szolgálhatják az ember növekedését. A most divatban lévő ún. humanista pszichológiák emberképének a következménye ez a mentalitás: az ember rendelkezik kreatív erőkkel, képes önmaga megvalósítására és beteljesítésére, csak meg kell teremtenie hozzá a megfelelő körülményeket, feltételeket. Sok tényező játszott közre, hogy kialakuljon ez a mentalitás. A biológiai tudományokból átvette azt a tényt, hogy az emberek nem használják ki értelmi képességük nagyobb százalékát, a testben rejlő fizikai energiákat. A keleti kultúráktól a mentalitás átvette a jóga töredékeit, beépítette a kozmikus energiáról szóló tant, keleti elmélkedési módszerekhez folyamodik, de nem idegenkedik az okkult tudományoktól sem. Néha úgy tűnik, nincs az a terápia, módszer, technika, amelyet az önmagát tökéletesíteni akaró ember el ne tudna képzelni és fogadni. Az egész mozgalom néha nagy vidámparkra hasonlít, tele színes léggömbökkel, ahol mindenki talál magának elég helyet, hogy fitogtassa nárcizmusát: beszélhet önmagáról, amikor és amit akar, kiteregetheti belső világát, lemeztelenítheti magát minden szégyenérzet nélkül, sőt még büszke is lehet arra, mennyire őszinte. És ami annyira megható ebben a mozgalomban, az az, hogy milyen odaadással, hittel, meggyőződéssel végzik az emberek ezeket a terápiákat, csoportdinamikákat, jógagyakorlatokat, keleti meditációkat, diétákat stb. Pedig a módszerek leginkább nem érdemlik meg ezt a bevetést: legtöbbjük ugyanis gyengén átgondolt, felületesen kidolgozott, eredeti összefüggéseiből kitépett szemcse, néha hóbort. De az emberek vakon hisznek a módszerben, az azt felkínáló guruban, szakemberben, és ha valakinek van is haszna belőle, akkor ezt valószínűleg ennek a hitnek köszönheti elsősorban, nem a technikának, a módszernek. De azok számára, akik hitélményt keresnek, akik az élet értelmét keresik, az ilyen tapasztalatok kevés táplálékot nyújtanak. Nem szeretnénk egyoldalúak lenni: nem kétséges, hogy sokak számára hasznosak lehetnek ezek az eszközök, mert segíthetik emberségük felkutatásában. A növekedési mentalitás akkor válik veszélyessé, ha végső üdvösséget vagy értelmet kínál, illetve ezt várja el tőle valaki, és amikor úgy hiszi valaki, hogy a végső szabadságot meg lehet valósítani saját akaratunkkal. II. A hagyományos hit illúziói Kultúránkban a legtöbb ember beleszületik vallásába. Nehéz itt hirtelen eldönteni, mit is kellene tulajdonképpen idézőjelbe tenni: a beleszületést-e vagy pedig a vallást? Mert mindkettő közvetíthet hamis tartalommal telített fogalmat. Ha ugyanis valaki katolikusnak született, ez még korántsem jelenti azt, hogy újjá is született evangéliumi értelemben, vagyis hogy igazán hívő ember; keresztény mivolta maradhat pusztán anyakönyvi adat is. A vallásosság fogalma is lehet megtévesztő, mert jelenthet esetleg pusztán keresztény kultúrát, amitől a személyes hitig az út igen hosszú. Ezen az úton az ember megállhat félúton, ha egyáltalán elindult, megállhat valahol a cél közelében, úgy, hogy hitéletének hordozói inkább a hagyományok, mintsem személyes meggyőződése. Az ilyen, ill. csak ilyen alapokon nyugvó hitbe vegyülhetnek illúziók, amelyek adott esetben vakvágányra vezethetik az ember hitét. Nem törekedve a teljességre, vegyünk szemügyre néhány ilyen illúziót. 1. Tekintélyre irányuló vallásosság A "szüleim hite" mint motívum lehet dicséretre méltó érvelés, de nem szükségszerűen elégséges színvonal ahhoz, hogy az ember eljusson az evangéliumi hitre. Ha valaki csak azért fogad el hitigazságokat és erkölcsi normákat, mert ezt szülei vagy más, számára jelentős tekintélyhordozó előírja, parancsolja, bizonytalan alapokra épít. Egyik jele az ilyen bizonytalan alapokra helyezett hitnek az a beállítottság, amely nem egy gyakorló hívőnél is megfigyelhető: nemigen tudnak mit kezdeni a tízparancsolattal. Néha ki is mondják: Isten (hogy az egyházról ne is beszéljünk) mintha kicsit igazságtalan, hogy ne mondjuk önkényeskedő volna a hívővel szemben, amikor olyan sok kellemes dolgot megtilt neki. Hát nem jobb a nem katolikusoknak?! Nekik nem tiltja az egyház sem a válást, sem a házasságon kívüli nemi viszonyokat, sem az újraházasodást, néhol pedig még a többnejűség is megengedett. Fölösleges külön bizonygatni, mennyire primitív az ilyen hit, amely nem képes a tízparancsolatból kiolvasni embervoltunk sóhaját; hiszen azok nem pusztán tilalmak, hanem emberi méltóságunk biztosítékai, az életet védő "korlátok". Némi szónoki fordulattal így is érvelhetnénk: Isten a parancsokban nem nekem tilt meg valamit, hanem másoknak tiltja, hogy velem rosszat tegyenek, hogy ellenem hamisan esküdjenek, hogy megöljenek, ellopják vagyonomat, lefokozzanak élvezeti tárggyá. A tízparancsolat ilyen "altruista" szemlélete hitünk érettségének első mutatója. 2. Önző vallásosság A vallás soha sem lehet "magánügy", mégis nemritkán találkozunk olyan hívőkkel, akik így érvérnek: a hitem az én személyes ügyem, nem tartozik senkire, kinek mi köze hozzá, miben hiszek. A rövidzárlatot itt az okozza, hogy az ilyen ember úgy képzeli el keresztény mivoltát, mintha Isten önkéntese volna, amiért természetesen kijár a zsold is. Az érdemszerzés vallásossága ez. Biztosan ismerünk olyan hívőket, akik rendesen eljárnak templomba, talán szentségekhez is járulnak, de amikor valami nem úgy alakul életükben, ahogyan azt megálmodták, elképzelték, akkor háborognak, lázadnak Isten ellen, hogy ez így mégsem igazságos, "mivel érdemelték ezt ki", miért bünteti őket Isten, amikor semmit sem vétettek ellene. Ez a farizeusok mentalitása, akiknek a hit dolga is üzleti kérdés: én ennyit adok Istennek, ezt megtetézem még mentából adott tizeddel is, ezért elvárom, hogy viszonzásul ennyit meg ennyit kapjak, pl. egészséget, sikert. . . Ezzel szemben az igazság az, hogy kereszténynek lenni kiváltság, Isten meghívása, hogy a feltámadott Krisztus tanúi legyünk a történelem e pillanatában, itt és most. 3. Példákat utánzó vallásosság Az imitatív vallásosság jellemzője, hogy kevés benne az igazi eredetiség, inkább mások, legyenek azok, bár nagy szentek, utánzása útján próbálunk hitélményre szert tenni. Korábban talán az erények gyakorlásában voltak gyakoriak az ilyen próbálkozások. A történelemben híressé váltak Loyolai Szent Ignác ilyennemű képzelődései, amíg a szentek életrajzait olvasgatta betegsége idején: vezekelni akart, aztán éjjeleken át elmélkedni, majd pogányokat téríteni, mindezt pedig azért, mert mások is így tették. (Persze az imitációnak van pozitív mozzanata is.) Ma újabb formában jelentkezik ez az illúzió: bázisközösségekben, karizmatikus és imacsoportokban felbukkan a kizárólagosság kísértése: aki nem úgy hisz, nem úgy imádkozik, nem úgy lelkesedik, mint ők, annak hiányos a hite. Pedig ez a modell-vallásosság könnyen lehet menekülés is a személyes hívás elől. Az igazság az, hogy Istent lehet sokféleképpen imádni és dicsérni. Erre már Jézus figyelmeztetett, amikor megfeddte Mártát; nem azért, mert sokat sürgölődött, hanem azért, mert nem tudta elviselni, hogy nővére, Mária másképp mutassa ki Jézus iránti rajongását, szeretetét. Jézus tulajdonképpen Máriát védte Márta kizárólagossága ellen. 4. Antropomorf Isten-képen alapuló vallásosság Természetesen nekünk Istenről nincs másféle képünk, mint amilyent gondolkodási képességünk be tud fogadni, ezért ez a kép szükségszerűen antropomorf ("emberszabású"). Utóvégre Jézus is nagyon antropomorf módon, emberi képzetekhez alkalmazkodva beszélt az Atyáról, amikor gondos szőlősgazdához, magvetőhöz stb. hasonlította. A baj ott kezdődik, ha valakinek Isten-képe nagatív emberi tulajdonságokat ölt, pl. Istenben a bosszúálló bírót látja csak, aki alig várja, hogy lecsapjon a szegény szerencsétlen emberre, aki netán félrelépett. Az ilyen hitet szorongás tölti be: ha valami baj érte az embert, azonnal arra gondol, hogy biztosan valami rosszat tett, aminek ugyan nincs tudatában, de hát Isten már ilyen, szigorúan büntet . . . Ezzel szemben az igazi hit Isten-képének Jézus Krisztus Istenéhez kell hasonlítania, akiről oly meghatóan beszélt, és akit "apukának" becézett. (Ez az abba jelentése.) 5. Érzelmileg túlfűtött vallásosság A vallásosság igényli az egész embert: érzelmeit éppúgy, mint értelmét. Sajnos, vannak emberek, akiknél ez a két valóság nehezen fér meg egymás mellett. Az érzelmileg túlfűtött vallásosságot jellemzi a végletek közötti ingás: egy ideig túlzott jámborsággal, szent buzgalommal éli hitét, hogy aztán egyszer csak belefáradjon, esetleg fellázadjon Isten ellen, megátkozza ezt a "rohadt világot". Van, sajnos, ennek az érzelmi alapokra épülő vallásosságnak egy kevésbé szalonképes formája is: az egyén egyrészt annyira hisz a Szűzanya egy bizonyos helyen történő megjelenésében, hogy ezért akár életét is áldozná, ennek hirdetése élete célja, rendületlen buzgalommal elvégez minden ott hallott jámborsági gyakorlatot, könnyekre fakad megindultságában, másrészt bosszút lihegő üzeneteket küld mindazoknak, akik nem hisznek abban az adott jelenésben. És ez nem kitalált példa, és nem is ritka jelenség. Talán mindannyiunkban ott bujkál ennek a "szkizofrén" vallásosságnak az ördöge: mikor elkeseredünk, Isten büntetését szeretnénk már látni ezen a "rohadt világon", a bűnösöket érje már utol megérdemelt kárhozatuk. És ezeket a bűnösöket könnyűszerrel meg is tudjuk nevezni: volt politikai ellenfeleink, volt börtönőreink, hitetlenek stb. Érdekes módon ezek mindig a mi ellenségeink, akikre hamar ráfogjuk, hogy Istennek is ellenségei. A büntetést pedig valahogy úgy képzeljük el, hogy "ők" akkor majd iszonyatosan megszégyenülnek, nyomorultan fetrengenek előttünk, mi pedig trónuson ülve diadalmaskodunk. Ebben a torzított formában érezzük, mennyire távol áll az ilyen hit a keresztény, evangéliumi megbocsátás és ellenségszeretet eszményétől. Ez a "kisajátított", magántulajdonként kezelhető Isten illúziója. 6. Prozelitizmus és fanatizmus Hitünknek lehet még egy buktatója: amikor elfelejtjük, hogy Isten szabadnak teremtette az embert, és senkire sem lehet vagy szabad rákényszeríteni saját hitünket, saját világnézetünket. A különbség a hiteles kereszténység és a prozelitizmus között (amely prozelitizmus, sajnos, a szektáknál igen gyakori jelenség) a következő: a hithirdetés mindig csak felkínált értékeket jelent, amelyeket a másik szabadon elfogad vagy nem, ellenben a prozelitizmus megnyerni akar, meggyőzni és céljai eléréséhez még zsarolni is képes. A fanatizmus tehát illúzió: amikor erőszakkal akarjuk másokra rákényszeríteni a hitet, a megtérést. Sajnos, nem ritka jelenség, hogy a feleség erőszakkal akarja rábírni férjét a vallás gyakorlására, a szülő a gyermeket; vannak hívek, akik úgy tudják, minden újszülöttet meg kell keresztelni, még ha a szülők azt ellenzik is. Ide tartozik az a magatartás is, amikor a szülő elküldi gyermekét gyónni, különösen akkor, amikor őt sértette meg, azzal érvelve, hogy megszegte Isten 4. parancsát, amely állítólag azt szabja meg, hogy a gyerekek szeressék szüleiket. Szeretnénk itt megjegyezni, hogy a tízparancsolatot nem a gyerekeknek írták, így a negyedik sem rájuk vonatkozik, hanem nekünk, felnőtteknek szól a figyelmeztetés, hogy tiszteljük agg szüleinket, ne csúfoljuk ki őket, amikor megvénülnek, ne zárjuk őket aggok házába. (De sok "jó hívő" szülei is ott hervadnak valamelyik szürkefalú öregotthonban, pedig lenne pénz is meg hely is számukra, de hát ez így sokkal kényelmesebb megoldás!) 7. Babonás és mágikus vallásosság Ide sorolható a csodát váró hit, ill. az a vallásosság, amely az istenit hatalmába akarja keríteni, erővel akar kiimádkozni valamit: valaki zarándokol, kilencedeket tart, ígéreteket tesz, hogy célját elérje, csak azt felejti el hozzátenni, hogy "legyen meg a Te akaratod". A babonás hit megnyilvánulhat érmecskék viselésében, amelyekből amulett lesz, szentképek helytelen tiszteletében, áldásokra való vadászatban stb. Mindez hozzátartozik a teljes hitélmény kifejezéséhez; csak arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy nem hatnak automatikusan, sem az ember egészségére, sem bűneink bocsánatára, ha nincs személyes hitünk, vagyis ha nem ahhoz fordulunk bizalommal imánkkal, kérelmünkkel, hálánkkal, akit ezek a kegytárgyak jelképeznek, hanem maguktól a tárgyaktól várjuk a segítséget. Nemcsak a szentelmények, hanem a szentségek felvételébe is becsúszhat a mágikus szemlélet, ha elfelejtjük, hogy az egyház szentségei a hit szentségei, tehát nem automatikusan közvetítik a kegyelmet. A felsorolt hitillúziók csak jellegzetesebb példák, amelyek talán nem is önmagukban sokatmondóak, hanem a közös üzenet által, amely egybefűzi őket: hiányzik belőlük az igazi hit és a személyes kapcsolat Istennel. Az ilyen hit nem Istent akarja, hanem csak valamelyik adományát. Illúzió azért, mert előbb-utóbb kiábránduláshoz vezet: Istent ugyanis nem lehet "megkaparintani", ajándékát nem lehet erőszakkal kicsikarni, nem lehet őt megvesztegetni, hanem csak imádni, tisztelni, szeretni lehet, és fenntartás nélkül rábízni magunkat. * * * Összegezve az elmondottakat először is azt szeretnénk még hangsúlyozni, mennyire könnyű pszichológiára, helyesebben pszichologizmusra lefokozni a lelkiséget. Az ilyen lefokozott lelki keresés kiábránduláshoz vezet, mert a pszichológia egyszerűen nem elég nagy ahhoz, hogy szavatolja a végső kérdésekre adott választ. És itt most nem pusztán akadémiai eszmélődésről van szó: Magyarországon is gomba módra szaporodnak a legkülönfélébb mozgalmak, pop-pszichológiák, szekták. Mindez vonzó lehet, de csalóka ígéret, mert nem azt a célt szolgálja, amit az ember keres. Az igazi, hiteles vallásos élményt az jellemzi, hogy nem evilági tartalmakra irányul, hanem Istent keresi, azaz irányultságában transzcendentális. Nem gyakorlati megoldásokat és ismereteket akar elérni, hanem az élet nagy kérdései, a titkok, sőt a Titok (Misztérium) iránti csendes tisztelet szelleme hatja át. Milyen az illúziók nélküli hit? Válaszunk rövid: evangéliumi, jézusi. Volt egyszer egy tanítvány, aki szintén végigjárta a tiszta hithez vezető út buktatóit, illúzióit: úgy hívták, hogy Tamás. Mikor végül találkozott a Titokkal, a Feltámadottal, két szóba tömörítette hitvallását: "Én Uram, én Istenem!" (Jn 20,28) Jézus elfogadta ezt a hitvallást, mint hitelest. Ez marad ma is és örök időkre a keresztény hitvallás mintája: Istenre irányuló és Krisztus-központú, így kezdődik a hiszekegy is; minden más már csak ennek a kifejtése, tematizálása, magyarázata.
IRODALOM – DACQUINO, G., Religiositá e psicoanalisi, Torino, SEI, 1980. – GÖRRES, A., "Ismeri a pszichológia az embert?", Mérleg, 1981/3. 257-274. – MAY, G., A Contemplative Psychology, San Francisco, Harper & Row.
PAPI LELKIGYAKORLAT Ideje: 1991. augusztus 5 (hétfő) estétől augusztus 9 (péntek) reggelig. Helye: Exerzitienhaus der Barmherzigen Schwestern, Rennweg 40, A-6020 Innsbruck; telefon: (0512) 572313. Vezeti: Dr. Miklósházy Attila SJ., Castel minore címzetes püspöke. Költségek: egyszemélyes szoba napi 280 schilling, kétszemélyes szoba napi 250 schilling. Csak papok jelentkezését kérjük a Szolgálat bécsi címére, minél hamarabb. Minden jelentkezésre válaszolni fogunk.
LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS
Lelóczky Gyula Donát AZ IMA MINT A HIT GYAKORLATI MEGÉLÉSE Mi a keresztény ima? Azt mondhatnánk, hogy az ima személyes hitünk mindennapos megélése. Akkor él igazán a hitünk, amikor imádkozunk. Ebből a szempontból a szemlélődő ima a keresztény ember legfontosabb tevékenysége. Amikor azonban ezt állítjuk, néhány alapigazságot feltételezünk. Ezek pedig a következők: a) Isten, mint Három Személy szerető és örömteli egysége, mint a Legfelsőbb Valóság, önmagában létezik, megkülönböztetve a teremtett világtól. Ezt a panteizmussal szemben állítjuk, amely azonosítja az istenséget a világgal, amit pl. a hinduizmus is vall. b) De ez a világtól megkülönböztetett Isten nem húzódik vissza teremtményeitől, hanem kinyilatkoztatta magát elsősorban a Fiú megtestesülése és Jézus húsvéti tette révén, mert azt akarja, hogy megismerjük őt. Ezt a deizmussal szemben állítjuk, melyet pl. a 18. századi filozófusok vallottak. c) Az ember képes hitével befogadni Istent, és fokozatosan növekedni ennek a legfelsőbb Létezőnek az ismeretében és szeretetében. Bár kimondhatatlanul nagy a különbség, a távolság Isten és ember között, mégis az ember "capax Dei", azaz megvan benne a befogadóképesség Isten ismerete és szeretete, az Istennel való egyesülés, azaz az isteni élet számára. Ez az állítás egyúttal azt is jelenti, hogy a hit sokkal több értelmi elfogadásnál, és sokkal inkább egy folyamatos egzisztenciális döntés, mely által az ember tartós kapcsolatban áll az őt létrehozó s őt saját életével gazdagító Istennel. d) Ez a kapcsolat Istennel Isten ingyenes ajándéka, amelyet az ember saját erejéből képtelen megteremteni. Az, hogy hinni tudok, kegyelem, amint az is kegyelem, hogy képes vagyok imádkozni. e) Az Istennel való egyesülés a legnagyobb tökéletesség, amelyet az ember elérhet, és amely minden vágyán és álmán túl boldogsággal tölti el, mivel az ember Isten számára, Isten befogadására lett teremtve, és így csak Benne, Istenben találja meg minden vágya túláradó beteljesedését. Ez a hitben és az imában történő egyesülés a Krisztus által szerzett megváltás legfőbb gyümölcse, vagyis az ima közben teszi Jézus megváltó munkáját bennem teljessé, juttatja azt el végső céljához. Az előbbieket feltételezve, már magától kínálkozik a szemlélődő ima meghatározása: az nem egyéb, mint együttlét Istennel, belépés Isten jelenlétébe, időzés Isten társaságában, belső párbeszéd Istennel. Úgy is lehetne mondani, hogy Isten megtapasztalása a hit, remény és szeretet révén. Régebbi szerzők megfogalmazásával az ima a lélek (a tudat, az értelem, a képzelet) felemelkedése Istenhez, vagy: szerető figyelem a jelenlevő Istenre, Isten megízlelése, Istennek egyszerű, szerető látása, vagy az arsi plébános parasztjának szavaival: "Én nézem Őt, Ő néz engem." Mindegyik meghatározás végeredményben ugyanazt mondja, ugyanazt a valóságot közelíti meg hittel más és más oldalról. Mivel Isten maga misztérium, minden, ami Istennel kapcsolatos, tehát maga az ima is misztérium, s éppen ezért minden meghatározás szükségképpen részleges, esetleges, tökéletlen marad. Mivel Isten végtelenül nagyobb, mint mi, hitünkkel, az imában nem annyira mi foglaljuk magunkba Istent, hanem Isten foglal magába bennünket. Leghelyesebb talán kölcsönös egymásban-létről beszélni, abban az értelemben, ahogy Jézus mondta: "Amint te, Atyám bennem vagy, és én benned, úgy legyenek ők is bennünk ... Hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk, én őbennük, te énbennem." (Jn 17,21.22-23) Fontos része a meghatározásnak, hogy nem foglalja magában az érzelmeket. Az emóciók, érzelmi fellángolások lehetnek az ima alkalmi velejárói; de egy-egy konkrét imafolyamatnak semmiképpen sem lényeges alkotóelemei, s hasonlóképpen nem is fokmérői az ima jó, értékes, helyes voltának. Lehetséges, hogy az imádkozó örömet és édességet érez ima közben; az is lehet, hogy olyan száraz és érzelemmentes, mint egy kiszáradt fa; az ima értékét ezek a körülmények semmiképpen sem jelzik. Bizonyára az ember személyes érdeme nagyobb a lelki szárazság idején is hűségesnek maradó imádkozóban, mert az imát minden személyes elégtétel nélkül, tisztán hitből, csak Istenért végzi. Nem azért imádkozunk, hogy ilyen vagy olyan érzelmeket előhívjunk, felébresszünk magunkban, mintegy kicsiholjunk magunkból, hanem hogy hitben, reményben és szeretetben találkozzunk Istennel. Egy másik maghatározással élve, a szemlélődő ima növekedés Isten szerelmes ismeretében, vagy megismerésben növekvő szeretet. Amikor imádkozunk, odafigyelve időzünk Isten jelenlétében, szeretnénk többet tudni róla, szeretnénk őt jobban megismerni, és csakugyan növekszünk az Isten megismerésében. Viszont kétféle ismeret van. Az egyik ismeret tárgyi, értelmi, racionális, gondolati megismerés minden különös érzelmi, magával ragadó következmény nélkül. Az iskolai tanulmányok az ilyen ismeret növekedését adják, beleértve a teológia tanulását is, melynek során végeredményben Isten ismeretében növekszünk. A másik fajta ismeret szubjektív, szerető ismeret, amely a megismerő személyre mély affektív, érzelmi, elkötelező hatással van. A Szentírás könyvei, különösen János írásai, az "ismeret" szót ebben az utóbbi értelemben használják. Istennek a hitben növekvő ismerete, mely az ima révén történik, ez a második fajta szerető megismerés, abban az értelemben, ahogy pl. Jézus Jánosnál beszél: "Ismerem enyéimet, és az enyéim ismernek engem." (Jn 10,14) De mivel Isten végtelen, Istent sohasem ismerhetjük meg egészen, s így az egész örökkévalóság során szüntelenül növekedni fogunk ebben a szerető megismerésben. Úgyhogy azt is mondhatjuk: a keresztény ima hitben valamiképp már itt a földön annak a jövő boldog mennyei tevékenységnek elővételezése, amely ott a színről színre való látás formájában fog megvalósulni. Ahogy Szent Pál írja a szeretet himnuszában: "Most megismerésünk csak töredékes . . . Ha azonban elérkezik a tökéletes, akkor ami töredékes, az véget ér ... Ma még csak tükörben, homályosan látunk [abban az időben a tükör tökéletlen képet adó, fényes fémlap volt], akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Most megmarad a hit, a remény és a szeretet; s ezek közül a legnagyobb a szeretet." (1Kor 13,9.10.12-13) Mindig úgy kell közelednünk Istenhez, hogy tudjuk: nem ismerjük Őt. Istennek a hitben való látása egyszerre jelent bizonyos világosságot és sötétséget. Az ember életének egy-egy adott szakaszában hol a világosság, hol a sötétség érvényesül inkább. De az imában mindenkor a titokzatos Istenhez közeledünk, aki úgy és annyira és akkor nyilvánítja ki magát, amennyire, ahogyan és amikor ő akarja, s akit mi még nem ismerünk. Ha találkozni akarunk az Istennel az imában, tudnunk kell, hogy – bár az előző imában szerzett ismereteink értékesek és fontosak – ha nem haladunk tovább, ha nem igyekszünk növekedni az ismeretben, akkor ez az előző ismeret bennünk nem az élő Isten, hanem egy halott kép, halott emlék csupán. Istennek állandóan növekednie kell bennünk, csak akkor él Isten a szívünkben. Szinte azt mondhatnánk: ahhoz, hogy Isten új ismeretével gazdagodjunk, el kell felejtenünk előző ismereteinket, mert minden új találkozás annyira új és meglepő módon mutatja be nekünk Istent, hogy az előző ismeret egészen elhalványodik mellette. Isten tele van meglepetésekkel. Nagy Szent Gergely megfogalmazásában Isten szeretetének, azaz szeretésének, szerető megismerésének megvalósulási formája itt a földön, amikor csak hitben ismerjük Istent, nem lehet a tökéletes beteljesedés, hanem csak az azt megelőző állapot, a vágy, a desiderium. Metaforával nevezhetjük ezt Isten iránti éhségnek vagy szomjnak is. Ugyanakkor az is tény, hogy nem tudnánk vágyakozni, éhezni Isten után, ha nem birtokolnánk Őt már valamiképpen. Aki semmit sem tud Istenről, az legfeljebb azt érezheti, hogy üres, értelmetlen az élete, hogy valami hiányzik az életéből, de hogy mi is az, ami hiányzik neki, arra magától nem tud rájönni. Isten önkinyilatkoztatás révén nyújt annyi ismeretet és megtapasztalást az embernek, hogy a vágy a szívében lángra lobbanhasson, égni kezdjen. Imában is csak éppen annyit enged Isten megtapasztalni Magából, hogy folyton ébren tartsa vágyunkat, saját maga iránti éhségünket. Ez a hitben való látás, sejtés aztán, mint a távoli hegycsúcs fel-felbukkanása a hegymászó szeme előtt, mindig új vágyat, erőt, kedvet ad a vándorúthoz, hogy soha meg ne álljunk; értelmet ad mindennapjainknak: tudjuk, csontjainkban érezzük, hogy a napi roboton, szürke egyformaságon túl van valami több, szebb, nagyszerűbb – nem is annyira valami, hanem Valaki, akiért érdemes robotolni, küzdeni, élni. A keresztény ima ennek a hit által, a vágy formájában élő szeretetnek a naponta való megnyilvánulási formája, gyakorlása, megélése. Azaz végső fokon a rendszeres ima teszi értelmessé életünket.
Nagy Ferenc "BOLDOG, AKI HITT!" Megtestesülés és hit – Lelkigyakorlatos elmélkedés
Néhány eligazítás A) Szent Lukács evangéliumában (Lk 1) a következő elmélkedési pontokat találjuk meg: a megtestesülés hírüladása (22-33), a megtestesülés módja (34-37), a megtestesülés elfogadása (38). Az eseményről Szent Lukácson kívül még Jakab protoevangéliuma szól és néhány más őskeresztény írás. A hagyomány történeti magva aligha származhat mástól, mint magától Szűz Máriától. B) Az evangéliumi elbeszélésnek és a kapcsolódó egyéb elemeknek – főleg a teológiai elmélyítésnek – különféle rétegei vannak; jelen alapvető szemlélődésünkbe igyekszünk minél többet felvenni. Az elbeszélés tartalmazza a következő lényeges tényeket: Jézus dávidi leszármazását, Jézus szűzi fogantatását, Jézus istenfiúságát, a Jézus, Mária és József neveket. Ezek megvannak a Máté-evangélium Lukácstól független hagyományában is. A midrás (lelki épülést szolgáló bibliamagyarázat) jellegű elbeszélés párhuzamai több ószövetségi szövegben találhatók: Dániel látomása (9,24-26) a 70 hétről (vagyis hogy 490 nap telik el Gábor angyal templomi megjelenésétől Jézus templomi bemutatásáig); Szofoniás utolsó költeményei (3,14-15.16-17); Ruth szépsége Booz szemében (2,2.10.13); Jahveh dicsőségének felhője (Kiv 40,35); Judit győzelme az ellenségen (14,7); Nátán jövendölése Dávid házáról (2Sám 7,12-16). Az elbeszélés "mítosz" jellege azt jelenti, hogy benne gondolatokat és szavakat megelőző, mélyről fakadó és egyetemesen emberi élmények és képek világítják meg Jézus Krisztus születésének mélységeit, minden családi közösség gyökereit, magának a kereszténységnek az eredetét. A szöveg sokat elmond vagy megsejtet Jézus Krisztus születésének, a családi közösség gyökereinek, a kereszténység eredetének és lényegének természetfeletti misztériumáról, vagyis transzcendens valóságáról is. A megtestesülést egészen egyetemes összefüggésben, vagyis az isteni üdvökonómia teológiai reflexióval megközelíthető nagy távlataiban kell szemlélnünk. A megtestesülésnek ez a sokféle gazdagsága egyéni lelki életem számára kimeríthetetlen gazdagodást hoz. C) A hat pont kidolgozásához fő forrásul Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve és Franciscus de Hummelauer századunk elején közzétett kommentárja szolgált. Ehhez a hat alapponthoz hozzácsatolunk egy sor mélylélektani jellegű eszmélődést. Ebben a szakaszban a freudi iskolához tartozó francia katolikus pszichoanalitikus, Francoise Dolto gondolatainak szabad átdolgozását adjuk. Az itt nyújtott bőséges anyagot – melyet akár egész könyvterjedelműre lehetne kiegészíteni – egyetlen egyórás gyakorlatban nem lehet csak némileg áttekinteni. Ismételt szemlélődéseket és reflexiókat, egész életem imádságos elmélyülését kell ennek a misztériumnak szentelnem.
Lássam a történetet Az Atya a Fiú által a Lélekben a Fiú emberi fogantatását 1) az emberi nem üdvözítésére az örökkévalóságban elhatározza, 2) Mária, az édesanya előrejelzésével és alakításával készíti, 3) megfelelő időben angyal által az anyának tudomására hozza, 4) egyedülálló és rejtett, egyszerű módon viszi véghez, 5) elfogadását rábízza az anya hitére és szabad elhatározására, 6) az édesanya terhességével történelmünkbe beleállítja.
Alakítsam ki a helyzetképet Lássam magam körül a történések hármas színhelyét: - a mennyei birodalmat az isteni Felség trónjával, - a világ nagy térségeit, ahol oly sok és oly különféle népek élnek, - végül Galilea tartományban, Názáret városban József ács hitvesének szegényes szobáját.
Kérjek kegyelmet - hogy bensőleg megismerjem Isten Fiát, aki érettem lett emberré, főleg megalázkodását, - hogy mindinkább megszeressem őt, és több buzgalommal kövessem,
Első pont A három isteni Személy szemléli az egész mérhetetlen világot, mely telve van emberekkel; látja, hogy szüntelen gonoszságukkal mindnyájan a pokol felé tartanak; boldog örökkévalóságában elhatározza, hogy a második Személy emberré legyen, hogy üdvözítse az emberi nemet; amikor elérkezik az idők teljessége, kezdi valóra váltani szándékát.
Második pont Éva a teremtő Isten kezéből minden ember anyjaként került ki; leányai minden terhességükkel és szülésükkel a Megváltó eljövetelét siettették; szívük mély, kimondhatatlan vágyaival a Messiás anyja szerettek volna lenni. Az Ószövetség nagy női alakjai és Sión névtelen leányai mind előremutatnak a szűz Istenanyára. Amikor eljött az idők teljessége, Dávid messiási családjából kihajtott Joachim és Anna gyermeke, Mária; bűn nélkül, ártatlan lénynek született; egyszerű, jámbor, istenes gyermekként nevelkedett; valószínűleg a jeruzsálemi templomba, az Istennek szentelt leányok közé került. Az igaz férfi, József felesége lett, hogy boldog házastársként éljen vele. Korával és érettségével együtt nőtt tudata, hogy szüntelenül Isten kezéből kapja egész önmagát.
