Távlatok/1 - 1991. húsvét Tartalom AZ EGYHÁZ SZOCIÁLIS TANÍTÁSA • Keresztények a világban • A pápák szociális enciklikái • Keresztény politika Magyarországon • „Boldogok a szegények!" • Hitoktatás hazánkban • Erdélyi Zsuzsanna – Ottlik Géza • A magyar film negyedszázada • Olvasni az idők jeleiből • Keresztes Szent János
Szabó Ferenc: Keresztények a világban 4 Johannes Schasching: A pápák szociális enciklikái 16 Nagy Ferenc: Jézus – és a jog, a hatalom, az állam 29 Tomka Miklós: A keresztények politikai elkötelezettsége Magyarországon 35 Hegyi János: A szegény ember gazdagsága 46 Nagy Ferenc: "Boldogok a szegények!" 47 Jakubinyi György: Elmélkedés a papi hivatásról 57 Seregély István: Hitoktatás magyar hazánkban 60 Lukács László: "Mindenki újakra készül" 66 Barna Gábor: Erdélyi Zsuzsanna köszöntése 70 Czigány György: Ottlik Géza Budán 73 Ncmeskürty István: "Köszönöm, megvagyunk" (A magyar film negyedszázada) 76 Szőnyi T. Zsuzsa: Az ismeretlen Márai — I. 82 András Imre: A legsürgősebb teendő: olvasni az idők jeleiből 88 Szabó Ferenc: Magyarság, liberalizmus, kereszténység 95 Mészáros István: Széljegyzetek egy dokumentumkötethez 101 Boór János: Germania docet? Gondolatok Németország egyesülése után 110 II. János Pál: A hit útjainak tanítómestere 116 Az egyház szociális tanítása (Sz. F.) 124 Félbemaradt reformkor (Sz. F.) 126 Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus (Sz. F.) 127 Útikönyv a magyarországi búcsújáróhelyekről (V. R.) 131
VILÁGNÉZET, LELKISÉG, KULTÚRA A fenti címmel, új borítóval, szélesebb távlatokkal és változatosabb rovatokkal folytatja "szolgálatát" folyóiratunk. A II. vatikáni zsinat utáni időszakban (1969-től) a Szolgálat ablakot akart nyitni a világegyházra, közvetíteni szándékozta a korszerűsödés és az egyházi megújulás programját a világon szétszórt magyar egyháziakon és világiakon túl hazafelé is, a vasfüggöny mögött élőknek is. Sőt, valójában elsősorban az új teológiától, lelkiségtől, lelkipásztorkodástól és liturgiától elzárt hazaiakra gondoltunk, amikor P. Őry Miklóssal és Marosi Lászlóval a P. Hunya Dániel szellemiségét folytató Magyar Papi Egységet átalakítottuk. Hogy a folyóiratot hazaküldhessük, el kellett hagynunk a "Hazai helyzet" c. rovatot, nem érinthettünk bizonyos tabu-témákat (az egyház helyzete a kommunista országokban, társadalmi-politikai kérdések konkrét szempontjai). Két évtizeddel újraindulásunk után váratlan politikai fordulat következett be Közép- és Kelet-Európában. Az új helyzet új lehetőségeket teremtett és új igényeket támasztott, és ezeknek kívánunk megfelelni a profilmódosítással. Többek között éppen az eddig elővigyázattal kezelt témával, a társadalmi-politikai helyzettel szeretnénk sokkal többet foglalkozni, hogy a nehezen kibontakozó magyar demokrácia építésében elkötelezett világiaknak segítséget nyújtsunk az egyház szociális tanítása fényében; illetve fokozottabban számolunk a konkrét helyzetben hitükről tanúskodó keresztények élettapasztalatával, amikor teológiai, lelkiségi és világnézeti kérdéseket tárgyalunk Szeretnénk párbeszédet folytatni a magyar értelmiség széles rétegeivel, a kultúra világának képviselőivel – keresőkkel és kétkedőkkel is, úgy, ahogy ezt a zsinat kívánta. Párbeszédet folytatni elsősorban valamennyi kereszténnyel: közösen tanúskodni Krisztusról a világ előtt. A II. vatikáni zsinat figyelmeztetett: "Az irodalom és a művészetek a maguk módján (szintén) sokat jelentenek az egyház élete számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek feltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik szenvedéseit és örömeit, megkötöttségét és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is. [. . .] Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangélium tanítását, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez." (Gaudium et spes 62.) Éppen a zsinat szellemében II. János Pál pápa nemcsak az evangélium "inkulturációját", hanem a kultúra evangelizálását is sürgeti. (Az egyház és a kultúra párbeszédének elmélyítésére hívta létre a Kultúra Pápai Tanácsát.) Tervezett rovataink a következők: Tanulmányok: lehetőleg egy-egy központi témára összpontosítva, szakemberek közreműködésével tárgyalunk világnézeti kérdéseket, hiszen a négy évtizedes ateista propaganda, az egyház evangelizáló működésének korlátozása vagy megbénítása miatt az új nemzedék tájékozatlan vallási kérdésekben. Lelkiség-lelkipásztorkodás: elsősorban ez a rovat folytatja a Szolgálat tematikáját és irányát, de fokozottabban figyelembe veszi a magyar valóságot, az egyházi élet (hitoktatás, mozgalmi élet, lelkipásztori kezdeményezések stb.) különféle konkrét szempontjait. Külföldi példákkal ötleteket is sugall. Kultúra és élet: az itt közölt kulturális tájékoztatás kiegészíti a tanulmányok filozófiai-teológiai-világnézeti távlatait, a teljes keresztény világkép kialakításához segít, illetve alkalmat ad a kultúra képviselőivel folytatott párbeszédre. Figyelő: időszerű eszmékre és tényekre reflektálva világnézeti szempontokat nyújtunk a tájékozódáshoz. Dokumentumok: fontosabb új pápai, egyházi megnyilatkozások. Szemle: könyv- és cikkismertetések. Programunkat összefoglalhatjuk Pierre Emmanuel (1916–1984) francia katolikus író-költő (Pilinszky és a magyarok barátja volt) vallomásával az Emberi arc c. esszékötetből: "Ennek a könyvnek témája: megmutatni, mily dicsőség hinni. Nagyritkán egy sugár reánk esik e fényből. Bármennyire szürke vagyok is rendszerint, arcomon tükröződik e tűz emléke, valami mély átalakulás megsejtése. Biztos vagyok abban, hogy a hit a világ tavaszát jelenti, amint az ateizmus a telet. Ám a tél méhében hordozza mindig a tavaszt; januárban már rügyeznek a mandulafák. Csaknem egy fél évszázadon át télben éltem, de mindig éreztem, hogy mozgolódik a tavasz, és egyre fokozódott bennem a vágy, hogy hirdessem a tavasz jöttét. Mert a tavasz hirdetése is hivatás. [...] Törekvésem nem más, mint újra kezdeni, most a hitetlenség korában, a visszatérést, az éltető felemelkedést a Transzcendenshez..." Mi is hivatásunknak tartjuk a magyar egyházi és társadalmi élet tavaszi kibontakozásának hirdetését és szellemi támogatását – evangéliumi távlatokat nyitva: nem naiv optimizmussal, hanem keresztény reménységgel várjuk és siettetjük Krisztus tavaszt hozó eljövetelét. 1991 húsvétjára megjelenő első számunk mindjárt a magyar társadalmi-politikai élet kellős közepébe vezet bennünket: tanulmányaink az egyház szociális tanítása alapján kívánnak tájékozódási pontokat adni. Az 1991-es következő három szám témakörei: Hit – de milyen? – Az egyház megújulása (a pápa magyarországi útja kapcsán) – Az élet védelme. Az új Szolgálat szerkesztősége és kiadóhivatala egyelőre Bécsben marad. A Távlatok szerkesztői P. Szabó Ferenc és P. Nagy Ferenc jezsuiták; kiadója és ügyvezetője Ft. Hegyi György bécsi magyar lelkész. Az új borítólapot a Rómában élő Szokoly György tervezte. – Szeretnénk az eddigi szerzői gárdát kibővíteni főleg magyarországi munkatársakkal. Eddigi és új munkatársaink, valamint olvasóink észrevételeit szívesen vesszük, hogy "menet közben" is alakíthassunk folyóiratunk arculatán. Szabó Ferenc SJ. – Nagy Ferenc SJ.
Azok az olvasóink, akik saját címükre kapják folyóiratunk jelen első számát, pár héttel húsvét után nyomtatványként körlevelet és kérdőívet is kapnak. Ezek tájékoztatnak a lap további igénylésének és anyagi támogatásának (nevezetesen a forinttal történő előfizetésnek) módjáról. Kérjük olvasónkat, hogy a mellékelt propagandalapot adja át olyan személynek (vagy pl. könyvtárnak), akit (vagy amelyet) valószínűleg érdekelne egy húsvéti mutatványszám.
TANULMÁNYOK Szabó Ferenc S.J KERESZTÉNYEK A VILÁGBAN (A II. vatikáni zsinat tanítása szerint) "Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is. Nincs olyan igazán emberi érzés, amely szívükben visszhangra ne találna. Hiszen emberekből épül fel közösségük, Krisztus körül egybegyűlt emberekből, akiket a Szentlélek irányít vándorútjukon az Atya országa felé, és az a feladatuk, hogy megvigyék az üdvösség üzenetét mindenkinek." Így kezdődik a Gaudium et spes (= Öröm és reménység), az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó zsinati lelkipásztori konstitúció, amely lényegében körülírja a mai keresztények evilági feladatait. Miután a bevezetőben leírta az ember helyzetét a mai világban, az I. részben az egyház és az ember hivatásáról tárgyal (alkalmazza a Lumen gentium egyháztanát, és vázolja azt a keresztény antropológiát, amelynek középpontjában Krisztus, a megtestesült Ige, az Istenember áll), a II. részben pedig néhány különösen égető kérdéskörrel foglalkozik, eligazítást nyújt a házasság és a család értékelése, a kultúra helyes fejlesztése, a közgazdasági, társadalmi, politikai élet keresztény szemlélete területén. A zsinati okmány, miután a 43. pontban arra világított rá, hogy milyen segítséget kíván adni a keresztények révén az emberi tevékenységnek, elismeri (44. pont), hogy többfajta segítséget kap a mai világtól. Idézzünk néhány bekezdést e pontokból: "A zsinat buzdítja a keresztényeket – mind a két országnak polgárait –, hogy igyekezzenek hűségesen teljesíteni földi feladataikat, mert ezt kívánja tőlük az evangélium. Távol járnak az igazságtól azok, akik arra gondolva, hogy nincs itt maradandó hazánk, hanem az eljövendőt keressük (Zsid 13,14), úgy vélik, hogy elhanyagolhatják az e világ szolgálatát. [. . .] Korunk súlyos tévedései közé kell számítani a sokaknál tapasztalható hasadást vallott hitük és mindennapi életük között. [...] Az evilági feladatok és tevékenységek – nem kizárólag, de elsősorban – a világi hívőkre tartoznak. Amikor tehát – akár egyenként, akár együttesen – mint a világ polgárai munkálkodnak, tartsák tiszteletben az egyes szakterületek sajátos törvényeit, sőt igyekezzenek tökéletes jártasságra szert tenni a maguk munkakörében. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. [. . .] A világi hívők eleve jól kiművelt lelkiismeretére hárul az a feladat, hogy az isteni törvényt a földi társadalom életének irányítójává tegyék. Papjaiktól viszont a lelki világosságot és erőt kell várniok. [. . .] Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, a kölcsönös szeretetet gyakorolva és a közjóval törődve mindenekfelett. – A világi hívőknek az egyház egész életében tevékeny szerep jut; ezért nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel hassák át a világot: arra is hivatva vannak, hogy benn a társadalomban, és minden helyzetben, Krisztus tanúi legyenek." (GS 43) "Az egyháznak is javára válik a múló századok sok tapasztalata, a természettudományok haladása és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban feltárul maga a természet, és új utak nyílnak az igazság felé." [. . .] A kinyilatkoztatott igének az egyes korok kívánalmaihoz, a különböző kultúrákhoz és az egyes emberek műveltségi szintjéhez való alkalmazása "továbbra is szent törvénye az evangélium szolgáinak. Mert így válik képessé minden nemzet arra, hogy a maga módján fejezze ki Krisztus üzenetét; egyszersmind így indulhat meg az élénk eszmecsere az egyház és a népek kultúrái között (vö. LG 13). [...] Az egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a közgazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amely nem független a kívülről jövő hatásoktól." (GS 44; vö. LG 9) 1. A zsinattal bekövetkezett "kopernikuszi fordulat" Ez a néhány idézet is érzékelteti, hogy a II. vatikáni zsinat döntő fordulatot hozott az egyház és a világ kapcsolatában. A volt marxista Garaudy kifejezésével: "a kiátkozástól a párbeszédig" jutott el; vagy kevésbé sarkítva: az "örök igazságok" időtlen hirdetése és a belőlük levezetett abszolút elvek (ideológiába hajló tételek) átadták helyüket a tapasztalatból kiinduló ("induktív") módszernek, a közgazdasági, társadalmi, politikai, kulturális tények és vívmányok elemzéséből kiinduló szemléletnek, hogy a "helyzetelemzés" után állítsák a problémákat az örök evangélium fényébe. Éppen ez különbözteti meg az egyház szociális tanítását (legalábbis mai értelmezésben) bizonyos ideológiáktól, zárt eszmerendszerektől. (Vö. M.-D. Chenu O.P., La 'doctrine sociale' de l'Église comme idéologie, Párizs, 1979.) XXIII. János pápa, aki a zsinatot meghirdette, Pacem in terris kezdetű körlevelében (1963) alkalmazta az "idők jelei" evangéliumi kifejezést (vö. Mt 16,1-4), amely azóta közkedvelt lett. Ez is azt akarja kifejezni, hogy a hívők figyelnek az átalakuló világra, hogy a hit fényében megkülönböztessék azt, ami Isten országa építését segíti, az Ország eljövetelét készíti elő, illetve kihívás a missziós küldetés teljesítésére. "Az egyház kötelessége [...], hogy szüntelenül vizsgálja és az evangélium fényénél értelmezze az idők jeleit; enélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és a túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről. Ismernie és értenie kell tehát azt a világot, amelyben élünk: várakozásait, törekvéseit és sokféle formában megmutatkozó drámaiságát.'' (GS 4) Isten népe a hit fényében, a Szentlélektől irányítva, megkülönbözteti az eseményekben, korunk követelményeiben Isten jelenlétének és üdvözítő szándékának igazi jeleit. Pontosan ebben a "megkülönböztetésben" segíti a hívőt az egyház szociális tanítása, amint a 100 évvel ezelőtt megjelent Rerum novarum 80. évfordulóján írta VI. Pál pápa (Octogesima adveniens, 1971,4. pont): "Az annyira változatos helyzetekkel szemben nehéz egyetlen szót kiejtenünk, nehéz egyetlen, egyetemes érvényű megoldást javasolnunk. Ez nem is szándékunk, nem is tartozik küldetésünkhöz. A keresztény közösségek feladata az, hogy ők maguk elemezzék tárgyilagosan saját országuk helyzetét, hogy azt megvilágítsák az evangélium el nem avuló szavainak fényével, hogy a reflexióhoz elveket, az ítéletalkotáshoz normákat, a cselekvéshez irányelveket "merítsenek az egyház szociális tanításából, úgy, ahogy azt kidolgozták a történelem folyamán, nevezetesen ebben az ipari korszakban, XIII. Leó pápa történelmi üzenetétől, a munkások helyzetéről szóló 1891-es Rerum novarum kezdetű körlevelétől kezdve..." II. János Pál pápa a Populorum progressio kezdetű enciklika (VI. Pál 1967-ben adta ki) 20. évfordulójára írt Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevelében aktualizálta az egyház szociális tanítását, hangsúlyozva a folytonosságot és a megújulást ebben a tanításban (hivatkozik az Octogesima adveniens előbb idézett 4. pontjára): "Az Egyház szociális tanításában ez a kettős jelleg tipikus. Egyrészt állandó, mert azonos marad alapeszméjében, 'vezérelveiben', 'értékítéleteiben' és 'cselekvési normáiban', de főként az Úr evangéliumával való eleven kapcsolatban; másrészt ez mindig új is, mert állandóan alkalmazkodni kell – megfelelő módon és szükségszerűen – az idők változó körülményeihez és az állandóan változó eredményekhez, amelyek között az emberek és a társadalom mindennapi élete zajlik." (SRS 3) Az aggiornamento kötelezettsége abból a tényből folyik, hogy az Egyház a megtestesült Ige hathatós jelenlétének szentsége a világban – Krisztus Teste, "kiterjedése és folytatása" –; misztérium és látható társaság egyszerre, a történelemben sodródik, tökéletlen tagokból áll. Ezért egyszerre szent is – hiszen a Szentlélek élteti –, de ugyanakkor tagjaiban állandóan megtisztulásra, reformra is szorul; a bűnbánat zarándokútját járja, míg csak el nem érkezik a vég, a beteljesedés. "Az egyház 'vándorolva járja útját, a világ üldözi, az Isten vigasztalja' (XIII. Leó), az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg ő el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és a valóságnak homályos képével ugyan, de mégis hűségesen kinyilvánítsa a világban Ura misztériumát, amíg végül is az meg nem mutatkozik teljes világosságában." (LG 8) A II. vatikáni zsinattal az Egyház egészen új tapasztalatra tett szert: önmagára reflektálva próbálta kifejezni a megélt titkot, saját titkát, és tisztázni saját küldetését, a belső megújulás és a korszerű evangelizálás feladatait. A reflexió feltételez egy bizonyos "távolságot" a megélt valóság és a tudat között; eredménye pedig egy bizonyos kritika és krízis: válság. Az új látásmód új kérdéseket vet fel, az új nehézségek kihívás elé állítanak bennünket, a változások választást követelnek, ez pedig válságot okoz. Nem okvetlenül negatív jelenség a válság: az ember növekedése, a "nagykorúságba" való átmenet természetes kísérőjelensége. Így van ez az egyházi közösségben is, Krisztus Teste szervezetében is, ahol minden tagnak megvan a sajátos feladata, küldetése, a kapott talentumok és kegyelmi adományok, a különböző hivatások szerint. (1Kor 12) A zsinat után az egyházi tanítóhivatal folyton-folyvást hangsúlyozza a világiak részvételét az egyház küldetésében (legutóbb II. János Pál pápa Christifideles laici kezdetű apostoli buzdításában). A keresztséggel lettünk a Test titokzatos tagjai: az Egyház "bekebelezett" minket, és ezzel máris "szerepkört", küldetést kaptunk. A nagykorúság következményeként (amelynek szentsége a Szentlélek ajándékát közlő bérmálás) öntudatos választással akarunk részt vállalni az Egyház küldetéséből, a családban, a társadalomban, munkahelyen, közéletben betöltött szerepünknek megfelelően. Papok, szerzetesek és világiak az életszentségre hívattak, de különböző módokon valósítják meg (a sajátos karizmák, lelki adományok szerint) e hivatást, Krisztus követését, az Egyház építését, a megváltás művének beteljesítését. A mai egyház küldetésében kell részt vennünk. Illúzió lenne visszamenekülni a múltba! Nem X. Pius, hanem II. János Pál pápa irányelveit kell követnünk. Lefebvre érsek szkizmatikus magatartása éppúgy elvetendő, mint azoké a (Küng-féle) "progresszistáké", akik minden hagyományt elvetve (beleértve a nagy egyetemes zsinatok dogmáit, határozatait is), önmaguk szabják meg saját igazságukat és normáikat. Az igaz, hogy komolyan kell vennünk a történetiséget, ami minden teremtett dolog lényegéhez tartozik, minden emberi valóságot elér, így az Egyház látható szerkezetét és működését is. Az Egyház, amely a változó világban Krisztust képviseli, a kinyilatkoztatást értelmezi a hit és erkölcs kérdéseiben, alá van vetve az időbeliség törvényének. A változó emberi valóság, az új történelmi helyzetek, új veszélyek vagy eretnekségek a tanítás újrafogalmazását követelik; ezt – láttuk – világosan leszögezte a zsinat a Gaudium et spes konstitúcióban. Ha beszélünk (helyes értelemben) dogmafejlődésről, még inkább van fejlődés az egyház szociális tanításában. Az egyház nem ad hozzá semmi "újat" a kinyilatkoztatáshoz, de "korszerűsíti", újrafogalmazza, elmélyíti a hit igazságait, új szempontokat világít meg az embertudományok és más ismereteink fejlődésével. A hitletéteményt lehet (persze helytelenül) statikusan is értelmezni. Nem arról van szó, hogy az Egyház ''elrejtve", érintetlenül őriz valami dolgot, "kincset", hanem Isten Szavát, amely már eleve emberi szóba testesült, és amelyet az élő egyház ölén született írások rögzítettek, a mában hirdeti, ma ad eligazítást fényükben annak az embernek, aki itt és most elkötelezi magát az evangélium megvalósítására. A hűség nem jeleni konzerválást, merev megőrzést. (Sajnos, a kommunista államokban elnyomott keresztények egy része – érthető, de nem igazolható okokból – így próbálta megvalósítani a hűséget. Egy bizonyos "konzervativizmus" éppen a hűtlenség kifejezése lehet. Mert senki sem utasíthatja vissza a haladást, senki sem hanyagolhatja el rendszeresen az aggiornamentót anélkül, hogy meg ne hamisítaná éppen azt, amit meg akar őrizni! Hogy itt és most azt mondja az egyház, amit Krisztus szándéka szerint hirdetnie kell a mai embereknek, ahhoz új nyelven kell szólnia, ahhoz az evangélium "inkulturációjára" van szükség. Mindig régit és újat kell előhoznia a kimeríthetetlen krisztusi tanításból. Nova et vetera. A bukott kommunista-ateista rendszerben bírálták, befeketítették az egyházat és az egyháziakat. Sokszor ártatlanul. Az egyháztörténelemből csak a "sötét" korszakokat és tényeket emlegették. Egyébként a cenzúra miatt nem volt alkalmunk a védekezésre, a katolikus könyvkiadást és sajtót korlátozták, külön is tilos volt egyháztörténelemmel foglalkozó hittankönyvek vagy hasonló munkák kiadása. Az egyház története nem szeplőtelen, sok botrányos tény megtörtént, amit nem kell szépítenünk: a vallásháborúk, az inkvizíció és eretnekégetés, a lelki és az evilági hatalom összefonódása, visszaélés a lelki hatalommal, igazságtalanságok eltűrése stb. – tények, tárgyilagosan fel kell tárnunk azokat, miként mindazt a szépet és jót, amit az egyház a századok során tett szentjei és buzgó apostolai, szerzetesrendjei és elkötelezett világi hívei révén. Jacques Maritain jegyezte meg egyszer: még vannak olyan keresztények, akik "illetlennek" találják, ha felfedjük az egyházban lévő hiányosságokat, hibákat. "Az ember azt gondolná, félnek, hogy gondot okoznak ezzel az apologetikának." Nos, lejárt annak az apologetikának a kora, amely elkendőzte a hibákat, amely mindent megszépített az egyháztörténelemben. Sohasem voltak ideális helyzetek a magyar egyháztörténelemben sem: a múlt században sem, a Horthy-korszakban sem, a 45 utáni nehéz években sem. A megszépítő messzeség idealizálása vagy a múlt árnyainak egyoldalú emlegetése egyaránt megtévesztő, elvon a jelen feladatoktól. Az egyháziak és a világi keresztények nem örökölték az Istenember kiváltságát, aki bátran kijelenthette: "Ki vádolhat engem közületek bűnről? (Jn 8,46) Ha már a megtestesülés és a kereszt botrány volt a zsidóknak, a pogányoknak pedig esztelenség, mennyivel inkább botrányos a nem hívők szemében az egyház emberi arca, az egyháziak hibái, a keresztények ellen-tanúságtétele pl. éppen a szakadás, a megosztottság miatt. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy az ökumenizmus ateista korunkban a kereszténység létkérdése. Szerencsére, ha abszolút számban meg is fogyatkoztunk, egyre több lesz az öntudatos hívő, aki teljesen elkötelezi magát a zsinat szellemében. Egyre kevesebb azok száma, akik a hithez való hűséget összetévesztik a szenvedélyes merevséggel, az intranzigenciát az intoleranciával. (Pl. Lefebvre tradicionalistái számára a lelkiismereti és vallásszabadság elismerése egyenlő a vallási relativizmussal!) Egyre kevesebben lesznek azok a "klerikálisok" (bár Magyarországon, miként a volt kommunista országokban általában, még erős a klerikalizmus, aminek következménye többek között a világiak visszaszorítása az egyházi életben), akik a kegyelem munkáját, Krisztus ügyének előrehaladását a papság társadalmi-politikai befolyásával mérik le, Isten dicsőségét a szolgáinak juttatott kiváltságok és előnyök alapján. Egyre kevesebben lesznek azok a politikusok, akik számára mindaz merénylet az isteni rend ellen, ami a papság anyagi érdekeit vagy az egyház intézményeit támadja. Az "evilágiságot" – vagyis az e világi valóságok jogos autonómiáját – elismerjük a zsinattal (vö. GS 36 és 76), de elvetjük a szekularizmussá vált szekularizációt, amely kizárja a transzcendenciát, a Teremtőt és az ember természetfeletti hivatását, tehát az embert "egydimenzióssá" fokozza le. Azt is hangoztatjuk, hogy az Isten országa, az üdvösség műve haladását nem lehet lefokozni gazdasági haladásra, politikai felszabadításra. (Itt van bizonyos marxista befolyás alatt álló felszabadítás-teológiák és -gyakorlatok egyoldalúsága, elhajlása, amire a Hittani Kongregáció figyelmeztetett.) Az ember lelke mélyén nemcsak jólétre, hanem több létre vágyik; a hominizációt (emberré válást) követő humanizáció (emberivé válás) a divinizációra (istenivé válásra) nyílik, mivel az ember Isten képmása, capax Dei, nyitott a Végtelenre, Isten életében való részesedésre hivatott Krisztus Lelkében. Aki ezt a keresztény antropológiát felejti vagy tagadja a politikai elkötelezettségben, könnyen a marxista vagy más evilági utópiák útvesztőibe téved. "Éppen a teremtés tényéből következik, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell azzal, hogy elismeri a tudományok és művészetek saját módszereit. Ha valóban tudományosan és az erkölcsi elvek szemmel tartásával folyik a módszeres kutatás, akkor ez egyetlen ismeretágban sem kerül soha ellentétbe a hittel, hiszen a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek." (GS 36) Majd miután kifejezte sajnálkozását a hit és a tudomány múltbeli konfliktusaiért (a jegyzetben utalva a Galilei-esetre is), a zsinat így folytatja: "Ha azonban az evilági dolgok autonómiája kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, és hogy az ember a Teremtőre való tekintet nélkül rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis ez a nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül a semmibe zuhan. Egyébként bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén. Tegyük még hozzá, hogy ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik." (Uo.) 2. Keresztények a szekularizált világban Manapság lépten-nyomon szekularizációról, elvilágiasodásról, illetve Európa elkereszténytelenedéséről hallunk. A szekularizáció tény, a középkori teokratikus szemlélet, a lelki és evilági hatalom összefonódása megszűnt, az államot és az egyházat szétválasztották, a vallásgyakorlattal felhagynak a "hívők", a vallás kiszorul a közéletből és a törvényhozásból, pedig egy bizonyos laicizmus és liberalizmus a "privát" szférájába akarja visszaszorítani. Ami természetesen elfogadhatatlan a hívők számára, hiszen a kovász, a fény és a só szerepét kell betölteniük a világban, vagy az első századok felfogása szerint: szerepük az a társadalomban, mint a léleké a testben. Óvatosaknak kell azonban lennünk, amikor Európa elkereszténytelenedéséről beszélünk. Erre figyelmeztetett az őszi püspöki szinóduson Willebrands bíboros is, amikor beszámolt az atyáknak az európai földrész vallási helyzetéről. Hiszen a középkorban sem volt teljesen keresztény Európa, még ha intézményeit a "chrétienté" határozta is meg, ahol összefonódott a lelki és a politikai hatalom. A "teokratikus" szemlélet és gyakorlat jellemezte a középkort: az egyházi hierarchia és a klérus vezető szerepet vitt a társadalmi, politikai, kulturális életben, részben azért is, mert a klerikusok voltak az "írástudók". Tény az, hogy a középkorban az egyház Európa nevelőanyja volt; a mai Európa nem érthető keresztény gyökerei nélkül. A francia forradalomtól kezdve a klérus és az egyház befolyása egyre inkább háttérbe szorult; a Galilei-pertől kezdve a tudomány egyre függetlenebb lett; a filozófiában szétvált a hit és az ész "igazsága", majd Marx és Nietzsche nyomán egyre erősebb lett a gyökeres ateizmus (istentelenség), amely egy ideig antiteizmus (Isten-ellenesség) volt egyeseknél, most pedig az "Isten halála" utáni, kereszténység utáni kort a nyugodt vallási közöny jellemzi: "megvagyunk Isten nélkül" – mondják. Bár újabban – az embertelen totalitárius rendszerek bukásától függetlenül is – valami újabb vallásosság van éledőben. Egyre többen rádöbbennek arra, hogy Isten nélkül az ember is halott. "Ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik." (H. de Lubac szavai ezek, aki a háború másnapján kimutatta az istentelen humanizmus tragédiáját.) A nácizmus és a bolsevizmus "emberarcú barbársága" figyelmeztetés lehet! Galileitől IX. Pius 1864-as Syllabusáig, sőt a X. Pius alatti modernizmus idején is a hivatalos egyház küzdött a modern emancipációs folyamat ellen, megkérdőjelezte a tudomány és a kultúra, a politikai közösség autonómiáját, elítélte a modernséget mint modernizmust. A magyar Prohászka Ottokár is indexre került "modern" (a II. vatikáni zsinatot előre jelző!) nézetei miatt: a fejlődéselmélet és a társadalmi kérdés területén, de az egyházi élet reformját illetően is, csak a II. vatikáni zsinattal lettek meglepően "korszerűek" a székesfehérvári püspök haladó nézetei. Láttuk, hogy a zsinattal kopernikuszi fordulat következett be. A mai világ – az "e világi", emancipált világ – kétségtelenül a szocializálódás és a nagyobb szolidaritás felé tart, a szabadabb és felelősebb emberek társadalma van kialakulóban ott, ahol a kultúrában és a közéletben (minden barbárság, erőszak, deviáns tünetek ellenére) érvényre jut a humanizmus. Hívők és nem hívők, a különböző világnézetű emberek egy bizonyos konszenzust keresnek az igazságosabb és békésebb világ építéséhez. A francia forradalomtól az ENSZ 1948-as deklarációjáig az alapvető emberi jogok elismerése és különböző nemzetközi megegyezésekkel való "megerősítése" az a vonatkozási pont, amely – egyetemes etikai értékek kifejezéseként – lehetővé teszi a hívők és más világnézetűek párbeszédét és együttműködését a pluralista demokratikus társadalomban. Persze még az ún. "szabad", liberális társadalmakban sem elegendő ezeknek a jogoknak a hirdetése, sőt az alkotmányba való felvétele sem; gondoskodni kell azok gyakorlati megvalósításáról is. A jogállamnak ezt garantálnia kell. A francia forradalom kétségkívül fontos állomást jelentett bizonyos polgári jogok kivívásában, de a Haladás hívei azt nem igen hangoztatják – amit Marx észrevett –, hogy ezek a polgári jogok végeredményben csak a polgárságnak, a jómódúaknak jelentettek változást. Az "egoista", "burzsoá" individualizmus gyakorlatilag kizárta e jogokból a szegényeket, a továbbra is kizsákmányolt proletárokat. A nyugati "liberalizmus" a mai napig szentesít bizonyos elnyomó struktúrákat (amint erre a pápák körlevelei felhívják a figyelmet), miként a "szocializmus" is lehet szép szó, az elnyomás és a diktatúra takarója, még ha igaz is az, hogy bizonyos "keresztény" (latin-amerikai) országok sem valósítják meg a kereszténység "szociális elveit". A szabadság, egyenlőség, testvériség kétségkívül – a forradalmakban "esztelenné" vált – evangéliumi eredetű elvek. A világ jövőjét egy bizonyos (humanista) szocializmus biztosíthatná, de ma még ez is, miként a sokat hangoztatott "demokrácia", sokértelmű. Václav Havel még az 1989-es fordulat előtt, 1989 tavaszán írta, amikor megkapta a német könyvkereskedők békedíját (mivel ő maga nem vehette át, egy színész barátja olvasta fel beszédét a frankfurti Pál-templomban): "Gorbacsov a piac és a szólásszabadság bevetésével akarja megmenteni a szocializmust. Li Peng diákok lemészárlásával. Ceausescu pedig úgy, hogy bulldózerrel egyengeti el nemzetét. Vajon mit jelent a szocializmus szó az egyiknek a szájában, és mit a másik kettőjében? Miféle titokzatos dolog ez, amelyet ennyire különbözőképpen kell megmenteni? Az előbb a francia forradalomról és arról a szép nyilatkozatról beszéltem, amelyet a forradalom idején kibocsátottak. Ezt a nyilatkozatot egy úr írta alá, akit e fenséges, humánus szöveg nevében az elsők között végeztek ki. És utána még százak, talán ezrek következtek. Szabadság, egyenlőség, testvériség – micsoda fenséges szavak! És milyen félelmetessé válhat az, amit jelentenek: kivégzés előtt a kigombolt ing szabadsága, a meztelen nyakra lezuhanó guillotine sebességének egyenlősége és a testvériség abban a gyanús mennyben, ahol a Legfőbb Lény uralkodik!" (Mérleg 1989/4, 408.) Tulajdonképpen elvileg mindenki egyetért abban, hogy "mindent az ember érdekében kell elrendezni, minthogy az ember áll a földi lét középpontjában és csúcsán" – kezdi antropológiai vázlatát a zsinati konstitúció (GS 12). "De mi is az ember? Sok és különféle egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról." Minden attól függ, hogy elfogadja-e valaki az ember transzcendenciáját, természetfeletti rendeltetését: Istenhez rendelt lény. "Fecisti nos ad Te. . ." – vallja Szent Ágoston. Pascal pedig: "L'homme passe infiniment l'homme", az ember végtelenül túlszárnyalja az embert. Vagyis Isten képmása, isteni lény. Mi azt a teljes humanizmust valljuk, amelyet Jacques Maritain fejtett ki a két háború között, és amely VI. Pál szociális tanítását, illetve a zsinati konstitúciót ihlette: A zsinat párbeszédet kezd az ember mivoltáról és végső rendeltetéséről, "hiszen az embert, a személyt kell felemelni, és az emberek közössége vár megújításra. Ezért az ember áll minden fejtegetésünk középpontjában: az ember, a maga egységében és teljességében, aki test és aki lélek, van szíve és lelkiismerete, van értelme és akarata. A zsinat vallja, hogy az embernek nagyszerű hivatása van, és állítja, hogy valami isteni csíra szunnyad benne. Az egyház tehát felkínálja az emberiségnek őszinte együttműködését: segít megteremteni azt a mindenkire kiterjedő testvériséget, amely egyedül méltó ehhez a hivatáshoz." (GS 3) Az emberi jogok elismeréséhez, a szabadság, egyenlőség és testvériség megvalósításához kapcsolódik a demokrácia eszméjének kibontakozása és fokozatos megvalósulása. Itt elsősorban nem politikai rendszerre gondolunk, hanem az emberi kapcsolatok új típusára, amelynek alapja minden ember egyenlő méltóságának tisztelete, elismerése, minden kiváltság és hátrányos megkülönböztetés eltörlése. Itt tehát mint etikai eszményt tekintjük a demokráciát, amelyért minden keresztény hívőnek el kell köteleznie magát. Ez a civilizáció új formája, amelyben a társadalmi "test" tagjai arra vannak hivatva, hogy maguk intézzék felelősen egyéni és közösségi sorsukat. Világos, hogy ezt az eszményt csak többé-kevésbé közelítik meg a megvalósulóban levő különböző demokráciák. A legelterjedtebb a liberális demokrácia, amely eltörli a kényszert, a türelmetlenséget és a zsarnokságot, de politikai intézkedéseivel, törvényrendeleteivel nem mindig garantálja azt, hogy mindenki valóban élhessen a szabadsággal, mindenfajta alapvető szabadságjoggal. A "szabadság" sokszor csak kevesek kiváltsága, nincsen sem egyenlőség, sem testvériség. Mert a szeretet minimális kifejezése az igazságosság. Egyébként a szabadság nem olyasvalami, ami előre létezik, tehát amit csak meg kell őrizni, hanem olyan lehetőség, amit ki kell bontakoztatnunk. Nem adottság, hanem feladat. A szabadságot meg kell érlelnünk szabad elkötelezettségben, etikai értékek megvalósításában, felelős társadalmi-politikai tevékenységben. Természetesen mindez vonatkozik a keresztény hívőkre is. Az Újszövetségben nem találunk "politikai teológiát" a szó modern értelmében, de találunk olyan szellemiséget, amely egy bizonyos politikai ethoszt sugall, irányelveket, erkölcsi intelmeket az egyéni és közösségi élethez, elsősorban is az ószövetségi törvényt beteljesítő krisztusi tanítást a kettős-egy szeretetről. Ma Isten országa eljövetelét nem a teokrácia szerint gondoljuk el, az égi és a földi ország, a vallás és a politika nem olvadhat össze, vagyis nem gondoljuk azt, hogy az igazságosabb társadalom megszervezésével, a nagyobb demokráciával közvetlenül Isten országát építjük, eljövetelét siettetjük. Ez tévedés és utópia lenne. Isten országa emberi feltételeit valósítjuk meg; az ember humanizálásával előkészítjük a divinizációt: az emberibb körülmények megteremtésével lehetőséget adunk az embernek, hogy teljesen kibontakozzék vallási téren is; de tudjuk, hogy az üdvösség Krisztus Lelkének műve, a beteljesedés csak eszkatologikus lehet. Teilhard szép hasonlatával: előkészítjük az "egyetemes ostyát", amelyet Isten Lelke változtat át. A keresztény hit lerombolja az istenített állam (uralkodó) mítoszát, a paradicsomi állapotokat ígérő hajdani és mai politikai messianizmus utópiáját. Helyette vallja a hivatalos tekintélynek járó (nem vak!) engedelmességet, és sürgeti az állami közösség építését, még a keresztényüldözés idején is. A kereszténynek a rosszat jóval kell legyőznie. Az igazi "ellenállás" a jócselekedet, a politikai etika megtartása – még az üldöztetés idején is. Nincs kétfajta erkölcs: az ellenállásé és az uralkodásé, hanem csak egyetlen erkölcs van: az isteni parancsok megtartása. (Vö. Róm 13,1-10) Az öntudatos keresztény az értelmét használja az ítéletalkotásban, a politikai cselekvésben, választásban. Ebben segít a katolikus hívőnek az egyház szociális tanítása, amely – mint láttuk – nem ad minden helyzetben érvényes recepteket, hanem evangéliumi kritériumokat, irányelveket, normákat a döntéshez és a cselekvéshez. A keresztény antropológia és társadalomtan az embert Isten teremtményének és Istenhez rendelt lénynek tekinti. Az ember misztériuma Istenébe kapcsolódik. Ezt vallja a teljes humanizmus. Az emberi léthez hozzátartozik a morális, amelyet Isten parancsolatai szabályoznak. Ez az erkölcs nem magánügy, hanem a közösség ügye is, az emberi együttélés szabályzója, ami a jogok és a kötelességek hálózatában fejeződik ki. A jó tisztelete és jótettek nélkül nem lehetséges a jó politika sem. A politikai tevékenység célkitűzése – keresztény szemlélet szerint – csakis ez lehet: érvényre juttatni az erkölcsi értéket a közéletben, lehetőleg Isten törvényeihez igazítani a törvényhozást is. A demokratikus szabadság nem jelentheti az értékektől való "megszabadulást"; ezek az értékek alkotják az ethoszt, amely a szókratészi, a keresztény vagy más etikai hagyományokhoz kapcsolódik. A "felvilágosult", kizárólag az észre támaszkodó, a hagyományt (kinyilatkoztatást) elvető, pusztán az egyéni belátást követő, önmeghatározó szabadság (tehát amelyik nem kapcsolódik etikai értékékbe) könnyen teljes relativizmusba esik, és a gyakorlatban eljuthat a szabadossághoz, az erkölcsi anarchiához. Ez természetesen nem lehet a liberális demokrácia élménye. Hívők és más világnézetűek párbeszédében ezért első feladat – politikai síkon is – bizonyos konszenzus keresése, és ebben vonatkozási pont lehet az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ez kiindulópont is a "szeretet civilizációja" felé. * * * A hívő ember nem pusztán (hit)igazságokat fogad el, hanem átadja magát egy élő Személynek, a Szeretetnek. A kinyilatkoztatás, Isten Szava (Szentírás) közvetítő az élő Isten felé: az Ő üzenetét hozza el nekem, általa szólít, hív Országa építésére engem. A hívás a Szeretet-Istentől jön, és a feltámadt Krisztus Lelke teszi érzékennyé a szívet, hogy kitáruljon az Ajándéknak. Isten mindenkit ''nevén nevez", különleges szeretettel, személyesen hív. Ez a hívása mindig aktuális: itt és most szólít az események, a nehézségek és feladatok, az engedelmesség, a kötelesség, a Törvény révén. A Törvény heteronómiáját (kényszerű külsőlegességét) Isten kegyelme változtatja át autonómiává (belsőleges öntörvényűséggé), belülről ható dinamizmussá. (Róm 5,5) Istennel mindig a konkrét szituációban találkozunk; mindig egyedülálló helyzetben válaszolok szabadon a kegyelem hívására. Természetes és természetfeletti adottságaim, egész múltam (hiszen tetteim megváltoztatnak!), a szabadságomat befolyásoló öröklött tulajdonságok és a külső körülmények, általános hivatásom (pap, szerzetes, világi hívő) és a jelenlegi hívás, valamint a hivatásnak és a hívásnak megfelelő kegyelem (Facienti quod in se est, Deus non denegat gratiam – aki a tőle telhetőt megteszi, attól Isten nem tagadja meg a kegyelmet): mindez olyan egyedülálló (kegyelmi) pillanatot teremt számomra, ami soha meg nem ismétlődik. "A szituáció olyan vallási valóság, amelyben az ember szembetalálja magát Istennel, a legfőbb Te-vel, egy soha meg nem ismétlődő, egyedülálló pillanatban". (Josef Fuchs SJ) A jelen az örökkévalóság ablaka. Ebben az egyedülálló helyzetben kell választanom, elköteleznem magam; senki nem dönthet helyettem; senki nem cselekszik helyettem. Főleg nem Isten, a kegyelem: mert ő cselekvővé tesz, felfokozza szabadságomat, hogy önmagam határozzam meg önmagamat az értékek hívására válaszolva, kötelezőnek fogadva el számomra ezt a törvényt vagy tanácsot, ezt és ezt a társadalmi vagy egyházi feladatot. Sokszor azért kötelezzük el magunkat oly nehezen, mert nem látjuk a teendőt, nem vesszük észre, fogjuk fel a hívást. Máskor – mint az apostol – látjuk a jót, helyeseljük is, mégis a rosszat tesszük rosszra hajló természetünk, ösztöneink vagy más negatív befolyások hatására. (Vö. Róm 7,14-25) Világosságunk és erőnk Krisztus Lelke. S ha megtesszük az igazságot, ha előre megyünk a naponta kapott kis fényben, eljutunk a teljes Igazságra, a feltámadt Krisztusban megtaláljuk az Életet. (Vö. Jn 3,16-21) Zárjuk le elmélkedésünket a zsinat szavaival (GS 22): ezek összefoglalják a keresztény emberszemléletet. II. János Pál pápa maga is idézi e szakaszokat Redemptor hominis kezdetű első enciklikájában (13. pont): "Az emberi természet bennünk roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte, anélkül, hogy megsemmisítette volna. Igen, ő, az Isten Fia, valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett." (...) Nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik az az állítás, hogy húsvét misztériumában részesedik, "hanem minden jó szándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem (vö. LG 16). Mivel Krisztus mindenkiért meghalt (Róm 8,32), és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék. – Ilyen szép és nagy az ember misztériuma, Így tündöklik a hívők előtt a krisztusi kinyilatkoztatás fényében."