Harmadik pont Isten elküldte Gábor angyalt, hogy hírül adja Máriának a Messiás fogantatását. Az angyal így köszöntötte: "Örülj, kegyelem leánya! Az Úr van veled!" Máriát megzavarta a beszéd, és annak értelmén tűnődött. Az angyal Isten jóindulatáról biztosította: "Már ne félj, Mária! Foganni és szülni fogsz, és fiadat Jézusnak hívod. Fia lesz a Magasságbelinek is, Dávid örököseként uralkodik, és Királyságának nem lesz vége."
Negyedik pont Mária azt kérdezte az angyaltól: "Hogyan lesz ez? mert én férfit nem ismerek." Az angyal ezt a magyarázatot adta: Nem számít akadálynak, ha nem élsz házas kapcsolatban. "Szent Fuvallat száll majd rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz; ezért ami születik, az Szent, és a Magasságbeli Fia névre hallgat." A meddő Erzsébet foganása – szerény, de kiváló csoda – szolgáljon megerősítésül, hogy Isten részéről semmi sem lehetetlen.
Ötödik pont Akkor Isten angyala várta, és várta maga a fölséges Isten, hogy Szűz Mária beleegyezését adja az egész emberi természet nevében. Mária válaszolhatta volna Isten szavára: "Jobb lesz, ha mással próbálkozol!" Ténylegesen ezt a választ adta: "Az Úr szolgálóleánya vagyok; történjék velem, ahogy Te szándékozod!" Mielőtt testében megfoganná Fiát, az Igét, előbb szívébe fogadja be. Ez a "Legyen!" szó a forrása Mária minden kiváltságának, magának a szeplőtelen fogantatásnak is, és Mária minden gyötrelmének. Bizonyos értelemben mindennek a forrása: az egész üdvösségrendnek, sőt még a teremtésnek is. Gábor, isteni küldetését teljesítve, eltávozott az angyalok Királynéjától.
Hatodik pont Akkor az Ige testté lett, és közöttünk ütötte fel sátrát. Megalázta önmagát, engedelmessé vált mindvégig, egyelőre a magzati kiszolgáltatottságig. Emberi családunkhoz immár hozzátartozik az Istenanya is – kismama, méhében szent Fiával. Mária szíve egyetlen nagy nyitottság: felfelé is, Isten felé, és befelé is, a Magzat felé, saját anyai küldetése felé.
Végezzek imabeszélgetést Szemlélődésem végére érve, végiggondolom, mit kell mondanom, és annak megfelelően beszélek, a három isteni Személyhez vagy a megtestesült örök Igéhez vagy a szűz Istenanyához, a mi Anyánkhoz és Asszonyunkhoz; azután elvégzem kéréseimet, kegyelmet kérve, aszerint, amit magamban érzek, hogy jobban kövessem és utánozzam Urunkat, ki az imént testesült meg.
Mondjak liturgikus zárókönyörgést Istenünk, te tekintetre méltattad a halálba hullott emberiséget, és egyszülött Fiad eljövetelével akartad megváltani; add meg, kérünk, hogy akik az ő megtestesülését alázatos áhítattal megvallják, magának a Megváltónak életében is részesüljenek. A mi Urunk, Jézus Krisztus . .. (December 22-én) Istenünk, az emberi természetnek teremtője és megváltója, te úgy akartad, hogy Igéd a mindenkor Szűz méhében testet öltsön; tekints kegyesen imádságunkra, hogy egyszülött Fiad, magára véve gyarlóságunkat, saját isteni természetében részesítsen minket jósága szerint. Aki veled él ... (December 17-én) * * * Az első pont elmélyítése A) Az Atya a Fiú által a Lélekben, három Személy egy Természetben, legfőbb változatosság tökéletes egységben, élet és teljesség és boldogság önmaga átfogó birtoklásában, befelé békesség, kifelé dicsőség, - lakja a mennyet, és benne lakik minden lakójában is; birodalma a fenség és a boldog dicsőség Királysága, de egyben – az örök kárhozatba hullt angyalok helyét számba véve – részben elárvult, sőt szinte feldúlt Királyság is; - szemléli az egész nagy világot, melyet önmaga jóságának "túlcsordulásában" gondolt el, és teremtő "legyen!" szavával hozott létre; mely ugyanakkor hamis autonómiában szenved, hiszen a saját "legyen!" szavát úgy mondja ki, hogy Isten akaratával szembeszegül; szemléli teremtményét, melyet hierarchikus rend fog egybe, és ugyanakkor széthúzás ront meg, mely szinte nyög a megváltás utáni vágytól; - látja az emberi nemet, mely egységes és sokrétű teremtésénél és céljánál fogva, melyet a bűn is és a kárhozat is annyira egybefog és megoszt, látja a sivataggá vált paradicsomot; - szemügyre veszi, hogy az emberek oly nagy vakságban élnek, figyeli egymással való kapcsolatukat – "hazug módon beszélnek egymással, sima szájjal, kétszínűen beszélnek" (Zsolt 12,3) –; méltóságában és szeretetében sértve hallja, hogyan szitkozódnak s káromkodnak; szemléli az embereket, amint a pokol felé rohannak; annyiféle csodálatos haladást tesznek, s mégsem képesek elérni sem a békét, sem az üdvösséget; az élet után vágyódnak, de a halált munkálják és készítik; - tekintetét rajtam pihenteti, jóságából csordult alkotásán; velem kapcsolatos összes szándékai egyazon forrásból erednek; válaszom a szándékaira nem a "legyen!", hanem "miért?! hagyj békén! majd én!"; létem nem annyira kibontakozás, mint inkább számonkérés, elfordulás, lázadás, az örök kárhozatra irányultság. B) Az Atya a Fiú által a Lélekben fontolóra veszi és elhatározza, hogy a Második Személy emberré legyen, hogy üdvözítse az emberi nemet, kiárassza az emberi nemre az isteni életet és békét és dicsőséget; - öröktől fogva eldönti és készíti a szent megtestesülés idejét, helyét, személyeit, körülményeit. C) Az Atya a Fiú által a Lélekben látja, hogy eljött az idők teljessége, és kezdi valóra váltani az eltökélt fenséges dolgokat egyszerű és tiszta alázatosságban. Immár el kell küldeni a Fiút; immár belépni készül a világba; egyesülni fog az emberrel a Lélekben.
Az ötödik pont elmélyítése a) Isten velem kapcsolatos szándékai jóságának túlcsordulásából fakadnak; erről újabb és teljesebb bizonyosságot azzal szolgáltat nekem Isten, hogy ezentúl nem csupán isteni szeretettel, hanem Fia emberi szívével is és Fia édesanyjának szíve által is mindörökre szeretni kíván. b) Szándékainak megvalósításához, teremtményi létem kibontakoztatásához – mint Jézus tette, mint Mária tette – nekem újra meg újra ki kell mondanom teremtményi "legyen!" szavamat: "Itt vagyok, tied vagyok, szolgád és gyermeked vagyok; történjék velem szándékod szerint!" c) Isten elgondolásaival kapcsolatban nincs helye annak, hogy utolsó szóként számon kérő hangon kérdezzem: "miért ez? miért így? miért most? miért már megint én?" Amikor valami szándéka felsejlik előttem, csupán azt kérdezzem: "mikor és hogyan lesz az? hogyan gondolod, hogy magamévá tegyem, és hűséges odaadással megvalósítsam?"
A hatodik pont elmélyítése "Világ teremtő Istene a szolga testét vette fel, testével testünk váltja meg, hogy műve így ne vesszen el." "A szűzi testnek templomát az ég kegyelme járja át: a lányka méhe befogad felfoghatatlan titkokat." "A tiszta szívnek otthona egyszerre Isten temploma; férfit nem ismer, folttalan – szó hallatán Fiút fogan." "Jézus, magasztal énekünk, ki Szűztől születtél nekünk: Atyádat és Szentlelkedet örökre dicsérjük veled." (Karácsonyi himnusz, Farkasfalvy Dénes fordítása)
Átfogó mélylélektani elmélyítés A) József olyan férfi, akinek nincs asszonya; Mária férfi nélküli nő; Jézus emberi nemző nélküli gyermek. A Szent Család nem tűnik rendes családnak emberi szinten, a nemiség folyamatát illetően. Ugyanakkor a Szent Család egész mivoltával gyújtópontba állítja, hogy a nemiségen alapuló kapcsolatok mennyire meghatározó fontosságúak a családi közösségi élet lelki síkján; jelzi, hogy lelki síkon hogyan folyik a családon belüli párbeszéd, és hogyan fogan és születik meg a gyermek. Ők hárman igazi családot alkotnak: a két házastárs felelősséget vállal egymásért, a két szülő felelősséget vállal a gyermekért; családi vagyonközösségben érnek, családi munkamegosztásban; megosztják szellemi kincseiket, közösen vállalják az életet, az életükkel járó örömöket és megpróbáltatásokat; családi szentélyt alkotnak. Ez a rendkívüli emberpár segít annak felfedezésében, milyen mélységek rejlenek minden olyan találkozásban, mely létrejön egy mindennapi nő és egy mindennapi férfi között. Minden emberpár teljes emberi gazdagsága lényegében megtalálható ennek a párnak a történetében. B) Máriát nem József termékenyíti meg, hanem Isten szava, Isten Igéje, mely teremtő és megtermékenyítő Ige, és egyben megsemmisítő, halált hozó Ige is. Annak, aki nem fogadja be, Isten Igéje az elítéltetés, a kárhozat halálát hozza; annak, aki befogadja, kétélű kardként hasít bele az egzisztenciájába, a létének gyökeres átállításával és átrendezésével járó belső megrázkódtatás és válság halálát hozza. Isten szava, melyet Mária felvesz önmagába, Isten oltványa Dávid fáján; Mária olyan, mint a beoltott szőlő: csodálkozva fogad be valamit, ami nem az ő természetes adottsága; elámul gyümölcsén, melyre alig ismer rá. "A szűz leánynak méhe hord soha nem ismert titkokat." Jézus fogantatásának kinyilatkoztatása Máriával ébrenlétben történik, Józseffel alvás közben, álomban. Mária vágyának teremtő női erői teljes ébrenlétben és készenlétben vannak; József vágyának passzív erői vannak tetőfokon. Mária női, anyai vágytól ég, és angyali közvetítéssel megtudja, hogy anya lesz. Hogy ez hogyan történik, arról nem sokat tud; de erősen reméli és kívánja, hogy egy rendkívüli lénnyel essen teherbe. – József álomban megtudja, hogy Isten Gyermekének világra hozatalához a férfinak kevés köze van; a férfi fizikai bekapcsolódására semmi szükség, jelenléte és szerepe a szimbólum szintjére emelkedik. Adva van egy férfi, aki hisz a szóban, miközben maga álomban van. Ez meghaladja a férfi mivolt logikáját: a férfi a tettekben hisz, saját testi erejében, nemiségének erejében, amelyre tapasztalaton alapuló önismeretből büszke. – Adva van egy nő, aki ébren hisz abban a lehetőségben és hívásban, hogy Isten az ő nemi passzivitásán keresztül lépjen a testi lények világába és történelmébe. Mindez eltér az emberi logikától, meghaladja a megszokott női valóságok világát. Az isteni szót hallja József, aki látja, hogy hitvese terhes, tudván, hogy a terhesség nem tőle származik. Almában azt mondják neki: "Hitvesed Isten Gyermekét hordozza; ne hagyd el őket!" A születés után is hallja a szót, megint alvás közben, álmában, hogy mentse meg a Gyermeket. És ő készségesen azonnal aláveti magát ennek az engedelmességet sürgető szónak: közben a Gyermek testileg nem is az övé. Mária és József szegény, egyszerű, kis emberek, egészen benne élnek a mindennapi életben, Isten különös szava a hétköznapokban éri őket. Jézust gyermeküknek fogadják; Jézus megmentése érdekében nekivágnak az egyiptomi számkivetésnek. Értelmük és szívük behatolt a lényegbe: a test, a kapcsolatok, a lelki élet lényegébe. C) Azért alkotnak példás házaspárt, mert alávetik magukat és igennel válaszolnak Isten hozzájuk intézett szavának. Ezt a párt a szó jellemzi: a kapott szó és az adott szó. Az adott szó a kapott szóból ered, mely teremtő és megtermékenyítő szó. Adott szó, hogy József – Istentől jövő felszólításra – vállalja Máriát, és hogy magáénak fogadja Gyermekét. Adott szó, melyet Máriából fakaszt Isten szava, hogy bízik és rábízza magát, hogy elfogadja anyaságát a "hogyan" pontos ismerete nélkül. D) Nem olyan pár József és Mária, melyet ne kellene házaspárnak nevezni; ellenkezőleg, példás házaspár, melyben a gyermek nem szenvedély, hanem szeretet2 gyümölcse. Vágyuk önmaga fölé emelkedik a Gyermek iránti szeretetükben. Józsefben semmi törekvés hitvese birtoklására; Mária sem terheli férjét, mint valami kölönc. Hitvesként megbíznak az életben, és házasságuk csodálatos rendeltetést kap, melyet ők egyszerű nyíltsággal elfogadnak. Mária Gyermekének is szabad kibontakozást biztosít; megvalósítja azt a nehéz egyensúlyt, hogy ő Jézus anyja, de nem viszi túlzásba a gyámolítást, és Jézusnak leánya is, minden szolgalelkűség nélkül. Minden férfi Isten árnyéka feleségének, aki szereti őt; Isten hatalma és árnyéka, mely ráborul a nőre, annak a férfinak testi mivolta, akit a nő férjének ismer el. ("A Magasságos ereje árnyékoz be.") Az emberpárban a társ teljesen sose elégíti ki társát; mindig szakadék, hiány is fellép; a teljes találkozás lehetetlennek bizonyul; és éppen ezért semmi helye a birtoklásra, függőségben tartásra, uralomra irányuló törekvésnek. E) József Jézusnak apja; nem csupán nevelő apja, hanem szűzi apja és örökbefogadó apja. Gyakran összekeverjük az apát és a nemzőt. A nemzéshez a férfinak elég pár másodperc. Apának lenni viszont hosszú, nagy, nemes feladat. Az apának nevét kell a gyermeknek továbbadnia, munkájával megfizetni a gyermek létezését, oktatni, felnevelni a gyermeket, több életre, több vágyra hívni a gyermeket... Annál jobb, ha maga a nemző a felnevelő apa; de apává valaki a szó teljes értelmében csak örökbefogadással válik. Egyes apák születésekor fogadják a gyermeket, mások pár nappal a születése után, mások akkor, amikor már tud beszélni, stb. József hamarosan a fogantatás után fogadta örökbe Jézust. Az apában felmerülhet a kétség: talán ténylegesen nem is ő a nemző. Bizalommal rá kell hagyatkoznia felesége tanúságtevő szavára. – József Mária szavára és saját álmára hagyatkozva fogadja el Isten Fiát saját gyermekének. József rendkívüli példa, mert egészen a tudatalattijáig elfogadja gyermeke, Jézus felnevelését. Tudja, hogy úgyszólván sose pontosan azok a gyermekeink vannak, akiket megálmodtunk magunknak, és örökbe fogadja gyermekét, aki adva van, úgy, ahogy adva van. Elfogadja, hogy védje, hogy vezesse, hogy oktassa a Törvényben, hogy megtanítsa saját mesterségére, hogy felnevelje titokzatos Gyermekét úgy, hogy ne lásson benne vetélytársat. Azok az evangéliumi szavak, amelyek József apaságát elbeszélik, hatalmas példaképi erőt képviselnek számunkra, akik sokszor gáncsoskodva fegyelmezzük gyermekeinket, ahelyett hogy elfogadnánk őket; akik félelemből vagy rivalitásból tetszetős ürügyekkel manipuláljuk őket. F) Mária szűz volt szülése előtt, és az maradt szülése után, mivel ő Szót szült, Isten Szavát; Isten Igéje származott belőle, nem pedig egy puszta hús-vér ember lépett bele a térbe és a történelembe az ő gyermekszülő hús-vér testén keresztül. Szűznek lenni nyitott készséget jelent. A szűz nő és a szűz férfi számára egyaránt a szó nagyobb fontossággal bír, mint a testiség. Isten szava fontosabb, mint a testiség. A mélypszichológia szerint a fiúgyermek lelki fejlődésében jelentős szerepet játszik anyjának képzelt és kívánt szüzessége. Olyan képzetek ezek, amelyek az idők mélyéből erednek, és kifejezetten nem tudatosulnak. Anyja férjének létezését a gyermek csak akkor ismeri meg, amikor már képes megkülönböztetni azok alakját, akik anyja körül élnek. Hosszú ideig a fiú azt képzelheti, persze megint nem tudatosan, hogy ő maga képes betölteni anyja vágyát. Amikor serdülő korában ez a probléma lassan tudatossá válik benne, feldolgozása sokszor nem megy megrázkódtatások nélkül. Jézus igazi és teljes emberségével2 összeegyeztethetőnek tűnik, hogy esetleg ilyen fejlődést ő is megélt, és a tudattalan képzetek feloldódása nem ment feszültség nélkül. Ha ez netalán így is volt, nem tartozik anyja szüzességének lényegéhez. Mária szüzessége nem azonos bármiféle nehezen megoldott képzetek vetületével (és még kevésbé a hívő nép jámbor képzeteinek vetületével), hanem azoknál sokkal eredendőbb adottság: Isten teremtő Igéjének műve édesanyja lényében. G) Minden férfiban van valami női alapelem és női vonás; és viszont. Minden nő birtokol valami férfi jellegű összetevőt és sajátosságot. József, aki azzal szeret, hogy ad, úgy is szeret, hogy befogad; Mária, aki befogadva szeret, szeret kezdeményező adással is. Ez a lélektani igazság beigazolódik a lelkiség, sőt a teológia világában is. Mindnyájan hordozhatjuk olyan szó gyümölcsét, amelyet más valaki kapott; mindnyájan kimondói lehetünk olyan szónak, amely majd másban fogan meg. Gondolatunkat megtermékenyítheti egy mástól származó eszme, esetleg anélkül hogy tudnánk, ki adta; tőlünk származó eszmét talán más valaki fogad be, hogy benne virágozzon ki és teremjen gyümölcsöt. Mindnyájunkban adva van az anyaságra való készség, olyan anyaságra, mely szűz lehet és maradhat; ugyanúgy a szűzi apaságra való készség is adva van. Ez a készség a tevékenység és létrehozás egész skáláját átfogja: gyermek vállalását, az emberek és a társadalom alakítását, művészeti alkotást, a szeretet civilizációjának építését. Ennek a szűzi emberi teljességnek és termékenységnek kiváló példája József és Mária. Ezt képviseli Mária, a tökéletes rendelkezésre állás példaképe; ezt képviseli József, az ő szüzessége, mint tekintélyét érvényesítő férj és apa. Mária ébren, József alvás közben fogadja be Isten Szavát; testükben vágyuk belenyugszik Isten Igéjének vágyába, aki emberként megtestesülni vágyik. H) A megtestesülésről beszélő szavak szüntelenül szembesítenek azzal a kapcsolatunkkal, amely a vágyhoz és a szerelemhez viszonyít minket. Mária és József – és velük együtt pl. János apostol és mások is – húsból való lények, és egyben számunkra jelképek, modellek, élő vonatkozási pontok is. Az ő lényükben sok pszichológiai (szexuális, érzelmi és egyéb) vágyunk visszhangra, feloldódásra találhat. Olyan férfi, aki arra vágyik, hogy a testi szerelmet szublimálja, Jézussal, majd János apostollal azonosítja magát a Mária iránti, szíveket összekapcsoló szeretetében; eközben megváltja és meghaladja pusztán ösztönös (magzati, orális, testi) ragaszkodását saját emberi anyja iránt, aki hordozta, szülte, szoptatta; szublimálja a felnőtt férfi hitvesi, szerelmi, testi kapcsolódását is. A leányok, a feleségek, az anyák Máriában találnak megbékélést szívüknek, melyet oly gyakran megsebez saját anyjuk vagy lányuk vagy a férfiak értetlensége. A nők Mária-tiszteletének fontos eleme ez. I) Végül a megtestesülés kiváló viszonyítási pont az imaélethez is. Lelki élet címén gyakran dédelgetjük szavainkat, melyeket Istennek mondunk; gyönyörködünk hangunk zenéjében, melyet Isten felé irányítunk. Az igazi ima felette van hangunknak, minden felhangzó szónak. Az ima olyan hallgatásba burkolózás, melyet az emberek egymás közt nem ismernek. Hallgatás; de egyben olyan vágy hordozója is, melyet életének adott pillanatában minden férfi és minden nő megérez, és amely lelki életre szólítja fel. Mária képviseli, egy nő esetében, éber állapotban, a teljes fogékonyságot, mely megnyílik Isten felé; József képviseli a teljes fogékonyságot Isten igéje felé alvás állapotában. A férfi sajátossága az energikus nemző aktivitás; József, a férfi, a tevékeny fél alszik és hall. A női mivolt a nemi befogadás passzivitásában valósul meg; Mária, a passzív fél, ébren van és hallgat. Ezen a példán el lehet elmélkedni; példázza a tudatos és tudattalan készséget, mely nem beszél, hanem Istent hallgatja. Ez a csendes, nyitott, hallgató vágy rendíthetetlenné tesz bennünket. (1) A "mítosz" fogalmát sokan a mesével, mondával azonosítják, éspedig a többistenhit mesevilágával. Ez azonban a szónak csak a pejoratív értelme. A mítosz, bár eredete szerint tényleg összefügg a többistenhittel, lényege szerint egészen mást jelent. – A közvetlen tapasztalásunkon kívül eső valóságok megismerése mindig valami képzettel kapcsolódik, valami drámai, eseményszerű képzettel; ebben áll metafizikai és vallási ismereteink mitikus jellege. Tévesen akkor értenénk a mítoszt, ha nem tudatosítanánk a transzcendens valóság fogalmának és a kísérő képzetnek a különbségét, vagyis ha a kettőt kritikátlanul és teljesen azonosítanánk. – Isten Fiának emberré levéséhez is kapcsolódhatnak mitikus képzetek, melyek igen termékenyen segíthetik lényeglátó megismerésünket, így a megtestesülésről szóló elmélkedés szövegében nyugodtan váltogathatják egymást képzetszerű és fogalmakkal dolgozó kifejezések. Maga a megtestesülés azonban (éppen mert emberré levés, vagyis mert a legalapvetőbb emberi valóság körébe tartozik) pontosan az ellenkezője és gyökeres kizárása a transzcendens valóságfogalom és a kísérő képzet azonosulásának, vagyis a rossz értelemben vett mítosznak. (2) A szeretet szót itt és még a továbbiakban is egy-két helyen a férfi és nő, az apa és anya közötti sajátos szeretet, tehát a szerelem értelmében használjuk, de kizárva azt, hogy ennek a szerelemnek a genitális kapcsolat is részét alkotja.
Ternyák Csaba
MIKOR KEZDŐDÖTT APOR PÜSPÖK BOLDOGGÁ Negyvenhat évvel ezelőtt, 1945. április 2-án egy orosz katona géppisztolylövéseitől megsebesítve, háromnapos haláltusa után halt meg Apor Vilmos győri püspök. Halálakor valószínűleg mindenki számára világos volt, hogy egy vértanú püspöktől búcsúznak. Többen kifejezésre is juttatták azt az általános meggyőződést, hogy Apor püspök személyében szentet adott az Isten a magyar egyháznak. Szeghy Ernő karmelita atya ilyen vallomásáról korabeli írásos dokumentumaink is vannak. Az Új Ember I. évfolyamának 6. számában, 1945. szeptember 16-án hosszú írás jelent meg Apor püspök utolsó óráiról, ezzel a címmel: "Egy szent halála 1945-ben." Ennek az írásnak a végén Apor Gizella, a püspök testvére, idézi Ernő atyát, aki a következő szavakkal hárította el, hogy szentmisét mutasson be érte: "Gratulálok, gratulálok, hiszen egy mártír testvére van. Én csak hozzá imádkozom és nem érte. Gyóntatója voltam közel egy évig, szerencsém volt a lelkébe bepillantást nyerni, tudom, hogy szent volt. Minél előbb kellene a kanonizációt megindítani." Ernő atya volt az első, aki írásba is foglalta azt, ami az ő véleménye és a hívek általános meggyőződése volt. Tíz nappal a haláleset után így írt az újonnan megválasztott káptalani helynöknek: "Azt hiszem, hogy az Úristen ezt a szépségesen szép főpapi lelket a vértanúság kegyelmében részesítette, s így esetleges későbbi ez irányú vizsgálatok megkönnyítése céljából jó volna, ha Méltóságod elrendelné az ő halála legkisebb részleteinek pontos megállapítását és hivatalos jegyzőkönyvbe foglalását, már most, mikor még a szemtanúk kihallgatása nem ütközik nehézségekbe." Később egyházközségek és magánszemélyek is fordultak Papp Kálmán püspökhöz, hogy indítsa be az egyházmegyében a boldoggá avatási eljárást. Csávossy Elemér jezsuita atya, aki ekkor már több ügyben is posztulátor volt, vállalta, hogy megszervezi az adatgyűjtést és a tanúk felkutatását. Ezek az előkészítő munkák egészen 1948 nyaráig tartottak. Páter Csávossy összeállította azokat a cikkelyeket és kérdéseket, melyek Isten szolgája életének egyes szakaszaira vonatkoztak, vagy pedig a vértanúság körülményeinek a legapróbb részleteit kívánták megvilágítani. A tanúk listáján 35 név szerepelt, akiket Győrött, Kalocsán és Gyulán hallgattak ki. 1949 februárjáig húsz tanú került sorra; a pert azonban nem lehetett lezárni addig, amíg a tanúk listáján szereplő minden személyt meg nem kérdeztek. Ez azonban akkor egyre több nehézségbe ütközött. 1949 októberében volt még egy ülése a bíróságnak, ezzel azonban a per az akkori külső körülmények hatására megszakadt. Negyven évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a boldoggá avatás ügye ismét napirendre kerüljön az egyházmegyében. 1989 decemberében Pataky Kornél püspök úr elhatározta a per folytatását. Időközben viszont elhalálozott az a 15 személy, akiknek a kihallgatása 1949-ben nem történt meg. A felsorolt tanúk között azonban egyáltalán nem szerepelt Cseh Sándor, a püspök magántitkára, aki pedig őt nagyon jól ismerte, és jelen volt megsebesülésénél és halálánál is. Másfél évvel ezelőtt őt is kihallgatták. Időközben megkezdődött az egész peranyag olaszra fordítása. A záróülés, illetve annak jegyzőkönyvei pedig már olaszul készültek a múlt év novemberében. Ezután az ügy hivatalos formában is átkerült Rómába a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjába, ahol sok hivatali formaság után rövidesen megkezdik az anyag érdemi átvizsgálását. Apor püspök tisztelőinek széles táborát ezúton is szeretném arra buzdítani, hogy kérjék az ő közbenjárását, és ha imameghallgatásban részesülnek, tegyenek arról írásos jelentést a következő címre: Szabó Tamás viceposztulátor, 9021 Győr, Káptalandomb 7. Aki anyagilag is szívesen támogatná a boldoggá avatás ügyét, ugyanerre a címre küldhet adományokat "Apor-ügy" megjelöléssel. * * * A kihallgatási jegyzőkönyvekből, levelekből és a korabeli lapokban megjelent publikációkból egy nagyszerű ember, mélyen hívő keresztény és kiváló pap alakja bontakozik ki előttünk, akinek már gyulai plébános korában is legfőbb gondja a szegények és elesettek voltak. Győri püspökként pedig gyakran látták titkárával sétálni az ún. Cigánylaposon, Győr többnyire cigányok lakta kerületében, hogy a leginkább rászorulókat élelemmel, ruhával, pénzzel segítse. A II. világháború alatt a politikai események úgy alakultak, hogy a leginkább elnyomottak a zsidók lettek, akiket a náci totalitarizmus kiirtani készült. A nemcsak kiváló szociális érzékkel, hanem nagy bátorsággal is megáldott püspök felismerte, hogy elérkezett az az idő, amikor már bűn lenne tovább hallgatni. A "Győri Munkás" című szociáldemokrata politikai napilap 1946. jan. 10-i száma nagy lelkesedéssel ír Apor püspökről, többek között éppen bátorságát dicsérve: "Ma csak az vitatható, hogy mint magyar, mint pap, vagy mint bátor ember volt-e nagyobb." Rendkívüli tanújelét adta bátorságának 1944 pünkösdjén, amikor az ország már német megszállás alatt volt. Éppen a székesegyházba indult, amikor a kezébe adták a Győri Nemzeti Hírlapot, amely szalagcímben hozta a hírt, hogy Győrött is felállítják a gettót. Erre félretette elkészített ünnepi prédikációját, és improvizált beszédében addig tőle még soha nem hallott éles hangon és szenvedéllyel bélyegezte meg a kormány intézkedésének embertelenségét. A szentélyben ott ültek a város vezetői, a főispán, polgármester, alispán, rendőrtisztek, csendőrtisztek, katonák. A püspök pedig beszédében többek között ezeket mondta: "Aki megtagadja a kereszténység tanítását a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy szabad embereket kínozni, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan mint a pogány és nyilvános bűnös. Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el, és mindaddig nem kaphat feloldozást, amíg ezt a nagy bűnét jóvá nem teszi." Még aznap levélben fordul Jaross Andor belügyminiszterhez, melyben többek között a következőket írja a gettó felállításával kapcsolatban: "Ezen intézkedés ellen, mely minden emberiesség és keresztény szellemmel ellenkezik, mely igazságos és tárgyilagos ítélet nélkül büntet ártatlanokat, sőt a bűnözésre még képtelen gyermekeket is, mint az ősi Győr városának püspöke, tiltakozó szavamat emelem fel, és Isten és a magyar és világtörténelem előtt Miniszter Urat teszem felelőssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, mely ennek az intézkedésnek nyomában fog járni." Hosszasan lehetne idézni Apor püspöknek azokat a leveleit, melyeket hetente, sőt egy időben naponta írt Serédi Jusztinián bíboros hercegprímásnak, a miniszterelnöknek vagy a belügyminiszternek, sürgetve a zsidókkal szemben tanúsított embertelen bánásmód megszüntetését. Kiállt mellettük, mert üldözték őket. Egész életében ezt tette: a megvetetteket és az üldözötteket védelmezte. Ez a tulajdonsága vörös fonalként húzódik végig egész életén. Nem tehetett mást 1945 nagypéntek délutánján sem, mint máskor: védelmezte a gyengéket. Azokat a lányokat és asszonyokat, akik a Püspökvár pincéjében kerestek és találtak menedéket a várost elözönlő oroszoktól. Ezen a napon délelőtt már többször megjelent néhány katona, akik körülnéztek a Püspökvárban, és látták a menekülteket, köztük a nőket is. Késő délután ismét visszajöttek, de ezúttal már erősen ittasan, azzal, hogy krumplipucolásra szeretnék elvinni a lányokat és asszonyokat. Apor püspök még korábban nyíltan felszólította a jelenlévő férfiakat, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell fellépnie, hiszen, ahogy ő mondta: "egyszer úgy is meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza fel az életét." Szavaiból világos volt: készen áll akár az élete árán is megvédeni azokat, akiket oltalma alá vett. A püspök az érkező katonákat a pince előterében a lépcsőnél fogadta, és útjukat állta. Előbb heves szócsata következett, majd a szovjet tiszt egyre gorombább lett. Lökdösődni kezdett, és a püspök mellkeresztjét rángatta, aki azonban kitartott eredeti álláspontja mellett, hogy a lányokat és asszonyokat nem engedi ki a házból, csak a férfiak mehetnek el krumplit pucolni. Az orosz katona végül is fegyvert rántott, de ekkor még lőni nem tudott, mert a püspök, mögéje kerülve, maga előtt tolta ki a pince előteréből, németül kiabálva: "Hinaus! hinaus! – kifelé! kifelé!" A katona ekkor megfordult, és több lövést is leadott, halálosan megsebesítve a püspököt. Találat érte unokaöccsét is, aki szintén ott volt a közelében. A katonák, látva tettük következményét, elengedték áldozataikat, és kiszaladtak az épületből. A három sebből vérző főpásztor a segítségére siető két papja vállaira támaszkodva ment le az óvóhelyre, ahol egy tábori ágyra fektették. Az orvos, aki elsősegélyben részesítette, megállapította, hogy a legsúlyosabb sebesülést okozó golyó nem hatolt át a testen, hanem valahol a hasüregben elakadt. "Azonnali operációra van szükség" – jelentette ki. A súlyos állapotban lévő püspököt a sötét és kihalt utcákon keresztül hordágyon vitték a kórházba, ahol petróleumlámpa fényénél végezték el a súlyos műtétet. Nagyszombaton és húsvétvasárnap állapota hol javult, hol rosszabbra fordult. Vasárnap még megáldozott, de estére az állapota egyre súlyosabb lett. Hamarosan megkezdődött az agónia. Láthatóan erősen szenvedett, de eszméletét nem veszítette el. Lelki végrendeletében, melyet halálos ágya mellett jegyeztek fel, ezeket mondta: "Még egyszer üdvözlöm papságomat. . . Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat". Utána hangos imába kezdett: "Istenem, Atyám, a Te kezedbe ajánlom testemet, lelkemet! Jézus Szentséges Szíve, bízom Benned! Felajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül a saját bűneimért, de felajánlom papjaimért is, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban tesznek. Felajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért! Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!" A szemét lefogó irgalmas nővér feljegyzése szerint "sokat szenvedett, nagy türelemmel viselte, és szentül halt meg 1945. április 2-án éjjel egy óra 5 perckor". Temetése egyszerű és szegényes volt. Mivel nagyszerdán a székesegyház tornyát találat érte, s a tetőszerkezet nagy része is leégett, nem temethették a püspökök szokásos temetkezési helyére, hanem helyette a karmeliták altemplomába vitték, ahol egészen 1986 májusáig nyugodott. 1948 őszén egyszer már meghirdették Apor püspök hamvainak átszállítását végleges helyére, a székesegyház Héderváry-kápolnájában felállított szép vörösmárvány szarkofágba; ekkor azonban a belügyminisztérium az utolsó pillanatban letiltotta a temetést. Csak 1986-ban kerülhetett sor a második temetésre, amely talán még szegényesebb és dísztelenebb volt mint az első. Az akkori hatóságok is csak egy csendes, zárt ajtók mögötti temetést engedélyeztek, mintha még mindig féltek volna Apor püspök bátor és az igazságot kimondva szerető szellemétől. A társszerkesztő megjegyzései: Legjobb tudásom szerint: 1) Cseh Sándor, Apor püspök személyi titkára, ma győri kanonok, jelen volt a püspök megsebesülésénél, de nem a halálánál; 2) annak, hogy 1949-ig nem hallgatták ki, nem az volt az oka, mintha a tanúkihallgatással megbízott személyek elzárkóztak volna az ő kihallgatása elől. – Nem ártana, ha (főleg az első pontban) a történelmi igazságot hitelesen és pontosan megállapítanák és megírnák. Báró Apor Gizellán, az orvoson, a betegápoló nővér(ek)en és a szolgálatot teljesítő papon kívül más is jelen volt-e Apor püspök halálánál?
Nagy Ferenc A KONSZEKRÁCIÓ SZAVAI AZ ÚJ MAGYAR MISEKÖNYVBEN A latin szertartása Római Misekönyv magyar fordításának első kiadása 1969-es keltezéssel jelent meg (a nem teljes hivatalos latin kiadás nyomán), második kiadása pedig 1990-es keltezéssel (a második, 1975-ös latin kiadás alapján). A szentmise legközpontibb része, a konszekráció formulája az első magyar kiadásban (sőt azt megelőzően, már az 1966-os magyar miserendtől kezdve) így hangzott: "Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik." "Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre." Több szempontból joggal bírálható ez a fordítás. Nem tudom, milyen értelmű és mennyire alapos bírálatok láttak napvilágot. Várni lehetett, hogy az új kiadás fordításában néhány módosítást eszközölnek. A kenyér konszekrálása változatlan maradt. A kehely felett elmondandó szövegben véleményem szerint a két feltétlenül szükséges javítás megtörtént: "az új és örök szövetségé. Ez a vér"; "mindenkiért kiontatik." A bor konszekrálása tehát most így hangzik: "Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára." Az alábbiakban röviden reflektálok a magyar fordítás néhány sajátosságára. Azt gondolom, "egyéni" meglátásaim megegyeznek egy jelentékeny többség véleményével, és nem árt a nyilvánosság előtt is számba venni őket. Még akkor is, ha újabb változtatás (hamarosan vagy egyáltalán) nem várható. a) A mai magyar nyelvhasználat csak ritka esetben ismeri, és olyankor alig érzékeli, a szenvedő igemódot (pl. születik). Viszont a konszekrációban kettő is előfordul: "adatik" és "kiontatik". Talán jobbnak gondolnánk így: "melyet értetek adok", "kiontok". Az Isten szavának világában járatos keresztény azonban érzi, hogy ez a mai magyar emberhez közeledő nyelvi fordulat a megengedhetőnél jobban eltávolodna a bibliai gondolattól: attól ti., hogy Jézus számára a kereszthalálban a mennyei Atya szuverén akarata érvényesült, amit a szenvedő igemód fejez ki. – Sokszor (itt is) nem Isten szavának kell hozzánk alakulnia, hanem nekünk kell az isteni szóhoz, még annak nyelvi sajátosságaihoz is felnőnünk. Ez a követelmény nem ugyanilyen erős a hitvallásban, ahol a szenvedő igét feloldhatjuk általános alanyt alkalmazó szerkezettel: "keresztre feszítették, meghalt, és eltemették." b) Némi fontossága van annak, hogy ez a két szenvedő ige eredetileg jövő időben szerepel; az utolsó vacsorához képest Krisztus testének feláldozása és vérének kiontása jövő esemény. Jövő időt használ az angol, a spanyol és részben a francia fordítás. c) Az első kiadás "értetek és sokakért" kifejezése a latin (és közvetve a görög meg a héber-arám) eredetinek a tükörfordítása volt. – Erről a fogalmazásról még szinte az is elmondható, hogy tévedést tartalmaz: nem vallja a krisztusi megváltás egyetemességét, hiszen a "ti és sokan (mások)" kevesebbet jelent, mint a "mindenki". – A probléma gyökere a sémi nyelvek azon sajátosságában rejlik, hogy a "sokan" szó nemegyszer "mindenkit" jelent, a "mindenki" szót viszont nemegyszer "sokan" értelemben használják. – A bor konszekrálásánál a "sokak" szó kétségtelenül "mindenkit" jelent. Érdekes és leleményes módon a francia liturgikus szöveg megtartja a szógyököt, és az értelmet mégis hűen visszaadja: "értetek és a sokaságért". A nagy nyugati nyelvek általában a "mindenki" fordítást használják, és most a magyar fordítás is felzárkózott hozzájuk. – Mivel a konszekráció szövege közösségben történő hangos elmondásra való, nem tartalmazhat olyan szavakat, amelyeket magyarázni kell ahhoz, hogy helyesen értsék; a szemitizmusokat tehát értelemszerűen kell fordítani, szolgai hűségnek nincs jogosultsága. d) A "mindenki" szót megelőző szövegrészt először meglehetősen szerencsétlenül fordították, és ezt a hibát (véleményem szerint) csak részben hozták helyre. – "Az új és örök szövetségé": hangosan és közérthetően felmondandó szöveget így nem szabad szerkeszteni; nem is beszélve arról, hogy nem eléggé egyértelmű, mi az, ami a szövetségé: a vér vagy a kehely. (Talán mindkettő; de akkor sem lehet így fogalmazni.) A következő "mely" névmásról szintén nem tudni, hogy a szövetség, a kehely vagy a vér szóra utal-e vissza. (Persze a "kiontatik" állítmány meghatározza az alanyt: a "vér" ontatik ki, nem a kehely, még kevésbé a szövetség; de a fogalmazás semmiképpen sem szerencsés.) – Az új fordítás megismétli a "vér" szót; erre valóban szükség volt; ezt találjuk a franciában, a spanyolban meg az angolban is; de alighanem másként kellett volna eljárni; egyrészt a "szövetségé" fogalmazást is ki kellett volna javítani, másrészt a bor konszekrációjának szövegét nem lett volna szabad szétvágni két mondatra. (Az angol fordítás szintén két mondatot tartalmaz, de ez pusztán központozás kérdése; az angol szöveg egyébként egységes és gördülékeny.) – A latin alapszöveg pontos értelmét ilyen módon lehet érzékeltetni: "Ez az én új és örök szövetségi véremnek a kelyhe, amely (vér)... kiontatik..." Persze így nem szabadna szöveget szerkeszteni; de valahogy ebből a szövegből kell kiindulni. Lehet-e mintának venni a nagy nyugati nyelvek fordításait? A birtokviszony szórendje valamennyiben fordítottja a magyarénak; ez nem kedvez ilyen szándéknak. Az olaszt talán legkevésbé lehetne példának venni: a névszók nemek szerinti egyezése (amely a nem egymás mellett álló "vér" és "kiontatik" szavak összetartozását kétségtelenné teszi) a mi nyelvünkben nem létezik. A német fordítás segíthetne: "Ez az új és örök szövetség kelyhe, az én vérem, mely értetek..." Én a francia, a spanyol meg az angol liturgikus fordítás nyomán a teljesen szabatos és jól hangzó magyar szöveget ilyennek gondolnám: "Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetség vére, mely értetek és mindenkiért majd kiontatik a bűnök bocsánatára."
Mészáros István "PÜSPÖKI HATÓSÁG" Pap barátom kedves hangú levelet kapott püspökétől valami magántermészetű ügyben; a borítékon ott a hivatalos feladó: "Püspöki Hatóság." – Templomunk előcsarnokában gyászjelentés: az "Érseki Hatóság" jelenti az egyházmegye egyik papjának halálát. Vajon tényleg valamiféle hatóság a levélküldő és a gyászt bejelentő? A magyar köznyelvben s a mindennapi életben nincs jó csengése a "hatóság" szónak: az e kifejezéssel illetett intézményekkel általában csak akkor óhajtunk kapcsolatba kerülni, ha ez elkerülhetetlen, ha feltétlenül szükséges, ha beidéznek, ha halaszthatatlan ügyben kell felkeresnünk. Egyébként annak örülünk, ha nincs dolgunk semmiféle hatósággal s annak képviselőivel. Leginkább bántó ez az egyházi-bürokratikus szóhasználat a tavaszi pályázati felhívásokban: az iratokat a "Püspöki Hatóság" címére kell beküldeni... Tényleg egy szenvtelen, paragrafusrágó, szigorú ügyintéző hatóság várja azokat a fiatalokat, akiket szolgálatra hívott az Isten? Ennek a melegszívű égi Atyának képviseletében nem egy ugyancsak melegszívű, barátságos, szeretettel teli földi atya és háznépe várja őket? Nem egy nagy család – egy egyházmegyényi közösség – szerető szívű családfője és idősebb testvérei hívják őket baráti beszélgetésre? Új kifejezést kellene találnunk a "Püspöki Hatóság" szókapcsolat helyébe; olyat, amely a valóságot fejezi ki. De ne ezt: "Püspöki Hivatal", hiszen ez ugyanazt jelenti. (A szerkesztőség megjegyzése: Valószínűleg egyetlen kifejezés nem lesz elég a "hatóság" és "hivatal" szavak krisztusibb szellemű felváltására. A következő pár megfontolás talán hozzásegít a kérdés megoldásához. 1. Minden olyan hivatalos iraton, amelyet a püspök nevében bocsátanak ki vagy kérnek beküldésre, feladóként, illetve címzettként szerepelhet pl. az "esztergomi érsek" vagy a "pécsi püspökség". 2. A levelezés nemegyszer családiasabb jelleget is ölthet: "a szombathelyi papnevelő intézet közössége és maga az egyházmegye főpásztora szeretettel várja.. ." 3. Ha a "hatóságon" és a "hivatalon" belül pontosabban megjelöljük az illetékes részleget vagy személyt, az többnyire reálisabban és barátságosabban hangzik, mint a "hatóság" – talán még az "egyházmegyei bíróság" vagy az "irodaigazgató" szó is szebben hangzik.)
KULTÚRA ÉS ÉLET Szabó Ferenc GRAHAM GREENE HALÁLÁRA (1904. okt. 2. -1991. ápr. 3.) Az angol regényíró halála után egyik legnagyobb ismerője, Marie-Francoise Allain ezt a címet adta megemlékezésének (Greene A csendes amerikai c. regényére utalva): G.G., egy kevéssé csendes angol. Allain cikkének vezérmotívuma az a jellemzés, amelyet annak idején Francois Mauriac írt a Hatalom és dicsőség francia fordítása elé: "szinte betört a kegyelem birodalmába." (Le Monde, 1991. ápr. 5.) Greene, aki 1926/27-ben tért át az anglikánról a katolikus vallásra, ebben az 1940-es regényében talán a legmélyebben megsejtette és érzékeltette a kegyelem és a bűn, az üdvösség és a kárhozat drámáját. (A regényt 1941-ben Sőtér István fordította magyarra; 1984-ben újra megjelentette a Szent István Társulat.) Az utóbbi években több könyvét kiadta magyar fordításban az Európa Kiadó (A kezdet és a vég 1948,1987; Monsignor Quijote, 1982,1987; Brightoni szikla, 1938,1988; Az emberi tényező, 1978,1988; Az isztambuli vonat, 1932,1988; A félelem misztériuma, 1943,1990). A Hatalom és dicsőséget kivéve, amely a nagy francia "katolikus" írók (Bernanos, Mauriac, Julien Green) regényvilágára és világszemléletére emlékeztet, G. Greene regényei egyre inkább a krimi és a politikai elkötelezettség keverékei lettek, bár mindig jelen van így vagy úgy a vallási kérdés is. Túl sematizálónak és torzítónak találom Németh László jellemzését, aki Greene több regénye (Hatalom és dicsőség, A kezdet és a vég, A szerepjátszók.. .) elolvasása után így summáz: "A G. Greene-regényeknek receptjük van...: adva van egy többnyire egzotikus ország, mely a földi élet pokoli jellegét mintegy sűrítve vonja, égő kemenceként vagy rothadó mocsárként, a benne élők köré – s van egy hős, akit gyengesége, iszákosság, paráznaság a keresztény nomenklatúra szerint bűnössé bélyegezne s akinek ebből a bűnös természetéből a kötelesség, a jóság, a rejtett, nem látványos erény olyan tettet sajtol fel, amely szentté teszi. A Hatalom és dicsőségben a mexikói vallásüldözések alatt így szolgáltatja ki a szentségeket s válik vértanúvá a szegény, részeges pap; a The Heart of the Matter-ben [ = A kezdet és a vég] így vállalja két nő lelki békéjéért az afrikai miazmás gyarmaton az öngyilkosságot – katolikus hite szerint az elkárhozást – az angol rendőr őrnagy, egy másikban így érik szentté a házasságtörő nő." (Németh László, Utolsó széttekintés, 266.) Nem, Greene nem "a mixelés bűvésze", nem receptekre gyártja regényeit, ahogy Németh László sugallja, bár figyelmeztet, hogy recenziója nem akar "rosszalló beszámolás" lenni. Úgy érzem, Greene esetében éppúgy, mint pl. Claudel Selyemcipő c. drámájáról írva, Németh nem mérte fel igazán azt a drámát – a bűn és a kegyelem rettenetes küzdelmét –, ami az említett két katolikus író lelkében lejátszódott, és – bár másképpen Claudelnél, mint Greene-nél – műveikben is kifejezésre jutott. Greene, miként Németh László is, a maga módján egész életében az üdvösséget kereste. De ez az "agnosztikus katolikus" (így jellemezte magát utolsó interjújában John Cornwellnek az Observerben, vö. Il Corriere della Sera, 1991. ápr. 21), nem elégedett meg a "horizontális", immanens üdvösséggel. Minden bűne, a katolikus morál szerint rendezetlen házasélete stb. ellenére, hitt a megérthetetlen Misztériumban. Nem a népi vallásosság és a katolikus hagyomány elképzelt mennyében és poklában, de hitt a lehetséges kárhozatban, amelybe nem Isten (az elképzelt Szörny-Hatalom) taszítja az embert, mert az ember maga elszakíthatja magát Istentől, aki ugyan mindvégig szereti teremtményét, de tiszteletben tartja szabadságát; és az élő Istentől elszakadva az ember elszakad mások szeretetközösségétől is: ez a kárhozat. Greene, amint utolsó interjújában vallotta, gyakran imádkozott éjjelenként, éspedig másokért. Valamiképpen hitt a természetfeletti valóságban, a szentek közösségében is, még ha a látható egyházat és annak pásztorait, törvényeit, intézményeit bírálta is. Úgy gondolom, Francois Mauriac a legtalálóbban jellemezte szerzőnket a Hatalom és dicsőség francia kiadásának már említett előszavában. Legalábbis a fiatal írót, a "katolikus" Greene-t, pontosan írja le ezekkel a szavakkal: "Ez a regény valahogy az otthontalanság érzetét kelti bennem. Az igaz, hogy Graham Greene-nél megtalálom szellemi hazámat, a regényíró ismerős birodalomba vezet be. De minden úgy történik, mintha az ősi birtokra valamiféle rejtett kertajtón át hatolnék be, olyan bejáraton, amelyet nem ismertem, amelyet befutott a repkény (...) Graham Greene szinte úgy tört be az ismeretlen birodalomba, a természet és a kegyelem birodalmába. Semmiféle előítélet nem zavarja világnézetét. Semmiféle eszmeáramlat nem fordítja el felfedezésétől, attól a titoktól, aminek kulcsát hirtelen megtalálta. Nincs előítélete; nem bélyegzi meg az embert, akit mi 'rossz papnak' nevezünk. Azt mondhatnánk, nincs semmiféle eszményi felfogása az életszentségről. Létezik a megromlott természet, és létezik a mindenható kegyelem. Ott van a nyomorult ember, aki magában semmi; és ott van a titokzatos szeretet, amely megragadja őt nevetséges nyomorának és groteszk szégyenének mélyén, hogy szentet és vértanút teremtsen belőle." Graham Greene, mikor regényhősei által vallási kérdésekről, az üdvösség és a kárhozat, a paráznaság és a tisztaság, a gyávaság és a vértanúság kérdéseiről szól, általában nem ad megoldást. Dialektikusan, ellentétekben gondolkodik, a kérdés több szempontját megvilágítja, szuggerál, de a döntést az olvasóra hagyja. Sokszor azt is megérezteti, hogy olyan kérdésről van szó (szenvedés, kárhozat), amire nincs megoldás. Megelégszik azzal, hogy leírja e világ nyomorát, sötétségét (a Hatalom és dicsőségben szinte mindig éjszaka van; a nyomort az embertelen táj, környezet is érzékelteti); de amikor leírja a férfiak, nők, gyermekek szenvedését, valamiképpen a másik dimenziót is sejteni engedi: a kárhozat lehetőségét, vagy a megváltást, akár csak azzal, hogy egy falon függő feszületre mutat; vagy egyszerűen egyes hősei végtelenre fokozott bűntudatával, lelkiismeret-furdalásával. Gyakran összekeveredik regényeiben (mint az élet valóságában!) a szeretet és az érzékiség, ill. paráznaság, vagy a szánalom, a félelem és a felelősségtudat. A bűnök és bűntettek gyakoriak ezekben a "katolikus detektívregényekben": alkoholizmus, házasságtörés, paráznaság, gyilkosság és öngyilkosság. Mindenütt jelen van a szenvedés és a nyomor. Egyik regényhősével ezt mondatja: "Néha úgy tűnik nekem, hogy egyetlen úton jutunk el oda, hogy az emberi állapot egészével kapcsolatba kerüljünk: a szenvedés keresése és a szenvedés emléke útján. A szenvedéssel részünk van a keresztény mítoszban ..." Ez a kijelentés nem egészen keresztény; ez a mazochista-manicheista szemlélet egymagában is Greene katolicizmusának kétértelműségére utal. Kétségkívül itt egyik regényhőse szól, és a kérdés (a titok) egyik szempontját érinti csak. Valamiképpen mégis – a keresztény mítoszt emlegetve – a Krisztus keresztje által hozott megváltásra irányítja a keresők-gyötrődők figyelmét. Krisztus nem magyarázta meg a szenvedést, hanem szeretetből magára vette, és így szabadított meg tőle bennünket. Graham Greene-t is, miként a keresztény költőt, Péguyt, állandóan gyötri a kárhozat, a pokol lehetősége. Talán ezért nem tud hinni az irgalmas isteni szeretetben, amelyről pedig csodálatos lapokat írt. A Hatalom és dicsőség vége felé (ismét éjszaka van) az aludni nem tudó hadnagy így morfondíroz a papnak: " – Sohasem beszél nyíltan! Nekem ezt mondja, de másnak azt, hogy: 'Isten maga a szeretet'. Attól fél, nem veszem be ezt a maszlagot, ezért igyekszik másfajta érvekkel meggyőzni. Olyanokkal, amelyekről azt hiszi, egyetértek velük!" Erre a pap:" – Ez valóban egészen más: Isten maga a szeretet! Nem mondom, hogy a szív nem őriz valamit a szeretet ízéből, de mily parányi ízt csupán. Kicsiny üvegnyi szeretet, elvegyítve egy fazék csatornavízzel. Mi nem ismernők fel ezt a szeretetet! Úgy találnók, hogy a gyűlölethez hasonlít inkább. Félelmünkben elrejtőznénk – Isten szeretete elől. Ez a szeretet lángra gyújtotta a pusztai csipkebokrot, feltörte a sírok fedelét, és lábra állította a halottakat az éjszakában. Olyan ember, mint én, kiszaladna a világból, ha megérezné maga körül Isten szeretetét." A hadnagy erre: " – Nem bízik benne, úgy-e! Aligha látszik háládatos Istennek..." Valóban: hinni Isten emberszeretetében, bízni a szeretet hatalmában, ez a szív legnagyobb erőpróbája. De ha mi nem is tudunk hinni és remélni, és még kevésbé vagyunk képesek a szeretetre, Isten hisz és bízik bennünk, Isten szeret bennünket. Isten, az Atya, a keresztre feszített és feltámadt Jézus Atyja, akit a bűn és a szenvedés megsebzett, aki nem "apatikus" Isten, hanem szeretetből szenved, együtt érez. Ha az ember azt akarja, hogy Isten ne létezzék számára, Isten "halott" lesz számára. De Isten nem semmisíti meg teremtményét, akit szeretetből alkotott; továbbra is szereti, és szenved a visszautasítás miatt. A kárhozat, a pokol, a Szeretet teljes és végleges visszautasítása tehát mindig csak az egyik oldalról létezik, az isteni szeretetet visszautasító teremtmény részéről. Krisztus a kereszten mindezt megélte, amikor nyomorúságunkat és bűneinket magára vette. Isten szeretete és gyötrelme itt volt kimeríthetetlen mélységű. De egyben a végtelen szeretetenergia lett Jézus feltámadása és a mi megistenülésünk forrása. Graham Greene regényvilága a modern emberi valóságot tükrözi a maga rettenetes sivárságában; a barbár kor szörnyűségeit, a háború, az erőszak, a pénzsóvárság, az éhség és az elnyomás különböző megnyilvánulásait érzékelteti; de a nyomor (miseria) alacsony és sötét egén áttörnek néha az isteni irgalom (misericordia) fénysugarai, és így valamiképpen megsejthetjük egy másik világ – nem az illuzórikus háttér-világ, nem is a mitologikus másvilág – valóságát, hanem a más rendből való Szeretet birodalmát, amelynek kulcsát Jézus Krisztus adja nekünk. Graham Greene negatív tanúságtétele azt példázza, hogy Isten nélkül nem lehetünk igazán emberek, nem élhetünk kegyelem és irgalom nélkül, vagy – Camus szavait módosítva – nem lehetünk szentek kegyelem nélkül. A Hatalom és dicsőség szegény papja – későn – felfedezi a lényeget: "Már rájött, hogy egy dolognak van értelme csupán – szentnek lenni!" Későn? Sohase késő! A vértanúságot alázatosan vállaló – a hatalomtól félő és a kárhozattól rettegő – szerencsétlent megmenthette utolsó sóhaja is, miként a Krisztus mellett keresztre szegezett jobb latort.
Szőnyi T. Zsuzsa AZ ISMERETLEN MÁRAI – II. Máraiék sokszor hívtak minket, hogy töltsünk pár napot salernói otthonukban. A tengert az ötemeletes bérház tetejéről az író már korán reggel figyelte, és a kis vaslépcsőn lejött a lakásba, hogy együtt reggelizzünk, majd siessünk a strandra. Ők is nagyon szerettek úszni, még az erős hullámzás közepette is. Délben hazaérve, a kedves mosolyú, mindig derűs Lola a konyhai naptárba rovátkát húzott: ez volt a nyár 95-ik fürdése! Egy salernói kirándulás alkalmával Márai megmutatta saját "felfedezését", a közeli hegyekben megbúvó Cava dei Tirreni XI. századi bencés kolostorát. Az egyik régi freskón Szent István és Szent László elhalványult képét látni. A kolostorból kijövet a tölgyerdők, citromligetek borította hegyoldalban az ösvényen szembejött velünk egy fekete csuhás öreg bencés, aki mosolyogva ránk köszönt. Márai hozzám fordult: mi ad ezeknek az embereknek ilyen nyugodt derűt? – Ezt ne tőlem, hanem a római "bölcstől", Tomek Vincétől kérdezze, válaszoltam. S valóban Márai el is kérte a piarista rendfőnök címét. Nemsokára megtudtuk, hogy többször is találkoztak. Erre céloz 1969. január 20-i levele:
Salerno, 1969. január 20. Kedves Zsuzsa, köszönöm a levelét, – a sült kacsa kitűnő ötlet volt. Mi sem tiszteltük túlságosan a tradíciókat, de karácsony másodnapján nem lehetett elkerülni egy itteni barátságos olasz család ebédmeghívását, – vérfagyasztó közjáték volt; hat fogás, lasagnetól házinyúlon és bisteccan át négyféle tortáig; a háziasszony irgalmatlanul személyesen rakta tányérra az adagokat. Képzelheti. De túléltük, és most pihenünk. Köszönöm San Giuseppe Calasanzio szentképét és a bélyegeket. Különös kép; jó lenne tudni, mit gondolt közben Goya, amikor festette? Az emberi perspektíva két véglete van a képben, az állatiasság és a reménytelenség. – Padre Tomeket Hardy Kálmán barátom is említette, mint olyan valakit, akinek társaságát érdemes megismerni. Ha Rómában leszek, talán sikerül egy találkozás. A tél eddig itt igazán szelíd volt, – ma például ingujjban lehet napozni. Gyakran vagyunk Nápolyban, de végül kiderült, hogy Salernóban jobb a fűtés, mint ott. Még hat hét, aztán kezdődik a naplopás. A Napló, úgy látom, menetrendszerűen fogy, a kereskedők – heten vannak, mint a gonoszok, – szorgalmasok. Inkább a postával van baj, mert egyrészt irreálisan költséges, másrészt kiszámíthatatlan. Erről nemcsak az olasz posta tehet, hanem például a New York-i rakodómunkások, akik hosszabb ideje sztrájkolnak. De majd csak kiegyenesedik ez is. Remélem, minden rendben a Maguk házatáján. Nuovi minden jót az újévre, mindkettőjüknek sok jó kívánsággal, kezét csókolja Sándor
Visszatérve az író könyvkiadási gondjaira, New Yorkból 1966. január 25-én és még 1966. február 21-i keltezésű leveleiben így ír: "Itt minden a régiben, ami nem a legrosszabb. Ithaca árulgatja a könyveket, a névsorolvasásra tűrhető készséggel felelnek a nebulók. Igaz, vannak haszontalanok, akik nem felelnek, mert meghaltak . . ." San Gennaro vére c. regényével kapcsolatban: "Itt úgy látszik, kiheverték az emberek a karácsonyt, közlekedési sztrájk és más egyiptomi csapásokat, mert kezdenek érdeklődni a könyv iránt. Különös, ahogy a sokmillió négyzetkilométeres térségből, Észak-Kanadától Porto Ricóig, felvillannak ezek a gyufalángnyi villanások. Legtöbbje egy példányt rendel, de vannak, akik többet. Érdekes és tanulságos ez a kísérlet," "A minap pl. Új Delhiből, Indiából érkezett rendelés (vadidegen olvasótól, valaki elküldte neki a rendelő lapot) – ez meglepetés volt, mert a magyar diaszpóra igazán földrészekre terjed ki." Salernóból 1971. április 14-én így ír:
Kedves Zsuzsa, megkaptam és köszönöm ápr. 5-én kelt levelét a mellékletekkel (verseskönyv, Irodalmi Szemle, Winkler-levél, Daniélou kivágás) [. . .] A szlovákiai Irodalmi Szemle vargabetűvel már eljutott hozzám, és igazán örömet szerzett ez a jó szándékú írás, – mostanság sokat gondolok Kassára, minden, ami oda-emlékeztet, öröm. Daniélou írása kitűnő, végre egy francia, aki nem fullasztja verbalizmusba, amit mondani akar. "La sainteté n'est pas la vertu" – vannak emberek (művészek, költők, szentek), akik a valóságban mást is látnak (Goethe: a "Gleichnis"-t) és az emberek azt hiszik, az ilyenfélék – néha, talán – tudnak segíteni. És – néha, talán – tudnak. Köszönöm, hogy elküldte ezeket az okos józan sorokat..."