Johannes Schasching A PÁPÁK SZOCIÁLIS ENCIKLIKÁI Az Egyház szociális tanítása nem a pápai enciklikákkal kezdődött. A kereszténység szociális jellegét az evangélium alapozza meg, és az Egyház szociális gyakorlatának kétezer éves története van. Az egyházatyák az evangéliumok szociális tartalmát hamar beillesztették saját társadalmuk hétköznapjaiba, és a nagy középkori teológusok is terjedelmes traktátusokban foglalkoztak az időszerű gazdasági, társadalmi és politikai kérdésekkel. Mégis a pápák szociális enciklikáival új korszak kezdődött azon a területen, melyet az Egyház szociális tanításaként jelölnek meg. Egyszerűsítve így mondhatjuk: a középkori szociálfilozófia és szociálteológia is foglalkozott a joggal és jogtalansággal; azon fáradozott, hogy felderítse az igazságos bér és az igazságos ár kritériumait. Tiltották a kamatszedést, nagyon differenciált módon beszéltek a tulajdonról, az üzérkedést erkölcsi korlátok közé szorították. Nyomatékkal sürgették a felebaráti szeretet parancsát, és ugyanakkor beszéltek a szociális kötelességekről is. Mindezt azonban a középkori, rendi tagoltságú társadalom keretei között képviselték, és a társadalmat mint olyat nem kérdőjelezték meg, hanem azt erősen jellemezte az Egyház intézményes jelenléte. I. Egy történelem nyomon követése Fáradságos út az ipari társadalom felé Az ipari forradalom félreérthető fogalom, mert azt a benyomást keltheti, mintha ezt a folyamatot elsősorban és kizárólagosan a gazdasági-technikai események jellemeznék. Valójában pedig mélyreható gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális változásról volt szó. Magától értetődően ez a változás nem egyszerre és nem is azonos intenzitással zajlott le Európa minden országában. Mégis az Egyház számára egészen új helyzet állt elő. Hiszen korábban az iparosodás előtti, paraszti meg kézműiparos foglalkozású és rendi tagozódású Európában olyan társadalomban élt, melyben saját gazdasági jelentőségével, szociális kontrolljával és politikai befolyásával sokoldalúan volt jelen; az ipari forradalom után viszont olyan társadalmi helyzet állt elő, melyben az ipari termelés határozta meg a gazdasági életet, létrejött a tőke és a munka feszültsége, és ez nyomta rá bélyegét a szociális klímára, miközben az állami ellenőrzés részben tanácstalanságból, részben restaurációs törekvésből védekezésbe vonult vissza, és új, e világi ideológiák kezdtek hódítani. Aki az első szociális enciklikának, a Rerum novarum-nak keletkezését a pápai titkos irattárban áttanulmányozta, az megérti, hogy nem véletlenül választották címnek: "Az újítás szelleme." Már ez rámutat ennek a kísérletnek egész problematikájára. Ne csodálkozzunk hát, hogy az új szociális enciklikának már első tervezetei határozottan szembe akartak szegülni ezzel az "újító szellemmel és romboló hatásaival". A korabeli szocializmusnak a magántulajdon ellen indított frontális támadásával szemben megálljt parancsoltak, és az új munkásosztály kialakulásától bizonyos mértékben a rendi társadalom visszaállítását remélték. Az első tervezetek azt is nagyon világosan hangsúlyozták, hogy a munkásosztály nyomora embertelen, és hogy a felebaráti szeretet eszközeivel enyhíteni kell, vallási értelmezéssel pedig elviselhetővé tenni. Az enciklika végső megszövegezését sok feszült vita előzte meg hónapokon át. XIII. Leó minden kihallgatást lemondott, és minden figyelmével bekapcsolódott a végső szerkesztés munkájába, míg végül megadta engedélyét a nyilvánosságra hozatalhoz. Még így is vannak az első szociális enciklikában olyan kijelentések, amelyeket csak a kor össztársadalmi és egyházi összefüggéséből lehet megérteni, és amelyeket ma valószínűleg másként fejeznénk ki. Mégis kétségtelen, hogy a "Rerum novarum"-mal az Egyház szociális tanításának új szakasza kezdődött. Ezt röviden így foglalhatnánk össze: 1. Az Egyház tudomásul veszi, hogy az ipari forradalom új társadalmi típust hozott létre, amely az Egyháztól is új jelenléti formát kíván. Az Egyháznak új módon olyan szociális tanításért kell fáradoznia, amely megfelel ennek az új valóságnak, és utat tud mutatni. A szociális tevékenység új formáit kell kiépíteni, amelyek megfelelnek a szegénység és a kizsákmányolás új formáinak. 2. Az Egyház tudomásul veszi, hogy az iparosodott gazdasági élet olyan hatalmat biztosít a tulajdonosoknak, és olyan, rabszolgasorshoz hasonló kizsákmányolással sújtja a munkásosztályt, hogy szükségessé válik az állam ellenőrző hatalma. Már nem pusztán jogállamként, hanem szociális államként is be kell avatkoznia. 3. Mivel azonban az Egyház az embernek önmagáért való felelősségét is vallja, tehát nem engedhette át a kontrollt egészen az államnak, ezért megkívánta, hogy a felelősségben mindannyian osztozzanak, akik részt vesznek a gazdasági folyamatban. Ezzel alapvetően kimondja a munkásságnak az önálló szervezkedéshez való jogát, egyben pedig a Részvállalásra szóló kötelességét is. Természetes, hogy a"Rerum novarum" más szavakkal fogalmazta meg ezeket a kijelentéseket, és saját korának társadalmi összefüggésébe állította. Az Egyház további szociális tanítása számára azonban az enciklika alapiránya útmutató. Ez lényegében abban áll, hogy az Egyháznak sikerült eloldania magát az iparosodás előtti, paraszti-kézműves és rendi tagozódású társadalomtól, és elfoglalnia helyét az új iparosodó társadalomban. A Quadragesimo anno kezdetű alapvető dokumentum Nagyon is jól tudjuk, hogy az ipari társadalom fejlődése egyáltalán nem volt harmonikus. Nem jött létre a tőke és a munka között az a partneri kapcsolat, amire a "Rerum novarum" felszólított. Konfliktusokkal terhelt osztálytársadalom keletkezett, amelyben feszültség volt a hatalmasra duzzadt tőke és a szervezett munka között. Az első világháború ezeket a konfliktusokat háttérbe szorította, a háború után azonban újra kiéleződtek. Nem lehet csodálni, hogy a katolicizmuson belül is feszültségek jöttek létre. Mégpedig az újonnan kialakuló ipari társadalom központi kérdései körül forogtak: a tulajdon, a munka nélkül szerzett jövedelem, a tőke és a munka közti kapcsolat, a jogos bér körül. A háttérben alaptörekvésként meghúzódott az osztálytársadalom megszüntetése. Egyre élesebbé váltak az ütközések. Egyre gyakrabban fordultak eligazító tanításért a pápához. Ismeretes, hogy XI. Pius már a 20-as évek elejére tervezett egy új szociális enciklikát. De csak a "Rerum novarum" kiadásának negyvenéves évfordulója kínált jó alkalmat arra, hogy kiadja az Egyház szociális tanításának egyik legjelentősebb dokumentumát. A Quadragesimo anno (1931) azért olyan jelentős, mert világos állásfoglalásával egy sor hevesen vitatott kérdésben megakadályozta a szociálkatolicizmus szakadását, és az Egyház szociális tanításának a "Rerum novarum"-ban már lefektetett, de még nem egészen kifejtett alapelveit világosan kimondta és megfogalmazta. Ez a tisztázás főleg a következő területeket érintette: 1. A magántulajdon. Egyértelműen kifejtette a magántulajdon kettős természetét, "az egyén javára és a közjóra vonatkozó rendeltetését." 2. A tőke és a munka viszonya. Alapvetően leszögezi, hogy a javak és a termelési folyamatok fennálló elosztása nem felel meg az igazságosságnak, mert a kevés túl gazdagnak és a nincstelenek beláthatatlan tömegeinek a kapcsolata a legnagyobb mértékben megromlott, és ezt orvosolni kell. Ugyanakkor az enciklika visszautasítja azt a szélsőséges álláspontot, mely szerint egyik osztály kisemmizheti a másikat. S ez egyaránt érvényes a tőkésre is és a munkásosztályra is. 3. A proletariátus "proletártalanítása". Értelmetlenség mindaddig az osztályharc legyőzéséről beszélni, és a gazdasági életben való partneri részesedésről, amíg mint félelmetes tömegjelenség létezik a proletariátus. Minden erővel arra kell törekedni, hogy ezt a természetellenes állapotot megváltoztassák. Ennek a törekvésnek fontos lépése a magántulajdon kialakítása mellett a jogos bérezés. 4. Ennek a fogalomnak a tisztázása a "Quadragesimo anno" negyedik és legfontosabb témaköre. Mint ahogyan már a "Rerum novarum", úgy a "Quadragesimo anno" sem ítéli erkölcstelennek a bérszerződést, ugyanakkor azonban hangsúlyozza, hogy a bérszerződést ki kell egészíteni a társadalmi szerződés egy formájával. Ettől kezdve a "Quadragesimo anno" által az igazságos bér megállapításához felállított kritériumok az Egyház szociális tanításának alapvető állományához tartoznak. Mint már említettük, ezeknek az alapfogalmaknak a tisztázása a "Quadragesimo anno" fő érdeme. A későbbi enciklikák mindig ezekre hivatkoznak, részben kiegészítve, részben magyarázva, de mindig egyértelműen ragaszkodva a ''Quadragesimo anno" alapelveihez. Még két fontos kijelentése van a "Quadragesimo annó"-nak. Az egyik a hivatásrendiséget érinti. Már a "Rerum novarum" elutasította a kezdődő osztálytársadalom modelljét. A "Quadragesimo anno" pedig ott áll a kialakult osztálytársadalom tényével szemben. Az enciklika határozottan szembefordul mind a tőke uralmát hangsúlyozó liberális kapitalizmus eszményével, amelyben a tőke uralkodik, mind a proletariátus diktatúrájával együtt járó kollektivista ideológiákkal. Az emberi méltóságnak megfelelő társadalmi rend csak olyan lehet, mely az egyes társadalmi testületek fokozatos felelősségén alapul. Ez kétségkívül a "Quadragesimo anno" időtálló alapeszméje. Mégis, ahogyan ezt az eszmét a "Quadragesimo anno" kiterjesztette a gazdasági élet konkrét megvalósítására, az fájdalmas félreértésekre és félremagyarázásokra adott okot. A másik kijelentés az Egyház további szociális tanítása számára éppen annyira fontos kérdésre: a társadalmi állapotok és gondolkodásmód reformja közötti összefüggésre vonatkozik. Voltak, akik a "Rerum novarum"-ból a gondolkodásmód reformjának elsőbbségét vélték kiolvasni. A "Quadragesimo anno" egyértelműen hangsúlyozza, hogy egyszerre és hasonló intenzitással kell megvalósítani a társadalmi reformot és a gondolkodásmód reformját. A jelen helyzet kialakulása A második világháború az Egyház tanításában is alapvetően új szakaszt nyitott meg. A háború utáni társadalmi valóság lényegesen megváltozott: az osztálytársadalom ziláltságát az újjáépítésért való összefogás váltotta föl. Megkísérelték az érdekek közösségét az új gazdasági és politikai struktúrákban is rögzíteni. A korábbi hadiipari technikát békés célokra alkalmazták, s ez néhány év alatt csodálatraméltó eredményekre vezetett. Az Egyház szociális tanítása mindezt nagy figyelemmel kísérte. XXIII. János a "Rerum novarum" 70 éves évfordulóját használta fel arra, hogy alkalmazza az Egyház szociális tanítását a megváltozott valóságra. Az új enciklika, a Mater et Magistra (1961) előkészítése hosszú és fáradságos volt. Nem csupán azért, mert a pápa az új enciklikának inkább pasztorális jelleget kívánt adni, hanem azért is, mert a felmerülő új problémák nem annyira elvi tisztázást, mint inkább gyakorlati eligazítást igényeltek. A "Mater et Magistra" főleg három irányban látja a megoldást: 1. A növekvő társadalmi és gazdasági összefonódás folytán egyfelől fennáll az állami koordinálás szükségessége, másfelől az a veszély, hogy az állami beavatkozás miatt az egyesek és társadalmi csoportok szabad működési tere korlátozódik. Ez érvényes a gazdasági életre is. Ezért a gazdasági élet újjáépítésében azt is szem előtt kell tartani, hogy a szubszidiaritás elvének értelmében az egyéni kezdeményezés az egyének és a társadalmi csoportok számára megmaradjon. Ez elsősorban a mezőgazdaságban fontos, mert a struktúraváltozások során a mezőgazdaság került egzisztenciális krízisbe. 2. Tekintettel kell lenni arra, hogy Európa újjáépítése ne csak gazdaságilag sikerüljön, hanem a gazdasági haladással tartson lépést, sőt feleljen meg neki a szociális haladás is. Ezzel a "Mater et Magistra" olyan alapelvet mondott ki, melynek egészen gyakorlati következményei vannak: az üzemen belüli és össztársadalmi együttes döntés kiépítésében, a szociális törvényhozás újjárendezésében, valamint a hátrányos helyzetű csoportok és vidékek érdekében vállalt szolidáris felelősségben. Ez a kijelentés abból a meggyőződésből indul ki, hogy a gazdasági élet nem pusztán dologi folyamat, hanem lényegénél fogva szociális dimenziója is van. 3. Egy egészen új aspektus is van a "Mater et Magistrá"-ban, mégpedig a világméretű szolidaritás. Jóllehet már a "Quadragesimo anno" is röviden említette a nemzetközi összefonódást, mégis az eddigi egyházi szociális tanítás a problémalátás meg a feladatok megfogalmazása tekintetében egyaránt elsősorban Európa-központú volt. A "Mater et Magistrá''-val az Egyház szociális tanítása kifejezetten világméretű távlatot kapott. "Korunk egyik legnagyobb feladata, hogy a gazdaságilag fejlett és a csak fejlődő országok közötti helyes viszonyt helyreállítsa." Ezzel a "Mater et Magistra" olyan problémára hívta fel a figyelmet, amely döntően meghatározta a továbbiakban az Egyház szociális tanítását, és amelyet VI. Pál és II. János Pál központi témává tett. XXIII. János és VI. Pál előtt megint egészen új szociális probléma bontakozott ki: a béke biztosítása. Két oldalról is fenyegetve volt a béke. Az első veszély a politikai tömbök hatalmi harca a hatvanas években, amely erőszakos konfrontációval fenyegetett. 1963-ban a Pacem in terris enciklikában XXIII. János pápa kifejtette egy tartós béke átfogó tervét. Ezt a békét négy terület fokozatos egymáshoz rendezésére kell alapozni: az emberi jogok és kötelességek erkölcsi rendjére, az egyének és az államhatalom közötti, erkölcsileg rendezett kapcsolatra, az erkölcsi alapelveken elrendezett államközi kapcsolatokra, és végül az egyes államok és az egyetemes népközösség közötti erkölcsi rendre. A "Pacem in terris" a halálosan beteg pápa végrendelete volt a világnak. Jellemző, hogy XXIII. János pápa ezt a végrendeletet nemcsak a hívőkhöz, hanem (első ízben) "minden jóakaratú emberhez" intézte. VI. Pál pápa a Populorum progressio c. enciklikájában négy évvel később (1967) a béke másik veszélyeztetettségét emelte ki: a fejlődő országok nyomorát. Maga a pápa fogalmazta meg az enciklika alapgondolatát: "A fejlődés a béke új neve." Midőn a "Populorum progressió"-t írta, az ipari országokban a fejlődés eufóriája uralkodott. Messzemenően elterjedt az a vélemény, hogy a háború dúlta Európához hasonlóan a fejlődő országokban is a gyors iparosítás rövid időn belül megszünteti a nyomort, és anyagi jólétet teremt. VI. Pál pápa határozottan szembeszegült ezzel az egyoldalú fejlődés-elgondolással. A fejlődés VI. Pál számára nem elsősorban és nem kizárólagosan gazdasági kérdés, hanem az egész embert igénybe vevő feladat, amelyben nemcsak az anyagi bázisnak, hanem a szociális létesítményeknek és a szellemi értékeknek is meg kell kapniuk a maguk helyét. VI. Pál pápa nem hagyta megcsalni magát: a népek fejlődésének – és ezzel a béke biztosításának – fő problémája nem az anyagi-technikai lehetőségek hiánya, hanem az emberek közötti testvéri elkötelezettség hiánya. Ezért az enciklika második részének középpontjában a világméretű szolidaritás alapkövetelménye áll, melynek konkrétan az eladósodás legyőzésében, egy igazságos kereskedelmi rendszer kiépítésében és a fejlődő országok számára nyújtott anyagi segítség fokozásában kell megmutatkoznia. II. János Pál eddigi két szociális enciklikájában azokat a témákat emeli ki, melyek számára a harmadik évezredre előretekintve különös fontosságúnak tűnnek. A Laborem exercens-ben (1981) a gyorsan kibontakozó új technikai forradalom és annak következményei láttán abból a meggyőződésből indul ki, hogy az ipari országok egyre inkább annak uralma alá kerülnek, amit ő "ökonomizmus"-nak nevez. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy mind Nyugaton, mind Keleten a magas fejlettségű termelési technikák alapján, valamint a piacérdekek növekvő összefonódása és a tömegekre gyakorolt konzumkényszer alapján a gazdasági élet öntörvényűségei olyannyira felsőbbségi helyzetbe jutnak, hogy más területek háttérbe szorulnak, és az elsorvadás veszélye fenyegeti őket. Az emberi munka abba a veszélybe kerül, hogy gazdasági kényszerek függvényévé fokozódik le; nagy embertömegeket zárnak el a munkalehetőségektől, és az embernek azt az alapszükségletét, hogy életének értelmét és kibontakozását megtalálja, az ugyancsak előre programozott szabadidőbe akarják átutalni. Ezzel a veszéllyel szemben a "Laborem exercens" felvázolja a munka új kultúrájának képét, amely kultúra arra segíti az embert, hogy "emberibbé váljon", mégpedig a munkafolyamat emberhez méltó belső kialakításában, a munka társadalmi kötődésének megtartásában és helyreállításában, és abban, hogy a munka visszanyeri értelmet egy munkateológia által. Az olyan gyakran félreértett szó a "Laborem exercens"-ben éppen ezt jelenti: A személynek elsőbbsége van a dologgal szemben, a munkának a tőkével szemben. Ez korántsem becsüli alá a gazdasági élet anyagi dimenzióját, de leszögezi, hogy a gazdasági élet több mint pusztán tárgyi folyamat, és hogy a tárgyi szükségszerűségeket bele kell állítani az emberek közti és szellemi eszmetartalom összefüggésébe, akár vállalkozói, akár kivitelezői munkáról legyen szó. Második szociális enciklikájában, a Sollicitudo rei socialis-ban (1987) II. János Pál pápa még egyszer visszatér a harmadik világ problémájára. Meg van győződve arról, hogy húsz évvel a "Populorum progressio" kiadása után a fejlődő országok helyzete nem javult, hanem lényegesen romlott. A gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények még szegényebbek. Az enciklika újdonsága abban van, hogy a fejlődésben való lemaradás okát az ipari országok gazdasági és politikai struktúráiban és mechanizmusaiban látja. Ezeknek egyoldalú mohósága és vak hataloméhsége olyan politikai és gazdasági rendszert teremt, amelyek lehetetlenné teszik a fejlődő országok számára, hogy nyomorukból kitörjenek. II. János Pál ebben az összefüggésben első ízben használja a "bűn struktúrái" kifejezést. Mivel a bűn struktúrái esetében végső soron erkölcsi mulasztásról van szó, ezért a fejlődésben való lemaradás legyőzését is csak erkölcsi esemény indíthatja el, mégpedig a megtérés a kapzsiságból és hatalomvágyból a szolidaritás kultúrájának új magatartására, mely mélyreható intézkedésekre is kész. De ehhez szükség van átfogó tudatképzésre és tudatváltoztatásra, ezt pedig csakis az összes vallási és erkölcsi erők összefogásával lehet elérni. A "Sollicitudo rei socialis"-t lelkesedéssel fogadták a fejlődő országokban, azonban kemény kritikával illették bizonyos iparilag fejlett országokban. Az iparilag fejlett országok felelősségre vonását egyesek egyoldalúnak ítélték, a "bűn struktúrái" fogalmat azzal utasították el, hogy a gazdasági szükségszerűségek teológiai elidegenítése, a megtérésre való felszólítást pedig mint vallási utópiát hárították el. II. János Pál azonban nem vont vissza alaptételéből semmit. A fentiekben tudatosan csak a szociális enciklikákkal foglalkoztunk. Más jelentős dokumentumok – mint pl. XII. Pius fontos megnyilatkozásai –, a zsinat dokumentuma, az "Octogesima adveniens", valamint az 1971-es püspöki szinódus dekrétuma: "Igazságosság a világban" – kimaradtak. Az adott keretek között azonban fontosabbnak tűnik, hogy az Egyház szociális tanításának alaptartalmából próbáljunk szintézist alkotni, mint hogy minden részletre kitérjünk. II. Egy szintézis alaptételei Szintézis felállításának a kísérlete mindig magában rejti a leegyszerűsítés veszélyét. Nem lehet ugyanis egyes kijelentések korhoz kötöttségét kielégítően bemutatni, hosszú folyamatokat pedig szükségszerűen le kell rövidíteni, és nem lehet tekintetbe venni a gazdasági, szociális, politikai és kulturális faktorok sokféleségét és kölcsönhatásait, a maguk differenciáltságában. Mégis meg kell próbálnunk, hogy kilenc alaptételben állítsunk fel egy ilyen szintézist. 1. Az Egyház nemcsak a szorosabb értelemben vett szociális tanításának kezdetétől volt meggyőződve arról, hogy a természetfeletti üdvrend és az evilági társadalmi rend szoros kapcsolatban állnak. Az iparosodást megelőző paraszti-kézműves és rendi tagozódású társadalomban az Egyház mint társadalomformáló elrendező erő sokféleképpen volt jelen: a gazdasági élet direkt befolyásolásával, a maga sokféle társadalomformáló és társadalomellenőrző funkciójával, a politikai tekintéllyel való kapcsolatával, a maga valláserkölcsi üzenetével. Az ipari forradalom és az azt kísérő szellemi áramlatok széttörték ezt a társadalmi modellt. Az Egyház a társadalmi valóságok számos területéről kiszorult. Új társadalomformáló erők jöttek létre: az ipari tőke, a munkásosztály, az osztályharc, demokratikus mozgalmak, evilági ideológiák. Az Egyház arra a meggyőződésre jutott, hogy a megváltozott helyzet jelenlétének és társadalomformáló küldetésének új jelenléti formáit kívánja. Eddigi, erősen az egyénre és a helyi és hivatási csoportokra beállított erkölcsi tanítása és szociális gyakorlata többé már nem érte el kielégítő mértékben az ipari társadalom bonyolult és kiterjedt struktúráit, melyek egyre inkább meghatározták az egész társadalmat. Szükség volt az új adottságok valláserkölcsi magyarázatára, szükség volt új, az Evangéliumtól ihletett szociális tevékenységre, mely megfelel az új szociális kérdésnek. Tan és tevékenység kezdettől fogva középpontjában áll annak, amit később az Egyház szociális tanításaként jelöltek meg. 2. A paraszti-kézműiparos és rendi tagozódású társadalomtól való elválás az Egyháznak nem volt könnyű. Abban a társadalmi rendben megvolt az Egyháznak a biztos gazdasági és szociális beágyazódása, amelynél fogva megszabhatta az egyesek és társadalmi csoportok erkölcsi szerepét. A feltörő ipari társadalom és a demokratikus mozgalmak ezeket a biztos támpontokat elsöpörték. Ehhez járult még az, amit később a II. vatikáni zsinat úgy jelölt meg, mint átmenet az összvalóság rendjének inkább statikus értelmezéséből egy inkább dinamikus és evolutív értelmezésébe. (Az Egyház a mai világban 5) Ezeknek az új valóságoknak valláserkölcsi értelmezése és egy, a kialakításba bekapcsolódó szociális cselekvésmód kidolgozása nem volt könnyű feladat az Egyház számára. Ismételten hangsúlyozzuk: ehhez kezdetben egyszerűen hiányoztak azok a gazdasági és társadalmi adatok, melyek a cselekvés és következményei közötti lényeges összefüggéseket tártak volna fel. A gazdasági kötöttségek és a szociális összetartozás széttörése az egyének elhamarkodott felszabadulásához vezettek, ennek minden pozitív és negatív következményével együtt. A névtelen ipari tőke feletti rendelkezési jog és a munkásosztály harci szervezetéhez való tartozás minden volt, csak nem valami új rendi berendezkedés hordozója. Többé már nem érvényesültek a szolidáris magatartás erkölcsi normái, csak a hatalomért való harc törvénye. A jogilag felszabadult, de gazdasági és szociális téren kiszolgáltatott egyének csataterén egészen új módon fedezte fel az Egyház, a maga szociális tanításában, az egyének értékét és veszélyeztetettségét. Ezt most már nem annyira a kézművesi modellben vagy a rendi felépítettségben tekintette, és nem abból kiindulva állapított meg jogokat és kötelességeket, hanem úgy tekintette az embert, mint aki istenképiségéből nyeri alapvető méltóságát, és ezzel együtt az önmagáért való felelősségnek és önmaga megvalósításának feladatát. S ez nem valami elvont filozófiai-teológiai spekuláció, hanem ennek konkrét következményei is vannak a társadalmi és gazdasági valóság területén. Így mindaz, amit ma emberi jogoknak mondunk, egészen új helyértékre tett szert az Egyház szociális tanításában. 3. Az Egyház szívós és nagyon következetes munkával fogalmazta meg a maga szociális tanításában a gazdasági és társadalmi rend következő négy alapelvét. Első helyen áll logikusan a személyiségi elv. A döntő többé már nem a gazdasági és társadalmi rendszerek öncélúsága és túlélése, hanem maga az ember, aki célja és hordozója az egész társadalmi életnek. Minden gazdasági és társadalmi rendszernek azzal kell magát igazolnia, hogy szolgálja az ember, mégpedig minden ember méltóságát és kibontakozását. Második helyen áll a szolidaritás elve. Éppen mert az ember mint személy minden társadalmi tevékenység célja és hordozója, szükségszerűen adódik az ember belső kötelezettsége, hogy azzal, hogy másokkal együtt jelen van a társadalomban, törekszik annak teljességére, ami benne mint Isten képében ott van. Így következik az ember személyes méltóságából a szociális dimenzió. Ez jogot és egyben kötelességet jelent a felelősségben való osztozásra a társadalmi élet minden szintjén. S végül a szubszidiaritás elvét kell említenünk. Mivel az ember személyének gazdagsága miatt sokféle érték és cél felé van beállítva, döntően fontos, hogy ezen értékek mindegyikét a neki megfelelő szociális élettérben lehessen megvalósítani. Ezért amit az egyes ember önmaga megvalósíthat, azt egy közösség nem veheti el tőle; amit pedig egy kisebb közösség képes önmagában megvalósítani, azt nem ragadhatja magához egy nagyobb csoport. A negyedik elv a közjó elve. A szubszidiaritás elve határt szab az államhatalmi fölényének, és tudatosan egy önállóan felelős és lépcsőzetesen elrendezett társadalmi felépítést kíván meg. De ugyanilyen világosan kifejezésre jut az is, hogy a társadalmi pluralizmus önmagában nem szavatolja mindenki javát. Az egyes társadalmi alakulatoknak ahhoz, hogy megvalósíthassák céljukat, szükségük van támasznyújtó segítségre, és a társadalmi alakulatok egymás között lehetséges, célokkal kapcsolatos konfliktusainak szükségük van az állam koordináló tekintélyére. Hogy ez a feladat mennyire oldható meg az államon belül vagy az államok között, az a népek közösségébe való integráltság fokától függ. Alapvetően itt is érvényes a közjó elve. 4. Az imént felsorolt négy alapelv a társadalmi rend képének alapállományához tartozik az Egyház szociális tanításában. Számos olyan elvet lehet belőlük levezetni, amelyek szorosan kapcsolódnak hozzájuk, mint pl. a tulajdonhoz való jogot, a munkához való jogot, a közös felelősségvállaláshoz és döntéshez való jogot stb. De már itt az is kitűnik, hogy e jogokat és kötelességeket bele kell állítani az egyes össztársadalmi összefüggésekbe, és ezzel mindig új alkalmazást igényelnek. Immár nem pusztán az alapelvek megvalósításáról van szó, hanem azokról az eszközökről is, amelyekkel a megadott célt el kell érni. Az Egyház szociális tanítása kifejezetten állítja, hogy nem illetékes a kivitelezés konkrét technikai kérdéseiben. Ezért nincs is hozzákötve egyetlen gazdasági, szociális vagy politikai rendszerhez sem. Ahol az Egyház mégis felemeli szavát a konkrét kivitelezés kérdéseiben, és ez már kétségtelenül előfordult, ott tudatában kell lennie annak, hogy ebben az esetben nem az őt megillető valláserkölcsi illetékességgel szól, hanem az ilyen kijelentései rászorulnak a tudomány igazolására, és ezért ezek helyesbíthetők is. 5. S ezzel már érintettük is az Egyház szociális tanításának lényegesen dinamikus jellegét. Mint ahogyan történelmi vázlatunkból kitűnt, az Egyház szociális tanítása nem valami kész öntetből származik. Erősen a gyakorlatból nőtt ki, azaz a konkrét gazdasági, szociális, politikai és kulturális problémákkal való konfrontációból. Ez a dinamikus jelleg megmutatkozik pl. abban a fejlődésben, amelyet láthatunk: a "Rerum novarum" a munkáskérdéssel foglalkozott, a "Quadragesimo anno" az össztársadalmi rend kérdésével, a "Populorum progressio" és a "Sollicitudo rei socialis" a világméretű szolidaritással. Ezt a dinamikát az Egyház szociális tanítása a jövőben sem veszítheti el. Hiszen egészen új problémák állnak előttünk: a környezet és a kozmosz kérdései, nagy társadalmi csoportok és kisebbségek növekvő diszkriminálása, a modern kommunikációs rendszerek emberhez méltó kialakítása, amelyek szemmel láthatólag meghatározzák az össztársadalmat. Magától értetődik, hogy az Egyház szociális tanítása nem ad mindenre azonnal kész választ. Hiszen ezen a területen is folyton tanul, és ennek megvannak a maga kockázatai. 6. Az Egyház szociális tanításának a dinamikája még egy sajátosságot foglal magában. Történelmi tény, hogy az Egyház szociális tanítása az európai társadalom iparosodásával való konfrontáció során született meg; még a "Quadragesimo anno" is erősen ennek jegyében áll. Időközben azonban egészen új kérdésfeltevések merültek fel, melyek új értelmezést kívántak, új megoldások keresését. Gondoljunk itt a kollektivizmus rendszerében élő országok gazdasági és szociális adottságaival történő szembesülésre, ahogyan a "Laborem exercens" tárgyalja. A "Sollicitudo rei socialis" különös hangsúlyt helyez a latin-amerikai helyzetre, annak gazdasági, politikai és szociális tragédiájára. Még hiányzik az afrikai kontinenssel és sajátos kultúrájával való szembesülés. Ezekkel az új valóságokkal való foglalkozás alkalmilag félreértéseket szül, és ellenállásokat vált ki. A "Sollicitudo rei socialis"-szal kapcsolatos kritika nagyrészt innen érthető. Egyre inkább be kell látnunk, hogy az Egyház szociális tanításában lefektetett alapelvek a különböző gazdasági, kulturális és szociális összefüggésekben mindig új értelmezésre szorulnak és a prioritások más és más tagozódására. S ennek a dialógusnak még csak a kezdetén vagyunk. 7. Az Egyház szociális tanítása számára sem volt kezdettől fogva nyilvánvalóan jelentős az a kapcsolat, amely fennáll a tényállások reformja és a tudat reformja között. Hiszen előfordulhatott, hogy a paraszti-kézműves és rendi berendezkedésű társadalomban a gazdasági és szociális struktúrák eleve adva voltak, és változhatatlannak tűntek, és így az egyesek és a társadalmi csoportok erkölcsi magatartása állt inkább előtérben: felebaráti szeretet, irgalmasság, nagylelkűség, hűség, szorgalom. Az ipari társadalom kezdetével széttörtek a csoportjellegű szociális képződmények, és gazdasági és társadalmi óriásstruktúrák jöttek létre, melyek az egyesek erkölcsi magatartásától messzire szakadtak, és mintegy "láthatatlan kézként" szinte automatikusan akarták a legnagyobb többség legnagyobb javát biztosítani. Így a struktúrák és a struktúrareform kérdése egészen új jelentőségre tett szert. Már az első szociális enciklika, a "Rerum novarum" megbélyegzi a gazdasági struktúrákat, amelyek a munkásokat a rabszolgákéhoz hasonló sorsba kényszerítik. A "Quadragesimo anno" nem habozik kijelenteni, hogy a gazdasági és társadalmi struktúrák "az emberek hihetetlen sokaságának nehezítik meg rendkívüli mértékben azt, hogy örök üdvösségüket megvalósítsák". Az állapotok és a struktúrák reformjának szükségessége és lehetősége végigvonul az Egyház egész szociális tanításán, egészen a "Sollicitudo rei socialis"-ig, ahol a "bűn struktúráiról" van szó, melyek irányváltásra és megtérésre köteleznek. Tehát teljesen félreértenénk az Egyház szociális tanítását, ha egyoldalúan csupán az érzület reformjának a kötelezettségére korlátoznánk, mondván, hogy a struktúrák reformjának kérdésében nem illetékes. Az ilyen felfogás teljesen félreismeri azt a tényt, hogy az embernek személyi méltóságánál fogva szociális dimenziói és szociális kötelezettségei vannak. Éppen úgy, mint ahogy személyes magatartása erkölcsi normáknak van alávetve, a szociális kapcsolatok és struktúrák is alá vannak vetve az erkölcsi törvényeknek. Mivel az egyház szociális tanítása ennyire egyértelműen hangsúlyozza a struktúrák reformjának lehetőségét és szükségességét, éppen olyan egyértelműen el lehet és kell határolnia magát a szociális utópiáktól, nevezetesen azoktól, amelyek úgy hiszik, mintha a struktúrák megváltoztatásából magától adódna a lelkület reformja és az erkölcsileg jó ember. Mindig voltak ilyen utópiák a katolikusok között is. Mivel az Egyház szociális tanítása szerint a társadalmi élet célja és hordozója az ember, ezért mindig az emberből kell kiindulnia. Az Egyház szociális tanítása tudja, hogy az ember, bűnös törékenysége ellenére is, hivatott és képes arra, hogy emberhez méltó társadalmat hozzon létre. De azzal is tisztában van, hogy ugyanaz az ember mindig újra beleesik abba a kísértésbe, hogy olyan szociális formákat teremtsen, melyek erkölcsellenesek, és hogy arra is nagy a kísértés, hogy még a helyes szociális rendet is veszélyeztesse és elpusztítsa erkölcsellenes magatartásával. Ezért az Egyház szociális tanításának alapelemei közé tartozik a gondolkodásmód állandó reformja, mely megóvja attól, hogy szociális utópiákba zuhanjon. 8. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az Egyház szociális tanításának egy alaptörekvését, bár ebben az összefüggésben nem tárgyalhatjuk eléggé kimerítő módon. Mint mondottuk, az Egyház küldetése az ember természetfeletti üdvössége. Mivel azonban a természetfeletti üdvösségrend az e világi társadalmi rendhez szorosan kapcsolódik, az Egyház küldetése erre a területre is kiterjed. Ezért mindenképpen helyes állítás, hogy az Egyház szociális üzenetét az evangélium inspirálja, hogy az Egyház az evangéliumból nyer új megvilágítást és mélyebb indítékot szociális elkötelezettségéhez. De figyelemre méltó, hogy már az első szociális enciklika is mind a társadalmi állapotok kritikájában, mind pedig a munkáskérdés megoldására való utalásaiban erősen hangsúlyozta az emberi természetet és a vele kapcsolatos természetjogot. Ez más szavakkal azt jelenti: mivel az evangéliumból közvetlenül nem lehet levezetni az ipari társadalom kritikáját, és így konkrét cselekvési normákat sem, az Egyház szociális tanítását jellemzi az a meggyőződés, hogy az Istentől teremtett és az evangéliumtól megvilágosított értelem a társadalmi életben is képes az erkölcsi jót az erkölcsi rossztól megkülönböztetni és emberhez méltó szociális rend alapjait megvetni. Nem tudunk most mélyebben belemenni abba a kérdésbe, hogy az Egyház szociális tanításán belül is milyen változáson ment át az, amit természetjognak mondunk, különösen pedig hogyan tekintették egyre inkább ezt a természetjogot a társadalmi változáshoz és szociológiai valósághoz való viszonyultságában. Döntőnek tűnik az a megállapítás, hogy az Egyház szociális tanítása nem akart gettóba vonulni, hogy a kevés kiválasztott számára társadalmi kontrasztmodellt jelentsen, jóllehet az emberhez méltó társadalomról alkotott képe sok tekintetben ellentétes a szokványos civilizációs modellel. Az Egyház szociális tanítása mindig azon fáradozott – miközben fáradságos érlelődésen ment keresztül –, hogy azokat a társadalmi rendre vonatkozó alapvető meglátásokat, amelyeket Isten az emberiségnek a természetről szerzett tudásában lefektetett, és amelyeket a bűn sem rombolt le, minden egyes kor számára visszatükrözze és megfogalmazza. Így az Egyház szociális tanítása tudatosan párbeszédben akart maradni más vallási, szociális és politikai mozgalmakkal, amelyek szintén egy emberhez méltó társadalom létrehozásán fáradoznak. Feltűnő, hogy ez a párbeszédkészség a "Pacem in terris" enciklika óta a megszólításban is érvényre jutott: a körlevelek már nem csupán a katolikusokhoz, hanem minden jóakarata emberhez irányulnak. Ezzel a megállapítással korántsem értékeljük le azt a fáradozást, mely újra fel akarja fedezni és gyümölcsözővé tenni az evangéliumok szociális tartalmát. Ez a törekvés feltétlenül szükséges a szociális tevékenység ösztönzése szempontjából. VI. Pál és II. János Pál szociális enciklikái által a szociálteológiai dimenzió hatásos módon beépült az Egyház szociális tanításába. 9. Végül még valamit világosan le kell szögeznünk. Az Egyház szociális tanítása sohasem akart valamiféle gazdasági vagy szociális elmélet lenni. Kezdettől fogva a szociális gyakorlatra irányult. Mivel az Egyház szociális tanítása kezdettől fogva pasztorális jellegű, szükségszerűen felmerül a helyi konkrétság követelménye. Ezért hangsúlyozza az "Octogesima adveniens", hogy a keresztény közösségeknek püspökeikkel kapcsolatban és ökumenikus dialóguson keresztül kell megtalálniuk, milyen lépéseket tegyenek, és milyen intézkedéseket foganatosítsanak ahhoz, hogy azokat a társadalmi, gazdasági és politikai reformokat előidézzék, amelyek valóban kívánatosnak mutatkoznak. Eközben természetesen szükség van arra, hogy ebben a törekvésben megfontolásaikhoz az alapelveket, ítéletalkotásukhoz a normákat és gyakorlatukhoz az irányelveket az Egyház szociális tanításából vegyék. De ez nem zárja ki, sőt éppen megköveteli, hogy a helyi egyház a feladatok felismerésében és az eszközök megválasztásában hangsúlyozza sajátosságait. Ezzel már érintjük a laikusok illetékességét és feladatát. Közvetlenül ők a felelősek az Egyház társadalmi feladatának megvalósításáért. Nekik "keresztény bölcsességgel és az egyházi tanítóhivatal tanításának figyelembe vételével ebben sajátos feladatukat kell látniuk". (Az Egyház a mai világban 43) S ebben az erőbevetésben nem szorítkozhatnak pusztán az erkölcsi alapelvek megvédelmezésére, hanem a végrehajtással is törődniük kell, vagyis a gazdaság- és társadalompolitikai eszköztár kérdésével. Eközben előfordulhat, hogy keresztények egy adott kérdésben, azonos lelkiismeretességgel más-más véleményre jutnak. (Az Egyház a mai világban 43) Ez a lehetséges pluralizmus teljesen jogos. Csak a saját választást nem szabad az egyetlen lehetőségként beállítani, és ki kell zárni olyan törekvést, hogy valaki az Egyház tekintélyét kizárólag saját magának és véleményének foglalja le. (Az Egyház a mai világban 43) Az Egyház szociális tanításának fő gondja nem az, hogy a katolikusokban túl nagy a szociális kezdeményezés. A nagyobb gond a passzivitás és a bátortalanság. Teljes mértékben érvényes itt a "Quadragesimo anno" intése: "Még határozottabban el kell ítélnünk azt a könnyelműséget, mely olyan állapotokat nemtörődöm módon enged fennmaradni, amelyek táptalajt szolgáltatnak a jogos elégedetlenségnek, és így szálláskészítői szolgálatokat tesznek a célul kitűzött világforradalomnak." (112) Az Egyház szociális tanításának szavahihetősége végső soron nem az alapelvek helyességén, hanem a megvalósítás erején múlik. (A német eredeti címe: Die Sozialencykliken der Päpste; lelőhelye: Theologisch-praktische Quartalschrift 138, 1990, 3-15. Magyarra fordította – a jegyzetek nélkül – Sztrilich Ágnes szociális testvér.)
Nagy Ferenc JÉZUS – ÉS A JOG, A HATALOM, AZ ÁLLAM (Az itt következő anyag Rudolf Schnackenburg egy könyvfejezetének szabad átdolgozása: De sittliche Botschaft des Neuen Testamentes, 12. fejezet.) Bevezetés Mit gondolok: Jézus tanításának van-e köze a politikához? Kaptam-e Jézustól konkrét indítást és útmutatást az állam életében való részvételemhez? Elég gazdagnak és teljesnek látom-e az evangélium útmutatását közéleti kérdésekhez? Zavar-e valami Jézus tanításában vagy magatartásában? Mit szeretnék most jobban megérteni vagy magamévá tenni? Jézus – álmodozó vagy realista? Jézus az evilági valóságokat meglepően realista módon ítéli meg. A hegyi beszéd erkölcsi tanítása nyomán néha azt lehetne gondolni, hogy Jézus vallásos álmodozó vagy a világtól idegen reformátor; de ezt a benyomást éppen úgy meghazudtolja példázatainak életközelsége, mint személyes politikai magatartása a római birodalom egyik forrongó sarkában. Példázataiban ilyen témákkal találkozunk: a hadba induló király felméri a háború esélyeit (Lk 14,31-32); az elbocsátott hamis sáfár biztosítja jövőjét (Lk 16,1-7); még az istentelen bíró is igazságot szolgáltat (Lk 18,1-5). Ezek az alakok nem eszményképek; viszont Isten Királyságának egy-egy fontos arculatát világítják meg. Jézus – társadalmi és politikai etikus? Jézus látta korának társadalmi és politikai bajait; keresett-e rájuk intézményes orvoslást? Nem – egyenesen, közvetlenül nem. Nem volt se társadalmi forradalmár, se reformátor, se kommunista, se pacifista, se a művelődés ellensége. E világi radikalizmust nem lehet ráfogni; törekvése teljesen vallási és erkölcsi volt. Mint rabbitól joggal elvárták tőle, hogy örökösödési ügyben tegyen igazságot; ő azonban ezt határozottan elhárította. (Lk 12,13-14) Nem foglalt állást magántulajdon dolgában: se nem kárhoztatta, se jogosultságát nem állította. (Lk 12,15) Mi lehetett ennek a tartózkodásnak az oka? Közömbösség a földi valóságokkal szemben? A világ romlottsága, javíthatatlansága? Isten Királyságának közelisége? Ilyen és hasonló válaszok nem felérnek meg sem Jézus szavainak, sem szellemének. A helyes válasz összefoglalóan így hangzik: Jézus személyes küldetése nem politikai tevékenységre szólt. Összecsapás Sátánnal Ez alapvetően kitűnik a sátáni kísértésnél. Sátán a döntő órában megkísérli, hogy Jézust eltérítse messiási útjáról, amelyet az Atya kijelölt neki, és amely rejtett tevékenységben, szenvedésben, halálban áll; Sátán politikai messianizmusra próbálja rávenni, hazugul magáénak állítva be a hatalom feletti jogot – Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom; ha tehát leborulsz, tiéd lesz mindez (Lk 4,6-7) -; Jézus azonban határozottan elutasítja a kísértést, és hű marad hivatásához. "Azért jöttem e világra ..." Jézus pontosan körülírta hivatástudatát: Azért jöttem e világra, hogy a bűnösöket hívjam (Mk 2,17), hogy az elveszetteket megmentsem (Lk 19,10), hogy életemet váltságul adjam a sokaságért. (Lk 10,45) Az isteni életet akarja visszaadni a világnak (Jn 3,16-18; 10,10; 12,46-47). Az én Királyságom nem e világból való. (Jn 18,36) Amikor a galileaiak (zelóták?) meg akarták tenni politikai messiáskirálynak és felszabadítónak, azonnal visszavonult közülük. (Jn 6,15) Amikor Péter rá akarta beszélni, hogy hagyja el a szenvedés és halál útját, sátáni kísértésként keményen visszautasította. (Mt 16,22-23) A diadalmas jeruzsálemi bevonulás (pálmákkal) annyira békés természetű volt, hogy pár nappal később a perben fel sem merült vádként. Jézus soha egy szóval nem mondta, hogy szeretetparancsának "békés forradalmat" kell kiváltania a világ átalakítására és megújítására. Kapcsolat a társadalmi élettel Súlyos tévedés lenne azonban azt állítani, hogy Jézus erkölcsi tanításának nincs köze a társadalmi élethez, társadalmi etikához, általában a földi valóságokhoz. Az esszénusokkal ellentétben Jézus nem akarta tanítványait kivonni a világból, hogy külön zárt közösségeket alkossanak saját társadalmi és erkölcsi szabályzat szerint, vagy hogy a világban külön csoportként éljenek, mely jámborul, tisztán, szeretetben készül Isten Királyságának érkezésére. Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. (Mt 10,16) Menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz! (Mt 10,6) Minden nép közt hirdetni kell az evangéliumot. (Mk 13,10) Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet! (Mt 28,19) Ahogy engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. (Jn 20,21) Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a Gonosztól. (Jn 17,15) Az állami hatóságok Jézus beszédeiben kedvezőtlen fényben tűnnek fel: a tanítványokat bíróság elé hurcolják, megkorbácsolják, halálra ítélik; valószínű, hogy Jézus mindezt a véget megelőző szörnyű időre érti. (Mk 13,9-13) Ez tehát nem elmarasztaló elvi állásfoglalás az állami hatóságok törvényességéről és értékéről, hanem a tanítványok felvilágosítása arról, mit jelent Jézus követőjének lenni. A földi hatalommal kapcsolatos kérdések Jézus az ilyen problémákat nem kerülte ki elvszerűen. Nem tehette már csak azért sem, mert tanítványai zsidó földi királyságról ábrándoztak (Lk 19,11; 24,31; ApCsel 1,6), és őket is eltöltötte az emberben mélyen gyökerező vágy: nagyobb, fontosabb, hatalmasabb vagyok-e a többieknél? Ez utóbbi kérdés több összefüggésben felmerül: - Mk 9,33-37; Mt 18,1-5; Lk 9,46-48; - Mk 10,35-45; Mt 20,20-28; - Lk 22,24-27. Ezekben az összefüggésekben legalább három fontos jézusi mondás olvasható. a) Jézus a politikai intézményekről tapasztalati ítéletet, nem pedig gyökeres elvetést mond ki: Tudjátok, hogy azok, akikről elismerik, hogy a nemzeteken fejedelmeskednek, zsarnoki módon uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. (Mk 10,42) b) A következő jézusi mondás öt különböző formában maradt fenn: Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok, és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. (Mk 10,43-44) Ez a mondás paradox fogalmazásban a tanítványok közösségének belső hierarchiáját állítja fel, mely gyökeresen eltér a földi hatalom rendjétől; Jézus azonban nem tagadja a politikai hatalom létjogosultságát, értékét, szükségességét. c) Egy harmadik jézusi mondás szintén előfordul több formában és több összefüggésben (Mt 18,4; 23,12; Lk 14,11; 18,14): Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Jézus mostani alázatosságra buzdít, és jövőbeli isteni felmagasztalást ígér. Mindez lényegében nem érinti az állam berendezkedését; de lényeges ahhoz, hogy a keresztény hogyan él, főleg szűkebb környezetében, az állami élet sejtjében. "Adjátok meg, ami a császáré, a császárnak..." A személyi adó (cenzus) kínos probléma volt Jézus korában: a rómaiaknak kellett fizetni dénárral, amelyet a császár képével és nevével vertek (Mk 12,16); tehát a pogány uralkodó felségjogának elismerése volt, holott a zsidók csak Istent és főpapját ismerték el. A Jézusnak felvetett kérdés nehéz volt önmagában, ráadásul alattomos szándékkal tették fel. Jézus egyértelműen és határozottan felel: az adót meg kell fizetni a császárnak. (Mk 12,17) Érvelése a következőképpen épül fel: ha a császár képével vert pénzt használjátok, és hasznot húztok a római birodalom gazdasági életéből, akkor gyakorlatilag elismeritek a császár felségjogát; tehát kötelesek vagytok megfizetni az adót, és általában minden polgári ügyben engedelmeskedni. Jézus ezt az állásfoglalását egy másikkal egészíti ki: a polgári kötelességeknél sokszorosan fontosabb az ember Isten előtti kötelességeinek teljesítése; az állam megkövetelheti a létéhez szükségeseket, Isten viszont az egész embert követeli, az ember személyesen meg kell adja magát Istennek. Nagyon fontos a két rész kapcsolatának pontos megállapítása: – Jézus ironikusan sürgeti a polgári kötelességeket, hiszen Isten mellett a császár csak bábu? – egyedül az Isten iránti kötelesség fontos, a polgári feladatok jelentéktelenek? – a két kötelességrend egyenlően törvényes? – Jézus a császárt és az államot feltétlenül elismeri, sőt isteni jogú intézménynek nyilvánítja? A helyes és teljes válasz a következő elemeket foglalja magában: – a császárnak való engedelmeskedés nem csupán engedmény vagy okossági szabály, – az Istennek való engedelmeskedés felsőbbrendű és sokkal inkább sürget, – császár és Isten, állam és isteni Felség két különböző rendbe tartozó létnagyság, – az ideigvaló (történetesen pogány) államnak megvan a maga illetékességi területe, és nem sértheti Isten egyetemes jogát az emberhez. Jézus állásfoglalásából gyakorlati következmények is folynak: – a római császár nem dicsekedhet isteni törvényesség gloriolájával; de van létjogosultsága, és engedelmességet követelhet; – a maga területén a (pogány) államnak megvan a maga fontossága és közösségi haszna; – az állam nem nyúlhat Isten jogaihoz, nem tilthatja Isten (közösségi) tiszteletét, nem akadályozhatja parancsainak teljesítését; – Jézus kifejezetten nem hangsúlyozza az államhatalom korlátait, de tudja, hogy az állam Isten akaratától függ. Heródes és Pilátus Jézus belső szabadságot tanúsít a földi fejedelmekkel és hatalmasságokkal szemben. a) Amikor hazájának fejedelme, Heródes Antipász, csellel el akarja távolítani felségterületéről, kategorikus nemmel üzen vissza; isteni küldetésének megfelelően meghatározott időn és területen belül be kell fejeznie messiási művét, és nem szabad hagynia, hogy bárki feltartóztassa. (Lk 13,31-32) b) Pilátusnak ezt a világos választ adja: Semmi hatalmad nem volna énrajtam, ha nem adatott volna meg neked Felülről. (Jn 19,11) [Nyelvi szempontból meg kell jegyezni: ami "megadatott", az nem a "hatalom", hanem meghatározatlan valami, vagyis az a helyzet, hogy Jézus ott áll Pilátus előtt.] Jézus kijelentése nem elvi állásfoglalás a (római) államhatalom isteni eredetéről, hanem a konkrét helyzet meghatározása: Atyám akarata az (úgy adatott meg Felülről az neked), hogy most a te hatalmadban legyek; fenyegetésed nem ijeszt meg, mert én beleegyeztem Atyám szándékába. Letartóztatásomban neked nincs olyan tevékeny részed, mint a zsidó főpapoknak és tömegnek; ezért aki engem átadott neked, annak van nagyobb bűne. (Jn 19,11) Tanulságos dolog összehasonlítani Szókratészt és Jézust. Szókratész a halálos ítélet elől nem menekül, hanem önként kiissza a méregpoharat, hogy az állam rendje meg ne rendüljön; Jézus engedelmeskedik a halálos ítéletnek, mert felismeri benne Atyja akaratát. Jézus számára Isten előbbrevaló, mint az állam: – Istennek abszolút engedelmesség jár, az állammal szemben is; – Isten megszüntetheti az állam hatalmát, melyet időről időre megenged neki. Egyéb problémák Több konkrét polgári és politikai kérdésben Jézus nem ad egyenes, világos útmutatást. Két ilyen, napjainkban eléggé égető kérdés: – van-e törvényes, jogos háború? – háború esetén meg lehet-e tagadni a katonai szolgálatot? Jézus beszélt korabeli konkrét háborúkról, de nem tett elvi állásfoglalást a háborúval kapcsolatban; békés lelkületet és ellenségszeretetet hirdetett, de nem foglalkozott a népek szükséghelyzeteivel. Aki Jézus szavaiból akar bizonyítani akár általános mozgósítást, akár gyökeres pacifizmust, az félremagyarázza az evangéliumot. Jézus az Egyházára hagyta – a közéletben és politikában szerepet vállaló keresztényekre, a keresztény gondolkodókra, az egyházi tanítóhivatalra –, hogy minden kor sajátos adottságaiban megoldja a hatalom, a jog, a béke kérdéseit. Ez az erőfeszítés gyakran nem könnyű, és nem mindig jár kielégítő eredménnyel. Jellemző, hogy már az őskeresztény korban feszültség mutatkozott két áramlat között: – az egyik elgondolás szerint minden hatalom Istentől van (Róm 13), – a másik azt tartja, hogy a hatalom istentelen fenevad (Jel 13). (Mindkét újszövetségi szöveg a római birodalomról szól!) Befejezés Könnyű vagy nehéz belehelyezkednem Jézus állásfoglalásaiba? Hagynak-e bennem csalódást, elégedetlenséget? Van-e fontos kérdésem, amelyre nem kaptam meg a várt választ? Hogyan és hol remélem megtalálni a megoldást? Mi a legfontosabb, amit Jézus tőlem, tanítványától megkíván? Részvételem a politikai életben hogyan szolgálja Isten Királyságát? Mit kérek most Üdvözítőmtől? Befejezésül mondjam el a miatyánkot: Szenteltessék meg Neved! Jöjjön Királyságod!
Tomka Miklós A KERESZTÉNYEK POLITIKAI ELKÖTELEZETTSÉGE MAGYARORSZÁGON "... jöjjön el a te országod, legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is..." 1991. január 31. este. A Kossuth rádióban a varsói tudósító beszél. "A lengyelek nagy része az abortusz szabaddá tételét szeretné" – állítja a magyar újságíró. "De Walesa reggel misén volt – folytatja. – És Walesa felesége kilencedik gyermekét várja ... Az egyház erős – és nem törődik a népakarattal..." Nem tudom pontosan, mi van Lengyelországban. A tudósítónak sincsenek adatai, nekem sincsenek. De érzem, a rádió nemcsak (nem is elsősorban) Lengyelországról, hanem Magyarországnak szól, nekem is. Nem is különösképpen rejtett módon ilyesfélét sugall: vigyázat, a keresztények nem tisztelik más véleményét! Vigyázat, az egyház totalitárius! Olcsó dolog lenne visszakérdezni, vajon hol s mikor szerezte a tudósító előítéleteit. Tudjuk, sokan kiáltottak az elmúlt években "écrasez l'infáme"-ot ("Tapossátok el a gyalázatost!"), és sokan vettek részt tettlegesen a hívők jogfosztásában. Ma talán ugyanazok féltik az országot a keresztényektől, és fenyegetnek a "politikai katolicizmus" rémével. Ám nem a kérdező, hanem a kérdés a fontos! Jelen vannak-e a keresztények a közéletben? Mit akarnak? S mennyire válogatósak eszközeikben? Ezek a kérdések kettős választ igényelnek. Olyant, amely a hívő lelkiismeretét megmozgatja, és olyant, amely a plurális társadalomban, a demokrácia játékszabályai között is megállja a helyét. Nem Janus-arcú csalafintaságról van szó, csak arról, hogy a válasznak meggyőzőnek kell lennie befelé és kifelé, erkölcsi és gyakorlati téren egyaránt. Sőt, mi több, a válasznak figyelembe kell vennie, hogy (az elmúlt 40 év kommunizmusa, vagy az utóbbi másfélszáz év liberalizmusa örökségeként?) az emberek különbözőképpen gondolkodnak arról, hogy mi a vallás, a kereszténység, mire hivatott, mi a jogos területe. S éppúgy sokféle felfogás él a közéletről, politikai elkötelezettségről, demokráciáról. Előbb ezzel a fogalomzavarral kell megbirkóznunk, mielőtt azzal foglalkozhatnánk, hogy van-e joguk vagy netán küldetésük a keresztényeknek a társadalom ügyeiben való részvéteké, az azokba történő beleszólásra. Az elméleti "bemelegítés" szükséges, de csak előjáték. Az igazi kérdés nem filozófiai és nem tudományos. A kommunizmus egy szűk körű klikk és csatlósai diktatúrája volt a társadalom felett. A párthatalom megdöntése nem szüntette meg az egyes személyek, baráti körök és intézményi hálózatok hatalmát – de megsemmisítette annak elvi indoklását, "erkölcsi" alapját, legitimációját. A hatalmukat átmentett kisebb-nagyobb potentátok ma bizonyítani próbálják pozíciójuk jogosságát és politikai vetélytársaik méltatlanságát. Megfordítva, az eddigi kisemmizetteknek, ha helyzetükön változtatni akarnak, két dolgot kell elfogadniuk: saját alkalmasságukat és elhivatottságukat és a tegnapi-mai hatalmasok rátermettségének hiányát. A nyilvános szerepre törekvőknek végül egymással szemben is vállalniuk kell a megmérettetést. Politikai harc ez a javából! S noha mi a magyar közélet átalakulásának csak egy részletével foglalkozunk, nem függetleníthetjük magunkat a tőlünk idegen érvelésektől és politikai erőktől: az elemzésben sem, mint ahogy a társadalmi gyakorlatban sem. 1. Vallás és társadalom – különböző megítélésben Ha azt, amit az állam az elmúlt évtizedekben a vallásról és a kereszténységről hirdetett, összehasonlítjuk az egyház hitével, alig hihetjük, hogy ugyanarról van szó. A kettősség, sőt talán ellentét korántsem a kommunizmus szülötte. Gyökerei évezredesek. A múlt századi liberalizmusban politikai kérdésként is megfogalmazódott. Semmi meglepő nincs abban, hogy ma a közéletnek ismét vitatémája. A felfogások különbözőségébe nem is lehet belekötni. Szabad társadalomban mindenki azt gondol, amit akar. Egyetlen kérdést érdemes feltennünk. Illetékesek-e a nem hívők annak kijelölésére, hogy milyen az "igazi" keresztény, vagy mi a "vallás lényege"? Az erre a kérdésre adott válasz ellenben nem változtat azon a tényen, hogy különféle emberek és irányzatok egymástól eltérő módon látják és minősítik a vallást. Számukra elegendő négy kérdés példaszerű bemutatása. Az első fogalomtisztázó kérdés: mit védelmez, mit tart magától értetődőnek, mit tart természetes kiindulópontnak a társadalom és jogrendszere? A világ legtöbb országában a vallást (ami mellett persze – a lelkiismereti jog értelmében – lehetővé teszi a nem hivést, a materializmust, az ateizmust). Nyugati szomszédainknál a hittan normális iskolai tárgy, amiről ellenben ki lehet iratkozni. Nálunk fordított a helyzet. S mert ezt történelmi adottságnak tekintették, az egyházak is támogatták, hogy "a lelkiismereti és a vallásszabadságról, valamint az egyházról" szülessen (az 1990. évi IV.) törvény, ne pedig a nem hit, az ateizmus, az egyházon kívüliség védelméről. Továbbá, az iskolai hitoktatás 1990. évi rendezése jelzi, hogy a hittant tekintik rendkívüli dolognak – a kultuszminisztérium is, az egyházak is –, és nem a hittan nem tanulását, hiszen beiratkozni kell az azt igénylőnek, és nem kiiratkozni az odajárni nem szándékozóknak. Lehetséges, hogy mindez csak korábbi beidegződések lecsapódása, vagy a – feltételezett – politikai erőviszonyok tükröződése. Az eredmény mégis az, hogy még nincs szó a különböző meggyőződések egyenjogúságáról (ami például a hittan esetében úgy nézne ki, hogy minden szülőnek nyilatkoznia kellene, igényli-e a gyermekeinek, vagy sem). Második fogalomtisztázó kérdésünk: az ember életében mi a vallás szerepe (vagy még egyszerűbben, mi a vallás)? Még a hívők vagy a vallásosság jogát védelmező nem hívők körében is kétféle álláspont létezik. Az első a vallást lelki gyógyszernek tartja, a "belső" értékteremtés eszközének, lélekápolásnak, vigasznak, ami, mint minden bajmegelőző vagy kórgyógyító technika, értékes – a maga helyén. De sok gyógyszert magasban dolgozóknak vagy autóvezetőknek nem szabad szedni. Az ápolás pedig sokszor kórházat, zárt intézetet igényel. Ennek a mintájára tartják, hogy a vallást is a magánéletbe, a vasárnap reggelekre, a templomi liturgiára kell korlátozni. Hiszen, e szerint a nézet szerint, semmi köze a mindennapok világához, az élet profán területeihez, tudományhoz, gazdasághoz, politikához. Ugyanígy a hívek védelmet, támogatást érdemelnek, mint a vak ember, de persze a kormányhoz nem szabad engedni őket. Milyen messze van ez a felfogás a keresztények hitétől, amely nem problémamegoldó technikákat, funkciókat, a napi gondok vasárnapi kiegyensúlyozását hirdeti, hanem Isten szeretetét, amely mindent besugároz, amely mindenütt jelen van, amely cselekvésünknek mindenütt mozgatója! Jézus tanítása, az egyház hite egyértelmű. Kérdéses azonban, hogy mi hogyan valósítjuk meg s képviseljük azt. Amikor "mások" hamis képet festenek a vallásról és az egyházról, sőt, amikor ezt a torz értelmezést társadalmi elvárásként fogalmazzák, ezért elsősorban nem az ő korlátoltságuk a felelős, hanem a meggyőző keresztény tanúságtétel hiánya. Üres szó a "mindent átható hitről" való beszéd, amíg az nem teszi valóban mássá a mindennapi életvitelt, az emberi kapcsolatokat, a munkát, a közéleti szereplést! Sőt, amíg nem teszi mássá, addig a nem hívők joggal gyanakodnak, hogy az általánosan meghatározó szerep hangoztatásával a keresztények egyszerűen azt leplezik, hogy ők – vallásuk jogán – mindenbe bele akarnak szólni, magyarán hatalomra törnek. Csoda, ha a nem hívők ez ellen tiltakoznak? Csoda, ha a vallásra hivatkozást a hitbuzgalmi és egyházon belüli életre szeretnék korlátozni? De, megfordítva a kérdést, lehet ezt ennyiben hagyni? A harmadik kulcskérdés a vallás egyéni vagy közösségi természetére vonatkozik. Ugyanaz az individualizmus, amely a profán gondolkodásban is jelen van, a vallást a magányos ember és Isten kapcsolataként értelmezi. Ebben a szemléletben az egyháznak legfeljebb mint koordináló és mint szakrális lebonyolító intézménynek van helye. Radikálisan más az eredeti zsidó-keresztény felfogás, amely az embert mindig közösségi lénynek tekintette, amely kezdettől fogva választott népről, hívő közösségről beszélt, és amely az individualizmusra válaszolva megfogalmazta a communio-teológiát, és a Szentháromság tanát éppen a közösségi természet hangsúlyozásával fejlesztette tovább. A hívő közösséget és annak különféle testületi és intézményi formáit az első nézet egyfelől nem veszi tudomásul, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azok nem léteznének, másfelől legfeljebb igen korlátozott területen tartja elfogadhatónak. Az első nézetet a kommunizmus gyakorlata határozza meg, ahol a hívő közösség nyilvánosan alig létezett, ahol a szerzetesrendeket feloszlatták, ahol a kisközösségek létrehozása államellenes összeesküvésnek minősült. Ma groteszknek tűnhet, amikor valaki a keresztény indíttatású közösségszervezést vagy az intézmények helyreállítását "feudális maradványnak" vagy az "1945 előtti jogtalanságból csinált mai erénynek" nevezi. A különféle szintű és célú hívő közösségek nyilvános megjelenése mindenesetre olyan társadalmi feszültségekkel jár, amelyek kikerülhetetlenek (hiszen a vallás leszűkítő felfogása ez esetben nyilvánvalóan korlátozni szeretné a legitim közösségalkotási és egyesülési jogot). Végül a negyedik kérdésben összefonódik az előző kettő. Ez úgy szól: megjelenhet-e a kereszténység a közéletben és a politikában? Akik a vallást ezoterikus magánügynek, a lelki higiénia eszközének, a profán világtól idegennek tekintették, értelemszerűen nemmel felelnek. Akik a keresztényeket s bárminemű képviseletüket önmaguk számára veszélyesnek ítélik, megkísérelhetik teljes kizárásukat a politikából. Számtalan történelmi példa közül legyen elég csak arra emlékeztetni, hogy 1948-ban – egy hónappal azután, hogy a rendőrség koholt vádak alapján letartóztatta Ordass Lajos püspököt, valamint az evangélikus egyház egyetemes főtitkárát és egyetemes felügyelőjét, és két hónappal Mindszenty letartóztatása előtt – az állammal megegyezni akaró evangélikus lelkészek (alig kétes, hogy kommunista sugallatra fogalmazott) legfontosabb tennivalói között szerepelt a "politikai katolicizmussal" való szembefordulás. Függetlenül attól, hogy a demokrácia mindenkinek egyforma jogot ígér, visszatérő jelenség, hogy ezt a jogot a hívők csoportjaitól és testületeitől megvonják. Az ilyen diszkriminációs kísérleteket a társadalom nem támogatja. Meggondolkodtató tény, hogy 1985 és 1990 között, amikor a kommunista rendszer intézményei sorra hitelüket vesztették, az egyedüli intézmény, amelynek tekintélye maradt, az egyház volt. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint az emberek túlnyomó többsége az egyházakat ítélte a "leghasznosabbnak", illetve azok tevékenységével volt a "legelégedettebb". Az egyházak és a közéletben aktív keresztények elleni támadások eszerint a többségi vélemény ellen irányulnak. Hatásuk mégsem lebecsülendő – különösen, ha a hívek (és az egyházak) nem felelnének meg a beléjük vetett bizalomnak. 2. A politikai elköteleződés – keresztény szemmel A kereszténység nem politikai tan. Nem ad pártprogramot, és nem jelöl ki államformát. És fordítva: a kereszténység nem elégszik meg semmilyen politikával, programmal, társadalmi rendszerrel. A kereszténység Isten felé törekszik, s minden földi eredményt átmenetinek tart. De nem fordul el a világtól, hanem megszentelését tartja hivatásának. A modernséget a nyitottsággal, az alkalmazkodókészséggel, a megújulás csillapíthatatlan vágyával szokás jellemezni. Ebben az értelemben a kereszténység a modernség intézménye, amely tettre, társadalmi részvételre ösztönöz. A keresztények politikai hivatását háromféleképpen szokás indokolni: a felebaráti szeretetből, az igazi szabadság fogalmából és az Istenországa gondolatból kiindulva. Talán mondani sem kell, hogy a keresztény szeretet nem szűkíthető néhány rokonra, ismerősre, és még kevésbé korlátozható alkalmi alamizsnálkodásra. A testvéremért való felelősség miért is állna meg a szomszéd kerítésénél? A másokra való gondot viselés átfogó kötelesség – a felebarát szeretetének mércéje az önszeretet. Tehát beletartozik az emberi fejlődés, az előmenetel, az egyenjogúság, sőt a szórakozás és az esetenkénti ünneplés lehetőségének biztosítása, mindennemű kiszolgáltatottság, reménytelenség, üldöztetés felszámolása. Az irgalmas szamaritánusnak aligha lehet jó a lelkiismerete, ha arra gondol, hogy pártfogoltját hazafelé menet újra ki fogják rabolni, s újra félholtra verik, mint előtte és utána még sokakat – noha ő ezt megelőzhette volna: ha pl. kitesz egy figyelmeztető táblát, ha felhívja a rendőrséget, vagy másként. Félmegoldás – sőt, talán csak a saját lelkiismeret elhallgattatása – az a segítség, amely nem törődik a szükséget, a bajt kiváltó okkal. Egy ember azonban legfeljebb kivételesen, saját családjában, egy-egy ismerősnél képes arra, hogy az anyagi és lelki gondok egész terjedelmében támasz legyen. Egy ember elkeserítően piciny tényező a világban látható nyomorral és embertelenséggel szemben. Tehát nem szabad megállni az egyéni segítésnél. A szomszédon és ismerősön túl mindenkiért érezni kell a felelősséget: a viszonyokért, az élet rendjéért, a jogért, a társadalmi struktúráért is. S ennek gyakorlata a közösségért végzett munka – a szülői munkaközösségtől a legfelső politikai hivatalokig. Minél jobban ki vagyunk szolgáltatva körülményeinknek (az iskolarendszernek, a televíziónak, a foglalkoztatáspolitikának, a szociális ellátásnak stb.), annál nyilvánvalóbb, hogy a felebaráti szeretet egyre többek számára megvalósíthatatlan politikai elköteleződés nélkül. A felszabadítás teológiája újabb szempontot hangsúlyoz. Az ember szabadságra született, a jó megvalósítására, az Istennel találkozás szabadságára. Ezt a bűn akadályozza: az eredeti bűn, az emberiség bűnei és az egyén saját bűnei. Az ember bűnös környezetbe, bűnös struktúrák közé születik, amelyek jóváhagyják a rosszat, és elfedik a jót. A társadalmi erkölcstelenségek, a kizsákmányolás, a sokak nyomorának érzéketlen tudomásul vétele már gyermekkortól embertelenné tesznek, megfosztanak eredendő szabadságunktól, akadályokkal rakják tele az Istenhez vezető utat. Ezen akadályok legtöbbjét – mint a gazdasági rendszer igazságtalanságait vagy a tömegkommunikáció lélekmérgezését – nem lehet alkalmi nekibuzdulással megszüntetni. Általában egy-egy ember erőfeszítése is kevés. A változáshoz társadalmi stratégiára, politikai elköteleződésre van szükség, amely így a keresztény küldetés fontos alkotóeleme. A harmadik megközelítés Isten országára hivatkozik, amelyet itt a földön kell építenünk. Amíg az ember nem volt ura a társadalmi viszonyoknak, a Civitas Dei, az Utópia és az összes utópiák a létező világon kívüli, bizonytalan realitásértékű gondolati építmények voltak. A társadalom működési törvényeinek bővülő ismerete és – a népfelség és a demokrácia talaján – a társadalmi folyamatokba való beleszólás lehetőségének gyarapodása új helyzetet teremtett. Lehetőségeink kötelességekkel járnak. Isten országát nemcsak szívünkben, nemcsak személyes emberi kapcsolatainkban, hanem a társadalmi együttélés rendjében is meg kell valósítani. Ehhez persze nélkülözhetetlen a társadalom erőviszonyainak ismerete, a közéleti szereplés gyakorlata – a politikai elköteleződés. Mindez korántsem mai felismerés. A kereszténység töretlen hagyománya a világért való felelősség. S mióta a társadalom tudatos alakítása igazi lehetőséggé vált, katolikus gondolkodók és államférfiak (mint F.v. Baader 1765-1841, J.-B. Buchez 1796-1865, J.J. Görres 1776-1848, W.E.v. Ketteler 1811-1877, A. Kolping 1813-1865, F. Ozanam 1813-1853 és még sokan mások) az elsők között vonták le ebből az erkölcsi és szociálpolitikai következtetéseket. Éppen egy évszázada az egyház tanítóhivatala is figyelmeztetett a társadalmi és gazdasági berendezkedéssel szembeni kötelességeinkre (Rerum novarum 1891). Azóta az egyház társadalmi tanítása terjedelmes diszciplínává terebélyesedett, támpontokat adva a társadalometika továbbfejlesztéséhez és a gyakorlati politikai magatartáshoz. Kiegészítve a gazdasági viszonyokkal és a békével foglalkozó püspökkari körlevelekkel, ez a tanítás egyértelművé teszi, amit már Ketteler püspük kijelentett, hogy "a társadalmi kérdés a hitletéteményt érinti", azaz a keresztény meggyőződés és a társadalmi elköteleződés elválaszthatatlanok. Az Egyház küldetése "magába foglalja az evilági rend megújítását is". A világi hívők pedig "semmi módon nem mondhatnak le a politikai életben történő részvételről" – figyelmeztet II. János Pál pápa (Christifideles laici 15. és 42). A keresztények politikai küldetésének van néhány meghatározó sajátossága. Mozgatója nem hatalomvágy, hanem szolgálat. Nem öncélú, hanem a közjót tartja szem előtt. Igazságosságot követel, de ez nem egyenlő elosztást, nem is a teljesítményelv érvényesítését jelenti, hanem azt a követelményt, hogy a legtehetetlenebbek is emberhez méltóan élhessenek. A mércét a legszegényebbek, legönállótlanabbak jelentik, nekik kell segíteni, hozzájuk kell igazodni. Ők a társadalmi szolidaritás működőképességének is próbakövei, ám a kölcsönös felelősség fejlesztése a keresztény politikának általános törekvése. A személyes társadalmi részvétel első terepe a munkahely s a helyi társadalom. Tehát ezeknek autonómiát kell adni. A keresztény politika célja a lehető legnagyobb decentralizáció biztosítása. Ez teszi lehetővé az ember legteljesebb kibontakozását. Végül a keresztény politika, célkitűzése szerint, erőszakmentes. Az erőszak a konfliktusokat talán le tudja zárni, de megoldani nem tudja. A keresztény politika pedig az utóbbira törekszik. Persze mindezek irányelvek, amelyeket nem lehet mindig tökéletesen teljesíteni, és amelyekhez többféleképpen lehet közelíteni. Aligha mondhatja magát egy politika kereszténynek, amely radikálisan más elveket vall. Ugyanakkor egymással versengő politikai törekvések egyaránt lehetnek keresztények, ha az általános elvekben egyetértenek, csak a gyakorlati megvalósítás terén más a felfogásuk. 3. Hazai adottságok A keresztények politikai elköteleződésének Magyarországon kevés hagyománya van. Ez a kommunizmus előtti időre is igaz. A 19. század végi "katolikus autonómia mozgalom" nagyrészt az akkori hierarchia ellenkezése miatt nem tudott kibontakozni. A világi keresztények szervezett egyházi és politikai jelenléte akkortájt ijesztő gondolatnak tűnt. Az elkötelezetten vallásos közéletiséget ennél is jobban akadályozta, hogy a hit inkább hagyomány, semmint személyes vállalás volt. S ebben a tradícióban legkevésbé sem szerepelt a politikai felelősségvállalás. Vannak figyelemre méltó kivételek, mint a keresztény szociális mozgalmak és szervezetek megjelenése a századelőn, mint Prohászka szociális törekvései, és legfőképpen, mint a szociális elköteleződésű szerzetek meg a KALOT és a KALÁSZ a harmincas és negyvenes években. Ez utóbbiak minden bizonnyal nem kivételszámba mennének, ha vetésüket nem pusztította volna el a totalitárius diktatúra, amely még emléküket is feledtetni igyekezett, és amely pamfletek és cikkek sorozatával igyekezett bemocskolni a keresztény szociális erőfeszítéseket. A keresztény társadalmi jelenlét hiányáért ma mindenekelőtt a levitézlett rendszer a felelős. Ismerjük a keresztényeket sújtó hátrányos megkülönböztetés mechanizmusait: az egyetemre bejutás nehézségeit, a pártba való belépés – és ezzel együtt a vallástalanság – megkövetelését minden vezető állásnál. S azon nem csodálkozhatunk, ha hívő fiatal vagy felnőtt bizonyos szakmákat vagy pozíciókat meg sem pályázott, hiszen annak elnyerését tökéletesen reménytelennek látta. Mindennek négy fontos következménye van, ami hozzátartozik a mai Magyarország társadalomrajzához. Mindenekelőtt: kicsiny a keresztény értelmiség. S ennek az értelmiségnek keresztény műveltsége nem, hiánytalan. (Persze, hogyan is ne lenne az? Vallási tárgyú nyilvános szakkönyvtár az országban nem létezik. Vallási témákról főleg oroszból fordított könyveket őriznek az egyetemi tanszékek is. A teológiai fakultásokon kívül vallástörténeti, -néprajzi, -pszichológiai, -szociológiai stb. intézetek vagy akár csak egyedi állások sem léteznek. S a hiánylista még hosszan folytatható.) A kis létszámú keresztény értelmiség zömben műszakiakból, orvosokból, természettudományi műveltségű emberekből tevődik össze. A társadalomtudományok terén legfeljebb mutatóban akad egy-egy keresztény. Eddig sem volt, ma nincs lehetőség keresztény szempontokat figyelembe vevő politológia, közgazdaságtudomány tanulására. S a szakmai közvélemény nagy úr! Rendkívül meg tudja nehezíteni, hogy az etikai és vallási megközelítések létjogosultságot nyerjenek. Ennek híján viszont hogyan készüljön fel a közéleti hivatást érző hívő ember? Az a rendszer, amely a vezető állást párttagsághoz, sőt az akkori hatalmi elitbe való beilleszkedéshez kötötte, automatikusan megakadályozta a másként gondolkodók felkészültségét. Az elméleti műveltség hiányánál súlyosabb fogyatékosság a politikai gyakorlatban való tájékozatlanság. Többségi szavazattal valakit pozícióba lehet segíteni. De az erkölcsi tisztaság, a rátermettség, a szavazók bizalma nem tudja pótolni a hiányzó szakmai gyakorlatot. Végül a "valóban létező szocializmus" haszonélvező, uralkodó rétege egymást kölcsönösen támogató emberek "véd- és dacszövetsége" volt. Egy rendszer működéséhez persze nélkülözhetetlen az ismeretségek és kapcsolatok hálózata. Az önmagában nem rossz, bár erkölcstelenül is felhasználható. Ilyen kapcsolatháló az uralkodó eliten kívül nem létezett. S az nem jön létre önmagától – például egy új politikai irányító csoport megválasztásával. Nem csupán arról van szó, hogy időbe telik, míg az emberek megismerik egymást. Ennél fontosabb, hogy az új kapcsolatrendszer (s vele együtt a közéleti erkölcs és magatartás, a kapcsolattartási technikák stb.) kialakulása ma az ugyan megtépázott, de azért létező "átörökölt" ismeretségekbe, együttműködési szokásokba, kéz-ke-zet-mos-stratégiákba ütközik. Jogosan kérdezhető: megtörtént-e a rendszerváltás? Az állami irányítás módja változott. De az emberek és szokásaik nem cserélgethetők tetszés szerint. Évtizedekbe fog telni, míg a társadalom képes egy olyan demokratikus rendszert kialakítani, amely lehetővé teszi az egyén kibontakozását, biztosítja a közösségek érdekvédelmét, és az igazgatás és a gazdaság terén hatékony. Kapitalista országokban a demokratizálódást a tőke jelenléte nehezíti. A tőkés nagyobb nyomatékot tud adni véleményének, mint a társadalom legalsó rétegeihez tartozó ember. Magyarországon a személyes gazdaság vagy a multinacionális vállalatok érdekei még kevéssé befolyásolják a politikai folyamatokat. Annál jelentősebb a "szimbolikus tőke" szerepe, ami a tudást, a gyakorlatot és az érvényesítésükhöz szükséges pozíciókat jelenti – nem utolsó sorban a tömegkommunikáció és az oktatásügy keretei között. A jelenleg ható "szimbolikus tőke" még nagyon magán viseli annak nyomait, hogy zömben az előző rendszerben termelték.'' Mindennek ellenére a keresztény politikai elköteleződés kilátásai jók. A keresztény értékrend biztos alapot kínál. Ez az értékrend a nemzetközi kapcsolatokban is jó kiindulópont. S a társadalom ezt az értékrendet és képviselőit támogatja. A társadalmi támogatás kétféleképpen is érthető. Az egyik a választási eredményekből közismert, jelszavakban és szimbólumokban kifejeződik. A másik a politika sajátos felfogásából következik. Van olyan politikai irányzat, amely a társadalom gondjaira, bajaira elméleti kritikával, talán messianisztikus koncepciókkal válaszol, s ebből merít erőt a közéleti cselekvésre. A keresztény politikai elköteleződésnek a közösség reményéből kell táplálkoznia; a konkrét segítésben kell élettapasztalatra szert tennie; a megtapasztalt egyedi bajból kell az általánosabb összefüggések iránt fogékonnyá válnia; és nyilvános szerepvállalása után is fenn kell tartani kapcsolatát a kibocsátó közösséggel. Lehetséges, hogy mindez a demokráciáról általában is elmondható. Bizonyos viszont, hogy mindez a keresztény alapállásból is következik. A mai Magyarországon pedig, ahol a kereszténység éppen közösségteremtő erejével járult hozzá az individualista kommunista rendszer meghaladásához, ugyanez a jelleg a politikai elköteleződésben különösképpen elvárható. 4. Igények és feladatok A keresztény társadalmi gondolkodásnak és cselekvésnek két csapdát kell elkerülnie: az ideológia és a hatalom kísértését. Ha egy ember, egy párt, egy mozgalom szilárd erkölcsi alapokkal s biztos világnézettel rendelkezik, ez növelheti értékét, jelentőségét. De a politika tárgya a társadalmi cselekvés. Cselekvési program híján az összes többi érdektelen – a nullát hiába hatványozzuk, nulla marad. A politikában korántsem elegendő tisztességes embernek vagy éppen jó kereszténynek lenni. Az első kérdés itt úgy szól, hogy miképpen szándékszik valaki a társadalom, az ország helyzetén javítani. S aki erre nem tud válaszolni, annak a történelem nem tesz fel további kérdéseket. A másik csapda a hatalomé (vagy akár a képzelt hatalomé; a levágott szárnyú madár alkalmasint szabadnak hiszi magát, ha a ketrecből kiszökik – pedig mit sem tud kezdeni szabadságával). A hatalom kísértése nálunk két irányba csábít: a restauráció felé és a parancsokkal való irányítás felé. A restaurációs igény nem azt mérlegeli, hogy mi a legelőnyösebb ma, hanem hogy mire ad – állítólag – jogot a tegnap. De lehet történelmi jogról beszélni, ahol másfél nemzedéken át mindenki jogfosztott volt, s ahol az egyik jog helyreállítása más vétlenek jogait sérti? A restaurációs logika kiindulópontja igen gyakran az önközpontúság, amely nem veszi észre, hogy más is szenvedett, más is veszített az elmúlt korban. Egy szakdefiníció szerint a hatalom olyan képesség, hogy akaratomat mások akaratával szemben érvényesíteni tudom. A hatalom kísértése arra szól, hogy meg sem kérdezem mások akaratát, vagy fütyülök arra, ha az az enyémmel ellentétes. Persze a saját akarat többnyire nemes elvek köntösében jelentkezik: a gyermekvédelem, az erkölcsi tisztaság, a nemzet jövője jelszavaival. Csak bátorítható, aki a pornográfia vagy az abortusz ellen szót emel. Nagy kérdés azonban, hogy erőszakos eszközökkel, hatalmi szóval milyen változást lehet elérni. S még nagyobb kérdés, hogy hová vezet, ha a politikában meggyőzés, kompromisszumkeresés és segítés helyett a tilalom és a büntetés dönt. A demokrácia feltételezi a másik személy és másik vélemény tiszteletét – a kereszténység pedig még a másik ember szeretetét is követeli (s ezalól a politikai cselekvés sem kivétel!). A kereszténységből négyféle beállítódás következik, amely a politikai elköteleződés mikéntjét is meghatározza. Az első a tettvágy, a részvétel. Isten országa építésében. Ez számunkra azt jelenti, hogy a politikát két értelemben kell szemlélnünk. A politikusság lehet életpálya, egésznapos állás, szakma – persze keresztények számára is. A politikai elköteleződés ellenben sokkal korábban kezdődik: a közügyekért való felelősségvállalásban azon a szinten és környezetben, ahol az ember éppen él. Ebben az értelemben a politikai elköteleződés minden széles látókörű keresztény kötelessége – ha orvos: orvosként; ha mérnök: az üzemben; ha tanár: az iskolában és a nevelésügyben, és így tovább. A keresztény nem maradhat meg passzív információfogyasztónak, és nem feledkezhet bele távoli dolgok és exotikumok élvezetébe, hanem meg kell keresnie azt a területet, ahol a világot jobbá teheti. A vállalkozó kedv, a kezdeményezőkészség, a kockázatvállalás jeles erények, amelyeket elkényelmesedett s mindent az államtól váró világunknak a prédikációkban hirdetni kellene, és a gyóntatószékekben számon kellene kérni. A második keresztény érték a remény, amely korántsem csak a túlvilágba vezet. A keresztény politikai elköteleződéshez hozzátartozik a teherbírás – és az ország teherbíró-képességének a fokozása; a panaszkodás helyett a kiút keresése. Talán meg kell vizsgálnunk, mennyi felesleges luxust tekintünk életszükségletnek. Talán meg kell mutatni, hogy "nemcsak kenyérrel él az ember", s hogy a boldogsághoz mi minden egyéb tartozik hozzá. A remény és a jövőbe vetett bizalom erősítése mindenesetre a keresztény társadalmi tevékenység feladata. A harmadik jellemvonás a modernség, a jövő felé való nyitottság (amely minden konzervativizmusnak és restaurációs törekvésnek pontos ellentéte). Mivel nem uralomra s nem választási győzelemre tör, továbbá mivel célja nem meglévő pozíciók őrzése, hanem a fejlődés előbbrevitele, a keresztény politikának mindig előremutatónak s nagy távlatokban gondolkodónak kell lennie. (S ha nem ilyen, akkor valami baj van az identitásával.) Végül, de talán a leghangsúlyozottabban, a keresztény politika vezérelve a szolidaritás. Ebbe beletartozik az egymásért való felelősségvállalás fejlesztése a társadalomban, a társadalmi ellentétek felszámolása, az osztályharc, a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a cigányellenesség leghatározottabb elutasítása, és az általuk okozott sebek begyógyítása. Különösen beletartozik a felelősségvállalás a hátrányos helyzetűekért. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a szociális elköteleződés nem azt jelenti, hogy a keresztény politikai törekvések a szociálpolitikára szorítkoznak. Teljeskörű, az élet és a társadalom minden területét átfogó politikáról van szó, csak annak elsődleges célja nem a hatalommaximálás, nem is a gazdasági hatékonyság, hanem a mindenkinek, a legtehetetlenebbeknek is biztosított emberi élet. Ma a keresztény politikai elköteleződés sokfelé bontakozhat: pártokban, szakmai szervezetekben, értelmiségi mozgalmakban és másutt. Nagyon fontos területe lehet a helyi közélet, amelynek földrajzi területe többnyire egybeesik a plébániáéval. Az egyházközség (és papja) sokat tehet azért, hogy hívei felismerjék a település, az iskola, a helyi vállalatok közélete iránti felelősségüket, hogy segítsenek abban, s hogy beletanuljanak a politikai részvételbe, amitől 40 évig el voltak zárva. A keresztények politikai elköteleződése az egyházközségi élet fontos témája kell legyen. A fiatalok felkészítésének is ez lehet az igazi terepe.
LELKISÉG-LELKIPÁSZTORKODÁS Hegyi János A SZEGÉNY EMBER GAZDAGSÁGA (Elmélkedés) Eléggé furcsán hangzik ez a cím. Hiszen szegény az, akinek semmije sincsen, a gazdagnak viszont megvan mindene. A szegény koplal és fázik; a gazdag meg dúskál a jólétben. Nem ellentmondás a szegény ember gazdagságáról beszélni? 1938 nyarán találkoztam először P. Kerkai Jenővel, az akkori magyar életnek egyik kiemelkedő alakjával. Ez az országszerte ismert jezsuita, a KALOT mozgalom alapítója és lelke, mind a mai napig csodálandó értékeket ajándékozott az akkori magyar földműves ifjúságnak és az egész magyar közéletnek. Kíváncsian figyeltem ezt az érdekes embert, s nemegyszer elgondolkoztam rajta, mi is lehet sikerének a titka. Miért indította el ezt a nagy mozgalmat; miért dolgozik teljesen önzetlenül (hiszen a mozgalmától még csak fizetést sem kapott); miért nem kíméli magát? Mert ezt aztán valóban nem tette. Szerényen, igénytelenül, sőt szegényesen élt, s ugyanakkor keményen dolgozott másokért. Nemcsak későbbi börtönbüntetése idején emelte fel szavát fogolytársai védelmére, ha igazságtalanul, szadista kegyetlenséggel bántak valamelyikkel a rendszer pribékjei; a magyar nép, a magyar ifjúság legelhanyagoltabb és legszerencsétlenebb rétegéért, az agrárifjúságért emelte fel szavát, küzdött értük szóval, írásban, szervezkedéssel – önmagáról teljesen megfeledkezve. Mi is lehet ennek az embernek a titka? – kérdeztem nemegyszer magamban. Egy alkalommal aztán ő maga árulta el titkát egy beszélgetésünkben: "A KALOT mozgalom terve akkor született meg bennem, amikor Szt. Ignác lelkigyakorlatait végezve Krisztus Urunk születését szemléltem." Csodálkozva hallgattam ezt a nyilatkozatot, hiszen ennek a szemlélődésnek központi gondolata az önfeláldozó, magát kisemmiző szegénység, a Szent Család és Jézus Krisztus szegénysége: "Nézzem és fontoljam meg . . ., hogyan mennek az úton és fáradoznak, hogy az Úr a legnagyobb szegénységben szülessék meg, majd annyi fájdalom, éhség, szomjúság, hőség és hideg, igazságtalanság és gyalázat után a kereszten haljon meg ..." (Loyolai Szt. Ignác Lelkigyakorlatos-könyve, 116. szám). Igen. Az emberiség legnagyobb jótevője, Jézus Krisztus, a végtelen Isten emberré lett Fia szegényen élt ezen a földön. Egy szegény betlehemi istállóban született (Lk. 2,7). Szerényen, sőt szegényesen élt és dolgozott Názáretben, mint "az ács fia" (Mt 13,55). Később mint vándorprédikátor önmagáról mondja: "A rókának odúja van, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét." (Mt 8,20.) Halálában, kivégzése után, még attól a kevéstől is megfosztották, ami az emberi élethez elengedhetetlenül szükséges: "Azután keresztre feszítették, és sorshúzással megosztoztak ruháin." (Mt 27,35.) Ezt az ő sajátos életstílusát ajánlja híveinek is, amikor a hegyi beszédben így szól: "Ne gyűjtsetek kincset a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek kincset a mennyben, ahol se moly, se rozsda nem emészt, tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Ahol a kincsed, ott a szíved is ... Senki két úrnak nem szolgálhat. .. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak." (Mt 6,19-24.) "Ne aggódjatok megélhetéstek miatt... Keressétek elsősorban Isten országát s annak igazságát, s ezeket is mind megkapjátok." (Mt 6,25 és 33.) Úgy látszik tehát, hogy csak az tud igazán másokon segíteni, csak az tudja az "Isten országát" építeni, aki nem önmagát keresi, s nem a saját előnyét hajhássza. Ez a mélységesen átélt belátás s a mindennapi életben gyakorolt szegénység tette P. Kerkait – mint az Egyház annyi más nagy alakját és szentjét – alkalmassá arra, hogy másokat gazdagítson. Nem kellene ezt a krisztusi szellemet a mai világ "prófétáinak", a politikai, gazdasági vezetőknek Keleten és Nyugaton egyaránt megszívlelniök? Nem kellene ezt a krisztusi szellemet a magunk kis életében meghonosítanunk? Talán akkor közelebb jönne hozzánk az Isten országa, s talán több igazi örömet tapasztalnánk életünkben.
Nagy Ferenc "BOLDOGOK A SZEGÉNYEK!" (Evangéliumi elmélkedés) Lássam a történetet - Mt 5,2; Lk 6,20ab Jézus tanítványaira tekint, száját tanításra nyitja. - Tanítása gyökeres ellentétben áll az emberek boldogság-elgondolásaival. - Mt 5,3; Lk 6,20cd A szegények boldogok: övék Isten Királysága. - Mt 5,4 (vagy 5,5); Lk 6,21cd A szomorkodók boldogok: megtalálják a messiási vigasztalást. - Mt 5,6; Lk 6,21ab Az éhezők boldogok: kielégülnek a messiási lakomán. - Mt 5,10 Az üldözöttek boldogok: osztályrészük Isten Királysága.
Alakítsam ki a helyzetképet Jézus új Mózesként leül a hegyen; körülötte frissen választott apostolai; azok körül nagy, változatos tömeg, boldogságvággyal teli emberek; köztük ott vagyok én is, tágra nyílt füllel és szívvel. Kérjek kegyelmet - hogy Jézus Atyja, ki elrejtette az ő boldogságainak bölcsességét a bölcsek és okosak elől, és a kisdedeknek jelentette ki, nyissa meg szememet és szívemet, - hogy ne bízzam el magam, ha valamennyire sikerül élnem a boldogságokat, és ne verjen le a csüggedés, amikor nem érek fel hozzájuk, - hogy elégtelenségeimet és kudarcaimat a szüntelen újrakezdés készségével vigyem az Atya és Krisztus elé, aki állandóan műveli bennem a szándékot is meg a végrehajtást is Záró könyörgés az elmélkedés végén Istenünk, te megparancsoltad nekünk, hogy hallgassunk szeretett Fiad szavára. Kérünk, tápláld lelkünket szent igéddel, hogy lelki szemünk megtisztuljon, és örvendve láthassuk dicsőségedet. A mi Urunk ... (Nagyböjt 2. vasárnapja) Néhány eligazítás A) a) Az "evangéliumi" beszéd kezdetén a "boldogok" szóval a Lukács-evangéliumban négy mondás kezdődik – és utána ugyanannyi a "jaj" szóval –, a Máté-evangéliumban pedig kilenc mondás. b) Három boldogság közös Máténál és Lukácsnál; ezek alkotják a boldogságok eredeti magvát, kb. a következő egyszerű megfogalmazásban: Boldogok a szegények, mert övék az Isten Királysága! Boldogok a szomorkodók, mert majd megvigasztalódnak! Boldogok az éhezők, mert majd jóllakatnak! c) Egy negyedik ellentmondásos boldogság csak Máténál szerepel. Témája szerint és szerkezetével rokon az első hárommal; az "üldöztetés" meg a "Mennyek Királysága" kulcsszavai a jézusi evangéliumnak. Ez a negyedik pont azonban valószínűleg nem tartozik az örömhír kezdeti meghirdetésének, hanem csak a messiási tevékenység egy későbbi szakaszának összefüggésébe. B) a) A két evangélista a boldogságokat az eredetitől jelentősen eltérő távlatban, módosított beállításban adja elő. b) Jézus tanítása szerint Istenről van szó: a kiszolgáltatottságuknál fogva nyitott embereknek Isten – szuverén üdvözítő döntéssel, ingyen és nagylelkűen, Messiása által végre meghirdeti és felállítja az ő Királyságát. c) Lukács ezt az ember oldaláról második személyben tárja elő: az első keresztények jelenlegi gazdasági és társadalmi kisemmizettsége a végső időkre biztosítja nekik helyzetük teljes megfordulását. d) Máté az erkölcsi szempontot domborítja ki: Isten Országának boldogsága sajátos beállítottságot tételez fel – új igazságosságot, új erkölcsöt, új lelkiséget, új törvényt. e) A lukácsi és mátéi értelmezést alá kell rendelnünk az eredeti jézusi, prófétai jellegű evangéliumhirdetésnek. Ebben az elmélkedésünkben a jézusi értelmet tartjuk szem előtt. C) a) A boldogságok részét alkotják az emberiség legtisztább irodalmi és lelki kincsének; alapvető igényünknek felelnek meg, sokszor azonban riasztanak és bátortalanítanak is. b) Ellentmondásos megfogalmazásuk figyelmünket mélyen megragadja; egyszerű, következetes ritmusukkal könnyen emlékezetünkbe vésődnek; magasztos tartalmuknál fogva lelkünk és szívünk legmélyére hatolnak. D) a) Jelen írásunkban az elején felsorolt hat pontból csak az első hármat elmélkedjük végig. b) Gondolatainkat tekintélyes mértekben három szerzőtől vesszük: Paul-Edmond Jacquemin, Romano Guardini és Marcel Tavernier írásaiból.
Első pont Jézus, amikor János megkeresztelte (Mt 3,16), az Úrnak, Jahveh-nak a Lelkét kapta (Iz 61,1); az Úr felkente és elküldte őt, hogy meghirdesse a jó hírt, az Isten Királyságának evangéliumát (Mt 4,17.23), hogy megvigye az örömhírt a szegényeknek, hogy megvigasztalja a szomorkodókat (Iz 61,2). Jézus az Atya Lelkével eltelve leül az evangéliumi hegyen. Tekintetét tanítványaira emeli, tanításra nyitja ajkát. Szíve túlárad, egész benseje megindul; és szívével átöleli tanítványait. Továbbadja, amit Atyjától kapott; Istenbe merült lelkét önti hallgatóiba. Ugyanakkor Jézus saját emberi tapasztalatából is beszél: abból a tényből kiindulva, hogy főleg szegények, nélkülözők jönnek hozzá, és ezek legalább megkísérelnek hinni. Jézus tudja és éli és hirdeti, hogy e világ értékrendje fonák; éppen ezért e világ számára fonáknak tűnő, de Isten világából nézve egyedül érvényes boldogságrendet kell az emberi életbe beleállítani. Vagyis minden közvetlenül érthető értékelést meg kell fordítani, mindent, ami ebben a világban értéknek számít, hogy aztán az igazi, a tulajdonképpeni világ felépülhessen: új ég és új föld jöjjön létre.
Második pont Kit szokás boldognak tartani? – A régi görögök általában boldognak csupán a halhatatlan isteneket mondták. Az emberiség népi bölcsessége – maga a régebbi ószövetségi bibliai irodalom is – az ember boldogságát föld ízűnek gondolja: boldogok a jómódúak, a jókedvűek, a nyugodt sztoikusok, a megbecsült emberek. A késői próféták által képviselt hagyomány viszont a boldogságot világvégi távlatokba vetíti ki, Izrael világ feletti uralmának helyreállítására, amelyet majd a meghódított nemzetek javaiból táplálkozó jólét követ. Kiket tart boldognak a mai kor embere? – Azt tartja boldogságra termettnek: akinek sok pénze, bőséges élvezete van; aki politikailag és társadalmilag független; aki hatalomban vagy hírnévben mások fölött áll; aki széles látókörű, finom, szabad szellem; aki zavartalan, harmonikus életet alakított ki magának; aki anyagi, családi, szellemi létesítményekben a lehető legteljesebben kibontakoztatta magát. . . Minden egyébnél inkább: boldog az, akinek megadatik a nemes barátságban, főleg pedig a szép szerelemben való kiteljesedés. Hol keresem a nekem való boldogságot én?