Békés Gellért megbízásából kis összefoglalást kellett írnom a Katolikus Szemlé-be a "disszidens" irodalomról; Márai két levélben is reflektál a problémára:
Kedves Zsuzsa, Salerno, 1974. február 5. igazuk volt, amikor, mint írja, "nagy mulatozás közepette" búcsúztak az ó-esztendőtől. Reméljük, a futurológusok jóslásai nem válnak valóra, és ha nem is mulatozás, de különösebb panasz nélkül sikerül túlélni azt, amit az új hoz. A tél itt, eddig irgalmas volt, fűtési nehézségek nélkül telt el, és most már az utolsókat köhögi a meteorológus. Tavasszal talán felmegyünk Rómába és akkor jó lesz megint elbeszélgetni "időszerű és örök problémákról". Olvastam a Katolikus Szemlében egy beszámolóját a disszidens irodalomról; tárgyilagos, jól fogalmazott írás volt. Szolzsenyicin és még néhány disszidens orosz író föltétlen tisztességében és jóhiszeműségében senkinek nincs joga kételkedni, – de aki valamennyire ismeri a Kreml belső hatalmi szerkezetét, el kell gondolkodjék, nem használják-e agent provocateur-nek ezeket az írókat ("malgré eux", anélkül, hogy az írók tudnának erről), a marakodó hatalmi csoportok, hogy aztán, ha már nagy a lárma, módjuk és ürügyük legyen diadalmasan az asztalra ütni, mondván: látjátok, ide vezet az enyhülés, stb. Homályos, igen sötét ügyek ezek. Barátsággal, kezét csókolja, Sándor
Kedves Zsuzsa, Salerno, 1974 március 16. megértem, hogy fejtörést okoz, amikor írnia kell Szolzsenyicinről. Mint írtam, nincs joga senkinek kételkedni, hogy ez az ember jóhiszemű. Amit írt, hasznos. De a körülmények – reákényszerített (?) pirosszőnyeges díszelmenés; az engedély, hogy a szovjetrendszer minden gyalázatosságát feltáró könyveinek dollármilliós jövedelmét élvezze háborítatlanul külföldön, és folytassa ennek a rendszernek titkait feltáró irodalmi munkásságát; ahogy, állítólag, utánaküldik családját és kéziratait is, csakhogy zavartalanul dolgozhasson (ez még nem történt meg, mai napig, de lehetséges) ez mind túl szép. A kommunisták nem adnak ingyen, gratis ajándékot senkinek. Aki a kommunistáktól bármit elfogad, el kell készüljön, hogy megkapja az ellenszámlát, – beépített és megvásárolt embernek tekintik, akit felhasználnak, párbeszédes vagy hasonló célokra, ahogy lehet. – A pretenciózus plebejusok, akik most "baloldali haladó értelmiséginek" travesztálják magukat, természetesen sietnek majd magyarázni, hogy mindez a "détente" érdekében történt; a szovjet most már olyan erős, hogy megengedheti magának az ilyen nagylelkű, spektakuláris mutatványokat. Lehet. Bizonyos, hogy valamilyen rendkívül hatalmas protektor rendezte a Szolzsenyicin-távozást (talán a Hadsereg? ki tudja? – Kínával a hátában, a marsall tudja, hogy a kétfrontos helyzet stratégiai és politikai vonatkozásban nem előnyös.) Ez mind titok. Ami a Gulag-szigetcsoporton változatlanul történő gyakorlatot illeti, mindez nem újság. A haladó értelmiségi majd siet ezt is megmagyarázni – amíg, gyorsan, tunkol egyet baloldaliság címén a szerep- és baksislehetőségből – hogy mindez csak az átkos múlt, a Sztálin-hagyaték, ma már másképp van. Ez sem igaz, – ugyanúgy van, csak más csomagolásban. Ismétlem, nehéz erről írni. [...] Márai a következő sorokban Passuth Lászlóra és Karinthy Frigyesre tesz megjegyzést, majd készülő, Erősítő c. regényéhez kér információt: Mint törzsökös római, mit gondol, amíg valaki gyalogszerrel elbandukolt a Tor di Nona (az Inkvizíció egykori börtöne) távolából a Campo di Fiori-ig? – mennyi idő telt el? és milyen utcákon át vezetett a legrövidebb út? Máskülönben jól vagyunk, remélem, maguk is, – már amennyire a moslékban és okádékban, ami kiáradt az életre, még jól lehet valaki. Mindketten baráti üdvözlettel gondolunk Magukra, kezét csókolja Sándor
New Yorkból Európába visszatérve, 1975. február 7-i keltezéssel ezt írja Salernóból: "A közelmúlt évek európai tapasztalatai után most megint meghökkent respektussal észleltem, igazában mi is "Amerika" – egy földrész, ahol még van igazi erő, disciplína és csodálatos gazdagság, – nem a gazdagok gazdagsága, mert ez nem érdekes, hanem a szegény emberek jóléte. Ebben a században Amerikában az "egyszerű, dolgozó emberek" életszínvonalát olyan magasra emelték ott, amire még nem volt példa az emberfajzat történetében. Gond és hiba akad csőstül ott is, de még sokáig tudnak egyensúlyozni..." 1976-ban a Giordano Bruno elítéléséről szóló könyvről, az Erősítő-ről ismertetést írtam a Katolikus Szemlé-be (1976, Nr. 28, 182-184). Erre a cikkre így válaszol Márai:
Kedves Zsuzsa, Salerno, 1976. július 21. köszönöm a nyaralásból küldött lapot. Remélem, nem siettek vissza a hűvösségből ebbe a bősz trópusba. Itt akadnak a tengerben cápák, coli-bacillusok és német turisták. De ez is elmúlik. Tegnap kaptam meg a K-Sz. tavaszi számát, amelyről a képeslapon megemlékezett. Úgy látszik, valamelyik postazsákban csücsült a három példány. Amit könyvemről ír, olyan élesen, pártatlanul látott beszámoló, ami tisztesség a könyv számára és a legjobb értelemben jellemző a könyvismertetés írója számára. Mindent észrevett, amit az író mondani akart és megtalálta a mondatot, a gombot, amire felvarrtam a köntöst: "Amíg egy ember él, stb." Ez lehet retorikus; de azt hiszem, van benne igazság is. Miért írja, kedves Zsuzsa, hogy "asszonyi csacsiságnak" magyarázom, amit a recenzió végén a "hit" szükségességéről írt? a vallás – mint a szerelem, a forradalom – illúzió, de az illúziókra szükség van, különben sivár lenne az élet. Igaz, Titánia reggel felébred és megérti, hogy éjszakahosszat egy szamárfejet csókolgatott; a forradalmár a barrikádon felocsúdik, mert megérti, hogy éppen olyan magányos és idegen maradt, mint volt a Szisztémában, amely ellen segített barrikádot emelni; és a hívő egy pillanatban megérti, amit a biológus Jacques Monod (nemrég halt meg, majdnem azt mondom 'kár’...) így fogalmazott: "Az Ember végre tudja, hogy az Universum közömbös végtelenjében egyedül van és véletlen következtében lépett elő ebből a végtelenségből ... Sem eredete, sem sorsa nem előírt, meghatározott..." De hinni szabad. Igaz, Gide, az öreg hugenotta-agnosztikus óvatos volt, amikor elővigyázatra intette a buzgón hívő Claudelt. . . "Monsieur Claudel azt hiszi, hálókocsiban lehet a mennyországba utazni", írta. Kár, hogy nem élünk közelebb egymáshoz; jó lenne időnként egy jó duma Magával. Mindketten barátsággal köszöntjük, kezét csókolja, Sándor
Az író elküldte Naplója legújabb kötetét (1968-1975). Ezzel a levéllel köszöntem meg: Róma, 1977 febr. 3. Balázs napján Kedves Sándor, ma óriási meglepetés ért: megjött az új könyve!! Nagyon megörültünk neki s mindjárt konfliktus támadt, ki olvassa először? Én már belelapozgattam, de olyan, mint a kábítószer, – nem lehet abbahagyni! maga az egyetlen nagy magyar filozófus. S az a keserű humor! Üdítőbb, mint egy méregerős fekete a Tazza d'oroban. Sándor, sokáig éljen, Isten tartsa meg magát jó egészségben, hogy 1975-től, mint az idők tanúja, továbbvezesse krónikáját, amit a világon csak egyetlen ember tud így megírni! S még azt is hozzá szeretném tenni: az utolsó mondatánál elszorult a szívem. Remélem, hogy ebben nincs igaza: hiszen aki keres, az már meg is találta az Istent –, még akkor is, ha nem veszi észre. A buddhisták Semmi-je, a Nirvána is csak a mi emberi eszünkkel felfoghatatlan "semmi". Minden, ami túl van az életen, – rejtély, addig a pillanatig, amíg át nem lépjük a küszöböt. Azt hiszem, Maga is a "boldog pesszimisták" fajtájához tartozik, mert úgy érzem, Schopenhauerről írt sorai nem marasztalják el őt azért, mert "hitt abban, hogy lényünk szellemi tartalma halhatatlan". S ha halhatatlan, akkor a földi életen túl is történik vele valami, amikor kilép az ember az űrhajóból. Én úgy hiszem, lesz hová megérkezni, – csak emberi eszünk erről még nem tudhat semmit. Száz szónak is egy a vége: nagyszerű a könyve és szívből gratulálunk hozzá! Egyben, ha kissé késve is, de a lehető legjobbakat kívánjuk 1977-re Lolának és Magának. Mindkettőjüket sok szeretettel üdvözöljük Zsuzsa
Végül ezzel a kézírásos levéllel zárjuk a hetvenes évek levelezését, – a következő évtizedben 1989-ig, Márai haláláig folytatódott az írásbeli kapcsolat.
Czigány György VASADI PÉTER KÖLTÉSZETÉRŐL "Szolgálati szabályzatunkban sehol nincs szó arról, hogy ha elveszik a hajómat, akkor megszűnök tengerész lenni." Ez Ottlik biztatása. Holott Nyugaton már évtizedek óta tény: verset írni praktikus reményekkel lehetetlen. Nem a világ, valamely forradalom vagy a nemzet papja – egy szektáé is alig lehet ma már a költő. Mit tehet? Dolgozik, s nem munkája esélyeit mérlegeli. Hisz a költészet hatalmában? Reménykedik? Nem hisz, nem remél. Csakhogy a létrejött versek fütyülnek az ő reménytelenségére. A legkétségbeesettebb műalkotás is reményt mond. Hitet a minőségben, a hiteles szó titokzatos lehetőségeiben. Némely versek "türelmesen" kallódnak – olvasatlanul, vagy rosszul olvasottan – hosszú évtizedeken át. De bármikor színre léphetnek, hogy csöndes és szelíd győzelmeket arassanak. S midőn ismeretlenek vagy félreismertek: már akkor is jelen vannak; valamiféle misztikus módon mozgató részecskéi a világmindenség Tudatának... Magam bizonyos vagyok benne, hogy az angyalok olvassák verseinket. Néha meghatottan, néha elnéző mosollyal... Mindig szeretettel... Költőtársaink ők. Az ő szeretetük élteti az olvasót, s főként a költőt, mert szóljon bár az angyalok nyelvén, semmi ő, ha szeretete nincsen. Nem tudom megmondani pontosan, miről szólnak Vasadi Péter versei. De ismerem forrásait, amelyek élményét maradandó erejűvé tették. Tudom, hogy embernek ember iránti szeretetét elodázhatatlan, egyetlen menedékként éli meg. Tudom, hogy tiszteli az emberi személyiség nyomorát és föltétlen nagyságát... A "megértés aktusa" pedig az olvasó vonzó kockázata, lelki minőségének próbája: a communio lehetősége. A vers általa, vele telik meg egyszeri s egyéni sugárzással. Amit az olvasók, külön-külön, saját élményükként fölfedeznek benne, azzal teljesedik az időben. A költő termékeny és teremtő hiányt hagy a versben: jövendő gondolat megvalósulni vágyó lehetőségeit. Nyitott a jó vers, élőlény módján formál sorsot magának. Ebben a sorsban részesnek lenni benső, teremtő gesztussal, ez az olvasó dolga és öröme. Vasadi versei tele vannak a földi és földöntúli élet titokzatosságával: ezért is vonzóak, megdöbbentőek. Kemény hívással áradó versek, csöndjükben fölszólítás: szeretet és szigorúság van. A kései indulás, a több évtizedes késleltetés, a felgyűlt energiák sűrűsödése miatt? Rónay György e "megkésett dallamokban" olyannak hallotta hangját, mint senki másét. Rekedtnek, mélynek, nyugtalanítónak. És fényesnek, lobogónak. Amikor Rónay ezt – éppen húsz éve – megfogalmazta, Vasadi negyvenöt éves volt. Személyes dolog: első, s közös könyvünk megjelenésének alkalma volt ez 1971-ben. Egy kelenföldi lakásban találkoztunk, ahol Móser Zoltán fényképezett minket: portrékat készített a születő kötethez. (A magunk kenyerén című antológiában tizennégy költő első versgyűjteményét kapcsolta egybe a kiadó.) Vasadi Péter most, 1991 tavaszán megkapta a magyar irodalmi élet hivatalos főhajtását is, a József Attila-díjat. És most, néhány hónapja jelent meg válogatott és új verseinek csaknem háromszáz oldalas gyűjteménye Fahíd címen. Rögtön kiderül belőle, hogy a húsz éve megjelent első költemények is érvényes, fontos darabjai az életműnek. (De hiszen a kötetben találunk 1942-ból való verset is; a kamaszkori Lépcsőimát.) Vasadi e "korai" versei közül sokat átírt, átigazított: a régiekbe – valami műfordítás-technikával – belekomponálta mai önmagát anélkül, hogy megsértette volna a régi versek eredeti frissességét, hitelét. Különös, vibráló kettősség jött létre: néha ízlés dolga lehet, melyik változatot tartjuk a magunk számára vonzóbbnak. Természetesen szívesen elfogadjuk a költő véglegesnek szánt megfogalmazásait, melyekben múlt és jelen harmonikus módon egyesül. E költészet filozófiai dinamizmusát bizonyára nem ok nélkül rokonítja Rába György Gábriel Marcel lételméleti fölfogásával. Mert ez a költészet – Rónay László szavaival szólva – a lehetetlent kísértve törekszik arra, hogy annak a világnak jelzéseit fogja föl és továbbítsa, amelyet Jézus földi léte, áldozata és föltámadása nyitott meg számunkra. Egyetlen motívum nyomába eredve: Vasadi költészetében például az angyalok sem hangulati tényezőként vannak jelen. Hanem teológiai valóságukban, hiszen (mint Rilkéről írja ő maga) a költő, aki embernek teremtő, teremtőnek ember, a legrangosabb átmeneti lényként evilági borzadással, de titkos uralkodóként tekint az angyalra... Persze Rilke angyalélményénél sokkal melegebb és keresztényibb az övé: "hála az esti zenéért, melyben a hegedűre / föléled egy fáradt angyali raj" – írja. S egy másik versben: "angyalok lépte harangoz / mint gyerekszélben a / szalmavirág". "Kihasítjuk a fénytelen / égből angyalainkat" – jelenti Erőszak című versében. Hogy miféle angyallátomásai vannak? Íme még néhány: "A szobákban nagyfarú angyalok / ülnek. / Deszkaszárnyuk összecsukódott; / megrágták a halálunk." "... az angyalok sítalpakat csatolnak föl; / a menny suhanva érkezik." ".. . fürgék a késes angyalok / időt és táncot szétmetélnek." S végül Magnificatjának egyik megkapó strófája: Sejtelmem az udvart
behavazza. Amikor egy lírikus más költőről elemző hevülettel szól, szinte akaratlanul önmaga műve is része lesz ítéletének. Ilyen önarcképdarabka talán az a mondat is, amit Vasadi Rilkéről írt. Mert az ő versei is megmagyarázhatatlanok, és épp ebben rajzolódik ki versvilágának "szellemi alakja, metafizikai elszabadulása, gondolati szigora és az a külső-belső könnyűség, ahogy ezek a verstestek lebegve maradnak." És abban is igaza van Vasadi Péternek, hogy a költészet dolga, hajmeresztő kísérletet tenni a lét legmélyének megérintésére; illessze oda ujjhegyét a lüktető titokhoz...
Szabó Ferenc KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT NÉMETH LÁSZLÓ Ez év április 18-án lett volna 90 éves, ha 1975-ben nem hunyt volna el Németh László író és gondolkodó, akinek egész életét az emelkedés vágya, a minőség eszméje, és ezeken belül az üdvösségkeresés vezérelte. A hitetlenül is hívő Ady Endre volt egyik eszményképe, akiről nemcsak A teológus Ady c. tanulmányában (1936-ban), hanem sok más esszéjében és naplójegyzetében is vallott: "Hozzám közelebb áll bármely vallásos gondolkodónál. Annak, amit én laikus protestantizmusnak nevezek, Ady volt a legutolsó és legnagyobb Lutherje... Adynál: az üdvözülés egy ajándék az élettel; akiket megszáll, azokat kényszeríti is. Ami ott elakadt: itt kimondatott. Ady Luther útján az utolsó szóig rohant." Ugyancsak 1936-ban, Két templom közt c. írásában, Ravasz Lászlónak válaszolva: "Amikor apámat a háború elsodorta, ez a zsoltáros hitetlenség vitt s ültetett eszem nyílásakor Ady Endre, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond térdeire. Nem a magyar protestantizmusban voltak-e titkos bátyáim? (...) Pályámon egy pillanatig sem szolgáltam a protestáns egyházat, sőt, mint minden mai egyháznak, ellenfele voltam és vagyok, de mindig szívesen követtem a magyar protestáns hagyományt, melynek legfrissebb s legteljesebb kivirágzását Adyban szerettem... Nekem a protestantizmus a vallásos állapot egy formája, mely Luther előtt legalább kétezer évvel kezdődött, s messze túlárad ma is egyházain. A protestantizmus az emberből szóló Isten vallása. Azé az Istené, aki nem a világ rendjében hangos, hanem az akaratunk tövén. Foné tisz daimoniosz, egy isteni hang..." Ez az utalás Szókratészre (Platón ír róla Szókratész halálában) gyakran visszatér Némethnél (részben a Kerényi-barátságból megőrzött görögség emlékeként); többek között az 1962-es fontos esszében, amelyben a vallásos nevelés ürügyén Németh újra összefoglalja a vallásról alkotott – lényegében pozitív – véleményét, és amelyből ismételten kitűnik, hogy Németh László alapvetően vallásos alkat és erkölcsi egyéniség volt, de nem hitt a keresztény kinyilatkoztatás szerint a személyes Istenben és Jézus Krisztusban. A vallásos nevelésről szólva is kitér a szókratészi foné tisz daimoniosz-ra, amelyet morális lelkiismeretnek nevezhetünk; ez a belső hang a lelkiismeret szava. Ezzel jelölte Németh a vallásos ösztönök egyik legfontosabbikát, amely benne is legerősebb volt, és amit üdvösségösztönnek nevezett: egy jó ügy szolgálata, eszmény felé törekvés. Idézzük: "A 'hang’ volt az első, sokszor visszatérő vallásos fogalom, melyet az üdvösségösztön leírásánál fölhasználtam; ez annak az érzékszervnek a helyeslő vagy rosszalló jele, amely üdvösségünk kapaszkodóján irányít. S mily boldog voltam, amikor Platónban is megtaláltam a foné tisz daimonioszt, amelyre Szókratész, mint tettei irányítójára hivatkozik." Németh László "hitetlenül" is vallásos; hite racionalistább, mint Adyé. Németh tudomány- és szellemtörténeti írásaiban gyakran szólt arról, hogy miként vált szét a hit és a racionalitás, illetve alakult ki az újkori hitetlenség, amelyben a tudás és az ész, a természettudomány és a racionalizmus veszi át a hit és a szív szerepét. A tudós Pascalnál még volt a "szív", az intuíció, amely érzékeny volt Istenre és Jézus természetfeletti misztériumára. Németh már nem hagyatkozik a "vadember"-ösztönre és a szívre; mindent érteni akar, amit az ész felér. Féja Géza joggal sorolja Németh Lászlót a legnagyobb magyar racionalisták közé. Németh mégsem pöffeszkedő, szcientista, pozitivista racionalizmust vall, hiszen valamit megérez abból, mi az észen túl van, valami istenit, valami szupraracionálist (például a teremtés titkait kutatva, szépségét szemlélve), de a tételes hithez, a kinyilatkoztatott keresztény hithez nem jut el. Tény az, hogy a rajongókhoz képest, vagy az olyan, szerinte irracionális indítékokból hívő katolikusokhoz viszonyítva, mint amilyen a most elhunyt angol Graham Greene volt, racionalistának tartja magát. Németh László egész életében azt az ismeretlen Istent kereste, akiről az Apostolok Cselekedetei 17. fejezetében olvasunk. Szent Pál Athénben az Areopaguszon hirdeti a görögöknek azt az Istent, aki a világot teremtette, akiben élünk, mozgunk és vagyunk. A "vallásos" görögöknek megvilágítja az ismeretlen Isten arcát. Amikor azonban az Ő küldöttjéről, a meghalt és feltámadt Názáreti Jézusról kezd beszélni, az athéni bölcsek félbeszakítják: "Erről majd máskor meghallgatunk. . ." Valahogy ebben a történetben Németh üdvösségkeresésének paradigmáját látom. Hasonló következtetésre jut a nemrég püspökké kinevezett Hegedűs Lóránt is kiváló Németh-tanulmányában: Németh László "számára nincs Ige, csak Hang" – összegez tanulmánya vége felé Hegedűs Lóránt. ". .. Nincs Logos, sem az örökkévalóságban, sem a testet öltött Krisztusban, sem az igehirdetésben. Csak foné tisz daimoniosz van, amely önmagunkban, belülről hallható. Nincs élő Krisztus, akiben az Ige testté lett, és akinek Lelke úgy tanít, mint akinek hatalma van, akinek sebei hatalmasabban szólnak, mint szavai, és akinek minden gondolata, amint száll, zeng át időn és lelkeken, minden rezdülésével újra meg újra emel, hevít, gyógyít és felmagasztal. Csak az üdvösségügyet önmagában saját felelősségére harcoló ember van, akinek az élete mélyéből felhangzó személyes hang követelésében nincs lehetősége a mindenség mindenki számára érvényes alaphangjának megtalálására úgy, ahogyan az a hívő számára Krisztusban adatik." (Hegedűs Lóránt, Nyitás a végtelenre, é. n. 1989?, 137-138.) Mindenesetre – utolsó gondolatként – szeretném leszögezni, hogy a keresztény hagyomány mindig is azt tartotta, hogy az ember köteles lelkiismeretét követni. (Persze azt is hozzáfűzte: köteles nevelni lelkiismeretét és nyitottnak maradni a felismert teljesebb igazság felé.) Nem kisebb tekintély, mint Aquinói Szent Tamás tanítja (Summa Theol. I. II., 19,5): "Hinni Krisztusban, ez önmagában véve jó dolog; de erkölcsi vétek az, ha valaki úgy hisz Krisztusban, hogy esze-lelkiismerete ezt rossz tettnek minősíti; mindenki köteles engedelmeskedni lelkiismeretének, még ha ez téves is." (Természetesen, ha a tévedés nem szándékos, nem hanyagságból ered.) Hogy mit hitt igazában Németh László, milyen volt kapcsolata az Ismeretlen Istenhez lelke mélyén, hogy lelkiismeretében miként követte a belső Hangot, ennek csak Isten lehet a megmondhatója, "aki a szíveket és a veséket vizsgálja". Ennek eldöntése az ítélő Krisztusra tartozik. De tudjuk, Krisztus figyelmeztetett: "Nem mindaz, aki ezt mondja nekem: 'Uram, Uram!' megy be a mennyek országába." Végül is nem szavaink, hanem tetteink alapján ítél meg bennünket az irgalmas Bíró.
N.F. ALSZEGHY ZOLTÁN (1915-1991) Ez év május 21-én a római Szent Ignác-templomban mintegy 150 pap koncelebrálta a P. Alszeghy Zoltán magyar jezsuita lelki üdvéért bemutatott temetési szentmisét, Achille Silvestrini bíboros főcelebráns vezetésével. A homília végén felolvasták a részvéttáviratot, amelyet a szentatya nevében Sodano érsek államtitkár küldött a Gergely Egyetem jezsuita elöljárójának: "A szentatya tudomására jutott P. Alszeghy Zoltánnak, a Pápai Gergely Egyetem kiérdemesült professzorának jámbor haláláról szóló fájdalmas hír. A szentatya szerető emlékezéssel vesz részt az egész szerzetes közösség gyászában, csatlakozik a közös könyörgő imához, hálásan gondol vissza arra az intenzív tevékenységre, amelyet tanárként, teológusként, papi lelkek nevelőjeként és a Szentszék munkatársaként kifejtett. Őszentsége kéri Krisztustól, a Legfőbb Paptól hűséges szolgája számára az örök jutalmat, önnek pedig, a rendtársaknak, a rokonoknak, a barátoknak, a növendékeknek és mindazoknak, akik a temetési liturgián részt vesznek, apostoli áldását küldi." Alszeghy Zoltán 1915. június 15-én született Budapesten. Apja, Alszeghy Zsolt, neves irodalomtörténész volt, és később a Pázmány Péter Tudományegyetem rendes tanára. Zoltán egyetlen gyermek; szülei mégis beleegyeznek, hogy érettségije után, 1933-ban belépjen a magyar jezsuita rendtartományba. A kétéves noviciátust a budai Manrézában, a három évig tartó bölcseleti tanulmányokat pedig a rend pesti főiskoláján végzi. A rendkívül tehetséges és jól képzett fiatal szerzetest elöljárói 1939-ben Rómába küldik, hogy a Gergely Egyetemen tanuljon teológiát. 1942. május 13-án Rómában a Bellarmino Szent Róbert-templomban szenteli pappá a római bíboros helynök. (Ez a nap XII. Piusz püspökké szentelésének 25. évfordulója volt – ugyancsak 25. évfordulója a Szűzanya első fatimai megjelenésének is.) Teológiai doktorátusának megszerzése és az ún. harmadik próbaév után 1946-tól dogmatikát tanított a Pápai Gergely Egyetemen. 1954 és 1961 között a teológiai kar dékánja volt, azt megelőzően (1952-től 1954-ig) az egyetem Gregorianum című tudományos folyóiratát szerkesztette. A nyugdíjhatárt elérve sem vált meg egyetemétől; 1985 és 1988 között vállalta az egyetem (főleg apáca és világi hallgatóknak teológiát nyújtó) vallástudományi intézetének vezetését. 1989-ben visszatért Magyarországra, és sokoldalúan bekapcsolódott az újraéledő szerzetesi apostolkodásba. Tavaly a Szentszék megint Rómába kérte. Feladatát a temetési mise végén Silvestrini bíboros diszkréten, de világosan megnevezte: közreműködött abban, hogy a szentatya szava augusztusban majd eljusson a magyarokhoz. Újabb feladatainak végzése közben érte a halál: pünkösd előestéjén agyvérzést kapott, és nem egészen 24 órával később meghalt. A P. Alszeghynél öt évvel idősebb olasz Vincenzo Monachino atya mondta a homíliát. Érdekes személyes emlékkel kezdte: 1939-től 1942-ig ugyanebben a templomban ő maga fiatal papként Gonzaga Szent Alajos sírjánál a reggeli fél hetes misét szokta mondani, ministránsa pedig Alszeghy Zoltán skolasztikus volt. P. Monachino beszéde mottójaként az evangéliumot idézte: "Uram, öt talentumot adtál..." (Mt 25,20), és ennek nyomán a P. Alszeghyre bízott öt talentumról elmélkedett. 1) Szerzetesi hivatás a Jézus Társaságban. – Hivatását szívből szerette, állandóan tanulmányozta, gyakorolta, fejlesztette, mélyítette. Egyéniségének és szerzetesi arcélének jellemző vonásai: bizonyos nemes előkelőség, szolgálatkészség, megértés, szívélyes és gondos szeretet, energikus munkatempó, egyszerűség, igénytelenség, minden karrierizmustól való idegenkedés. – Érdemes római környezetének meglátásait és benyomásait idézni: magáról nem sokat beszélt, eleinte (évtizedeken át) nyilvánosan sosem emlegette magyar voltát és magyar hazáját, de szemmel láthatólag sokat szenvedett Magyarország sorsának alakulása miatt; az olaszok a magyar honvéd arcvonásait vélték felfedezni fegyelmezettségében, elszántságában, élénk temperamentumában. – Hajlamos volt kesernyés, éles, nagyon találó humorra; ilyen megnyilatkozásaiban is mély, nagy szeretet fejeződött ki. Még fiatalon mondta: a jezsuita renden meglátszik, hogy katonai rend, hisz tagjai közt sok a légnyomásos. Mivel az átlagosnál (főleg az olasz átlagosnál) magasabb termetű volt, térdeplőjének könyöktámasztóját meg kellett toldania néhány régi jeles teológus vaskos köteteivel; ezekre is tett egy-egy csípős megjegyzést. 2) A szolgálati papság adománya. – Ezt a nagy kegyelmet, amely lényegénél fogva mások javát, az egyházi közösség javát szolgálja, Alszeghy atya igyekezett minél teljesebben kiaknázni. A gyónás szentségének nemcsak teológusa, hanem buzgó szolgája is volt. Mint jezsuita odaadóan és kiváló eredményekkel gyakorolta a lelkigyakorlatok apostolkodását; barátjával, Maurizio Flick atyával együtt jó húsz éven keresztül a nyári vakáció idején harmincnapos lelkigyakorlatokat vezetett (főleg Róma közelében, Galloróban), Flick atya halála után pedig egyedül csinálta, és néha egy évben nem is csak egy harmincnapos lelkigyakorlatot vezetett. Ezek résztvevői (néha ötvenen is) papok, férfi és női szerzetesek, teológusok, világiak voltak. Emellett számos rövidebb lelkigyakorlatot, rekollekciós napot vezetett – az utolsót három nappal a halála előtt. Már készen állt egy körlevele, amelyet azoknak küldött volna, akik megkérték lelkigyakorlatokra és előadásokra: "egészségi állapotom arra késztet, hogy lemondjam minden vállalásomat"; a körlevél szétküldésére azonban nem került sor. 3) Teológiatanítás egy pápai egyetem teológiai karán. – Ezt a munkáját leendő papok, leendő professzorok, leendő főpásztorok javára végezte. A tanítás természetesen tanulmányozást, kutatást, elmélyedést feltételez. Eleinte a középkori teológiát tanulmányozta; doktori dolgozatának témája "Az istenszeretet alapformái Szt. Bonaventuránál", második könyve pedig: "A kegyelem fogalma Szt. Pál középkori kommentárjaiban." Tanári működésének kezdeti szakaszában Szent Tamás teológiai summáját vette tankönyvnek, azt magyarázta és aktualizálta. Az ötvenes évek végétől kezdve jelentek meg olasz rendtársával és kollégájával, P. Maurizio Flickkel közösen írt cikkei és könyvei (tíznél több kisebb-nagyobb kötet), amelyek alapvető fontosságúak a teológia megújulása szempontjából. Érdekes és eléggé egyedülálló jelenség a két jó barát közös kutató és publikáló tevékenysége. Alszeghy atya nyelvtudása és történelmi ismeretei, P. Flick teológiai intuíciói és olasz anyanyelve szerencsésen kiegészítették egymást. A két társszerzőt tréfásan csak így nevezték: a dioszkurok (elválaszthatatlan ikertestvérek az ógörög mitológiában). Közösen kiadott könyveik témakörei a megjelenés sorrendjében: a teremtés és az üdvösség kezdete, a kegyelem evangéliuma, a katolikus dogma fejlődése, a fejlődés teológiájának módszertana, egy teológiai antropológia alapjai, az ember a teológiában, az eredeti bűn, a kiengesztelődés szentsége, a papság és lelkigyakorlatok, a kereszt misztériuma, a megbocsátás ereje. A hetvenes években P. Alszeghy irányításával jelent meg Rómában a Teológiai Kiskönyvtár 34 füzete; ő maga írta meg a következő füzeteket: Bevezetés a teológiába, A kezdetek teológiája, Az ember jövője, A gyónás, A házasság. – Teológiai munkásságának nem a metafizikai spekuláció volt az erős oldala, hanem a források, a hagyományok, a modern áramlatok és igények pontos ismerete, gondos elhelyezése a maguk összefüggésében és a szolid, megbízható ítéletalkotás. Amint a felsorolt témákból kitűnik, több olyan teológiai kérdésben végzett alapvető kutatásokat, amelyek terén modern ismereteink súlyos problémákat vetnek fel a keresztény hit számára (pl. az eredeti bűn kérdésében). – Amikor a zsinati előkészületek megkezdődtek, P. Alszeghy teológiáját a hivatalos körök nem nézték osztatlan elismeréssel; ez lehetett az oka annak, hogy (több más kiváló teológussal, pl. Karl Rahnerral együtt) nem nevezték ki hivatalos zsinati szakértővé; ezt látva Micara római bíboros helynök a két "dioszkurt" megtette saját zsinati teológusává, és gondoskodott arról, hogy munkához és befolyáshoz jussanak. A zsinat utáni megváltozott légkörben Alszeghy professzor jelentős feladatokat oldott meg a Szentszéknek nyújtott teológiai tanácsadással; így pl. ő készítette az evangelizálásnak szentelt püspöki szinódus első munkadokumentumát. 4) A teológiai tudás gyümölcsöztetése a papi szolgálatban. 5) A lelki tanácsadás és vezetés adománya. – Ezt a két isteni talentumot, P. Monachini homíliája szerint, inkább elképzelni lehet, mint pontosan leírni – nem is beszélve a módszeres bizonyítás lehetetlenségéről. Amit P. Alszeghy évtizedes alázatos imádsággal, állandó tanulással, a szeretet állandó gyakorlásával magába gyűjtött, azt bőkezűen kamatoztatta és osztogatta azoknak, akiket az isteni gondviselés az ő szolgálatára bízott. – Érdekes alakuláson ment át a magyarokhoz való viszonyulása: tanári működésének első szakaszában nem fogadta el, hogy magyar teológusok doktori munkáját irányítsa, nehogy a részrehajlás gyanújába essen (csak egy-két rendkívül tehetséges honfitársával tett kivételt); később ez a magatartása megváltozott. – Érdekes és különös az is, hogy Isten milyen szeretetgyakorlásra hívta. P. Flick életének utolsó ideje kínos betegségben telt el; Alszeghy hónapokon át éjjel-nappal személyesen ápolta. Nem sokkal később egy másik tanártárs, P. Georges Delannoye, akivel hosszú időn keresztül meglehetősen feszült volt a viszonyuk, utolsó, hasonló betegségében azt kívánta, hogy őt is P. Alszeghy ápolja, és ez megint hónapokig eltartott. Ő maga úgy hagyta el a világot, hogy senkinek nem vált terhére. Utolsó szavai valószínűleg azok voltak, amelyeket vacsoráról kimenet mondott egy rendtársának: kedélyes üdvözlet és szerencsekívánat legújabb művével kapcsolatban. Este fél 9-kor érte az agyvérzés. A talentumokról beszélve az Úr Jézus így folytatja: "Jól van, te derék és hűséges szolga; mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be Urad örömébe!" Lapunk olvasói – mint ahogy nem egy nemzetközi folyóirat olvasói is – jól ismerik Alszeghy Zoltán tanulmányait, elmélkedéseit. Nemrég vállalta azt is, hogy tanulmányt ír nekünk a zsinati megújulásról, és cikkét halála előtt pár héttel el is küldte. A Távlatok 3., őszi számában jelenik majd meg. Még halála után is tanít, de nem is annyira könyveivel és cikkeivel, mint inkább példás szerzetesi és papi életével.