Harmadik pont Boldogok a szegények, mert övék az Isten Királysága! A) Jézus hallgatói szerint, mint ahogy sokszor szerintünk is, a szegénység elsősorban valóságos életállapotot jelent: a gazdagság, a jólét ellentétét, tehát szűkösséget és nélkülözést. Szegények azok, akiknek a föld javaiból alig vagy egyáltalán nem jutott, akiknek alig van miből élniük, és akik szenvednek ettől. A szegénységgel alsóbbrendűségi helyzet jár együtt: megvetés, elnyomás, rászedés, kihasználás. A Szentíráson nevelődött – kétezer évvel ezelőtti vagy mai – ember a szegénységen lelki beállítottságot is ért. A szegények szegénységükkel Istenhez fordulnak: odakiáltják nyomorúságukat, panaszkodnak szenvedéseik miatt, főleg pedig teljes bizalommal vannak Isten, iránt, aki egyszer megmenti, megszabadítja őket. Ők"Jahve szegényei", Isten igazi és szeretett népének tagjai. A világ javainál nagyobbra tartják Isten szavát, Isten jóságát és szeretetét. Nem csupán híjával vannak e világ javainak, de nem is ragaszkodnak hozzájuk. B) Mindenesetre szegénynek lenni nagy probléma; a szegénység dicsérete pedig sok ellentmondásra talál. Újabbkori gondolkodásunkat erősen meghatározták a "gyanúba fogás mesterei". Marx szerint népbutítás, az emberek elkábítása az a vallás, amely az elnyomottakat a túlvilági boldogság reményével áltatja. Nietzsche a jézusi boldogságokban a tehetetlenek, a kiábrándultak, az emberben kételkedők, az ember lealacsonyításában tetszelgők önámító kompenzációját látja. Freud kihívása a legélesebb: Jézus keresztje és szegénysége tiszta mazochizmus, beteges önmarcangolás, amellyel az ember saját üldözőinek cinkosává válik. Ilyenfajta kételyek és gyanúsítások valamennyiünk lelkében megbújnak. Maga a tényleges szegénység kínos dolog. A természetes épérzék azt mondja, hogy bizonyos gazdagság tesz boldoggá, a javak elegendő volta, sőt bősége nyújt boldogságot; boldog az öröm és az élvezet; boldog az, aki hatalomban, ragyogásban, nagyságban, sikerben él; boldogít a hírnév. Mélyen gyökerezik bennünk az a meggyőződés, hogy végül is mégiscsak ez a világ a tulajdonképpeni, az egyetlen és önmagában elegendő világ. C) Isten viszont úgy látja, hogy ez a földi lét nem tartható egyszerűen és mindenestül jónak; igazában ez a lét – a bűn által – gyökerében bemocskolt, megromlott lét, a kárhozat csíráit rejti magában. Isten szerint a földi világban élő ember nem bízhat minden további nélkül a "természetes ép" érzékében. Isten szerint tehát az összes földi értékeket teljesen át kell értékelni. Isten nem kiegészíti vagy elmélyíti az emberi tudást és bölcsességet. Olyan értékrendet hoz, olyan életáramlást vezet a világba, amely nem pusztán a teremtés adott lehetőségeiből bontakozik ki, hanem az Ő számunkra rejtett gazdagságából forrásozik. Mivel a mi világunk részben romlott és kárhozatos, azért Isten erőteljes benyúlása innen alulról zavarnak és felborulásnak tűnik, bölcsessége pedig őrületnek. Az Istenből kiinduló és Jézustól hirdetett "átértékelés" feltétlenül nyugtalanítja és botránkoztatja az emberi "okosságot" és "józanságot". D) Jézus igen egyszerű, mindennapi szavakkal hirdeti meg Isten bölcsességét. Magukat a szavakat minden különös képzettség vagy bölcselkedő hajlam nélkül meg lehet érteni. Azok az emberi valóságok azonban, amelyeket Jézus szavai jelölnek, igen bonyolultak, és telve vannak kétértelműségekkel. – Ezért az isteni bölcsesség látszólagos belső ellentmondást állít. Azokat hirdeti boldognak, akiket emberi bölcsességünk szerint boldogtalannak hinnénk, azon az alapon, hogy igen nagy baj szorongatja őket: a szegénység, az éhezés, a nélkülözés, a keserves sírás. – Jézus nem azért mondja őket boldognak, mintha joguk lenne ahhoz, hogy a gazdagokon, a jólétben és gondtalanságban élőkön megtorlást vegyenek. Nem is azért boldogok, mert feltétlenül bekövetkezik számukra a földi igazságszolgáltatás, vagy mert a földi életben valami nagy jutalom vár rájuk. – Azért boldogok, mert szükséghelyzetük Istenre utalja őket. Isten szegényei ők. Csak Istentől remélnek enyhülést, kielégülést, kibontakozást. Boldogságuk biztosítva van Istenben. Azért boldogok, mert övék az Isten Királysága. – Amikor Jézus ezt hirdeti, különösen is elmondhatja magáról: "Szavaim nem az enyémek, hanem Azéi, aki engem küldött." – Mindez szép és felemelő; lényegében mégsem enyhíti az alaptétel paradoxonját: A szegények boldogok. E) A szegények boldogságának titka tehát Isten Országa. Ez az Ország nem földrajzi terület, hanem sajátos kapcsolat Isten és ember között: Isten Királysága, királyi jelenléte, királyi uralma az egyén és a társadalom életében. Abszolút és szuverén, ugyanakkor gondviselő atyai kapcsolat. – Isten Királysága maga Jézus; az ő eljövetele és igehirdetése kortársaihoz egész közel hozta, a feltámadásával bekövetkezett trónra lépése pedig az egész emberiség és az egész történelem számára valósággá tette a Királyságot. – Nem e világi, hanem transzcendens valóság tehát, de úgy, hogy egész világunknak és minden egyes emberi személyi létnek új jelleget, új értelmet ad. "Már" valóságosan és "még nem" beteljesedve van köztünk és bennünk a Királyság; valóságos jelen, és egyben teljesen kiszámíthatatlan Jövő; olyan, mint a földbe vetett mag, melyet ellenállhatatlan életerő feszít. Növekszik, átalakít, magába asszimilál, egészen addig a teljességig, amikor Isten lesz minden mindenekben. - Isten a magáénak foglalja le, magához kapcsolja, magához alakítja az embert: ez a Királyság. F) Jézus tehát az Atya nevében felállítja és hirdeti az alapvető dilemmát. – Nem fér össze egymással a Királyság és a pénzéhség, a földiekhez tapadottság és Isten keresése. Senki se szolgálhat két úrnak, Istennek és a pénznek egyszerre; valamelyiket szükségképpen gyűlölni fogja. – A Királyságba való bejutás lehetetlen a gazdagság szerelmeseinek; a jólét, a ruha, a táplálék, a vagyon, az üzérkedés gondja nem tűri meg maga mellett a Gondviselésre való gyermeki ráhagyatkozást és Isten Királyságának keresését. – Az élet gazdagsága és élvezetei elfojtják Istennek az ember szívébe elvetett igéjét. – Az ember szíve ott van, ahol a kincsét tartja: vagy az Istennél, vagy a földi dolgokban. G) A gazdagság mindenféle társadalmi visszaélésre és vallási romlottságra visz: enyhébb formában a mások baja feletti elsiklásra, mások szegénysége iránti érdektelenségre és közömbösségre; durvább formában a szellemi és lelki horizontok egyre teljesebb bezárulására, minden nemes eszmény elárulására, a szegények elnyomására, csalásra, kéjelgésre, kevélységre, istentelenségre. H) Sokkal okosabb, ha helyt adunk annak, hogy természetes érzékünk megütközik a szegénységre kimondott boldogságon, mint ha magától értetődőnek vesszük Jézus kijelentését. Mert nem magától értetődő. Megremegteti, megrendíti a "világot" az egek felől. – Hamisan értelmezi Jézus szavát a megbotránkozás, amely kijelenti, hogy a világ elég önmagának, Jézus tanítása pedig őrültség. – Hamisan értelmezi a gondtalan magától értetődés is, mely a boldognak magasztalást elfogadja, de bensőleg nem éli át. – Hamisan értelmezi Jézus szavát a középszerűség, mely vele takargatja saját gyengeségét a világ erős követeléseivel szemben. Jézus nem mondja boldognak azt az embert, aki lustasága miatt szegény, és még azt sem feltétlenül, aki azért szegény, mert kétbalkezes. – Hamisan értelmezi Jézus szavát a jámborkodó kicsinyes gondolkodás, mely a világban lévő értékeket keresztény oldalról rossznak tünteti fel. – Csak az fogja fel helyesen Jézus szavát, aki nem hagyja ítéletét megzavartatni arra nézve, ami a világban értékes és nagyszerű, és ugyanakkor azt is tudja, hogy minden érték kicsi, mocskos, elesett az égiekhez képest, sőt lehet kárhozatos is. I) Isten kitárulkozását az emberek világa felé szegénység jellemzi. Igaz ugyan, hogy a teremtett világ minden gazdagságát, minden kincsét, minden erejét Isten alkotta, és Ő birtokolja. Isten személyes közeledésében is van bizonyos nagyszerűség és pompa. De még inkább jellemzi – főleg Jézus életében – a rejtettség, a kiszolgáltatottság, az eszköztelenség, mintha Isten nem tudná, hogyan lehet és kell az emberek világában érvényesülni és érvényt szerezni. Isten módszerét emberi szemmel őrültségnek is lehet minősíteni. Legnagyobb őrültsége az a szeretet, amellyel Fiát beleveti az emberi élet szegénységébe és nyomorába, abba is leküldi egészen a mélyre. Az már az emberi megismerést és bölcsességet meghaladja, hogy a Fiú "pokoljárása" az emberi létet feltámadással és reménnyel itatja át. J) Jézus szegénysége nem csupán abban áll, hogy alamizsnából él, és nincs hova a fejét lehajtania. Főleg abban mutatkozott meg, hogy ellenállt a Kísértőnek és cselvetéseinek: önmaga számára nem választotta se a vagyont, se az érvényesülést, se a dicsőséget. Egyetlen gazdagsága Isten Szava – ez viszont a kifejezés valamennyi értelmében: az Atyától hallott szó, az Atya nevében hirdetett szó, az Atya teremtő szavára felvett emberség, az Atya lényegéből kapott Ige (vagyis ő saját maga, a Második Isteni Személy). Jézus teljesen ki van szolgáltatva a szegénységével. Mindenki és minden beleköthet és tépázhatja: a szadduceusok meg a herodiánusok bűnrészessége a hatalomban, az írástudók kevély tudománya, a farizeusok vallási hírneve és gőgje. Ahogy Jézust üldözik, szidalmazzák, rágalmazzák, ahogy összefognak elvesztésére: ez az Isten szegény és védtelen Igaz Szolgájának arca. Teljes szegénységben és kiszolgáltatottságban, nagy kiáltással az Atya kezébe teszi le életét. Ebből a végső szegénységből nő ki a Feltámadás. Jézusnak tehát igaza van, amikor boldognak hirdeti a szegénységet: saját messiási tapasztalatából és az Isten titokzatos világszemléletéből merített igaza. Szegények és szenvedők, vámosok, cédák és más bűnösök jönnek hozzá; ő rájuk nyitja és árasztja Isten Királyságát; az pedig átformálja, magába asszimilálja és boldoggá teszi őket. Akik viszont a világhoz kötődnek – a hatalmasok, a tanultak, a gazdagok, a biztonságban élők –, azok kinevetik, felháborodnak, megvetést mutatnak; azokra a boldogság evangéliuma a Krisztus és a világ közti gyökeres ellentmondás egész súlyával nehezedik. K) Ellentmondás – nemcsak látszólagos, hanem valóságos belső ellentmondás – rejlik az evangéliumi szegénység boldogságában: boldogok lehetnek ugyanis azok, akiknek a léte földi mércével mérve tagadhatatlan boldogtalanság. – Ha ez az ellentmondás a képtelenség méreteit ölti, akkor alig megoldható tragédia. Egyébként pedig inkább a termékeny kettősség szemszögéből kell szemlélnünk. – A szegényember e világi léte magányos és szorongatott lét. Éppen ez bátor, elszánt vállalkozásra késztetheti: hatoljon be saját kiszolgáltatottságának mélységeibe, ahol egy másik világot fedez fel: a saját Istenhez és Krisztushoz tartozását. Ez a szívében lakó világ gazdaggá teszi, mert általa részesnek tudja magát e transzcendens világ közeledésében ("Jöjjön el a te Országod!"), reményében, teljességében. – Az evangéliumi boldogság feltétlenül reményt zár magába. Ha az én Istenem valóban Isten, akkor nem létezik olyan nélkülözés, amely kárpótlásként ne kívánna meg túlcsorduló boldogságot; nincs olyan szegénység, amelynek ne felelne meg kimondhatatlan gazdagság. Ha a mi Istenünk valóban Isten, akkor az embereknek (Jahveh szegényeinek) minden nyomorúsága hozzá kiált, és az ő isteni igazságosságáért esdekel. – A szegénység boldogsága ezt jelenti: Isten a te Istened lesz, ha ellenállsz a kísértésnek, ha mindenekelőtt és -fölött az Ő szavát választod, ha szívedet nem adod oda a bálványoknak: az aranynak, a harácsolásnak, az önelégült jólétnek. – Szegénységed beléd ásott ismertetőjel és figyelmeztetés: Jézus Krisztus tanítványa vagy, ha semmiféle vagyonbirtoklás nem tud kielégíteni, és még a kis vagyon sem képes magához láncolni, ha tekinteted és vágyad mindig messzebbre és magasabbra tekint kielégülésért. L) E világi biztosíték nincs arra, hogy mindenfajta szegénység tényleg boldoggá tesz bennünket. Semmiféle földi dolog sem képes önmagában biztosítékot nyújtani olyasmiért, ami az odafenthez tartozik, és fentről árad bele lenti világunkba. – Valójában az agyonéheztetés eltompíthat; a fájdalom kétségbeesésbe hajthat; akit mások nem akarnak figyelembe venni, az összetörhet. A szegénység mohóbbá tehet, mint a gazdagság. Ilyenkor (vagyis ténylegesen nagyon gyakran) szerencsétlenek és boldogtalanok a szegények. – Olyan embereknél viszont, akik már régóta megszokták a birtoklást, az evilági dolgokkal szemben gyakran nagy szabadság tapasztalható. Igaz, hogy ez a világon belül fennálló szabadság; kifinomult kultúra, mely azonnal bezárulhat, mihelyt a felülről jövő üzenet közeledik. – Nem lehet elvontan és egyetemesen eldönteni, kikre áll inkább az evangéliumi "jaj nektek": a kétségbeesett, megtorlást lihegő szegényekre, vagy a kulturált, de magukba zárkózó gazdagokra. M) A szegénység evangéliuma tehát olyan bejelentés, amely az emberi fül számára vagy őrültségnek, vagy kinyilatkoztatásnak hangzik. Nem feltétlenül látjuk meg, hogy Isten transzcendens világának erőteljes betörése a mi világunkba. – Minden oldalról ellenállások és támadások tépázhatják a szegénységet: az ösztönös földhözragadottság, a törékeny földi biztonságok, a kiépített e világi sáncok, pontosabban azok az emberek, akik ezek mögé rejtőzve megtagadják az embertársaikkal és az Istennel való közösségvállalást. – A boldognak hirdetett szegénység kétélű kard, amely az emberi valóság eleven húsába vág, és elválasztja "egymástól az emberi közösségben is meg az egyedi emberben is a teljes hűséget és a bályányimádást. – A szegényember élő kinyilatkoztatása Isten Királyságának, amely kínosan, de biztosan bontakozik: sikerekkel és csődökkel, szerencsével és szerencsétlenséggel, győzelmekkel és árulásokkal, ütközésekkel és megvalósulásokkal. – A szegénységben az egyetlen igazi gazdagság rejtőzik: olyan élet, amely az Istennel létében is és cselekvőleg is egybeforrt, olyan isteni csíra (a másik, a beteg és kárhozatos csíra mellett), amely küzd önmaga egyre teljesebb kibontakozásáért, egészen addig a végső megvalósulásáig, amikor létünk az itteni világból kiszakad, és beleszakad Isten örök létébe. N) Az evangéliumi szegénység az ember oldaláról nézve lényegében nem cselekvési program, hanem inkább valami negatívum, szenvedés, elszenvedés. (Evangéliumi program ugyanis csak az lehet, hogy elszántan és eredményesen dolgozunk a nyomor kiküszöbölése és a minél teljesebb igazságosság megvalósítása érdekében.) Isten űrt ás bele az emberi létbe, meredélyt nyit benne, emésztő tűzként kiégeti, kiperzseli az ember bensejét. Az így keletkezett űrt aztán kizárólag Ő tudja és akarja betölteni. – A szegénységnek tulajdonított boldogság nem teljes és nem végleges válasz. Nem tárja fel előttünk teljességükben a történelem Urának titkos szándékait. A szegény embert egy önmaga számára is jórészt érthetetlen misztérium hordozójává avatja. Ugyanakkor lehetővé teszi számunkra, hogy ki tudjunk tartani, amíg Isten türelmének idejét éljük – A boldogság reményre fordítja a hitet: szegénységünkben hisszük, hogy Isten királysága már bennünk van, és reméljük, hogy ami most még nem állandó tapasztalati valóság, az majd annyira teljessé válik, hogy minket egészen felvesz magába. – A szegénységet önmagáért nem lehet szeretni. Szeretni lehet a szegény Krisztust, és azért keresni a kisemmizettséget, hogy egyre jobban hasonlítsunk hozzá, és életközösségbe kerüljünk vele. – A szegénység Krisztus-központúsága megóv bennünket attól, hogy magát a szegénységet a legfőbb értéknek tekintsük, hogy minden egyebet alárendeljünk neki. (Ilyenformán vélekedtek és rendezkedtek be a középkorban az ún. Fraticelli.) – Egyetlen abszolút érték van az emberi értékek között: az Atyára és Krisztusra irányuló és belőlük az emberekre áradó szeretet. O) Ahhoz, hogy részesülhessünk a felülről ránk nyíló értékrendben, nekünk magunknak meg kell nyílnunk felfelé. – Ennek érdekében lazítanunk kell, és egyre jobban elengednünk a természetes létbe való görcsös ragaszkodást, és elébe kell mennünk az állandóan felénk jövő isteni világnak. – Fokozatosan le kell győznünk azt a lényünk mélyén gyökerező meggyőződést és igényt, hogy a tulajdonképpeni és egyetlen világ a mi földi világunk; magunkba kell szívnunk a tapasztalati világ gyökeres megfertőzöttségére vonatkozó isteni látásmódot. Ez az elszakadás különösen nehezére esik egyrészt a világban jól berendezkedetteknek – a hatalmasoknak, a tehetséggel és alkotóképességgel megáldottaknak, azoknak, akiknek jelentős részük van a világ nagyságában és értékeiben –, másrészt azoknak, akik életében a nélkülözés, a nyomor felfokozódik az elviselhetetlenségig és a kétségbeesett kilátástalanságig. – E két véglet között mozog kifejezhetetlen árnyalati gazdagságával az evangéliumi szegénység élettere. P) Jézussal Isten Királysága jön egész közel, és a szegények nyílnak meg befogadására. Ezért a szegények boldogok!
Jakubinyi György ELMÉLKEDÉS A PAPI HIVATÁSRÓL (Szinódusi távlat) Régi iskolatársam mondotta egyszer: Jó neked, jó mesterséget választottál. De arra már nem tudott felelni, hogy miért nem választotta ő is ezt a "mesterséget", ha olyan jó. Éreztem, tisztáznunk kell a fogalmat. Mert hivatása nemcsak a papnak van: mindenhez hivatás kell. Van orvosi, mérnöki, szakmunkás stb. hivatás. De az is igaz, hogy a hivatást is lehet mesterségnek tekinteni, viszont a mesterséget is lehet hivatásszerűen gyakorolni. Végül is a hivatás elhivatottságot jelent, a mesterség viszont elsősorban kenyérkeresetet. Eszményi esetben a kettő egybeesik: a kenyérkereső mesterségében betölti élethivatását is. Nem is akarok több időt veszíteni a mesterség és a hivatás meghatározásával, mert a továbbiakban csak a papi hivatásról lesz szó. Isten hívja az ifjút, és ő követi a hívó szót: vállalja a papi hivatást, hogy Istent és az embert szolgálja. A papi hivatás hasonlít a többi hivatáshoz: papot igazán csak pap érthet meg. Ahogy a művészt igazán csak a művész érti meg, a földművest a földműves, úgy a papot is igazán csak az érti meg, aki ugyanazon az úton halad. De mindenkinek tisztelnie kell a másik hivatását, még ha nem is érti meg, és mindenki akkor éri el személyi érettségét, ha követi a kapott hivatást. 1990. szeptember 30-tól Rómában ülésezett a VIII. püspöki szinódus. Témája "a papnevelés mai körülmények között" (De sacerdotibus formandis in hodiernis adiunctis). Az egyik legfontosabb kérdés éppen a hivatások ápolása volt. A "hivatásgondozás" területei: család, iskola, plébánia, ifjúsági mozgalmak. A tapasztalat szerint sok papi hivatás jelentkezett ezekben a mozgalmakban, mert ezekben – a szinódus szerint –"Krisztus követése, az evangéliumi élet, az egyházi közösség és küldetés nem ritkán nyomatékosabban jelentkezik, mint a megszokott lelkipásztorkodásban". De hivatást csak akkor lehet ápolni, ha felismerik. S itt merül fel a rég vitatott kérdés, amely nem szerepelt bővebben a szinóduson: Melyek a hivatás ismertető jelei? Régi kérdés, sokféle felelet. Századunk elején komoly vita folyt a kérdés körül, míg X. Szent Piusz pápa idején kongregációi döntés nem született. Az egyik irányzat érzelmi beállítottságú volt. Annak van hivatása, aki gyermekkora óta ministrál, vonzódik az oltárhoz, otthon papot játszik, stb. Ezzel szemben a másik irány az akaratra épített: annak van hivatása, aki akarja, vállalja a papi küldetést. Az érzelem jó, de nem elengedhetetlenül szükséges. A papi életet nem érzelmekre, hanem akarati döntésre építjük, Isten kegyelméből. A Szentszék ez utóbbi vélemény mellé állt. A hivatásnak három kelléke van: testi-lelki alkalmasság, felvétel-hívás, pozitív akarat. Az első feltétel nem a jelölttől függ. Azért van évekig a szemináriumban, hogy megállapíthassák róla: alkalmas-e a papi életre és szolgálatra, bírja-e a papi munkát, van-e megfelelő lelkisége, el tudja-e sajátítani a papsághoz szükséges tudást. De a második feltétel sem függ a jelölttől. Krisztus hívja, de ezt a hívást konkrétan a püspök mondja ki: felveszi a papjelöltek közé. Ha kisarkítjuk ezt a tételt, túl önműködően hat a feltétel: a jelöltnek abban az egyházmegyében vagy rendben van hivatása, amelyikbe felveszik! Adhat Isten olyan hivatást, amely nem teljesülhet a földön? Ahol tilos volt a szerzetesség, ott nem is lehetett szerzetesi hivatás? Vagy volt titkos szerzetesi hivatás? S ha valakit nem vettek fel az egyik egyházmegyében, annak ott nem volt hivatása, de volt abban, amelyikben felvették? Isten hívása konkrét, meghatározott egyházmegyére vagy rendre szól. Mi nem szabhatjuk meg, hogy Isten kit hova hívjon. A harmadik feltétel a legfontosabb, mert az függ a jelölttől. Azért kell akarnia a papságot, amiért Krisztus alapította: Isten és a lelkek szolgálata. Egyesek itt is továbbmennek: elég, ha a jelölt nem zárja ki a fő célt. Akkor is van hivatása, ha a vállalt fő cél mellett mellékcéljai is vannak, sőt talán ezek a fontosak számára: a vezető szerep, szegény szülők anyagi támogatása, magasabb életszínvonal stb. Ismét úgy érezzük, hogy ez már sok, ez már megalkuvás. A hivatásnak tisztának kell lennie, nem tapadhat hozzá földi érdek. De el kell ismernünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, csak tökéletességre törekvők. Szándékunk állandóan tisztul. A papi élet szenvedései Isten felé irányítanak, és elvonnak a földi érdekektől. Végeredményben a hivatás is fejlődik, alakul, tisztul, s az a fontos, hogy sohase tévesszük szem elől hivatásunk igazi rendeltetését. Ha igaz a Prédikátor megállapítása: "semmi sem új a nap alatt" (1,9), akkor a papi hivatás kérdései sem újak. A szinódus sem tett egyebet, mint a régi kérdéseket új megvilágításba helyezte. Új körülmények új megoldásokat kívánnak. Említsünk meg röviden még néhány kérdést, amely foglalkoztatta a szinódust. Alapvető kérdés volt a papi identitás. A papi önazonosság örök kérdés, mindig a kortárs szempontokból vizsgálják, de mindig ugyanaz marad: forrása a Szentháromság. "A papot az Atya küldi Krisztus által, a Szentlélek erejéből él és működik, az emberekért rendeltetett, az Egyházban és a világban nyer helyet, közösségben a püspökkel, a papsággal és Isten egész népével, amely az Egyház" – mondja az egyik javaslat. Ennek a papi önazonosságnak sajátos papi lelkiség felel meg. Az igazi lelkiségben az emberi élet elemei Krisztusba öltöznek, s így a papi szolgálatban is a papi lelkiség ölt testet, végső soron Krisztus működik a papban. A szinódus ebből következtet a papi erényekre is: az engedelmesség, amely a közösségből adódik, a tisztaság, amely az Isten és az Egyház iránti osztatlan szeretetből fakad, a szegénység, amely minden jót a Legfőbb Jónak és Isten Országának rendel alá. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy mindez együttvéve Krisztus követése az evangéliumi tökéletesség útján. A három evangéliumi tanács – amely tulajdonképpen minden keresztényt kötelez – annyira összefügg egymással, hogy csak együttesen lehet igazán megélni őket. A szinódus hangsúlyozta a szemináriumok jelentőségét. Mérlegelték a papképzés más lehetséges keretét is. Habár új körülmények új megoldásokat kívánnak, a szeminárium a jövőben is megmarad a papképzés kiváltságos helyének. A tulajdonképpeni szemináriumi képzés előtt lehet "bevezető évet" tartani (annus propaedeuticus). Ez az esztendő a szellemi-lelki képzés ideje lenne, felkészít a szemináriumi életre. Talán ott van igazán szükség erre a bevezetőre, ahol az illetékesek megítélése szerint maga a szeminárium nem nyújt elég lelki megalapozást. Viszont éppen ez lenne a szeminárium egyik alapvető feladata. Éppen ezért a bevezető évre vonatkozólag sem lehet általános érvényű szabályt felállítani. Szükségességét vagy konkrét formáját a helyi körülmények határozzák meg. Sokan beszéltek sajátos egyházmegyés papi lelkiségről. Ez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az egyházmegyés pap valamelyik lelkiséget élje, mozgalom, intézmény vagy kisebb közösség keretében is. Alapjában véve minden papnak van bizonyos "lelkisége", s ha az azonos lelkiséget élők társulnak, az csak előnyükre válik. A közös lelkiségnek nagy szerepe van a sokat emlegetett papi magány megoldásában is. A papok továbbképzése sohasem szűnik meg, a sírig tart. S itt nem csak tanfolyamokról, teológiai összejövetelekről van szó, hanem a lelki továbbképzésről is. A közös papi lelkigyakorlatok kiváltságos helyei a lelki továbbképzésnek. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy az egyházmegyés és a szerzetes papság közös ügyekben egymásra találjon, és mindegyik a maga karizmája szerint töltse be azt a szerepet, amelyet neki szánt a Gondviselés. A szinóduson még sok, a papi hivatást érintő kérdést tárgyaltak meg. Hosszú lenne mind felsorolni. A cél az, hogy a papi hivatás az új körülmények között is eredeti fényében ragyogjon Krisztus elgondolása szerint. A lényege örök, a körülményei változnak. A szinódus a változó körülményeket vizsgálta meg, alkalmazta hozzá a papi hivatás konkrét megjelenési formáját, de a lényegen nem változtathatott, nem is akart. A papság az marad, ami volt, aminek Krisztus akarta és rendelte. A javaslatok a Boldogságos Szűz Anyával végződnek. Ő az Egyház és a papok Édesanyja. Jézus legdrágább kincsét, a Szűz Anyát hagyta örökségül a kereszten az Egyházra Szt. János személyében. Mária mindenben megfelel az isteni hívásnak. Ő a papi hivatás, a papság ragyogó mintaképe, előképe, mert ő adta a világnak a Megváltót, Jézus Krisztust.
Seregély István HITOKTATÁS MAGYAR HAZÁNKBAN Emlékszem Belon Gellért pécsi segédpüspök egy bátorító elmélkedésére, amelyet a közelmúlt időkben keresztény gyermeket nevelő szülőknek mondott: "Kérem, ne felejtsék el, amit az írás mond: 'A kő, amit az építők elvetettek, szegletkőnek bizonyul. A kő pedig Krisztus.'" (Vö. Mt 21,42) Amikor ez elhangzott, valóban csupán szentírási idézetnek tűnt. Azóta kézzelfogható valóság. Nem a krisztusi szegletkőre építő állhatatosság, hanem a marxista társadalom és gazdaságépítés ment veszendőbe. Ma, felocsúdva a váratlan változások láttán, folytathatjuk az idézetet: "Az Úr művelte ezt; csodálatos, amit szemünk előtt cselekedett." (Vö. uo.) A változások ma is folytatódnak. Ezért az azóta megváltozott hitoktatási helyzetről nem lehet egyértelmű és hosszabb távon érvényes képet adni. Az ország különféle vidékein is különböző a hitoktatás helyzete. A társadalmi-politikai változások függvényében is eltérő a jelenlegi megítélés. Amikor az új karakterű magyar lelkipásztori és világnézeti folyóiratban próbálok képet adni a magyarországi hitoktatás helyzetéről, ugyancsak tudom, hogy megállapításaim rövidesen módosításra szorulnak. Bízom azonban abban, hogy a szükséges módosítás majd éppen úgy további kibontakozásról ad számot, mint ahogy ezt az elmúlt esztendő is igazolta. Végeredményben mindannyiunk számára meglepő az előrelépés a negyven esztendő megpróbáltatásai után. Maga a lelkipásztorkodás sokoldalú feladat az Egyház életében és küldetésében. A különböző feladatok közt azonban mindig első volt az igehirdetés, és azon belül a hitoktatás. Jézus Krisztus elsőként tanítása továbbadását bízta apostolaira, Egyházára: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!" (Vö. Mk 16,15) Ez elsősorban az Egyház igehirdetését jelenti, a most élő felnőtt nemzedék számára és a jövendő, felnövő nemzedék evangelizálására. Ez utóbbi a hitoktatás. A hitoktatás hivatott felkészíteni a mindig megújuló nemzedékeket a keresztény életre. Az Egyháznak a lelkipásztorkodás minden területén számolnia kell az adott helyzettel. A hitoktatás terén ma, Magyarországon, az elmúlt negyven év nyomait kell látni és számba venni. Mindenekelőtt tény a keresztény üzenet ismeretének hiánya. Az elmúlt negyven év alatt, tudjuk, bizonyos foglalkozást folytató, vezető állást betöltő, vagy párttag, de mégis hívő embereknek nem volt megengedve az Egyházzal való nyílt kapcsolattartás, azaz a templomba járás és gyermekeik hitoktatása. Ezenfelül a mindenkor mások magatartását utánzó átlagember felmentve érezte magát a saját és családja meggyőződésének gondozása alól, mert ez veszélyt jelentett az érvényesülés és a jobb megélhetés számára. Mindez a négy évtized során az ország többségét érintette. Így kialakult egy vallásos ismerethiány. A keresztény meggyőződés megkopott. A mindennapi élet nyelvhasználata vallásmentessé és kereszténytelenné vált. Ugyanakkor mégis szó volt a vallásról és a kereszténységről, iskolában és tömegtájékoztatásban. A marxizmus-leninizmus ugyanis mindent a saját ideológiai szemlélete alapján fogalmazott meg, hirdetett és tanított. A keresztény vagy zsidó vagy mohamedán vonatkozású dolgokról nyújtott hamis, nem hiteles fogalmak nem a valódi képet alakították ki sem az emberekben, sem a közvéleményben és közhangulatban a vallásról, az Egyházról, a keresztény életről. Az így keletkezett űrt hamis elképzelés foglalta el, elsősorban a közben felnőtt nemzedék gondolkodásmódjában. Hitoktatásban csak egy valóban elkötelezett hívő kisebbség részesítette gyermekét, és őrizte meg otthonának négy fala között a keresztény életet. Ez együtt járt a hatalom által károsnak minősített ún. kettős nevelés vádjával. Csak szilárdan hívő szülő tudott ellenállni a többoldali nyomásnak. Az iskola vallásellenes volt, ezért igen sokat rontott a család Krisztushoz ragaszkodó szellemén. Ennek ellenére, azt hiszem, akinek szilárd hite volt, az meg tudta őrizni Isten népéhez való ragaszkodását. Még egy veszély fenyegette az új nemzedék hitbeli növekedését: a marxista-leninista tömegtájékoztatás. Ugyancsak a keresztény szülőkön múlott, hogy tudták korrigálni a belőle származó, hitet és keresztény életet romboló hatásokat. Tudjuk, hogy nehéz volt Jézus születését megünnepelni, amikor fenyőünnepet és télapóünnepet hirdetett az egész ország. Ha mindennek ellenére ezek a kisszámú családok keresztények maradtak, gyermekeik révén a jövendő megújulás magját képezik. Ma ennél sokkal többen vallják magukat kereszténynek, mert minden hitellenes befolyás dacára az ember ismét lényegénél fogva vallásos lénynek bizonyul, és érvényesül a régi tertullianusi axióma: "Anima humana naturaliter christiana." (Az emberi lélek természettől fogva keresztény.) Ebben a helyzetben veszi kezdetét a keresztény élet megújulása Magyarországon és benne a hitoktatás. Feladata a hitbeli ismeret hiányának pótlása és a hamis nézetek korrekciója. Kivételesen és időlegesen hozzátartozik a kereső felnőttek katekézise is. A hitoktatás két tényezőt feltételez: a hitoktatáshoz hitoktató és hittanra járó gyerek kell. A hitoktatók sorában két emberkategória töltött be mindenkor magától értetődő hatékony szerepet az Egyház életében: a szülő és a pap. Mindannyiunk számára, akik keresztény családban nőttünk fel, első hitoktatóink szüleink voltak. (Hittanórán többször feltett kérdés volt: Ki beszélt neked először Jézusról? Az anyu meg az apu – hangzott a megszokott válasz.) Az egyházközségi, társadalmi közösségben pedig a hitoktatást az egyház papjai végezték Krisztustól kapott küldetésüknek megfelelően. Ahogy az emberarcú egyházban természetesen voltak jó szülői hitoktatók, úgy voltak rosszak is; nemkülönben a papok hitoktatásában is voltak személyiségből és kateketikai módszerből fakadó hátrányok és előnyök. Az a mai szülő, aki, szerencsés módon, keresztény családban nőtt fel, vállalva szüleivel a kettős nevelésnek a pártállam által nehezményezett terhét, lehet jó első hitoktatója gyermekének. Ha esetleg erre a feladatra nem is vállalkozik, de küldi gyermekét hittanra, családjában újra megindul a jövő keresztény nemzedék nevelődése. Szerencsés esetben számíthat valamelyik nagyszülőre vagy keresztény rokonra. Mindez azonban a családok kisebbségét érinti. A hitoktató pap is kevés. Európai jelenség a papi hivatások számának visszaesése. Másrészt a papság átlagéletkora magas. Az új nemzedék tagjai korban messze állnak az idős paptól, de még a középkorútól is, mert megnőtt a nemzedékek közti szellemi-lelki távolság. Az elmúlt idők igen sok papot korán fáradttá tettek. Az egyéb lelkipásztori feladat másra át nem ruházható tennivalói időben is korlátozzák a papok hitoktatói tevékenységét. Ezért új hitoktatógárdára van szükség. Az egyháztörténelem, a hajdani és mindenkori missziók gyakorlata bizonyítja, hogy a papság hitoktatói munkáját mindenkor hitelesen helyettesíthetik a képzett világi hitoktatók. Ezért már az Egyház tevékenységét korlátozó időkben elkezdődött hazánkban is egy világi keresztényképzés, későbbi hitoktatói feladatok ellátására, a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, a levelező tagozaton. Újabban az egyházmegyék saját területükön, városi központjaikban szerveznek hitoktatói és lelkipásztori munkatársakat képző levelező tanfolyamokat. Nemkülönben egyre nagyobb igény jelentkezik arra, hogy a pedagógiai pályára felkészítő tanító- és tanárképző főiskolákon tanuló hallgatók szerezhessenek hitoktatói képesítést. Hasonló lehetőségek érdekében rövidesen tárgyalásokat kezd egy püspöki bizottság az illetékes szakminisztériummal. Ilyen szerződéshez a Nevelési Kongregáció római jóváhagyása lesz szükséges. Ugyancsak sürgető igény mutatkozik egy olyan kollégium létesítésére Budapesten, ahonnan bentlakó lányok a teológiai fakultás nappali tagozatán szerezhetnének középiskolai hittanári képesítést. A hitoktatók képzettségének fokozati megkülönböztetésére még nem került sor. Most ugyanis még szükségmegoldások mellett kell folytatni a hitoktatást az iskolákban és az iskolákon kívül. Hiszen a hitoktatásra jelentkezők felkészültsége minden életkorban és osztályban a teljes színskála gazdag változatosságát mutatja. Vannak meg nem keresztelt, hitoktatásban soha részt nem vett tanulók, és ugyanazon osztályban ott vannak a keresztény családok keresztény nevelésben és oktatásban részesült gyermekei. A hittanra járó gyerekeket két szempont szerint csoportosíthatjuk. Egyrészt, ami természetes, a korosztály szerint. Így előkészítő hitoktatásra nyílik lehetőség az óvodáskorúak számára. Majd az alsó tagozatos általános iskolai tanulók viszonylag azonos kezdőszinten elemi ismereteket sajátítanak el, továbbá az első gyónásra és áldozásra való felkészülést kapják elvégzendő feladatul. Végül a felső tagozatos általános iskolai hitoktatást tervszerűen a bérmálás zárja le az utolsó két évben. Ezeknek a tanulóknak a számára készült el az Országos Hitoktatási Bizottság szervezésében az Általános Iskolai Hitoktatási Tanterv. Eszerint keresztény környezetismeret alkotja az I. osztály tananyagát. A II—III. osztály az első áldozásra készül fel, újszövetségi biblikus alapon. A IV. osztály a közösségi istentiszteleten való részvétel érdekében a liturgiával foglalkozik. Az V. osztály ószövetségi szentírási ismereteket, a VI. osztály egyháztörténelmet, a VII-VIII. osztály Jézus evangéliuma alapján hit- és erkölcstant tanul, készülve a bérmálásra. Külön feladat a középiskolai hitoktatás megszervezése. A serdülő, saját útját kereső fiatal ugyanis életkorának megfelelően bizalmatlan minden tekintélyi információval szemben. Így igen sokszor gyakorlatilag agnosztikus fiatalok jelentkeznek hitoktatásra. Csak igen jól felkészült és életvitelével is tekintélyt parancsoló hittanár képes a jövendő hitet megalapozó eredményt elérni. Ez a helyzet addig tart majd, amíg a teljes általános iskolai hitoktatásban felnőtt új nemzedék kerül a középiskolák padjaiba. A középiskolák számára is elkészült a hitoktatási tanterv. Eszerint katolikus szentírási ismeretre tanít az első év. (Ez lesz hitoktatásunk közös nyelve.) A másodikosok erkölcstant, a harmadikosok egyháztörténelmet tanulnak. A IV. évben önálló keresztény életre felkészítő hitbeli ismeretek jelentik a hittanórák anyagát. Külön terület a profán képzéssel arányos hitbeli jártasságot megadó főiskolai hitoktatás. Ez mindenkor a már felnőtt fiatal keresztény igénye lehet. Az Egyháznak meg kell adnia rá a lehetőséget. De erre a feladatra csak egyetemi szintű teológiai képesítéssel rendelkező, egyetemi lelkész-hittanár képes és alkalmas, aki ezenfelül hiteles tanúja Krisztus követésének. Jelenleg az osztályok szerinti megosztás helyett igen sok helyen az eddigi felkészültséget figyelembe véve kell a hittanra járókat csoportosítani. Ezért a tanterveket még éveken át rugalmasan kell alkalmazni. Milyen arányban létezik ma ez a hitoktatás? Nem áll rendelkezésünkre megfelelő statisztikai felmérés. Közvetlen környezetemben, Északkelet-Magyarországon, az ország legnagyobb egyházmegyéjében gyűjtött információk alapján merem mondani, hogy a hitoktatásra jelentkezők száma alaposan megnövekedett; 25%-tól 100%-ig megtalálható a részvételi arány, és a magasabb arány gyakoribb. További növekedésre is számítani kell még. A kisebb keresztény közösségekben közel teljes részvételt is tapasztalhatunk. A nagyvárosokban a valóság még messze elmarad a várható aránytól. Még gyengébb a részvételi arány a középfokú iskolákban, ahol éppen a legteljesebb szétszórtság miatt igen nagy nehézségekbe ütközik a rendszeres hitoktatás. A hitoktatásnak természetesen vannak anyagi feltételei. Egyrészt a hitoktatáshoz megfelelő helyiség szükséges. Az utóbbi időkben számos hitoktatási terem épült a plébániák gondozásában; ezek most a külön oktatást igénylő és sajátos célkitűzéssel tartolt hittanóráknak adnak elsősorban helyet. Az iskolák a tantermekben teszik lehetővé az iskolai hittanórát; sajnos, legtöbbször csak az utolsó órákban. (Ami csupán addig indokolt, amíg a hitoktatásra jelentkezők el nem érik a túlnyomó többséget, vagy a hittant nem igénylő szülők gyerekei számára valamilyen polgári erkölcsi, vallási ismereteket nem tudnak nyújtani.) A hitoktatáshoz hittankönyvekre van szükség. Magyarországon mindig voltak hittankönyvek; de elosztásuk és hozzáférhetőségük a legutóbbi időkig gondot okozott. A II. vatikáni zsinat nyomán változó keresztény élet megfelelő hittankönyveket sürget. A tantervek alapján meg lehet írni ezeket a tankönyvsorozatokat; de ismert személyi és anyagi körülményeink türelemre késztetnek. A hittankönyvekhez segédanyag is szükséges, tanulónak és hitoktatónak egyaránt. Eredményes hitoktatáshoz hitoktatási munkafüzetet kell készíteni. Oktatási kiegészítő anyagot is várnak a hitoktatók. Szemléltető eszközökben nagyon szegények vagyunk. Mivel a hitoktatás nemcsak ismeretátadás, hanem bevezetés a gyakorló keresztény életbe, szükséges a hittanórák tanulóinak kapcsolata az egyházközséggel, a templomi közösséggel, ahová járnak, vagy járniok kellene. Igen sok türelem kell a templomba nem járó családok gyermekeinek gyakorló keresztény életre szoktatásához. A hitoktatáshoz szükség lesz katolikus gyermek- és ifjúsági irodalomra és sajtóra, továbbá könyvtárakra, audiovizuális programokra és egyesületi életre. Mindez még a távolabbi jövő feladataihoz tartozik. * * * Ez tehát az új nemzedék keresztény nevelését szolgáló hitoktatás sok gondja és öröme ma Magyarországon. Senki sem hitte volna, hogy ennyit is el lehet érni negyven esztendő szervezett vallásellenes tevékenysége után. Azt most is tudnunk kell, hogy ezek az eredmények csak átmenetiek, mert néhány év rendezett hitoktatása még nem teszi kereszténnyé sem az életet, sem a gondolkozást, de még a kereszténységről kialakult közfelfogást sem igazítja helyre. Ma is vannak, akik az Egyházat egy pártokhoz hasonló organizációnak, a vallást az életre erőszakolt nosztalgikus ráadásnak tartják. Vitathatatlanul jobb a helyzete ma a magyar egyháznak, mint hajdan a tizenkét apostolnak volt. Az egyház lényegéből adódóan rendelkezik ma is a kovász szerepével; még a vele szembenállókat is képes az üdvösség felé irányítani, és az üdvösséghez segíteni legalább életük végén. Ezért bízunk abban, hogy a magyar hitoktatás, minden mai nehézsége mellett és minden ellene irányuló ármánykodás ellenére, meg fogja teremteni a magyar keresztény élet megújulását Mária országában. (Az egri érsek a magyar püspöki karban nem csupán elnök, hanem az Országos Hitoktatási Bizottság referense is.)
KULTÚRA ÉS ÉLET Lukács László "MINDENKI ÚJAKRA KÉSZÜL" Régi-új folyóirat jelentkezik a magyar katolikus sajtóban. Régi, hiszen a Szolgálat sok év óta adott lelki táplálékot jó néhány papnak, szerzetesnek, elkötelezett laikusnak; hiszen Szabó Ferenc jezsuita atyát oly sokan ismerik a vatikáni rádióból és számos írásának valamelyikéből. – Új, hiszen új címmel, új külsővel, részben új tartalommal jelenik meg régi kedves lapunk. Hazánkban megszületőben van a demokrácia, újjászületőben van az egyház is. A demokrácia egyik legfontosabb megteremtője s garanciája a szabad sajtó – a nálunk lezajlott csöndes forradalmat nem kismértékben a béklyóit feszegető, majd lerázó sajtó vívta ki. Az egyház élete ma már nem képzelhető el a tömegkommunikációs eszközök nélkül. A II. vatikáni zsinat külön határozatban foglalkozott velük (Inter mirifica), de sokkal részletesebb útmutatást adott a Communio et progressio című instrukció 1971-ben. Eljött az ideje annak, hogy a zsinat valóban megérkezzék Magyarországra. Hazánk és egyházunk most olyan, mint a kora tavaszi természet: a tél már elmúlt, de az élet újjászületése, az élet növekedése lassan, sok nehézséggel kezdődik el. Meg kell születnie az új, zsinati szellemű katolikus sajtónak is. Az első lépések megtörténtek: sorra látnak napvilágot kisebb-nagyobb katolikus kiadványok. Újságok, kiadók, nyomdák vannak alakulóban. Miközben hiányzanak a könyvek, a lapok kiadásához nélkülözhetetlen anyagi feltételek, de szellemi erők is, mégis a bőség zavarával küszködünk. Az egyéni kezdeményezések között kevés az összhang, még ritkább az együttműködés, a közös tervezés. Mint az egész magyar egyházban, itt is hiányzik a hosszú távú pasztorális terv, amely megadná a távlatokat, s irányt szabna a katolikus sajtónak, könyvkiadásnak. Télvégi zsibbadtság vagy kora tavaszi éledés? Most kellene önmagunk számára tisztáznunk azokat az alapelveket, amelyek meghatározzák a sajtó szerepét az egyházban és az egyház helyét a sajtóban. Egy-egy elemi csapás vagy háború szörnyű pusztítást okozott, de "tabula rasa-t", új helyzetet is teremtett: lehetőséget egy új világ fölépítésére. Az egyház minden tagja felelős az új katolikus sajtóért, de főleg a vezetés szolgálatát teljesítők, főpásztorok és lelkipásztorok egyfelől, s a keresztény szakemberek, újságírók, írók, teológusok másfelől. A sajtó az egyházban Már a zsinat hangsúlyozta, hogy a sajtó ma nem nélkülözhető az egyház igehirdető tevékenységében. Közhellyé vált már a mondás, hogy Szent Pál napjainkban bizonyára újságíró lenne vagy televíziós személyiség. Ennek nemcsak gyakorlati, még durvábban: mennyiségi oka van: az, hogy így sokkal szélesebb tömegekhez juthat el az evangélium, a keresztény tanítás. Hiszen egy-egy prédikációt, előadást pár százan, legföljebb néhány ezren tudnak meghallgatni, egy-egy könyvet, újságot viszont tízezrek olvashatnak el. A magyar televízió katolikus adásait néhány százezren nézik rendszeresen – a gyermekhittanokat 3-500 ezren. A katolikus sajtónak azonban van egy másik, legalább ennyire fontos feladata is. Segít abban, hogy az egyház valóban eleven közönséggé formálódjék, amelyben a tagok valóban folytonos kapcsolatban állnak egymással; tudnak egymás életéről, hitének megnyilvánulásairól, véleményt cserélnek egymással és vezetőikkel. A Communio et progressio nyomatékosan sürgeti: minden állampolgárnak és minden krisztushívőnek joga van tudomást szereznie az ország, illetve az egyház életének eseményeiről. A rendelkezés előírja, hogy mind az egyházmegyék szintjén, mind nemzeti szinten biztosítani kell az egyházi életről szóló gyors, szakszerű és részletes informálást. Az elmúlt negyven év éppen ellenkező reflexeket alakított ki az egyházon belül: a föld alá szorult tevékenységekre annyira jellemző titkolózást. Igyekeztek elrejteni, elhallgatni az egyházi életnek azokat a megnyilvánulásait, amelyek túllépték a hivatalosan megengedett kereteket, így sokáig rejtve maradt az ifjúsági pasztoráció, a kisközösségek élete, a betegek lelkigondozása és sok egyéb terület. – A demokratikus nyíltság jegyében azonban most már elvárhatjuk az egyházi sajtótól, hogy lehetőleg részletesen és valósághűen adjon hírt az egyház életének különféle megnyilvánulásairól. Persze ehhez mindnyájunk segítségére van szükség: hírforrásokra, hírközlőkre, akik hiteles tájékoztatást adnak az eseményekről. Az egyházon belüli nyilvánosság azonban nem csupán jóltájékozottságot jelent. Az említett szentszéki dokumentum is foglalkozik evvel, s maga a pápa is többször hangsúlyozta: a katolikus sajtó nem maradhat pusztán a püspöki kar szócsöve, amely az egyház hivatalos tanítását közli. E feladatát el nem hanyagolva segíteni kell az egyházi közösség megerősödését, az egyházon belüli egészséges közvélemény kialakítását, a társadalom közvéleményének formálását. Az egyház: communio – ez pedig nem képzelhető el communicatio nélkül. Közösség nincs egymással érintkezés, közlés és közlekedés nélkül. E célkitűzést azonban a katolikus sajtó nem érheti el önmagában. Az egész egyházi közösségben kell nyíltabb, közösségibb légkörnek kialakulnia, világiak és papok, püspökök és hívek között valódi dialógusnak elkezdődnie. A sajtó ezt az egyházon belüli párbeszédet kezdeményezheti, segítheti – de ha nem talál megértésre, támogatásra "felülről, alulról és oldalról" is, akkor csak elidegeníti magától az olvasókat, legalábbis azokat, akik jobban érezték magukat nárcisztikus elzártságukban, s különféle érvekre hivatkozva ezt kívánják fenntartani az egyházon belül is. Az egyház a sajtóban Az egyház eddig a társadalom peremére szorítva, kényszerű elzártságban élt. A jelen történelmi órában dől el, milyen helyet fog elfoglalni a kialakulóban lévő új, szabad társadalomban, szavának mekkora súlya lesz a közéletben. A hit mennyire marad a keresztények kis csoportjának magánügye, vagy pedig meg tud-e jelenni a társadalomban is, alapvető értékeket kínálva föl az egész nemzet számára, közvetítve Isten szeretetének hívását minden embernek. Az egyház megjelenése a társadalomban jelentős részben a sajtón, a tömegkommunikációs eszközökön múlik. Ez hosszú fáradozást, olykor küzdelmet is kíván az egyháztól. Elsősorban azonban magának a ténynek felismerését: az egyházat – ismét elsősorban vezetőit s az e téren jártas keresztény szakembereket – súlyos felelősség terheli. Korábban erre nem is nyílt lehetőség. Most azonban komolyan törődni kell az egyház közéleti, társadalmi megjelenésével, kapcsolataival (szinte az egész világon az angol szakkifejezés terjedt el: public relations); embert, energiát, pénzt nem kímélve gondoskodni kell arról, hogy az egyház hitelesen jelenhessék meg a tömegtájékoztatási eszközökben. E stratégiát még csak fölvázolni sem lehet egyetlen rövid írásban. Csupán két megjegyzést tehetünk. A vallás ma divatba jött Magyarországon, e kijelentés minden pozitív és negatív mellékzöngéjével együtt. A Biblia és az egyház tanításáról, az egyház életéről a múltban alig értesülhetett az átlag újságíró, rádióhallgató, tévénéző polgár. Ma szinte rendszeressé váltak a vallásos, egyházi témák. Mégsem örülhetünk osztatlanul ennek a ténynek. Egyrészt, mert félni lehet attól, hogy (mint minden divat) ez is csak átmeneti, múló jelenség, amely (mint minden divat), csupán felszínes tünemény marad. Másrészt, mert a vallásos témákkal foglalkozó újságírók, szerkesztők közül igen sokan csupán kívülről szemlélik a vallást. Így aztán nemegyszer jelennek meg téves információk, felszínes, külsőséges, csupán az érzelmekre ható művek. E fenti megállapításból levonhatjuk a következtetést: jobban kell törődnünk avval, hogy az írott és elektronikus sajtó munkatársai, objektív, hiteles tájékoztatást kapjanak. Hosszabb távon pedig föltétlenül és sürgősen meg kell szervezni a katolikus újságírók képzését, nemcsak a katolikus sajtó, hanem a világi, semleges sajtó munkatársai részére is. Ebből adódik másik megjegyzésünk, magyar egyházunk másik sürgető feladata. Hosszú időn át – az igen szűkre szabott katolikus sajtót leszámítva – csak mások írtak rólunk. Az egyház legföljebb úgy jelenhetett meg, mint a tárgya, témája különböző írásoknak. Szabad és demokratikus társadalomban viszont az egyháznak élnie kell avval a jogával – és teljesíteni kell azt a Krisztustól kapott küldetését –, hogy alanyi módon, maga is megszólaljon a társadalomban éppen a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül. Az írott sajtóban ez könnyűszerrel megoldható, és nagyrészt meg is oldott. Szabadon jelenhetnek meg katolikus kiadványok, s szinte minden újság szívesen keres fel közismert egyházi személyiségeket, és kér tőlük írást, interjút. (Az újságok karácsonyi számai például láthatóan versengtek azon, hogy mindegyikük valamelyik püspöktől közölhessen írást.) Sokkal nehezebb viszont az egyházak megszólalása a rádióban és televízióban. A televízióban még a Németh-kormány idején sikerült megegyezésre jutni, Nemeskürty István elnöksége idején. Létrejött a Televízió Vallási Szerkesztősége, és rendszeres (bár nem túl nagy mennyiségű) adásidő áll az egyházak rendelkezésére. Furcsa és ellentmondásos módon azonban egyre nehezebbnek látszik biztosítani az elért eredményeket, s előkészíteni a további fejlődést a televízió átalakuló, jelenleg még igencsak forrongó új struktúrájában. A Magyar Rádióban azonban mintha még mindig nem ment volna végbe a "rendszerváltás" a vallási műsorok tekintetében. Az egyházaknak ugyanazok a "vallási félórák" állnak rendelkezésére, mint húsz évvel ezelőtt, több megszólalási lehetőségük ma sincs. Előkészítés alatt áll az új média-törvény. Nekünk is föl kellene készülnünk arra, hogy – más európai országokhoz hasonlóan – törvényes szabályozás készüljön arról, hogyan szólalhat meg az egyház a nemzeti tömegtájékoztatási eszközökben. Mint annyi minden másban, itt is sürget a történelmi óra: ha most nem sikerül kijelölnünk és biztosítanunk megszólalásunk lehetőségét a társadalom nyilvánossága előtt, akkor évekre-évtizedekre elveszíthetjük kilátásainkat erre. Izgalmas, feladatokkal és felelősségekkel teli időket él nemzetünk és egyházunk. Írásunk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy tovább soroljuk tennivalóinkat, a döntésre váró kérdéseket, a felszámolásra váró hiányosságokat. Krisztus ígéretében bízhatunk: ha az Ő nevében szólalunk meg, nem kell aggódnunk – a Lélek a szánkra adja, mit kell mondanunk.
Barna Gábor ERDÉLYI ZSUZSANNA KÖSZÖNTÉSE (Elhangzott a Keresztény Értelimiségiek Szövetségének 1991. január 19-i tudományos felolvasóülésén. Kibővítve az ünnepelt életrajzi adataival és két imádságszöveggel.) 1982 nyarán kollégáimmal együtt a Gömör és Nógrád megyék határán fekvő Medvesalján gyűjtöttem. Főhadiszállásunk az a Gömöralmágy volt, amelynek szép ősi festett kazettás mennyezetű temploma – a Kárpát-medencében egyedüliként – a perzsa vértanúkat, Abdont és Szennent mondhatja védőszentjeinek: itt, Gömöralmágyon mondta el az akkor 70-es éveiben járó Agócs Gáborné, Fáni néni azt a hosszú, 82 soros imádságot, amely – erre az ünnepre készülődvén – az elmúlt hónapok során sokszor eszembe jutott. Nemcsak azért, mert ez az emberi memória meglepő teljesítménye, hanem elsősorban azért, mert van benne néhány sor, amit erre az alkalomra nagyon kifejezőnek éreztem, s amelyet végül is a meghívóra rányomattunk. Később vettem csak észre, hogy ezek a sorok megtalálhatók abban az imádságban is, amelyet Erdélyi Zsuzsanna 1969-ben Nagyberényben Babos Jánosnétól vett magnószalagra, s amely elindította őt egy fáradságos, de sok szép szellemi kalandot tartogató felfedezőúton, az archaikus népi imádságok gyűjtésének, lejegyzésének és feldolgozásának útján. Feltárult egy elveszettnek hitt vallásos költészet, a barokk, a középkor idejének istenes-máriás világa, ismertté váltak e világnak a szóbeliségben megőrződött, az Ómagyar Mária-siralommal párhuzamba állítható kövületemlékei. Hét kereszt alatt
lefekszek, A gömöralmágyi-nagyberényi imádság részlete nemcsak a múló idő keresztjeire emlékeztet. Inkább elénk idézi a Gondviselésre hagyatkozó keresztény ember, tudós magatartását. A kereszt jegyében nyugovóra térni napról napra a teljes feltétlen Istenre hagyatkozást példázhatja. A napot pedig a kereszt jegyében kezdeni a Gondviselésben bízó keresztény ember optimizmusát szimbolizálhatja. S ilyen példákra nekünk, kortársaknak, időseknek és fiataloknak, szakmabelieknek és érdeklődőknek ma és mindig igen nagy szükségünk van. Tudósoknál egy-egy kerek születési évforduló nem annyira az idő múlására figyelmeztet, hanem elsősorban a tudósi pálya áttekintéséhez, az elvégzett és az elvégzendő feladatok felméréséhez szolgálhat ürügyül. Különösen így van ez a mindmáig nagy lendülettel dolgozó Erdélyi Zsuzsannánál, akinek munkássága korántsem lezárt. Folyamatosan dolgozik soktízezres imádsággyűjtésének archiválásán, elemzésén, készül Máriakönyve, a nagyközönségnek egy imádságos hanglemeze, s nyilván sok-sok résztéma feldolgozása. Erdélyi Zsuzsanna 1921. január 10-én született Komáromban. Ide, illetőleg a közeli Viharospuszta családi birtokára menekítette övéit Erdély román megszállása elől az apa, Erdélyi Pál, a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója. A román uralom alól – a cseh uralomba. Felsőfokú tanulmányait Erdélyi Zsuzsanna a Közgazdaságtudományi Egyetemen kezdte, innen iratkozott át a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karára, ahol magyar-olasz-filozófia szakon végzett. 1945 augusztusában szerzett bölcsészdoktorátust. A külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozott a fordulat évéig, a régi gárda szélnek eresztéséig. Gondviselésszerű szinte, hogy a külügyi pályán induló Erdélyi Zsuzsanna az 1950-es évek elejétől előbb a Népművelési Intézet külső munkatársaként, majd 1953-tól a Művelődésügyi Minisztérium Lajtha László által vezetett népzenei csoportjának munkatársaként a magyar népköltészet kutatója lett, folytatva a nagyapa, Erdélyi János, s az apa, Erdélyi Pál vonalán érvényesülő "családi hagyományt". Már a Néprajzi Múzeum Népzenei Osztályán dolgozott, amikor 1968-69-ben a Somogy megyei Nagyberényben a nagyidejű Babos Jánosnétól az első imádságszövegeket magnóra vette. A Babos nénivel való találkozás évtizedes intenzív, túlhajszolt terepkutatásra indította Erdélyi Zsuzsannát: versenyfutásra a gyorsan múló idővel a kincset őrző öregek életéért. Kevés néprajzkutató mondhatja el magáról, hogy pályája során új és nagy jelentőségű, addig ismeretlen jelenségeket fedezett fel. A felfedezés öröme Erdélyi Zsuzsannának megadatott. A siker a 70-es években átütő volt. Tudósok és művészek egyöntetű lelkesedéssel fogadták a népi imádságok közzétételét. A szövegek gazdag képi világa megragadta a képzőművészeket is. Ezért gyönyörködhetünk ma Jámborné Balog Tünde festőművész képeiben, amelyek körünkbe hozzák az Ősi imádságok sajátos hangulatát, megfelelő légkört teremtve a tudós köszöntéséhez és a tudományos üléshez. – A nemzetközi elismerés sem maradt el: Erdélyi Zsuzsanna művészeti Európa-díjat kapott 1984-ben. Ebben a rövid köszöntőben természetesen nem lehet méltatni egy-két évtized munkásságát. Azt azonban el kell mondani, hogy a Hegyet hágék, lőtőt lépek című könyv megjelenése (1976) után még tanulmányok sora elemezte az archaikus imádságok gazdag világát egészen a tavalyelőtti legfrissebb összegezésig, az új Magyarság Néprajzában. S ebben Erdélyi Zsuzsanna nemcsak a magyar glóbuszt fogta át az Őrségtől Moldváig, a Zoboraljától az aldunai székelyekig, hanem a szomszéd népek, nemzetiségeink anyagát is, s tette mindezt interkonfesszionális, ökumenikus szemlélettel, európai horizontú történeti és összehasonlító kitekintéssel. Teljesítménye mögött nemcsak egy felfokozott ütemű, intenzív terepmunka áll, hanem egy szerteágazó gyűjtésszervező tevékenység is. Ez a határainkon, sőt a tengeren túlra is kitekintő gyűjtőakció széles körben tudatosította az archaikus imádságok, egyáltalán a népköltészet vallásos műfajainak, a népi vallásosságnak értékeit és fontosságát, s ezáltal nagymértékben oldotta azt a fagyos hivatalos ideológiai, politikai légkört, amely az 1980-as évek elejéig a vallásos témák kutatását övezte. Erdélyi Zsuzsannának arra is jutott energiája, hogy Lékai László bíboros úr és Bálint Sándor professzor úr támogatásával Esztergomban létrehozza a Népi Vallásosság Múzeumát, amely a népi vallásosság tárgyi emlékeinek ma egyik legértékesebb kollekcióját őrzi. Bár Erdélyi Zsuzsanna nem tanított rendszeresen egyetemen, több fiatal kutató szakmai orientálásához hozzájárult. Még többnek támogatta munkálkodását tudományos tekintélyével. Így alakulhatott ki egy kisebb kutatói kör, egy egymással szorosabb-lazább kapcsolatban álló fiatal kutatói réteg, amelyre évtizedek kényszerű szünete miatt a jövőben rengeteg elvégzendő munka vár. Elsősorban ők azok, akik a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége keretében ezt az ünnepi alkalmat megszervezték és írásaikkal, amelyek nyomtatásban is megjelennek majd, Zsuzsa nénit köszöntik. Most, amikor az összes ünnepi tanulmányt tartalmazó kötetet, s a JEL köszöntő számát átadom, s őszinte tisztelettel gratulálok Zsuzsa néni tegnapi kitüntetéséhez (1), mindannyiunk nevében Isten áldását kérem Zsuzsa néni egész életére és munkálkodására, elvégzendő feladataihoz pedig jó egészséget, segítő társakat, sok erőt és kitartást kívánok! Isten éltesse!
(1) Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke 1991. január 18-án Erdélyi Zsuzsannát a Magyar Köztársaság babérokkal ékesített Zászlórendjével tüntette ki. Ima Ahol jön a Jézus, lelkünk váltó Jézus, Szállás'adó Jézus. Krisztus urunk születék, zsidók által vereték, piros vére hullaték, az angyalok felszedték, a kehelybe töltötték. Ha én ebben az órában gyónt ember lehetnék, Szűz Mária kapuján mehetnék. Krisztus urunk azt mondja: aki ezt este reggel háromszor elmondja, velem lészen örök paradicsomba, ámen. (Szarka Jánosné kéziratos füzetéből, Kunszentmárton, 1984. Barna Gábor gyűjtése.)
Reggeli ima Piros hajnalt köszöntünk, Istennek hálát zengünk, zengje aki felébredt, adjon Isten jó reggelt! (Elmondta: özv. Józsa
Lászlóné, Talmácsi Katalin 72 éves r. k.,
Czigány György OTTLIK GÉZA BUDÁN A Farkasréti temető északnyugati sarkában, egy fenyőfa tövében nyugszik Ottlik Géza. Hetvennyolc éves korában, 1990. október 9-én halt meg. Kívánsága szerint beszédet és szertartást mellőzve néma tiszteletadással búcsúztak tőle barátai, olvasói. A ravatalozó és a sír közötti enyhe emelkedőn egy darabig Vas István, Lengyel Balázs, Fakan Balázs mellett lépkedünk Zolival, s látjuk magunk előtt Jókai Annát, Göncz Árpádot, Mándyékat, Domokos Matyiékat. A kerítés fölött fekete lepellel takart talpazaton áll a televízió kamerája. Mellette Dömölky János, a Hajnali háztetők rendezője. Esterházy Péter szájáról leolvashatók a miatyánk szavai: a Cipi által rendelt hallgatás épségét azonban semmi nem rezzenti meg. Lágy, napsütéses november délután van, a mélyén szinte derűvel teli. * * * Ez az indulatos mozarti tehetség mindig egészen pontosan, józanul fogalmazta meg mondanivalóját. Mértéktartás, kegyetlen önfegyelem jellemezte írói magatartását. Az Iskola a határon tizennégy nyelven olvasható. Ennek első kéziratát szinte a nyomdából vette vissza, hogy azután hosszú évekig dolgozzon rajta, csaknem elölről kezdve az egészet. S ha akkor nem veszi vissza?! – Baj lett volna? – kérdeztem egyszer tőle. Baj, mert elhasználtam volna az anyagomat – felelte. – Sokan kérdezik most is, hogy miért nem írok többet, amikor pedig óriási anyagom van. "Mit félted, el akarod magaddal vinni a túlvilágra?" Erre azt mondom: szeretném . . . Szeretném, mert féltem. Van egy szép márványom: belekapálok, széttöröm, elrontom. Amit megírtam, az abban a percben átveszi az uralmat a valóság fölött, annyira, hogy már nem is tudok változtatni rajta ...Ottlik ezt már a Próza kötetben is megfogalmazta. "Az író sohasem a mások kérdéseire felel. És nem röviden, körülbelül, nagyjából. És nincs véleménye: nem absztrahál, hanem konkretizál. Nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét az állapotok erednek. Elülről kezdi a világot. Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senkiföldjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. Aztán megint elhallgat." - Buda ... Miért lesz ez a címe az új regényednek? - Először is nem a divatos, kilométeres cím, hanem egy négybetűs, erőteljes, tömör szó. És erről szól. Az életem anyagából kell összeszedni, s ez Buda, hiába. A Fehérvári út, a Riadó utca, de Gödöllő is, amit a regényben átkereszteltem Monostorra. Ez is Buda: Már Kőszegről oda jártam nyaralni gyermekkoromban, és Kecskemét, anyám szülővárosa, ahol megtanultam "ö-zni" – jobban mint a Móricz Zsigmond. Szóval: Buda! Egy Ottlik György nevű ősöm segítette a törököt kiverni innen. Az első török zászlót ő zsákmányolta, s megmentett valami hősködő német választófejedelmet. Kapott érte egy zacskó aranyat. - Megvan még? (Igazi irodalmi kabaré volt: harsány kacagások szakították meg beszélgetésünket a Bartók-házban, 1986 tavaszán.) Emlegetjük a sötét esztendőket. Azok az ötvenes évek! Meddig is tartottak tulajdonképpen? Ottlik nevetve felelt: Még most is tartanak... Ó, ezek a feledhetetlen beszélgetéstöredékek! És helyszíneik: az Attila utca 45 (Cipi lakása) a maga megható és reménytelen rendetlenségével; a budakeszi kórház erdei pavilonja; a Szőnyi-műterem Zebegényben; a Duna-korzó terasza; a pasaréti Bartók-ház és tévéstúdiók. Legtöbbször velünk vannak a barátok: Mándy, Nemes Nagy Ágnes, Koromzay Dénes! - Ágnes szerint magyar írónak, pláne költőnek lenni világirodalmilag életveszélyes ... Cipi néhány kissé szögletes tánclépéssel kerüli meg a kamerát. Ledobja zakóját. - De ez a nagy amerikai irodalom hátránya is egyben. Mert olyan hülyék, hogy nem fordítják le maguknak a mi gyönyörű magyar verseinket... - Tizenöt nyelven jelentél meg, ha a romániai kiadást is beleszámoljuk. (Bár az, az erdélyiek örömére, magyarul van!) Ez azért világhír, nem? - Fenét. A francia kiadás után megjelent egy-két jó kritika, s egyúttal megvettek a boltban három könyvet. S tíz év alatt elfogyott még négy példány... Ottlik utálta az illúziókat. Csak a puszta, a színjózan igaz érdekelte. Egyszer Kosztolányiról beszélt meg Picassóról. Máskor Rilkéről, Rónay Györgyről. Ott ült a Duna-korzón: Kosztolányi és Karinthy azon vitatkozott, hogy a gyilkosság után Édes Anna megevett-e még sok-sok süteményt? S Kosztolányi magyarázta a regénye címét. Hogy miért Édes Anna?l Mert összecseng az édesanya szóval ... Na és: Anna! Ez a kacér feltételes mód! Picassót muszáj felfogni – mondta máskor –, olyan erőszakos, hogy lerohanja az embert. Tanulságos történet: egy amerikai milliomosnő egy Picasso-kiállításra elhozta azt a képet, amit rég a mestertől vásárolt. Picasso rápillant a képre s félredobja. – Ez hamis! Hogy volna hamis – képed el a milliomosnő –, amikor a szemem láttára festette! A festő csak legyintett. – Gyakran festek hamis Picassót... Rónay Gyurival – mondja – mindig egyetértettünk, egyformán éreztünk. Mégis akkor: mik voltak a különbségek? Ő hívő katolikus volt, én nem túl hívő református. Ő egy évvel alattam járt Gödöllőn a premontreiekhez: hát hogy-hogy!? – ez nagy különbség . . . Ő higgadt volt, komoly, tekintélyes. Ilyesmit rólam nem lehet elmondani. Ő kívülről tudta a futballválogatott névsorát! (Még a tartalékokat is – szólt közbe Mándy Iván.) Én az atlétikát szerettem; kidobtuk a futballkapukat a Bocskay főreálban . . . Ő eminens tanuló volt, én pedig megbuktam magyarból hetedikben... Ottlik a szertartást, a beszédet: a rutin, a közhely kísértéseit még holtában, temetésén is elkerülte. A szemérmes hallgatás pártján volt. De írt mégis néhány sort, ami vallomáshitelű. Néhány sort Jézusról, a Vigilia körkérdésére válaszolván. "... Hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos égnek." "Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról -, hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a még oly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit."
Nemeskürty István "KÖSZÖNÖM, MEGVAGYUNK" A magyar film negyedszázada: 1965–1990 Ez a negyedszázad példátlan sikerrel indult. A filmgyártás 1963-as átszervezésével, négy független műhely létrehozásával megszűnt a monopolhelyzetű központi tervezés és irányítás; a stúdiók közötti természetes versengés, az évente készíthető filmek számának növekedése s ennek következtében pályakezdő fiatalok útnak indítása két esztendő alatt meghozta gyümölcsét: a magyar filmre felfigyelt a világ szellemi közvéleménye, a Sodrásban, az Apa, a Szegénylegények, a Hideg napok, a Tízezer nap, a Feldobott kő ma már csaknem valamennyi fontos nemzetközi szakmunkában szerepel. E filmek alkotói közül senki sem rendezett filmet 1957 előtt; életkorukat és szemléletüket, művészi céljaikat tekintve újak, fiatalok: az Itáliában kiképzett Gaál István, az 1962-ben végzett Szabó István, a már 1950-ben diplomázott Jancsó és Kovács, akik azonban addig mindig nem rendeztek játékfilmet; a huszonéves Kósa Ferenc és az ismeretterjesztő rövidfilmeket fényképező Sára Sándor. A magyar nézőközönség, sőt, túlzás nélkül mondható: az egész magyar társadalom nagy figyelemmel, viták tüzében nézte és tárgyalta ezeket a filmeket, alkotóikat még a politikai élet akkori vezetői is gyanakvó elismeréssel figyelték; nem fért kétség hozzá: egy társadalmi reform türelmetlen előkészítői, amely reformot az akkori hatalmasok közül is elkerülhetetlennek tartottak néhányan. Míg Gaál filmjei (Sodrásban, Zöldár, Keresztelő) és Jancsó parabolának elnevezett látomásai (Szegénylegények, Így jöttem, Csillagosok, katonák) egy művészi jelképrendszer alkalmazásával hatottak, addig például Kovács András dokumentumszerű hitelességgel szabályos politikai vitákká változtatta filmjeit. E korszak jelképének is tekinthető Kovács egyik filmje, a Falak, mely azt a gondolatot fejtegeti, hogy egy adott helyzet reális lehetőségeit felmérve mindig a legmesszebbre kell elmenni, de csak a falakig, mert azokon áttörni úgyis lehetetlen. E két szélső stílushatár között a kifejezési, stílbeli sokféleség bámulatos kaleidoszkópja mutatkozott a kíváncsi szemnek: Szabó István megragadó képi szimbolikája (Tűzoltó utca 25.), Gyöngyössy Imre katolikus elkötelezettsége (Virágvasárnap), Bacsó Péter cinikusnak tettetett leleplező humora (A tanú), Kósa Ferenc népi írókon-költőkön nevelkedett paraszti hazafisága (Tízezer nap), Sára Sándor faluról hozott bölcsessége (Feldobott kő), Gábor Pál komor munkavilága (Tiltott terület), Kézdi Kovács Zsolt könyörtelen vádirata a megyei párthatalmasságok vadászat ürügyén végrehajtott bűncselekményeivel kapcsolatban (Mérsékelt égöv), Elek Judit együtt érző szánalma a magukra hagyott öregek iránt (Sziget a szárazföldön) ... Hírnevünket ez a nemzedék vitte szét a világban, az imént felsorolt nevek tulajdonosai az akkor negyvenen túl lévő Jancsón és a negyven felé járó Kovácson kívül valamennyien "dühös fiatalok", akik 1945-ben még gyermekek voltak, sőt: ötvenhatnak sem ők voltak a meghatározó résztvevői – koruknál fogva inkább csak szimpatizánsai. Körülöttük egy ideig ott van még a nagy öregek nemzedéke, Bán, Gertler, Keleti, Máriássy, Várkonyi, Fábri; az ötvenes években pályára lépett Makk Károly és Révész György; jelenlétük azért (is) fontos, mert színezik ía palettát, a szórakozni vágyó, konzervatívabb ízlésű, bár igényes közönség feltehetőleg türelmetlenné vált volna csupa bármilyen jó, de mégis "művészfilm" láttán. E feltevésünket igazolja, hogy hetvenöt táján, amikor ez a nemzedék fokozatosan kihalt vagy kiöregedett, visszavonult, a moziközönség tényleg türelmetlenül fordult el hatvanas évekbeli kedvenceitől. Hiába, varietas delectat, hiányzott a hagyományosabb rendezői felfogásban elkészített, ámde szakmailag kifogástalan, tömegsikerű A kőszívű emberfiái (Várkonyi), hiányoztak Ranódy László irodalmi megfilmesítései (Aranysárkány, Pacsirta), a háború végének zűrzavarát meleg humorral és önbírálattal, pátosz nélkül ábrázoló Tizedes meg a többiek (Keleti); hiányzott a biztos kezű Révész György elegáns intellektuális humora (Utazás a koponyám körül). Amint ezekből az utalásokból kitűnik, az irodalom ekkor még jelen volt a magyar filmművészetben; Krúdy Gyula (Huszárik Zoltán: Szindbád), Németh László (Hintsch György: Iszony), Molnár Ferenc (A Pál-utcai fiúk, Fábri Zoltán rendezése), Rónay György (Fábri: Utószezon, az Esti gyors című regényből) éppúgy filmre került, mint Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes vagy Illés Endre. Értelmetlenség lenne további kimerítő felsorolást adni a negyedszázad első feléről; fontosabb inkább annak hangsúlyozása, hogy ezek a filmek a keresztény erkölcsből fakadó humanizmus eszméinek hordozói. Az egyetlen igényesnek szánt műalkotás, mely kihívó arcátlansággal gúnyolja a vallást, egy tizenkilences ellenforradalmár pap személyén és sorsán keresztül azt igyekezvén elhitetni, mintha a katolicizmus és a "fasiszta" elnyomás kart karba öltve járnának: Jancsó Miklós Égi bárány című filmje, mely éppen azért különösen megbotránkoztató, mivel nagy tehetségű művész alkotása. A cím is gúnyolódó szándékú; Jancsó elszánt vallásgyűlölete már a Fényes szelek néhány jelenetében is megmutatkozott, amikor fanatikus kommunista ifjak a veszprémi székesegyház sekrestyéjének papi ruháiba öltözve randalíroznak az utcán. Jancsó e filmjével megnyerte azoknak a kegyeit, akik korábbi alkotásait gyanakvással, sőt elutasítással fogadták. Hogy azért ne véljük: a hatóságok és a filmművészek viszonya harmonikus és zavartalan volt, példaképpen érdemes felidézni Rényi Tamás Makra című filmjének esetét. A Kertész Ákos regényéből készült film egy helyét sehogyan sem lelő, a hatalom hangzatos ígéretei ellenére keserves életre kárhoztatott munkás tragédiája. Öngyilkosságba menekül. Ezt a szép, felemelő, nemes szándékú, keserűen bíráló filmet évekig "dobozban" tartották. (E sorok írójának, aki 26 éven át volt az egyik műhely vezetője, a Makra mellett másik keserve a cenzúrázó hatóságokkal Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmjével volt, mely filmet csak nagy türelemmel és ügyességgel sikerült a bemutatóig eljuttatnia.) Ha azt az egyetlen filmet kellene felmutatni, ami önmagában jellemzi a hatvanas évek magyar filmjét, és esztétikai értelemben is remekműnek mondható, akkor az Makk Károly Szerelem című filmje, Déry Tibor elbeszéléséből. A Rákosi börtönében sínylődő értelmiségi felesége, aki miközben kéztördelve reménykedik férje kiszabadulásában, mosolyogva tetteti beteg anyósa előtt, mintha a férfi csak hosszú külföldi útra ment volna, nehogy a mama belehaljon az igazságba: Törőcsik Mari bámulatos tökélyű alakításában kerül szemünk elé. A mamát Molnár Ferenc özvegye, az Amerikából látogatóba hazatért Darvas Lili alakítja, szintén kiválóan. Filmművészetünknek ezt a bámulatra méltó fellendülését a hetvenes évek elejétől-közepétől kezdve fokozatosan visszafogta, majd gátolta a hatvannyolc tájékán elhatározott (és a filmes szakma által lelkesen támogatott) reform megakadályozása. A stúdiókat, mint túlságosan önállósult műhelyeket ismételten átszervezték, költségvetésüket megkurtították, a filmfelvétel eszközeinek beszerzését és korszerűsítését elhanyagolták, a monopolhelyzetű forgalmazási vállalatok pedig egyfajta utólagos és rajtakaphatatlan cenzúrával a filmeket visszatartották. A legtöbb magyar filmből legfeljebb nyolc-tíz kópiát rendeltek, minél fogva évekig tartott, amíg egy magyar film mindenhová eljutott az országban. Ha ugyan eljutott; mert akadt olyan megye, amelynek első titkára kiskirályként betiltotta a film helyi bemutatását. Mivel pedig pénzhiány miatt egyre kevesebb látványos, szórakoztató, kosztümös film készülhetett, ez a fontos műfaj elsorvadt, s emiatt a nézők tömegei maradtak el a mozikból. A magyar film kifejezte ezt az állapotot, a művészek és a társadalom rosszkedvét, fokozatos reményvesztettségét és kiúttalanságát. Még a történelmi közelmúltat feltáró filmek is a jelen távlatnélküliségére panaszkodnak; az ilyen filmek közül legsikerültebb, legmélyebb gondolatiságú alkotás Az ötödik pecsét, Fábri Zoltán rendezése, Sántha Ferenc regényéből, kiváló szereposztásban. A helyszín úgyszólván végig egy kültelki kocsma, 1944 őszén, melynek alkalmi vendégei bölcseleti, sőt néha teológiai szinten beszélik meg az élet végső kérdéseit és az ember helyes magatartását válságos időkben. Megalkudni? Túlélni? Alkalmazkodni? Lázadni? Tiltakozni? Ezt a filmet érdemes lenne katolikus szempontból alaposan elemezni, méltatni, netán bírálni. A magyar múlt vétkeinek ostorozásától soha vissza nem riadó Kovács András most ennek az 1943-44-es esztendőnek a magyar helytállását mutatja be, mely évekről mindig csak pocskondiázva szóltak. Az Ideiglenes paradicsom német hadifogoly-táborokból hozzánk szökött franciák magyarországi sorsát ábrázolja, bemutatva és felmutatva, hogy mit tettek Trianon áldozatai a franciákért . . . Jellemző Kardos Ferenc történelemlátása is: a Mennyei seregek-ben Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér életének utolsó heteit tárja a néző elé, s az isteni igazságszolgáltatásba, mint végső szalmaszálba kapaszkodó magyarok, akiket török fenyeget, és akiket a császár (a Nyugat) elárult, cserbenhagyott, egy látványos barokk színielőadásban szeretnék leimádkozni a földre a Megváltót. Szabó István ekkortájt készült filmjei: a Tűzoltó utca 25., a Budapesti mesék költőien ihletett, szép képekbe rejtett elégikus keserűséggel, de mégis az emberiesség győzelmébe vetett hittel idézik fel, valóságos film-költeményben, háborús történelmünket, megbocsátva, de sose feledve, megbánva, de sose megnyugodva. Nem is lelte aztán tovább helyét a magyar társadalom mozgóképi világában: tehetsége egy Claus Mann-regény (Mefisztó) és egy császári és királyi hadseregbeli régi katonabotrány megfilmesítésébe (Redl ezredes) "emigráltatta"; képessége, tudása és remek színészei, nem is szólva a pénzzel nem fukarkodó német gyártó cég jóvoltából megkapott díszletekről és helyszínekről, meghozta számára a magyar filmesek közt egyedülálló kitüntetést, az "Oscar"-díjat (AcademyAward). Az 1945 és 56 közötti éveket is egyre türelmetlenebb igazságigénnyel, egyre kíméletlenebb szókimondással dolgozzák fel a 70-es évektől kezdve színre lépő fiatal rendezők. Gábor Pál Angi Vera című filmjében egy életbe lépni készülő lány kerül be szinte észrevétlenül az államhatalom fogaskerék-rendszerébe; megalkuvása életben maradásának feltétele. Mészáros Márta Napló-i (immár trilógiává terebélyesedve) a rendezőnő életének személyes motívumaiból (apja, Mészáros László szobrászművész a Szovjetunióban pusztult el, mint mondani szokás, a törvénytelenségek áldozataként) építik fel és bontják le kommunista meggyőződésű emberek lelkiismereti vergődését és erkölcsi lázadását. Bacsó Péter a rá jellemző, már-már frivolnak tűnő gúnyolódásba csomagolt keserűséggel és meghatottsággal dolgozta fel az ötvenes évek elején történt deportálásokat (Te rongyos élet!). Ugyanezt a tárgykört, ifjúkori személyes emlékei alapján, drámai döbbenettel mutatta be Téglássy Ferenc (Soha, sehol, senkinek). Meghökkentően merész a nyolcvanas évek fiatal nemzedékének véleménye az 1956-os forradalomról. Gothár Péter Megáll az idő című filmje nemzedékének lázadó dühével nemcsak ötvenhatról emlékezik meg keserűen, a film elején hiteles híradórészletekkel idézve fel a kort, hanem ő már a nyolcvanas évek állóvízzé pocsolyásodott, jólétinek hirdetett államát támadja, megvetően bírálva apáit, azokat az országlakosokat, akik kénytelen-kelletlen ugyan, de beletörődtek a megváltoztathatatlannak hitt jelenbe. A filmet Bereményi Géza írta, így nem véletlen, hogy Bereményi, rendezőként, a háborús éveket idéző első filmjében, mely Magyary Zoltán jogászprofesszor reformterveinek kudarcát meséli el, valójában a nyolcvanas évek megrekedt reformjait, lomha államigazgatását, a hivatali képmutatást bírálja (Tanítványok). Ilyen ingerült szókimondásig korábban csak Gaál István jutott el, ezért is ítélték feledésre az egyre időszerűbb Zöldár-t, egy parasztfiú rácsodálkozását a világra, majd döbbent kiábrándulását, hogy ez a világ mennyire hazug. Ugyanő, Gaál, a Keresztelő-ben szintén ezt az önhitten megállapodott, az "úgysem változtathatok" önámításába menekült, népből jött értelmiséget leplezi le. Aligha túlozunk, ha azt mondjuk: a nyolcvanas évek filmjei általában keserű ingerültséggel, sőt megvetéssel ábrázolják saját korukat, egyszersmind azonban egyfajta önfelmentéssel is, elhitetvén a nézővel, hogy mindez az apák bűne – aztán ők, a fiatalok sem tesznek semmit, legfeljebb a bűnöket lajstromozzák. Ennek a válsághelyzetnek filmes-művészi "elektrokardiogramjai": Kosa Ferenc: Guernica; Révész György: Hanyatt-homlok; Gothár Péter: Ajándék ez a nap; Gaál István: Legato, Cserepek; Kovács András: Labirintus. A legkönyörtelenebb film e műfajból Lugossy László Köszönöm, megvagyunk című alkotása. Mindenki látástól vakulásig robotol, hogy valamiféle tetőt húzzon a feje fölé, és akad, aki a pénzt és a létminimumot hajszolva, belehibban ebbe, mi több, környezetét is megnyomorítja. A film hősei már nem is nagyon lázadnak ez ellen; tudomásul veszik, mint az életet magát; "köszönöm, megvagyunk" – feleljük tényleg naponta egymásnak, s ez a vállrándító köszöntés, illetve válasz egy dühös káromkodásnál is tragikusabb, szomorúbb. Itt tart most a magyar film is, ide jutott: köszöni, megvan. De meddig? Az egyetlen, szinte már mámoros reményt és hitet ébresztő film ebben a lelki sivatagban Koltay Gábor rendezése, Szörényi Levente zenéjére: István, a király. A mai napig milliók gyönyörködnek a Boldogasszony palástjával védett ország jövőjébe vetett hitet sugalló műbe. A rendezők és filmkészítők talpa alól a nyolcvanas évek közepére eltűnt a talaj: egyre kevesebb pénz jut filmekre, egyre reménytelenebb a forgalmazás, vagyis a mozibeli siker; a nézőterek üresek; fokozódott a politikai és gazdasági létbizonytalanság, nőtt a türelmetlenség. A szakmai közvéleményt évek óta átszervezési híresztelésekkel riogatják. Ily módon a rendezők és a műhelyek igyekeznek minél olcsóbban filmet készíteni. Sorra készülnek az igazságfeltáró, bíráló dokumentumfilmek, melyekhez se színész, se író, se díszlet, se jelmez, se statisztéria nem kell. Ezek némelyike a magyar filmpublicisztika maradandó becsű darabja: sajnos azonban, minden becsük mellett sem játékfilmek (feature picture), amiképpen a legkiválóbb vezércikkek és hírlapi tudósítások se tekinthetők versnek vagy regénynek, netán színdarabnak. Ezt az irányzatot már jó ideje műveli néhány kimagasló tehetség, mint pl. Dárday István (Jutalomutazás, Filmregény); neki és néhányuknak még sikerült műveket hírlapi fényképből műalkotássá emelni. Később azonban a bármily valósághű és szenzációs alkotások, csalárd termelőszövetkezeti vezetők leleplezése, eltemetettnek hitt politikai bűnök feltárása, éppen tömeges jelentkezésénél fogva, megszokottá vált, és a néző, aki ilyesmit naponta láthat a televízióban, elszokott a mozitól, hiszen onnan hiányzott a szórakoztató, ámde irodalmi-művészi igényű film műfaja. Aggasztó, hogy ezek a filmek, és általában a legifjabb nemzedék művei, mind képen, mind szóban oly riasztó pornográfiát terjesztenek, a mozivászonról hangzó emberi beszéd annyira ocsmány, durva és szemérmetlen, olyan tolakodóan akarja megbotránkoztatni a nézőt, s oly pökhendien igyekszik sárba taposni a vallásos erkölcsöt, hogy emiatt a közönség végképp kivonulhat a moziból, illetve átmegy azokhoz az amerikai filmekhez, amelyek ugyan csaknem ennyire ocsmányak, viszont nagy szakmai tudással szórakoztatnak. Ennek ellenére – mert hiszen olvashattuk a korántsem kimerítő felsorolást számos kiváló értékről; mert hiszen a dokumentum-műfajban is születtek olyan remeklések, mint Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk-filmje vagy Ember Judit filmjei – remélhető, hogy a II. vatikáni zsinat elvei továbbra is érvényesülni fognak: "kifürkészik, milyen az ember . . . igyekeznek feltárni helyzetét a történelemben és a világmindenségben, megálmodhatnak egy boldogabb emberi világot."
Szőnyi T. Zsuzsa AZ ISMERETLEN MÁRAI -1 Kiadatlan Márai-levelek Hosszú "elfelejtés" és "elhallgatás" után 1989 novemberében "Márai hazatért" Budapestre. A Magyar PEN-Club, az MTA Irodalomtudományi Intézete, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Országos Választmánya és Budapesti Irodalmi Szakosztálya nov. 13-án Márai-ülésszakot tartott a Kossuth Klubban; este pedig a Pesti Vigadóban irodalmi estet rendeztek, amelyet Vas István, a Magyar PEN-Club elnöke és a Márai-műsorok főszervezője, Hubay Miklós vezetett be. Előadást tartott dr. Habsburg Ottó is, ezzel a címmel: "Márai magyarsága – Márai Európája." (A Márai-ülésszak előadásainak jó részét közzétette az Új Írás 1990. májusi száma: Lengyel Balázs, Szabó Ferenc SJ., Balassa Péter, Kulcsár Szabó Ernő, Rónay László értelmezései.) Márai Sándor (1900-1989) életművének feldolgozása még hátra van, kutatókra vár. Néhány tanulmány, kisebb könyv az elmúlt években már megkezdte a kiváló – emigrációba kényszerült – író "rehabilitálását". Szőnyi T. Zsuzsa, aki hosszú évekig kapcsolatban volt a Márai házaspárral, most adalékokkal szolgál a kutatóknak az itt közölt levelekkel és személyes jegyzeteivel. (Szerkesztőség.) Márai Sándorral most kezd ismerkedni a mai nemzedék. Negyven évig még a nevét sem volt szabad leírni Magyarországon, pedig a modern magyar irodalom legnagyobbjai között van a helye. Márai 1900. április 11-én Kassán született a jogászősökre büszke, felvidéki német eredetű Grosschmiedt családból. Már középiskolás korában lázadónak érezte magát, és ki akart törni a város régi céheket idéző légköréből, de örökre megmaradt "kassai polgárnak" a szó nemes, Európát építő szellemében. Alig tizennyolc évesen Budapestre költözött, és a magyaros Márai néven megkezdte írói, újságírói pályáját. De a fővárosban sem volt sokáig maradása. Az egykori felvidéki vagy erdélyi vándordiákok példáját követve, elindult, hogy bejárja Európát. Berlin, majd különösen Párizs vonzotta, ahol fiatal feleségével, Lolával, egy kassai lánnyal hat évet töltött. A legnagyobb német és francia lapok szinte azonnal "felfedezték" Márait – Koestler Artúr visszaemlékezése szerint –; nemcsak riportokat, hanem esszéket, könyvkritikákat, tanulmányokat is írt. Megismerkedett az akkori pezsgő francia élet irodalmi nagyságaival. A húszas évek végén visszatért Budapestre, hogy az Újság belső munkatársaként a vándorévek után letelepedjen. Ugyanekkor József Attilával és másokkal együtt A Toll című irodalmi lap szerkesztőgárdájához csatlakozik. A harmincas évek a széles közönségsikert, a népszerűséget, a jómódot hozzák meg Márainak. A Pesti Hírlap munkatársa, az Akadémia tagja lesz. Egy sor regénye jelenik meg, s ekkor születik a nagy remekmű, az önéletrajzi hátterű, de társadalmi-történelmi korrajznak is beillő Egy polgár vallomásai. Közben állandóan írja Napló-ját, amely élete során részletekben megjelenve arról tudósított, hogy Márai minden körülmények között, az őrjöngő nácizmus éveiben éppúgy, mint a kommunizmus félelmetes terrorja idején, mindig megőrizte függetlenségét. Nemcsak gondolatban, de tettekben is. Jellemző epizód, hogy mint "akadémikus" Herczeg Ferenccel együtt megmentette Zsolt Bélát a Bergen Belsen-i haláltáborból. 1942-ben a Nemzeti Színházban felejthetetlen élmény volt a Kassai Polgárok, a kor legbátrabb antifasiszta drámájának bemutatója: amikor felment a függöny, szavait lélegzetvisszafojtva hallgatták mindazok, akik érezték a mindent elsöprő hitleri őrület fenyegetését. Egy bátor író emelte fel szavát a szabad, határokat nem ismerő európai szellem nevében. A hitlerizmus merevgörcsébe zárt német népről különben senki sem írt olyan pontos klinikai látleletet, mint ő a Sértődöttek-ben. Mivel nem ismerte a megalkuvást, az öncenzúra megszégyenítő korlátait – a háború után, a kommunista önkényuralom kezdetén feleségével, Lolával és fogadott fiával, Jánossal az emigrációt választotta. Svájcba, majd Itáliába, később az Egyesült Államokba vándorolt ki. De onnan is gyakran tértek vissza európai levegőt szívni. Az emigrációban felvidéki őseitől örökölt kötelességtudása, a mindennapi kitartó munka megvédte a külső világ változó hatásaitól és a magány belső szorongásától. Élete végéig hű maradt a magyar nyelvhez és hazájához. Németül, franciául, angolul, olaszul kitűnően értett, és mégis magyarul írt. "Hálás vagyok a sorsnak – az 1976-83-as Naplójá-ban jegyezte ezt fel –, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses." Az emigrációban eleinte kénytelen volt saját költségén kiadni műveit, de később akadtak magyar kiadók, akik alig várták, hogy egy-egy Márai-kézirathoz jussanak. Új regényei, Napló-i egymás után jelentek meg. Nem egyet lefordítottak más nyelvekre is. A német televízió színjátékait is közvetítette. Az évtizedek múlása nem törte meg Márai hangját, írásaiban áttételesen megélhettük az Európát fenyegető sztálini diktatúrát, az emigráció, az otthon maradt és a külföldön élő magyarság kínzó problémáit. Mindez talán hihetetlennek tűnik, hiszen Márai Sándor regényeiben sokszor szerelemről, önfeláldozásról, gonoszságról, árulásról, vagy akár Giordano Bruno máglyahaláláról ír; de minden elbeszélése mögött ott feszül az író erkölcsi magatartásának nemes ereje. Minden írásában az emberi méltóságért, a szabadságért, a ma annyit emlegetett emberi jogokért állt ki, olyan módon, hogy az olvasó észrevétlenül csak azt érezte, hogy szíve mélyén jobb ember szeretne lenni. * * * Ezt a Márai Sándort csodáltuk fiatal korunkban, tőle vártuk az eligazítást a zűrzavaros kor útvesztőiben. És ha elővettük könyveit, mindig megtaláltuk azt a mondatot, amely kimondta az igazságot, pontos megfogalmazásában, lélekig ható erővel. Úgy néztünk föl rá, mint minden titkok tudójára, mint lelkiismeretünk szavára, a humanista magatartás példaképére. Akkoriban álmodni sem mertem volna, hogy a nagy írót valaha személyesen is megismerem. Apámat, Szőnyi Istvánt, a zebegényi tájak festőjét kísértem ki a Nyugati pályaudvarra, amikor 1947-ben írókkal, művészekkel együtt Svájcba utazott. Hubay Miklós volt az, aki a magyar művészek kis csoportjának külföldi meghívást szerzett. Az induló vonat mellett ott állt a magyar kulturális élet színe-java, de én csak Márai Sándort néztem megbűvölten. Pedig nem volt túlságosan vonzó jelenség: hideg, mozdulatlan márványarcában egyedül a szemek árulták el a lélek mély rezdülését. Később Rómában, a hontalanságban találkoztam vele újra 1949-ben, amikor már nem voltam olyan elfogult, és meg is mertem szólalni a nagy író jelenlétében. A nápolyi Posilippo dombon laktak eleinte, majd Salernóba költöztek, de gyakran jöttek Rómába. Ilyenkor mindig találkoztunk, mert Márai kávéházban vagy nálunk szeretett beszélgetni férjemmel, Triznya Mátyás festővel. Ezalatt nekem Lola mesélt, miközben félfüllel figyeltem Maráira, akinek minden szavát rögtön le lehetett volna írni. Kitűnő, szellemes, bölcs társalgó volt, soha nem mondott közhelyeket. Salernóból, később Amerikából gyakran írt leveleket. Összesen mintegy 80 levelet őrzök Maráitól, egy részük könyvei kiadásával kapcsolatos ügyintézésről szól. 1960-ban, apám halálakor néhány soros levélben fejezte ki részvétét, majd elküldte azt a megemlékezést, amit ő maga olvasott fel a Szabad Európa Rádióban. (I. levél: New York, 1960. szept. 29; lásd a következő oldalon fénymásolatban.)