FIGYELŐ Lelóczky Gyula Donát A SZEKTÁK KIHÍVÁSA "Az ún. szekták jelenléte több mint elegendő indíték arra, hogy komoly vizsgálat alá vegyük a helyi Egyház lelkipásztori életét, válaszokat keressünk és szilárd iránymutatókat, melyek követésével képesek leszünk megőrizni és megerősíteni Isten népe egységét." (II. János Pál pápa) Este kilenc óra lehetett, amikor kopogtak az ajtón. Bátorításomra négy férfi lépett be, 24-25 évesek lehettek, egyszerű fiatalemberek. Kicsi volt a szoba, alig volt benne bútor, a vendégek csak a két ágy szélére tudtak leülni. A kérdésre, mi járatban vannak, az egyik, aki aztán később is vitte a szót, beszélni kezdett: "Hallottuk, hogy maga pap." "Igen, az vagyok." "Uram, maga nagy bajban van." "Miért gondolja ezt?" "Maga el fog kárhozni." "Csakugyan?" "Maga a Sátánt szolgálja." "Én úgy gondolom, hogy az Istent szolgálom." "A maga egyháza tiltja a papok nősülését, az írás szerint pedig ez sátáni dolog, mert írva van, 'a végső időkben némelyek elpártolnak a hittől... és sátáni tanításra hallgatnak... Tiltják a házasságkötést.' (1Tim 4,3) Maga a Sátánt szolgálja." A texasi San Marcos kisváros egyetemén, a Southwestern State University egyik lakóépületében zajlott le ez a társalgás, mintegy tíz éve; néhány hetes nyári tanfolyamon vettem ott részt. Sokáig beszélgettünk. Elmondták az összes szokásos ellenvetést a katolikus tanítással és életmóddal kapcsolatban. Válaszaim, ellenkérdéseim leperegtek róluk, mint a falra hányt borsó. Fanatikus meggyőződés érződött szavaikból. Hívtak, menjek el szerda esti istentiszteletükre. Kettő megvallotta, hogy Ők katolikusok voltak, de áttértek, az egyiknek a felesége is, aki hagyományosan katolikus mexikói lány volt. Nem tudtam őket nem tisztelni. Mehettek volna szórakozni is, helyette járták a várost, és térítettek. Mikor elmentek tőlem, néhány nyomtatványt hagytak ott, bennük csupa borzasztó dolog a pápáról, az Eucharisztiáról, Máriáról, a szentekről. Utólag visszagondolva, volt valami zavaró a látogatásukban. Nem a szavaik; ott világos volt az indoktrináltság ("átgyúrtság"), a beszűkültség, valamiféle bebörtönzöttség a beszajkózott, összefüggéseikből kiragadott bibliai idézetek szövevényébe. Nem ez zavart. Hogy mi volt a zavaró, arra csak napokkal később döbbentem rá. Hiányzott belőlük az öröm. Komorak voltak, mint megannyi kripta. Sík Sándor szokta mondani, hogy a katolikus kötőszó nem a "vagy ... vagy", hanem a "nemcsak ..., hanem ... is". Azt is mondhatnánk, hogy e pont körül van a különbség a szekták és a katolikus Egyház között is. A katolikus Egyház "katolikus", azaz egyetemes: ezért képes a Szentírás egészét, az egész keresztény hagyományt magáénak tekinteni, ezért képes a teológián belül az értelmezések és magyarázatok, vélemények és felfogások széles skáláját elfogadni, megengedni. A szektáknak elsősorban az Egyház katolicitásával van bajuk. A szekta mind tanításában, mind szívében szűkkeblű. Szűken értelmezi a Szentírást, és szűken méri az üdvösséget. A Szentírásból válogatja a szövegeket, s még azoknak a szövegeknek is csak egyetlen, szűk értelmezését engedi meg, míg az üdvösségben, szerintük, csak az ezt az egyetlen értelmezést elfogadó beavatottak szűk, elit csoportja részesülhet. Egy a 17. században dívó "szekta", a janzenisták szimbóluma talán minden szektára alkalmazható: a janzenisták feszületén Jézus keresztre szögezett két karja szinte merőlegesen meredt az ég felé, s a két kar által befogott vékony, hegyes szög azt akarja jelenteni, hogy az emberiségnek csak egy kis hányada üdvözülhet – azok, akik az ő közösségükhöz tartoznak, s akik az ő tanaikat fogadják el. Ezzel szemben Jézusnak a "katolikus" feszületen vízszintesen kitárt karjai az egész világot át akarják ölelni, senkit sem akarnak kizárni az üdvösségből. Egy más hasonlattal azt mondhatnánk, hogy a szekta olyan, mint a rákos megbetegedés. Amint a rákos folyamatban az emberi szervezet egyetlen sejtje beteges sarjadásnak, növekedésnek indul, úgy a szekta is a teljes, autentikus keresztény tanításnak, a teljes Szentírásnak csak egyetlen (vagy egy-két) pontját emeli ki, és a köré építi fel egész tanrendszerét. Ezáltal az eredetileg szép és igaz szöveg eltorzul, az egész tanítás pedig végletesen kisarkítottá, egyoldalúvá válik, akárcsak a rákos daganat, amely az embert beteggé teszi, s végül, ha el nem távolítják, megöli. I. Tájékoztató könyvek Jó példa a kisarkított egyoldalúságra a Jehova tanúi szekta. Egy aránylag új könyv – Christian Weis: Zeugen Jehovas Zeugen Gottes? Eine Hilfe zur kritischen Auseinandersetzung mit der Lehre der Wachtturm-Gesellschaft (2. Aufl. Salzburg, O. Müller Verl., 1985) – kiváló bevezetés katolikus olvasók számára a szekta tanításaiba. A könyv nem egyszerű apologetika, hanem a szekta tanainak egyes pontjai bemutatása kapcsán kifejti a katolikus tanítást is, tehát katekézist is nyújt. A Bevezetés leírja a "pszichológiai hadviselés" egyes pontjait, milyen sorrendben, milyen érvekkel próbálják Jehova tanúi kiszemelt áldozataikat a maguk igazáról meggyőzni. Az I. fejezet a Szentírás isteni eredetéről beszél, arról, hogy milyen értelemben Isten szava a Biblia a Jehova tanúi és a katolikus tanítás szerint. Megmutatja, hogyan válogat a szekta a biblikus kijelentések között, hogy azokból egy egységes tanrendszert tudjon összeállítani. A II. fejezet a teremtő Istenről szól. Jehova tanúi szerint a Ter 1 teremtéstörténetének hat napja hat korszakot jelöl, melyek mindegyike 7000 évig tartott: így próbálják harmóniába hozni a Biblia betű szerinti értelmezését a természettudományok állításaival. A III. fejezet a szekta Istenről szóló tanítását teszi mérlegre. Jehova tanúi nem fogadják el a Szentháromság tanát és Jézus (és a Szentlélek) istenségét. Ezt a véleményt nemcsak bírálja a szerző, hanem röviden, de meggyőzően kifejti a katolikus tanítást is. A IV. fejezetben érkezünk el a szekta tanításának központi témájához, Isten országa adventista értelmezéséhez. A vallási csoport tagjai Jézus második eljövetelét kezdettől fogva a közeljövőben várják. Mivel ez eddig nem következett be, az eljövetel dátumát mindig újabb, későbbi évre tolják ki. 1844, 1874, 1914 voltak eddig ilyen évek. Mivel a világ vége 1914-ben sem következett be, ezt az évet most Krisztus királysága lelki értelemben vett kezdetének tekintik, amellyel a végső háború, az Armageddon is kezdetét vette. A tanítás abszurd voltának bemutatása után a szerző kifejti az Isten országa fogalmának teljes biblikus értelmét. Az V. fejezet ismét egy a Jehova tanúira jellemző témát tárgyal és bírál, a két osztályra osztott társadalomét, azt a tanítást, amely szerint a teljes üdvösségben csak Jézus 144 000, időrendben első követője részesül, minden más, későbbi hívő csak egy földi paradicsomban örökké tartó életet kap Istentől jutalmul. Az utolsó, VI. fejezet a szekta tanításának fennmaradó pontjait vizsgálja meg, mint a vérátömlesztés és fegyverfogás tiltását, valamint a szentek tisztelete és az Eucharisztia katolikus gyakorlatának a Jehova tanúi általi bírálatát. A könyv jó segítség mind lelkipásztoroknak, mind a híveknek arra, hogy felfegyverezzék magukat a Jehova Tanúi részéről érkező kihívás ellen, hogy meglássák, mennyire meghamisítja és elszegényíti a szekta a Szentírás tanítását, amikor a szövegeknek csak egy válogatására épít, és mindent egyszerűvé és érthetővé akar tenni, azaz kiküszöböli a Szentírásból az isteni misztériumot. ** * Szekták, kis, önálló vallási csoportok létezése nem új jelenség sem a nyugati országokban, sem Magyarországon. Közösségek, mint a szombatosok vagy az adventisták, nazarénusok, baptisták, Jehova tanúi sok évtizedes múltra tekintenek vissza hazánkban. Tagjaik többnyire egyszerű emberek voltak, és a társadalom tisztelte őket megbízhatóságuk, becsületességük, szorgalmuk és jámborságuk miatt. A magyarországi szekták egyikéről, a nazarénusokról, az ő több mint 150 éves hazai történetükről nemrég kimerítő monográfia jelent meg Kardos László és Szigeti Jenő tollából (Boldog emberek közössége. A magyarországi nazarénusok. Bp., Magvető, 1988, 632 lap). A tisztelettel, szimpátiával megírt, tárgyilagos hangú tanulmány első fele végigvezeti az olvasót a svájci eredetű vallási közösség keletkezésétől, annak magyarországi meggyökerezésének küzdelmes évein, majd a két világháború és a Horthy-évek megpróbáltatásain át egészen az 1945-ös évig. A második rész részint történeti (az 1945 és 1979 közötti időszakot áttekintő), részint szociológiai (statisztikai, szociográfiai felmérés, hitük, életmódjuk bemutatása). Életüket kizárólag a Bibliában, elsősorban az Újszövetségben leírt szabályok szerint alakítják. Papjaik nincsenek. Tanaik lényeges pontjait képezik gyermekeiknek csak felnőtt korban való megkeresztelése és a fegyverfogás és eskütétel tiltása: ezek miatt sok üldözést kellett elszenvedniük, az utóbbiak miatt különösen háborús időkben és a Rákosi-évek során. Hitükhöz való hűségük, egyszerű, evangéliumi életük nagy érdeklődést keltett intellektuális körökben is. Eötvös Károly öt kiadást megért könyvet írt róluk (A nazarénusok. 1873, 1904). Tömörkény István több elbeszélésében örökítette meg őket. Az ország határain kívül, Oroszországból még a nagy Lev Tolsztoj is figyelemmel kísérte a magyar nazarénusok működését, sőt a századeleji orosz kommunista irodalomban is jelent meg róluk tanulmány. * * * A szekták programjának mindig lényeges része volt az új tagok toborzása. Az utolsó tíz-tizenöt év során azonban lényeges változás állt be ezen a téren. A szekták tagtoborzó tevékenysége világszerte sokkal agresszívebbé, módszereit tekintve pedig sokkal kifinomultabbá vált. A legtöbb szekta burjánzásának, terjedésének – mind a múltban, mind a jelenben – az Amerikai Egyesült Államok a melegágya. Az amerikai nép hagyományosan nagyon vallásos. Statisztikai felmérések szerint a lakosság több mint 90%-a hisz Isten létezésében. Százalékarányban a világon egyedül Indiában több az Isten-hívő ember, mint az USA-ban. Ugyanakkor az ország teljes vallásszabadsága és viszonylagos fiatalsága minden vallásnak egyenlő esélyt biztosít. Az amerikai társadalom nagy "olvasztótégelye" ezerféle kulturális elemet egyesít magában, minek következtében az amerikai ember toleránsabb bármely más népnél a legkülönbözőbb kulturális vagy vallási csoportok iránt. Az is tény, hogy az Újvilágban aránylag mindig is több volt a gyökértelen és ezért bármi új felé nyitott ember, mint a "régi" földrészeken, az "óhazában". Végül az amerikaiak gazdaságilag jobb helyzetben élnek, és nagyon adakozó lelkűek minden jó ügy, de különösen vallási csoportok irányában. Mindezek a tényezők azt eredményezték, hogy Amerikában a szekták gyorsan nőttek, és pénzügyileg is szilárd alapon állnak, úgyhogy a legtöbb szektának ott van a "világközpontja". De az utolsó tíz-tizenöt év során még Amerikában is sokkal támadóbbá, célratörőbbé vált a szekták terjeszkedő erőfeszítése, mint azelőtt volt. Alig múlik el nap egy-egy család életében, hogy különféle szekták misszionáriusai ne csengetnének házuk ajtaján térítési szándékkal. Utcasarkokon a Hare Krisna tagjai árulnak virágot, a zsúfolt repülőtereken többféle vallási csoport is osztogatja könyveit, füzeteit. A vallás helyzetét az Egyesült Államokban meglehetős népszerű stílusban, de tárgyilagos, elfogulatlan módon mutatja be a nemrég megjelent egyetemi tankönyv, Julia Mitchell Corbeti. Religion in America (Englewood Cliffs, N. J., Prentice Hall, 1990) c. könyve. A bevezetést és az I. részt (nagyobb vallási csoportok) követően a II. rész foglalkozik a keresztény szektákkal (8. fejezet) és az ún. kultuszokkal, azaz nem keresztény eredetű vallási csoportokkal (9. fejezet). A 8. fejezet a szekták fogalma tisztázása után egyenként beszél a mormonokról, az amish csoportról, a quakerekről, a Christian Scientists egyházról (a "természettudományos keresztények" orvostudományok helyett csak Isten gyógyító erejére hagyatkoznak), a szombatosok vagy adventistákról és Jehova tanúiról. A III. rész a gyakorlatilag valamennyi egyházat érintő közös problémákat tárgyalja, mint amilyenek a tradicionalizmus és újítás ellentéte, a karizmatikus mozgalom, a tömegtájékoztató eszközök használata vallási célokra, az egységre törekvés, a négerek vallásossága és a több egyházon belül meglévő, helyenként szektás jelleget mutató feminista mozgalom. Kizárólag a peremvallások esnek a több szerző által írt, James J. LeBar által gondozott kötet, Cults, Sects and the NewAge (Huntington, Indiana, OUT Sunday Visitor Publ., 1989) c. könyv vizsgálódási körébe. Ez kifejezetten gyakorlati, lelkipásztori kézikönyv. A kötetben a peremvallások leírása, kritikája és a velük, ill. tagjaikkal kapcsolatos tanácsadás erősen az amerikai viszonyokra van alkalmazva, de a világszerte terjedő szektákat és keleti eredetű vallási csoportokat illetően mindenki haszonnal forgathatja. A szerzőket a vallási csoportok tárgyi tévedései mellett erősen foglalkoztatják és aggasztják a mozgalmak tagjai által elszenvedett pszichológiai károk, melyek a csoportok által különböző mértékben (a kultuszokéban erősebben, a szektákban kevésbé) gyakorolt "mind-control” (a tagok gondolatainak ellenőrzése és irányítása) következményei A könyv tizennégy függeléket is (elsősorban dokumentumokat) tartalmaz. A második világháború befejeződése óta a világnak szinte valamennyi részén észrevehető az amerikanizálódási folyamat. A földkerekség zsugorodik. A könnyebb, gyorsabb utazási lehetőségek és fejlettebb hírközlő módszerek révén a gondolatok, hírek roppant gyorsan terjednek a "globális faluban", ahogy földgolyónkat ma gyakran nevezik. Az emberek faluról városba áramlása és az országok közötti új népvándorlás (politikai és gazdasági menekültek, vendégmunkások milliói) következtében Európában és a világ más részein is nagy tömegek váltak gyökértelenné és így befolyásolhatóbbá mindenféle gondolati áramlatok részéről. Ilyen összetevők következtében nem meglepő, hogy a szekták exportálása Amerikából (főleg amerikai pénzen) és a szekták terjedése világjelenség lett, s hogy a katolikus Egyház számára (és a hagyományos nagy protestáns egyházak számára is) a szektamozgalom világproblémává vált. * * * A fentebb említett angol nyelvű könyvekkel szemben inkább az európai viszonyokat tartja szem előtt Jean Varnette Jesus dans la nouvelle religiosité. Esotérisme, gnoses et sectes d'aujourd'hui (Paris, Desclée, 1987) c. műve. Így például tárgyalja az Amerikában kevésbé ismert rózsakeresztesek mozgalmát vagy R. Steiner antropozófiai irányzatát is. A kötet nem próbálja ismertetni valamennyi szekta tanításának egészét. Ehelyett egyetlen szempontot vesz vizsgálat alá a különböző vallási csoportokban: a Názáreti Jézus alakját, az Ő személyének és tevékenységének értelmezését, tehát azt a sarokkövet, amelyen áll vagy bukik a kereszténység. Hasznos függelék a kötet végén található szótár, melyben a különböző vallási, filozófiai csoportok rövid leírása betűrendben van felsorolva. II. A katolikus Egyház – a szektákkal szemben Ahogy az elmúlt évtizedek során fokozatosan egyre több nyugati ember látogatta Magyarországot, úgy nőtt az országban a szekták térítő tevékenysége is. Az 1989–90-es rendszerváltozást követően robbanás következett be ezen a téren mind a működő szekták száma, mind a tevékenység mérete és agresszivitása szempontjából. Pedig a magyar társadalom talán még sebezhetőbben áll a szekták támadása előtt, mint a nyugati országok népessége. A magyarországi lakosság túlnyomó többsége vallási, filozófiai, világnézeti szempontból jelenleg szinte légüres térben él. A négy évtizedes kommunista uralom egész nemzedékeket tartott távol józan filozófiai gondolkodástól és hiteles vallási értékektől, míg az ehelyett felajánlott kommunista ideológiát (és morált) gyakorlatilag senki sem tette magáévá. Ennek az állapotnak a következménye a jelenleg fennálló teljes világnézeti irányvesztettség, ami többek között gyakorlati materializmus, keserű vagy cinikus nihilizmus, erkölcsi fertő, öngyilkosságba vezető életcél-nélküliség formájában nyilvánul meg. Egy ilyen erkölcsi-vallási légüres tér ideális vadászterület a szekták számára. Igen sok az élet látszólagos értelmetlenségébe és céltalanságába belecsömörlött ember, aki vágyat érez valami több, jobb és szebb iránt, ami betölthetné a lelkében tátongó űrt, de ugyanakkor értelmileg teljesen felkészületlen a legprimitívebb szekta támadásaival szemben is, nincs semmi ellenálló ereje. Éhes az idealizmusra, de nincs kritikai érzéke, intellektuális ítélőképessége, s így agresszív szekták védtelen áldozata lesz. Mindez mind a hívek, mind a lelkipásztorok szempontjából azt jelenti, hogy a híveket felkészíteni a szekták részéről érkező támadások kivédésére elsőrendű feladat. Ebben a felkészítésben nagy segítséget nyújt a Szentszék iránymutatása. A Szentszék hamar felismerte a szektákkal kapcsolatos megváltozott helyzetet. 1983-ban a római kúria kérdőívet küldött ki minden püspöki konferenciának a szektákkal kapcsolatban. A hetvenöt püspöki konferenciától beérkezett válaszokat elemezték, összefoglalták, és 1986 májusában kiadták: A szekták vagy új vallási mozgalmak: lelkipásztori kihívás. (Ld. olaszul La Civiltá Cattolica 137 [1986/11], 374-393. lapok, angolul a fentebb ismertetett Cults, Sects and the New Age c. könyvben, 229-254. lapok, német ismertetése: Herder Korrespondenz 40 [1986] 260-262. lapok.) Az összegezés megállapítja: Bár annak, hogy egyes személyek miért csatlakoznak szektához, ezerféle oka lehet, a legáltalánosabb indíték arra vezethető vissza, hogy az illetőknek olyan igényeik és vágyaik voltak, amelyeket a katolikus egyház a helyi szinten nem tudott kielégíteni. Egyenként tárgyalja a következő igényeket: meleg közösséghez való tartozás vágya; válaszok és megoldások keresése; belső gyógyulás, harmónia, béke utáni vágy; az egyén saját kulturális gyökereinek a keresése; az igény, hogy elismerjék az illetőt, hogy "legyen valaki"; transzcendencia utáni vágy; lelki vezetés igénye; ideálok utáni vágy; valami jó ügyben való építő részvétel, közreműködés igénye. Az írás második fele azt elemzi, hogyan lehet ezekre az alapvető igényekre az Egyházon belül kielégítő választ adni. Az irat pozitív fogadtatásra talált mind a katolikusok, mind más keresztények körében; hatására pásztorlevelek születtek, könyvek láttak napvilágot, és a helyi egyházak szintjén a kérdés komoly tanulmányozása indult meg. De a szentszéki iratot csak kiindulópontnak szabad tekinteni. A Szentszék felkérte a Katolikus Egyetemek Nemzetközi Szövetségét, hogy nagyarányú tudományos kutatóprogramot indítson a szektamozgalmakkal kapcsolatban. Ez a munka 1988-ban kezdődött meg, s folyik mindmáig, előbb a domonkos Remi Hoeckman, majd a római Pápai Gergely Egyetem professzora, Michael Fuss vezetése alatt. Öt világrész ötven szakembere kutatja a kérdést, mindegyik a maga szakterületén, teológiai, társadalomtudományi, lélektani és sok egyéb szempontból. A kutatás eredményei kétségkívül nagyon hasznosak lesznek az Egyház lelkipásztori munkája számára. A kérdésre azonban nincsenek gyors és könnyű megoldások. A legutóbbi és legfelsőbb szintű összejövetel a szektaprobléma kiértékelése céljából a rendkívüli konzisztórium volt, amelyet II. János Pál pápa 1991. április 4-re hívott össze. A konzisztórium számára a szentatya két világjelenség megtárgyalását tűzte ki feladatul: az abortusz és a szekták terjedése problémáját. A gyűlésen, melyen maga a pápa elnökölt, 112 bíboros vett részt. A szekták ügyét az összejövetel második napján tárgyalták. Az ülésen két hosszabb előadás hangzott el. Az első, inkább elméleti jellegű előadásban Jozef Tomko bíboros, a Hitterjesztés Kongregációjának prefektusa a szekták terjedését részben annak tulajdonította, hogy egyes katolikus teológusok, bár jó szándékú, de veszélyes relativista elméleteikkel, melyekkel a nem keresztény vallásokhoz próbálnak közeledni, zavart keltenek a hívek között. Értékelte a pápa új Redemptoris missio kezdetű enciklikáját, amely nagyrészt korrigálja ezeket az elméleteket. A nap második előadásában Francis Arinze bíboros, a Vallások Közötti Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke a szekták kihívását pasztorális szempontból elemezte. Ezt követően öt kardinális helyzetbeszámolót adott a szektákkal kapcsolatos helyzetről, ahogyan az az egyes földrészeken alakul. Az alábbiakban Arinze bíboros előadásának néhány gondolatát foglaljuk csokorba. 1. Mik a szekták? A szekta szó eredetileg egy nagyobb, általában keresztény vallási csoportból levált kis csoportot jelöl, melynek a nagyobb vallási csoporttól eltérő tanítása és szokásai vannak. Egyéb elterjedt kifejezések még ezekre a csoportokra a marginális vagy peremvallások, szabad vallási mozgalmak, alternatív vallási mozgalmak, új vallási mozgalmak, vagy (különösen az angol nyelvterületen) kultusz (cult) megjelölések. Egy meghatározás szerint a szekták "saját világnézettel rendelkező vallásos csoportok, melyek tanítása valamelyik nagy világvallásból származik, de nem azonosítják magukat azzal a vallással". Nem rossz ez a meghatározás, csak nem teljes, mert nem foglalja magában a tisztán humanisztikus vagy a pogányság felé hajló vagy a gnosztikus irányzatú mozgalmakat. Általában négyfajta szektát különböztethetünk meg; ezek a következők: 1. a Szentírásra alapozott, tehát lényegében keresztény mozgalmak; 2. más vallásokból eredő csoportok, melyek közül néhány szinkretisztikus módon belekever a tanításába a kereszténységből származó elemeket is; 3. a tulajdonképpeni vallás gondolatát elhagyó, pogánysághoz visszatérő csoportok; 4. gnosztikus csoportok. Tanításuk szempontjából a hagyományosan keresztény vidékeken létező szektákat a keresztény világnézettől való távolságuk szempontjából négy csoportra oszthatjuk; ezek olyan csoportok, 1. amelyek elutasítják az Egyházat, 2. amelyek elutasítják Krisztust, 3. amelyek elutasítják Isten szerepét (de meg akarnak maradni egy tágabb értelmű vallásosságnál), és 4. amelyek elutasítják a vallás szerepét (bár megtartják a szent fogalmát, de azt arra próbálják felhasználni, hogy hatalmat gyakoroljanak más emberek és a világ felett). 2. Miért terjednek a szekták? Mind a szekták közötti különbözőségek, mind a helyi szituációk külön-félesége ellenére is pasztorális szempontból a fő probléma közös, és ez a hívek nagyfokú sebezhetősége a szekták ellenük irányuló támadásával szemben. A szekták által elért sikerek azt mutatják, hogy a hívek körében vannak lelki igények, amelyeket az Egyház nem vett észre, és nem tudott kielégíteni. Sok keresztény azért csatlakozik szektához, mert kielégítést keres szomjára, hogy jobban megismerje a Szentírást, hogy énekelhessen és táncolhasson, hogy érzelmi töltést, világos és konkrét válaszokat kapjon. A szekták azért érnek el sikereket, mert az ilyesféle igényekre azonnali választ és egyszerű megoldást ígérnek, beleértve sokszor még a fizikai és pszichológiai gyógyulást is. A szekták sikerének titka abban rejlik, hogy kiaknázzák a katolikus lelkipásztorkodás gyenge pontjait: így pl. 1. ahol paphiány van, oda a szekták számos erős vezetőegyéniséget és "evangélistát" küldenek; 2. ahol a hívek nem ismerik a katolikus tanítást, ott a szekták agresszív biblikus fundamentalizmussal lépnek fel; 3. ahol hiányzik a lelkesedés, ahol elterjedt a közömbösség és gyenge a keresztény tanúságtétel, oda a szekták ragályos dinamizmust és imponáló elkötelezettséget visznek; 4. ahol a plébániák túl nagyok és személytelenek, ott a szekták kis közösségeket hoznak létre, amelyekben az egyén állandóan tapasztalja, hogy ismerik, értékelik, szeretik és jelentős szerepekkel tüntetik ki; 5. ahol a világi férfiak és nők a plébániai élet peremére szorítva érzik magukat, ott a szekták vezető szerepet adnak egyszerű tagjaiknak; 6. ahol a liturgiát hideg, megszokott módon végzik, ott a szekták istentisztelete a hívek élénk részvételével, pl. az Alleluja vagy Jézus az Úr! kiáltások és más biblikus kifejezések gyakori alkalmazásával folyik; 7. ahol az inkulturáció megmarad egy kezdeti fokon, ott a szekták azt a benyomást keltik, hogy mélyen a helyi kultúrában gyökereznek; 8. ahol a katolikus szentbeszédek a hallgatóság feje fölött elszálló intellektuális eszmefuttatásokká várnak, ott a szekták a Jézus Krisztushoz való személyes elkötelezettség hirdetésével és a Bibliához való szigorú, betű szerinti ragaszkodással nyerik meg a hívek szívét; 9. ahol az Egyház inkább mint olyan intézmény van jelen, amelyre a jogi struktúra és a hierarchia nyomja rá bélyegét, ott a szekták az Istenhez való személyes kapcsolat fontosságát hangsúlyozzák. Nem szabad globálisan, általánosítva elítélni valamennyi szektát, pl. egyes szekták negatív vonásait mindegyikre vonatkoztatni. Hasonlóképpen nem szabad őket képteleneknek ítélni arra, hogy pozitív irányban fejlődjenek. A szekták nem minden módszere elítélendő. Missziós tevékenységük dinamizmusa, az új hívőkben felébresztett hithirdető felelősség, a tömegtájékoztatási eszközök felhasználása, a konkrét célkitűzések alapján végzett munka mind példa gyanánt szolgálhat arra, hogyan tehetné dinamikusabbá a katolikus Egyház saját hithirdetését. Akadnak persze bőven a szektákban olyan módszerek is, amelyek szemben állnak az evangélium szellemével, mert nem tisztelik eléggé az ember lelkiismereti szabadságát. Sok szekta olyan módszereket alkalmaz, amelyek megsértik más hívek és csoportok jogát a vallásszabadsághoz. Valótlan dolgokat állítanak más egyházakról, sebezhető személyeket pénzzel vagy más anyagi javakkal csábítanak magukhoz, vagy súlyos lélektani bombázást vagy másfajta nyomást fejtenek ki a térítésre kiszemelt egyénekre. Vannak szekták, amelyek egyéneknek súlyos pszichológiai károkat is okoznak új tagokat toborzó és kiképzési módszereikkel, valamint erőszakos rendszabályaikkal, melyekkel tagjaik menekülését igyekeznek megelőzni. 3. Lelkipásztori válasz A pasztorális válasz a szekták kihívására ne legyen támadás a szekták ellen, ne irányuljon negatív módon tagjaik ellen, hanem inkább a világosság és szeretet alapjain álljon. Az Egyház a szekták tagjait nem tekinti ellenségnek, akiket támadni kell, hanem Krisztus által megváltott személyeknek, akik most tévedésben élnek, és akikkel az Egyház meg akarja osztani Krisztus világosságát és szeretetét. A szekták jelenségét az Egyház az idők jelének tekinti. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szekták kihasználják a keresztények vallási tudatlanságát. Éppen ezért a megfelelő katekézis a katolikus közösség legeredményesebb felfegyverzése ilyen támadások ellen. Ebben a hitbe való bevezetésben különlegesen fontos helyet kell adni a Szentírásnak. A hitükben ily módon felkészített katolikusok már képesek lesznek arra, hogy bármikor megfeleljenek mindenkinek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményüknek. (Vö. 1Pt 3,15) Némely szekta azért vonzza az embereket, mert olyan imaéletet és istentiszteletet ígér nekik, amelyek kielégítik őket. Az Egyháznak a helyi szinten meg kell győződnie arról, hogy saját liturgikus és egyéb istentiszteleti hagyományai kellőképpen megfelelnek-e az emberi lélek igényeinek. Egyes szekták bölcsességet, békét, harmóniát és teljes önmegvalósítást ígérnek az embereknek. Éppen ezért, ahogyan mi a kereszténységet bemutatjuk, annak csakugyan a Jóhír, az isteni bölcsesség, az Istennel és teremtményekkel való egység és harmónia, a mennyei beteljesedést előkészítő földi boldogság és Krisztus békéje hirdetésének kell lennie. Nem szabad elfelejteni a vallásos élmény dimenzióját a kereszténység bemutatásában. Nem elég csupán értelmi ismereteket adni a népnek. A kereszténység se nem tanok összessége, se nem etikai rendszer, hanem élet Krisztusban, melyet mindig mélyebb szinteken lehet megérni. Sok szekta nagyobb hangsúlyt fektet érzelmi szempontokra, mint értelmiekre. Ha nem is szabad ebbe a túlzásba esnünk, sok plébánián és istentiszteleti helyen komoly segítséget jelentene, ha nagyobb figyelmet szentelnénk a testnek, a mozdulatoknak, azaz a látható elemeknek a liturgikus ünneplésben és a népi ájtatosságokban. A szekták azért is vonzanak keresztényeket, mert barátságos, befogadó közösséget tudnak felajánlani. Igen nagy plébániák ezért problémát jelentenek, ha nem teszünk tudatos erőfeszítéseket abba az irányba, hogy megtaláljuk annak módját, hogyan éreztethetjük minden egyes egyénnel: szeretik, értékelik és fontosnak tartják őket. Az Egyháznak olyannak kell lennie, hogy látszódjon és személyesen meg lehessen tapasztalni, hogy szeretet- és szolgálatközösség, amely nemcsak ünnepli, de meg is éli az Eucharisztiát. Tény, hogy a szekták legjobban ott virágzanak, ahol a papi tevékenység csak időnkénti vagy nem létező. Az Egyháznak szüksége van dinamikus laikus vezetőrétegre. A hangsúlyozott klerikalizmus az egyházi élet peremére szorítja a laikus hívőt, és azt a benyomást kelti, hogy az Egyház felszentelt bürokrata funkcionáriusok által vezetett intézmény, míg a szekták nagymértékben bevonják laikus híveiket apostoli tevékenységükbe. Szükséges, hogy minden egyházmegye (és plébánia) feltegyen magának ilyen kérdéseket: 1. Milyen szekták vannak jelen a saját területén? 2. Azok milyen módszerekkel dolgoznak? 3. Melyek a katolikus élet gyenge pontjai, melyeket a szekták kihasználnak? 4. Milyen gyakorlati segítséget kap a hívő laikus lelkiségben és személyes imaéletében? 5. Hogyan segíti az Egyház az egyházmegyében vagy a plébániákon azokat a keresztényeket, akik anyagi, társadalmi vagy más nehézségekkel küzdenek? 6. Az egyházmegyében a katolikusok úgy élik-e az evangéliumot, hogy elkötelezik magukat a társadalmi életben is? 7. Milyen fajta anyagot kapnak a hívek az országos és helyi rádióból, sajtóból, televízióból, és mi arra az Egyház válasza? 8. A területen jelen levő szekták tevékenysége indokolja-e, hogy a püspök a hívek tájékoztatására pásztorlevelet adjon ki? A szekták dinamikus tevékenységét az Egyház lelkipásztorai nem vehetik félvállról, sőt annak különleges figyelmet kell szentelniük. A szekták jelensége egyszerre kihívás és egyedülálló lehetőség. Az Egyháznak bíznia kell abban, hogy megvannak az erőforrásai ahhoz, hogy mindig a helyzet magaslatán maradjon. 4. Lehetséges-e a dialógus a szektákkal? Kétségkívül az Egyház természete és küldetése az egyházi apostoli munka stílusának részévé teszi a párbeszédet minden emberrel, minden vallásos és kulturális csoporttal. A II. vatikáni zsinat javasolja a dialógust más keresztényekkel és istenhívőkkel. A nehézség a szektákkal való okos, megfontolt párbeszéd hogyanjában van. Sok szekta természete és működési módja a velük való dialógust problematikussá teszi az Egyház számára. Az Egyház lelkipásztorai számára komoly kötelesség megvédeni katolikus híveiket a helytelen és veszélyes kapcsolatoktól. A szektákat nem szabad megkülönböztetés nélkül elítélni. A katolikusoknak mindig készen kell lenniük, hogy tanulmányozzák és megtalálják azokat az elemeket, melyek önmagukban jók és nemesek, és amelyek terén lehetséges az együttműködés. De megmarad a probléma azokkal a szektákkal kapcsolatban, amelyek agresszív támadást folytatnak az Egyház ellen, sokszor jelentős külföldi pénzbeli és politikai támogatással. Anélkül hogy visszautasítaná az ilyen csoportokkal való kapcsolat felvételét, az Egyháznak meg kell fontolnia, hogyan védekezzék törvényes eszközökkel.