Még néhány kiadatlan levelét közlöm; ezek fényt vetnek életszemléletére, jellemére és az emigráns író gondjaira. Az Egy úr Velencéből ügyében kérte segítségemet (New Yorkból írt 1961. febr. 2-i levél): Kedves Zsuzsa, előre is elnézést kérek ezért a levélért, de minthogy Maga volt szíves Rómában a "Napló"-val törődni, hasonló ügyben kérném segítségét. Az történt, – mint talán tudja, – hogy az Occidental Press felkérésére szerződést kötöttem ezzel a kiadóval "Egy úr Velencéből" című verses színpadi játékom magyar kiadására vonatkozóan. A szerződés értelmében a könyvnek 1960 április végéig kellett megjelenni: a kiadó értesített, hogy a szedést és nyomtatást Rómában rendelte meg. A kéziratot idejében átadtam, a szedés kefelevonata múlt év derekán, kisebb késéssel, korrigáltan készen volt a nyomtatásra. Ennek dacára – és ismételt sürgetés ellenére, – a könyv nyomtatott példánya mai napig nem érkezett meg; állítólag a nyomda nem kapta meg az olasz kiviteli engedélyt. Amit most kérnék, ha nem okoz nehézséget: hálára kötelezne, ha a helyszínen megállapítaná, kinyomtatták-e a könyvet. A nyomda címe: Studio Typographica, Roma, Piazza del Popolo 3. Bizonyságot természetesen csak akkor tudunk, ha Maga valóságosan látta és kezébe fogta a könyvet. Nem tudom, nem alkalmatlan-e Magának ez a kérés? Ha bármilyen okból az lenne, kérem, tekintse tárgytalannak, és akkor keresek valakit, aki bizonyságot tud szerezni. De ha Magától választ kaphatok, azt hálával fogadnám. Ismétlem, bocsássa meg a kérést és előre is köszönöm válaszát, – igaz tisztelettel, barátsággal jó híve: Márai Sándor
1965-ben újabb "vállalkozásba" kezd: a római Detti nyomdánál megrendeli a San Gennaro vére kiadását saját költségén. A korrektúrát is ő maga akarta végezni, de mivel a telet mindig New Yorkban töltötte, én közvetítettem az író és a római nyomda között. Erre vonatkozólag egy sor levél érkezett, melyek közül egy rövidebbet közlök: New York, 1965 október 17. Kedves Zsuzsa, itt minden rendben várt és vigaszdíjnak megkaptuk az őszt, ami itt általában és most különösen szép. A környék a lakás körül nem olyan vadregényes itt, mint Salernóban, de van erdő és folyó, kert és tó, így aztán vigasztaljuk magunkat az Elveszett Paradicsomért, ahogy lehet. Remélem, Detti közben leszállította a 194 példányt. Várjuk ide a többi 800-at, remélhetőleg nem áznak el útközben. Még egyszer nagyon köszönöm a nyomdával kapcsolatos jó tanácsot. Nem tudom, meddig tart a magunkkal hozott napfény-, só- és jód-vitaminból a készlet, de egyelőre bírjuk a visszarázódás strapáit. Nagyon jó volt együtt lenni Magukkal, kár, hogy nem hosszabb időre. Mindkettejüket barátsággal köszönti és kezét csókolja: Sándor
1967 elején Zebegényben meghalt Édesanyám. Márai New Yorkból írt levelében nemcsak részvétét fejezi ki, hanem foglalkozik a halál gondolatával: New York, 1967. március 4. Kedves Zsuzsa, nagy megdöbbenéssel olvastuk a levelét. Ebben az évben jóformán nem múlt el hét, hogy a posta ne hozott volna rokonról, közelebbi vagy távolabbi ismerősről szomorú hírt. Most a Maga levele – olyan "váratlan", igazán, érthetetlen. Igaz, legutóbb írta, hogy az édesanyja nem egészséges, ezért is készülnek haza látogatóba. Hát néha elkésik az ember. – Nem ismertem, csak Magán keresztül; ahogy írja, "diszkrét" volt még a halálában is, – vannak ilyen csendes emberek, akik igazi fontosságát csak akkor értjük meg igazán, amikor egyszerre nincsenek többé. Minden bölcselkedés ilyenkor értelmetlen. Nem tudunk semmit... de néha gondolok arra, hogy talán a személyiség, – mint energia, hullámhossz, frekvencia? – továbbrezeg, amikor már nincs hozzá testi médium . . . De csak "gondolok" erre, nem hiszek benne. – Az igaz, hogy a fájdalomnélküli, gyors halál nagy ajándék – és még valami: ha valaki "megéli a saját halálát", az rendjén van, akármilyen fájdalmas az itt maradottaknak. A másik, az erőszakos és accidentális halál (mennyi van és hányféle!) nem a miénk, azt csak kiróják, hogy a statisztikában ne legyen hiány. A Maga édesanyja megkapta a "saját halál" ajándékát, fájdalom nélkül. Amikor nagyon szomorú, gondoljon erre is. És mi szeretettel gondolunk Magára. Amit a háromnapos otthoni tartózkodásról ír, egyezik sok mindennel, amit mások is mondanak. A kommunizmus teljes bukás: mint eszme, mint gyakorlat, stb. Maradtak a kommunisták, akik egy bukott Eszme bukott gyakorlatával tákolnak össze – Pekingtől Budapestig, újra és újra – valamit, aminek prolongált jóvoltából ők, kommunisták, léteznek. S minthogy a bukott kommunizmus egyáltalán nem bukott hatalmi rendszerei változatlanul itt vannak, lehet, hogy még sokáig így marad minden, ahogy van, mert a hidrogénbombákkal megtömött zsákutcában senki nem mer döntően cselekedni. De ez sem biztos. Amit a zebegényi temetőről ír, ahol a nagyszülőktől le és fel szépen együtt van mindenki: körülbelül a legjobb, ami egy családdal történhet. (A mi halottainkat kissé szétszórta az idő, már bajos is lenne összeszedni őket. Most májusban, ha igaz, mi is közelebb kerülünk hozzájuk, – de a temető helyett beérem egy jól működő kéménnyel, pap, ének és koszorúk nélkül. Nem sürgős.) A kis feszület és az öreg biblia elkobzása mély államvédelmi bölcsességet mutat. Még az is megeshet, hogy a sokat használt Biblia árulkodik, és a szemlész megtalál ilyen aláhúzott sorokat, mint Máté, 9.16:". . . legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok." Ez persze gyanús; de hasznos. Érthető, hogy Bartóky Zsuzsának sikere van a dear listener-ek körében. [Bartóky Zsuzsa néven egy ideig a Szabad Európa Rádió római kulturális tudósítója voltam. Márai évekig dolgozott a SZER-nek.] Salernóban, ha ott leszünk, én is beállok a hallgatók közé. Azért is, mert ami engem illet, májusban teljességgel abbahagyom ezt az énekes-gésa-munkát, amely már eddig is túl soká elhúzódott részemre. Volt öt év (1951-56), amikor izgalmas faladat volt. Aztán maradt egy keret, melyet hétről hétre fel kellett tölteni; de ez az utolsó három évben már évről évre nehéz feladat volt számomra. Ezért abbahagyom és átalakulok hallgatónak: kell ilyen is. Szeretettel gondolunk Magára, kedves Zsuzsa. A viszontlátásig kezét csókolja, Mátyást barátsággal köszönti, Sándor (A második részt következő számunkban hozzuk.)
FIGYELŐ András Imre A LEGSÜRGŐSEBB TEENDŐ: OLVASNI AZ IDŐK JELEIBŐL A négy évtizedes elnyomás után az új kihívások arra kényszerítik a magyar katolikus egyházat, hogy alaposan megfontolja, hol tegye meg azokat az erőfeszítéseket, amelyekre a jelen körülmények között képes, milyen sorrendet állítson fel teendői között. A magyar józanság ösztönösen azt sugallja, hogy a nagyszabású tervek készítésének – végrehajtó erők hiányában — sok értelme nincsen, és a híveknek se lesz kedvük arra, hogy a "tudományos társadalomépítés" kudarca után "tudományos egyházépítéshez" kezdjenek. Némely egyházi újjáépítőnek volna ugyan kedve ahhoz, hogy "lerendezze" a jelenlegi kaotikus megújulási kezdeményezéseket, de a közeg nem hagyja magát, s a magyar egyházi élet tovább virágzik, ill. burjánzik a maga módján. A magyarországi egyházi élet megújításának látszólagos rejtélye, hogy egyrészt életrevaló, remek kezdeményezéseket találunk mindenfelé az országban – a külföldiek csodálnak érte bennünket –, másrészt általános az elbizonytalanodás a nagy célkitűzéseket illetően. Mintha valahol utat tévesztettünk volna, olyan nehezen áll össze a magyar egyházi reform képlete. A pártállam idején a püspöki kar azzal tért ki a zsinat által előírt egyházi reform munkálatainak beindítása elől, hogy "a jelen körülmények között" nem tarthatják meg Magyarországon az egyházmegyei zsinatokat, de a készülő új egyházjogi kódexben úgyis minden reformintézkedés benne lesz, s majd azt bevezetve érvényesülnek a zsinati reformok is. Az új kódex bevezetése azonban nem hozott számottevő megújulást. A reform elindulásának akadálya tehát nyilván nem a jogbizonytalanság volt. A gátlás mélyebben, egyházi életünk értelmezésében, egyházfelfogásunkban rejtőzik: nem úgy akarunk egyház lenni, ahogy alapítónk és életbentartónk, Jézus akarja, s nekünk akaratát "az idők jeleiben" tudtul adja. A továbbiakban megpróbálunk "az idők jeleiből" néhányat megnevezni s a magyar katolikus egyház számára értelmezni. Kihívás az egyház számára, s ezért az "idők jelének" tekinthető az a torzulás, amelyet az egyházi élet az elmúlt 40 év alatt elszenvedett. Az idők eme "jele" a magyar katolikus egyháznak program: Ellentmondani a múlt torzulásainak A pártállam egyházpolitikájának alapvető vonása volt a "pórázon tartás", akár korbáccsal, akár a jóviszonyra való hivatkozással vagy az "engedmények" mézesmadzagjával. Ezt az egyházpolitikát szabályos jogi konstrukció bástyázta körül. A magyar állam és az egyházak viszonya, ahogy ezt egy alkotmányjogi szakkönyvben olvashatjuk, a "legális teórián" nyugodott, mely az államot tekintette a szuverén jogalanynak, és az egyház csak annyi joggal rendelkezhetett, amennyit neki az állam engedélyezett. Ezt az egyoldalú kapcsolatot módosították a partnerség irányában az ún. "szerződéses teória" alapján szerzett jogok, ami azt jelentette, hogy az állam az egyház jogait nem egyoldalúan, önkényesen határozta meg, hanem az egyházzal kötött megegyezések által. így vált központi kérdéssé az egyház és az állam közötti megegyezés, mely részletesen szabályozta, milyen tevékenységet szabad az egyháznak a szocialista államrend keretében kifejtenie. Ebből a jogi konstrukcióból származott a megkülönböztetés a "legális" és az "illegális" vallásgyakorlat között. Ez tette jogilag lehetővé, hogy az állam az engedmények ("előrelépések") által a legális vallásgyakorlat listáját újabb és újabb pontokkal bővíthesse. Ugyanezzel a jogi logikával állapította meg azokat a személyeket is, akik a "megállapodás" betartásáért az egyház részéről felelősek voltak. Ezzel az állami taktikával az egyház vezetői egy olyan "felügyelői szerepbe" kényszerültek bele, mely messze meghaladta az egyházi törvényekben kapott jogosítványaikat. Nem tagadható, hogy az állam által folytonosan a "kisebb rossz" elé állított egyházi vezetők olyan dolgokat is megparancsoltak alattvalóiknak, melyek túllépték az egyházjogban kapott hatáskörüket. Az állam, felhasználva a katolikus egyház hierarchikus vezetési struktúráját, megpróbálta a vezetők útján behajtani a hívőktől is a saját egyházpolitikájában megkövetelt magatartást. Az állam parancsait a hivatalos vezetőknek a "szolgálati úton" kellett volna érvényesíteniük, különben nem remélhettek "előrelépést". Ennek az állami taktikának működését elősegítette az amúgy is meglévő klerikalizmus, a túlzott tekintélyelviség az egyházi vezetőknél, de a világiak passzivitása is, akik az ilyesmibe beletörődtek. Az ÁEH "agytrösztje" erre számítva fejleszthette ki a katolikus egyházban azt a pórázrendszert, amely az államnak lehetővé tette, hogy egyetlen személlyel tárgyalva ellenőrzése alatt tartsa az egész egyházat. Az állam fontos dolgokban csak a prímással tárgyalt. Ezt a többi püspök is kénytelen volt tudomásul venni. A katolikus egyháznak Magyarországon nem voltak kisebbségi tapasztalatai, mint pl. a protestáns egyházaknak, s az államalapítás óta tartó együttmunkálkodás nem tette szükségessé, hogy kifejlődjön benne a küzdelem szelleme belső szabadsága érvényesítésére, jogai védelmére. A vezetők engedékenysége aztán "morális igazolást" nyújtott az egyházon belüli kontesztálásoknak. A "divide et impera" módszer alkalmazása így segítette az egyházi póráz hatékonyságát. Amivel az állam a katolikusokat büntette, azt kapták "jutalmul" a protestáns egyházak. Az ő presbiteriális egyházszervezetük ellentmondott ugyan a felső irányításnak, de bennük nagyobb volt az együttműködési készség. Révai József már 1950-ben – amikor a "klerikális reakció" fellegvára, a katolikus egyház ellen a döntő rohamot, a szerzetesek deportálását bejelentette – megdicsérte őket együttműködési készségükért. "Jutalmul" aztán az "episzkopális" vezetést kapták. A protestáns egyházak az állammal való együttműködésnek később teológiai megokolást is adtak a "szolgálat teológiájában". A katolikusok Rómától való sokat kritizált függése ugyanakkor védelemnek bizonyult az állami önkény ellen. Azoknak az egyháziaknak, akik a pártállam idején a lelkiismeretükben megterhelték magukat, akik "a szükséges mértéken túl kollaboráltak" vele, nyilvánosan kellene bűnbánatot tartaniuk, és kérni visszafogadásukat az egyház közösségébe. Be kell látniuk, hogy az egyház "megmentésére" az ő részükről nem volt szükség, mert Isten erős keze védte az egyházat. Ugyanígy nem szereztek különös érdemeket a sokszor látványosan hangoztatott ortodoxiájukkal (igazhitűségükkel) sem, mert hiányzott náluk az "ortopraxis" (az egyházias élet). Utóbbit viszont most is pótolhatják, de nem feltétlenül vezető beosztásban. A bukott kommunista rezsimmel való egykori együttműködők "elszámoltatása", leváltása azonban nem a fő gondja most az egyháznak. A felelősségrevonást, az üldözőkkel való együttműködést – hacsak nem áll fenn nyilvánvaló törvénysértés – a keresztény ember, de a hivatalos egyház is, a jó Istenre szokta bízni. König bíboros, volt bécsi érsek szerint "példaértékű" volt az egyházias eljárásra Márton Áron erdélyi püspök intézkedése, aki mikor 1955-ben visszakerült egyházmegyéje élére, lelkigyakorlatra hívta össze papságát, és kijelentette: "A paptestvérek közül néhányan olyan dolgot tettek, ami az egyház törvényeibe ütközik. Aki lelkiismeretben terhelve érzi magát, kérhet penitenciát." Egyesek kértek, mások nem. Márton Áron ezzel napirendre tért az ügy felett. Ilyen módon egy félóra alatt felszámolta Erdélyben az ott is brutálisan erőltetett papi békemozgalmat. Az államtól az egyházra ráerőszakolt, közel négy évtizedig alkalmazott póráz beidegződéseket alakított ki, melyek még most is akadályozzák az "idők jeleinek" felismerését. Hogy az egyház ettől a torzulástól megszabadulhasson, most – mintegy ellensúlyként – hangsúlyozottan kellene elköteleznie magát a belső szabadság érvényesítése mellett, és a legszükségesebbre korlátoznia a tekintélyi vezetés funkcióját. Ilyen jellegű belső fordulatra azért is szükség volna, mert az állami póráz az egyház legfelsőbb vezetésének szólt, az alap- és középszinten viszont az elnyomás évei alatt a Lélektől ihletve számtalan új kezdeményezés alakult ki. Ez olyan élő alappá fejlődött, amely – a konkrét magyar valóságba testesülve – hordozója lehet az egyházi élet újjáépítésének. Aratni ott, ahol az Úr növelte a vetést Az egyén lelkében a megszentelés munkáját elsősorban a Lélek végzi, ezt ápolja az egyház szolgálata. Az egyház a 40 éves üldözés alatt – az elmúlás helyett, melyre az üldözők számítottak – újjáéledt. A mai magyar egyháznak sok aratnivalója van. Az egyház hitele megnőtt. Az elvárások vele szemben oly nagyok lettek, hogy nem is tud megfelelni mindegyiknek. A nehéz évek alatt a kovász szerepét töltötte be minden Krisztussal egyesült keresztény. Az egyház jellé vált a magyar társadalomban annak ellenére, hogy a püspökeinek ez idő alatt inkább az állam kezében lévő túszok szerepe jutott, mint az aktív vezetés. (A túszok azonban sosem voltak az állam "beépített kémei" vagy hasonlók, mint ahogy ezt most utólag egyesek látni szeretnék.) Az egyház fő tevékenysége mindig az evangélium melletti tanúságtétel, a "martyrium" volt, s csak másodsorban a közéleti szerepvállalás. Gyulay Endre püspök a magyar egyházat emlékezetes beadványában a sebeiből felgyógyult és újra szolgálatra jelentkező Szent Sebestyén vértanúhoz hasonlította. Ez azonban csak az egyház közéleti szerepvállalására vonatkozik. Az elmúlt 40 év egyházüldözése sok érdemet hozott, és új életet fakasztott a magyar egyházban. Ebben kell felismernie a magyar egyháznak új önazonosságát. Ezt kell ezután önértékelése központjába állítania. Meghonosítani a szolgálat szellemét Ha a Lélek munkálkodása nyomán lett gazdag az aratnivaló, akkor a magyar katolikus egyház csakis a szolgálat szellemében végzi helyesen az aratás munkáját. A pasztorációban azoknak a kezdeményezéseknek kell elsőbbséget biztosítania, melyeket a Legfőbb Építő, a Lélek alkotott a tanúságtevés idején; az "idők jelének" kell őket tekintenie, iránymutatásnak a jövő felé, s fel kell vállalnia szolgálatukat. Ez egyben ellentmondás is a "pórázos egyházrendnek". A szolgálat szellemében a magyar egyház visszakanyarodhat az egyházi élet normális útjára. A szolgálat szelleme általánossá tételének mélyreható következményei lehetnek pl. a teendők meghatározása terén. Mostanában egyre nagyobb nyugtalansággal ismételgetjük, hogy nincsen kidolgozott koncepciónk a teendőket illetően, ugyanakkor elismerjük, hogy azokat a terveket sem valósítottuk meg, melyeket magunk elé tűztünk. Lékai bíboros, esztergomi beiktatása alkalmával, sajtóinterjúban közzétette több fontos pontot tartalmazó főpásztori programját. Tízéves kormányzása alatt, sajnos, semmi nem valósult meg belőlük. Ugyanígy alig van gyümölcse annak a határozatnak, mellyel a Magyar Püspöki Kar évekkel ezelőtt a családok megsegítését nyilvánította a lelkipásztori súlypontnak. Állítólag a püspöki kar egyik tagjától származik az a statisztika, mely szerint e testületnek utolsó 87 határozatából eddig csak hatot sikerült megvalósítania. A nemrég alapított Országos Lelkipásztori Intézet (OLI) többek között azt a feladatot kapta a püspöki kartól, hogy reális lelkipásztori programot dolgozzon ki a magyar egyház zsinati megújítására. Szakavatott munkássága azonban eddig inkább idegességet eredményezett, mint megújulást. A magyar egyházban – úgy tűnik – nem a tervszerű előkészítés, hanem az akció kapja a prioritást. Nálunk a terveket "papírszagú teóriának" szokás tekinteni. Mindenkit mozgósító helyzetfelméréssel, "diagnózissal" próbálkozni nálunk reménytelen vállalkozás. "Költők és karmesterek népe vagyunk" – szokás hangoztatni; mindenkinek saját ötlete van, mindenki dirigálni akar. A "reformretorika", egy jó bemondás kedvéért szívesen átsiklunk mégolyan súlyos tények fölött is. De itt nemcsak a magyar karakter tulajdonságáról van szó, hanem a történelmi fejlődésről is. Az elmúlt 40 évben teljesen decentralizálódott az egyházi élet; ma inkább, mint valaha, az egyházi kisközösségekben, plébániai csoportokban jelentkeznek az egyházi élet dinamikus vonásai. Ha ezt a megújulás munkájában nem vesszük figyelembe, zsákutcába jutunk. A szolgálat szelleme azt javasolja, hogy a püspök, a pap elsősorban az alulról jövő kezdeményezéseket igyekezzen felkarolni, felemelni, megtisztítani, nekik az egyházi közösségen belül polgárjogot szerezni, és ő maga a spontánul alakult csoportot csak ezen túlmenően, a még figyelembe nem vett közösségi igények felkarolására animálja. A szolgálat szellemében a vezetőnek érvényesítenie kell a szubszidiaritás elvét: olyan területen kezdeményezzen elsősorban, ahol nincs alsóbb szintű munka, vagy ahol a feladat meghaladja a kisközösségek, a helyi erők képességeit. A fizetett alkalmazott munkatársak foglalkoztatása is történjen a szolidaritás jegyében. Lehessen mindjárt önálló valaki, mihelyt nagyobb kockázat nélkül ez lehetséges. Kapja meg a munkájához szükséges maximális információt, vehessen részt a döntésekben, melyek az egész pasztorális munkában irányt szabnak. Itt érintjük a világiak lelkipásztori munkába való beállításának – sajnos, mind ez ideig kényes – problémáját. A probléma azért kényes, mert az uralkodó felfogások akadályozzák a gyakorlati megvalósulást. Iskolapélda rá a "Világiak lelkipásztori munkába való bevonásának" 1986-os szabályzata; ez ugyan még az AEH "láttamozását" viseli magán, a problémát mégsem a politikai vonatkozások okozzák, hanem azok a beépített feltételek, megkötések, melyek között normális világi dolgozni nem képes. A világiaknak érezniük kell, hogy a pasztorációs munka révén az evangélium szolgálatában kaptak szerepet, s jutalmukul Ők is várhatják, amit Jézus munkatársainak ígért. A világiakkal való együttmunkálkodásban a papi, püspöki vezetőnek természetesen szüksége van vezetői tekintélyre, képességre stb., de tudnia kell, hogy ő inkább csak irányítja, mint "vezeti" a világi munkatársat, aki munkájával saját elhivatottságának tesz eleget. Onnan venni a munkatársakat, ahol vannak A "pórázos évtizedek" arra nevelték az egyházi vezetőket, hogy az egyházi kezdeményezéseknél a legfontosabb az ÁEH engedélye. Tapasztalatuk az volt, hogy engedély birtokában minden megy magától. Olyan sok volt ugyanis az akadályozott jó szándék, hogy az engedély zöld fénye, a "legális keret" mágnesként vonzotta az aktív embereket. A szabadság korszakában ez nem így van. "Általános engedélyt" kaptunk mindenfajta lelkipásztori és egyéb munkára. A vállalkozó készséget most nem az "engedély", hanem más motívum éleszti. A felelős vezetőktől manapság egyre gyakrabban hallani a bibliai inaszakadt panaszát: "Nincs emberem." A szolgálat szellemétől vezetve elesik a gond, ki hajtja végre az általunk meghatározott "lelkipásztori programot". A prioritást a tennivalók eldöntésében a (legtágabb értelemben vett) "karizmáknak" kell kapniok, és nem a "terveknek". Az ilyen lelkipásztori munka inkább hasonlít a "háztáji gazdasághoz", mint valamilyen gyári produkcióhoz. Kritériuma az lesz: képes-e, hajlandó-e valaki valamit az Úr szőlejében tenni? A vezető (püspök, pap) legfőbb munkája a munkatársak felkutatása, az ő munkájuk feltételeinek biztosítása, személyes felkészítésük a rájuk váró munkára, ahová a Lélek indítása vagy a vezető animálása vezette őket. A számba jöhető munkatársak "karizmái" különfélék. A vezető feladata, hogy munkatársával közösen dolgozzák ki a konkrét szerepet, melyet ő "karizmájával" betölthet. A "karizmatikus" munkatársjelöltet részben a vezetőnek kell alkalmassá tennie a kiszemelt munkára. Az ilyen "munkába állítás" természetesen sokkal körülményesebb, több utánjárást kívánó, mint ha pl. egy állás betöltéséhez kell felvenni jelentkezőt. Egy állás betöltőjével szemben lehet egész sor követelményt támasztani. A munkatársak kinevelése ezzel szemben sok energiát igényel. A munkatársakra pazarolt energia azonban bőségesen megtérülhet, ha az illető elkötelezett ember. Hasonló problémával találkozunk a papnövendékeknél is. A szemináriumi nevelők tudják, hogy nem mindig az "engedelmes", problémamentes kispap válik eredményes lelkipásztorrá. A szülők, akik felkészítést kapnak gyermekeik vallásos neveléséhez, a legnagyobb befolyást gyakorolhatják a kegyelem indításának követésében. Evangelizációs munkatársunknak kell tekintenünk a más felekezetű lelkészeket is, hiszen szakértelemmel és elkötelezettséggel tudnak együttmunkálkodni a Lélekkel. Nyugati tapasztalatok igazolják, hogy a lelkipásztori munkára kevésbé alkalmas az olyan munkatárs, aki ezt megélhetési okokból választja. Az ilyen ugyanis a meglehetősen alacsony "szakmai" bérek miatt nem mindig találja meg "pénzkereső munkájában" számítását. Keresni Isten akaratát az "idők jeleiben" Az idők jeleire való odafigyelés azt jelenti, hogy (pasztorális) kezdeményezéseinket nem a "kell" kategória alapján döntjük el, hanem a "van" kategóriához tartozó meggondolások alapján – keresve Isten akaratát. "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak, kik építik azt." (Zsolt 126,1) Isten előmunkálata az adottságokban mutatkozik meg. Ezeket segíti kibontakozni "az Úr szolgálatában" álló egyház. Az idők jeleként értékelhetjük pl. a már említett tényt, hogy ma az emberek között az egyház és a vallás dolgai iránt nagy érdeklődés tapasztalható. Ez motiválhat minket arra, hogy – az Úr szándékára építve – merész vállalkozásba is belefogjunk. Magyarországon ilyen lehetne pl. egy országos szinódus. Ha valamire Krisztus országa megvalósulása szempontjából szükség van, várhatjuk az ég segítségét is. "Erre most van szükség" meggondolással indította el az erdélyi egyházmegyében Bálint Lajos megyéspüspök az 1990-es általános népmissziót, s tartottak több mint kétszáz egyhetes rendezvényt, noha csak az egyházmegyei erők álltak rendelkezésére. Utólag derült ki, milyen gondviselésszerű, áldásos kezdeményezés volt. Magyarországon a zsinat után a pártállam nem engedte – nyilván egyházpolitikai meggondolásokból – az egyházmegyei szinódusok és országos szinódus megtartását. Mi is lett volna az ÁEH "befolyásolási terveiből", ha az egyházmegyei szinódusokon a Lélek szele végigsöpör a magyar katolikusok lelkén? A politikai változások után a főpásztorok az egyházmegyei szinódus eszméjét rögtön kézbe vették, de a "kormányosok" még nem tudták rászánni magukat arra, hogy "kihajózzanak" a széljárta ("Lélek-járta") tengerre. Pedig ugyanúgy nem lett volna a magyar főpásztoroknak se szükségük arra, hogy vég nélkül tanulmányozzák a német és osztrák zsinatok aktáit, mint ahogyan VI. Pál pápának is elég volt a magyar katolikus egyház hajója ahhoz, hogy kipróbálja rajta az "Ostpolitik" néven történelmivé vált kalandos vállalkozását. A "van" és nem a "kell" oldaláról szemlélve az "idők jelének" tekinthetjük azokat a hiány jellegű adottságokat, melyeket Tomka Miklós a Teológia 1989/3. száma "Útkeresés" c. cikkében felsorolt. Az észlelt adottságok címszavakban összefoglalva a következők: kisebbségi helyzet egy posztbolsevik korban, kapcsolatnélküliséggel párosult kulturális nívóhiány, szakrális specialisták intézményesülésének veszélye, individualista kereszténység távlathiánya. A hiányok "jel" mivoltára egyébként a szerző is utalt. Az "idők jelének" tekintheti a magyar katolikus egyház, az egész magyar kereszténység, sőt az egész magyarság az 1991-ben esedékes történelmi eseményt, az augusztusi pápalátogatást. Az "idők jelének" tekinthető, hogy a politikai változások után egy megtisztult közélet foglalkozik az utódállamokban és a nyugati országokban élő magyarság országhatárok feletti egységének munkálásával, mely az egyháznak is távlatokat és feladatokat ad. Az "idők jelének" tekinthető, hogy nemcsak a vatikáni zsinat, de a megváltozott társadalmi viszonyok is arra késztetik az egyházat, hogy keresse a kapcsolatot a többi keresztény egyházzal, hogy dialógusba lépjen hívőkkel és nem hívőkkel, hogy emelje fel szavát az evangélium igazsága mellett a hitet keresők előtt. Az idők jelének kell tekinteni, hogy az evangélium ellenzői nem tűntek el társadalmunkból a pártállam egyházüldözésének megszűntével sem. Az ellenfelek régen hallott ellenvetéseket ismételnek, és új szempontokat is hoznak bírálatukba. Ezekkel törődnünk kell. Nem feledhetjük azonban, hogy a természetfelettiség, a kereszt és más lényeges evangéliumi alap ma is "botrány vagy ostobaság", és ellentmondást vált ki. A természetfeletti hit sokaknál továbbra is "természetellenesnek" számít. Az ellentmondás az eredeti bűn ténye miatt továbbra se küszöbölhető ki. Az egyháznak vállalnia kell, hogy továbbra is lesznek szabadgondolkodó vallásos emberek, akik elutasítják a bigottságot, ami a hívők szemében esetleg az evangélium lényeges követelményét akarja elmellőzni. Az "idők jelének" kell tekinteni, hogy az egyházzal szemben ismét közéleti elvárások jelentkeztek, noha az egyház most, a nehéz évek után, inkább a visszavonulás "pusztájába" vágyódna pihenni, erőt gyűjteni, mintsem útmutatást adni ott, ahol maga már régóta nem tevékenykedhetett. Az ország polgárai azonban keresztény elkötelezettségű politikai vezetést választottak, olyan személyeket bíztak meg a vezetéssel, akik a pártállam idején nem készülhettek fel a keresztény szellemű közéleti munkára. Most az egyházra hárul, hogy ezeknek segítséget nyújtson. Az "idők jeleit" nem kell nagyon keresni, nem nehéz őket megtalálni, mert láthatóak, szemet szúrnak, érzékelhetők, megtapasztalhatók. Csupán 'jel voltukat' kell felismerni és olvasni belőlük. Segítsen bennünket az Isten, hogy az ő hozzánk küldözgetett "írásait" akarjuk is olvasni.
Szabó Ferenc MAGYARSÁG, LIBERALIZMUS, KERESZTÉNYSÉG (E jegyzetemben a Vatikáni Rádióban 1990 végén és 1991 elején elhangzott néhány "magyar figyelőm" főbb gondolatait foglalom össze; csak a jelentősebb cikkek forráshelyét jelölöm meg.) Meglepően s részben érthetetlenül heves vitát váltott ki a Hitel 1990. szept. 5-i számában megjelent Csoóri-jegyzet. Mészöly találó szavaival: meggyújtotta a "nemzeti gyújtózsinórt" . . . (Magyar Hírlap, 90.X.2.) Mielőtt tartalmának néhány szempontjára kitérnék, megjegyzem: minden jel arra vall, hogy mesterségesen is orkesztrálták annak egyik szempontját, a "zsidó kérdésre" való utalást. Így az írószövetség állásfoglalása is meglehetősen színpadias volt. Kertész Ákos érdeme, hogy párbeszédet kezdett Csoórival (Magyar Nemzet, 90.IX.29.) "Bajban van az ország: össze kell kapaszkodnunk! Ha ezt nem ismerjük föl, belerohanunk a katasztrófába" – figyelmeztetett Kertész, aki kellőképpen árnyalta Csoóri sarkított kijelentéseit. Persze, Csoóri legtöbb bírálója csak a zsidók asszimilációjára és arra a kitételre reagált, hogy a liberális zsidóság "parlamenti dobbantót ácsolt magának"; kevésbé vették észre, hogy Csoórit éppen a nemzet léte, a demokrácia és a pluralizmus jövője aggasztja, azé a demokráciáé és hazáé ("haza, a magasban!"), amelyet még ezután kell megvalósítani. Talán ez a féltő aggodalom megmagyarázza, hogy itt-ott sarkítottan fogalmazott. Mindenesetre a szenvedélyes vita, az indulatok elszabadulása jelezte, hogy lényeges kérdésről van szó, még nem tisztázott problémákról. Miért nem lehet erről úgy írni és tárgyalni, ahogy pl. a vitában emlegetett Bibó István tette? Miért kell rögtön rásütni valakire, hogy antiszemita, ha pl. a Rákosi-korszak vezető zsidó politikusait bírálja? Tamás Gáspár Miklós írta a 80-as évek elején a Bibó-Emlékkönyvbe készített "Republikánus elmélkedések" c. tanulmányában (Magyar Füzetek 12, 4-31): "Hogyan lehetséges bírálat ott, ahol a tilalomfákat legföljebb a hisztéria dönti le? Hogyan lehetséges uralom nélküli kommunikációra alapozott konszenzus ott, ahol az emberek fogalmaik jóságát nem hajlandók megvitatni, legföljebb jelentését meghatározni? Hogyan lehetséges az igazságot-közösen-kutatni ott, ahol a toposz noétosz [értelmes beszédmód] hűlt helyén (társulva az 'ez van' kelletlen szenvtelenségével) a 'mit csináljak, én így látom' autoritárius álszerénysége uralkodik?" így követelte Tamás Gáspár a Kádár-korszakban a dialógushoz szükséges szabadság légkörét. Ugyanő példának vette a zsidókérdést, "amellyel mindenkor foglalkoztak a magyarság legnagyobbjai Eötvös Józseftől Bibó Istvánig". Majd így folytatja a mai republikánus Tamás Gáspár: "Bibó Istvánnak a zsidókérdésről szóló klasszikus tanulmánya (1948) után az ember azt gondolná, hogy a magyar írástudók a múlt e lehangoló relikviáját gond nélkül elhelyezhetik a história lomtárába. Ezzel a dologgal azonban a magyar értelmiségnek az ország történetének egyik legellenszenvesebb diktatúrája alatt, az ún. Rákosi-korszakban kellett szembenéznie. Mindezt súlyosbította Rákosi, Gerő, Révai, Farkas zsidó származásának ténye ..." Miközben a hivatalos propaganda a náci zsidóüldözés borzalmairól és Adenauer revansizmusáról harsogott, senki nem ejtett könnyet a felvidéki magyarok meghurcolásáért, és mind a mai napig tabu a Csehszlovákiából, Lengyelországból – és Magyarországról! – elűzött sok millió német szenvedése. (...) A zsidók és a filoszemiták egy része ma is a hullahegyek nagyságának összehasonlításával foglalkozik, hogy a mások szenvedéseivel való szolidaritástól menekedjenek, a másik része pedig homályos – s mivel homályos, ezért indokolatlan – bűntudatot érez a Rákosi-korszakért, amelyet a hallgatólagos és általános vélekedéssel összhangban zsidó uralomnak tart, ennek következtében pedig elmulasztja (egy kis vallásos kör kivételével) az önnön helyzetén való elmélyült meditációt, saját történeti lényegének tudatos átgondolását, a Jóbhoz és Esaiáshoz méltó önvizsgálatot." A cikkíró még kiemeli, hogy Bibó István 1948-ban tudott "szabadon, oldottan, bölcs humorral" írni a zsidókérdésről, de mára ez lehetetlenné vált. "Magyarországi zsidó írástudók akkora hévvel és oly nevetségesen bizonygatják – enélkül is vitán felül álló – magyarságukat, mintha a pogromtól való jogos félelmükben tennék, s teszik ezt a nemzeti kultúra elismert exponenseinek szerepkörében, zavaros, bevallatlan érzések áradatát indítva el. Megint a némaság: hiszen a kifogás antiszemitizmusnak minősülhet, a helyeslés pedig a befogadás fölösleges és csakugyan rossz ízű gesztusának gyanúját keltheti föl. Ismétlem: e tisztázatlan s lassan immár tisztázhatatlan zűrzavar fölé boruló némaságot nem a hatalom oktrojálja a magyar értelmiségre. Mindez csak a szabad szellemű politikai kultúra sokszor fölpanaszolt hiányának a következménye." Hosszabban idéztem a magyar liberális Tamás Gáspár Miklós tíz évvel ezelőtti "republikánus elmélkedéseit", mert mint kiindulópontot a párbeszédhez lényegeseknek tartom e megjegyzéseket. Nem tudom, hogy szerzőjük ma hogyan gondolkodik, illetve sejtem pl. a Hitelben és másutt megjelent megnyilatkozásából. Mindenesetre most már adva van a szabad légkör a dialógushoz, a nézetek tisztázásához, a magyar demokrácia útjának közös egyengetéséhez, egy bizonyos konszenzus – etikai támpontok – kereséséhez a nemzet és a köz java érdekében. De ki keresi a köz javát a most oly nehezen kibontakozó magyar pluralizmusban és demokráciában? Úgy tűnik, a bukott diktatúra, az elmúlt negyven év terhes örökségéhez tartozik a párbeszédre és az együttműködésre való képtelenség. Persze legelőször tisztázni kellene a "demokrácia", "liberalizmus" stb. fogalmakat, miként a "kereszténység" fogalmát is, hiszen csak így lehet konfrontálni a nézeteket és álláspontokat. Miért a hatalmi versengés a parlamenti koalíció és az ellenzék között, miért az áldatlan viszály a dialógus és a sokszólamúságban is harmóniát kereső egyetértés helyett? Amíg a közös ellenség ellen kellett küzdenünk, egyek voltunk (lásd 1956-ot!); de mihelyt a szabad demokráciát akarjuk építeni, kitör a viszály, az egyenetlenség, és a polémia hevében polarizálódnak, vagyis egyoldalúak, torzak lesznek a vélemények; a vádak és a gyanakvások-gyanúsítások özöne tör fel. Főleg a választások előtti korteshadjáratok során szabadult el a demagógia. De most is, utána is áldatlan az egyenetlenség. A "mindent jobban tudó" és "szakképzett" ellenzék miért agitál az igen nehéz helyzetben lévő kormánykoalíció ellen, ahelyett, hogy javaslataival segítené helyrehozni 40 év pusztítását? A parlamenti vitákból miért csinál színházat a mass médiát még erősen kezében tartó – jórészt a régi rendszert kiszolgáló és most "megtért" – újságírógárda, beszervezve a tv nézőközönségét a "tehetetlen" és "hozzá nem értő" (mint mondják az ellenzékiek) kormányképviselők kinevettetésébe? Miért nem súgnak inkább a kormánynak, miért nem használják ki korábban megszerzett helyzeti előnyüket, szaktudásukat, kapcsolataikat, hogy segítsék a nemzeti talpraállást? Hasonlóképpen a többé-kevésbé keresztény szellemű koalíciós politikusok miért nem nyílnak meg jobban az ellenzék felé, türelemmel és tisztelettel hallgatva véleményüket? Ami nem jelenti a keresztény világnézet feladását vagy relativizálását, a krisztusi Igazság megtagadását, hanem csak a saját igazunk megkérdőjelezését: Hátha én nem vagyok igaz, keresztény, hátha nekem van szükségem megtérésre? Mivel senki sem birtokolja az Igazságot, mindig tanulhatunk a másiktól, az ellenféltől is. A pluralizmus, a vallási meggyőződés, világnézet szabadsága megköveteli a másik tiszteletét, a toleranciát, anélkül, hogy relativizmusba esnénk. E szempontból tanulhatunk egyes liberális gondolkodóktól, anélkül, hogy a szélsőséges szekularizmusba és laicizmusba esnénk. * * * Amikor így megnyílunk a liberalizmusnak, annak, ami abban pozitív mozzanat, tehát egy bizonyos szabadságeszménynek, valamint a II. vatikáni zsinat által is elismert kulturális-politikai szekularizációnak, az evilági valóságok jogos autonómiájának, nem a szekularizmusnak és teljes evilágiságnak, az ember transzcendenciáját tagadó laicizmusnak és vallástalanságnak mondunk igent, mert ezt éppúgy elvetjük, mint a dialektikus és történelmi materializmust, a marxista ateizmust. Nem lehet eszményünk pl. Hanák Péter liberalizmusa {Népszabadság, 90. IX. 29.), aki az "okos, józan, racionális piacgazdaság és az európai szabadságeszmék mellett" foglal állást, de valójában a reformkor liberalizmusát és a századelő szociálisan megreformált nemzeti és politikai programját tartja eszménynek. (Erről a liberalizmusról Prohászka Ottokár és Bangha Béla elmondta a kellő kritikát.) De Faragó Béla {Magyar Nemzet, 90. X. 4.) "magyaros liberalizmusa" is gyanús és meghatározatlan. Szerinte eszmény lehet a nyugat-európai országokra jellemző liberális-demokrata-köztársasági konszenzus (amelyet – mint véli – az SZDSZ és a FIDESZ képvisel), ellentétben a mai magyar kormánykoalíció népi-nemzeti irányával, mert amaz az "emberire" támaszkodó univerzalizmust vallja, ez viszont olyan veszélyes partikularizmus, amely hátat fordíthat az európaiságnak, és visszakanyarodhat a konzervatív antiliberalizmusba. De itt rögtön azt kérdezzük: miért kell a népi-nemzetit mindjárt európaiatlannak feltüntetni, ahelyett, hogy keresnénk és megtalálnánk a magyar nemzet helyét az európai népek színes családjában, a közös "európai hazában"? Az emberit kereső univerzalizmus nem zárja ki a sajátosan nemzeti színeket. A kommunista "internacionalizmus" hamis ideológiája (uniformizálása) után most megint valami színtelen-szagtalan kozmopolitizmust kellene keresnünk? Csoórit tulajdonképpen az bőszítette fel, hogy egyes liberális értelmiségiek számára a magyar "hazafiság", a "Himnusz" – "közmarhaság", hogy számukra az illyési "Haza, a magasban" eszmény túlhaladott romantikának tűnik, és legföljebb "egy új politikai nemzet létrehozását tartják szükségesnek, amely avult érzelmek nélkül, hideg józansággal is megteremthető: jogi úton, közgazdasági és piaci okossággal". Csoóri csak népi-nemzeti szemszögből tekinti a liberálisok kozmopolitizmusát és "materializmusát". De mi keresztény szempontból is bíráljuk annak pozitivista, transzcendenciát kirekesztő, a vallást a magánszférába szorító tendenciáját. (Persze, "akinek nem inge, ne vegye magára!") A Párizsból figyelő Fejtő Ferenc (Népszabadság 90 IX. 26.) igazságtalanul támadta Csoórit, valamiféle "ködös fajiság és kereszténység értékrendjére támaszkodó" irányt sejtve nála. Fejtő itt nyilván az ún. "keresztény kurzusra" célzott. Valójában Csoóri nem a kereszténység, hanem a magyarság szempontjából bírálta a zsidó liberalizmust. Abban viszont igaza van a II. János Pálra is hivatkozó Fejtőnek, hogy a kereszténységgel nem fér meg a rasszizmus, a fajgyűlöletből fakadó antiszemitizmus. Ezt a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozatára hivatkozva több ízben elítélte a Szentatya, legutóbb az új német szentszéki nagykövet fogadásakor. De ha valaki a liberálisok hitet kizáró racionalizmusát, a vallásellenes és egyházellenes politikát és a munkásokat nyomorító kapitalizmust támadja vagy bírálja, amelyet Nyugaton is, és újabban Magyarországon is, sokszor zsidó értelmiségiek, közgazdászok vagy tőkések képviselnek, nem lehet rögtön az antiszemitizmus vádjával visszavágni. Szeretnénk hangsúlyozni: tisztázni kell a liberalizmus fogalmát, amelyet a mai magyar sajtóban sokszor elködösítenek vagy (keresztények is) félreértenek. Az egyház szociális tanítása – amely nem ad részletes recepteket a politikai cselekvéshez, hanem evangéliumi alapelveket, etikai normákat és döntési kritériumokat nyújt a hívők e világi, közéleti elkötelezettségéhez – egyaránt bírálja a marxista kollektivizmust, az osztálygyűlölet és osztályharc elméletével és gyakorlatával, és a társadalmi igazságosságot lábbal tipró, a féktelen szabad versenyt és gyakorlati materializmust valló liberális kapitalista rendszert. Már a múlt században, a liberalizmus aranykorában figyelmeztetett Marx, hogy a francia forradalom által deklarált emberi jogokat a polgári réteg kiváltságosai a maguk számára foglalták le. A feudalizmus "rabszolgaságát" megszüntető liberalizmus, amely ugyan hirdeti a szabadság, egyenlőség, testvériség (evangéliumi gyökerű) elveit, valójában csak keveseket szabadít fel, széles rétegeket nyomorban, szegénységben hagy; továbbá az egyház és az állam szétválasztása után (amit csak helyeselhetünk) addig megy el a laicizmusban, hogy az egyházat teljesen kiszorítja a közéletből, a minimálisra akarja lefokozni szerepét, s végül átveszi azt a "gyám"-szerepet, amelyet a középkorban az egyház játszott; így a szekularizmus a vallás és az egyház ügyeit jozefinista módon szabályozó szakralizált Köztársasággá alakul át. Jól példázza ezt a múlt századi francia történelem Napóleon és a Szentszék 1801-es konkordátumától az egyház és az állam 1905-ös szétválasztásáig. Persze, az egyház és az állam szétválasztása, vagyis mindkettő jogos autonómiája, nem jelenti azt, hogy az egyház közömbös a politika és a közélet iránt, hogy híveit nem mozgósítja a keresztény szellemű politikai elkötelezettségre. A papok nem folytathatnak pártpolitikát; de fel kell világosítaniuk a közéletben elkötelezett híveket az egyház szociális tanításáról, a keresztény hit, antropológia és etika alapelveiről és közéleti követelményeiről. Ehhez nyújtanak támpontokat a pápák szociális körlevelei XIII. Leó 100 évvel ezelőtt megjelent Rerum novarum kezdetű enciklikájától II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körleveléig. A szabadság és a demokrácia útjára lépett magyar nemzet nagy feladat előtt áll: a szabadság és a demokrácia nem olyasvalami, ami előre létezik, és amit – miután meghódítottuk – csak meg kell őrizni, hanem lehetőség, amelyet meg kell valósítani, ki kell bontakoztatni és állandóan tökéletesíteni kell. Nem adottság, hanem feladat. És a feladat megvalósítására párbeszédet kell folytatni, konszenzusra kell jutni, közösen kell építeniök koalíciósoknak és ellenzékieknek, hívőknek és nem hívőknek, tiszteletben tartva a pluralizmus és a demokrácia játékszabályait. A keresztény hit számára nem lehet közömbös, hogy milyen világnézet és etika szerint szervezik, rendezik a közéletet, milyen úton keresik a köz javát a törvényhozásban és a gyakorlati életben. A demokratikus rendszerekben a nép, tehát az állampolgárok többsége – a hívők és nem hívők egyaránt – többé-kevésbé képviselteti magát az általa választott parlamenti tagok révén. Nem mindegy az, hogy egy-egy párt, illetve annak képviselői milyen világnézet távlatában tevékenykednek. Persze, a gyakorlatban nem léteznek mindig tiszta helyzetek, világos, egyértelmű döntési indítékok; a jó célt esetleg több úton is meg lehet közelíteni. Ezért van helye a pluralizmusnak. Ezért nem köti magát az egyház egyetlen konkrét gazdasági, társadalmi, politikai rendszerhez sem, bár mindig az emberi személy transzcendenciájának, isteni hivatásának őre és védelmezője. Valójában az evangéliumi elveket mindig csak többé-kevésbé valósítjuk meg a magán- és a közéletben, az egyház belső életében is. Hisszük, hogy Krisztusban nincs zsidó és pogány, szolga és szabad, férfi és nő, hanem csak krisztusi képmásra teremtett és isteni életre hivatott ember (vö. Gal 3,28), ember, akit Krisztus megváltott és Lelkével alakít, hogy az egy Atya gyermekeiként testvérekként éljünk – mint Isten egyetlen nagy családja. Ez nem a marxi vagy másfajta messianizmus álma, hanem a hívők "utópiája", az az eszkatológia, amely csakis a végső időkben valósul meg Isten Lelke erejében. De az Ország végső eljöveteléért fáradoznunk kell, humanizálnunk kell a hominizáció küszöbét átlépő emberiséget, hogy lehetségessé váljon a divinizáció, amelynek beteljesedésekor majd "Isten lesz minden mindenben" (1Kor 15,28).
Mészáros István SZÉLJEGYZETEK EGY DOKUMENTUMKÖTETHEZ (Rákosi és Czapik "egyezkedése" 1950-ben) Vajon mikor fogják megírni Isten magyarföldi népe 1950 és 1990 közötti igaz történetét? Azt, hogy hazai katolikus egyházunk – a két világháború közötti talmi ragyogása után – keserves körülmények között, de folyamatosan, töretlenül élt! Sok-sok pap és még több világi hívő tanúságtevő áldozatos élete forrt elszakíthatatlan közösségbe Krisztussal és egymással ekkor is, szertesugározva az evangélium szeretetüzenetét egy embertelen világban. Megtisztító tűz járta át – a Gondviselés akaratából! – negyven éven át magyar egyházunkat. E négy évtized történetében természetesen feldolgozandók a tisztító nagy csapások is. Ilyen volt pl. a nagybirtokreform, az egyesületek feloszlatása, az iskolák államosítása. S ilyen volt a hazai szerzetesrendek többségétől az állami működési engedély megvonása, s a meghagyott szerzetesrendek működésének szűk korlátok közé szorítása. Ez utóbbival kapcsolatos az a kötet, amely 1990 végén jelent meg a Vigilia Kiadó jóvoltából Budapesten. Ez a magyar kormány és a magyar katolikus egyház küldöttségeinek 1950 nyarán lezajlott tárgyalásának nyolc ülésén készített hiteles jegyzőkönyvet adja közre. Az állami küldöttség tagjai: Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Darvas József kultuszminiszter, Bognár József belkereskedelmi miniszter, Veres József belügyminisztériumi államtitkár. Az egyházi küldöttség: Grősz József és Czapik Gyula érsekek, Hamvas Endre püspök, Sík Sándor, Sárközi Pál, Schrotty Pál a piarista, bencés és ferences szerzetesrendek képviseletében. Az utolsó két ülésen Kádár János vett részt Rákosi Mátyás helyett. Kétségtelen, hogy e kötettel fontos forrásanyag került a korszak történetével foglalkozó szakemberek kezébe; de az e tényekről eddig hazugságban tartott, megtévesztett katolikus (és nem katolikus és nem hívő) tömegek számára – sajnos – nem szolgál megnyugtató eligazításul. A forrásokat ugyanis értelmezni, interpretálni szükséges; s ehhez igen-igen ismerni kell a kort, a tényeket, a politikai törekvéseket és sok mást. De az egyszerű olvasó nincs ezek birtokában. Ezért kell a szakembereknek feldolgozni a forrásokat, s teljes szélességükben és mélységükben bemutatni a tényeket a tájékozatlan olvasók számára. Egy ilyen könyvre lett volna most égetően szükség ebben a témában is; az eredeti iratanyag – az 1945 és 1950 közötti többi, hasonlóképpen fontos egyháztörténeti dokumentummal együtt – egyszerűbb kiadásban, kis példányszámban a történetkutató szakemberek számára később is kiadható lett volna. * * * A közreadók szándékának bizonytalanságát jelzik a kötet címlapjai. A külső címlapon ez áll: "1950-es egyezmény. A szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon." Hogy az a bizonyos, 1950. augusztus 30-án aláírt rövid szöveg nem volt jogilag érvényes "egyezmény", hanem kikényszerített hűségnyilatkozat, ezt akkor is mindenki tudta. S hogy a szerzetesrendeket az állam nem oszlathatja fel, hanem csak működési engedélyüket vonhatja meg – ez is köztudott. Akkor miért e félreinformáló pontatlanság? A belső címlapon átalakított cím olvasható: "Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek felszámolása Magyarországon (dokumentumok)". A zárójelben lévő megjelölés adja a kötet valódi tartalmát. Mindkét címlapon szerzőként Gergely Jenő neve szerepel. De nem ő a könyv írója; csupán egy rövid bevezető rutinszöveget készített az általa sajtó alá rendezett, a hírhedt egykori Állami Egyházügyi Hivatal irattárából általa válogatott dokumentumok elé. Az 1970-es, 1980-as években Gergely Jenő volt a hivatalos hazai marxista-kommunista történettudományban a kommunista párttól s az állami történettudományi kutatóintézményektől elismert és támogatott marxista-kommunista egyháztörténész. Széleskörű szakirodalmi tevékenységet fejtett ki a hazai katolikus egyház 20. századi történetének marxista szellemű interpretálása terén. Dolgozott mint az ELTE bölcsészkarának MSZMP-párttitkára s mint az Állami Egyházügyi Hivatalhoz jóváhagyásra benyújtott egyháztörténeti művek cenzora is. A Kádár-korszak felemás tudománypolitikáját követte ő is: ekkor már több teret engedtek a dokumentumok hiteles feltárásának, de továbbra is szigorúan ragaszkodtak azok marxista interpretálásához. Sajnos, Gergely Jenőnek is szerepe volt az elmúlt negyven esztendő hazai katolikus egyháztörténetének marxista elködösítésében, s ezen belül Mindszenty bíboros alakjának a közvélemény előtti eltorzításában. * * * A kötet bevezetője lényegében a hagyományos marxista-kommunista felfogást tükrözi: eszerint a proletárdiktatúrát 1947 végétől megvalósítani készülő, majd 1948-ban a hatalom birtokába jutó kommunista – és más, hozzájuk csatlakozó – politikai erők természetesen kisebb-nagyobb összeütközésbe kerültek a hagyományos jogaihoz ragaszkodó katolikus egyházzal, de ezek tárgyalások útján megnyugtatóan rendezhetők lettek volna; amelyek eredményeképpen a proletárdiktatúra állama és a hazai katolikus egyház békésen egymás mellett élhetett volna, mint a maga területén két egyenrangú fél, s zavartalanul együttműködve építhette volna az új, minden eddiginél jobb "szocialista" társadalmat. Ez a marxista interpretáció azonban nem fedi a valóságot: a kommunista párt és a köréje csoportosuló politikai erők már 1945 óta tudatosan-szervezetten a politikai hatalom megragadására törekedtek, már ekkor elkezdték, majd egyre erőszakosabban folytatták egyházellenes tevékenységüket, hogy a Szovjetunió példája nyomán "oldják meg" a feladatot: az egyházat szétzilálják, és a pártállam engedelmes szolgájává – "transzmissziós szíj!" – kényszerítsék. Legfőbb eszközük az erőszak volt, s csupán a külszín kedvéért rendeztek – az erőfölény pozíciójából, érdekeiknek pontosan megfelelő forgatókönyv alapján – "tárgyalásokat". E bolsevik típusú tárgyalásoknak a mai szemlélő számára elrettentő mintapéldája az itt közölt anyag, amelyet az előszó sugallatára az egyszerű olvasó valóban "szabályos" hivatalos tárgyalásnak vélhet. A háttér és a közeg pontos, alapos ismeretében végzett tanulmányozás azonban mást mutat. Jelentős változást hoz az előszónak Mindszenty bíborosról szóló egy oldalnyi szövege Gergely Jenő eddigi Mindszenty-írásaihoz viszonyítva (bár még így is van vele vitatkoznivaló): végre talán sikerült őt meggyőzni arról, hogy Mindszenty nem támadó volt, hanem őt támadták; ő védekezett, védte egyházát, hívei millióit, a magyar haza összes lakosainak millióit. Egy zavaró mondat azonban itt maradt a régi marxista zsargonból: Mindszenty "egyértelművé tette", "hogy semmi tárgyalnivalója és kompromisszumkészsége nincs az ateista kommunistákkal." Ez nem igaz; többek között jelzi a következő mondatban említett, Ortutay miniszter május 19-i felhívására adott válasz. Mindszenty bíboros természetesen egyenrangú felek normális körülmények közötti tárgyalására gondolt (mintha előre látta volna ezt az 1950-es "tárgyalást"!). De az idézett mondat más vonatkozásban sem pontos és szakszerű: Mindszenty bíborosnak lett volna tárgyalnivalója a kommunista államhatalom illetékes állami főtisztviselőivel, de nem "az ateista kommunistákkal", a kommunista párttal. A legnagyobb hiányérzet azonban akkor támad az olvasóban, amikor a címben ígért témát keresi: hogyan zajlott le a szerzetesek egy részének internálása 1950. június 7-én, 9-én és 18-án? Hol, melyik rendházból hány szerzetest vittek el, hová gyűjtötték össze őket? Mi lett a házukban meghagyottakkal? "Azokat miért nem vitték el? Milyen volt az internáltak sorsa? És meddig tartották fogva, s mikor engedték szabadon őket? Hányan maradtak a meghagyott szerzetesrendekben? Kik lettek a vezetőik? Stb. Magáról a címlapon jelzett témáról érdemben, tárgyszerűen tehát lényegében semmit sem tudunk meg a kötetből. De annak a bizonyos "megegyezésnek" részletes többoldalú elemzésére is érdemes lett volna helyet találni. Azt mindenképpen legalább említeni kellett volna, hogy a hivatalos közlönyben sohasem tették közzé, tehát nem volt jogilag hiteles egyezmény. * * * Az 1950-es esztendő hazai egyházpolitikai eseményeit feldolgozó majdani tanulmány vagy monográfia bizonyára bemutatja majd a hazai kommunista erők ekkorra ütemezett, jól kidolgozott (és pontosan végrehajtott) tervét a hazai katolikus egyház engedelmessé szelídítésére, pontosabban: a sztálinista pártállam politikájának készséges kiszolgálójává, végeredményben eszközévé tételére. Ennek középpontjában a püspökkari hűségnyilatkozat kicsikarása állt. Ha ugyanis ezt sikerül tető alá hozni, akkor erre hivatkozva a pártállam teljesen kezében tarthatja az egyházat, annak püspökeit, papjait, híveit. Ennek megszerzése érdekében kettős "szorító" műveletet alkalmaztak: a szerzetesek egy részének drasztikus internálását a tárgyalások megkezdése előtt; illetve a papi békemozgalom megindítását a tárgyalások alatt (de természetesen ezt már előbb kidolgozták, a vezetőknek kiszemeltekkel behatóan "foglalkoztak" a tárgyalások megkezdése előtt). Az 1950 nyarán rendezett "tárgyalások" ezt a kommunista tervet voltak hivatva megvalósítani; az ülések során minden, a legapróbb részletekig – ami a lényeget illeti – Rákosiék elgondolása szerint történt. Szó sem lehetett arról, hogy a pártküldöttség terveit az egyházi küldöttség megkérdőjelezze: a tárgyalások első pillanatától kezdve ezek eldöntött tények voltak a budapesti pártközpontban. Senki sem gondolt itt arra, hogy netán arról lehetne tárgyalni: engedélyezzék továbbra is a szerzetesrendek működését; hogy – a jogi lehetőségeket és realitásokat figyelembe véve – a magyar állam a Szentszékkel kössön egyezményt. Tulajdonképpen csupán két dologról folyt valamiféle kétoldalú egyezkedés. Az egyik: a szerzetesek közül világi papként hányat lehet továbbra is alkalmazni (az egyházi küldöttség 764 főt javasolt, a kormány 400-at, majd 450-et; a kötetből nem derül ki, mi lett a végső létszám). A másik: melyik legyen a nyolc visszaadott gimnázium. Ez ügyben Rákosiék elutasították a cisztercieket és több apácarendet, elzárkóztak a legnagyobb egykori szerzetesi gimnáziumok visszaadásától is, viszont ragaszkodtak a ferencesekhez. Az egyházi küldöttségnek nem sok választása volt. Ami az "egyezmény" szövegét illeti: ezt teljes egészében a kormányküldöttség határozta meg, az egyházi küldöttség javaslatai közül csupán néhány lényegtelen stiláris korrekciót fogadtak el. A tárgyalások "eredményeit" bejelenteni kívánó püspökkari körlevelet is úgy megcenzúrázta a kormány, hogy a püspökök inkább eltekintettek közreadásától. A tárgyalások előtt kialakított kommunista terveket az egyházi küldöttség végül maradéktalanul elfogadta: Rákosiék mindenben elérték céljukat, a "megegyezés" az állam és az egyház között létrejött, erősítve itthon is, külföldön is az új politikai éra tekintélyét. Szovjet módra, kommunista módra. Helyesbíteni szükséges a 99. jegyzetet, mely szerint Rákosi hat gimnáziumot ígért visszaadni a katolikusoknak, s "ezt alkudta fel a bizottság nyolcra". A kommunista pártközpontban ugyanis már előzőleg eldöntötték, hogy nyolc gimnáziumot mindenképpen vissza kell venniük a katolikusoknak, akár akarják, akár nem. Tehát Rákosiék kényszerítették rá a katolikus küldöttségre ezeket az iskolákat; a püspökök és szerzetes-elöljárók lepődtek meg a legjobban Rákosi bejelentésén, hiszen ők ezt nem kérték; erre egyáltalán nem gondoltak, nem voltak rá felkészülve, s kezdetben vonakodtak is erről tárgyalásba kezdeni. Az illetékes kommunista politikusok terveiben azonban fontos pontként szerepelt nyolc katolikus iskola ezutáni működtetése. Ezáltal ugyanis "nem lóg ki a sorból" a katolikus egyház sem (hiszen a protestánsoknak és zsidóknak is vannak iskoláik); másrészt a vezetésük céljából meghagyott, minimális létszámú rendtagból álló szerzetesrendekre hivatkozni lehet a külvilág előtt: működnek Magyarországon is szerzetesrendek, s ők példaszerűen együttműködnek a kommunista államhatalommal. S hogy melyik férfiszerzetesrend kap majd iskolát, ezt is előre eldöntötték: Grősz és Darvas szóbeli megbeszélésének eredményeképpen azok képviselői kaptak helyet a küldöttségben ... (A visszaadandó leánygimnáziumok fenntartói a tárgyalások végéig bizonytalanok voltak.) Az első ülésen Rákosi felvetette, hogy 1948-ban nyolc iskolát tarthattak meg együttesen a reformátusok és az evangélikusok. A harmadik ülésen váratlanul bejelentette: a katolikusok visszakapnak "egy sor iskolát". Czapik érsek véleménye: "Hogy visszaadnak egy pár iskolát, ez bennünket nem érint különösen; mi ezzel már leszámoltunk, mi ott már nem fogjuk érezni a teljes szabadságot... Mi azért nem állítottuk be a követelésbe az iskolákat, mert nyugodt életet akarunk, de ha kapunk, elfogadjuk." A negyedik ülésen Rákosi újra szóba hozta: annyi iskolát kell a katolikusoknak átvenni, amennyi a protestánsoknak együttvéve van: majd – nyilván tévedésből, vagy taktikából – hat iskolát említett; nem sokkal később: "kb. hat iskola" szerepelt előterjesztésében; az ötödik ülésen: "hat iskola + két leányiskola". A nyolcadik ülésen Sík Sándor közölte: az iskolaügyi szakbizottság egyházi tagjai szerint "legyen csak hét" iskola; Darvas válasza: legyen nyolc iskola. Czapik érsek: "Ha más működési területen bizonyos szerzeteket meghagynának, mi készséggel mondanánk le az iskoláról, mi nem forszírozzuk az iskolát." Kádár: legyen nyolc iskola! Hogy azután mikor döntöttek a nyolcadik iskoláról, arról kötetünk nem ad felvilágosítást. * * * A jövőben bizonyára elkészülő egyháztörténeti monográfiában nyilván részletesen bemutatásra és elemzésre kerül e témával kapcsolatban az is, ami nekem – e jegyzők könyvszövegeket most olvasva – nagy csalódást jelentett. Ez két személyhez kapcsolódik. A szakmai közvéleményben az a nézet terjedt el, és él ma is, hogy Rákosi Mátyás igen okos, logikus gondolkodású, széleskörűen művelt, fejlett diplomatikus tárgyalási készséggel rendelkező politikus volt. E jegyzőkönyvek azonban mást tükröznek: egy fecsegő, nagyképű, felületes tájékozottságú, saját dolgaival fennhéjázóan kérkedő falusi párttitkár képe bontakozik ki előttünk, aki primitív módon, önmagát sokszorosan ismételve magyarázza együgyűnek vélt hallgatóinak a kommunizmus olyannyira magától értetődő tételeit. Az erő az ő oldalán van, partnereit mélységesen lenézi, akaratát minden körülmények között keresztülviszi – szó sincs itt bölcsességről, okosságról, műveltségről, diplomatikus tárgyalási modorról. Ahogy a püspökök nyilatkozatterveit mondatról mondatra korrigálja – mintha egy hajdani falusi tanító a megszeppent nebulók házi feladatait javítgatná, szigorú korholások közepette, kezében pálcával. Még a két fél szóhasználatában is tükröződik ez. "Amit Czapik ajánl, az állandó viszálykodásra adna alkalmat" – így Rákosi; "Amit most méltóztatik mondani..." – így Czapik. S alighanem Rákosi előre eltervezett taktikája (átlátszó "bolsevik ravaszsága"?) volt, hogy óriási szóbőségű fecsegésével hengerelje le partnereit: azok alig-alig jutottak szóhoz. Szózuhatagának mértékét pontosan jelzi az alábbi hevenyészett számszerűsítés: a kezünkben lévő kötetben összesen hány sornyi szöveget mondtak azok a résztvevők, akik az első hat ülésen hivatalosan jelen voltak (Az utolsó két ülésen Rákosit Kádár helyettesítette.) A hat ülésen elhangzott hozzászólások leírt nyomtatott sorterjedelme: Rákosi 3617 sor, Darvas 198 sor, Bognár 12 sor, Veres 14 sor, Grősz 148 sor, Czapik 878 sor, Hamvas 55 sor, Sík 34 sor, Sárközi 9 sor, Schrotty 20 sor. Hozzászámítandó az első és a negyedik ülésre készített és felolvasott szöveg: Grősz 229 sor, Czapik 88 sor. Különösen kirívó az augusztus 19-i – hatodik ülés – statisztikája: Rákosi 776 sor (!), Darvas 8 sor, Bognár 1 sor – Grősz 1 sor, Czapik 53 sor, Hamvas 21 sor, Sík 5 sor, Sárközi 7 sor. Kétségtelen: Rákosi fecsegő szóáradata uralta a terepet, szinte elnémítva partnereit. De Rákosi olyan sokszor mondja, hogy a kommunista államhatalom mindig meg akart egyezni az egyházzal, hogy mindig jó viszonyt kívánt vele kialakítani, hogy a legnagyobb áldozatokra képes ennek érdekében, s hogy mindig a katolikus egyház utasította vissza a baráti kéznyújtást – s ebben a kötetben senki sem állítja ennek ellenkezőjét –, hogy a kor kommunista frazeológiájában járatlan mai olvasó elhiszi: valóban így történt. S bizony nagy csalódás a katolikus tárgyalófél szereplése. Vezetője, Grősz József ritkán szólalt meg, Hamvas püspök ugyancsak keveset hallatta a hangját, s néhány rövid közbevetett mondata volt csupán Sík Sándornak, még annál is kevesebb Sárközi Pálnak és Schrotty Pálnak. A zavarodottság, megfélemlítettség, tehetetlenség, kiszolgáltatottság jellemezte az egész egyházi küldöttséget: nem ismerték fel ellenfeleik taktikáját, nem tudták, mit tegyenek, Rákosi kénye-kedve szerint bánt velük. Még azt is többször a lelkükre kötötte, mit kell csinálniuk: az egyház természetesen nem adhatja beleegyezését a szerzetesrendek működésének megvonásához, de ha az állam ezt egyoldalúan megteszi, akkor a küldöttség majd nyilatkozatban közli az állammal, hogy tiltakozik ez ellen. S így minden rendben lesz, mindkét térfélen. Mindez vonatkozik Czapik Gyulára is. Tulajdonképpen egyedül ő szólalt meg érdemi kérdésekben. De semmi határozottság, semmi biztonságérzet nem volt megnyilatkozásaiban. Többszöri ingerült kifakadásainak sem lett semmi foganatja. Például az atombomba bevetésének erkölcsi vonatkozásairól támadt vita közben: "Ha mindent visszadobnak (= visszautasítanak), akkor nem tárgyalunk, akkor tessék ideadni, és mi aláírjuk." A róla azóta keringő, itt elhangzott, cinikusnak ható mondata most már nyomtatásban is olvasható: "... hogyha muszáj mártírnak lenni, az Úrjézusért elvállalom, de nem jelentkezem érte", tudniillik önként, ha nem "muszáj". A mártírium vállalásától alighanem nagyon távol volt, az kétségtelen; de a legmesszebbig elmenő "kompromisszumkészsége" végül is Rákosiék terveinek maximális elfogadását és teljesítésének vállalását, lényegében egyházi "szentesítését" jelentette. Ezt fejezte ki egy másik közbevetett hozzászólásában: "Hogyan történik a szerzetesrendek feloszlatása? A bizottság fokozatosan, hetenként mondjuk 2-3 renddel fog foglalkozni. Nem lesz ez sem olyan ijesztő, mint ahogy először tűnik, mint ahogy a népi demokrácia is csak kezdetben olyan ijesztő, később rájönnek, hogy nem is olyan rossz az." "Bezzeg, ha Czapik lett volna 1945 és 1948 között Mindszenty helyett ..." – hangoztatták nem is olyan régen a marxista történészek. Íme, a bizonyság: sokkal rosszabb lett volna! 1950 és 1990 között a sztálinista pártállam mindegyik intézkedése az egyház kinyilvánított vagy hallgatólagos hozzájárulásával, helyeslésével történt. * * * Végül a jegyzetek kapcsán kell rámutatnunk a kötet egyik legnagyobb hiányosságára, s ezzel kapcsolatban a félreinformálás lehetőségének súlyos veszélyére. A jegyzetekben a törzsszöveg egyes kifejezéseinek magyarázatai, valamint életrajzi évszámadatok találhatók. De semmi más. A jegyzetekből például pontosan megtudhatók Pétery József váci püspök, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát, Endrédy Vendel zirci apát életrajzának főbb évszámai, a törzsszövegből pedig megtudjuk azt, hogy 1945 és 1950 között ők fasiszták, reakciósok, demokráciaellenesek voltak. Rákosi véleményét egyetértőleg adjuk ma, 1990-ben a gyanútlan olvasó kezébe? És Barankovics István is Rákosi "káderjellemzése" alapján marad meg az olvasó tudatában: 1945 és 1949 között ő amerikai kém volt. Amit a papi békemozgalomról a kötetből megtudunk, az is Rákosi gazdag és színes bemutatásában kerül elénk: vagyis hogy ez az alsópapság spontán tömörülése a béke, a haza, az egyház érdekében. Nem kellene az olvasót – Rákosi véleménye, valamint a Codex Iuris Canonici néhány paragrafusa mellett – másfajta véleményekkel is megismertetni? A korabeli egyházi élet itt szóba kerülő problémáit Rákosiék bőséges – s nem meggyőző erő nélküli! – magyarázatában kapjuk, mindenféle kommentár és kritika nélkül – íme, ez a bevezetőnkben jelzett, értelmezés-interpretálás nélküli forráskiadvány műfajának komoly nehézsége, sőt veszélye. Sok példát lehetne erre még sorolni a kötetből, de csupán a Mindszenty bíborosra vonatkozó jegyzetekből idézek. A 113. jegyzet szerint a bíboros 1946. február 10-én az Örökimádás-templomban szentbeszédet mondott. A hivatkozott törzsszövegben azonban az áll, hogy ott akkor nyilasok tüntettek Mindszenty mellett. Valóban? A 117. jegyzet jelzi, hogy a bíboros 1941-ben magyarosította nevét Mindszentyre. De a törzsszöveg azt bizonygatja, hogy 1938-ban összepaktált a hitleristákkal! Valóban? A 136. jegyzet helyesbíti Rákosit: Mindszenty csupán egyszer járt Amerikában; viszont az az állítás helyesbítés nélkül marad, hogy a bíboros akkor beszélte meg Habsburg Ottóval a királyság restaurálásának tervét; hogy a magyar püspökök 1945 és 1950 között kémeken keresztül érintkeztek a pápával; jegyzet nélkül maradt az a kijelentés, hogy "Mindszenty saját fegyelmezési jogát felhasználta demokráciaellenes dolgokra"; megmagyaráztatik a 173. jegyzetben az "aktedron", de hogy mi célból alkalmazták a Mindszenty-perben, arról nem esik szó; a 142. jegyzet korrigál egy dátumot, de a törzsszövegben kijelentett abszurd tényt nem: eszerint "Mindszenty azt követelte, hogy a budai Várból egészen a Hősök teréig és onnan visszamenjen" a Szent Jobb-körmenet. S egy más személlyel kapcsolatos szemet szúró magyarázat. A 163. jegyzet közli, hogy Bánáss László veszprémi püspök 1949. április 19-én hunyt el. Amihez a jegyzet tartozik: Rákosi meglepő kijelentése. "Bánáss püspök esetét nem felejtem el, bizony már alig tudott beszélni, amikor halálos ágyához hivatott, csak annyit tudott mondani: 'mindenben magának volt igaza!.' Ez valamikor februárban vagy márciusban lehetett. Láttam rajta, hogy ha egészséges volna, akkor megpróbálna valami más politikát." Valóban igaz ez a sztori? Rákosi egy katolikus püspök halálos ágyánál? Sőt, maga a püspök hívja őt? S folytathatnánk tovább a sort, számos jegyzetponthoz lenne megjegyzés, de csupán még egyet említek. A Mihalovics Zsigmonddal kapcsolatos 86. jegyzetben a marxista terminológiából öröklődött a frázis: "Nyugatra szökött." Ma már – mivel nem bűnözőről van szó – inkább azt mondjuk és írjuk: Nyugatra menekült. Volt oka valami elől menekülni. * * * Várva az 1945 és 1950 közötti hazai katolikus egyháztörténet monográfiáját, e dokumentumkötetet végigolvasva még jobban megerősödött bennem a korábbi meggyőződés: hazai katolikus egyházunknak – az új lehetőségek között is – az államhatalomtól való legteljesebb függetlenségre kellene törekednie; mind az anyagi, mind a személyi függőség csakis kárára lehet. A közelebbi és a távolabbi múlt magyar történelme erre figyelmeztet.
Boór János GERMANIA DOCET? Gondolatok Németország egyesülése után "Ne nézd Uram, hogy ő német, Ő is a Te teremtményed..." (Kuruc pap imája elesett császári katona temetésén)
1. Vox populi, vox Dei 1990. október 3-án teljesült a németség többségének vágya: a szovjet megszállási övezetben kényszerrel létrehozott kommunista pártállam, a Német Demokratikus Köztársaság csatlakozott a valóban demokratikus Németországi Szövetségi Köztársasághoz. A német nép lelkesedése, a televízióban láthattuk, határtalan volt. 1990. november 21-én harmincnégy állam- és kormányfő a párizsi csúcsértekezleten szentesítette a két Németország egyesülését, és Európa alapokmányának aláírásával lerakta egy európai rend alapjait. "Európa megszabadul a múlt örökségétől. Férfiak és nők bátorsága, a népek akaratereje és a helsinki záróokmány eszméinek ereje révén Európára a demokrácia, a béke és az egység új korszaka köszönt" – olvassuk Európa Chartájának bevezetésében (vö. Mérleg, 1990/4. 338–340. o.). A vezető német politikusok pártállástól függetlenül az európai egyesülésbe szervesen beágyazva képzelték el hazájuk egyesítését; a vélemények csak a folyamat sebességét és a német nemzeti állam létrehozásának szükségességét, valamint időpontját illetően tértek el. De a kelet-németországi lakosság szenvedélyes vágya egy szabadabb, függetlenebb, emberhez méltóbb élet után háttérbe szorította a gyors egyesüléstől félőket, akikben – részben a valóságtól elszakadt néhány balos entellektüelben – utópisztikus lázálmok is éltek egy ún. emberarcú szocialista társadalmi kísérletről. Közép- és Kelet-Európa népei azonban saját bőrükön megtapasztalták az ún. szocialista társadalmi rendszer embertelenségét, összhangban a keresztény társadalmi tanítással, amelyet az idősebb nemzedék korábban még a katolikus igehirdetésből megismerhetett. A reális szocializmus különféle válfajai bizony jó időre lejáratták magukat. A marxizmus halott. De vajon nem tetszhalott-e csupán? – kérdezik máris sokan, akik nem akarnak hinni szemüknek. A közel-keleti konfliktus és a szovjetunióbeli kiszámíthatatlan változások kétségtelenül óvatosságra intenek, és utólag igazolják a nyugat-német kormánypártok sietségét hazájuk egyesítésében. A vérontás nélkül lezajlott rendszerváltozás és államegyesítés sebessége számtalan emberi, szociális, gazdasági, oktatási stb. nehézséget vont maga után, ami miatt a kezdeti lelkesedést Németország új tartományaiban a bizonytalanság és a félelem érzése váltotta fel. "Egyesek azért csalódtak, mert nem fordult olyan gyorsan jobbra minden, mint ahogy remélték. Sokan főleg a munkahelyük és jövőjük miatt aggódnak. Mások érthetetlen módon az egységért hozandó áldozatok és az egység költségei miatt panaszkodnak. Ne fertőzzön meg ez bennünket! A jelen kihívása nagy, páratlan esély. Közösen úrrá lehetünk a nehézségeken. Szorgalom, vállalkozókedv és fantázia kell. A szolidaritásnak, amelyről a múltban Nyugaton olyan sokszor beszéltünk, ki kell állnia a próbát. Nem szavak, hanem tettek szükségesek. Az ember nemcsak kenyérrel él. Az anyagi kérdések ugyan jelentősek, és ma a viták középpontjában állnak. A szabad, demokratikus társadalom és az ember méltóságához igazodó politikai rend azonban rá van utalva azokra a férfi és nő állampolgárokra, akik készek az ilyen rendet megalapozó értékeket meggyőzően képviselni és hitelt érdemlően megvédeni. Mi németek bele vagyunk ágyazva Európa népeinek közösségébe. Egységes Németországként jószomszédi kapcsolatokat fogunk ápolni más népekkel. Az egyesült Európa víziója, olyan Európáé, amely az egyes népek kulturális sajátságait megőrzi, de az országhatárok elválasztó jellegét megszünteti, lassan valósággá válik. A világ egysége és a minden embert szolgáló igazságos rend megteremtése marad a feladatunk" – írták a nyugat-német püspökök Németország egyesülése alkalmából. (Pressedienst der Deutschen Bischofskonferenz, 1990. szeptember 28.) 2. Mik voltak a német egyesülés legfőbb feltételei? Első helyen említendő, hogy a Harmadik Birodalom romjain egy valóban demokratikus, az emberi jogokat példásan tiszteletben tartó, mindennemű szélsőséges nacionalizmussal és imperializmussal szakított, európai irányú Németország alakult ki, amely építő módon kíván részt venni a népek nagy családjának életében. A régi félrevezető kommunista propaganda gyakran revansizmussal és nácizmussal vádolta és rágalmazta a Németországi Szövetségi Köztársaságot, pedig más nyugati országoktól, pl. Franciaországtól eltérőleg itt sohasem tudott 10%-nál több szavazatot megszerezni országos viszonylatban egy szélsőjobboldali párt sem. Nem titkolhatom el azt sem, hogy én 1956 óta, amióta Németország nagylelkűen menekültként befogadott és második hazát adott, értelmiségi barátaim körében soha, egyetlenegyszer sem hallottam rasszista vagy antiszemita kijelentést! Nyilván a német egyesülés további feltételének tekinthetjük, hogy az új Németország kész anyagi erejének arányában segítséget nyújtani az ENSZ céljainak megvalósításához, az elmaradt országok fejlesztéséhez, és nemcsak a kommunizmus alól felszabadult keleti tartományainak, hanem a többi kelet- és közép-európai ország, köztük Magyarország, stabilizálásához és felvirágoztatásához is. 3. "Németország egy haza" és a keresztények A keresztények, mind a katolikusok, mind pedig az evangélikusok, nagymértékben elősegítették a németek egyesülését. Először is, éppen a kommunista elnyomás legkeményebb éveiben szinte csak az egyházak ápolták a német összetartozás tudatát, és ők tettek talán a legtöbbet a nemzetiszocialista vészkorszak világnézeti feldolgozásáért. A "Németország egy haza" (a régi, Becher-féle himnusz szavaival) aligha jöhetett volna újra létre a nyugatnémet katolikus egyháznak és a kereszténydemokrata államférfiaknak az "örökös ellenséggel", a francia nemzettel való megbékélésre irányuló, gyümölcsöző törekvése nélkül. A nácik által letiport és megalázott lengyel néppel is a katolikus püspökök és keresztény inspirációjú politikusok készítették elő a kiengesztelődést. Enélkül ezek az országok aligha járultak volna hozzá Németország újraegyesítéséhez. Az NDK-ban kibontakozott szabadságmozgalomnak pedig az evangélikus egyház nyújtott szellemi otthont és védelmet. Jellemző a németek ökumenikus beállítottságára Karl Lehmann mainzi püspöknek, a Német Püspöki Kar elnökének következő megállapítása: "Dőreség lenne például olyan meggondolatlan kijelentésekkel foglalkoznunk, hogy Németország most ismét északibb, poroszosabb és protestánsabb lesz, mint eddig volt. . . Maguktól széthullanak az ilyen maradi szemléletű és történelmileg egyébként is kérdéses jóslatok. Nekünk, keresztényeknek, az új Németországban a megváltozott feltételek között temérdek közös tennivalónk van, ezért nem is kell foglalkoznunk a felekezeti arányok alapjában véve kétes és túlhaladott meghatározásával." {Mérleg, 1990/4. 377. o.) 4. Előnyök és hátrányok Magyarországra nézve Németországban nemcsak az államférfiak tudják, hanem az utca embere is, hogy a kommunizmus összeomlása német földön az osztrák–magyar határon kezdődött a vasfüggöny megnyitásával. Az akkori magyar kormánynak ez az emberi szabadságjogok szempontjából helyes és nagyvonalú döntése rövid távon nagy gazdasági nehézségeket okozott az országnak, amely élénk kereskedelmi kapcsolatban állt az NDK-val. A keletnémet központi irányítású gazdaság összeomlásával Magyarország egyik legfontosabb kereskedelmi partnerét veszítette el. Nem kétséges, hogy hosszú távon Németország új keleti tartományaival ismét kialakulnak majd a kereskedelmi kapcsolatok, mindkét fél javára. Hiszen a közgazdászok arra számítanak, hogy a német gazdasági fellendülés egész Európa gazdasági felvirágzásának motorjává lehet, még akkor is, ha a többi fejlett ipari országban a gazdasági pangás előjelei rajzolódnak ki. Károsnak tartanám azonban nemcsak Magyarországra, hanem az új európai együttműködésre nézve is, ha hazánk Németországot előnyben részesítve nem keresné a gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatokat szomszédaival és Európa nyugatibb vagy délibb, iparilag fejlett államaival, Franciaországgal, Belgiummal, Hollandiával, Nagy-Britanniával vagy Olaszországgal, bármilyen akadályok tornyosulnak is, főleg ami a magyar termékek minőségét és az Európai Közösség védővámjait illeti. Nagy örömmel állapíthatjuk meg, hogy jelenlegi külpolitikánk szorosabb együttműködést kezdeményezett Lengyelországgal és Csehszlovákiával, amint ezt alaposan megindokolva Patrick de Laubier, genfi szociológiaprofesszor is a kommunizmus utáni korszak egyik legfontosabb lépéseként javasolta. (Vö. Mérleg, 1989/2.139-140. o.) A cikk mottójaként előrebocsátott kis ima is figyelmeztet bennünket arra, hogy az egyoldalú német orientáció mindig ártott Magyarország érdekeinek. 5. A magyar és német katolicizmus kapcsolata Századunk magyar katolicizmusának, sajnos, szinte alapelvévé vált cikkünk címe: Germania docet, "Németország tanít". Igaz, hogy értek minket értékes hatások az osztrák, a francia és az olasz kultúrkörből is. Az is igaz, hogy ma is sokat tanulhatunk a német katolicizmustól, amelynek nagy hálára is vagyunk elkötelezve páratlan anyagi segítőkészsége miatt. A német katolikus gondolkodás Karl Rahner SJ halála után is talán a legerősebb ösztönzés számunkra, amint a Mérlegben megjelent német cikkek és könyvek ismertetésének az arányszáma bizonyítja. A német katolicizmus helyzete azonban eléggé kétes értékű. Ha ma is tanulni akarunk tőle, akkor nemcsak értékei, hanem gyengéi is tanulságosak lehetnek. Legfonákabb vonása, hogy a történelemben még sohasem sikerült, jórészt német teológusok kutatómunkájával, olyan meggyőzően igazolni a kritikus emberi értelem előtt a kereszténység hihetőségét, mint manapság, és mégis ma vagyunk tanúi Németországban az értelmiség és a fiatalság páratlan hitehagyásának. Ennek is arra kellene indítania bennünket, hogy más szellemi kútfők után is nézzünk, bár a fejlett ipari országok között talán csak a liberális Egyesült Államokban látunk egyházi szempontból kedvezőbb viszonyokat. Az elmaradott országok, mint a missziós területek vagy Lengyelország is, nyilván sok tanulsággal szolgálhatnának, de elsősorban a fejlett ipari társadalom kihívásaira kellene felkészülnünk, hiszen hazánk ebbe az irányba halad. A római megnyilatkozások nyomán is hajlunk arra, hogy a fogyasztói mentalitást tegyük meg minden baj okozójának, szem elől tévesztve a hitét hagyományos módon nem gyakorló, mégis istenkereső német néptömegek csodálatra méltó adakozókészségét. Máskor meg a szociális piacgazdálkodás materializmusát hibáztatjuk, bár éppen Joseph Höffner, kölni bíboros érsek, a Német Püspöki Kar egykori elnöke, egyébként neves katolikus társadalomtudós húzta alá röviddel halála előtt a piacgazdasági rend erkölcsi jelentőségét. (Ld. W. Kerber: Mérleg, 1991/1.) Az említett fonák helyzetnek nyilván számos oka van. Ehhez talán Róma túlzott centralizáló törekvései is károsan járultak hozzá, amennyiben széles körben megingatták a bizalmat a pápai tekintélyben. II. János Pál 1989. november 13-án és 14-én a nyugatnémet püspökök előtt azonban egy másik, fontos visszásságra mutatott rá, amely jelentékenyen gyengíti a német katolicizmus vonzóerejét. A pápa szerint a jól szervezett, anyagiakban bővelkedő katolikus intézményekből és mozgalmakból gyakran hiányzik a magával ragadó lelkesedés, a más országok katolikus életét jellemző lendület. (Vö. Mérleg, 1990/1. 3. o.) Tényleg, a német papságban és a nagyszámú világi alkalmazottban elhatalmasodott egyfajta passzivitásra késztető, hivatalnoki gondolkodás- és magatartásmód. Ennek az egyházi hivatalnoki rétegnek elriasztó példáját mutatják a jórészt világi iskolai hittantanárok, akik egy viszonylag kedvező jogi keretben (ld. Ritter Márton erről szóló kitűnő, de az árnyoldalakat mégiscsak elhallgató cikkét a Vigilia novemberi számában) nem képesek élni a kezükbe adott apostoli lehetőségekkel. Ennek egyik oka a világi erők egyoldalúan tudományos kiképzése minden spirituális-apostoli nevelés nélkül, a másik oka, hogy az egyházi vezetés az ifjúság lelkigondozását tudatosan áthelyezte az iskolából a plébániákra, amelyek nem tudnak egyedül megbirkózni e feladattal. Az ifjúság lelkigondozásának és katekézisének mai állapotát a német katolicizmus rákfenéjének tartom. Félreértés ne essék! Nem a világiak csatasorba állítását kifogásolom, hanem képzésük egyoldalúságát. Egyenesen példásnak tekintem, hogy pl. a német egyházmegyéknek, így maguknak a főpásztoroknak a pénzügyi ellenőre sem prelátus, hanem világi gazdasági szakember. Ha már a pénzügyeknél tartunk, akkor megjegyezném: nálunk is követendő lenne a német katolicizmus pénzkezelésének megszervezettsége, nyíltsága és nyilvános ellenőrizhetősége, a legalsóbb szintektől a legmagasabbakig. 6. Összefoglalás és előretekintés Befejezésül hadd idézzem a Német Püspöki Kar szeptember 24. és 27. között Fuldában megtartott konferenciájának sajtóbeszámolójából a következő sorokat: "A Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett politikai és társadalmi átalakulások alapjában változtatták meg az egyház helyzetét. Most lehetőség nyílt előtte arra, hogy a közvetlen egyházi környezeten kívül is hathasson. Az állami elnyomás helyére egyre inkább az állammal való együttműködés lép a feladatok megosztásával. Ugyanakkor a politikai-társadalmi pluralizmus új feladatok és kihívások elé állítja az egyházat. A társadalom újjáépítésénél az emberek sokat várnak el az egyház erkölcsi erejétől és szociális-karitatív tevékenységétől. A legtöbb országban az egyház teljes újrakezdés előtt áll. Ez vonatkozik főleg a lelkipásztori struktúrákra, a papképzésre, a világi apostolság vezetőinek a képzésére, a katekézisre és a népművelésre. Ezek az új feladatok további eszközöket követelnek. A múltban a bécsi Európai Segélyalapon (Europäischer Hilfsfonds) keresztül évente kereken 30 millió márka támogatást nyújtottunk ezeknek az országoknak. Az év első felében az Európai Segélyalaphoz, ill. a Német Püspöki Karhoz ezt az összeget messze meghaladó segélykérvények érkeztek. A következő szempontokat kellene a jövőben jobban figyelembe vennünk: - Az egyes egyházmegyék és az Európai Segélyalap közti eddig nélkülözhetetlen kapcsolatokat a helyi egyházak szintjére kell áthelyeznünk. Az egyes terveket a helyi egyházaknak kell az eddiginél jobban tisztázniuk. - Figyelembe véve, hogy nem lehet minden tervet finanszírozni, rangsort kell felállítanunk. - Tudatosítani kell, hogy a támogatások csak átmeneti intézkedések lehetnek. Az egyes országokban munkálkodó egyházaknak meg kell kísérelniük, hogy hamarosan saját lábukra álljanak." (Pressebericht der Deutschen Bischofskonferenz, 1990. szeptember 28.6-7. o.)