V.R. AZ ÖBÖL-HÁBORÚ UTÁN ... A háborúnak vége, de a katonai győzelemmel még nem oldottak meg számos régi és új problémát. Az Irak elleni, jan. 16-tól febr. 28-ig tartó háborúról mindenki értesült, s jelenleg is nyomon követheti a lassú készülődést a Közel-Kelet térségében régóta feszült helyzet tárgyalások útján történő megoldására. De nem mindig világítja meg a sajtó és a rádió, televízió a problémák gyökerét, ami pedig szükséges a béke megvalósulásához. Talán nem mindenki előtt világos, hogy az Öböl-válság nem 1990. aug. 2-án kezdődött, amikor Szaddam Husszein megszállta Kuvaitot, és amikor az Egyesült Államok katonai kontingenst küldött Szaúd-Arábiába, az ENSZ pedig embargót rendelt el Irak ellen. Az olasz jezsuiták La Civiltá Cattolica c. folyóirata még a háború kitörése előtt, 1990. nov. 17-én vezércikkben vázolta az Öböl-válság hátterét. A tanulmány ma – a háború befejezése után – sem veszített időszerűségéből. Emlékeztetünk néhány fontosabb megállapítására. A Perzsa-öbölben tapasztalható válság gyökerei az Oszmán Birodalom felbomlásáig nyúlnak vissza, tehát az első világháború végéig, amikor Irak brit mandátum lett. A nacionalista megmozdulások során Irak fokozatosan kivívta függetlenségét, de gazdag kőolajmezői továbbra is idegen kézben maradtak. 1953-ban Fejszál király meggyilkolásával véget vetettek a monarchiának. Az új iraki köztársaság heves nacionalista és Nyugat-ellenes szellemben kezdte meg életét. Már 1961-ben Kasszem miniszterelnök azzal fenyegetőzött, hogy megszállja a Nagy-Britanniától függetlenné vált Kuvaitot, amelyet Irak integráns részének tartott. Szerinte Anglia azzal a szándékkal hozta létre Kuvaitot, hogy megakadályozza Irak kijutását a Perzsa-öbölhöz. Később Irak felmondta az 1928-as angol-iraki kőolajegyezményt, és közeledett a szocialista államok felé. Időközben még két tényező döntő befolyást gyakorolt Közel-Kelet és Irak helyzetére. Az egyik Izrael állam létrejötte volt, amelyet az 1917-es Balfour-nyilatkozat ígérete alapján 1948-ban az ENSZ valósított meg Palesztina felosztásával. Tudjuk, hogy ez a döntés nem elégítette ki a zsidókat sem (elsősorban Jeruzsálem kérdése miatt), de főként nem fogadták el az arabok. Az 1967-es háború Ciszjordánia elfoglalását eredményezte; a rendkívül igazságtalan helyzet állandó feszültséget okozott az arabok és zsidók között, és a libanoni tragédiát is jórészt a palesztin kérdés váltotta ki. A palesztin népnek joga van hazához, ugyanakkor Izrael államnak is joga van – határai között – a biztonsághoz. A másik tényező: a pánarab párt, a Bath megszületése, amely egyetlen "arab nemzet" létrehozását tűzte ki célul, tehát az Oszmán Birodalom széthullásával megszűnt közösség, az Allah-hívők nagy muzulmán közösségének újrateremtését. Szaddam Husszein, aki véres államcsínyek után 1979-ben került hatalomra, meggyőződéses Bath-párti. Elnöksége zászlajára e jelszavakat tűzte: Megszabadítani az arab világot a nyugati befolyástól, következésképpen harcolni a Nyugat-barát arab államok ellen (Szaúd-Arábia és az Öböl-térség monarchiái), megteremteni a nagy arab birodalmat, amelynek kisugárzási központja Irak lenne. Törekvései közé tartozott még az Izrael elleni harc és az Öbölhöz vezető út megnyitása. Ez utóbbit a nyolc évig tartó Irán ellen folytatott háború során sem tudta megvalósítani, jóllehet a nyugati hatalmak a legmodernebb fegyverekkel szerelték fel Khomeini ellen. Szaddam Husszein tehát Kuvait elfoglalásával akarta megvalósítani régi tervét. Pedig ezzel megsértette az Irak által is aláírt ENSZ-nyilatkozatot, azt a nemzetközi jogszabályt, hogy két ország viszályát nem szabad erőszakkal megoldani. Az ENSZ döntése az embargóra vonatkozóan, majd a szövetségesek mozgósítása Kuvait felszabadítására a nemzetközi jog értelmében történt. Más kérdés az, hogy az Egyesült Államok és a szövetségesek beavatkozása és háborúja – a nemzetközi jogra való hivatkozás leple alatt – milyen érdekeket szolgált. Mert nemigen lehetne igazolni a kérdéses országok teljes érdektelenségét. Az Öböl-konfliktus erkölcsi szempontjairól szólva a jezsuiták folyóirata – a pápa ismételt megnyilatkozásai, ill. a II. vatikáni zsinat nyomán – hangsúlyozta: ma már a háború erkölcsileg elfogadhatatlan, bármilyen érvekkel próbálják is igazolni, kivéve, ha súlyos agresszió elleni hagyományos védekezésről van szó. Az ún. "igazságos háború" problémája ugyanis ma más összefüggésben merül fel, mint a múltban, mivel megváltozott a háború természete: részleges és korlátozott háború helyett totális és korlátlan háború veszélye fenyeget, mivel az atom- és kémiai fegyverek használata miatt nemcsak a szembenálló felek, hanem a szomszédos országok és az egész föld is belesodródik a végzetes pusztításba. A modern (totális) háború tehát ártatlan személyek tömeges meggyilkolása és mérhetetlen anyagi károk miatt igazolhatatlan, erkölcsileg rossz. Totális háborút előidézni annyi, mint bűntényt elkövetni Isten és az emberiség ellen, hangsúlyozta még a Vatikánhoz közel álló jezsuita folyóirat. (Vö. Gaudium et spes, 79-86.) A háború nem oldja meg önmagában a problémákat, nemzetközi tárgyalásokra van szükség, hangoztatta a pápa az elmúlt hónapokban. Megismételte VI. Pál szavait: "Soha többé háborút!" Az Öböl-háború befejezése, Kuvait felszabadítása és Szaddam Husszein veresége után II. János Pál pápa a Vatikánban megbeszélést tartott a közel-keleti térség pátriárkáival, valamint a háborúban közvetlenül részt vett európai országok és az USA püspökkari képviselőivel, hogy felmérjék a problémákat, az igazságos béke lehetőségeit, illetve a háborútól sújtott lakosság és a menekültek megsegítésének teendőit. A pápa megnyitó beszédében, majd utána a márc. 6-i, szerdai általános kihallgatáson mondott beszédében is azt hangoztatta, hogy valódi igazságosság nélkül nem lehetséges a béke, és hogy az igazságosságot valójában csak békés eszközökkel, párbeszéddel, tárgyalásokkal és a nemzetközi szolidaritás megszervezésével lehet elérni. A pápa márc. 6-i beszédében kitért a közel-keleti válság – és a lehetséges béke – valamennyi szempontjaira: a palesztin nép, Izrael, Jeruzsálem státusa, Libanon, Ciprus. A palesztin nép és Izrael állam népe évtizedek óta ellenséges légkörben él, a feszültségek és szorongások egyre növekszenek. A palesztin nép által elszenvedett igazságtalanság – hangsúlyozta a szentatya – mindenki elkötelezettségét követeli, különösen is a nemzetek és a nemzetközi szervezetek felelőseiét. Azonnal el kell kezdeni a megoldások keresését, mert csak így ismerik el e nép méltóságát és létét, és így garantálják mindenki biztonságát. "A szentföldről tárgyalva figyelmünket Jeruzsálemre és lakóira fordítottuk, ahol Krisztus prédikált, meghalt és föltámadt: szent helyei kedvesek a zsidóknak és a muzulmánoknak is. Nagyon remélem, hogy egy napon a körülmények lehetővé teszik, hogy zarándokként ellátogassak ebbe a világon egyedülálló városba, hogy a hívő zsidókkal, keresztényekkel és muzulmánokkal együtt Istenhez könyörögve ismét békeüzenettel forduljak az egész emberi családhoz, miként 1986. okt. 27-én Assisiben tettem." A pápa sürgette a keresztények-muzulmánok-zsidók párbeszédét, követelte a keresztény kisebbség számára a vallásszabadságot (külön is megemlítve Szaúd-Arábiát), és megismételte újévi békeüzenetét: "Ha békét akarsz, tartsd tiszteletben minden ember lelkiismeretét!" A találkozó után kiadott közlemény részben megismételte a szentatya gondolatait, kifejezte azt a reményt, hogy a nemzetközi szervezetek felelősei igazságos megoldást találnak Közel-Kelet problémáira, hogy az igazságos béke felé vezető útról az Öböl-térség egyetlen népe sem lesz kizárva, hogy a föld gazdagságának igazságosabb elosztásával, a fegyverkereskedelem megszüntetésével és a fokozatos ellenőrzött leszereléssel megvalósulhat az annyira óhajtott béke. Minderről részletesen tájékoztat a La Civiltá Cattolica 1991. ápr. 6-i számában (65-74. old.) P.G. Caprile S.J., és ugyanott (85-94. old.) G. Rulli S.J. reflektál az Öböl-háború utáni problémákra. Itt éppen csak felsorolásszerűen említjük a meg nem oldott, ill. új, súlyos problémákat: - Kuvait szuverenitásának és érintetlenségének helyreállítása. Mivel Irak történelmi indokokra hivatkozva szállta meg Kuvaitot, elsősorban az ENSZ-nek, de a kétoldali tárgyalásoknak is világosan meg kell állapítaniuk a két ország közötti határokat. -Az iraki belső politikai rendszer. Az USA és Izrael számtalan esetben felhívták a figyelmet arra, hogy Szaddam Husszein rendszere immár hitelét vesztette, sőt egyesek nemzetközi pert javasoltak a diktátor ellen. Az országban a kurdok lázadásával, a síiták mozgalmával és más ellenálló mozgolódásokkal megingott a társadalmi-politikai egyensúly. A kurdok tragédiája felhívta a világközvélemény figyelmét a súlyos iraki belső helyzetre. -A Perzsa-öböl biztonsága. Milyen nemzetközi ellenőrzés biztosíthatná ezt? Az ENSZ, az arabok, az Egyesült Államok? A legsürgősebb feladat a fegyverkereskedelem kiküszöbölése, az ide történő fegyverszállítás leállítása. - Az arab-izraeli és palesztin-izraeli konfliktusok. Két olyan probléma, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei mindig elkülönítettek a kuvaiti "esettől", mintha nem kapcsolódnának szorosan hozzá. Márpedig a pápa gyakran emlékeztetett rá, régóta megoldatlan probléma a palesztin–izraeli konfliktus: Izrael államnak joga van ahhoz, hogy biztos határai legyenek, de ugyanakkor a palesztin népnek is joga van hazához. Irak rakétái Izrael biztonságát fenyegették. Arafat Izrael-ellenes, ill. Szaddam-párti állásfoglalásai elvették megbízhatósága hitelét Izrael szemében. Pedig csakis nemzetközi tárgyalásokkal lehet előkészíteni a békét. - Libanon problémája. Szíria ellenőrzése alatt tartja Libanon északi felét, és számít sok arab ország és muzulmán hívő megértésére, illetve Nyugat közömbösségére, vagy talán elismerésére, az Öböl-háború idején tanúsított magatartása miatt. - A kurd kérdés. 1988-ban Szaddam Husszein már "gázosítással" elfojtotta a kurd lázadást, most ismét vérbe fojtja függetlenülési törekvésüket. (Irakon kívül Törökországban, a Szovjetunióban, Iránban, Szíriában összesen mintegy 25 millió kurd él; ez a világ saját hazával nem rendelkező legnagyobb népe.) - A fegyverkezés, illetve fegyverkereskedelem ellenőrzése. A nyugati országok Irán ellen felfegyverezték Irakot, e nélkül nem került volna sor a háborúra. - Végül, de nem utolsó sorban: az ENSZ nemzetközi tekintélyét hogyan lehet megerősíteni?
Rosdy Pál "AZ ÉLET MEGALÁZTA – A HALÁL FELMAGASZTALTA" Mindszenty József bíboros esztergomi hazatérése "A tántoríthatatlan és kemény férfi, a kereszténységében és magyarságában egyaránt megingathatatlan ércember" – ahogyan Csurka István nevezte (a rádió Vasárnapi Újságában, 1991. május 5.) – nemcsak életében állt viharban tölgyként, de Mariazellből való "hazatérése" sem volt mentes az ellentmondásoktól. Mészáros Tibor, a maga is sokat szenvedett egykori titkár, és társai mariazelli sajnálatos tiltakozó akciójára gondolok, mely ugyan itthon nem keltett nagyobb visszhangot, hiszen az ünnepélyes várakozás oly széles társadalmi rétegekben élt már. A nagy főpaptól – holttestét 16 évvel a temetése után szinte teljesen épen exhumálták – május első napjaiban vett búcsút Mariazell, a celli Mária kegyhelye, és Ausztria Mariazell után Lilienfeld, Nickelsdorf voltak a búcsúzás és főhajtás állomásai. Hegyeshalomnál, már hazai földön, a "nemzet köszöntötte bíborosát" (ahogyan az Új Ember 1956-ban írta). Innen Győr tiszteletadásán át Esztergomig a zord, esős idő ellenére az út mentén nagy tömegek álltak imádságos áhítattal, és zúgtak a harangok ... Az esztergomi bazilikában május 3-án halotti vecsernyét imádkoztak a koporsónál, és Paskai bíboros beszédében hangsúlyozta: "Imádságos lélekkel fogadjuk a nagy magyar főpapot, aki miénk volt egész életében: akkor is, amikor határozott bátorsággal küzdött az elnyomás ellen, akkor is, amikor híveitől elszakítva szenvedéseivel imádkozott értünk, akkor is, amikor számkivetésében felkereste magyar testvéreit. Most is a miénk, aki földi életének érdemeivel imádkozik értünk, és akinek égi közbenjárását kérjük egyházunk és hazánk megújulásáért." Május 4-én is hideg, borús idő volt, sőt a reggeli óráktól érkező zarándokok esőben gyülekeztek a Bazilika előtti téren, példás rendben. A bazilika előtt álló nagy, félköríves oltáremelvényen fog augusztus 16-án misézni a szentatya is. Az ünnep megrendezése a szentatya esztergomi látogatásának mintegy sikeres főpróbája is volt. Órákon át zengett az ének és imádság a zarándok népek ajkán a szektorokra osztott téren. Az oltárt és a koporsót zászlók fogták közre, köztük egy 56-os, középen lyukas, viharvert háromszínű lobogó. A külföldi és hazai egyházi, állami, társadalmi képviselők nem meghívásra, hanem önként jelentkezve jöttek. A magyar rádió és televízió társadalmi igényt elégített ki, amikor az egész szertartást közvetítette. A helyszínen felbecsülhetetlen tömegről ma már – a kiosztott belépőjegyek alapján – pontosan tudjuk, hogy 70 ezer volt a létszám, s azt is tudjuk, hogy elvonulta után szinte semmi szemét nem maradt a téren. A kormányőrség, rendőrség, honvédség udvarias rendező munkáját egyházközségi férfiak, cserkészek segítették. Az új máltai mentőautóknak alig akadt dolga. A nemzet ünnepén az egész magyar kormány, számos párt és társadalmi szervezet rangos képviselete kötelességének érezte a megjelenést, tekintet nélkül vallási hovatartozásra. A máltai lovagok, diplomaták, testvéregyházak képviselői mellett ültek a csehimindszenti rokonok, a Társadalmi Igazságtétel Bizottság küldöttségében Maléter Pál özvegye, önkormányzatok küldöttei, honvédtisztek, szerzetesnővérek serege, több száz koncelebráló pap, kispapok, katolikus gimnáziumok diákjai, énekkarai fogadták a szentmisére bevonuló főpapságot. Opilio Rossi bíboros, a szentatya személyes küldötte – akit Kada Lajos érsek kísért – vezette a liturgiát, amelyben a Magyar Püspöki Karon és Angelo Acerbi apostoli nunciuson kívül König bíboros, Wetter müncheni bíboros érsek, Groër bíboros, bécsi érsek, Kuharic zágrábi bíboros, Ján Sokol, nagyszombati érsek, Miklósházy Attila S J., a külföldi magyarok püspöke, az erdélyi magyar főpásztorok, továbbá szerzetes-elöljárók, püspökök sora vett részt. A szentmise előtt II. János Pál pápa levelét olvasták fel, melyben hangsúlyozta: "Mindszenty József személye és tanúságtétele mellett mindig ott volt Róma püspökének jóakaró tekintélye." Opilio Rossi bíboros homíliájában felidézte személyes emlékét, amikor 1971-ben Bécsbe kísérte a hercegprímást, akinek hazája elhagyása volt életének legnehezebb keresztje. Idézte VI. Pál pápa szavait 1971-ből, amikor a püspöki szinódust megnyitó szentmiséjén vele koncelebrálva köszöntötte Mindszenty bíborost. XII. Pius tiltakozó szavaira is kitért, a Mindszenty-per idejéből. A szentmisét követően hangzottak el a gyászbeszédek. Elsőként Antall József miniszterelnök szólt a köztársasági elnök, a kormány és Országgyűlés nevében. "Magyarország fél évszázados idegen elnyomás és diktatúra után, temetésekkel, újratemetésekkel s halottakra való emlékezésekkel születik újjá – kezdte beszédét. Nem véletlen, hiszen az ország újjászületése egyben emlékezés azokra is, akik életüket áldozták az elmúlt évtizedekben Magyarország függetlenségéért, Magyarország nemzeti újjászületéséért." Közülük is kiemelkedik Mindszenty József alakja, "aki a magyar történelem egyik legnagyobb erkölcsi erőt adó példaképe." Méltán mondta róla Angelo Rotta egykori apostoli nuncius: "Mindszenty József a közjó megvalósításában acélakaratú katona, mások szenvedéseinek átérzésében szelíd lelkű pap." Ilyennek ismeri őt a magyar nemzet, a magyar történelem is. Szemére vetik – folytatta Antall József –, hogy nem volt a kompromisszumok embere. A történelem azonban őt igazolta. Befejezésül a bíboros Padányi Bíró Mártonról írt szavait idézte és szerzőjükre alkalmazta: "Eljön az idő, amikor hibái mellett erényeit is ismerik, és emlékét becsülettel és híven őrzi az utókor." Habsburg Ottó, az Európa Parlament tagja beszédében a bíboros hősiességét és példaadását méltatta. A magyar történelem nagyjaihoz hasonlította, akik bátorságot öntöttek honfitársaikba. "Ma, amikor hamvai megtérnek hőn szeretett hazája földjébe, tudjuk, hogy Mindszenty és meggyötört nemzete győzött. Magyarország szabadságát neki is köszönhetjük, mert tartotta bennünk a hitet és a reményt, hogy Isten igazságáé lesz az utolsó szó. Mindszenty József nagypéntekje elhozta nekünk a feltámadást" – fejezte be beszédét Habsburg Ottó. Miklósházy Attila, a külföldi magyarok jezsuita püspöke beszédében "mágneses erőként" jellemezte Mindszenty József személyét a számkivetés éveiben. Személyisége és megingathatatlan hűsége olyan kristályosodási pontot jelentett a nyugati magyarság számára, amely erősítette azt a tudatot, hogy kereszthordozása elnyeri jutalmát. "Legyen földi maradványának megnyugvó helye itt, Esztergomban, az új magyar jövő jelképe. Azé a magyar jövőé, melyért ő életét áldozta, s amelyért most bizonyára a Nagyboldogasszonnyal, Szent Istvánnal, szentjeinkkel és történelmünk nagyjaival együtt imádkozik odafent a mennyben." Mehrle Tamás domonkos atya a Mindszenty Alapítvány nevében foglalta össze az alapítvány döntésének szempontjait a "hazatérés" mostani véghezvitelében. Arra szólított fel, hogy a magyar nép kerülje el az elméleti materializmus csődje után, amelyben igazában sohasem hitt, a gyakorlati materializmus útvesztőjét is. Ezt követően Sinkovits Imre színművész megrendítő módon szavalta el Vörösmarty Szózatát, kiemelve ezzel a bíboros mai üzenetét. A pápai és magyar himnusz eléneklése után a főpapok és a kormány képviselői kísérték a koporsót a bazilika kriptájába, miután autón körbevitték a téren, hogy a hívek közvetlen közelről is búcsút vehessenek tőle. A temetési szertartást Paskai bíboros végezte. Mindszenty hercegprímás sírkamráján a következő latin szövegű márványtáblát helyezték el: Az élet megalázta – a halál felmagasztalta. Rómában a Coelius-hegyi Szent István-templom presbiter bíborosa, Magyarország utolsó hercegprímása, esztergomi érsek – az üldöztetés idején a leghűségesebb pásztor
MINDSZENTY JÓZSEF A háború viharában szilárdan helytállt, a zsarnoki hatalom megkínozta és fegyházra ítélte. Hazájának száműzöttje lett, a Római Anyaszentegyház engedelmes fia volt, hőn szeretett hazájának becsületét mindhalálig erősíteni akarta.
Mariazellben temették el, halála után 16 évvel hazahozták. Mindszenty József bíboros hercegprímás esztergomi újratemetése méltán vált országos ünneppé. Erőt, reményt adott azoknak, akik ma és a következő újjászületésben akarnak mai módon "Istenért, egyházért és hazáért" elkötelezetten élni és alkotni. A reménykedő és tettre kész "maradék" hazának.
Németh József A KATOLIKUS SZOCIÁLIS TANÍTÁS ÚJBÓLI ÁTGONDOLÁSA Ez az írás egy négy évvel ezelőtt megjelent könyv ismertetéseként keletkezett. (Herwig Büchele, Christlicher Glaube und politische Vernunft. Für eine Neukonzeption der katholischen Soziallehre. Wien, Europaverlag; Düsseldorf, Patmos; 1987. 254 old. Fűzve DM 28,-) – A könyv magyar fordítása készülőben van. Büchele páter az osztrák katolikus szociális akadémia vezetője volt Bécsben, és jelenleg az innsbrucki teológiai fakultás filozófiai osztályán tanít szociális etikát. Könyvében egy kiváló szakember véleményét ismerhetjük meg az egyház tanításáról. Az új évezredbe tekintve a szerző felveti a nyugtalanító kérdéseket: Hogyan lehetne a gazdasági életet, melyet a gyors tudományos technikai haladás és fejlődés jellemez, a társadalomba úgy integrálni, hogy ne keletkezzenek új osztályok? Hogyan lehetne társadalmi vonalon, a házasságban és a családban, a különféle érdekeltségi csoportokban, az államok és hatalmi szférák között egyre növekvő szociális feszültségeket úgy feloldani, hogy a feloldás jellemzője ne a hatalom, az uralomvágy vagy éppen az anarchia legyen, hanem a szolidaritás és a béke? Az évezredforduló után a föld lakosságának kb. 80 százaléka a harmadik világban fog élni. Hogyan tudnák a nagy technikai tudással rendelkező népek az általános fejlődés folyamatát úgy irányítani, hogy a harmadik világ népei ne veszélyeztessék a világbékét? – Ha vallási közösségek kivonják magukat ebből az irányításból, elárulják küldetésüket és hivatásukat. Épp ezért lényegében véve így hangzik a kérdés: Miben áll az egyházak specifikus küldetése a ma és a holnap társadalompolitikai követelményeiben? Jézus tanítása az istenországról nem tartalmaz semmiféle társadalompolitikai akciót. Jézus nem egy új társadalmi rend alapvonalait rajzolta meg. Az isteni kegyelem meghagyja a személyes szabadságot és a társadalom különféle területeinek egymáshoz való vonatkozásait; de ugyanakkor felkínálja üdvözítő és gyógyító szolgálatát a megváltást igénylő világ különféle területei előtt, és hathatós indítást is ad ehhez. A tökéletesség felé haladó természet megmutatja a maga természetességében az isteni kegyelem megnyilvánulását. A hívők közösségének feladata minden erővel azon dolgozni, hogy a teremtés rendjének törvényeit áttetszővé tegyék a gazdaságban, a társadalomban és az államban, de anélkül, hogy az istenországot azonosítanák egy konkrét gazdasági, szociális és politikai renddel. A teológiai alapokra támaszkodó értelem értelmesebb, az erkölcs erkölcsösebb, a politika pedig politikusabb lesz. A politikai hatalom teológiai megalapozását az egyházaknak újra és újra át kell gondolniuk, és a konkrét helyzetre alkalmazniuk. De ugyanakkor meg kell hagyni szabadságukban, önállóságukban és tárgyi vonatkozásaikban a világi és társadalmi dimenziókat, mert az isteni üdvözítő tervben már eredetileg ott volt azok egyedisége, méltósága és öndinamikája. Mindezek a megállapítások nagyon jelentősek, és emlékeztetnek a II. vatikáni zsinat tanítására a különféle kultúregyesületek öntörvényűségéről. Felidézik a szociális enciklikák gondolatait a teremtés rendjéről és az üdvösség örömhírének különféle vonatkozásairól. Éppen ezen a ponton veszi kezdetét Büchele páter kritikája. Jézus tanítása nem ad ugyan sehol sem közvetlen társadalmi utasításokat; de a kereszténységben elkötelezett ember nem függetlenítheti magát a hit radikális követelményeitől. Ez következne azonban be, ha az egyház elkötelezettsége a világgal szemben szeretet nélküli követelményekben, pusztán absztrakt imperatívuszokban merülne ki, vagy ha az egyház visszavonulna a viszonylag legjobb, de a konkrét valóságban nagyon nehezen megtalálható lehetséges eszközök közös keresése elől. A szerző szerint pont ez történt meg az egyház hagyományos szociális tanításában és gyakorlatában: megrekedt az elvont morális érvek hangoztatásában; megmaradt egy elkötelezetlen kifejezésmódban; tűrte a szó és a tett között tátongó űrt. Ez Büchele páter szerint a lényeges oka annak, hogy az egyház hagyományos szociális tanítása inkább megőrizte, mint megváltoztatta a társadalmi struktúrákat. Épp ezért kísérli meg könyvében Büchele páter egy megújított egyházi szociális tanítás főbb vonalainak felvázolását. A megújított tanítás nem jelenthet egy új, helyesebb tartalmat; nem fogalmazhatja meg a gazdasági vállalatok és az államrendek egy új és helyesebb alkotmányát. A megújított tanítás újdonsága egy új útban áll, és annak megmutatásában, ahogy ez az új út létrejön, kibontakozik. Büchele páter vállalkozik arra, hogy az új út irányát felmutassa; a megújított szociális tanítás új útján aztán két pályát különböztet meg: a) az egyik a keresztény közösségek életében veszi kezdetét, melyeknek a világgal szemben egy kontraszt-társadalommá kell válniok; b) a másik az egyház azon szolgálatából indul ki, melyet az egyház a konkrét társadalom keretének egészében vállal magára (113). a) A keresztény közösségből a radikális Krisztus-követés eredményeképpen egy úgynevezett kontraszt-társadalom lesz. A konkréten megélt hitből ugyanis új imperatívuszok adódnak az együttélésre és a megújított szociális tanításra vonatkozólag. Az alapvető társadalmi problémákat a keresztények másképp fogják fel, és más megoldásokat találnak rájuk, mint az úgynevezett nagytársadalom. Ugyanez áll a hatalomra, a kiváltságokra, a rivalitásokra, a konfliktusokra, az igazságtalan jövedelemelosztásra, a gazdasági irányításban való résztvételre is. Ezzel lehetséges lesz, hogy a keresztények a nagytársadalom keretében példaadó szerepet töltenek be (115). Hogy tehát egy megújított egyházi szociális tanítás megszülethessen, és a nagytársadalomban a kovász erejével jelen legyen, ahhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy a keresztény közösségek egy kontraszt-társadalmat alkossanak. b) Az egyház megújított szociális tanításának másik szerepe az össztársadalom érdekében kifejtett és végzett szolgálatban van. Ehhez hozzájárul az egyházi közösségek kontraszt-társadalmi volta is az imént felvázolt értelemben. A világegyház nem hirdethet csupán szociális princípiumokat, követelményeket, hanem a reális társadalmi változásokhoz impulzusokat, ösztönzéseket is kell adnia (119). Az istenországról szóló tanítás nem vonatkozhatik csupán az eljövendő időkre, hanem már ebben a világrendben kell termékenynek, gyümölcsözőnek lennie. Az ehhez szolgáló impulzusok nem származhatnak a gazdasági életnek kizárólag ebből a világrendből eredő és levezetett tapasztalataiból, hanem Krisztusban kell gyökerezniük, aki maga az igazság. Büchele páter ezen Krisztus erőszaktól mentes életútját érti, a barát-ellenség sémájának megszüntetését, az igazsághoz minden megalkuvás nélküli ragaszkodást, a szegényekért való elkötelezettséget. Ilyen előjelekkel ellátva szemléli az egyház megújított szociális tanítása a fontos társadalmi kérdéseket, és a konkrét helyzetben segít a lehetséges megoldások felkutatásában. A szerző hangsúlyozza, hogy az igazságos eszközök utáni keresést nem szabad a világegyház nyilvános állásfoglalásaitól várni, hanem annak a helyi egyházak elkötelezettségéből kell fakadnia, mivel a szociális, a gazdasági és a politikai előfeltételek országról országra nagyon is különfélék lehetnek (118). Központi jelentőséget kap a társadalom fontos problémáinak megoldáskeresésében a "komponáló etika" fogalma, melyet Büchele egy merész analógiával a zenét komponáló művész szótárából vesz át. A komponáló etika nem elégszik meg a minden elkötelezettséget megkerülő alapelvek megfogalmazásával, hanem nagyon komolyan veszi az istenország máris bekövetkezett jelenlétét a társadalomban (86). Ez az útmutatás nem olyan, amit le lehet másolni, hanem tájékozódást nyújtó segítség; Büchele páter fogalmazásában egy "utópikus horizont" megrajzolása. Az elkötelezett keresztény a konkrét társadalom adott feltételeiből indul ki cselekvésében, tekintettel van a gazdasági élet egyedülálló, meg nem változtatható struktúráira. De a régi struktúrákba új elemeket épít be, melyek kompozícióját "utópisztikus horizontúra” inspirálja. Ezzel teremtően, a társadalmi rendet megújítóan cselekszik. A hitben való elkötelezettsége miatt cselekvése lényegesen különbözik a legjobb lehetséges világ forradalmi utópiájától éppúgy, mint a fennálló struktúrák előtti kapitulációtól, passzivitástól, rezignált belenyugvástól. De ugyanakkor józanul állapítja meg Büchele páter: nincs semmi garancia arra, hogy sikerül a megújulás, ahogy azt a kontraszttársadalom a komponáló cselekvés módszerének alkalmazásával meg szeretné valósítani (125). A szerző gondolatait így foglalhatjuk össze: Az egyháznak nem sikerült az elidegenedés és a hatalom társadalmi rendszereiben társadalmat változtató hatással jelen lennie. Szociális tanítása elvont célokra vonatkozott, és elkerülte a célra vezető konkrét eszközök utáni fáradságos, de mindenképpen szükséges kutatást. A társadalompolitikai kudarc fő oka abban van, hogy az egyház nem fogalmazta meg világosan az evangélium radikális követelményeit annak társadalompolitikai következményeiben. Ezért egy megújított szociális tanításra van szükség, melyben az elkötelezett keresztény gazdaságpolitikai tevékenységének egyik fontos komponense a közöttünk már jelen lévő istenország további előmozdítása lesz. Egy ilyen irányú cselekvés mozzanatait nem lehet fénymásolatban az emberek kezébe adni. De az evangélium radikális követelményeinek megvalósítása arra készteti a keresztényeket, hogy a nagytársadalom körében egy kontraszt-társadalmat alkossanak; kezdeményezéseiket egy "komponáló etika" mércéjén ítélik meg. Tevékenységük következtében az össztársadalom gyökereiben fog megváltozni. Az viszont további tisztázásra szorul, hogy miként inspirálja az istenország jelenléte mint utópisztikus horizont az elkötelezett keresztény cselekvését, mikor az a komponáló etika alapelvei szerint hozza meg konkrét döntéseit. Az egyház szociális tanítása sohasem tartalmazta a tízparancsolat módjára a társadalmi követelések katalógusát, mert a történelem folyamán a konkrét szükségletekből vette kezdetét; épp ezért állandóan tovább kell írni a jövő konkrét gazdasági követelményei szerint. Ennek megfogalmazásában mindig nagy szerepe lesz a helyi egyházaknak. De a keresztények között is egy pluralista tanítás vonatkozik majd arra, hogy mely eszközök lesznek konkrétan az adott körülmények között a legcélravezetőbbek. Minden államban vannak bevált társadalmi struktúrák, melyek éppúgy tökéletlenek és korlátoltak, mint ahogy az elkötelezett keresztény ember cselekvését is eltorzíthatja saját bűnös volta. Óvakodnunk kell attól, hogy az istenországot azonosítsuk egy meghatározott gazdasági, szociális és politikai renddel, melyet el kell érnünk. De éppúgy óvakodnunk kell attól is, hogy a jelent mint egy megszilárdult, semmiféle újításra nem szoruló állapotot tekintsük. A helyi egyházaknak nem szabad a római központból jövő utasításokra várniuk, hanem az egyház szociális tanítását a helyi szükségletekre kell alkalmazni. Ehhez ad Büchele páter könyve egy kritikusan konstruktív útmutatást.