DOKUMENTUM II. János Pál pápa A HIT ÚTJAINAK TANÍTÓMESTERE Apostoli levél Keresztes Szent János halálának IV. centenáriumára A Szentatya 1990. dec. 14-i keltezéssel spanyol nyelvű apostoli levelet írt a sarutlan karmeliták generálisának (legfőbb elöljárójának), Felipe Sainz de Baranda atyának abból az alkalomból, hogy 1990. dec. 14-én megkezdődtek az egy évig tartó megemlékezések Keresztes Szent János spanyol misztikus (1542–1591) halálának negyedik centenáriumáról. A dokumentum a L'Osservatore Romano 1990. dec. 14-i számában jelent meg. Most kivonatos fordításban ismertetjük ezt az apostoli levelet, melynek központi témája: Keresztes Szent János, a hit tanítómestere. A Szentatya a bevezetőben megjegyzi: a spanyol karmelita misztikus, aki 1591. dec. 14-én Ubedában hunyt el, életpéldájával és lelki tanításával ösztönzést ad az egész Egyháznak a hit, remény és szeretet isteni erényeiből forrásozó életre. A karmelita család számára pedig különösen is lelki mester marad. Wojtyla pápa emlékeztet arra is, hogy fiatal pap korában Rómában Keresztes Szent János hitről szóló tanítását elemezte teológiai doktori disszertációjában. Már akkor meglátta, hogy a spanyol misztikus szintézise nemcsak szilárd teológiát tartalmaz, hanem főleg a keresztény élet alapvető tapasztalatát fejezi ki, melynek főbb szempontjai: az Istennel való szeretetközösség az ima szemlélődő dimenziója, az apostoli küldetés teológiai ereje, a keresztény reménység előre feszülő lendülete. Keresztes Szent János költeményeiben és elméleti fejtegetéseiben a keresztény lelkiség és misztika szintézisét hagyta ránk (A Kármel-hegy útja, Sötét Éjszaka, Lelki páros ének, Élő Szeretetláng, Levelek ...). I. A hit tanítómestere (5) Történelmi életkörülményei lehetőségeket és ösztönzéseket jelentettek Keresztes Szent János testvérnek, hogy teljesen kibontakoztassa hitét. Élete során (1542-1591) Spanyolország, Európa és Amerika számára a buzgó és teremtő vallásosság új korszaka nyílik; ez az evangéliumi terjeszkedés és a katolikus reform időszaka, de ugyanakkor a kihívások, az egyházon belüli szakadások, a belső és külső konfliktusok időszaka is. Az egyháznak ebben az időben választ kell adnia súlyos és sürgős elkötelezettségek hívására: a nagy trentói zsinat tanbeli és egyházfegyelmi reformja; az új amerikai földrész, amely evangelizálásra vár; a vén Európa, ahol meg kell erősíteni a keresztény gyökereket. Keresztes Szent János élete ebbe a változatos és tapasztalatokkal gazdag történelmi keretbe illeszkedik bele. Gyermek- és ifjúkorát nagy-nagy szegénységben élte le, Fontiverosban, Arévalóban és Medina del Campóban kétkezi munkával készült fel az életre. Követte karmelita hivatását; egyetemi tanulmányait a salamancai egyetemen végezte. Rögtön utána gondviselésszerűen találkozik Jézusról nevezett Terézzel: csatlakozik a Kármel reformjához, és új életformát kezd a duruelói első karmelita kolostorban. Ő az első sarutlan karmelita férfi: viszontagságok és különböző nehézségek várják a születő szerzetesi családban, amelynek mestere, nevelője, gyóntatója a Megtestesülésről nevezett avilai kolostorban. A toledói börtön, a magány az andalúziai El Calvarióban és La Penuelában, apostolkodása különböző kolostorokban, elöljárói munkássága mind-mind személyiségét alakítják, aminek lírai kifejezései költeményei és írásaihoz fűzött magyarázatai; közben egyszerű vándorszerzetesként végzi apostoli munkáját. Alcalá de Henares, Baeza, Granada, Segovia és Ubeda azok a helységnevek, amelyek felidézik gazdag belső életét, papi szolgálatát és lelkivezetői tevékenységét. Keresztes Szent János gazdag élettapasztalatával nézett szembe kora egyházi helyzetével: nyitott magatartást fogadott el. Élete végén felajánlkozott, hogy Mexikóban hirdeti az evangéliumot; már készül arra, hogy terveit megvalósítsa, de a betegség és a halál megakadályozzák ebben. (6) Juan de Yepes kora sürgős, súlyos lelki problémáira azzal válaszol, hogy vállalja a szemlélődő életet. Ezzel a lépésével nem menekül el az emberi és keresztény felelősség elől; ellenkezőleg: amikor megteszi ezt a lépést, késznek mutatkozik arra, hogy teljes öntudattal megélje a hit központi magvát: keresni Isten arcát, hallgatni és teljesíteni szavát, a felebarát szolgálatára szentelni életét. Megmutatja nekünk, hogy a szemlélődő életformában a keresztény teljesen megvalósíthatja magát. A szemlélődő nem szorítkozik kizárólag az imádság hosszú óráira. A karmelita szent társai és életrajzírói dinamikus képet rajzolnak róla: ifjúságában megtanulta a betegápoló és kőműves mesterséget, a kertészetet és a templomdíszítést. Már mint felnőtt, elöljárói és nevelő szolgálatát teljesítve, mindig figyelemmel volt testvérei lelki és anyagi szükségleteire. Gyalog hosszú utakat tett meg, hogy a sarutlan kármelita nővérek lelki támasza legyen, meg volt ugyanis győződve szemlélődő életük egyházi értékéről. Keresztes Szent Jánosnál mindent össze lehet foglalni ebben a mély meggyőződésben: egyedül Isten ad értéket és ízt minden tevékenységnek, "mert ahol nem ismerik Istent, nem ismernek semmit." Ezért az Egyház szükségleteit a legjobban életével és írásaival szolgálta, teljesítve sajátos szemlélődő karmelita hivatását. Így élt János testvér nővérei és testvérei társaságában a Kármelben: imádságban, csendben, szolgálatban, józan mértéktartásban és lemondásban. Mindezt "átjárta a hit, a remény és a szeretet. Jézusról nevezett (Avilai) Szent Terézzel megvalósította és megosztotta a karmelita karizma teljességét. Ők ketten együtt továbbra is az élő Isten kiváló tanúi az Egyházban. (7) A hit táplálja a szeretetközösséget és a testvérekkel folytatott párbeszédet, hogy segítse őket az Istenhez vezető úton. János testvér az igazi hitre nevelő mester volt. Be tudta vezetni a személyeket az Istennel való bensőséges kapcsolatba, megtanítva nekik, hogyan fedezhetik fel Isten jelenlétét és szeretetét a kedvező és kedvezőtlen körülmények között, a buzgóság pillanataiban éppúgy, mint a látszólagos vigasztalanság korszakaiban. Kiváló lelkek járultak hozzá, mint Avilai Teréz, akinek vezetője volt misztikus tapasztalata utolsó állomásain; de más mély lelkiségű személyeknek is, a hit és a népi jámborság képviselőinek, mint amilyen pl. Anna de Penalosa volt, akinek Élő Szeretetláng c. költeményét ajánlotta. Isten megáldotta kellő tulajdonságokkal, hogy lelkivezetői és hitre nevelő küldetését teljesíthesse. Keresztes Szent János igyekezett megvalósítani korában a hit igazi pedagógiáját, hogy megszabadítsa azt a reá leselkedő veszélyektől. Egyrészt a túlzott hiszékenység veszélyétől: egyesek ugyanis minden megkülönböztetés nélkül a magánkinyilatkoztatásokra vagy az evangéliumtól és az egyháztól idegen szubjektív mozgalmakra hagyatkoztak; másrészt attól a hitetlenségtől, amely a szívkeménység miatt képtelenné teszi őket arra, hogy megnyíljanak a misztériumnak. A misztikus Doktor, felülmúlva ezeket a nehézségeket, példájával és tanításával segít, hogy megerősödjünk a keresztény hitben, hogy – amint a II. vatikáni zsinat kívánja – rendelkezzünk a felnőtt hit sajátosságaival: személyes, szabad és meggyőződéses hit ez, amelyhez egész lényünkkel csatlakozunk; egyházi hit, amelyet megvallunk és ünneplünk az egyházzal való közösségben; imádkozó és imádó hit, amely az Istennel való szeretetközösség tapasztalatában érlelődött; szilárd és elkötelezett hit, amely a következetes erkölcsi életben és a szolgálatban nyilatkozik meg. Ez az a hit, amelyre szükségünk van, és amelyről Keresztes Szent János személyes tanúságot tesz, ugyanakkor e hitről szóló tanítása is mindig időszerű. II. Az élő Isten tanúja (8) Keresztes Szent János. Isten szerelmese. Bensőséges, meghitt módon társalgott Vele, és állandóan Vele beszélgetett. Szívében és ajkán hordozta őt, mert Isten volt igazi kincse, legvalóságosabb világa. Mindenekelőtt, mielőtt hirdetné és énekelné Isten misztériumát, az Ő tanúja; ezért beszél róla szenvedéllyel és rendkívüli meggyőző erővel: "Fontolgatták azok, akik hallgatták, miért is szólt úgy Istenről és hitünk titkairól, mintha testi szemével látta volna Őt." (Szentté avatási akták.) Hála a hit ajándékának, a misztérium tartalma élő és valós világot alakított ki a hívő számára. A tanú azt hirdette, amit látott és hallott, amit szemlélt, a próféták és az apostolok tapasztalatát utánozva (vö. Jn 1,1-2). Miként ők, a karmelita Szent is rendelkezett a hathatós és átható szó ajándékával; nemcsak képes volt kifejezni és közölni tapasztalatát szimbólumokban és költeményekben, szép és líraiságban gazdag költeményeiben, hanem "fényt és szeretetet hordozó" szavai kiváló bölcsességet közvetítettek, "szívhez szóltak édes és szerető szavai", "fényt és szeretetet árasztottak az útra". (Fény- és szeretetszavak, bevezetés.) (9) A misztikus Doktor hitének elevensége és realizmusa a kereszténység központi misztériumainak továbbadásán alapul. A Szent egyik szemlélődő kortársa állította: "Úgy tűnik, a misztériumok közül leginkább kedvelte a Szentháromság és Isten Fia megtestesülésének titkát." Szemlélődésének forrása az Eucharisztia volt, különösen is Szent János evangéliumának 17. fejezete, ennek 3. verse: "Ez az örök élet, hogy meg ismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust." Keresztes Szent János mint teológus és misztikus a Szentháromság és a Megtestesülés misztériumát lelki élete és vallásos költészete tengelyévé tette. Felfedezi Istent a teremtésben és a történelem tényeiben, mivel keresi őt és hittel befogadja lénye legmélyére: "Az Ige Isten Fia; az Atyával és Szentlélekkel együtt lényegileg jelen van és ott rejtőzködik a lélek mélyén . . . Örülj és vigadozz Vele benső csendedben, mivel oly közel van hozzád! Itt szeressed és imádd Őt!" (Lelki páros ének) (10) Hogyan sikerül a spanyol misztikusnak előhoznia a keresztény hitből mindezt a tartalmi és életet alakító gazdagságot? Egyszerűen így: hagyja, hogy az evangéliumi hit kibontakoztassa lelkében a megtéréseit szeretet, a bizalom, az önátadás képességeit. Gazdagsága és hatékonysága titka abban a tényben keresendő, "hogy a hit a forrása isteni életének: a hit, remény, szeretet isteni erényeiből fakadó életnek. "Ezek az isteni erények együtt növekszenek." (Kármel-hegy útja, II, 24,8) Keresztes Szent János egyik legértékesebb hozzájárulása a keresztény lelkiséghez: a hit-remény-szeretet-élet kibontakozásáról szóló tanítása. Írásaiban és szóbeli tanításában figyelmét a hit, a remény és a szeretet hármasságára összpontosítja, amelyek a keresztény tapasztalat eredeti meghatározói. A lelki út minden szakaszában mindig az isteni erények alkotják az Istennel való kapcsolat alapját: Isten önközlése és az ember Istennek adott válasza alapját. A hit, a szeretettel és a reménységgel együtt, azt a bensőséges és ízes ismeretet eredményezi, amelyet tapasztalatnak nevezünk, vagy Isten iránti érzéknek, hitéletnek, keresztény szemlélődésnek. Ez olyasvalami, ami messze túlszárnyalja a teológiai és filozófiai reflexiót. És ezt gyakran megkapják Istentől, a Szentlélek által, az egyszerű és készséges lelkek. Keresztes János, amikor a Lelki páros éneket Jézusról nevezett Anna nővérnek ajánlja, megjegyzi: "Jóllehet tisztelendőséged nem ismeri a skolasztikus teológiát, amely az isteni igazságokat értelmezi, nem hiányzik a misztikában való jártassága, amelyben a szeretet révén ismerünk meg, tehát amelyben nemcsak megismerjük, hanem ízleljük is a dolgokat." (Lelki páros ének, bevezető.) Krisztus úgy nyilatkoztatja ki magát, mint a Vőlegény, mint aki elsőnek szeret. III. A hitélet útjai (11) "Az igaz hitből él" (Róm 1,17). Istennek az adományaihoz és ígéreteihez való hűségéből él, az ő szolgálatának való bizakodó önátadásból. A hit az élet kezdete és teljessége. Ezért a keresztényt "hívőnek" mondják, Krisztus-hívőnek. A kinyilatkoztatás Istene áthatja a hívő egész létét; egész életét, mint végleges kritériumhoz, a hit alapelveihez igazítja. A misztikus Doktor erről így ír: "E célból kell találni egy alapot, amelyre mint botra mindig támaszkodhatunk. Jól meg kell értenünk, minthogy ez az a fény (ti. a hit), amelyben járnunk kell, amely révén nemcsak megértjük ezt a tant, hanem mindenben, mindezekben a javakban Isten örömét keressük: tehát az akarat csak annak örül, ami Isten dicséretére és dicsőségére van; a legnagyobb tisztelet, amelyet neki adhatunk, az, hogy szolgáljuk öt az evangéliumi tökéletesség szerint; mindaz tehát, ami ettől eltér, nem rendelkezik semmi értékkel, és nem használ az embernek." (A Kármel-hegy útja, III, 17,2) A Szent különösen két dolgot hangsúlyoz a hitre való nevelésben – ezeknek különleges jelentőségük van a keresztények életében –: a természetes értelem viszonyát a hithez és a hittapasztalatot a belső ima révén. (12) Meglephet bennünket, hogy a hit és a sötét éjszaka doktora olyannyira magasztalja az emberi értelem értékét. Ismerjük híres axiómáját: "Az ember egy gondolata többet ér, mint az egész világ; ezért egyedül Isten méltó hozza." (Fény- és szeretetszavak, 34) Az értelmes ember felsőbbrendű minden más evilági valósághoz képest; nem szabad, hogy ez a tény az evilági hatalomkereséshez vezessen, hanem az ember legsajátosabb célja felé kell irányítania bennünket: az Istennel való egységhez, akihez az ember méltóságban hasonlít. Ezért a hit területén nem fogadjuk el a természetes értelem megvetését, sem az ellentétet az emberi értelmesség és az isteni üzenet között. Ellenkezőleg, ész és hit bensőséges kapcsolatban működnek: "Rendelkezünk a természetes értelemmel és törvénnyel és az evangéliumi tanítással, amelyekkel kellőképpen tájékozódhatunk." (A Kármel-hegy útja II, 21,4) A hit az értelmes emberi lényben testesül és valósul meg, akit fény és árnyék jellemez. A teológus és a hívő nem mondhat le az értelmességről, de meg kell nyílniok a misztérium távlatainak. (13) A benső ima révén szerzett hittapasztalat Keresztes Szent János írásaiban szintén erősen kidomborodik. Ezzel kapcsolatban az egyház állandó gondja a hitre való nevelésben: a hívek kulturális és teológiai kiművelése, hogy elmélyítsék belső életüket, és képesek legyenek számot adni hitükről. Ezért az értelem kiművelésének a keresztény hit szemlélődő dimenziójának kifejlesztése révén kell megvalósulnia, ami az Isten misztériumával való találkozás gyümölcse. És éppen itt találkozunk a spanyol misztikus nagy lelkipásztori gondjaival. Keresztes János a hívek nemzedékeit nevelte a szemlélődő imában, amely Isten és kinyilatkoztatott misztériumainak "ismerete vagy szerető figyelése". Jól ismertek azok a lapok, amelyeket a Szent ennek az imatípusnak szentelt (A Kármel-hegy útja II13-14). Arra hív bennünket, hogy a hit és a szemlélődő szeretet tekintetével éljük meg a liturgikus cselekményt, a szentségimádást – az isteni kenyérben rejlő örök forrást –, a Szentháromság és Krisztus misztériumainak szemlélését, Isten Szava szerető hallgatását, az imádkozó szeretetközösséget a szentképek által, a teremtés szépsége előtti ámulatot, "a Kedves keze által ültetett bokrokat és erdőket". Ebben az összefüggésben neveli a lelket a Krisztussal való bensőséges kapcsolat leegyszerűsített formájára: "Minthogy akkor Isten, hogy kegyelmét közvetítse, egyszerű és szerető ismerettel érintkezik a lélekkel, a kegyelmet befogadó lélek is egyszerű és szerető ismerettel vagy figyelemmel érintkezik Vele, mivel így egyesül az ismeret az ismerettel, a szeretet a szeretettel.” (Élő Szeretetláng 3,34) (14) A misztikus Doktor ma sok hívő és nem hívő figyelmét felkelti azzal a leírással, amelyet a sötét éjszakáról mint a sajátosan emberi és keresztény tapasztalatról ad. Korunk drámai pillanatokat élt át, amelyekben Isten hallgatása vagy távolléte, a bajok és szenvedések átélése – háborúk és annyi ártatlan áldozatuk – jobban megértették ezt a kifejezést, és egyben közös tapasztalat jellegét adták neki, az egész életre, és nemcsak a lelki út egy szakaszára alkalmazva azt. A Szent tanítását ma az emberi fájdalom e kifürkészhetetlen misztériuma előtt idézzük fel. Utalok a szenvedés ama sajátos módjára, amelyről Salvifici doloris kezdetű apostoli buzdításomban beszéltem: fizikai, erkölcsi vagy lelki szenvedések, amilyen a betegség, az éhség csapása, a háború, az igazságtalanság, a magány, az élet értelmének hiánya, az emberi egzisztencia törékenysége, a bűn fájó tudata, Isten látszólagos távolléte – mindezek a hívők számára olyan tisztító tapasztalatok, amelyeket sötét éjszakának lehetne nevezni. Keresztes Szent János ennek a tapasztalatnak adta a kifejező szimbolikus nevet: sötét éjszaka, kifejezetten utalva a hit titkának fényére és sötétségére. Anélkül, hogy a szenvedés szorongató problémájára elméleti választ akarna adni, a Szentírás és a tapasztalat fényénél felfedi és megmutatja azt a csodálatos átalakulást, amelyet Isten véghezvisz a sötétségben, mivel "bölcsen és csodálatosan jót hoz elő a rosszból" (Lelki páros ének, B 23,5). Végső soron arról van szó, hogy Krisztus halálának és feltámadásának misztériumát átéljük teljes igazságában. (15) Isten hallgatása vagy távolléte – mint vád vagy mint egyszerű panasz – spontán érzés, mikor megtapasztaljuk a fájdalmat és az igazságtalanságot. Még azok is, akik nem tulajdonítják Istennek az öröm okozását, gyakran felelőssé teszik Őt az emberi fájdalomért. Különböző módon, de talán nagyobb mélységgel, a keresztény megéli Isten elvesztésének vagy eltávolodásának gyötrelmét, egészen addig, hogy úgy érzi: az örvény sötétségébe zuhant. A sötét éjszaka Doktora ebben a tapasztalatban Isten szerető pedagógiáját látja. Isten hallgat és néha elrejtőzik, mert már szólt, és kellő világossággal kinyilvánította magát. Még távolléte megtapasztalásában is közölheti a hitet, szeretetet és reményt annak, aki alázattal és szelídséggel megnyílik Neki. Ezt írja Szentünk: "A lélek felöltötte a hit fehér ruháját, amikor kiment a sötét éjszakába, amikor ... belső sötétségek és szorongások közepette . . . szenvedett, állhatatosán előrehaladva a nehézségek közepette, fáradhatatlanul a Vőlegény felé tartva, aki a bajban és a megpróbáltatásban próbára tette a menyasszony hitét, hogy igazán megismételhesse Dávid szavait: 'A te szavadra hagyatkozva kitartottam a nehéz ösvényeken' (Zsolt 16,4)." (Sötét éjszaka II, 21,5) Isten pedagógiája ebben az esetben úgy jelenik meg, mint szeretetének és irgalmának kifejezése. Visszaadja az embernek a hála érzékét, minthogy szabadon elfogadott ajándékká lesz számára. Máskor pedig megérezteti az emberrel bűne egész horderejét, a bűnét, amely Isten megsértése, az ember halála és üressége. Isten arra is neveli az embert, hogy meg tudja különböztetni jelenlétét vagy távollétét: az embernek nem szabad a tetszés vagy a nemtetszés érzelmei által vezettetnie magát, hanem csak a hit és a szeretet által. Isten egyaránt szerető Atya az öröm óráiban és a szenvedés pillanataiban. (16) Egyedül Jézus Krisztus, az Atya végleges Szava tudja kinyilatkoztatni az embernek a fájdalom misztériumát, és megvilágítani dicsőséges keresztje sugaraival a keresztény legsötétebb éjszakáját. Keresztes János, Krisztusról szóló tanításával Összhangban, azt mondja nekünk, hogy Isten, Fia kinyilatkoztatása után, "mintegy néma maradt, mivel már nem maradt más mondanivalója" (A Kármel-hegy útja II, 22,4). Isten hallgatásának legbeszédesebb szerető kinyilatkoztatása a kereszten függő Krisztus. A fontiverosi Szent arra szólít bennünket, hogy szemléljük Krisztus keresztjének misztériumát, amint ő maga tette költeményeiben, vagy nézve híres Keresztrefeszítettjét, amely rajzot úgy ismerünk, mint Keresztes Szent János Krisztusát. A kereszten elhagyatott Krisztus misztériumáról kétségkívül a keresztény irodalom egyik legszebb lapját írta. (A Kármel-hegy útja II, 5-11) Krisztus átélte a szenvedést a maga legszörnyűbb valóságában egészen a kereszthalálig. Az utolsó pillanatokban reá szakadnak a fizikai, pszichikai vagy lelki szenvedés legkegyetlenebb formái: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46) Ez a kegyetlen szenvedés, amelyet a gyűlölet és a hazugság okozott, mély megváltó értékkel rendelkezik. Arra volt rendelve, hogy "egyszerűen kifizesse a tartozást, és az embert Istennel egyesítse" (uo.). Azzal, hogy a legnagyobb elhagyatottság és a legnagyobb szeretet pillanatában szeretettel átadta magát az Atyának, Krisztus "csodálatosabb művet vitt véghez, mint azok a csodák és művek, amelyeket élete során véghezvitt, égben és földön, mert e kereszthalállal kiengesztelte és Istennel egyesítette – a kegyelem révén – az emberi nemet." (uo.) Krisztus keresztjének misztériuma így kinyilvánítja a bűn súlyosságát és az ember Megváltója szeretetének mérhetetlenségét. A hitéletben Krisztus keresztjének misztériuma a keresztény élet rendszeres vonatkozási pontja és normája: "Amikor valami szenvedés vagy baj ér, gondolj, a keresztre feszített Krisztusra, és hallgass. Élj hitben és reménységben, tudva, hogy a sötétségben is segíti Isten a lelket." (Levél.) A hit szeretetlánggá válik, erősebbé, mint a halál, a feltámadás magja és gyümölcse: "és ahol nincs szeretet, vess szeretetet, és szeretetet aratsz' (Levél.) Mert végső soron: "Életed estéjén a szeretetről ítélnek meg." (Fény- és szeretetszavak, 59). Következik a IV. rész: Keresztes Szent János egyetemes üzenete és a Befejezés. (Fordította: Sz. F.)
SZEMLE AZ EGYHÁZ SZOCIÁLIS TANÍTÁSA (Könyvszemle) 1. Mindenekelőtt néhány átfogó morálteológiai művet ajánlunk, hogy a gazdasági-társadalmi-politikai életre vonatkozó katolikus tanítást szélesebb távlatokba helyezzük. Egyik legjobb mai morálteológiai kézikönyv Bernhard Häring német redemptorista Frei in Christus c. háromkötetes műve (Herder 1979-1981), amely eredetileg angolul jelent meg. Ennek III. kötetében ("Az ember felelőssége az életért"), a közélet megszenteléséről szóló II. részben (III, 133kk), találhatjuk az ide vonatkozó fejezeteket: 4. Felelősség a világban és a világért; 5. A környezetvédelmi etika elemei; 6. Etika és kultúra; 7. Közgazdasági etika; 8. A politikaetikája; 9. Béke a földön. – Jó, olvasmányos, mégis pontos bevezetés a keresztény etika főbb kérdéseibe Jean-Marie Aubert strasbourg-i egyetemi professzor kétkötetes munkája: Vivre en chrétien au XXe siècle, Salvator, Mulhouse 1976-1977. A II. kötet témakörei: szexualitás, közgazdaság, politika. – Az általános műveknél említünk néhány gyűjtőkötetet, amelyek a Gaudium et spes kezdetű zsinati lelkipásztori konstitúció (eredetileg XIII. szkéma) főbb témaköreit kommentálják: A francia jezsuiták Action Populaire nevű, Párizs melletti szociális központjának bevezetésével és szakszerű jegyzeteivel készült: Vatican II, Constitution pastorale Gaudium et spes, Spes kiad., Párizs 1966. Egyébként ugyancsak az Action populaire munkaközössége kommentárokkal kiadta a nagy szociális pápai körleveleket. További kommentárgyűjtemények a zsinati konstitúcióhoz: L'Église dans le monde de ce temps, Mame, Párizs 1967 (K. Rahner, M.-D. Chenu, E. Schillebeeckx, J.-Y. Calvez stb. kommentárjai). – A G. Baraúna által eredetileg spanyolul kiadott kommentárkötet (ugyancsak a legjobb szakemberek közreműködésével) német változata: Die Kirche in der Welt von Heute, O. Müller Verlag, Salzburg 1967. – A P. Congar által irányított Unam Sanctam sorozat 65/b. köteteként jelent meg a Gaudium et spes vaskos (638 oldalas) kommentárgyűjtemény: Vatican II, L'Église dans le monde de ce temps (Cerf, Párizs 1967). 2. A pápák szociális tanítását elemzi és rendszeresen bemutatja J.-Y. Calvez és J. Perrin: Église et société économique (A pápák szociális tanításai XIII. Leótól XII. Piusig), Aubier ("Théologie" sorozat 40), Párizs 1959. Ennek II. kiegészítő kötete P. Calveztől ("Théologie" 55,1963) XXIII. János szociális tanítását mutatja be. – Mint ismeretes, a jezsuita J.-Y. Calvez az egyik legkiválóbb Marx-szakértő; híressé vált 1956-ban Seuil, Párizs) megjelent monográfiája: La pensée de Karl Marx. P. Calvez a zsinattól mostanig számos művet tett közzé az egyház szociális tanításáról, illetve a közgazdaság és a politika etikai szempontjairól. Megemlítünk néhányat: Introduction á la vie politique, Aubier-Montaigne, Párizs 1967. – L'économie, l'homme, la société. L'enseignement social de l'Église. Desclée De Brouwer, Párizs 1989. – Une étique pour nos sociétés, Nouvelle Cité, Párizs 1988. – Développement, emploi, paix. L'enseignement social de L'Église, Desclée De Brower 1989. 3. Néhány könyv más szerzőktől: Jean-Luc Chabot, La doctrine sociale de l'Église (coll. "Que sais-je?" 2495) PUF 1989. – Patrick de Laubier (genfi egyetemi tanár), La pensée sociale de l'Église catholique. Un ideál historique de Léon XIII á Jean-Paul II, (coll. "Prémices") Éd.Universitaires, Fribourg, Suisse 1984. (Előzőleg, 1982-ben németül is megjelent.) – Ugyanő (szerkesztő): L'enseignement social chrétien. (Coll. "Prémices"), Fribourg/Suisse, 1988. (Több szerző; köztük Koerffy András: A szakszervezetek szerepe Magyarországon.) – Partick de Laubier, Idées sociales. Essai sur l'origine des courants sociaux contemporains. Fribourg/Suisse 1982. (Coll. "Prémices".) – F. Parys – P. de Laubier (szerk.): Société et développement á propos de l'encyclique Sollicitudo Rei Socialis, Desclée, Párizs 1989. 4. A társadalmi-politikai kérdés teológiai szempontjaihoz: Roland Minnerath, Jésus et le pouvoir. Beauchesne (Le Point théologique 46) Párizs 1987.- Joseph Kardinai Ratzinger, Kirche, Ökumene und Politik, Johannes Verlag 1987. III. részében (137. old. kk.) az egyház és a politika kapcsolatára vonatkozó tanulmányok. – E. Schillebeeckx (szerk.), a 60 éves J.B. Metz tiszteletére kiadott gyűjtőkötet: Mystik und Politik, Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz 1988. 37 szakember írása a következő kérdéskörökben: Politikai teológia, Teológia az első és a harmadik világ között, Nyugtalan szabadság, A modern és a postmodernizmus között, A politikai teológia útkeresése, Krisztus-követés, Az egyház reményünk? Bázisközösségek, Szenvedés. – Hippolyte Simon, Eglise et politique, Centurion, Párizs 1990. (A "Parcours" nevű keresztény kiskönyvtár kötete.) – Charles Journet, Théologie de la politique (Coll. "Prémices", 8, Fribourg/Suisse, 1987.) Charles Journet svájci bíborostól válogatták a szövegeket (a könyvcím nem tőle való!); a tradicionalista teológus (1891-1975) korábbi (a 30-as és 40-es években közzétett) szövegei, amelyek barátja, Jacques Maritain szociális eszméihez kapcsolódnak. Megmutatja, hogy Szent Ágostontól XI. Piuszig a katolikus tanítás szerint a helyesen felfogott politikai elkötelezettség a keresztény szeretet kiváló formája. (Sz.F.) Félbemaradt reformkor. Miért akadt el az ország keresztény humanista megújulása? (A Katolikus Szemlében megjelent tanulmányok gyűjteménye.) Róma 1990. 422 old. Ez az impozáns tanulmánygyűjtemény P. Békés Gellért bencés szerzetesen, a Katolikus Szemle főszerkesztőjén kívül elsősorban Kovács K. Zoltán áldozatkész munkájának köszönheti megjelenését. (Mintegy húsz szakember írásai között a legtöbb tanulmányt éppen Kovács K. Zoltántól és Vida Istvántól olvashatjuk.) Rendkívül időszerű a kötet, hiszen az 1989-es fordulattal Magyarország ismét "reformkor" előtt áll – legalábbis ezt reméljük. És talán a közélet felelősei ihletet, ötleteket meríthetnek a két háború közötti keresztény ihletésű társadalmi-politikai mozgalmak útkereséséből és kezdeményezéseiből. Az "emelkedő nemzetnek" ezeket a törekvéseit (a KALOT, KALÁSZ, EMSZO stb. mozgalmakat, valamint a kereszténydemokrácia, nevezetesen a Barankovics-féle Demokrata Néppárt és a Kisgazdapárt 1945 utáni próbálkozásait) jórészt az egyház szociális tanítása sugallta. Most, XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű körlevelének 100. évfordulóján világosan látjuk, mennyire szükség volt és van a pápák szociális tanítására, a két háború között irányt mutató Quadragesimo annó-tól egészen II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájáig. A kötet Előszavában olvassuk: "E tanulmánysorozatot azzal a szándékkal indítottuk útjára a Rómában megjelenő Katolikus Szemle oldalain, hogy feltérképezzük az 1930-as években kibontakozó széleskörű demokratikus és a keresztény humánum szellemétől ihletett magyar társadalmi mozgalmak széles körét. Úgy éreztük, hogy ez kötelességünk egy időközben felnövekvő nemzedék felé. Annál is inkább szükségesnek mutatkozott ez a vállalkozás, mert ezeket az alulról szerveződő társadalmi és politikai mozgalmakat a közbeeső évtizedekben nemcsak feloszlatták, hanem tudatosan agyonhallgatták, vagy eltorzította a velük foglalkozó irodalom." (5) Csakugyan, ezek a tanulmányok és személyes beszámolók máris helyreigazítják és kiegészítik pl. Gergely Jenő (egyébként úttörő és sok tekintetben pozitív) két kötetének anyagát: A keresztényszocializmus Magyarországon, 1903-1923, Akadémiai Kiadó, Budapest 1977, 358 old., és A politikai katolicizmus Magyarországon (1890-1950), Kossuth, Bp. 1977, 302 old. Különösen a KALOT-ra vonatkozó adatokat kell kiigazítani, amit egyébként már részben megtettek az utóbbi években megjelent hazai kiadványok. Vida István "Egy korszak mérlegéhez" c. töredékes, de sok ponton nagyon találó eszmélődése kötetünk elején joggal hangsúlyozza, hogy igazságtalanul áztatták el, hamisították meg az egyébként bírálható és sok tekintetben sötét Horthy-korszakot. Igazságtalanul, mert sok fény is volt ebben a korszakban, amint éppen a kötet tanulmányai bizonyítják. "A szemügyre vett korszak – hazánk a két világháború között – végképp terítékre került. Határon innen s túl áztatják, kaparásszák a címkéket, amelyekkel ideológusok, közírók és történészek évtizedek óta ellátták. Horthy-fasizmus? Igen, de a nácizmussal összevetve csupán likacsos, híguló tekintélyuralom. Reakciós, kizsákmányoló, népellenes világ? Igen, de sok reformszándék és tett kíséretében, amely nemcsak szubjektív jóhiszeműsége miatt említésre méltó." (9) 1956 októberében Németh László is helyesen értékelte a két háború közötti reformtörekvéseket, az Irodalmi Újságban; kötetünk elején idézik is a szerzők "Emelkedő nemzet" c. híres írását: "Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre: az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. (...) Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott: az elért vívmányokat, félő volt, könnyű lesz kicsikarni a kezéből..." Prófétai hang, mondhatnánk, ha most a magyar jelenre fordítjuk tekintetünket. Kétségtelen, hogy a közel négy évtizedes diktatúra vagy többé-kevésbé elnyomó kommunista rendszer pusztításai után most még mélyebb pontról kell elindulnia a reformtörekvéseknek, mint 1945 után kellett volna, ha győz a forradalom, de a "magyar baj" most is az, hogy hiányzik a legelemibb összetartás is a magyar politikában, hiányzik a pártoknál a világnézeti és más szemléleti ellentéteken túllendülő közös akarat a nemzet felemelésére, tehát a szociális körlevelek által hangoztatott kulcsszó szerint a "közjó" keresése. Hatalmi versengésben szóródnak szét az építésre hivatott szellemi energiák. Gyűjtőkötetünk írásainak jelentőségét éppen abban látom, hogy indítást és ötleteket adnak a reformhoz, a szociális kezdeményezésekhez. Világos, hogy ma nem lehet ott folytatni, ahol negyven évvel a diktátor Rákosi a "fordulat évével" megszakította a reformmozgalmakat; mégis a "keresztény humanista" eszmék ma is irányt mutathatnak, és a hívők ezek fényénél elkötelezhetik magukat az ország társadalmi-politikai felemelésére. Ez ma nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is. (Sz.F.)
Prohászka Ottokár, Modern katolicizmus. Válogatás Prohászka műveiből. Szerkesztette: Koncz Lajos. Szent István Társulat, Bp. 1990, 420 old. Szakos Gyula székesfehérvári püspök előszavával jelent meg ez a régóta várt antológia Prohászka Ottokár (†1927) volt székesfehérvári püspök műveiből. Ebből az előszóból és Koncz Lajos utószavából megtudjuk, hogy a Prohászka-hagyaték gondozója, Vass Péter piarista (+1982), majd Belon Gellért püspök (+1987) a hetvenes-nyolcvanas években elkészítettek egy többkötetes Prohászka-antológiát, de haláluk miatt a munka félbemaradt. Koncz Lajos teológiai tanár folytatta a feladatot; a Szent István Társulat megbízásából egy kötetnyi anyagot állított össze a Schütz Antal-féle 25 kötetes kiadás alapján. Koncz Lajos a díszkiadás sajtóhibáit kiigazította, a kéziratok alapján egyeztette a szöveget. Schütz Antal annak idején Soliloquia címmel kiadta Prohászka naplójegyzeteinek jó részét (bizonyos személyes feljegyzések kihagyásával, néha érthetetlen csonkításokkal). Schütz Antal megállapította a napló hiányosságait. Sajnos, Némethy Ernő plébános, Prohászka hagyatékának egyik gondozója többféleképpen megcsonkította a napló kéziratait, két füzet pedig elkallódott. Az összkiadás után a Némethy-hagyatékból szerencsére előkerült 8 naplófüzet, amely a múlt század utolsó évtizedét fogja át, továbbá a Shvoy-hagyatékból az 1904 és 1919 közötti naplófeljegyzések. Ez utóbbiaknak kb. egyharmada most jelent meg először. Nagyon reméljük, hogy újabb kutatók vállalkoznak a kiadatlan naplójegyzetek teljes kiadására, illetve a Schütz-féle Soliloquia kihagyott részeinek pótlására; továbbá Prohászka levelezése is kiadásra vár még (a Prohászka-múzeumban kb. 800 kézírásos eredeti és 300 hiteles másolatot őriznek; a többit össze kellene gyűjteni). A most megjelent Koncz-válogatás I. része: Prohászka élete és életműve. Ebben olvashatjuk Koncz-Vass összeállítását: "Prohászka pályája és személyisége Naplóinak tükrében", valamint Koncz Lajos 28 oldalnyi tanulmányát: "Az életmű értékeléséhez". A II. rész: Szemelvények Prohászka műveiből. 1) Prohászka önmagáról. Itt olvashatjuk a Shvoy-hagyatékból előkerült, 1904 és 1919 közötti naplójegyzeteket – jó húsz oldalt – első publikációban. Igen lényeges jegyzetek; Prohászka lelke legmélyére engednek bepillantást. 2) A teológus és hitvédő: A Diadalmas világnézet (1903) 1. és 22. fejezete; A hitetlen világ útjai Krisztushoz (1907); az indexre került Modern katolicizmus (1907). 3) Szociális apostol az élet küzdőterén. E rész végén olvashatjuk Prohászka híres, a papságnak írt 1919-es körlevelét, amelyet a Tanácsköztársaság cenzúrája miatt a püspök nem tett közzé. Kiválóan rávilágít Prohászka kiegyensúlyozott álláspontjára: meglátta azt, ami pozitív a szocializálódásban, miként Marx értékelméletének pozitívumait is észrevette. XIII. Leó szociális eszméit képviselte Magyarországon írásaival is, de a gyakorlatban is igyekezett megvalósítani püspöki birtokain örökbérletek létesítésével. Prohászka már a századfordulón a liberalizmus és a szociáldemokrácia végletei között kereste azt az utat, amelyet a későbbi pápák – XI. Piustól II. János Pálig – megjelöltek a szociális kérdésben. 4) A hitszónok és a lelki író. Itt olvashatjuk az 1929-es (posztumusz) Élet kenyere teljes anyagát, mely tulajdonképpen az elmélkedések és a naplójegyzetek szintézisének is tekinthető, a misztikus Prohászkát állítja elénk. Végül a kötet III. részében Koncz félszázad Prohászka-értékeléséből válogatott Schütz, Sík, Belon G., Szabó F., Rezek R., valamint a Gergely-Vadász-interjú az útkereső Prohászkáról). Koncz Lajos a "Prohászka-problémáról" írva (46) vázolja a Vigilia úttörő 1974/12. Prohászka-számának megszületését. Rónay György, Belon Gellért és jómagam leveleztük le, ill. beszéltük meg a szám összeállítását, miután Gergely Jenő a Világosságban elkezdte "vitatni" a Prohászka-kérdést, három évtizedes elhallgatás után. (Egyébként ugyanez volt a sorsa a másik magyar géniusznak, Pázmány Péternek is.) Gergely tanulmányára a Vatikáni Rádióban reagáltam, és igyekeztem helyrebillenteni az értékelést, hivatkozva a párizsi (majd Sao Pauló-i) Ahogy lehet-ben, P. Rezek lapjában 1965-ben megjelent hosszabb Prohászka-tanulmányomra. Ma is őrzöm Rónay Gy. 1974. jún. 9-i hozzám intézett levelét, amelyben vázolja a Vigilia tervezett Prohászka-száma (1974/12) tartalmát, és írást kér tőlem. Meg is írtam e tanulmányt, amelyet most Koncz közöl az értékelések között: megmutattam, hogy Prohászka "modern katolicizmusa" nem volt modernizmus a szó szoros, X. Pius által elítélt értelmében, hanem olyan nyitott szemlélet, mely tulajdonképpen már a II. vatikáni zsinat "nyitását", szellemiségét elővételezte. Most, hogy újraolvastam az ügyes válogatás egyes darabjait, elsősorban is az 1907-es, címadó "Modern katolicizmus"-t, ismét csak megerősödtem ebben a véleményemben: Prohászka igenis próféta volt, nézetei a fejlődéselméletre, a szentíráselemzésre és a szociális kérdésre vonatkozóan ma is időszerűek, még ha a természettudományok (evolúcióra vonatkozó kutatások), az exegézis és a szociális kérdés elemzései sokat fejlődtek is. Elsősorban Prohászka alapbeállítottságáról, szelleméről van szó: a modernség pozitív mozzanatainak elfogadásáról, a tudomány, művészet, általában a kultúra és a keresztény hit párbeszédéről, illetve az egyházi élet, a papság, a világiak apostolsága reformjáról, a zsinat által szentesített megújulásról. Amit Prohászka a századfordulón megálmodott és követelményként megfogalmazott, e század végén kezd megvalósulni. Örömmel gratulálunk a Szent István Társulatnak és Koncz professzornak a szép Prohászka-antológia megjelentetéséért. Az 1989-es fordulatnak kellett jönnie, hogy – ha nem is a tervezett három kötet – ez az egykötetnyi anyag napvilágot lásson. Annak idején Belon Gellérttel beszéltünk a válogatás kiadásának nehézségeiről: a cenzúra miatt nem jelenhetett meg az anyag, mert Prohászkát a Kádár-korszak kultúrpolitikája egyszerűen a Horthy-korszak reakciós ideológusának, a "kurzus" támogatójának, illetve antiszemitának tartotta. Gergely Jenő érdeme, hogy annak idején kezdte árnyalni ezt a véleményt. Persze, nem értünk egyet a Vigilia 1981/6. számában megjelent és a most ismertetett antológia végén újraközölt Vadász-Gergely-interjú utolsó, összegező mondataival (420), Gergely e szavaival: "A katolikus püspöki karban kezdettől Habsburg-ellenes álláspontot foglalt el, és Horthy közvetlen hívei közé számíthatta a fehérvári püspököt. Az ellenforradalmi törekvéseknek egyik ideológiai alátámaszt ója. Prohászka nevét és a Prohászka-jelenséget használja fel a Horthy-korszak arra, hogy a rendszer keresztény jellegét legitimálja. Magatartása 1919 augusztusától egészen haláláig, 1927-ig – életének komolyan föl nem tárt időszaka. Nekem az a véleményem, hogy ebben a korszakban Prohászka már nem mond ideológiailag újat. A 19 utáni Prohászka már semmiképpen sem azonosítható azzal a Prohászkával, aki a XX. század első évtizedében még éppen szellemi merészségével, a más áramlatok iránti toleranciájával és együttműködési igényével tűnik ki." Így Gergely Jenő sommás ítélete, amelynek torzító kitételeire egész tanulmánnyal kellene válaszolnunk. (Talán egyszer erre is sor kerül.) Lehetséges, hogy maga Gergely Jenő sem ismételné ma meg tíz évvel ezelőtti kijelentéseit. Mert hát őt is kötötte a cenzúra. Világosan kitűnik ez pl. a még Miklós Imre által lektorált "A katolikus egyház Magyarországon" c. 1985-ös könyve és az 1990-es "Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon" c. dokumentumgyűjteménye bevezetőjének összehasonlításából! – Mert, visszatérve Prohászkáról mondott szavaira, már az "ellenforradalmi törekvések" kitételt is megkérdőjelezhetjük. Nyilván ez a kommunista szemléletet tükrözi. Tudjuk, hogy 1956 is ellenforradalom volt, most már forradalom, ill. szabadságharc, okt. 23. nemzeti ünnep. Anélkül, hogy a Horthy-korszak sok árnyoldalát tagadnánk, azért mégiscsak a történelmi igazsághoz tartozik az, hogy "sötétségében" vetekszik vele a Tanácsköztársaság! Az sem állja meg a helyét, hogy Prohászka mindvégig támogatta a Horthy-rezsim "kurzusát", hiszen feljegyzéseiből világosan kitűnik, hogy rövid politikai szereplését csődnek tekintette, ill. élesen bírálta azt az ún. "keresztény" kurzust, amely csak program volt a kereszténységről, de igazában szellemiségében nem volt keresztény. Ne feledjük, hogy az 1927-ben meghalt Prohászka nem láthatta, hogy a 30-as és 40-es években hova fejlődik a Horthy-korszak! Történelmietlen lenne – anakronisztikus – az, ha valaki a Szálasi-időket vetítené vissza a 20-as évekbe! Ha Gergely megállapítja, hogy Prohászka életútja 1919-től haláláig "komolyan" még nincs feltárva, milyen alapon állítja a következő mondatban – még ha személyes véleményként is –, hogy Prohászka 1919 után már más, mint a század első két évtizedében volt? Hogy már nem toleráns más áramlatokkal szemben, vagy hogy "nem mond ideológiailag újat"? Milyen ideológiáról van szó? Prohászka a keresztény világnézetet, hitet, szociális tanítást, kultúrát képviselte 1919 előtt éppúgy, mint utána. Mindvégig küzdött a szociáldemokrácia és a liberalizmus túlhajtásai ellen, az egyház merevsége, az egyháziak szociális érzéketlensége és az egyházat elnyomó szabadosság és laicizmus ellen. Hadd idézzük itt befejezésül Prohászka 1920. jan. 28-i naplójegyzetét. (A válogatásban a 211. oldalon olvasható; se Schütz, se Koncz nem javították ki a szabadon idézett Petőfi-versre, a Föltámadott a tengerre utaló sorok elírását: pálya helyett gályát kell írni!) "Az eszmék járása, kigyulladása és hamvadása a bennünk elraktározott erők viszonyától függ. Az eszmejárat olyan, mint a tenger hullámzása, vagy inkább, mint a szél vagy a szélvész járása. Jön s megy, elül egészen. Mikor úgy jön s nekifekszik az emberiség lelkivilágának, nincs hatalom, mely azt lefogja vagy lekösse, s ugyancsak addig nincs nyugalom, míg ki nem tombolta magát s ki nem adta mérgét ... Ez a méreg mindannyiszor valami reakció az ellentétes elvek s eszmék által felgyülemlített rossz ellen. Van az eszmejárásban tehát a szellemi erőknek valami mechanikája; érvényesül bennük az akció s reakció törvénye. (. . .) Az ember küzd s kell neki; küzd a történeti helyzet energiája s orientációja szerint, utasításai szerint; de a végleges elintézést, a megnyugtató lelki egyensúlyt a szellemi világnak a harcok sorozata, a feszült erők kisülése adja. Tegyük meg kötelességeinket! Küzdjünk a kor, a hit, a hivatás, az őszinte jóindulat igényei s inspirációi szerint s higgyük, hogy mi a mi gályáinknak csak evezősei vagyunk, mert Bár fölül a gálya s alul a víznek árja, Azért a víz az úr. A küzdelem végén belátjuk, hogy rendesen mindkét fél túlzott; az új eszmék rajongói éppúgy, mint a régi igazságok tisztelői. Mindkettőnek meg kellett érteni, hogy a világ folyton új alakot ölt; mondjuk, modern lesz; de hogy minden, a modernség is, amennyiben ésszerű, végre is annak az örök emberinek ideiglenes alakja. Modern = emberi a mi zónánkban! Adjuk hát, azaz hagyjuk meg a világkormány gyeplőit az Isten kezében ..." (Sz.F.) Útikönyv a magyarországi búcsújáróhelyekről 1990 karácsonyára egy szép kiállítású könyv jelent meg a budapesti Panoráma Kiadó gondozásában: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon címmel. Szerzője Barna Gábor néprajzkutató. A kissé körülményes cím egy búcsús útikönyvet takar. E tekintetben kései követője az ókeresztény korig visszanyúló itineráriumoknak, útikönyveknek. Előzményei között említhetjük Esterházy Pál, Jordánszky Elek, Schäffer Jakab, Paulovits Sándor, Tóth Miké, Bálint Sándor, Szenthelyi-Molnár István és Berecz Sándor kegyhelyismertető könyveit. Barna Gábor vállalja is ezt a hagyományt, ám könyve nemcsak az egyes búcsújáróhelyek kialakulástörténetét, legendáit mondja el, hanem hangsúlyozottan ismerteti a kegyhelyek művészettörténeti, vallási, néprajzi, egyáltalán művelődéstörténeti értékeit is. Ám nemcsak ezek – a kegytemplomok, a kegykápolnák, s a bennük látható kegyszobrok, kegyképek és más szakrális témájú műalkotások – segíthetik a zarándokok lelki elmélyedését (ezekről közel 50 színes felvételt találunk a könyvben; Lantos Miklós pécsi fotóművész képeit), hanem a hely egyéb látnivalói és a vidék természeti szépségei is. Sőt, a kegyhelyeken vagy környékükön található gyógyfürdők (pl. Máriagyüd-Harkány; Eger, Egerszalók-Eger; Máriakálnok-Mosonmagyaróvár) meglátogatása egy-egy zarándokút alkalmával összekapcsolhatja a testi és a lelki megtisztulást. A szent kutak eleve ezt a szép jelképes gondolatot sugallják sok búcsújáróhelyünkön. A búcsújáróhelyek legendákkal, csodás gyógyulások és imameghallgatások történeteivel átszőtt világában nagyon közel érezheti magát az ember az Istenhez. A búcsús ünnepek szent és profán elemeket ötvöző forgatagában szinte összeér az Ég és a Föld, találkozik, találkozhat az isteni és az emberi. Számos írónk és költőnk találkozott ezzel az érzéssel, s e megérzésből szép versek, prózai művek születtek. Barna Gábor kis búcsús útikönyvében Juhász Gyula, Sík Sándor, Ady Endre ismertebb versei mellett olvashatjuk Békés Gellért, Berda József, Takáts Gyula írásait is, s őszintén elcsodálkozhatunk azon, hogy a protestáns Németh László milyen megértéssel ír a váci Hétkápolna búcsújáról. A könyv nem búcsús ének- és imakönyv. Sokkal inkább akar a zarándokoknak hasznos utazási, a szállás és étkezés lehetőségeit is felmérő és ismertető tanácsokat adni. E szolgáltatásokról kiolvasható országos helyzetkép azonban elég siralmas. Az okát tudjuk. Ám jelzik, hogy fájó hiányokat kell pótolni az elkövetkező éveknek. Barna Gábor búcsús útikönyve zarándokaink kezében nemcsak a lelki felkészülést szolgálhatja jól – akár a Szentatya ez évi látogatásához is –, hanem történeti gyökereink, értékeink megismertetésével erősítheti keresztény öntudatunkat, és erre bizony nagyon rászorul magyar világunk és egyházunk: lelkészeink és világi híveink egyaránt. (V.R.)
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI: Dr. András Imre SJ. Linzerstr. 263.111.18, A-1140 Wien – Dr. Barna Gábor, Budapest, Bartók Béla út 37.1.7, H-1114 – Prof. Dr. Boór János, Distelfinkweg 21. D-8000 München 60 – Czigány György, Budapest, Zöldlomb u. 32, H-1025 – Dr. Hegyi János SJ, Zuccalistr. 16, D-8000 München 19 – Mons. Dr. Jakubinyi György, str. Bibliotecii 3, RO-2500 Álba Iulia – Dr. Lukács László SchP, Budapest, Pf. 266, H-1444 – Dr. Mészáros István, Budapest, Csaba u. 8, H-1122 – Nagy Ferenc SJ, Dr. Ignaz-Seipel-Pl. 1, A-1G10 Wien – Nemeskürty István kandidátus, Budapest, Pozsonyi út 32, H-1137 – Dr. Johannes Schasching SJ, Piazza della Pilotta 4, I-00187 Roma – Mons. Dr. Seregély István, Eger, Pf. 80, H-3301 – Dr. Szabó Ferenc SJ, Via dei Penitenzieri 20, 1-00193 Roma -Szőnyi T. Zsuzsa, Via Annia Faustina 19, 1-00153 Roma – Dr. Tomka Miklós, Budapest, Várvíz u. 4, H-1171. A CÍMZÉSBEN SZEREPLŐ JELZÉSEK ÉRTELME: 90A ajándék – 90B barátja küldi – 901 intenciót vállal – 90K közösségi hozzájárulás – 90V valutahozzájárulást vállal – 99C cserepéldány – 99T tisztelet-példány. – Egy-két kivételes esetben a betűk más számjeggyel is előfordulnak. – A jelzés utáni szám a Távlatok példányszáma; ez a legtöbb esetben 1. – A jelzés alatti ötjegyű szám a cím azonossági száma a számítógépben. A Távlatok áráról és az előfizetés módjáról húsvét utáni körlevelünkben tájékoztatunk. Levelezési cím: Szolgálat, Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien Távlatok (Új Szolgálat). Világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóirat. – Megjelenik húsvétra, Péter-Pálra, Magyarok Nagyasszonyára és karácsonyra. – A Trägerverein der Unió Cleri Hungarici (Bécs) kiadványa. – Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. Kiadó és ügyvezető: Hegyi György bécsi magyar lelkész. Távlatok (Perspektiven), neue Reihe des Klerusblattes Szolgálat (Dicnst). – Eigcntümer, Herausgeber und Verleger: Trágerverein der Unió Cleri Hungarici. -Präsident. DDr. Stefan László. Bischof von Eisenstadt. – Obmann und Redakteur: Ferenc Nagy SJ. Administrator und Herausgeber: György Hegyi. Beide: A-1030 Wien, Gerlgasse 10/3. -Erscheinungsort: A-1030 Wien. Postamt: A-7000 Eisenstadt. – Mit Druckerlaubnis des Bischöflichen Ordinariats, Eisenstadt. – Druck: Eisenstädter Graphische GMBH, A.-7000 Eisenstadt, Haydngasse 10.
|
|