Szabó Ferenc KERESZTÉNYSÉG ÉS LIBERALIZMUS A Vigilia májusi számában két tanulmány és egy kerekasztal-beszélgetés foglalkozik a kereszténység és a liberalizmus viszonyával. A kérdés nagyon időszerű, tisztázása sürgető, amint ezt a Távlatok 1. számába írt "figyelőmben" (95-101), a hazai viták tükrében, jeleztem. Endreffy Zoltán – vitatkozva a Bangha Bélát idéző András Imrével (Szolgálat, 1990. 86. sz.) – némileg leegyszerűsíti a kérdést: "Ellensége-e a liberalizmus a katolicizmusnak?" – Természetesen, minden azon fordul meg, hogy mit értünk liberalizmuson, és hogyan értelmezzük a katolicizmust. András Imre Bangha Bélát idézi, aki – Prohászkával együtt – a századforduló sajátosan magyar liberalizmusával szállt szembe. Különben András említett tanulmánya nem két ok miatt tartja veszélyesnek a liberalizmust, ahogy Endreffy írja, hiszen nyolcat is felsorol... Mi is az a "helyesen értelmezett liberalizmus", amiről Endreffy úgy véli, hogy összeegyeztethető a modern – mondjuk "zsinati" – katolicizmussal? Attól tartok, hogy a szerző megszépíti a valóságot, idealizál, legalábbis nem számol a neoliberalizmus "melléktermékeivel", amelyekről a Vigilia másik tanulmányában Molnár Tamás ír. Természetesen Marx óta változott a kapitalizmus-liberalizmus, XIII. Leó óta az elmúlt száz évben változott a katolikus egyház szociális tanítása is, tehát mindig szem előtt kell tartanunk a történelmi távlatot, továbbá az egyes országok sajátosságait is. A diktatúra után kibontakozó magyar demokrácia (ami ma még inkább partitokráciának, párturalomnak tűnik) egészen más körülmények között valósul meg, mint amilyenekben mondjuk a francia vagy az amerikai kialakult. Egy bizonyos liberalizmus és egy bizonyos kereszténység szerepe még tisztázásra vár. Mert a távolabbi és közelebbi múlt terhes öröksége kísért még, a fanatizmus és az ideológiai beállítottság megakadályozza a nyugodt párbeszédet és a vélemények tisztázását, tiszteletét. Endreffy Zoltán – szerintem – leegyszerűsíti a kérdést, és túlságosan rózsás színekben festi a liberalizmust. Vajon csak az az újkori szabadságeszményt maradéktalanul megtestesítő liberalizmus létezik (egyáltalán létezik-e?), amelyről a cikkíró beszél? A New York-i Molnár Tamás "A liberális ideológia és a kereszténység" c. tanulmánya árnyaltabbnak tűnik. Érdekes történelmi visszatekintése is, de főleg a jelen helyzet jellemzése visz előre bennünket a vitában. "Manapság a liberalizmus csupán a materializmus sajátos megjelenési formája írja –, noha különféle jelszavakat kapcsolnak hozzá (kultúra, tolerancia, emberi jogok, személyes autonómia, nemi egyenjogúság stb.), valamennyit az agresszív profitszerzés és intolerancia jellemzi. Ennek következménye az egyre beszűkültebb, ideológiai partizánszellem." Molnár Tamás később még – részletesebben bemutatva a mai liberalizmus pozitív értékeit – rávilágít annak "melléktermékeire" is, amit éppen a liberalizmus ellenfelei szoktak emlegetni, és ezek is megfontolandók, mert – amint Molnár hangsúlyozza – "ezek figyelembevétele nélkül elemzésünk hiányos és hamis. Meddő kérdés, melyik volt előbb: a liberális ideológia vagy a liberális gazdaság. A kettő elválaszthatatlan egymástól, és együttesen kell őket kritika tárgyává tenni." Meglepő, hogy Molnár kritikai megjegyzései és II. János Pál pápa Centesimus annus kezdetű körlevelének kapitalizmus kritikája között mennyi konvergens pontot találunk. (Az enciklikára még visszatérek.) A liberális ideológia propagandája (jórészt éppen mivel a liberálisok a média urai és cárjai, akiket részben a nagy üzlet, részben a politikai pártok és más ideológiai csoportok manipulálnak) meghamisítja a társadalmi öntudatot, "amelyet az a hiedelem szemléltet, hogy a társadalom 'demokratikus', miközben valójában a barbár verseny könyörtelen érdekei uralják; egy olyan versenyé, amely nem kínál valódi alternatívát, csupán még nagyobb versenyt egy erkölcsi pusztulásban szenvedő fogyasztói társadalom keretei között. E társadalom nem kínál más eszményt, mint az élvezetkeresést. Az alternatívának ez a hiánya – fűzi hozzá Molnár Tamás – kristályosodik azután ideológiává, amely abszolút igazságként fogadja el, hogy az ipari fogyasztói társadalom, amelyet a liberalizmus szervezett, a végső eszmény, amelyen túl csak a káosz, vagy annál is rosszabb: a nem liberális társadalom létezik. Fölényesen és fanatikusan tudatják velünk, hogy a nem szabadelvű alapon szervezett társadalomnak nincs helye a modern ember fogalmi és képi világában." A Vigilia kerekasztal-beszélgetése a francia forradalom "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavai körül forgott: talán túl sok volt a hozzászóló, és nem mindig koncentráltak a lényegre; bizonyos kérdések mégis tisztázódtak. Helyes volt pl. Németh G. Bélának az a megfigyelése, hogy nem szabad egyszerűen a liberalizmusról és a kereszténységről beszélnünk, hiszen "a liberalizmusnak meg a keresztény magatartásnak is sok korszaka és fajtája van". Érdekesnek és helytállónak tartom Szabó Miklós megjegyzéseit is a liberalizmus és a kereszténység viszonyát illetően: "Elhangzott már, hogy sok ateista, vallásellenes felfogás lényegében valláspótlékként szolgál. A múlt században a keresztény egyház legfőbb ellenségének a liberalizmust tartotta, és ez a felfogás ma is kísért. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a liberalizmus filozófiailag igazolta és mintegy törvényesítette a vallási közömbösséget. És ez sokkal súlyosabb és veszedelmesebb a vallási felfogás számára, mint a harcos vallásellenesség és vallásüldözés. Mindenekelőtt azért, mert leértékeli a vallást és a vallás szerepét." Németh G. Béla ellenvetésére válaszolva Szabó Miklós inzisztált: "Szerintem közömbösségről van szó, mert bárhogyan is nézzük, de szó szerinti megfogalmazásban ez a formula: 'a vallás magánügy', liberális eszme. Erre épül az egyház és az állam szétválasztásának elve. Ha a vallás nem közügy többé, hanem magánügy, akkor ez azt jelenti, hogy leértékelődik a kisebb jelentőségű magánügyek körébe." Szabó Miklós később – mintegy összefoglalva a korábbi megjegyzéseket – három érintkezési pontot lát a mai liberalizmus pozitívumai és a kereszténység között: a modernizáció túlhaladt a Marcus-féle egydimenziós emberen, az élet nem szűkült le egydimenziósra, és éppen a kereszténység és a művészet szerepének tudható be ez a nyitottság. A mai keresztény egyházak nem tűznek ki társadalmilag megvalósítandó célt, de rendkívüli toleranciáról tanúskodnak, ami más formában létezik a liberalizmus esetében is: az embernek egy bizonyos szabadságát kívánja megvalósítani, megteremti a politikai pluralizmust. Végül a kereszténység egy bizonyos államkorlátozó szerepet játszik, nem hisz a tökéletes államban; ugyanígy a liberalizmus is arra törekszik, hogy az államot a legszükségesebb funkciójára korlátozza. A Vigilia kerekasztal-beszélgetése tehát tisztázott néhány pontot, de még további vitára, árnyalásra, elmélyítésre lesz szükség, hogy az illúziókat eloszlassuk, hogy az idealizálás és sematizmus helyett szembenézzünk a valósággal, a sajátos magyar valósággal is, de felülkerekedve a pártérdekeket szolgáló demagógián. (Pl. nem emlegetve rögtön "keresztény kurzust", ha valaki nemzeti kérdést vet fel, ami – egy bizonyos kozmopolitizmus hamis egyetemességénél jobban – európai és egyetemesen emberi lehet, mint ahogy a kereszténység és a katolicitás is beletestesülhet nemzeti kultúrákba.) Ez egyben azt is jelenti, hogy a kialakuló magyar demokráciának nem kell okvetlenül a franciát vagy az amerikait utánoznia minden szempontból, tehát azok laicizmusát, vallás- és egyházellenességét lemásolnia. Világos, hogy a helyes értelemben vett szekularizációt, az evilági valóságok jogos autonómiáját és az emberek teljes lelkiismereti szabadságát határozottan valljuk a zsinattal. II. János Pál pápa, részben továbbfejlesztve a Sollicitudo rei socialis megjegyzéseit, Centesimus annus kezdetű körlevele IV. fejezetében árnyaltan ír a kapitalizmusról (= a liberális gazdasági rendről), annak fejlődéséről, pozitívumairól és melléktermékeiről, elismerve a szabad vállalkozáson alapuló közgazdaság, ill. a szabad piac értékét, a nyereség helyes szerepét, feltéve, ha az ember méltósága és az emberi munka tőkével szembeni elsőbbsége, az emberi kapcsolatok, az ember teljes fejlődése, transzcendentális rendeltetése, az igazságosság és a szolidaritás értékei érvényesülhetnek. Érdemes lenne e fejezetről újabb kerekasztal vitát rendezni.
DOKUMENTUMOK REDEMPTORIS MISSIO – A MEGVÁLTÓ KÜLDETÉSE II. János Pál körlevele az egyház misszionáriusi feladatáról "A Megváltónak a küldetése (missziója), amely az egyházra van bízva, még távolról sem befejezett." Ezekkel a szavakkal jelölte meg a pápa 1990. dec. 7-én aláírt és 1991. jan. 22-én közzétett, az egyház missziós feladatát sürgető nagy jelentőségű körlevelének vezérfonalát. Az enciklika a bevezetőn és befejezésen kívül nyolc fejezetre oszlik, 92 pontra taglalva. (Az idézetek utáni zárójel ezekre a pontokra utal.) A körlevél többször is emlékeztet arra, hogy "állandóan növekszik azok száma, akik nem ismerik Krisztust, és nem tartoznak egyházához; a zsinat befejezése óta számuk csaknem megkétszereződött. Ezt a hatalmas tömeget szereti az Atya, aki értük küldte el Fiát; nyilvánvaló tehát, hogy sürgős az ő misszionálásuk."... "Elérkezettnek látom tehát az időt, hogy az egyház minden erejét bevesse az újra evangelizálásba és az 'ad gentes' (a nemzetek felé irányuló) misszionálásba. Egyetlen krisztushívő és egyetlen intézmény sem vonhatja ki magát a legfontosabb feladat alól: Krisztust hirdetni minden népnek." (3) A körlevél a "missziót" tágabb értelemben is használja: alkalmazza az egyház egyetemes küldetésére és az újraevangelizálásra is. A fő hangsúly azonban az egyháznak "ad gentes", a nemzetekhez szóló küldetésén van. Ezért az eredeti latin szöveg dőlt betűkkel emeli ki ezt a két szót, a fordítások pedig megtartják az 'ad gentes' kifejezést, amit mi is követünk. A 'pogányoknak szóló misszió' lehet helyes fordítás, de – amint látni fogjuk – egyoldalú is, mivel azt a benyomást keltheti, hogy nem vonatkozik az ún. keresztény országokra. I. Jézus Krisztus, az egyetlen Üdvözítő "Az egyház egyetemes küldetése a Krisztusba vetett hitből ered." (4) Csak az ő nevében üdvözülhetünk (vö. ApCsel 4,12), és az Atya rajta keresztül nyilvánította ki utolsó, a végső kornak fenntartott üzenetét (vö. Zsid 1,1-2)." "Kinyilatkoztatásának ebben a végleges szavában Isten a legteljesebb módon mutatja magát; közölte az emberekkel, hogy ki is ő. Ez a kinyilatkoztatás, amellyel Isten önmagát határozottan és véglegesen feltárja, a fő oka annak, hogy miért természeténél fogva misszionárius az egyház. Emiatt nem mondhat le arról, hogy hirdesse az evangéliumot, vagyis azt a teljes igazságot, amelyet Isten önmagáról tudtunkra adott." (5) Minden kegyelem Krisztusból árad tehát ki, azokra is, akik forma szerint nem is tagjai az egyháznak. (Vö. 1Tim 2,5-7; GS,22.) "Minden más meggyőződést és felfogást tiszteletben tartva, főként pedig teljes egyszerűségben, ki kell fejezni az emberek előtt Krisztusba, az emberek egyetlen Megváltójába vetett hitünket, amelyet minden érdemünk nélkül felülről kaptunk."... "Az egyháznak nem szabad tehát elhallgatnia, hogy Jézus azért jött, hogy kinyilvánítsa Isten arcát, és keresztje és feltámadása által minden ember számára kiérdemelje az üdvösséget. Ha valaki azt kérdezi: Miért van szükség misszióra, hitünkkel és az egyház tapasztalatával felelünk: Krisztusnak megnyílni valódi szabadság! Benne, és csak benne szabadulunk meg minden elidegenüléstől és zavarodottságtól, a bűn és a halál hatalmának rabszolgaságától." – Miért misszionáljunk? Mert az új élet Krisztusban örömhír, és "az egyház, és benne minden egyes keresztény, nem rejtheti el, nem tarthatja vissza egyedül magának ezt az új életet, ennek gazdagságát, mivel mindezt azért kapta az isteni jóságtól, hogy minden ember részesedjék benne." (11) II. Isten Országa Jézus az Isten Országát hirdette, amely őbenne már megjelent az emberek között, de teljességét még nem érte el. Ország, amely szabadságával és üdvösségével az egész embert anyagi és szellemi dimenziójában érinti. Az Apostolok Cselekedeteiben, valamint Szent Pál leveleiben az Ország azonos Jézussal. "Amint akkor, úgy ma is össze kell kapcsolni Isten Országának hirdetését (azt, amit Jézus igehirdetése tartalmaz) és a Jézus-esemény hirdetését (ami az apostolok igehirdetése). A kettő egymást kölcsönösen kiegészíti és megvilágítja." (16) "Ma sokat beszélnek Isten Országáról, de nem mindig összhangban az egyházi gondolkodással. Van olyan felfogás az üdvösségről és a misszióról, amely csonkított értelemben 'antropocentrikus' (emberközpontú), mivel csak az ember anyagi szükségleteire van tekintettel. Ebben az elgondolásban az Ország pusztán földi és szekularizált valóság lesz; a transzcendencia kizárásával döntő a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális felszabadulást célzó program és harc." "Mások szerint az 'egyház másokért van', vagyis a béke, igazságosság, szabadság, testvériség értékeit kell hirdetnie, illetve a népek, kultúrák és vallások közötti dialógust." "De ezek a felfogások, jó oldalaik mellett, ártalmas részeket is tartalmaznak. Mindenekelőtt azért, mert elhallgatják Krisztust: A tőlük emlegetett ország 'teocentrikusnak' nevezhető." "Előtérbe helyezik a teremtést és Isten ősi, minden népnek adott kinyilatkoztatását, de hallgatnak a megváltás misztériumáról... és a múlt bizonyos 'egyházközpontúsága' miatti visszahatásaként kizárják, vagy kevésre becsülik az egyházat." (17) "A kinyilatkoztatás szerint azonban Isten országát nem lehet elválasztani sem Krisztustól, sem az Egyháztól." (18) III. A Szentlélek a misszió protagonistája "A Szentlélek játssza a főszerepet az egész egyházi küldetésben: működése ragyogóan tündöklik az 'ad gentes' misszióban, amint ez kitűnik az ősegyház életében Kornéliusz megtérésekor (vö. ApCsel 10), a felmerült kérdések eldöntésekor (vö. ApCsel 15), a népek és helyek kiválasztásakor (vö. ApCsel 16,6 kk)." (21) – "Az Apostolok Cselekedetei megérteti velünk, hogy jóllehet kezdetben végérvényesen elkötelezett misszionáriusai is voltak az egyháznak az 'ad gentes' misszióban, akik speciális hivatással szentelték erre magukat, a misszió a keresztény élet természetes gyümölcse is volt; vagyis minden hívőnek a feladata: tanúskodjék hitéről egész viselkedésével, és amennyire lehetőség nyílik rá, kifejezett szavaival is." (27) "A Lélek sajátos módon mutatja magát az egyházban és ennek tagjaiban, de jelentése és működése egyetemes, nincsenek határai sem térben, sem időben." "A Lélek jelenléte és működése nemcsak személyeket érint, hanem a társadalmat és történelmet, népeket, kultúrákat, vallásokat is." (28) "Korunkban az emberiség szüntelenül fáradozik és kutat, ami új lendületet követel meg az egyház missziós tevékenységében. A misszió távlatai és lehetőségei tágabbra nyílnak. . . . Ma sok kihívásra kell az egyháznak felelnie: új horizontokra kell megnyílnia mind az 'ad gentes' misszióban, mind pedig a már keresztény népek újraevangelizálásában, akik már megkapták Krisztus üzenetét. Ugyanannak a lelkületnek kell eltöltenie ma minden keresztényt, a helyi és az egyetemes egyházat, mint amely a régi idők misszionáriusait ösztönözte, valamint ugyanannak a készségnek, hogy meghallják a Lélek szavát." (30) IV. Az 'ad gentes' misszió hatalmas távlatai "Többen kérdezik, hogy beszélhetünk-e még ma sajátos misszionáriusi tevékenységről vagy biztosan körülhatárolható missziós területekről. Nem kellene-e inkább elismerni, hogy mindenütt egyetlen missziós helyzet áll fönn, s ennélfogva egyetlen és egyenlő a misszió."... "Az a tény azonban, hogy az egész egyháznak misszionárius feladata van, nem akadályozza meg azt, hogy kifejezetten is legyen 'ad gentes' (a pogány nemzetekhez szóló) misszió; mint ahogy minden katolikus missziós küldetése sem zárja ki, sőt inkább megköveteli, hogy legyenek külön hivatásuknak megfelelően 'ad gentes' misszionáriusok is, éspedig egész életükre elkötelezetten." (32) "Az egyház egyetlen küldetésében (missziójában) található különböző tevékenységek nem magából a küldetésből erednek, hanem azokból a különféle körülményekből, amelyek keretében ez a küldetés megvalósul. ... Az evangelizálás szemszögéből... három helyzetet különböztetünk meg: a)... vannak népek, emberi csoportok, társadalmi és kulturális összefüggések, amelyekben Krisztus és evangéliuma ismeretlenek, vagy amelyekben hiányzanak az érett keresztény közösségek... a hit kifejezésére és továbbadására. Ez jellemzi a missziót 'ad gentes'." b) Vannak keresztény közösségek, amelyek megfelelő és szilárd keresztény szervezetekkel rendelkeznek. Ezekben fejti ki az egyház lelkipásztori működését, tevékenységét. c) Végül van közbeeső helyzet is, főleg a régebb óta keresztény népeknél, ahol a megkereszteltek egész csoportjai elvesztették az élő hitet, vagy nem ismerik el magukat az egyház tagjainak. Ebben az esetben van szükség 'újraevangelizálásra' vagy az 'evangelizáció megismétlésére'. (33) "Másrészt azonban nem lehet egyértelműen elhatárolni a 'hívők lelki-pásztori' gondozását, az 'újraevangelizációt' és a 'kifejezetten misszionárius tevékenységet', és nem is lehet ellentéteket vagy akadályokat felállítani közöttük. Mégsem mondhatunk le arról, hogy hirdessük az evangéliumot, és új egyházakat alkossunk azoknál a népeknél, illetve embercsoportoknál, ahol ez még nem létezik; ugyanis az egyház első feladata az, hogy minden népnek, a föld végső határáig, hirdesse az evangéliumot Az 'ad gentes' misszió nélkül megfosztaná magát az egyház alapvető értelmétől (céljától)." "A befelé [ = hívei körében] történő misszionálás hiteles jel, valamint felhívás a 'kifelé [ = ad gentes] irányuló misszióra, és megfordítva." (34) "Krisztus megbízásából nincsenek határai az 'ad gentes' missziónak. Egyes területeket mégis kiemelhetünk": a) "a földrajzi elhatárolás, jóllehet sokszor ideiglenes és nem mindig éles, egyik megkülönböztető jegye marad annak, hogy hova irányuljon a missziós munka. Még mindig vannak népek, földrajzi és kulturális területek, ahol hiányzanak a bennszülött keresztény közösségek; másutt pedig oly kicsinyek, hogy nem elegendő jelei a keresztény jelenlétnek"; b) "mai világunkban – főleg a déli földtekén – tapasztalható gyors és mélyreható változások erős befolyást gyakorolnak a missziókról alkotott képünkre." "A közelmúltban a missziós tevékenység a kulturális központoktól ... távol eső vidékekre terjedt el. Ma változik az 'ad gentes' missziós kép: elsősorban a nagyvárosokra kell irányulnia, amelyekben új erkölcsi és életformák alakulnak ki, amelyek azután kihatnak az egész népre. ... A fiatal nemzetek jövője városaiktól függ." "Korunk nagy változásaihoz tartozik a ki- és bevándorlás: régi keresztény népek közé nagy számban jönnek nem keresztények .. . köztük a politikai menekültek . .. több milliónyian vannak, és számuk egyre növekszik ... Az egyháznak rájuk is ki kell terjesztenie apostoli tevékenységét." c) "Kulturális területek, avagy modern areopáguszok (vö. ApCsel 17,22kk). ... "Az areopágusz... szimbóluma lehet azoknak a területeknek, ahol hirdetni kell az evangéliumot. Korunk első areopágusza a tömegtájékoztatás, amely egyre jobban összefonja az egész emberi nemet, és – ahogy mondják – 'világfalut' alakít belőle." "Főként a fiatalabb nemzedék nő fel a tömegtájékoztatási eszközöktől formált világban. Talán elhanyagoltuk ezt az areopáguszt." "Sok más areopáguszra is ki kell terjednie az egyház misszionárius tevékenységének: a béke előmozdítására, a népek fejlődésének és felszabadulásának gondozására . . ; a tudományos kutatásra és a nemzetközi kapcsolatokra." (37) V. A misszió útjai Ez a fejezet hosszan részletezi a misszió különféle útjait, formáit, módozatait. - "A tanúságtétel. Korunk embere inkább hisz a tanúknak, mint a tanítóknak, inkább a tapasztalatban, mint a tanításban, inkább az életben és tettekben, mint az elméletekben." "Az első tanúságtétel a misszionárius, a keresztény családok és a keresztény közösségek élete." "A világ legélesebben figyel fel a másikra irányuló figyelem és a szegények, a kicsinyek és a szenvedők szeretetének evangéliumi tanúságtételére." (42) - "Krisztusnak, a Megváltónak első hirdetése.. . A misszió sokrétű valóságában fő és nélkülözhetetlen szerepet foglal el az első hithirdetés, a bevezetés az 'Isten szeretetének misztériumába, aki Krisztusban hív önmagával való személyes kapcsolatra' (II. vat. zsinat: Ad gentes, 13)..." "A hithirdetés lényege a megfeszített és halottaiból feltámadt Krisztus: benne szabadulunk meg teljesen és igazán a rossztól, a bűntől és a haláltól; ő általa ad nekünk Isten 'új, isteni és örök életet'." (44) - "A megtérés és keresztség. Isten szava hirdetésének célja a keresztény megtérés, vagyis a hittel való teljes és őszinte csatlakozás Krisztushoz és evangéliumához." "Ma egyesek vitatják vagy hallgatásba burkolják a megtérésre való buzdítást, amellyel a misszionáriusok a nem keresztényekhez közelednek. 'Prozelitizmust' látnak benne; elegendő lenne az embereket segíteni – mondják –, hogy teljesebb emberek legyenek, vagy hűségesebbek eddigi vallásukban... Ezzel megfeledkeznek arról, hogy minden embernek joga van arra, hogy megkaphassa Isten 'jó hírét', amit Krisztusban nyilvánított ki és adott nekünk, hogy így minden ember megvalósíthassa teljes hivatását." (46) - "Helyi egyházak építése. Az 'ad gentes' misszió célja: keresztény közösségeket létesíteni, hogy a helyi egyházak elérhessék teljes fejlődésüket." (48) "Törekedni kell arra, hogy olyan keresztény közösségek épüljenek fel, amelyek Isten jelenlétének a jelei a világban, és egyházakká fejlődjenek ki. ... Az egyháztörténelemnek ez a korszaka, amit plantatio ecclesiae-nek (az egyházültetés korának) nevezünk, nem zárult le; sőt számos embercsoportnál még el sem kezdődött." (49) - "Az egyházi 'bázisközösségek' az evangélium hirdetői. Az egyházi bázisközösségek (és más néven ismert kisközösségek) gyorsan szaporodnak a fiatal egyházakban. A püspökök és püspökkari konferenciák néha első helyre teszik őket lelkipásztori tevékenységükben, mivel a keresztény szervezés és a missziós terjedés ígéretes támpontjai. A keresztények kis csoportja – családi vagy közelségi alapon – gyűlik össze imára, a Szentírás olvasására, katekézisre és emberi, valamint egyházi problémáik megbeszélésére, hogy kialakulhasson az egész közösséget érdeklő állásfoglalás. A kisközösségek az egyház életerejének jelei, és a nevelés, valamint az evangelizálás eszközei; jó kiindulópontok, amelyekre felépülhet 'a szeretet civilizációja'." "Ezek a közösségek tagolják és jellemzik a plébániai közösséget, amellyel mindig összeköttetésben maradnak... Bennünk találnak közösségre az egyes keresztények, tevékeny elemnek érzik magukat, és ösztönzést nyernek arra, hogy kivegyék részüket mindannyiuk közös feladatában." (51) Az evangélium inkulturációja, a más valláshoz tartozó testvérekkel folytatott dialógus, a lelkiismereti nevelésben való részvétel és a szeretet – amely a misszió forrása és szabálya –, alkotják ennek a résznek egyéb pontjait. VI. A missziós lelkipásztorkodás felelősei és munkatársai Az első felelős a püspökök kollégiuma élén a pápával. – A pápa a latin-amerikai püspökök pueblai nyilatkozatára hivatkozva sürgeti a püspököket, hogy adjanak misszionáriusokat "szegénységükből is. 'Tagadhatatlan – mondották –, hogy nekünk is szükségünk van misszionáriusokra, mégis adni kell valamit szegénységünkből.'" (64) Rendkívüli fontos szerepük van a missziós rendeknek és intézményeknek. De a világi papok is kivehetik ebből a részüket, főként miután XII. Pius "Fidei donum" enciklikája lehetővé tette, hogy a jelentkezők pár évet szolgálhassanak missziós egyházmegyékben. Hasonló módon veszik ki a részüket a missziós munkában a világi hívek, főleg az ún. "egyházi mozgalmak" tagjai. "Ezért sürgetjük, hogy propagálják ezeket a mozgalmakat, és vegyék igénybe őket, hogy – főleg a fiatalok között – új életre keljen a keresztény élet és magának az evangelizálásnak az ereje..." (72) VII. Együttműködés a missziós tevékenységgel Első formája az imádság és a szenvedés felajánlása. Fontos azonban az is, hogy készen álljunk a misszionáriusok munkájára, ha az Úr hív, sőt ébresszünk hivatásokat a missziós tevékenységre. A misszióknak azonban szüksége van anyagi támogatásra is, mert e nélkül nem vihetik előbbre műveiket a fiatal egyházak. Csak ügyeljünk arra is, hogy milyen szellemmel adakozunk. Akkor lesz ez igazi, ha magunk is egyszerűen élünk, és szeretjük a szegényeket mint misszionáriusok. – A missziókkal való törődés fontos segítség lehet a keresztény népek újraevangelizálásában. "Felszólítok minden egyházmegyét, papot, szerzetest és hívőt: nyíljék meg az egyház egyetemességének, kerülje a partikularizmust, a mások kizárását, és azt, hogy elegendő legyen önmagának. Jóllehet a helyi egyházak saját népükben és kultúrájukban vernek gyökeret, ápolniuk kell a hitnek ezt az egyetemes értékét úgy, hogy kölcsönösen megosszák lelki adományaikat a többi egyházakkal, az első hithirdetésre és az evangelizálásra vonatkozó tapasztalatokat, apostoli személyzetüket és anyagi javaikat." (85) VIII. A missziós lelkiség Fő jellemzője a Szentlélek iránti tanulékonyság, és az ebből eredő apostoli szeretet, a lelkek üdvéért munkálkodó buzgóság. A misszionárius evangéliumi ember, Krisztus- és egyházszeretet serkenti az Örömhír terjesztésére.
Opilio Rossi HOMÍLIA MINDSZENTY BÍBOROS ESZTERGOMI TEMETÉSÉN [. . .] Emlékirataiban Mindszenty bíboros említi, mily nagy erőforrást és vigasztalást jelentett számára az a tövissel koronázott Krisztust ábrázoló képecske, amelyet magánál tartott, és amelyen e latin szavak álltak: "Devictus vincit", a legyőzött győz. Ő maga így magyarázza: "Az első szó – legyőzött – számomra is valósággá vált; de a győzelem reménye – győz a legyőzött – Isten kezében van fenntartva a jövő számára." És a győzelem nem késlekedhet. Ma lelke után teste is ünnepélyesen visszatér hazájába, többé nem mint legyőzött, hanem mint győztes. [...] "Az Evangélium miatt szenvedek még bilincseket is, mint egy gonosztevő ... A választottakért mindent eltűrök, hogy ők is elnyerjék az üdvösséget Krisztus Jézusban." (2Tim 2,8–13) A kereszténynek, még inkább a papnak és a pásztornak, az Isteni Mester nyomdokain kell járnia. Ha úgy, mint ő, és vele együtt szembeszáll a nehézségekkel és az üldöztetésekkel, vele együtt lesz a dicsőségben is. Mindszenty bíboros hősi fokon gyakorolta ezt. Biztosak lehetünk abban, hogy Krisztussal együtt uralkodik az örök élet teljességében. A János-evangéliumból felolvasott szakasz (17,24-26) Jézusnak az apostolokkal együtt elköltött utolsó vacsorán elhangzott főpapi imájának vége, amikor már elközelgett szenvedése és halála, de megdicsőülése is. Jézus imájában a vele együtt asztalnál ülő apostolokat az Atyának ajánlja; tekintete azonban túlmegy azon a kis csoporton, és átöleli mindazokat, akiket bármikor és bárhol elérnek majd szavai, és akik azokat befogadják. Átöleli mindazokat, akiket az Atya neki adott azért, hogy ők is "ott legyenek velem, ahol én vagyok". [...] A tanítványoknak az Atyáról való ismerete, vagyis hite, valamiképpen lehetővé teszi, hogy az Atya kiterjessze rájuk a Fiú iránti szeretetét. És éppen ezt akarja a Fiú: hogy az Atya szeresse az övéit. Ezek az utolsó szavak arra tanítanak, hogy a Fiúval és az Atyával való egységünk szeretetegység. Az örökkévalóságban a Fiú dicsősége ragyogni fog azok szeme előtt, akik megőrizték a földön a nekik ajándékozott kegyelmet. Megőrizte ezt minden kétség nélkül a jó, az erős és a hűséges Főpásztor, akinek ma földi maradványait tisztelettel körülvesszük. Pál apostollal együtt mondhatja: "A jó harcot megharcoltam ... a hitet megtartottam." (2Tim 4,7) Nem maradhatott el az a korona, amelyet az Úr, az igazságos Atya, fenntartott számára. Az igazság koronája nemcsak Pál apostolra, nemcsak a boldog emlékezetű Mindszenty bíborosra vár, "hanem mindazokra, akik örömmel várják eljövetelét" (8. v.), tehát tirátok is, Krisztusban kedves Testvéreim. Ámen.
SZEMLE Halhatatlanság és föltámadás (Katolikus-protestáns párbeszéd) A magyar protestáns teológiai irodalom új kezdeményezéséhez örömmel gratulálunk! Dr. Szathmáry Sándor szerkesztésében sorozat indult "Nemzetközi Theológiai Könyv" címmel, amelynek kiadását a svájci Glaube in der 2. Welt támogatja. "E könyvsorozat elősegíteni igyekszik a Biztonság és Együttműködés Európai Konferenciájának államain belül, elsősorban Kelet és Nyugat között, minden keresztyén felekezet különböző nyelvterületei számára a theológiai gondolkodás és alkotó munka kölcsönös kicserélését. Ez különösen jelentős és reprezentatív művek fordításának publikálása révén történik, valamint önálló művek kidolgozása által." – Így mutatkozik be a sorozat az egyes könyvek elején. Eddig a következő köteteket kaptuk kézhez (a budapesti Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya adta ki valamennyit 1990-ben): 1) Dr. Szathmáry Sándor, A keresztség az Újszövetségben, 126 old. — 2) Dr. Szathmáry Sándor, Theológiai antropológia dióhéjban, 156 old. — 3) Reiner Strunk, Krisztus követése. Emlékeztetések egy evangéliumi kihívásra. Németből fordította: Ablonczy László. 158 old. – 4) Dr. Szathmáry Sándor, Bibliaismeret. I. rész: Ószövetség. 260 old. — 5) Dr. Szathmáry Sándor, A reménység etikája. Halhatatlanság vagy (és) feltámadás. 278 old. – 6) Oscar Cullmann, Az Újszövetség krisztológiája, 308 old. (Fordítója ismeretlen.) — 7) Joachim Jeremiás, Jézus példázatai. (Fordítója ismeretlen.) 166 old. Az eddig megjelent kötetek nagy többségének szerzője tehát maga a sorozatszerkesztő. J. Jeremiás 1947-ben megjelent könyve immáron klasszikussá vált; a protestáns és katolikus szakirodalom gyakran hivatkozik rá. Kevésbé ismert R. Strunk történeti-lelkiségi munkája, amely a "Krisztus-követés" témát a Szentírástól Szent Bernáton, Assisi Szent Ferencen és a "devotio moderná"-t képviselő Kempis Tamáson keresztül Bonhoefferig és a latin-amerikaiak szenvedő Jézusáig követi. O. Cullmann krisztológiája is klasszikussá lett a szakirodalomban. Maga Szathmáry Sándor előzőleg már egy szép antológiát állított össze mestere és barátja, Jürgen Moltmann műveiből A reménység fényei címmel. Mostani ószövetségi bevezetőjét nem tekintve, Szathmáry Sándor mind a három könyvében (Keresztség, Theológiai antropológia, A reménység etikája) főleg Krisztus föltámadásával, illetve a belőle fakadó hívő reménységgel foglalkozik. Ez volt egyébként doktori disszertációjának a témája is, amelyet A reménység etikájában foglalt össze. Központi gondolatát jól kifejezi e könyvének alcíme: "Halhatatlanság vagy (és) feltámadás". Ennek a zárójeles és-nek története van, hozzáadása tulajdonképpen kifejezi Szathmáry Sándor álláspontjának fejlődését, amint ő maga elmondja az Előszóban: E könyv alapanyaga eredetileg doktori disszertációm volt, amelyből most már csak a Bevezetés maradt meg változatlanul, hogy erre emlékeztessen. Az eredeti ugyanis 719 oldal volt, és most közel 400 oldallal lett kevesebb. Az egész mű teljes átdolgozáson ment át, rövidtésre, sűrítésre került sor, úgyhogy a megfogalmazás mindenütt új. A gondolatmenet megmaradt, de a dolgozat végső kicsengése sokkal szelídebb lett. Azt az antagonisztikus ellentétet, amely kezdetben művemet jellemezte a halhatatlanság és feltámadás kérdésében, ma már nem tartom fenn. Vallom ugyan, hogy a keresztyén hit és a keresztyén reménység a Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk, de ennek értelmét másképpen fogalmazom meg. Rá kellett jönnöm arra, hogy a halhatatlanság kategorikus tagadása csak megbotránkozáshoz vezethet, hiszen a halhatatlanság hite azt fejezi ki, hogy van kontinuitás a jelen és az elkövetkezendő lét között, vagyis olyan értelemben nincs halál, hogy nincs megsemmisülés. Vagyis nemcsak merőben újat ad az Isten Krisztusban (feltámadás), de maga az emberi lét elpusztíthatatlan és az ember a teremtéstől kezdve az öröklétre van kiválasztva. A halhatatlanság fogalmának, szüntelen bibliai megvilágításban, megvan tehát a jogosultsága és polgárjoga az eszkatológiában, mert ez a fogalom azt fejezi ki, hogy ez az élet, mely itt van és eljövendő, Krisztusban megváltatik, és a puszta létnél mérhetetlenül több. Tévednek tehát azok, akik ebben (halhatatlanság) látják a keresztyén reménységet, de azok is tévednek, akik e fogalom puszta használatát és lehetőségét is tagadják. Mert van ugyan továbbélés a halál után, de a keresztyén reménység ezt messze felülhaladja. Igyekszem ezért mind a halhatatlanságnak, mind a feltámadásnak új értelmét és tartalmát kifejteni e dolgozatban. Valójában a katolikus teológia sohasem látta a (platóni értelemben vett) halhatatlanságban a keresztény reménységet; e fogalommal az ember szellemi részének továbbélését állította (tehát tagadta a halálban való megsemmisülést); mindig is vallotta a "test" (az ember) feltámadását, amit a feltámadott Krisztus Lelke visz véghez, tehát "új teremtés", részesedés az isteni életben. Ez egészen más, mint valami természetes továbbélés, filozófiai halhatatlanság! Kétségtelen tény viszont az, hogy a platonizmus hatására behatolt a keresztény gondolkodásba egy bizonyos dualizmus a test-lélek kettősség mivoltára vonatkozóan, és ezzel összefüggésben a lélek halhatatlanságának gondolata került előtérbe a Biblia (Újszövetség) és a hitvallás tanításával szemben: a test feltámadásának dogmája elhomályosult. Bár az is igaz, hogy Szent Tamás nyomán mindig is hangsúlyozta a skolasztikus tanítás a test-lélek szubsztanciális egységét, még ha ez éppen a halál-halhatatlanság kérdésében nehézséget okozott is a skolasztikus antropológiában. Ti. ha a test és a lélek alkotja az embert, akkor a biológiai (fizikai) halál a lelket is eléri, vagyis az egész embert. Ezért pl. Karl Rahner radikalizálta a test-lélek lényegi egységéről szóló tanítást, és a halálról szóló meggondolásaiban hangoztatta, hogy a halál után a lélek nem "testetlenül", a felbomló testtől és a kozmosztól elszakadva várja a feltámadást (valamiféle természetellenes állapotban), hanem a tér-idő korlátainak leomlásával egyetemes vonatkozásba lép az anyagi mindenséggel (nem "a-kosmisch", hanem "all-kosmisch" lesz). Ez persze felveti azt a problémát, hogy vajon ez a vonatkozás, amely a föltámadott Krisztust, majd a feltámadt embereket jellemzi, a végső feltámadás előtt megtörténik-e valamiképpen. Egyes mai katolikus teológusok továbbgondolják a problémát. Így Gisbert Greshake, akit Szathmáry is rokonszenvvel idéz. Greshake Jakob Kremer exegétával kiadott "Ressurrectio mortuorum" c. könyvében (Darmstadt, 1986) történeti és szisztematikus szempontból újratárgyalja a témát. Miután visszautal Kremer szentírási elemzéseire, a bibliai antropológiára és a "feltámadás" többértelműségére, szembenéz az elkerülhetetlen kérdéssel: Mi történik a halottakkal a halál és a feltámadás között? Római Kelementől és Antiochiai Szt. Ignáctól kezdve többféle vélemény alakult ki erről. Antiochiai Ignác szerint a vértanúk, akik osztoztak az Úr szenvedésében és halálában, azonnal feltámadnak, személyesen találkoznak a feltámadt Krisztussal, aki az Atya mellett él. A többi halott (akik nem vértanúk, próféták, apostolok) várják a testi feltámadást. Órigenész – bár elővigyázattal kell őt idézni – szintén a halálban való azonnali feltámadás mellett tanúskodik. Szent Ágoston megkülönböztet két feltámadást: az egyik a léleké, ami azt jelenti, hogy a lélek nem zuhan az örök halálba, a másik a testé, amely az utolsó napon történik meg majd. Ágostonnál már világosan érezhető a platonizmus befolyása. Ennek meglesz a következménye: az Egyház figyelme a feltámadás jelen dimenziójáról a jövőre tevődik át. A teológia számára ezentúl a feltámadás jelenti azt az isteni csodát, amely az utolsó napon lezárja a történelmet. Ezenkívül a "test" ( = szarx = hús) a lélek ellentétpárja lesz. A dualizmus világosan kifejeződik: a teológia megkülönbözteti a halhatatlan lélek beteljesedését a megdicsőült test végső visszanyerésétől, a test feltámadásától. A középkorban az eszkatológiát már ez a dualista antropológia határozza meg, szemben az első századok felfogásával, amikor az eszkatológia határozta meg az antropológiát. Az ágostoni örökség szerint – hangsúlyozza Greshake (223) – az ember meghatározó valósága a lélek, de az ember lélek és test egysége is. Így a halál definíciója – "a lélek és a test szétválása" – súlyos kérdést vet fel azoknak, akik (mint Szent Tamás is) az arisztotelészi felfogás szerint a lelket a test "formájának" tartják. Greshake alaposan elemzi a skolasztikus antropológiából adódó aporiákat a halál utáni állapottal kapcsolatban. Ezt követően, amikor már bemutatta a modern véleményeket, Greshake ezt a formulát választja: "feltámadás a halál pillanatában", de bizonyos – szükséges – megszorításokat tesz, figyelve a Szentírás és az egyház tanítására. Álláspontját így foglalhatjuk össze (egyébként csatlakozik hozzá B. Sesboüé S.J. is): Az ember a halálban találkozik Istennel, ez érinti "testi mivoltát" is, vagyis a világhoz és a történelemhez való viszonyát. De ez a "feltámadás" még nem teljes: csak az idők végén, a végső feltámadáskor teljesedik be, minthogy minden ember lényegi viszonyban van az összes többi emberrel. Ez a szemlélet komolyan veszi a feltámadt test összemérhetetlen jellegét, tehát kizár minden olyan "fizikai" elképzelést, hogy a feltámadás egy hulla megelevenedése. A "feltámadás a halálban" modell jelzi azt, hogy Isten győzedelmes tette az egész embert érinti; ez a felfogás a hit értelmes hirdetésének – és a következetes antropológiának – követelménye. Ezek a megfontolások, miként Greshake egész alapos tanulmánya (és előző ide vonatkozó könyve is) azt mutatják, hogy a katolikus teológia, részben az újkori protestáns kihívásra válaszolva, megújítja az eszkatológiát. Ugyanakkor – és erre példa Szathmáry Sándor munkássága – a protestáns teológia is mérsékeli egyoldalú, a "lélek halhatatlanságát" kizáró álláspontját. Világos, hogy az üdvösség teológiája szempontjából a feltámadás új-teremtés. De a katolikus antropológia, a hagyományra hivatkozva, a "lélek halhatatlansága" filozófiai tételét azért tartotta fenn, hogy hangsúlyozza: a lélek nem szűnik meg létezni, nem semmisül meg a test biológiai felbomlásával, mivel szellemi természetű, így túlszárnyalja az anyagot. E metafizikai állítástól meg kell különböztetni a kegyelem (új teremtés) által közvetített isteni életet és annak végső, teljes kifejezését, a világ végén bekövetkező testi feltámadást. Valójában a Szentírás alapján mindig is hitték a katolikusok, hogy az egész ember nyeri el az üdvösséget, tehát a "test" feltámadását vallották meg a krédóban. De vallani akarták azt is, bizonyos szélsőséges protestáns véleménnyel szemben, hogy folytonosság van (a szakadás ellenére) halálunk és feltámadásunk között: én halok meg, és én támadok fel, személyem nem semmisül meg a halálban. E folytonosságot akarja jelölni a "halhatatlanság" fogalma, amelynek a kereszténység végül is új jelentést adott. A magam részéről elhagynám Szathmáry alcímében az és kötőszó zárójelét, és előtte elhagynám a vagy-ot is, így: "halhatatlanság és feltámadás". Befejezésül idézzünk a Hittani Kongregáció 1979-es eszkatológiára vonatkozó nyilatkozatából (Doc. Cath. Nr. 1769, p. 709): 1) Az Egyház hiszi a "holtak feltámadását" (Krédó). 2) Az Egyház e feltámadást az egész emberről érti: a feltámadás nem más a választottak számára, mint Krisztus feltámadásának rájuk való kiterjesztése. 3) Az Egyház állítja, hogy a halál után tovább él a szellemi (lelki) összetevő, amely öntudattal és akarattal rendelkezik, tehát az emberi "én" fennmarad. Ennek az "összetevőnek" jelölésére az Egyház a "lélek" szót használja, amelyet megszentelt a Szentírás és a hagyomány. Tudatában annak, hogy a "lélek" szónak a Bibliában több jelentése van, az Egyház nem lát semmi olyan komoly okot, aminek alapján elvetné e kifejezést, sőt úgy véli, hogy feltétlenül szükség van e nyelvi kifejezésre, hogy érintetlenül megőrizze a keresztények hitét. 4) Az Egyház kizár minden olyan gondolatformát vagy kifejezést, amely értelmetlenné vagy abszurddá tenné imáját, temetési szertartásait, a halottak tiszteletét: mindezek lényegileg "teológiai helyeket" alkotnak. 5) Az Egyház, igazodva a Szentíráshoz, várja a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges megnyilatkozását (Dei verbum 1); ezt azonban különbözőnek és későbbinek tartja az ember halál után azonnal bekövetkező helyzetéhez viszonyítva. 6) Az Egyház az emberek halál utáni sorsára vonatkozó tanításában kizár minden olyan magyarázatot, amely elvenné Mária mennybe való felvételének egyedülálló jelentését, tehát azt a tényt, hogy a Szent Szűz testi megdicsőülése elővételezése valamennyi kiválasztott (végső) megdicsőülésének. 7) Az Egyház, hűségesen az Újszövetséghez és a Hagyományhoz, hiszi az igazak boldogságát, akik Krisztussal lesznek. Hiszi, hogy örök büntetés (kín) várja azt a bűnöst, akit megfosztanak Isten látásától, és ez a kín (a kárhozott) egész lényét eléri. Az Egyház végül hiszi, hogy a választottaknak esetleg át kell menniük tisztuláson, mielőtt Isten látására eljutnának, de ez a tisztulási folyamat teljesen különbözik a kárhozottak kínjától. Erre céloz az Egyház, amikor pokolról és a tisztítótűzről beszél. Ami pedig az ember halál utáni állapotát illeti: óvakodni kell a képszerű és önkényes elképzelésektől, mivel éppen ezek túlzásai miatt kell gyakran nehézségekkel szembenéznie a keresztény hitnek. A Szentírás által alkalmazott képek azonban tiszteletet érdemelnek. Meg kell ragadnunk azok mély értelmét, elkerülve azt, hogy túlságosan enyhítsük őket, ami gyakran azt jelenti, hogy kiürítik azoknak a valóságoknak lényegi tartalmát, amelyeket e képek jelölnek. Szabó Ferenc
Günter Biemer, John Henry Newman. 1801-1890. Leben und Werk. Grünewald Vlg, Mainz, 1989, 202 old. Pierre Gauthier, Newman et Blondel. Tradition et développement du dogme. Cerf, Párizs, 1988, 553 old. 242 F. A most véget ért Newman-centenáriumra jelent meg Günter Biemer – a freiburgi egyetem teológiai fakultásán a pedagógia és kateketika professzora – szép könyve a száz évvel ezelőtt elhunyt angol bíboros életművéről. Mint ismeretes, az anglikán gondolkodó 1845-ben tért a katolikus hitre, csatlakozott az oratoriánusokhoz, és 1851-től 1858-ig vezette az újonnan alapított dublini katolikus egyetemet. 1880-ban a pápa bíborossá nevezte ki. Teológiai művei 40 kötetet, levelei és naplójegyzetei 30 kötetet tesznek ki. Günter Biemer mindezekből és a Newmanról szóló művekből olvasmányos, kiegyensúlyozott szintézist dolgozott ki. A boldoggá avatás előtt álló Newman megismeréséhez kiváló könyvet vehet kezébe az olvasó; ajánljuk a magyar katolikus kiadóknak, hogy fordíttassák le és adják ki mielőbb. Most Biemer bevezetőjéből idézünk néhány alapvető megállapítást Newman jellemzéséhez. Newman kétségkívül Krisztus egyháza legnagyobb alakjai közé tartozik. A keresztény hit hiteles tanúja. Személyes életével és az evangélium igazságának megláttatásával ennek az alapelvnek a megvalósításán fáradozott: "Minél jobban teljesítjük kötelességünket, annál jobban megismerjük az igazságot." Newman ezt hangoztatta: "Valóban vágyakozom az igazság után"; hiszek, "szeretném az igazságot mindenütt átkarolni, ahol rátalálok". A keresztény igazságot testesítette meg életében. – Newman az evangélium tanítója. 15 éves korától kezdve elevenen tartotta ezt a meggyőződést: Isten léte éppen annyira megvilágosító bizonyosság, mint saját emberi létezésünk. A katolikus hitet istentapasztalata alapján élő üzenetként fogalmazta meg: ez a hit az emberek történetében, ill. az egyházban, a hívők közösségében bontakozik ki a Szentlélek vezetésével. Newman tanulmányaival, imádkozva és böjtölve kereste a keresztény igazságot; végül is az anglikanizmust elhagyva a római katolikus egyházhoz csatlakozott, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy ez az egyház van folyamatosságban a Szentírás és az egyházatyák tanításával, az első századok hagyományával. – Newman nemcsak a múlt forrásaihoz hajolt vissza, hanem nyitott volt kora tudományos gondolkodása felé is, nevezetesen a történelemtudomány, a pszichológia és a szociológia akkori vívmányai felé nyílt meg, mert meg volt győződve arról, hogy az új tudományok nem árthatnak az igazságnak: "praevalebit veritas", végül az igazság erősebb, az igazság győz. – Newman igazságkeresésében, egész életművében a Gondviselés jelenlétét és működését fedezhetjük fel. Isten Lelke vezette őt lépésről lépésre, évről évre, amikor – lelkiismeretesen és következetesen ragaszkodva az evangéliumhoz – hűségesen haladt előre a teljesebb Igazság felé. Pierre Gauthier toulouse-i filozófiatörténet-professzor műve tudományos igénnyel készült monográfia, amely egybeveti Newman és Blondel felfogását a dogmafejlődésről. Igen lényeges kérdésről van szó, amelyet nemcsak a múlt században, de a század eleji modernizmus idején is, sőt napjainkban is sokat vitatnak a szakemberek. A protestánsokkal folytatott ökumenikus párbeszédben is döntő jelentősége van a Szentírás és a hagyomány viszonya, illetve a dogmafejlődés igazi mivolta kérdéskörének. – Gauthier műve I. részében Newman, II. részében Blondel eszmevilága fejlődését mutatja be, illetve elemzi mindkettő elgondolását a hagyományra és a dogmafejlődésre vonatkozóan, a III. részben pedig egybeveti a két gondolkodó eszméit, hogy megvilágítsa azok konvergenciáját, egymást kiegészítő szempontjaikat. A liberális protestánsokkal és a modernistákkal folytatott vitában Blondel olyan megoldást talál, amely Newmanéhoz hasonló. Blondel a Histoire et Dogme (Történelem és dogma) c. esszésorozatában a hagyomány cselekvő szerepét hangsúlyozza: a hagyomány az igazi kapocs a tények között. Newman számára viszont kezdetben a keresztény tanításban bekövetkezett látszólagos változások problémát jelentettek; de aztán elismerte, hogy e "változások" lehettek "fejlődések", vagyis észrevette a folytonosságot is (= az igazság nem változik az új definíciókkal, a misztérium elmélyítésével), Blondel ezt már a kezdettől látta, amikor az első Action filozófiáját kifejtette a múlt század végén. Newman útja mintegy bevezető Blondel reflexióihoz. Newmannál az "idea" (eszme), Blondelnél az "action" (cselekvés) a kulcsszó: Newman az "eszmét" a kinyilatkoztatásra és a hitre alkalmazza, Blondel a "cselekvést" a tradícióra és az egyház életére. A II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciója újrafogalmazta a kinyilatkoztatásra, a Szentírásra és a hagyományra vonatkozó katolikus tanítást. A zsinati okmány útját készítette elő Newman és Blondel reflexiója. Szabó Ferenc
Gál Ferenc, Dogmatika. I. (392 o.), II. (258 o.), Budapest, Szent István Társulat, 1990. 290 Ft. A katolikus hitrendszernek ez a kifejtése rendkívül hosszú és beható érési folyamat gyümölcse. A szerző, a mai katolikus teológia atyamestere, anyagát évtizedeken keresztül az egyetemen adta elő, a lelkipásztorkodó papság havi összejövetelein számtalanszor fejtegette, hétről hétre nagyra becsült szentbeszédekben terjesztette a hívők elé, a legégetőbb problémákat a Nemzetközi Hittudományi Bizottság évi értekezletein a világ legkiválóbb teológusaival vitatta meg, és négy kimentő kötetben elemezte. Kezén az óriási anyag leegyszerűsödött, és meglepő egységbe forrott. "A hit nem változik, de változhat a módszer, ahogyan a hitigazságokat kifejtjük és az életre alkalmazzuk", írta Gál professzor. Nála a hit csakugyan nem változik, könyve tartalmilag hűen fejti ki az egyház tanítását, bár a vitatható "szabad kérdésekben" minden ésszerű megújítási vállalkozást nyílt gondolkodással kész mérlegelni. A módszer, amit alkalmaz, a II. vatikáni zsinat hatása alatt elsősorban a német teológia keretében forrott ki. Gál professzor gondolkodása rokon a "Mysterium salutis" köteteivel és Karl Rahner értekezéseivel. Teológiájában jelentős szerepe van az "üdvtörténet" gondolatformájának. Fő feladatának nem azt tartja, hogy egy tanítást, tehát állításokat tolmácsoljon vagy bizonyítson be, hanem azt, hogy magát a valóságot írja le valós módon. Dogmatikájának tárgya tehát az, hogyan építi Isten a mennyek országát a világban, az emberi ellenállás és közreműködés felhasználásával. A könyv nyelve közel áll a II. vatikáni zsinat "lelkipásztori" nyelvezetéhez. Ez nem azt jelenti, hogy az érzelmeket keltegeti (stílusa csaknem száraz), hanem azt, hogy iparkodik a köznapi beszéd egyszerűségével kifejezni magát. Az előző magyar dogmatikák (Schütz, és némileg még Előd is) igyekeztek az újskolasztika latin szakkifejezéseit magyarra fordítani. Gál ezeknek a használatáról csaknem egészen lemond, és ezzel olyan változást hoz be a magyar katolikus teológiában, ami összehasonlítható a költészetben az Arany János nyomán diadalra jutott megújulással. A tudományok történetében egy irány teljes kiérése rendesen egy új problematikát idéz fel. Mi lesz a magyar teológiában a következő évtizedek feladata? Nézetem szerint a hermeneutika további elmélyedésére lesz szükség: következetesen állást kell foglalni a Schillebeeckx két krisztológiai kötetében előadott módszertani javaslatok tekintetében. A másik sürgős feladat a bölcseleti vonatkozások további kiépítése. Ez természetesen nem abban fog állni, hogy a teológus egy bölcseleti rendszert kritikátlanul magáévá tesz, vagy éppen a teológiai megállapításokkal összekavar, hanem abban, hogy a hitigazságok megfogalmazásában felhasználja egy bölcseleti rendszer gondolatformáit, és figyelembe veszi a bölcseleti kutatásban felmerült problémákat. A kultúra jelenlegi helyzetében ez nehezen lesz megvalósítható, mert társadalmunkban nincsen általánosan ismert vagy elismert gondolatrendszer. A felvilágosodás korában a teológus is a geometriában találta meg tudományideálját. Feltehető a kérdés, hogy az "utó-modern" hittudományban nem lesz-e a fenomenológiának, a lélektannak, a társadalomtudománynak hasonló propedeutikus szerepe. Alszeghy Zoltán
Puskely Mária: Ezer év misztikájából. Szent Gellért Egyházi Kiadó (h. n.), 1990. 370 o. Karl Rahner hirdette: A jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény. Ki akarta emelni, hogy a szekularizált világban csak az lehet valóban keresztény, aki megtapasztalja, hogy a háromságos egy Isten vonzza magához, működik lelkében. Puskely Mária ezt a "tágabb, teljesebb értelemben vett keresztény misztikus életet" akarja könyvével bemutatni. Az első rész rövid eligazítás a misztikáról, a misztikus imaállapotról. – A második, fő rész 12 misztikus életrajzát és írásaik szemelvényeit közli. Damiani Szent Péter, XI. századi remete, később bíboros érsek nyitja meg a sort. Mellette még két férfi szerepel és kilenc nő, akik közül az utolsó, Alexandrina Mária da Costa még sokunknak lehetett kortársa, mert 1955-ben halt meg. A szerzőnő tudatosan nem vette fel könyvébe sem az újkor nagy misztikusait (Avilai Szent Terézt, Keresztes Szent Jánost stb.), sem a magyar misztikusokat Az előbbiekről már jelent meg magyar irodalom, az utóbbiaknak pedig külön kötetet szán. A bemutatott misztikusok fontos helyet foglalnak el a keresztény misztika történetében, főként pedig remekül tanúskodnak Istennek minden emberi okosságot és előrelátást felülmúló pazar, bőkezű önajándékozásáról. Hiszen egyikük-másikuk életének kezdete messze állt a népi fantáziában élő "misztikus" klisétől. így pl. Ramón Llullt kortársai egyik része csavargónak, boszorkánymesternek, bolondnak tartotta, míg mások megcsodálták több mint 200 írásos tanulmányát. Evvel szemben Alexandrina Mária da Costát ifjúkori szerencsétlensége egész életére ágyhoz kötötte, és a falusi tanyán éppen hogy megtanult írni-olvasni a szegény parasztlány. A könyv végén "Kislexikon" címén találunk érdekes kiegészítést a keresztény élet elmélyítésére, valamint néhány – az előző részekben említett, de kifejezetten nem ismertetett – személyről. Puskely Mária könyvéből sokat meríthetnek mindazok, akik következetesen akarják élni a kereszténység örömhírét, és készek megnyílni Isten szeretetének. Benkő Antal
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI † Alszeghy Zoltán SJ – Dr. Benkő Antal SJ, Habsburgergasse 7, A-1010 Wien – Czigány György, Budapest, Zöldlomb u. 32, H-1025 – Dr. Lelóczky Gyula Donát OCist, Piazza Tempio di Diana 14, I- 00153 Roma – Dr. Mészáros István, Budapest, Csaba u. 8, H-1122 – Nagy Ferenc SJ -Ignaz-Seipel-PL 1, A-1010 Wien – Dr. Nemeshegyi Péter SJ, 2-7-10 Sekimachi-Higashi, Nerima-ku, Tokyo (177), Japán – Dr. Németh József, Pf. 569, A-6021 Innsbruck – Rosdy Pál, Magyar Kurír, Budapest, Pf. 41, H-1364 – Dr. Szabó Ferenc SJ, Via dei Penitenzieri 20, I-00193 Roma – Dr. Szentmártoni Mihály SJ, Piazza della Pilotta 4, I-00187 Roma – Szőnyi T. Zsuzsa, Via Annia Faustina 19, I-00153 Roma – Dr. Temyák Csaba, Via Giulia 1, I-00186 Roma – Dr. Weissmahr Béla SJ, Hódmezővásárhely, Szent István tér 4, H-6800 Nyugati folyóiratok mintájára a szerzők címeit azért adjuk meg, hogy közölt írásaikkal kapcsolatban az olvasók írhassanak nekik. Ezekre a címekre kéregető leveleket ne küldjenek! Egyes szám ára 60 forint, illetve 48 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Évi előfizetés (négy folyóiratszámra és két könyvmellékletre) 300 forint, illetve 240 schilling vagy annak megfelelő más valuta. A forint-előfizetés befizethető az OTP Kecskemét 2. sz. körzeti fiók 259-98205/617-008750 sz. számlára. Levelezési cím forint-előfizetésekkel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6. 6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési kérdésben: Szolgálat, Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien Távlatok (Új Szolgálat). Világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóirat. – 1991-ben megjelenik húsvétra, Péter és Pálra, Magyarok Nagyasszonyára és karácsonyra. – A Trägerverein der Unio Cleri Hungarici (Bécs) kiadványa. – Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ (Róma). Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ (Bécs). Kiadó és ügyvezető: Hegyi György magyar lelkész (Bécs). Távlatok (Perspektiven), neue Reihe des Klerusblattes Szolgálat (Dienst). – Eigentümer, Herausgeber und Verleger: Trägerverein der Unio Cleri Hungarici. – Präsident: DDr. Stefan László, Bischof von Eisenstadt. – Obmann und Redakteur: Ferenc Nagy SJ. Administrator und Herausgeber: György Hegyi. Beide: Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien. – Mit Druckerlaubnis des Bischöflichen Ordinariats, Eisenstadt. Kiadja a Jézus Szíve Népleányai Társasága, KORDA Könyvkereskedése. Felelős kiadó az üzlet vezetője. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. ISSN-HU: 1215-282X. A nyomdai megrendelés száma: 120230. Petőfi Nyomda Rt, Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató.
„Kereszténynek lenni annyi, mint hinni abban a feleletben, amelyet Isten a lét értelmére vonatkozó alapvető emberi kérdésre Jézus Krisztusban ad. A keresztény hit az abszurdum és az értelmetlenség ellenségeivé és az értelem prófétáivá tesz minket. Vagy, ha jobban tetszik, az értelem tanúivá. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy egy második, sokkal mélyebb értelmet tudunk adni mindannak, aminek egyébként már van értelme: a barátságnak, a szerelemnek, a kultúrának, a zenének vagy akár az egyszerű bajtársi viszonynak; de értelmet tudunk adni annak is, aminek nincs értelme." (Francois Varillon S.J.)
|
